Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-06-11 / 26. szám
— Perse, a’ sajtószabadságnak vége van ? — Épen nem, ollyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyűlés elkészíté, továbbra is meghagyta a’ muszka a’ magyar irodalomnak. Semmit sem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a’ magyar nemzet, miután litteraturájával 900 esztendeig semmit nem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a’ muszka sem tudott csinálni, sőt annyiban lágyította azokat, hogy a’ fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elítéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a’ rágalmazási peralapok, írni csak azt szabad, a’ mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyúkod falujában van egy szélmalom, ’s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mer egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a’ hölgy, a’ kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erköltsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a’ feleségéhez szabad. Ha egy novellában illyesmi áll : „Don Hernando Hernandez, i Badamonde, i pena fulgida, ön semmirekellő!“ rögtön lekapják érte az embert, ’s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a’ novellás személy csakugyan rosszéletű ember. Illy módon aztán a’ magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, mellynek gyarapítására a’ czár évenkint százezreket ad ki. — Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Siberiába? — Hát Pálfi collegát azért külde ki az országból a’ kormány, mert gáncsolta a’ kormányt. — Vahot kollégát pedig azért, mert elkezdte dicsérni. — Szinte elfeledtük megkérdezni : hát Jókaiból mi lett, mi történt vele ?........... ..............Itt azonban a’ harminczkilencz izámszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tölök, mindég jobban ordítottak, mindég jobban, — erre fölébredtem. ...........Ablakomon besütött a’ nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja toborzott dalolva tánczolva ’s éltette az uniót, mellynek friss híre egy perez alatt felvillanyozta a’ várost. Hála istennek, tehát nem vagyunk Siberiában ! Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet. Nem lövünk adóba farkasokat és jeges medvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat. Nem tanulunk muszka és samojed abéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit. Hungáriát nem hívják Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, ’s a’ Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a’ hegyek között. A’ rákóczi induló helyett nem húzzák a’ nyekszedruszi saka malat, ’s a' boltfelírások — hála Istennek — még mind németül vannak. Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a’ kozákok dinnyét ’s a’ táblabirák nem hordják Mesopotamiából Afghanistanba a’ municipiumokat és a’ pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Insbruckba, a’ hónuk alatt. Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a’ „két ország egyesülése“ verse óta — a’ Pesti Hírlapban — a’ legharagosabb ellenséget is kiengeszte.