Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)

1848-01-02 / 1. szám

e­ itészeti állapotához, a’ nélkül, hogy ez idézetnek további vonatkozása lenne tárgyam érdemére , mellyről eszmélkedni még csak most akarok. Még egyet. Első tekintetre boszantó, hogy e’ honban, melly szakemberek tekin­tetében nem épen terméketlen, — a’ táblabirák e’ classicus honában, csupán ama’ szellemi tábla, irodalmunk ’s művészetünk legfensőbb és leg­­tisztesebb areopágja nem találja meg ülnökeit; hogy teljességgel nem tu­dunk amaz irodalmi börzére szert tenni, hol a’ szellemi kincseknek, mű­nézeteknek és fogalmaknak valódi értéke meghatároztatnék, honnan szel­lemi hitelünk szétsugárzanék, messze túl e’ hon határain; hogy nincsen csarnokunk, melly igazi becsmérője lenne értelmiségünk mivoltának. ’S még boszantóbb, hogy ollyanok ezeren vállalkoznak, kik e’ szakra nem születtek, ’s kik erre születtek, nem vállalkoznak. Azonban a’ helyzet logicája szerint ez természetes. A’ mostani magyar politicának iránya kizárólag anyagi. Ez irány kihat a’ közélet minden ágaira, ’s ez irány határozza meg most e’ honban minden erőnek, képességnek, ’s a’munka minden nemének értékét. A’ szellem ügyéveli foglalkozás pedig nem lévén iparczikk, ezzel sorsa ki van mondva; közéletünk piaczán nem kerestetik, ’s forgalomba nem jöhet. De hinni szeretjük, hogy ez állapot csak ideiglenes. A’nemzet előbb-utóbb érezni fogja, hogy szellemi tényezőire mindenek felett szüksége van, ’s azokat kellőleg méltányolandja min­den ágazatában a’ köz életnek. A’ törvényhozás nem kevésbbé fogja ér­teni, hogy a’ nemzetiség általános és valódi érzete, ’s polgári önismeret nélkül lépteit áldás, kellő süker soha nem követheti, ’s a’ nemzeti civilisatio minden nemű tényezőjét valódi érvébe fogja helyzeni. Most a’ dologra,­­melly következik a’ jövő számban.) E­g­r­e­s­s­y Gábor: HYPPONA ROMJAI. Ki tanítja az elhagyott virágot kinyílni, mellynek magvát vándor madár vagy eltévedt szellő veté el avar pusztaságba, melly virágot nem látott soha ? Egyedül nő az ott fel vad szél fuvalmainál meddő füvek kö­zött. Bámulva áll meg előtte a’ pusztai vad és nem meri bántani, melly­nek testvérét sem a’ pusztai szél, sem a’ vérivó vad nem látta még soha. És az mégis kivirágzik, kinyitja kelyhét reggelenként ’s összecsukja alko­nyaikor , ’s mikor minden virágja lehervadt, megsárgul és elhal, röpülő magvait széthordják a’ szelek. Ki tanítja a’ szívet szeretni ? ki mondja meg neki, hogy a’ szerelem a’ lélek virága, melly nyílni kezd ha tavaszát érzi? ki tanítja meg őt félni a’ haláltól, melly megjön,ha a’virágok lehervadnak? Ki tudatja vele, hogy ama’ távol kékség, mellynek homályába, ha meghal, a’ virág röpülő mag­vait a’ szellő átviszi: a’ boldog túlvilág ?............ . .

Next