Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-06-04 / 25. szám
czában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni vagy pláne beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A’ vendéglőben azt a’ divatot hozták be, hogy a’ muszka nem fizet; a’ német czímerek helyébe szerb betűket kelle festeni egy nap alatt, ki ezt nem tette, kifordították a’ borit. A’ polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ukrajnába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a’ mellyik t. i. szép volt, a’ többit kiküldték Lapponiába, a’ hol a’ legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is elkelnek. — Hát a’ földmivelők mivé lettek? — Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a’ magyarokat felszorították a’ hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret, ’s készítenek főzőkanalakat, a’ zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép tót nemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a’ Hortobágyon is. — Meg van e’ még Kecskemét? — Meg, csakhogy az egész városnak rácczá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, ’s nehezen megy nekik a’ görög nyelv. — Hát Debreczen mit csinál ? — A’ város csak meg van a’ régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fűrészelnek jelenleg deszkákat ’s meszet hordanak a’ szomszéd városokba, meg majoránna polyvát, télen pokróczot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a’ jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket , csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak hímből ismeri a’ világ. Ez a’ helyökbe költözött tót ivadék a’ legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét, meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Szlovenszkograd, Budapesté pedig Czarograd. — Ejnye de hamis nevek. — Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a’ nevében már benn van a’ ,,grad.u — Hát a’ tekintetes táblabirákból mi lett ? — Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a’ 1ae 9-us nemszentirás, ’s hogy a’ muszka a’ repraesentátiótól meg nem ijed. Denique nem akartak olly országban élni, hol a’ nemesi szűzházakat is kancsukázzák, ’s egy szép reggel, táblabiró Bárány Ágoston vezérlete alatt, felkerekedtek vagy harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale testimonium, hónuk alá csapták a’ Corpus jurist, meg a’ pragmatica sanctiót, ’s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A’ mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert illy kutyabőrpusztitó népnek ott élni nem szabad, hol a’ kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek ’s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy kis Kún-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a’ sátort, felállították a’ municipiumokat, ültettek dohányt, ’s választottak magok közül három parasztot, hogy a’ többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a’ beduinoknak, ’s gyakran feljárnak Marokkóba a’ dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dictiókat tartanak : nem érti ugyan senki, de a’ deyt mégis nagyon látszik mulattatni a’ dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a’ kigyótánczoltatók felett, ’s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet olly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a’ világon , melly fél napig el tud beszélni, a’ nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a’ musulmán napjában sem szól három igét.*— Hát a’ rad’ralok élnek-e még?