Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-07-23 / 4. szám

Meglátják testvérei, elszomorodnak sorsán, megint lépdelnek az is­teni trón elébe könyörgők esedezők, segitene e’ gyötörtetett lelken. A’ jó apa megint hajol gyermeki kérésére, ’s ekként szól a’ csüggedt lélekhez: ,,Ime, itten egy tűzszikrát adok neked; de jól vigyázz rá, mert ez az isteniség legdrágább szikrája; ez egy alkotó erő, e’ nélkül nem volna vi­lág; evvel teremtém az elemeket; ’s azért mi az égben, ezt elem-szernek nevezzük, — a’ földiek pedig szer­elemnek!!! Villámsebtével tér most vissza. Elhullnak az éji kisértetek, szétoszlanak a’ daemonok, eloszolnak a’ szenvedélyek , e’ kebelhez többé földi szenv nem ér, mert az elem — isten lakja azt. A’ fiatal szeret. Számára nincsen múlt, mellynek fel-felmerülő árnyképei elhomályo­síthatnák napvilágát. A’ jelenbei mélyedése felülépíti a’ múltat és a’ jö­vőt , mint isten előidőtlen örökségben , az idő erőszakos folyama számá­ra tágas kiterjedésű csendes tenger, mellynek gyöngyei a’ felületen úsz­kálnak, ’s legkisebb veszélyeztetés nélkül szedegetheti . Az emberi szív ezen istentől lakatva elfelejti, hogy ő teremtetett, és a' mi teremtetett az végetlen nem lehet. Elfelejti, hogy szerelme tárgyának csak lelke azonult az övével, szive pedig sors kezében van, hogy hatalmában áll az annak elszakítani azt, és azzá tenni, a’ mi volt — porrá. A’ sors pedig joga fölhasználását mulasztani nem szokta. () nincs többé. — Most fölébred az elhagyott tündéralmából. Oh, melly keserű elválás! Haldokolva fekszik egy hatalmas isten, szétdúlt keblében, kin az istenek istene sem segíthet. A’ mindenétől megfosztott ember, oh, de nagyon szeretne kibonta­kozni az utolsó földi kapocsból is — de hivatását be kell töltenie , élnie kell még, hogy érezze a’ válás legmetszőbb fájdalmát,— ’s azután elvál. II. De van egy elválás, oh, milly dicső! milly fenséges az. Ennél szebb, magasztos­ jelenet az egész természetben nincs; azaz ifjúé a’csatatéren. Oh ti szülők ezrei, testvérek, nők ’s arák! kik e’ szavaknál összeráz­­kodtok, és a’ puszta gondolatnál is, ,,hogy e’ nemes tüzes, ártatlan szép if­­ju­ szív kebleteken ne verjen többé, hanem ismeretlen más holt sziveken nagy sírban feküdjék, könnyeket hullattok, hullassátok csak azokat; de midőn szemeitek kiszáradtak, nézzetek világosabban és merőbben a’ küz­dők után, a­­mint elsű­lyednek, vagy inkább fölszállnak, ’s könnyeitek hul­lani fognak, de lelketek gyönyörködni fog. Nézzétek meg ifjútokat lerogyása előtt, az övéitől elvált vidám bú­csúval, erő és reménynyel teli, a’ haldokló lankadt búsongása nélkül dől a’ tüzes csata — halálba, mint egy napba, merész szívvel, a’ mély poklokat kész elviselni — magasztos reményektől körűllengve. A’ dics közös tűz­­rohamától körűlzajogva, és vitetve, dőlő barátok és dőlő ellenek egyaránt

Next