Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-07-30 / 5. szám
Az utczaajtó illyenkor nyitva van; hadd jöjjön be a’ nép a’ halottat bámulni; hadd tanulja meg róla, hogy a’ halál a’ nagy uraknak is bírája; hadd lássa , mint iparkodnak a’ gazdagok még halálok után is ragyogni, mint fényesitik ki koporsójukat, mint verik ki aranyszegekkel, mint hímezik ki szemfedőjüket rózsákkal és aranyfonalakkal, hogy úsznak a’ halotti ágyon is habos fehér selyemben, melly drága balzsamtól illatoz. És a’ balzsam nem bírja elnyomni a’ halottszagot. Az emberek kendőt tartanak szájuk elé, mint a’ szegény ember halottjánál. Mert a’ halál igazságos biró. — Egy rongyos ember jött be az ajtón. Sáros volt és egészen át meg átázott; az éjt, azt a’ fergetegest, ez is aligha tölté födél alatt. Lábai kivoltak takaróikból, haja összecsapzott a’ homlokán, szemei be voltak esve , képe csupa csont, ajkai kékek és csüggedtek. Bejött az udvarba, tétovázva, mintha lopni jőne, és nem tudna hozzá, ’s ott megállt a’ tornácz előtt ’s vállával a’ küszöbnek támaszkodott és szemeivel lenézett a’ földre. A’ kutyák odamentek hozzá, körülszaglászták és rámorogtak. Csak egy kutya, egy öreg sovány kopó nyüsgött nyugtalanul a’ többi között. Oda futott a’ jövevényhez, feltette rá két első lábát, megnyalta lelóggó kezét ’s félvigan ugatott reá. Erre kijött a’mindenes, egy öreg fehér bajuszú napbarnított férfi, adott egy nagy darab kenyeret a’ szótlan jövevénynek ’s azzal útba igazítá. „Na már most Isten hitével mehet kend , ne álljon ide, a’ hol útjában lesz a’ jövő menőknek.“ A’jövevény nem mozdult, hanem maga elé nézett, álla és ajkai rebegtek, mintha a’ sírás erőltetné. A' mindenes nem vette észre. Hanem a’ vén kopó ismét oda futott ’s rá ugrált a’jövevény kezére ’s úgy csaholt fel rá, hogy szinte érteni lehete , hogy mit akar mondani. „Na induljunk szaporán édes földim, ne ugattassuk itt magunkra a’ kutyákat híjába, szólt a’ mindenes, ’s ezzel megfogta a’ jöttment kezét ’s kifelé fordítá. Ekkor tekinte arczára. A’ rongyos ember szemeiből sűrűn hullott a’ könny, sírva, zokogva borult a’ falnak és arczát elrejté. A’ vén szolga megijedve állt meg. Először nem akart hinni saját szemeinek, azután összecsapta kezét ’s csodálkozva kiálta: „Maga az Imre úrfi ? — Istenem, Istenem is aggódva ment hozzá és kérlelni kezdte, ’s azután nyakába borúlt és együtt sírt vele. „Senki sem ismert rám“ zokogá az ifju , kinek balkeze erősen vérzett. Igen megütötte, mikor a’ hóhér kerítésén átugrott. „Oh minek jött most haza? — sopánkodék a’ szolga, csak ma ne, akármikor az esztendőben, szomorú tanya ez a’ mi házunk, két halott van benne.“ „Ki holt meg?“