Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-08-20 / 8. szám
retete alkalmasint igen hizelgőnek ismerte volna azt, ha nem inkább azon járt volna az esze, miként adja jelenlétét Vileroi asszonyságnak tudtára. A’ szónoki tehetség minden hiánya mellett barátja már a’ legnagyobb bőbeszédűséggel közlé szerelmesével terveit. De mind ebben még sem lett volna Abbé urainknak olly nagy hasznuk, ha a’ szerencse, melly a’ szerelemnek kedvezni szokott, nem segített volna rajtok. Alig csendesedtek le a’ tetszésnek jelei midőn a’ fejedelmasszony Fronsacot egy ablakhoz vezeté, és őt felszólitá, hogy ékesbeszédét egy különös esetre is alkalmazná. Köztünk egy hölgy van — mondá a’ fejdelmasszony — melly az udvar egyik legmagasb családjából való.— Öt elővigyázatból adok felügyelésem alá. A’ hölgy fiatal, szép, és ön csak tudhatja Abbé uram — — ‘ Tudom, tudom, édes anyám — folytatá a’ herezeg, szemeit áhítattal szegezvén az égre — a’ világ veszélyei, a’ gonosz csábjai előtti félelem — — Oh, még több mint ez , Abbé uram, úgy vélem a’ bűn már végbe is vitetett. „Vitetett! — sohajtoza Fonsac — ments meg isten! milly időket élünk!“ Azért hát legforróbb óhajom volna , hogy illy szent ember, mint én, szendesége által vezérelné vissza a’ bűnös nőt önmagához. Ah, értem, asszonyom, egy kis dorgálat — de ne igen szigorú szavakkal , — egy velős vázlatot a’ bűn iszonyiról, egy megható rajzatot az örök kárhozat bünhesztéséről. Igen, igen, édesebbé, azt akarom — megálljon ön, itt van azon hölgy — ezzel Villeroi asszonyságra mutatott. Legyen ön nyugott, majd megmosom én a’ fejét a’ mint annak rendi, — de azt átlátja ön , hogy azt ennyi tanúk előtt nem tehetem. — Bűnösöket, kiket az ember még jobb útra akar birni, soha sem szabad megaláznia. Nem, nem, önnek igaza van, ön csak négy szemközt fog neki beaprítani, az magából értetődik. Ah, édesanyám, még egy szót, mert azon bizalom, mellyel ön engem megtisztel, megkívánja, hogy én is bízzam önben. Az ön keze alatt egy ***** nevű kisasszony is van itt, mint növendék. Ezen fiatal személy élénk bútott családja szivébe. —Mit vélne ön, nem használhatnók-e az alkalmat, azt is áthatólag megintemi a’ gonosztól. Szives örömest állok reá, de elég baja lesz már az egyikkel. Azt magam is hiszem , azért majd testvérem fogja magára vállalni a’ **** kisasszonyt, és valóban elég hasznot meríthet szavaiból, mert integetése hatalmas!------Valóban? hisz az felséges. Megálljon ön egy kicsit, majd csak előkészítem a’ hölgyet e’ párbeszédre, és azon örvendetes sejtelem futja át lelkemet, hogy a’ nő majd elfogadja ajánlatomat. „Magam is remélem.“ Mig a’ jámbor fejdelmasszony kevés fáradsággal rábírta a’ hölgyet elfogadni azt, mit ő az úr isten szent szavának nevezett. — Fronsac a’ százados urat a’ tartandó szent beszédről tudósitá. Pár perczel később a’ kettős tété a tété megkezdődött. Miután Fronsac és barátja szerelmeseikkeli együttlétöket minél inkább iparkodtak meghosszabbitni, a’ fejdelmasszonynyal tudaták, hogy a’ két bűnös végképen megtért legyen. Elárasztva áldásokkal, mellyeket a’jó asszony azon jólétekért mondott felökr’e, mikben növendékeit részesiték — hagyák el az istenfélő férfiak a’ zárdát, ’s majd nem megszakadva nevettekben érék el hintójokat, melly csekély távolságban a’ zárdától várá őket.