Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-10-22 / 17. szám

Tegnap még csak bimbó ’s kéj, gyönyörrel tele, Ma már kitárnia illatos kebele. És az esti szellő, melly hozzá lopni járt, Illattal terhelten hagyá el hajtékát. Teljes arcza, mint a’ tiszta bársony, égé­se keblét elfödte szemérmetessége , Hanem néha-néha magát végig nézvén: Maga is elpirult kellemes szépségén. És a’ harmatos Éj mikor leborula, Jött hozzá szeliden, és ekképen szóla : Szerelmes virágom, nyisd meg szép kelyhedet Kebled gyönyörébe fogadj be engemet. Az égő napsugár tikkasztó volt reád: Az én szeretetem fenéked enyhet ád; Hús csókokkal fogom fü­resztni kebeled: Nyisd meg szép virágom, nyisd meg szép kelyhedet.“ Kérő szavának a’ rózsa hitelt adott, ’S fogad a kelyhébe szerelmes harmatot, A’ ki hüves fejét keblén pihentette, Szerelmüket sötét fátyollal befedte. Mikor már az idő hajnalfényre kele Gyöngyökben tündökölt a’ rózsa kebele. Érzi már az Éj is, hogy távoznia kell. Hozzá bucsuzólag azért igy esdekel : „Szerelmes virágom őrizzen tavaszod! Tartsd emlékedben a’ szerelmes harmatot, A’ ki, ha a’ fénylő nap leszálland, ismét Megjön és elhozza nem szűnő szerelmét. Őrizzed kebledben az ártatlanságot, Hervadás ne bántsa szép fiatalságod, Ne nyisd meg kelyhedet minden idegennek, Kik orozni járnak , aztán elröppennek. Őrizkedj szellőtől, a’ szellő csapodát, Hütelen, hozzád csak illatot lopni jár: Szép vagy szerelmesem, sokan megkívánnak, Ne higyj a’ szellőnek, ne a’ napsugárnak!“ Felelt rá a’ rózsa, lévén szűz kebele Ártatlansággal és szerénységgel tele: ,,A’ miként beszéltél, szerelmes harmatom , Akként fogok tenni. Néked megfogadom. Gyönge vagyok; érzem ; ártani képtelen; Mindenki játszik és ingerkedik velem; De ki hozzám ennyi jósággal telve vagy. Engem fölkeresni eljön, el ne maradj.“ —

Next