Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-11-05 / 19. szám
597 A’ bírák még együtt voltak, a történetem leállásánál, a’ bíróság elfelejti méltóságát, a’ jelentők tiszteleteket iránta .... és ha ezen előadásnál jelen lettél volna, tudom , azt gondolod, hogy színpad előtt állasz, a’ hol vígjátékot játszanak. A’ szomorú vígjátéknak vége az lett, hogy a’ hahotázó bírák, kik csupán azért oszlaták el a’ gyűlést, hogy ezen hallatlan történetket minél előbb elbeszélhessék nejeiknek , szomszédjaiknak , fünek-fának — a’ hahotázó bírák, mondom, a’ purgermeistert birák meg szabadon bocsáttatásommal. Mondám, eltökélém magamban , hogy nem megyek többé szállásomra, hanem útnak indultam falusi jószágunkra , szüleimhez. Útnak indulók, lelkemben a’ szégyen, ’s boszú vágy fájdalma. Mi volt természetes, mint az, hogy addig, mig lelkemet a’ viszatorlás tűznedűjével dúsan tarthatandom, sebeire a’ képzelgés balzsamát csepegtessem ? Láttam imádott hazámat megtámadva elleneitől, láttam keletről a’ fél millió oroszt, délről 200000 tatárt, éjszakról a’ tótokat, és a’ bőszültségökben nemzetök legjobbjait legyilkoló lengyeleket, és láttam nyugatról a’ megbukott kormányt százezernyi vérebeivel, láttam őket mint jövőnek dugába dönteni e’ szép hazát, ’s kiirtani a’ szabadságot; — láttam nemzetem legjobbjait könyező szemeikkel, láttam férjfiaink sápadt arczait, és a’ kislelküek kétségbeesését, és láttam a’ félénkeket, mint átkozák a’ szabadság dicső istenét. Láttam nemzetemet, mint készül sirba szállani, mert sem szabadságát, sem létét nem tudá megvédeni ennyi népzsarnok ellen, és ekkor a’ csüggedők és kétségbeesök közepébe lépett egy ifjú, homlokán a’népszabaditó istensugárzatával ... az ifjú én valék . . . Ne irtózzatok, ne remegjetek szólék, még áll Buda! még él Bicskay Zsiga .... és elmenék, és félóra alatt elpusztitám minden ellenét e’ hazának ... . ’s miután megszabaditám e’ hont, haza menék szerény szobámba . . . épen pipámra gyújtok, ’s mintha nem is én volnék az, ki annyi milliót tevék boldoggá, leültem szüleimnek levelet írni, midőn az ajtóm kinyílik és szobámba belép az országgyűlés. Midőn lelkemet kármentesítendő a’ valóság mostohaságáért ezen esztelen ábránynyal kecsegtetem őt, épen a’ városunk keleti részén fekvő erdőcske közepén állok. Azonban, hogy azokat értsed, mik később történtek velem, ábrándozásomnak folytatása szükséges. Mondom, hogy szobámba belépett az országgyűlés. Szabaditája hazádnak! ifjak legdicsőbbike! szóla hozzám az országgyűlés szószólója mond, mit kívánsz, hogy megmutassa neked hazád, mint szeret téged !.............Mit kívánok . . . felelek . . . egyet, fönséges férfiak, egyet, azt a’ burgermeistert, ki engem kigunyolni és bezáratni mert.............És kiadák nekem a burgermeistert, előttem állt a’ nyomorult, megsemmisítve bószú-tüzelte pillanatomtól .... Enyime az élete . . . kiáltok én vérszomjjal . . . Tiéd . . . mond az országgyűlés .. . Hát vessz meg, tubákos . . . rivalgék és í’á sütőm golyóval töltött pisztolyomat . . . Elmerültemben a’ pisztolyt valóban el is sütöm, és durranását szivrepesztő sikoltás követte. Elöntve borzadálylyal ébredek fel ábrányomból ... és ekkor vevem észre, hogy pisztolyomat egy bokornak szegzém vala . . . A’ bokor ritkuló végén női öltönyt pillantok meg és mellette valami irtózatosan vereslett felém . . . láttam a’ bokor megül egy báránykát mekekve szökni, és a’ lombozaton töltésemet füstölögni. Gyilkos! gyilkos! riadott fel bennem a’ lélek . . . hajaim felborzadtak.