Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-11-05 / 19. szám

597 A’ bírák még együtt voltak, a történetem leállásánál, a’ bíróság elfe­lejti méltóságát, a’ jelentők tiszteleteket iránta .... és ha ezen előadásnál jelen lettél volna, tudom , azt gondolod, hogy színpad előtt állasz, a’ hol víg­játékot játszanak. A’ szomorú vígjátéknak vége az lett, hogy a’ hahotázó bírák, kik csu­pán azért oszlaták el a’ gyűlést, hogy ezen hallatlan történetket minél előbb elbeszélhessék nejeiknek , szomszédjaiknak , fünek-fának — a’ hahotázó bí­rák, mondom, a’ purgermeistert birák meg szabadon bocsáttatásommal. Mondám, eltökélém magamban , hogy nem megyek többé szállásomra, hanem útnak indultam falusi jószágunkra , szüleimhez. Útnak indulók, lelkemben a’ szégyen, ’s boszú­ vágy fájdalma. Mi volt természetes, mint az, hogy addig, mig lelkemet a’ viszatorlás tűznedűjével dúsan tarthatandom, sebeire a’ képzelgés balzsamát csepegtes­sem ? Láttam imádott hazámat megtámadva elleneitől, láttam keletről a’ fél millió oroszt, délről 200000 tatárt, éjszakról a’ tótokat, és a’ bőszültségök­­ben nemzetök legjobbjait legyilkoló lengyeleket, és láttam nyugatról a’ megbu­kott kormányt százezernyi vérebeivel, láttam őket mint jövőnek dugába dön­teni e’ szép hazát, ’s kiirtani a’ szabadságot; — láttam nemzetem legjobbjait könyező szemeikkel, láttam férjfiaink sápadt arczait, és a’ kislelküek kétségbe­esését, és láttam a’ félénkeket, mint átkozák a’ szabadság dicső istenét. Láttam nemzetemet, mint készül sirba szállani, mert sem szabadságát, sem létét nem tudá megvédeni ennyi népzsarnok ellen, és ekkor a’ csüggedők és kétségbeesök közepébe lépett egy ifjú, homlokán a’népszabaditó istensugárzatával ... az ifjú én valék . . . Ne irtózzatok, ne remegjetek szólék, még áll Buda! még él Bics­­kay Zsiga .... és elmenék, és félóra alatt elpusztitám minden ellenét e’ hazá­nak ... . ’s miután megszabaditám e’ hont, haza m­enék szerény szobámba . . . épen pipámra gyújtok, ’s mintha nem is én volnék az, ki annyi milliót tevék boldoggá, leültem szüleimnek levelet írni, midőn az ajtóm kinyílik és szobámba belép az országgyűlés. Midőn lelkemet kármentesítendő a’ valóság mostoh­aságáért ezen esztelen ábránynyal kecsegtetem őt, épen a’ városunk keleti részén fekvő erdőcske kö­zepén állok. Azonban, hogy azokat értsed, mik később történtek velem, ábrándozá­somnak folytatása szükséges. Mondom, hogy szobámba belépett az országgyűlés. Szabaditája hazád­nak! ifjak legdicsőbbike! szóla hozzám az országgyűlés szószólója mond, mit kívánsz, hogy megmutassa neked hazád, mint szeret téged !.............Mit kívánok . . . felelek . . . egyet, fönséges férfiak, egyet, azt a’ burgermeistert, ki engem kigunyolni és bezáratni mert.............És kiadák nekem a burgermeis­tert, előttem állt a’ nyomorult, megsemmisítve bószú-tüzelte pillanatomtól .... Enyim­e az élete . . . kiáltok én vérszomjjal . . . Tiéd . . . mond az országgyű­lés .. . Hát vessz meg, tubákos . . . rivalgék és í’á sütőm golyóval töltött pisz­tolyomat . . . Elmerültemben a’ pisztolyt valóban el is sütöm, és durranását szivrepesztő sikoltás követte. Elöntve borzadálylyal ébredek fel ábrányomból ... és ekkor vevem észre, hogy pisztolyomat egy bokornak szegzém vala . . . A’ bokor ritkuló végén női öltönyt pillantok meg és mellette valami irtó­zatosan vereslett felém . . . láttam a’ bokor megül egy báránykát mekekve szökni, és a’ lombozaton töltésemet füstölögni. Gyilkos! gyilkos! riadott fel bennem a’ lélek . . . hajaim felborzadtak.

Next