Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-07-02 / 1. szám
20 tétben, három alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A’ két hóhérlegény és a monstrum. A’ daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, ’s büszkén nézett le rá. „Hát még te is ?!“ „Nem hallád, rebegé ezt a’ halálmadárt?..........“ „Mit félsz tőle ?Hisz anyám az, a’ félbolond.“ JÓKAI MÓR. (Folytatása következik.) A’ KOLDUS SÍRJA. Mint vadállat, melly halálát sejti, A’ vén koldús puszták közepébe Bujdosott és élte maradékát Ott a’ puszták közepén tévé le. Holttestéhez a’ szegény legények Elvetődtek, néki gödröt ástak, Felkötök botjára tarisznyáját, ’S így tűzék le a’ botot fejfának. Ott a’ fa ’s bokor nélküli rónán áll a’ kis domb egyszerű jelével, ’S te természet, elhagyottak gyáma, Vadvirágok ’s fűvekkel fedéd el. Ilyen a’ sors ! egykor életében Szennyes rongyok lengedeztek rajta, ’S íme sírját napkeletnek minden Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja. De az mindegy, ő rá nézve a’ fő, Hogy elérte végre nyugodalmát .... Ki gondolná, milly zajos, mi vészes Volt a’ pálya, mellyen ő futott át! Oh ez a’ kéz, a’ melly vénségében Ezt a’ száraz görcsös ágat fogta, Ifjúsága teljes erejében Harczok fényes kardját villogtatta. Ott forgott ő a’ csaták tüzében, Ott adá verébül áldozatját Az uraknak birtoka ’s jogáért, Kik őt később éhenhalni hagyták. Csakhogy elhalt most feledve minden, Nyomorúság és a’ harczi lárma. Csendes néma a’ világ körűle, Zavaratlan földalatti álma. Néha száll csak egy-egy kis madárka Fejfájára ’s ábrándos dalt zeng ott.... Mit dalolhat a’ madárka fejfán, Ollyan fejfán, a’ melly koldúsbot volt? PETŐFI SÁNDOR.