Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)

1848-09-10 / 11. szám

352 minden inkább a’ világon, mint Vörösmarti iránti tisztelete .... de én nem hozom napfényre azon indokot, mert nem élvem magánügyeket közrebocsátani, nem akarok olly fegyverrel vívni, mellynek egyik vége legyőzné ugyan ellene­met, de a’ másik vége engemet beszennyezne. Elhagyom tehát a’ nyilatkozat indokát, csak a’ nyilatkozatra magára teszem meg észrevételeimet. Scandalosus dolog, két szerkesztőnek a’ magok lapjában egymás ellen síkra kelni, de ő dobta le a’ keztyűt, ’s én morális kötelességemnek tartom azt fölvenni; van azon nyi­latkozatban öt impertinentia, mit nem hagyhatok szó nélkül. 1- ső impertinentia. Azt mondja Jókai: „nem ismerem el, hogy költőnek joga legyen költő társa felett ítéletet hozni,“ ’s épen azon czikkében, mellyben ezt mondja, megítél­i és pellengérre állít engemet. Vagy ez csak hol­mi Petőfiféle kicsinységeknek nem szabad, de a’ Jókaiféle nagyságok kivételei e’ szabálynak ? 2- dik impertinentia. Azt mondja: „bár én is szeretem a’ ma­gam elveit, de azért a’ más elveit is tiszteletben tartom“ ’stb. ’s ugyanekkor az én elveimért amúgy hűbelebalázs módjára nekem esik. 3- dik impertinentia. Azt mondja: bárha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, mivel Vörösmartinak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.“ Tehát Jókai hálátlansággal vádol engemet, ’s ugyan­ekkor, engemet vádolván, ellenem kezet emelvén, a’ legczudarabb hálátlanságba esik. Én nem tudom, mennyi hálával tartozik Vörösmartinak, de azt tudom, hogy a’ mennyivel tartozik Vörösmartinak Jókai, tiz annyival tartozik én ne­kem, ha egyébért nem , már csak azért a’ több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, mellyet rá hosszú éveken át pazaroltam. Talán emlékszik a’ közönség egy költeményemre , mellyet Jókaihoz írtam néhány év előtt. E’ költeményre többi barátim azt mondták: „te Jókait szereted legjobban? te őbenne bízol egyedül? majd meglátod, Jókai fog legjobban megcsalni, Jókai lesz leghálátlanabb irántad.“ Én kinevettem őket, sőt megharagudtam rájok, pedig ím a’ következés mutatja, hogy igazok volt 1­4- dik impertinentia. Azt mondja : „nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt, hogy valakit kihallgatás nélkül elitéljünk“ ’stb. Hát állítottam én azt, hogy azon elvek lapunk elvei ? nem a’ magam elveiről beszéltem én ott? és végre kihallgatás nélkül ítéltem én? tagadom, mert mi­előtt kiadtam versemet, igen hosszan beszéltem e’ felől Vörösmartival a’ nélkül, hogy capacitálni tudott volna. De ha mindyárt nem beszéltem volna is vele, tény volt előttem , mellyből ítélhettem és ítéltem. 5- dik és legnagyobb impertinentia, hogy Jókai az egész nyilatkozatban olly fennhangon , olly categorice, olly lec­kéztetőleg be­szél velem, mintha praeceptorom, mintha mesterem, mintha gazdám volna. Az imént vádol engemet feledékenységgel, ’s ő felejti el, hogy ő az én tanítvá­nyom, az én kis öcsém volt, hogy ő az én szárnyaim alatt nőtt fel. Egyébiránt jól teszi, hogy elfelejti, ’s felejtsen el még sok mást, kívánom az ő javára, kü­lönben sok lelkifurdalást fog szenvedni az életben. — Jókainak ama nyilatkozata után kettőt kelle tennem : kiadni ezen ellen­nyilatkozatot ’s kiadóinknál felmondani a’ szerkeztést. Megtevem mind a’ ket­tőt, ’s igy be van a’ dolog fejezve. Szerződésünk ezen év végéig tart; ez év utósó napján megszűnöm az Életképek szerkesztő- és dolgozótársa lenni. PETŐFI SÁNDOR.

Next