Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-03-11 / 5. szám
- Nincs mar cenzura! - suvoltott kozbe Irinyi. Cenzor, cenzura! Milyen régiesen hangzanak ezek a szavak, pedig ott voltak nehany emberoltd elott Magyarorszagon, es az ő engedelyük nelkül nem lehetett kinyomtatni egyetlen sort sem. Ok voltak a szabad sajto kerekkletoi. - A nep nevében követelem, hogy azonnal engedelmeskedjen! - rivallt Petofi a vonakodo nyomdaszra. A nep, amelyhez ezalatt a Hatvani utca sarokkoverol Jókai Mór egymas utan intezte a gyujto szonoklatokat, valoban fenyegetoen tolongott a nyomdahelyiseg ablakai elott. Csak az elso konek kell elrepülnie, hogy azt nyomban kovesse ezer meg ezer kodarab. A nyomdasz engedett. Adjak ide az urak a keziratotI - szolott, es intett varakozo munkatarsainak, hogy a kezirat kiszedesehez nyomban hozzalassanak. A munka gyorsan ment, mert a keziratot apro darabokra vagdaltak, ilyenforman egyszerre hat-hét munkaskez is nekilatott a dolog elvegzesenek. Delelott fel tizenkettot mutattak a ferenci baratok toronyorai a kozelben, amikor Petofi kirohant a nyomdahelyisegbol a meg nedves nyomtatvannyal. - Ime, itt van a szabad sajto elso peldanya! - kiáltotta a tomeghez, és megforgatta feje felett a nyomdafestekes papirdarabot. A nep pedig szent lelkesedeseben levette kalapját, es fedetlen fejjel allott a szabaddá lett sajto elso termeke elott. Jókai ismet a sarokkore ugrott, es ragyogo szavakban - amint e napon csak o tudott beszelni - magyarazta meg a nepnek a mai nap jelentoseget. A nyomdabol ezalatt szazszamra hoztak a kinyomtatott „tizenkét pontot", és ingyen osztogattak a nep kozott. Boldog volt, aki egy peldanyhoz hozzajuthatott. De az ido mulott, a ferencibaratoknál a harangszó ra gyujtott a deli versre, a „leves harangszora“. Aki ezt a harangszót a régi Pesten hallotta, annak nyomban eszebe jutott családi otthona, teritett asztala, mert a régi Pesten pontosan ebédeltek az emberek. A korgó gyomrok nem szívesen hallgatják a legszebb szónoklatokat sem. A tomeg oszladozni kezdett, az emberek vittek haza megmutatni a családjuknak azt a furcsa papirost, amit ma ingyen osztogattak a Hatvani utcában. Petőfi megrántotta a szónoklatba belemerult Jokai kabátját: - Gyerunk haza Marcikam. Majd delutan a Muzeumnál folytatjuk. Jokai leszallott a sarokkdrol, és folytonos ünnepeltetes és eljenzes közepette indult el Petofi tarsasagaban a Dohány utcai otthon fele. Derekasan ki voltak faradva mid a ketten a reggel óta tartó munkaban, reajuk fert egy-ket óra pihenes. Jokainak az volt a szokasa, hogy az alatt az ido alatt, amig Petofine a levest befozte és asztalra helyezte, a szobájába vonult, és átnéregette elozo este irt kéziratait. Petofine alaposan eldkeszitette az ebedet, néha fertályázat is kellett várakozni. De ezen a napon nem vonult vissza Jókai regenykézirataihoz. Kezebe se vette azokat a papirosokat, amelyek majd kesobb vilaghirtes dicsoseget szereznek frojanak. Egy papirosra volt büszke, a szabad sajto elso peldanyara, amelyet ő irt. Ebben a kezdetleges nyomtatvanyban gyonybrkoddtt, ezt mutogatta a konyhajan surgolddd Petofinenek, ezzel dicsekedett az ebedloben üldogeld oreg Petrovicsnenak. Soha ilyen büszke nem volt egyetlen sikerere sem a koltol. Delutanra mar Jókai es Petofi nevetol visszhangzott egesz Pest. Nem kellett hivogatni senkit, mindenki ordulott a Muzeum-kert fele, ahol delutanra nepgyules volt hirdetve. Mi tortent ezen a nepgyulesen, azt boven elmondja a tortenelem. Ismet felolvastak a „tizenket pontot", Petofit ismet hallani akartak, tudj’ isten hanyadszor szavalta el ezen a napon a Talpra magyart. A Muzeum-kert visszhangozta az „Esküszünket“, a vilagoszöld muzeumi falak visszaverték a hangot, zuhogo esoben is kiáltott a tomeg a kertben, csak nehany rosszmaju ember „paraple-forradalomnak" titulalta kesobb a szent marciusi napot. Mar itt a delutani nepgyulesen emelkedtek egyes hangok a tomegben. Nincs addig igazi sajtoszabadsag, amig Tancsics Mihaly bortönben ül! Ki kell szabadítani Tancsicsot! Ki volt ez a Tancsics? íro volt, aki sajtovetsegert a budai börtonben ult. Eleinte csak ketten-harman emlegettek a sajtoszabadsag vertanujat, majd mind surubben emelkedtek a hangok Tancsics erdekeben: - Koronazzuk meg a napot azzal, hogy kihozzuk Tancsicsot a börtonbol! - indítvanyozta egy nagy bajszu juratus. Soha ilyen nepszeru nem volt indítvany, mint a juratuse. A tomeg vezenyszo nelkül megindult a Muzeum-kertbol, az Budara, az a Lanchídon, utkozben mindenütt eltetve a bebdrtonzott fiút. A tomegelen persze most is Petofi és Jókai haladt, hisz e napon semmiféle mozgalom nem volt elkepzelhető az ő reszvételük nelkül. Budán a Helytartosagi Tanácsot küldöttség keresi fel a bebortonzott Tancsics erdekében. Ugyis kimondták már Pesten a sajtoszabadsagot, nincs értelme, hogy valaki a sajtoszabadsagert börtönben üljon. A Helytartosag elnöke kitekintett ablakaból a ködbe borult budai utcakra. Nagy volt a marciusi kod a Vizivarosban, de a koldon az is látni lehetett, hogy a budai utcák embertomegekkel vannak megszállva, és a tomeg rivalogva emlegeti Tancsicsot. - Vigyek a rabot! - felelt a küldöttsegnek az elnök. Hej, volt nagy ordmkiáltas erre. A boldbaajto percek alatt megnyitott Tancsics elott, aki ámulva-bámulva tapasztalta, hogy a neptomeg vállara emeli. Mit tudott a borzoneben a nap esemenyeirol? Diadalmenetben vittek át Pestre a torzonborz, elvadult külseju, borzonpeneszviragos frot, es az ablakokbol mindenütt kendoket lengettek feleje. Volt ennek a napnak meg egy masik esemenye is, amely donto jelentosegu volt Jokainak eleteben. Ezen a napon ismerkedett meg késobbi felesegével, Laborfalvi Róza színesznovel. Hiszen nem is mulhatott el ez a nap a nepszeruseg es az elso siker napja valamely olyan nagy esemeny nelkül, amely esemeny koltonk kesobbi eletere is befolyassal legyen. Ezen a napon ébredtek fel a huszesztendos ifjuban az összes férfias erzések: a batorsag, az elszantsag, a diadalmaskodas. Amint legyozte amott a Hatvani utcában a neptomeget szónoklatával, ugyanigy hódította meg egyszeru megjelenesevel a Nemzeti Színhaz színpadán az orszag legünnepeltebb drámai muvesznőjét, Laborfalvi Rozat, aki ezen az esten Bank banban a kiralyne szerepet játsza. Ugy törtent, hogy ennek a nagy napnak az estején a Nemzeti Színhaz díszeloadást rendezett. Zsufolásig megtelt a színhaz, és a karzat kozonsege ismet Jókai Mórt kivánta hallani, mint mar annyiszor a nap folyaman. A nep szava, Isten szava! - volt e napon a jelszo. Jókai a földszintrol habozas nelkül a színpadra rohant, hogy onnan teljesítse a nep akaratait. Jókai öltözete nem volt valami szalonkepes ezen az esten, de masoké sem Pesten. Ugyanaz a karbonari koponyeg volt vallan, amelyet kora reggel ota áztatott a marciusi havas eso. A cilinder kalapja jobbrolbalrol behorpadva, de mellette a nagy forradalmi város toll. A színpadra erve elsonek Gertrudis kiralynéval, a fejedelmi termetu Laborfalvi Rozaval talalkozott. - Kegyed a nap hose, Jokai Mor? - kerdezte a kiralyne. Jokai elámulva nézte a tünderi jelenseget. Alig talalt szavakat szonoki szaja a valaszadasra: - Én csak szegeny napszamosa vagyok a mai napnak. Az igazi hose a mai napnak Petofi Sandor, a Nemzeti dal költoje. - Teved, kerem - felelt a kiralyne. - Mindenki ont emlegeti, mint marcius idusanak hoset. Jókai Mornak sorsa ezzel a varatlan talalkozassal meg volt pecsetelve. Csakhamar felesegül kerte nalanal idosebb muvesznot, bar a hazassagot ugy edesanyja, mint legjobb baratja, Petofi Sandor a leghatározottabban elleneztek. Jókai nem torddott sem édesanyja, sem barátja haragjával. A sors ragadta magával, a végzet irányította cselekedeteit. Lázban volt ő is, mint mindenki Magyarorszagon. (1925) Petőfi a Nemzeti dalt szavalja