Ellenfény, 2017 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2017 / 1. szám
fókuszban: boldog békeidők? ÍMaJUaJMAatU. lu-n Idén van a KIEGYEZÉS 150. évfordulója. Erre az alkalomra Megosztó kompromisszum címmel szervezett konferenciát a Magyar Történelmi Társulat és az Országgyűlés Hivatala. A szakmai tanácskozás címe arra utal, hogy máig ellentmondásos az 1867-es „fordulat” történelmi értékelése. A kiegyezés jegyében született az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál számos programja is. Itt mutatta be új előadását a MAGYAR NEMZETI TÁNCEGYÜTTES, amely szintén a 150. évfordulóra emlékezett. VAZSÓ VERA írása: Gyász és életigenlés A Zsuráfszky Zoltán rendezte Kiegyezés/750 az aradi vértanúk kivégzésének allegorikus képével indul: a lassú gyászzenére a fehér inges férfiak egyenként emelik vállukra a föléjük magasodó szálfákat, majd cipelni kezdik őket. Rövid út után egy sorba állítják őket a színpad végére, majd maguk is eléjük állnak, mintha a kivégzőikkel néznének szembe. Mindezt gyászkendős asszonyok figyelik. Hirtelen három dörrenés hallatszik és közben három villámlás cikázik keresztül a hátteret alkotó félkör alakú kivetítőn gomolygó felhők között. Az asszonyok fájdalmasan összekapaszkodnak, és a fejükre, vállukra borított gyászkendők mögött eltűnnek a férfiak. Csak a szálfák állnak továbbra is egyenesen, mint megannyi lecsupaszított, ágait vesztett sírkereszt. A fényváltás az előtérben görnyedten ülő, sötét ruhás, idősebb alakokra irányítja a figyelmet. Már nem a hősöket, az áldozattevőket, a vértanúkat látjuk - rájuk csak a hátul továbbra is látható szálfák emlékeztetnek-, hanem a mindennapi embereket, akiknek a történtek terhével kellene továbbélniük. Fekete ruhás asszonyok vonulnak az öregek elé, és közben lassú, álomszerű táncot lejtenek. Nehézkesen felállnak az öregek is, és komótosan induló, óvatos táncba kezdenek, amelynek néhány mozdulatára ráerősítenek. Ezek a kiemelt gesztusok fájdalmat, gyászt, elkeseredettséget érzékeltetnek. És közben a Ghymes dalát halljuk, amely szintén a halál üzenetét közvetíti: „Édesem, csak lélegezz, / Mint a túlvilág. / Táncba csalt s most így szuszog, / Szép, de fáj a tánc.” Eközben az öregek közé egy összekapaszkodott fiatal pár érkezik. Összetartozásukat a vállukra vetett közös vörös kendő jelzi. Egymást átölelve figyelik az öreg párok nosztalgikus, fájdalmas táncát, amelyben a múlt terhét éppúgy érezni, mint a jelen kilátástalanságát. De tovább szól a dal is: „Gyorsul úgyis mindenem, / Mint az ölelés, / Épp a vége egy rövid / Görcsberepülés. / És ezért most tánc- / És ezért most táncolunk...” A „mégis”, „mindennek ellenére” dala és tánca ez, amely többszörös nekifeszüléssel keresi a belakhatatlanná vált világban a feltámadó élet esélyeit. Erről szól a dal is: „Újra kavarog a - / Végre csikorog a - / Mégis mosolyog a - / Napra hunyorog a - / Tánc a ködben, tánc a jégen”. Azonban ekkor megmerevednek az öreg párok, míg a fiatalok energikus forgásba kezdenek. Ennek feltartóztathatatlan lendülete mozdítja meg az öregeket is. Mintha álomból ocsúdnának, lassú táncba fognak. Az idős párok összekapaszkodása a múlt fájdalmait őrzi, de lassan maguk is egyre nagyobb lendületbe jönnek. Mintha a gyászt lassanként valahogy legyőzné az újrakezdés vágya. Az előadásnak ezek a bevezető jelenetei, a mozgásokra, táncokra és a térformák teremtette képekre épülő jelzései allegorikusan beszélnek egy ország állapotáról, a benne élők lelkületéről. De legfőképpen arról, hogy próbálja legyőzni a kifáradó gyászt az újrasarjadó élet. De a Kiegyezés150 a továbbiakban nem a bevezetőjével felvázolt metaforikus táncszínházát folytatja. Ezután kifejezésmódot és némileg nézőpontot is - vált az előadás. A mozgás mellett az ének, sőt a verbalitás is megjelenik kifejezőeszközként. És némileg változik a téma is. Az előző jelenet végén az öregek visszatelepedtek a székeikre, az asszonyok pedig a férfiak vállára tették a kezüket, így figyelték a fiatal pár táncát. A gesztus mintha az fejezné ki: a világ sorsát rábízzák a következő nemzedékre, magukat már nem tartják képesnek igazítani rajta. De még őriznek valamit a múltból, ami kikívánkozik belőlük. Amikor magukra maradnak, ifjúkoruk hőséről, Kossuthról kezdenek beszélni. Sorolni kezdik a nevéhez tapadt állandó jelzőket: „Kossuth apánk”, „magyarok Mózese”, „a nagyszáműzött”, „a turini remete” - mondják egymásnak adva a szót. Majd - mintegy lázadásképpen - énekelni kezdik a szabadságharc toborzó dalát, a Világos után betiltott Kossuth-nótát. Közben ismét megjelenik a következő nemzedék. A háttérből fiatal férfiak érkeznek, ők is énekelni kezdik a nótát, felveszik a vállukra vetett mentéket, és táncolni kezdenek. A Kossuth-nóta után más 48-as dalok következnek, miközben egyre virtuózabb lesz a