Ellenfény, 2017 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2017 / 3. szám
A teherautó-plató előtti térben egyszerű eszközök teremtik meg a vándorlás különböző helyszíneit. Elég egy kihúzott drapéria, és máris készen áll a karavánszeráj. Egy oldalra fordított szövőkeret jelöli a kunyhót, ahol a bátyjánál Cruse meghúzza magát. Egy fémszerkezetre, kerekekre szerelt deszkalap jelzi Cruse „vőlegényének” házát. Az oldalára fordítva ez jelöli a fakádat, amelyben - immár Gruse férjeként - Juszuf fürdik, és elégedetlenkedik a lánnyal, hogy az mégsem akar valóban az asszonyává válni. A talpára állítva később majd ennek a szerkezetnek a tetejére ül fel Azdak, amikor a falusiak pereiben ítél. A jelmezek kidolgozottsága, illetve a tér áttekinthetősége egyaránt azt szolgája, hogy pontosan és világosan meséljen az előadás. Hogy például követni tudjuk azt a külső és belső utat, amelyet Cruse jár végig. Ez az út az áldozatvállalás útja. És a történet kivételességét jelenti (akár Brecht pályáján is) az, hogy ez nem jár együtt az áldozattá válással (ellentétben például a nem sokkal korábban keletkezett Szecsuáni jólélekkel). Tasnádi-Sáhy játékában Grusét érzelmekben és gondokban gazdag figurának látjuk, aki számára nem kérdés, hogy azt az áldozatot meg kell hoznia, amit nem vár el tőle senki, csak saját belső embersége. (Hisz a csecsemő is csak magára hagyottságával, kiszolgáltatottságával kéri ezt.) Cruse környezetében csak egy-két tulajdonsággal jellemzett figurák jelennek meg. Ez is a pontos fogalmazás igényéből adódik, hogy Anca Bradu rendezése egyértelmű különbséget tesz az előtér és a háttér figurái között. Világosan kiemeli Grusét a környezetéből (kicsit föléjük is emeli), hogy megkülönböztesse őt azoktól a figuráktól is, akikkel az útja során találkozik. Mert segítséget valójában senkitől sem kap. Attól sem, akitől csak tejet kér a csecsemőnek, és attól sem, akitől szállást szeretne kapni vándorlás közben. Mindketten a saját hasznukat keresik a zűrzavarban. De a parasztasszonyban is erősebb a félelem, mint a szolidaritás. Ezért szolgáltatja ki Grusét az őt üldöző vérteseknek. De a bátyja is csak szeretne segíteni Crusénak, mert jobban fél a feleségétől ahhoz, hogy igazán a lány mellé álljon. Ezért űzi bele egy kényszerű házasságba. Az anyós (Fábián Enikő) is busás haszonért adja el haldokló fiát, nem tudván, hogy Juszuf (Hunyadi István) csak a katonáskodás elől menekült bele a halálos betegség színlelésébe. Anca Bradu rendezése nem számonkéri, hanem megmosolyogja ezeket az emberi gyarlóságokat. Hasonlóképp tekint a hatalmi elit tagjaira, illetve az őket kísérő alkalmazottakra, például orvosokra is. Határozottan elrajzoltak ezek az alakok, sokkal inkább, mint azok a figurák, akikbe az útja során botlik Cruse. Összességében mindez komikus hangoltságot visz az előadásba, miközben a mulatságosnak és a komolynak, a gyarlónak és az igaznak a kontrasztjával még inkább kiemeli a darab emberi közegéből Cruse alakját. Ebből a szempontból bonyolultabb a darabban és az előadásban megjelenített második példázat, hisz nemcsak a felidézett falusi pörök alakjai mulatságosak, hanem maga Azdak, a falusi írnok is komikus figura, akit a vakvéletlen emel bíróvá. Azdak szellemi fölényéhez egyáltalán nem társul morális szilárdság. Rendszeresen nyulat lop, de folytonosan leckézteti az őt leleplező rendőrt, Sauvát. Megszán egy menekülőt, de rátámad, amikor kiderül, hogy rejtőzködő úrról (ahogy mondja, ,,népnyúzó”-ról) van szó. De egy kisebb birtok áráért mégis szállást ad éjszakára a menekülőnek. Ám amikor kiderül, hogy magát a nagyherceget mentette meg, Nukhába viteti magát Sauvával, hogy ítéletet követeljen a fejére. De itt olyan jól játssza a bűnbánót, hogy Kacbeki herceg unokaöccse helyett őt teszik meg bíróvá a fegyveresek. Azdak arra érez rá, hogy egy morálisan vészesen romlott világban csak a gátlástalan cinizmus teremthet menedéket. Bírói működésének is ezt teszi az alapelvévé. Korruptnak és lefizethetőnek mutatja magát, miközben legbensőbb meggyőződése szerint ítél - de úgy, hogy abból neki magának is haszna legyen. Eközben folytonos keresztkérdéseivel igyekszik mindenkit zavarba hozni, így nem képes senki számon kérni azt, amit művel. Mert a szeszélyesség és kiszámíthatatlanság valójában a hatalom legbensőbb természetéhez tartozik. Eközben mégiscsak a társadalmi igazságosság megbomlott viszonyait igyekszik helyrebillenteni. Mert Azdak cinizmusa a zűrzavarban megteremthető ingatag rendet szolgálja. Végső soron tehát a világból lassan kivesző emberséget. Nyilván ez lehet a magyarázata annak, hogy Anca Bradu rendezésében Kardos M. Róbert komolyabbá - és talán erkölcsösebbé is - hangolja az alakot, mint ahogy az a cselekedeteiből és szavaiból következne. Mert a nagyváradi előadás valóban a lelkiismeretünkkel szembesít. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy a világ romlottságával csak az emberi erő szegülhet szembe, ami ott szunnyad valamennyiünkben. Emberség a neve. Vagy jóság. Ellenszolgáltatást nem remélő áldozatkészség. Hit abban, hogy valahol mégiscsak létezik valamiféle igazságosság. CV Bertolt Brecht - Paul Dessau: A kaukázusi krétakör Nagyváradi Szigligeti Színház Fordította: Ungár Júlia Díszlet, jelmez: Andra Badulescu Vijniec Zenei vezető: Mezei Szilárd Koreográfus: Matina Andrei Rendező: Anca Bradu Szereplők: Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, Ababi Csilla, Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Dobos Imre, Fábián Enikő, Fodor Réka, Garai Ágnes, Hunyadi István, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Sebestyén Hunor, Szabó Eduárd, Szotyori József Zenészek: Dombi Dávid, Kurucz Tibor, Marcu Ágnes 39