Ellenőr, 1870. szeptember (2. évfolyam, 1-15. szám)

1870-09-17 / 2. szám

München, sept. 15’ Bajorország tiltakozott az olasz csapatoknak Rómába való bemenetele ellen. P­á­r i­s sept. 15 este. Egy amerikai corvet­te 500 amerikai önkénytessel és 7000 fegyverrel Toulonba érkezett, s hír szerint Lyonba fognak menni. Tegnap a „Metis“ porosz hajó orosz lo­bogó alatt, a marseillei kikötőben feltartóztatott. A hajó legénysége belebbeztetett, a hajó maga pedig zár alá vétetett. Tegnap és ma Parisban és Marseilleben franczia egyenruhába öltözött porosz kémek fogattak el. Paris sept. 15. Egy távirat Joinvilleből (Haute Marne) a mai nap reggeléről jelenti ! Épen most vonult be ide 15,000 porosz. A csa­patok az erődben öszpontosulnak. Bazaine Metz­­ben dúsan el van látva élelmi­szerekkel. Minthogy a poroszok a vasútvonalat Senlisnél elfoglalták, a Paris Chantilly közötti összeköttetés félbe van szakítva. A spanyol követ Olozaga, Madridba hi­vatott, hová már el is utazott. London sept. 15. A „Times“ azt hiszi, hogy az ügyekben rövid időn javulás álland­­ó, minthogy a franczia kormány a béke kérdésében helyesebb nézeteket nyert a jogi álláspont tekin­tetéből. A „Times” úgy véli, Bismarck ellene van Elsass bekeblezésének, és közvetlen alkudozásokat kíván Franczia­ és Németország közt. — A „Mor­­ning-Post“ azt hiszi, hogy Thiers küldetése meg­hiúsul, minthogy a poroszok a semleges hatalmak interventióját visszautasíták. B­é­c­s, sept. 16. A cseh tartománygyűlés feliratát áthozó küldöttség hétfőn érkezik ide, hír szerint igyekezni fog a lengyeleket és slovéneket rábírni, hogy a birodalmi tanácsból kilépjenek. Flórén ez, sept 16. Csak Ausztria, Orosz­ország és Angliának nem volt semmi ellenvetésük Róma megszállása ellen, Bajorország tiltakozott. Az olasz parlament Rómába fogna egybehivatni. Berlin, sept. 16. A hivatalos esti lapok fontos politikai tanácskozásokról tesznek em­lítést, melyek Reimsban a porosz király és Bismarck közt folytak volna. Bécs, sept. 16. Mivel a poroszok béke­feltételeikben nagyon messze mennek, a nagy­hatalmak minden közvetítésről lemondtak. Nyilván­való, hogy a poroszok Páris bevétele előtt nem akarnak békealkudozásokat kezdeni. Thiers kül­detése reménytelen. Most Sz.-Pétervárra megy. Berlin, sept. 16. Félhivatalos uton köve­telik, hogy Favre a laoni eseményt nyilvánosan roszalja, mert különben szóba sem lehetne állani a franczia ideiglenes kormánynyal. Bécs, sept. 16. A Vdr.-nek egy közlése sze­rint Széchen, Apponyi és Eszterházy Mór grófok a cseh feudálisokkal való alkudozásokba bocsátkozni ajánlkoztak. A csehek várják a kir. előterjesztése­ket a tartománygyűlés elé. Bécs, sept. 16. A mai reggeli lapok na­gyobb része határozottan az alkotmány­pártiaknak a birodalmi gyűlésen szándékolt strike-ja ellen nyilatkoznak. Bécs, sept. 16. Strossmayer püspök ide érkezett. Páris. A párisi hazaszeretet egyik legmegragadóbb nyilvánulása azon szent bálványozás, azon hő és szenvedélyes tisztelet, melylyel a Concordia téren Strassburg szobrát elhalmozza. A nemes város felénye tetőtől talpig úgyszólván zászlókkal van szőnyegezve. Dicső mezt, hősi ékítményt adnak reá e zászlókból, melyeknek veres sávjai mintegy azon vér roppant foltjai tűnnek fel, melyet oly hősiesen ont Francziaországért. Fejét virág és lombkoszorúk díszítik; más koszorúk és számtalan virágcsokrok ismét térdei közé vannak vetve tarka vegyületben; lábaihoz velenczei lámpák vannak aggatva; talapzatára lelkesítő felirások, a szeretet és fájdalom felkiáltásai, hazafias dalok és versek láthatók faggatva. Esténként a legköltőibb rendet­lenségben helyezett színes lámpák világítják meg mint valami oltárt. Azt mondaná az ember, hogy ez a martyr-város gyászravatala. Ezen improvisált diszítmények falusias és egyszerű tekintete az egészet még megragadóbbá teszi. Az ember azon csodatevő madonnák egyikét vélné maga előtt látni, melyeket a népies ájtatosság gyermekies díszítésekkel halmoz túl. Kiegészíti ezen illuziót a tömeg zarándokolása, mely éjjel nappal hozzá­járul. De valóban nem a fenyegetett haza véd­asszonya-e ezen város ? Hova kell nagyobb csoda, mint ennek rendíthetlen védelme, azon magasztos önfeláldozás, melyet Strassburg egy hónap óta folytat a hazáért! Szemünk előtt e város ma mint valóságos élő­ alak jelenik meg. Csodáljuk mint egy hőst, szeretjük mint nővérünket. Anvers múzeumának egyik festményében az öreg Van Dyck a kölni félig felépült székesegyház küszöbén ülő helyzet­ben ábrázolta a Szüzet. Ott várja, elmélyedve és szomorúan, hogy háza fölépüljön s bele költözköd­­hessék. A képzelet igy állítja élénkbe a szomorgó várost még vonzóbban, még megragadóbban. Állva, keze fegyverén, az ellenség szablyája fé­lig mellébe mártva, mitraille-zápor és bomba­eső közt szorítja magához beomlott székesegyházát. Az invasio letiporta Francziaországot, és ő még mindig ellenáll, rendületlenül, szilárdan, mellével fedve résekre lőtt határaink legmagasabb kapu­ját. Francziaország önmagát ismeri fel Strass­­burgban, reszket csodálkozásában, reszket el­ismerésében. A hit e nagyszerű példára túláradt szívéig hat. Nem kételkednek többé az istenek­ben, a­kiknek ily roppant áldozatokat látnak hozni. Dicsőség e nagylelkű, tudománya és vitéz­sége által híres városnak! Pánczélba öltözött mú­zsa, amazon, ki őrt áll a haza védbástyáin, ágyán ülve, könyvre hajolva. A világ előtt egyik kezé­vel Guttenberg sajtójára támaszkodva, másik ke­zében Kieber és Ulrich kardját tartva jele­nik meg. Ily szobor, azon eszmével, amelyet vérünkbe olt, Párisra nézve ez ünnepélyes órában valósá­gos palladium.* A visszatérők. Nem elég látni, érinteni kell a szegény visszatérő harc­osokat, kik a csata­térről az országba szerteszéjjel szétbarangolva végre elérik a nagy nemzeti központot: Párist. Szegény emberek: Minő szivet szaggató látvány! Minő nyomor, minő pusztulás van ar­­czaikon kinyomva! Megfogyva, naptól meg­­barnítva, lomha, ingadozó léptekkel vánszorog­nak, megsebesülve testükön, szivökben. Mond­hatni, hogy az elemek is ellenük esküdtek, hogy őket ily­enségre juttassák. Vízbe fulasztva, meg­égetve, megfojtva, eltemetve voltak talán, mily csodás után menekültek meg a halál öléből ? Ezek a visszatérő szellemek. A nagy háborúból jön­nek vissza, mint ballada árnyak, csontjaikat át­­lyugatott köpenyeikbe burkolva és maguk körül félelmet és hallgatást terjesztve. Arczaik többet beszélnek, mint a bulletinek; hangjuk zord és kísérteties ; mintha hullák közül jöttek volna. Tekintetük mord és merev, szempillájuk lom­hán csukódik és nyílik ki; mintha megkérgese­­dett volna a szemhéj zavára, szemük sötéten vet világot a haldoklás rángatásaira, a halál rideg­ségeire. E látvány velőkig ráz meg. Érintésük ri­deg borzadálylyal tört el, úgy érzed, mintha e kisértetek, kik ezer halált osztogattak, mások vé­rét izzadnák és titeket is bűntársakká tennének az öldöklésben. Ezek a visszatérők! A legenda vár reájuk. * A nemzetőrség 18. zászlóaljának parancs­noka Beranger a következő feliratot intézi a nem­zeti védelem kormányához: Polgártársak ! A haza veszélyével szemben a Páris felé közelgő ellenség előtt az alálírt nemzetőrök kije­lentik, hogy a kormány számíthat közreműködé­sükre, akár a haza szentföldjének megvédése, akár a kormány támogatásában minden olyan egyének ellenében, kik fejetlenség és rendetlenséget okoz­nának. Kérik mindnyájan, akár fegyveresek, akár fegyveretlenek, hogy felettük tartassák szemle, mi­kor is érzelmeiket­­kik fogják tüntetni. (Következ­nek az aláírások.)* Gambetta belügyér a Seine nemzetőreinek azon hivatalos közlést teszi, hogy a sept. 6-iki belügyéri rendelet elrendeli 60 új nemzetőrzászló­alj alakítását a Seine depertementban­. Minden zász­lóalj effectív száma lesz, 1,800. Intézkedések létettek, hogy 48 óra alatt fegyvert kapjanak. A mairek össze­hivatnak, hogy a fegyver ki­osztás minél gyorsabb eszközlése iránt tanácskozzanak.* Az önkéntes tüzérek első századának 10-én osztották ki a chassepot puskákat. Mind vagyonos családokból származott fiatal emberek. 150-en van­nak és hivatásuk a katonai öv,­­mely már hivata­losan ki van jelölve) körüli kémszemlészet. Ne­vük : St. Hubert-vadászok. Elhagyták Párist. Kész­leteik saját költségükön vannak kiállítva. Megvan „ambulance-ok, markotányosnőik. Jelmondatuk : „Elsőknek menni, utolsóknak térni vissza!“ * Az orleansi herczegek Párisban voltak. A Journal de Paris ez elterjedt hírt megerősíti. Voltak Favrenál és felajánlók szolgálatukat a nemzeti kormánynál, melyet elismertek. Kérték, hogy a­­legveszélyesebb állásra helyezzék őket. Favre ajánlatukat el nem fogadhatta , mert mint mondá jelenlétük roszul értelmeztetnék és monarchicus reminiscentiákra adna okot. Ezért hivatkozik haza­fii águkra és kéri őket, hogy távozzanak. Az or­leansi herczegek teljes csöndben távoztak és jó­szági igazgatójukon, Bocher uron kívül senki sem látta őket.* September 1-én két pa­rlamentarr ment be­kötött szemekkel Sedanba, hogy a fegyver­letétel iránt alkudozzék. Későbben egy harmadik parla­­ment akr érkezett meg anélkül, hogy szeme be lett volna kötve, hogy meggyőződjék mily borzasztó állapotban van Sedan városa; ő számolt erről Vilmos királynak, és egy határozattal kimondatott a kapitulátió, és milyen kapitulátió. Wimpffen tá­bornok midőn a császár már el volt fogva, haditanácsot tartott a Sedanban levő táborno­kokkal. A tábornokok mindegyike tanácsolta a megadást, ketten ellenezték azt, ezek megérdemlik, hogy Francziaország megismerje őket. A két tábornok a következő: Pellé és Carré de Bellemare. Pellé tábornok az, ki a weissenbur­­gi eseménynél a parancsnoksági szerepet vitte, és ki elődje, Douay Abel példájára, egész a legvégső­ig akarván magát védelmezni, 7,000 poroszt ölt meg. Mint velünk közük, hogy midőn a kapitu­látió után szabadságát vissza­adni ígérték, ha kö­telezi magát, hogy nem fog harczolni többé, ő méltóságteljesen s erélyesen igy szólt: Én mindig katonáim élén a tűzben voltam, midőn őket feladják, nem hagyandom el. Ismét élükön fognak látni, hogy daczoljak az ellenség­gel a fogságban és száműzetésben. Pellé pedig nejéhez a következő levelet intézte : Sedan, sept. 3. Hadi fogoly vagyok az egész sereggel. Soha nép ily szégyent nem állott ki. Mond meg fivé­remnek, hogy ha olvasandja összehívását s tanács­kozását azon haditanácsnak, mely a megadás végett tartatott, meg fogja látni, hogy két tbk nem osztotta a véleményt, mely a megadást aján­ló , azokat nem nevezték meg. Mond meg neki, hogy írjon el, hogy az egész világ tudja meg, hogy a két tábornok, kik a megadásban nem egyeztek bele, Pellé tbik és Carré de Bellemare tbk. Aláírva: Pellé, hadosztály parancsnok. E két név érdemes a megtartásra. TÁRCZA. Zadig, vagy: A végzet. Keleti történet Voltairetól. (Folyt.) I. Fejezet: A félszemű. Moabdar király idejében Babylonban egy Za­­dig nevű fiatal ember élt, kinek vele született szép tehetségeit a nevelés is fejlesztő. Noha gazdag és fiatal volt, mégis fékezni tudta szenvedélyeit; tettetést nem ismert; véleményét nem tartotta mindig egyedül igaznak, és tekintetbe tudta venni az emberek gyengeségét. Bámulatot keltett, hogy szellemdússága daczára sem gúnyolta soha azon határozatlan, összefügetlen, elhízott szólásm­ódot, azon vakmerő rágalmakat, azon tudatlan ítélete­ket, azon durva szidalmakat és lármás, de üres szavakat, miket akkor Babylonban társalgásnak neveztek. Megtanulta Zoroaster*) első könyvéből, hogy az önszeretet széllel teli jéggolyó, melyből viharok törnek elő, ha megszűrjék. Zadig soha sem dicsekedett azzal, hogy a nőket megveti és hogy meghódítja őket. Nagylelkű volt, és nem tar­tózkodott hálátlanokat is lekötelezni, követve Zo­roaster nagy elvét. „Ha eszel, adj enni a ku­tyáknak is, még ha meg is marnának." — Zadig oly bölcs volt, a milyen csak ember lehet, mert bölcsekkel iparkodott élni. Tudva a régi chaldaeiak tudományait, ismerte a természet phisikai törvé­nyeit is, a mennyiben akkor az emberek ismerték, és a metaphisikából tudott annyit, a­menynyit e tudományból bár­mely korban tudnak , azaz na­gyon keveset. Korának új bölcsészete daczára is tökéletesen meg volt győződve, hogy az esztendő háromszázhatvanöt és egy negyed napból­ áll, és hogy a nap a világ középpontja; és midőn a fő­mágusok sértő önhittséggel mondák neki, hogy nézetei roszak, és hogy az állam ellensége, midőn azt hiszi, hogy a nap önmaga körül forog, vagy hogy az esztendőben tizenkét hónap van , akkor hallgatott, boszúság és megvetés nélkül. Zadig igen gazdag volt, s ennélfogva sok barátja akadt; egészséges, szép külsejű, józan és mérsékelt eszű, őszinte és nemes szivü volt, s így azt hitte, hogy boldog lehet. Semirát akarta nőül venni, kit szépsége, születése és vagyona Babylon első hölgyévé tettek. Komoly és nemes vonzalom­mal viseltetett iránta, Semira pedig szenvedélye­­sen szerette őt. Már közeledett a boldog pillanat, mely őket egyesítendő volt, midőn az Euphratot segélyező pálmafák árnyában együtt sétálva Ba­­­­bylon egyik kapuja felé, kardokkal és nyilakkal felfegyverzett embereket láttak közeledni. A fiatal Orcánnak fegyveresei voltak; Orcán egy miniszter unokaöcscse volt, kinek nagybátyja hízelgői fe­jébe verték, hogy neki minden szabad. Nem birt Zadignak sem kellemével, sem erényeivel, de mi­vel mégis azt hitte, hogy sokkal többet ér nála, végtelenül boszankodott, hogy Semira őt mellőzte a féltékenység, mely csak hiúságából eredt, elhi­tette vele, hogy Semirát őrülésig szereti. El akarta rabolni. A rablók megtámadták Semirát, és erő­szakuk hevében megsebesíték őt, és vérét onták azon lénynek, kinek tekintete még az Immaus hegy tigriseit is képes lett volna megszelidíteni. Jajkiáltásai az eget verdesték. „Édes férjem !“ ki­­áltá, „elrabolnak attól, a­kit imádo­k." Nem gondolt saját veszélyével, csak a szeretett Zadig volt eszé­ben. Ez az alatt védelmezte őt minden erejéből, melyet vitézsége és szerelme öntött bele. Segélyére csak két rabszolga volt, és mégis megszalasztá a rablókat. Haza vitte az ájult és vérző Semirát, ki felnyitva szemeit, szabadítóját látta maga előtt. „Oh Zadig! — mondá, — szerettelek, mint férje­met, most szeretlek, mint azon embert, kinek be­csületemet és életemet köszönhetem !“ Soha szív nem volt a hálától mélyebben áthatva, mint Semi­ra szíve; soha kedvesebb ajkak nem fejeztek ki meghatóbb érzelmeket oly szenvedélyes hangon, mely a legnagyobb jótétemény érzetét, és a leg­tisztább szerelemnek legédesebb elragadtatását fe­­jezé ki. Sebei nem voltak veszélyesek ; nemsokára felgyógyult. Zadig veszélyesebben sebesült meg ; e­gy nyíl, mely szeme mellett találta, mély se­bet ejtett. Semira nem imádkozott másért az istenhez, csak kedvese gyógyulásáért. Szemei éjjel nappal könnyebben úsztak; alig várta a pillanatot, hogy Zadig szemei gyönyörködhesse­nek tekintetében, de a sebesült szemen keletkező egy daganat mindent veszélyeztetett. A távot Memphisbe küldtek Hermesért, a nagy orvosért, ki el is jött nagy kísérettel. Megvizsgálta a bete­get, és kijelente, hogy szemét elveszti, sőt még a napot és órát is előre megjósolta, a­melyen a gyászos eseménynek be kell következnie. „Ha jobb szeme lett volna — mondá — kigyógyítot­­tam volna, de a balszem sebei gyógyíthatlanok.“ Egész Babylon csodálta Hermész mély tudomá­nyát, és sajnálta Zadigot. Két nappal azután a daganat önmagától felfakadt, Zadig teljesen fel­gyógyult. Hermes egy könyvet írt, melyben bebi­zonyította neki, hogy nem lett volna szabad fel­gyógyulnia. Zadig nem olvasta el azt, hanem amint elhagyhatta fekhelyét, azonnal azt indult meglátogatni, ki élete boldogságának reményét képezé és akiért egyedül óhajtotta megmenteni szemeit. Semira három nap óta falun volt. Útköz­ben Zadig megtudta, hogy e szép hölgy nyilváno­san kijelentvén, miszerint a félszeműek ellen le­­győzhetlen ellenszenvvel viseltetik, a múlt éjjel Orcanhoz ment nőül. E hírre eszméletlenül rogyott össze; fájdalma a sír szélére ragadta őt, sokáig volt beteg, de végre is esze legyőzte fájdalmát, s még a kegyetlenség is, melyet rajta elkövettek, előmozdította vigasztalódását. „Miután — mondá — egy, az udvarnál nö­vekedett leánytól ily kegyetlen szeszélyt kellett eltűrnöm: polgári nőt veszek.“ A város legoko­sabb nőjét, Azorát szemelte ki a polgári családok legjobbjából; nőül vette és egy hónapig a leg­­gyengédebb kapocs édességeit élvezé vele. Csak egy kis kényelműséget vett észre­­nejében, és nagy hajlamot arra, hogy mindig a legszebb fia­tal embereket tartsa egyszersmind legszellemdú­­sabbak és legerényesebbeknek. II. Fejezet. Az orr. Egy napon Azora a legnagyobb felindulással és heves kifakadásokkal jött vissza sétájáról. „Mi bajod van édes nőm ? — kérdé Zadig — miért vagy ennyire magadon kívül? „Ah — felesé Azora — te is úgy éreznéd magad, mint én, ha láttad volna azt, a­minek én épen tanúja valék ! A fiatal Costa özvegyet mentem vigasztalni, ki két napja emelt sirhalmot fiatal férjének a rétet szegélyező patak partján. Fájdalmában azt esküvé az isten­nek, hogy addig nem mozdul el a sirhalomtól, míg a patak habjai mossák azt.“ ILám — mondá Zadig — ez becsülésre méltó nő, ki igazán sze­rette férjét..“ „Oh — válaszolá Azora — ha tud­nád, mivel foglalkozott épen midőn meglátogattam!“ „Ugyan mivel, szép nőm ?“ „A patak medrét ásatta más irányba!“ És Azora oly végetlen kor­­holásra és oly élénk szemrehányásokra fakadt a fiatal özvegy ellen, hogy ez erény-mutogatás épen nem tetszett Zadignak. Zadignak volt egy Cador nevű barátja, egyi­ke azon fiatal embereknek, kikben neje több jót és több érdemet talá­l, mint másokban. Ezt tette megbizottjává, s a­mennyire lehetett értékes aján­dékkal biztosítá magának hűségét. Azora két na­pot egyik barátnéjánál töltvén falun, harmadnap hazajött. Zokogó cselédek adták tudtára, hogy férje a múlt éjei rögtön meghalt, hogy e hírt nem merték neki megüzenni, és hogy Zadigot ősei sír­boltjába temették a kert szélén. Azora sírva fakadt haját tépte és esküdött, hogy meghal. Este Cador engedélyt kért, hogy meglátogathassa és együtt sírtak. Másnap kevesebbet sírtak, és együtt ebé­deltek. Cador megvalla Azorának, hogy barátja neki hagyta birtokának legnagyobb részét, és egy­úttal értésére adta, hogy szerencséjének tartaná ha megoszthatná vele vagyonát. Az úrhölgy sírt, boszankodott és lecsillapult, a vacsora tovább tartott, mint az ebéd, a társalgás bizalmasabbá vált. Azora magasztalta az elhunytat, de megvallt, hogy voltak hibái, melyek Cadorban nem lelhe­tők fel. Vacsora közepén Cador heves lépfájásról pa­naszkodott ; az úrhölgy aggódva és gondolkodva hozatta el valamennyi illatszerét, hogy megpróbál­ja, valljon egyik, vagy másik nem használ-e a lépfájás ellen; végtelenül sajnálta, hogy a nagy Hermes nincs már Babylonban, sőt saját kezeivel is kegyeskedett megérinteni a helyet, melyen Cador oly élénk fájdalmat érzett. „Gyakran bánt téged e baj?“ kérdé tőle részvétteljesen. — „Néha sí­rom széléig visz — felelé Cador — és csak egy gyógymód van, mely enyhülést szerezhet; ez az, ha egy oly ember orrát tenném szenvedő oldatom­ra, ki egy napja halt meg.“ — »Furcsa gyógy­mód “ mondá Azora. „Nem furcsább — felesé Ca­dor — mint Arnoug­­ur erszénykés a szélhüdés ellen.« Ez ok, és a fiatal ember kitűnő érdemei végre elhatározásra bírták a hölgyet. „Végre is— mondá, — ha férjem a tegnap világából a holnap világába utazik Tchínavar hídján.*) Asrael an­gyal talán csak nem fogja őt visszautasítani azért, mert orra második életében valamivel rövidebb lesz, mint volt első életben-“ Ezt mondva borot­vát vett kezébe; férje sírjához ment, elárazta azt könyeivel, és az ott fekvő Zadighoz közeledet, hogy levágja orrát. Zadig azonban felkelt, és egyik kezével orrát fogva, másikkal a borovát tartva vissza e szavakkal fogadta nejét: »Asszo­nyom, ne szidalmazza ezentúl annyira a fiatal Costu özvegyet; az ön terve, hogy orromat le­vágja , bizonyára felér azzal, hogy egy patak medrét megváltoztassák.« *) Azon időben egy Arnou nevű babyloni élt, ki minden szélhü­dést meggyógyított — az újságokban, egy kis erszénykével, melyet az illetőnek nyakán kellett hordani. — Volt. (Arnou párisi gyógyszerész volt Voltaire idejében. — Ford ) *) A keleti hitregék szerint e hídon kellett át­mennie a meghaltak lelkének a paradicsomba. Az iga­zak kényelemmel átmehettek rajta, de a gonoszok előtt kardéllé változott, melyről a folyamba zuhantak; ennek habjai pedig a pokolba sodorták őket. Mr. Fejezet. A kutya és a ló. Zadig azt tapasztalta, hogy a házasság első hónapja, mint a Zend könyvben meg van írva: a méz hónapja, de már a második az ürömé. Nemsokára kénytelen volt megválni Azorától, ki igen kiállhatlanná vált. Ezentúl boldogságát a természet tanulmányában kereste „Ki sem lehet boldogabb — mondá, — mint a bölcsész, a ki azon nagy könyvet lapozgatja, melyet isten nyúj­tott szemeink elé. Az igazságok,melyeket felfedez, az ő tulajdonai; táplálja és fejleszti lelkét, nyu­godtan él , és gyengéd neje nem közeledik hozzá, hogy levágja orrát.“ Ily gondolatokkal foglalkozva egy falusi la­kába vonult vissza az Eufrat partján. Ott nem az­zal töltötte idejét, hogy kiszámítsa, hány csepp víz folyt le egy másodperezben a hid­­vezető alatt, vagy hogy az egerek hónapjában egy szemernyi­vel több eső esik-e,mint a birkák havában.— Nem törte azon fejét, hogy a pókhálóból selymet ké­szítsen, vagy porczellánt a törött üveg cserepei­ből, hanem tanulmányozza az állatok és növények tulajdonságait és sajátságait, és csakhamar oly gyakorlottságra tett szert, hogy ezer változatos­ságot lelt ott, hol mások nem láttak egyebet egyformaságnál. Egyszer egy kis ligetben sétálva, a királyné egy eunuchja rohan felé, kit több tiszt követett a legnagyobb nyugtalansággal futkosva ide s­tova, mint valami eltévedt emberek, kik legdrágább kincsöket vesztették el, s most azt keresik. „Fia­tal ember! — szólitá meg őt az eunuch — nem láttad a királyné kutyáját ?“ — Zadig szerényen válaszolá: „Nőstény kutya“ — “ügy van“ felelé az eunuch. — „Kis fürjész — folytatá Zadig, — mely nem rég kölykezett; bal első lábára sántít és igen hosszú füle van. — „E szerint hát láttad ? kiáltott fel az eunuch lelkendezve. — „Nem — felelé Zadig — soha sem láttam, azt sem tudtam egyáltalában, van-e a királynénak kutyája! ” A véletlennek szokásos szeszélye hozta magá­val, hogy ugyanezen időben a király istálóinak legszebb lova is kimenekült egy lovász kezei kö­zül a babyloni lapályokra. A főlovász és valmen­­nyi hivatalnoka épp oly aggodalommal keresték nyomait, mint az eunuch a kutyát. A főlovász azonnal Zadighoz fordult, s megkérdő, hogy nem látta-e a király lovát? „Az — felelé Zadig — a legjobb vágtató; öt láb magas; igen kis patája van; farka negyedfél láb hosszú; zablájának sze­gei huszonhárom karátos aranyból készültek; pat­kói pedig tizenegy latos ezüstből.“ — „Merre ment ? Hol van ? kérdé a főlovász. — „Nem láttam viszonzá Zadig — nem is hallottam hírét soha. (Folyt. köv.) *­ Miután Zoroaster neve gyakran fordul elő r­e­­gényben, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy Voltaire idejében e hitalkotó tanait és működését még csak igen hiányosan ismerték. A Zenda Vesta könyvét csak Zadig megjelenése után 23 évvel ismertette meg Európával du Perron, Quinet nyilatkozata. Quinet Edgar Párisba ment 10 évi száműzetés utánEz alkalommal egy proklamatiót intéz a fran­czia nemzethez, melyből kiemeljük a következő helyeket. Francziák kedves honfitársaim ! 19 évi száműzetésem azt akarta jelenteni, hogy a decz­n­iki kormány csak szolgaságot és Fran­cziaország romlását idézhette elő. E kormány megbukott az igazságnak elég van téve, a becsület megmentve. Száműzetésem­nek nincs többé létoka. Közzétek jövök részt ven­ni veszélyetekben. Párisba lépve, első szavam : Éljen Páris! Él­jen a civilisatio e tűzhelye örökre. Azt hatalmába ejteni annyi mint állítani, hogy a polgárosodás kezünkben van. Mitől félünk. Az egész emberiség velünk van. Egység mindenkinek egysége a nemzeti véde­lem kormányával. Visszatértünk a jog, az igazsághoz. Minden­nek neve köztársaság. Vége az ámításoknak­ az uralkodó családok­nak, melyek a közérdek helyét foglalták el. A veszély igen, komoly arra, mintsem magunkkal játszódjunk. Ösztönünk súgja: Egy fejedelem sodort az örvénybe! Nem egy fejedelem, sem egy dy­­nastia abból ki nem szabadíthat. Francziaországot csak Francziaország mentheti meg. Katonáink hősiessége is bebizonyítá ezt, azért nem győztek, mert lehetetlen győzni a decz. 2. zászlója alatt. Felvettük ismét a köztársasági lobogót, melyet még nem mocskolt be a betörés. Minden nép érzi, hogy itt az ő ügyökről van szó, mert az igazság és a jog van kérdésben. Ez záloga a győzelemnek, hogy minden nép, sőt ti­tokban ellenségeink támogatása is mellette van. Németek, őszinteségetek próbára van téve; mondtátok, a porosz király ajkáról, a királyi kg., publicistáitok szájából ismételtétek, hogy nem Francziaországgal, hanem az államfővel folytattá­tok a háborút. Itt az idő megmutatni őszinteségeteket. E kormány vétkes feje, ki mindnyájunkat megcsalt, az örvénybe rohant. Eltűnt, többé nem létezik. Kiokádta a franczia nemzet. Ha őszinték voltatok egy­hangú nyilatkozatai­tokban, a háború oka megszűnt közös ellenségei­tekkel együtt. Ha makacsul folytatjátok a hadjára­tot, az igazság ellen folytatjátok azt és elvesztitek német őszinteségtek ősrégi hírnevét. Tehát meg akarjátok újból kezdeni az eskü­­szegés rendszerét, melyet átkaink és átkaitok közt­­láttatok öszszeomlani. Nem fogjátok kilépni a népek szivéből az eszméjét az igazságnak, melyet fel akarunk emelni az megsemmisíthetetlen, halhatatlan, és ti az em­beri nem ez ösztöne ellen törnétek. Mi, hála isten! jól laktunk a győzelmekkel. Ezek (a győzelmek) ellenünk fordultak azon nap, melyen hirtelenek lettünk az emberi jog és lelki­ismeret iránt. A történelem kárhoztatása ér titeket, ha pél­dánk elveszett rátok nézve, ha daczoltok egy oly nemzettel, mely ezentúl az igazságot, szabadságot képviseli, és a­mely ezentúl csak minden népek közös ügye érdekében fegyverkezik fel. Ez azon politika volna, melyet megtámadtatok XIV. Lajos és Napóleonban, ti hajótörést fogtok szenvedni, mint ők. Ránk nézve, a köztársaság már megszünte­tett minden megoszlást. Mi minden nemzet közös területén foglalunk állást. Mi teljes világosságban harczolunk, mi az emberiség ügyét védelmezzük. Ez ügy nem veszhet el. Páris, 1870. szeptember 9-én. Quine­t Edgar: KÜLFÖLD. Francziaország. (A franczia köztársa­ság elismerése; a laoni catastropha; a nancyi volt polgármester nyilat­kozta). A franczia köztársaságot ez ideig Északot Amerika, Schweitz, Spanyolország és mint látszik Olaszország ismerte el hivatalosan. Párisban Belgiumból is várják legközelebbre az elismerést. A többi semleges hatalomnak is lehetőleg gyorsan el kellene ismernie a franczia köztársaságot, mert ez a legbiztosabb mód a béke helyreállítására Egy , a hatalmasságoktól elismert kormánytól nem vitathatja el az illetékességet a porosz fő­hadiszállás, mint ezt a „Nordeutsche A. Z.“ a világgal elhitetni akarná. Az ideiglenes kormány, Cremieu kivételével, s a diplonatiai testület újabb elhatározás folytán Párisban maradnak. A porosz „Staatsanzeiger“ dühöng, s a laoni katastrophát a franczia köztársasági hatóságokra rójja. Szerinte ezen hatóságok szították a politikai fanatismust — mintha nem a napóleoni sereg terjesztené már hónapok sőt évek óta a legalá­­valóbb eszközökkel a porosz-ellenes gyűlöletet! Mintha nem Palikao kormánya terjesztette volna a poroszok erőszakoskodásairól s kegyetlenségei­ről szóló híreket, míg a köztársaság hivatalos lapja a Páris felé nyomuló porosz seregről így nem nyilatkozott. Nancy főnöke, Podevin, határozott imperia­lista, kit Palikao közelebbről hivatalától elmozdí­tott, mert Nancy városát ellenállás nélkül adta át s mert a lőport vízbe dobatta, — a „Liberté“-ben védelmezi magát az ellene fölhozott súlyos vádak ellen. Ő — úgymond — hiába sürgetett Nancy, Luneville, s Toul számára fegyvereket, kérelmét nem teljesítik, ugyannyira , hogy a poroszok benyomulása előtti este az éji nyugalom föntartá­­sára a polgároknak botokkal kelle­­tt álniok; egy szál katona, egy tiszt, egy rendőr sem volt a városban. A­mi a lőport illeti, a parancsnokló genie-tiszt az ő tudta nélkül vettető a csatornába. Midőn ő, kapott parancs szerint, a hidat légbe akarta röpittetni, egy szem lőpor sem állott ren­delkezésére. ” „Különben — fűzi hozzá Podevin — hasztalan is lett volna, miután az első parancs után egy órával a császártól egy sürgönyt vettem, mely meghagyta, hogy a hidat ne röpíttessem légbe.“ — Éhez csak az a megjegyzésünk van, hogy csakugyan szép háború­­viselés ! Olaszország. (C­ado­ma proclamátió­­j­a, Róma.) Az olasz megszálló hadsereg fő­parancsnoka bevonulása alkalmával az egyházi államokba a következő kiáltványt bocsátott ki. „Olaszok a római tartományokban! Olaszor­szág királya egy fölötte fontos küldetéssel bízott engemet meg s ti hivatva vagytok ebben lényege­sen közreműködni. A hadsereg, a nemzeti összetartás és egység symboluma és záloga testvéri szeretettel jó hoz­zátok, hogy Olaszország és szabadságaitok meg­védje. Ti bebizonyíthatjátok Európának, hogy ösz­­szes jogaitoknak gyakorlata a pápa méltóságának és papi felsőbbségének tiszteletben tartásával a legjobban megfér. A szentszék függetlensége továbbra is érvény­ben marad a polgári szabadságok közepette, még­pedig jobban mint az idegen interventió védszár­­nya alatt. Mi nem háborút, de békét s a valódi rendet hozzuk számotokra. Én nem fogok kormányzástok és közigazgatásokba beavatkozni, a­melyeknek sza­bad megállapítása tökéletesen reátok hagyatik. Az én feladatom kizárólag arra szorítkozik, hogy a közrendet fentartsam és közös hazánk sérthet­­lenségét megóvjam. Térni sept. 11-én. Cadorna R. altábornagy.“ Egy sürgöny szerint az olasz seregek ép a septemberi conventió é­v­ n­apján állot­tak Róma előtt. Mint látszik, mégsem minden el­lenállás nélkül fognak bevonulni, mert a kapuk zárvák s eltorlaszolvák, az idegen csapatok pedig minden áron verekedni akarnak „fegyvereik be­csületéért.“ Mindazonáltal ez nem tartja föl két napnál tovább a királyi csapatokat, mert a pápa világi uralmának maguk a rómaiak is ellenségei, kik Victor Emanuelhez egy feliratot köröztetnek a városban. Tényleg már nem is létezik pápai kormány. Spanyolország. (Republikánus tüntetés Madridban.) A spanyol republikánus párt, írja a bécsi „Presse“ madridi tudósítója f. hó 9-éről, — tegnap itt nagyszerűen nyilatkozott a franczia köztársaság mellett. A­­ tüntetés a legnagyobb csendben és rendben folyt le. E ténynek némi jelentőséget tu­lajdonítanak, minthogy Rivero belügyér miniszeriá­­lis helyisége erkélyéről szemtanúja volt az egész­nek. Hogy e nyilatkozat a példányszerű rend jel­legét megtarthassa, a beszédek elmaradtak. Észre­vehető, mikép a republikánus párt egész hideg­­vérűséggel fogja fel a helyzetet, Spanyolország belviszonyainak bonyolultságát is mindinkább szem előtt tartják; belátják, hogy azon követelés, miszerint a királyoknak átalában hadat üzenjenek, nemcsak a spanyolok egy nagy részének nincsen ínyére, de egyszersmind e pillanatban a párisi

Next