Ellenőr, 1871. március (3. évfolyam, 167-197. szám)

1871-03-01 / 167. szám

Keglevich beszéde nem tartalmazott volna semmi újat, nem lett volna szerencséje a háznak Ürmé­­nyi beszédét sem hallani. Meglehet azonban, hogy semmi újat nem mondott, mert mondta azt, a­mi a közérzelemben van. Ennek csak kifejezést adott és ebben áll az újdonság. E beszédet, amely a közérzelem egy nagy részének adott kifejezést, annak lehet tulajdonítani, hogy ezen vita folyama alatt a jobboldalról minden szónok azon szeren­csétlen tendenciához folyamodott, hogy a nemzeti önérzet csökkentésére utalt. Nem tudnak előhozni soha egy kényes, kellemetlen kérdést a­nélkül, hogy föl ne kiáltanának: jaj nekünk­­ meg kell magunkat vonni, mert mi kis erőtlen nemzet va­gyunk. Szóló nem hiheti őszintéknek az ily ér­zelmeket, s ezek színlelése által idézik elő azon kitöréseket, melyek fölött bámulnak. Keglevich felállította a nemzetiségi kérdést, hogy megmutassa,­ miszerint az ausztriai biroda­lomban még azon összetartó erő is hiányzik, ami Olasz- és Németországban megvolt és megvan. Szóló a nemzetiséget nem tartja summum bonum­­nak, hanem eszköznek a szabadságra, épen úgy, mint a vallást, értve annak formáit, mert hiszen a hitet nem öli ki az ember kebléből sem a kultúra, sem a barbarismus. Svájczban, Amerikában meg­lévőn a szabadság, vége van a nemzetiségi viszály­nak. De míg szabadság nincs, szóló is súlyt fek­tet a nemzetiségre. Várjon a szabadság felé visz­nek itt bennünket Ausztriában? A szabadságnak meg kell teremnie az egyéni erő működéséből termő gyümölcsöknek élvezheté­­sét az által, a­ki a szabadságot élvezi. Hol ez nincs meg, hol a szabadság embere más ember javára dolgozik, ott nincs valódi szabadság. Követ­kezőleg nálunk a nemzetiségnek mindenesetre nagy feladata van még a szabadság uralmának megte­remtésére és annálfogva kétségtelenül igen fontos ezen dualistikus birodalomban a nemzetiség. Magyarországban érzi mindenki, hogy itt van egy állami eszme. Megvan a nemzetnek közös története, ha más nyelven beszélnek is egymással. De Ausztriában ezt nem fogjuk tapasztalni. Ha pedig úgy áll a dolog, hogy Magyarországban van oly elem, mely összetart velünk az érdek közös­ségében, akkor vájjon nem kellene-e azon dolgoz­ni, hogy a monarchiának azon része, melyben a fenállás, a soliditásnak elemei megvannak, erősí­­tessék és szilárditassék, saját maga iránti bizalma növeltessék. De azt látjuk, hogy folytonosan bizal­matlanságot gerjesztenek magunk ellen, és aztán csodálkoznak, hogy nyilvánul az érzelem, mikép nem lehet bizodalmunk a túl részben, következő­leg magunkat kell erősíteni és megmagyarázni ezen érzelem egész horderejét. A házban gyakran mondották az utóbbi na­pokban, és különösen a miniszterelnök úr is hang­súlyozta azt többféle változatokban, hogy megin­­gattatik bizonyos eljárások, bizonyos nyilatkozatok, bizonyos tények által a bizalom a fejedelem ré­széről azon kiegyezkedés őszintesége iránt, mely 1867-ben létre jött a nemzet és trón közt. Szóló nem tagadja ugyan ezen állítás jogosultságát, sem azon eszmemenetnek helyességét sem, de azt tartja, hogy sokkal nagyobb fontossággal bír nemcsak a nemzetre, de magára a trónusra, a dynastiára és a fejedelemre nézve az, hogy a nem­zet viseltessék bizalommal iránta. Mert a fődolog nem az, hogy a fejedelem viseltessék bizalommal a nemzet iránt A trónon levő dynastiák, fejedelmek elmennek, nagyon hamar el tudnak menni, de a nemzetek megmaradnak. Tehát magára az uralkodó házra nézve is a fontos nem az, hogy­­ viseltessék bizodalommal irántunk, hanem az, hogy mi viseltessünk bizoda­lommal iránta. (Helyeslés balfelől.) Azt látjuk Eu­rópa szerte, hogy a fejedelmek 24 óra alatt el­utaznak, de a nemzet ott marad, meglehet, hogy nagy sanyarúságok közt, meglehet, hogy nagy ve­szedelmek közt, hanem azokat a veszedelmeket utóvégre is kiheveri. De a­mely dynastia egyszer elment, az nem jön többé vissza. (úgy van­­ bal­­ felől) Ne méltó­­ztassanak tehát arról beszélni, hogy a fejedelem bizalmatlansággal viseltetik irántunk, ha mi az ország érdekében követelünk pl. hadse­reget, a delegatio eltörlését, miből bizonyosan ne­künk nem lesz nagy hasznunk egyénileg (Mozgás a jobboldalon.) Inkább arra gondoljon a kormány, hogy ha nem viseltetik valamely nemzet­bizodalom­mal a fejedelem iránt, a trónus, a kormány iránt épen azért, mert legszentebb érdekeit soha sem látja teljesülni, kielégíttetni : az sokkal veszedel­mesebb a jövendőre, sokkal veszedelmeseb­b az egész monarchiára nézve, mint a trónus bizalmat­lansága a nemzetnek egy vagy más frac­iója iránt, a politikai életben. (Helyeslés balfelöl.) A r­omán egységet szóló egy kicsit igen kis egységnek tartja arra nézve, hogy rémülettel tölt­sön el bennünket, hanem a szláv egység már valóban nagy és óriási. De az olasz és német egység sem sikerülhetett addig, míg azon nemze­tek barbár állapotban voltak, minőben jelenleg a szláv faj van. A műveltség kellő fokán a szláv faj kétségkívül veszedelmes kezd lenni. De vajjon azon veszedelem másrészről nem hordja-e magá­ban saját ellenszerét, épen azon faj műveltségi ál­lapota folytán. Nekünk azonban mindenesetre mindent meg kell tenni arra nézve, hogy a szláv egységi mozgalom ne találjon bennünket a mű­velt nemzetek mögött, hanem találjon mindig előre haladva és akkor nem fog veszedelmessé válni. Elnök megjegyzi, hogy alkotmányos monar­chiákban, hol a kormányt felelős férfiak kezelik, az uralkodó személyét a tanácskozásba belevonni soha sem szabad. (Felkiáltások jobbfelől: Helyes ! a baloldalon : Nem­ is vonatott be !) Azon férfiak, kik a kormányt kezelik, felelősségre vonhatók, de az uralkodó személye szent és sérthettem (Helyes­lés a jobboldalon. Felkiáltások a balon: Nem em­lítette senki!) A miniszterelnök úr midőn bizal­matlanságról szólt, nem az uralkodó személyét, hanem a túltartományok népeit értette megje­gyezni. Hollín Ernő honvédelmi államtitkár a szőnye­gen levő tárgy fölötti vitából azt látja, hogy mind­két részről az kívántatik, mikép a honvédség minél harczképesebb legyen. Csakhogy az el­lenzék e­­zért úgy véli elérhetőnek, hogy a honvédség organismusából kívánja előállítani a tüzérséget és műszaki csapatokat, a kormány pedig a honvéd gyalogság és lovasság szaporítására és alapos kiképzésére fekteti a fősúlyt. Szóló szükségesnek látja a kormány szempontjait tüzete­sebben ismertetni. A kormány a honvédség szer­vezését illetőleg támaszkodik azon törvényre, mely a véderő elemeit a hadseregből, hadi­tengerészeiből, továbbá a honvédségből és a nép­felkelésből álla­pította meg és mely törvény határozottan azt ren­deli, hogy a honvédség háború idején a hadsereg támogatására és a belvédelemre, békében kivéte­lesen a belrend és biztosság fentartására is van hivatva. És ha a törvény ezt világosan úgy rendeli, a komoly szándék, melyet a kormány a honvédségi intézmény felkarolása és erélyes szervezése körül tanúsított, világosan arra mutat, hogy a kormány a törvény rendeletének mindenképen eleget tenni kíván, hogy minden erejéből oda törekedett, miszerint oly állapotba helyezze a honvédséget, hogy az nagy és szép hivatásának mindenkor eleget tenni képes legyen. De Várady mégis e törvényekből követeli, hogy a honvédség műszaki csapatokkal is ellátas­sék. Hogy a honvédségről szóló törvény 6. §-a azt mondja: „A magyar korona területén a hon­védség „egyelőre“ 78 zászlóaljból és 28 szá­zad lovasságból alakíttatik", stb. — ez intézkedés semmi másra, csak a zászlóaljak és századok szá­mára vonatkozik. Idéztetett továbbá a törvény azon pontja, hogy „a hadseregi tüzér és műszaki csapatokból a honvédségbe átlépő legénységről külön nyilvántartási jegyzék vezetendő.“ De ebből sem lehet a tüzérség fölállítását követelni, így van ez a porosz Landwehr intézményben is azért, hogy háború idején a legénység a rendes hadse­reg megfelelő osztályaiba osztassák. Európában nincs más nézet, mint az, hogy a honvéd keretrendszer alapján, a mai követelmé­nyeknek megfelelő tüzérséget és műszaki csapato­kat alakítani nem lehet. Hogyan lehessen azt kép­zelni, hogy egy 8 hétig tartó kiképeztetés mellett azon legénységből, mely évenként csak 2- 3 hé­tig ismétlő gyakorlatra gyülekezik fegyver alá, ké­pesek legyünk olyan tüzérséget szervezni, mely versenyképes legyen a nagy állandó hadseregek azon tüzérségeivel, melyek az utolsó 20 év alatt úgy a technikai kiképeztetés, mint a taktikai ké­szültség tekintetében oly nagy haladásokat tettek. Történt indítvány a szolgálati idő meghosz­­szabbítására. De vájjon czélszerű volna e olyképen intézkedni, hogy pl. a honvédlovasság és gyalog­ságra nézve fentartatnának mindazon kedvezmé­nyek, melyeket a törvény felállított, ellenben a tüzérség és műszaki csapatokra nézve sokkal ter­hesebb és súlyosabb szolgálati viszonyok állapít­tatnának meg. De még honnan kerülne elő a kellő képessé­gű egyén és tiszt is ? A honvédségnél az egész tiszti létszámnak csak egy negyedrésze van úgy­nevezett tettleges állományban, mely rendes fize­téssel van ellátva, legnagyobb része tehát, az­az 374 tartozik a tulajdonképi szabadságos állomány­ba; ezek fizetést nem húznak, és csak akkor részesülnek minden illetékben, midőn tényleges szolgálatban is vannak. Szóló azt is kiemeli, hogy a magyar elem igen kis számmal van képviselve a hadsereg tiszt­jei közt , és hogy a golyószórókhoz is alig tudott a kormány tiszteket alkalmazni. A financiális szempontokra az mondatott, hogy mindegy, akár ide fizessük, akár pedig a közös hadügyminiszternek a költségeket, s van elég gazdag érc­bányánk. De az átalános költségek ugyanazok maradnának akár együtt tartsuk, akár elválasszuk a tüzérség szervezését, csakhogy ezen utóbbi esetben az átalános, tehát a nagyobb költ­ségek okvetlenül, a mi vállainkra fognának súlyo­­sodni. És ha van is nálunk érez és anyag, de a hazai ipar nem eléggé fejlett. Tisza Lászlónak azt válaszolja az álamtit­kár, hogy az ottani Landwehreknek nincs külön tüzérségük. Szóló meg van győződve, hogyha a kormány a honvédség szervezeténél először támaszkodott a törvényre, ha másodszor nem bírja a kisebbség véleményében föltalálni azon biztosítékokat, melye­ket a honvédségnek harczképessége okvetlenül megkívánna, ha végre sem a puszta elmélet, sem a fönálló gyakorlat nem mutat jobb módot, mint a­melyek a szervezésnél foganatba vétettek, akkor a kormánynak eljárása is teljesen igazolva van, ha a maga részéről hozzá nem járul azon indít­ványhoz, mely tárgyalás alatt van, mert ha egy­felől kötelességében áll gondoskodni arról, hogy a honvédség minél harczképesebb legyen,­­ más­részt szem elől nem tévesztheti a gyakorlati nehéz­ségeket, nehogy éretlen kísérletek által, magát a honvédséget kétes helyzetbe ejtse. (Helyeslés jobbfelől.) A­kik attól félnek, hogy a honvédség oly helyzetbe juthat majd a csata hevében, hogy kény­telenek lesznek egy, a szomszédban működő tábortól ágyukat kölcsönözni, azoknak szóló ezeket mondja: A­kik a delegátióban lefolyt tanácskozásokat figyelem­mel kísérték, tudni fogják, hogy a véderőnek czélsze­rű szervezése és tökéletesebb kifejthetése tekin­tetében folyamatban van azon fontos intézkedés, mely szerint a rendes hadseregnek egyes csapa­tai, az állandó hadrendnek megállapításai szerint kiegészítő kerületeikhez lehetőleg közel fognak el­helyeztetni s ezzel kapcsolatban igen természetes, hogy a honvédség szervezete sem maradhat hátra, sőt szükséges azt olykér kiegészíteni, hogy már béke idején kijelölve legyenek azon helyek, melye­ket az egyes csapatok háború idején elfoglalni fog­nak, hogy tehát a honvédségre nézve is előre meg kell állapítani a harezrendet és illetőleg azon for­­mattot, mely szerint a honvédcsapatok háború ide­jén kivonulni fognak. És az utóbbira nézve bizton föltehető, hogy leszámítva azon zászlóaljakat és csapatokat, melyek őrizetre, helyőrségre és az erődített helyek megszállására lesznek a szüksé­ges számban kiterdelendők, marad még annyi, hogy a honvédcsapatoknak egy nagy részét maga­sabb taktikai osztályokba egyesítve offensív és defensív hadműveletek czéljából lehet a hadsereg támogatására kirendelni és ebből az következik, hogy a­mint a harezrend előre gondoskodik ezen dispositiókról, gondoskodnia kell arról is, hogy azon ütegek és tábori felszerelések, melyek hivat­va lesznek a honvédséggel közreműködni, szintén a harezrendbe bevézessenek. Beszéde végén következőleg szólt: Legtöbb valószínűséggel bír az, hogy a közelebb viselendő nagy háborúkban ismét nagy tömegek fognak sze­repelni, minélfogva minden állam saját bi­ztonsá­­ga érdekében kénytelen lesz oda törekedni, hogy véderejét — financiális erejének lehető kímélése mellett — minél szélesebb alapra állítsa, a­mi a keretrendszer alapján szervezendő honvédségnek minél szélesebb körű kiterjesztésére vezet. A ma­gyar kormány és a magyar törvényhozás e tekin­tetben már megelőzte az eseményeket, mennyiben a honvédség intézményét már 1868 deczember havában törvénykönyvébe bevette. A törvény meg­alkotását nyomban követte a végrehajtás. Már 1869 május havában az önkénytesek félfogadása után megalakult a pesti honvéd főtanosztály, mely fölött ő felsége már augusztusban szemlét tartott. Ugyanazon év november havában a 82 zászlóalj gyalogság, s a 32 század lovasság fel volt állítva. S tíz hónappal később több mint 60 ezer fegyve­res honvéd vett részt az őszi gyakorlatokban, számra 17 kisebb nagyobb dandárokba egyesítve; ma már több mint 90 ezer jól felfegyverzett és jól felszerelt honvédünk van. Ezekhez járul azon 22.500 ember, kik a közös hadsereg tartalékából lettek múlt évi dec­ember utolsó napjáig a hon­védséghez áttéve. Ehez járul még az idei újoncz­­jutalék 25.000 ember. És ezek szerint bizton felte­hető, miszerint a honvédség létszáma még ez év felében 140.000-re fog emelkedni. Méltányolni fogja bizonyosan mindenki azon nehézségeket, melyeket erélyesen leküzdeni kellett, hogy ily szép eredményt lehessen ily rövid idő alatt előállítani. (Jobbfelől: Igaz!) A legnagyobb akadályok el vannak hárítva, a felszerelés nehézsé­­gei többé nem léteznek, a további fejlődésre néz­ve határozottan ki van jelölve az út és ösvény, me­lyen haladnunk kell. Tisza László szavainak helyreigazítása végett szólal föl. Nem azt mondta, hogy a poroszoknál a tüzérség is benne foglaltatik a honvédség kere­tében, hanem hogy ott az első és a második Aus­gebot is tökéletesen képesítve van önálló mű­ködésre. Várady Gábor szintén helyreigazítás miatt szólt. Nevezetesen Hollán a törvénynek nem azt a pont­ját c­áfolta, melyet ő idézett. Paulini Tóth Vilmos azért szólal fel, mert a szláv egységet hallotta emlegetni. Elmondja elő­ször, hogy mi volt az osztrák birodalom. Elő­ször a török hatalom ellen alakult oly mozaiksze­rűseg. De e félelem elenyészvén, existentiájának eszméjét pótolgatni volt szükség, így kitűzte fel­adatul meggátolni a német és olasz egységet, de nem sikerült. Mostani czélja a szláv egységet meg­gátolni. De ez ellen ne absolutizmussal, hanem szabadsággal küzdjön. Svájczban vannak olasz és német kantonok, melyek nem vágynak az olasz és német egység kötelékébe, mert megvan szabadsá­guk. Haladjon a kormány is ezen után. Egyébiránt pártolja, hogy a honvédségnek tüzérsége legyen. Dobsa Lajos: A pénzügyminiszter érvelésére tesz megjegyzéseket. A pénzügyminiszter kiindulási pontja az, hogy ő a honvédséget nem akarja ön­­állólag szervezni. Szaló szerint ezen fölfogás té­ves és veszedelmes. A honvédség kiválóan és fő­­kép a hon határainak védelmére van hivatva; a közös hadsereg támogatása a nép­felkelés dolga. Kerkapoly úgy érvelt, hogy a honvédség szolgá­lati ideje rövid arra, hogy oly fontos tudományt magukévá tegyenek, és ebből azt következtette a pénzügyminiszter, hogy jobb semmi, mint valami. Szóló a közmondással azt­­ tartja, hogy jobb valami, mint semmi; a­ki a betűket ismeri, köze­lebb áll az olvasáshoz, mint az, ki azokat nem ismeri. A pénzügyminiszter azt mondta, hogy a tör­vény szavai szerint sem lehet óhajtani azt, hogy a honvédség önállóan működő irányban fejlesztes­­sék. Szóló erre azt feleli, hogy annak van ér­telme, ha a képviselők hivatkoznak a miniszterek­kel szemben a törvényekre, midőn azok megtartá­sáról van szó. De ha a miniszterek hivatkoznak a törvényhozással szemben a törvény szavaira, an­nak nincs értelme. Mi a törvényhozás feladata, ha nem az, hogy a törvényeket czélszerűen alakítsa és módosítsa a kor szükséges és kívánalmaihoz; ily módosítás pedig jelenleg még csak a közjogi alapba sem ütközik. Szóló nem barátja az adóemelésnek, sőt óhajtaná azt mindenkép leszállítani, de három dolog van, melynél a szigorú megszorítást nem akarná kezdeményezni: ez a népoktatás, közleke­dés és az önvédelem. A pénzügyminiszter azt mondja, hogy javítsuk meg a sorezredek szellemét; szóló sajnálja, hogy a pénzügyminiszter nem mondta meg modust. A pénzügyminiszter azon interpellá­­ciójára, hogy miként van az, hogy a 42°­0 magyar katona nem javítja a sorezredek szellemét, egy példával válaszol szóla. Egy embernek egy száz akós hordóban volt kevés maradék megsavanyodott bora; gondolkozott tehát miként javítsa meg, mert sajnálta az eczetágyra tölteni. Úgy okoskodott, hogy ha ő finom jó borból beleönt azon százakos hordóba 97%t, csak meg fogja javítani azon 3°/0t. Dictum factum teleöntötte a hordót. És mi lett a következése ? Az, hogy nem az eczetes bor lett édessé, hanem a 97°/0 édes bor megsavanyodott, meg­­dohosodott. És ez nem lehet máskép, mert penészes a donga, penészes a keret és inficiálva van decompo­­náló elemektől. (Helyeslés balfelől.) A pénzügyminiszter szerint mindezt jobb lenne nem hallani, nem látni, észre sem venni; ezt szóló strucz politikának jelzi. (Derültség.) Strucz-politika azt mondani, hogy a baj akkor nincs meg, ha szemet hunyunk előtte. Andrásy Gyula gr. csak azokra kiván felelni, a­melyek — úgyszólván — interpellációképen in­téztettek hozzá. Jókai Mór azon kérdésére: mit kíván tenni a czélra, hogy a honvédség harcz­­képes alakot öltsön ? — azt feleli, hogy eszkö­zölni kívánja azt, miszerint mindenekelőtt úgy a honvéd gyalogság, mint a honvéd lovasság ellát­­tassék mindazzal, a­mi szükséges, hogy a rövid szolgálati idő mellett lehető legjobb legyen ; hogy a lovasság és gyalogság száma telhetőleg szapo­­ríttassék úgy, hogy mentül előbb elérje a 300 ezeret,­­ végül, hogy mind e haderő kellő és jó kerettel legyen ellátva. Kivánja a­­lovasság sza­porítását, de kívánja ezenfelül a honvédséget ele­gendő számú tüzérséggel látni el a közös hadse­reg részéről. A honvédtüzérség fölállítását még azon esetre sem kívánná, ha ezt most már az ország ereje megengedné. Nem kívánja két okból. Először, mert azt hiszi, hogy a honvédségi törvény alapján a szolgálatidő nem elegendő arra, hogy mellette jó tüzérség alakulhasson ; ez esetben pedig kitehetnők honvéderőnket azon esélynek hogy kanonenfutter váljék belőle, épen azért, mert akkor a jó gyalog­ságot és a jó lovasságot nem támogatná jó tüzér­ség, hanem olyan, mely a szolgálatidő rövidsége és a kellő tényezők hiánya miatt nem volna képes rendeltetésének megfelelni. (Helyeslés jobbról.) Nem óhajtja másodszor azért, mert kívánatosnak tartja, hogy azon csapatok, melyek a csatatéren együtt vannak hivatva a monachiát megvédeni, az együttműködést már otthon a békelábon szokják meg, s nem tartja kívánatosnak azt, hogy egy­mást idegeneknek tekintsék. Jókai Mór azon kérdésére : mit kíván tenni a magyar kormány arra nézve, hogy Magyarország polgárai, kik a hadseregbe beosztatnak, alkalmat ny­ejenek arra, hogy magukat a hadászat techni­kájában kiképezzék , azt feleli, hogy annak el­érésére, hogy a magyarok minél inkább tanulmá­nyozzák mindazt, a­mi a tüzérséghez és még tu­dományos fegyvernemekhez szükséges; szükséges az, hogy ne vonják meg magukat a művelt osztá­lyok a hadseregben való szolgálattól; szükséges továbbá, hogy ha valakinek több gyermeke van, ne nevelje mindnyájukat ügyvédeknek, hanem gon­doljon arra is, hogy a hazának és az államnak különböző szakokra van szüksége, és adja meg nekik egyszersmind az előképzettséget, a­mely mindezekre szükséges. A kormány is fog gondos­kodni czélirányos katonai intézetekről és e rész­ben különösen arról, hogy a Ludoviceum minél előbb újból felállitassék és igy mindenki a katon­a képeztetésben részesülhessen. (Helyeslés.) Harmadik kérdése Jókai Mórnak az volt, hogy miként fog gondoskodni a kormány, hogy szükség esetén Magyarországon egy tartalék-fegy­­vergyár s átalában hadikészlet gyár legyen ? Erre azt feleli szóló, hogy a kormány már gondosko­dott ezen irányban is: Pesten már áll egy gyár. Most hetenkint szükség esetében, 1000 puska gyártható; gondoskodik a kormány töltvény­gyár­ról, nem különben posztó gyárról. Horváth János azon kérdésére, hogy szándé­­kozik-e a honvédelmi minisztérium még ez év fo­lyamában arról gondoskodni, hogy a honvédség még ez év folyamában vagy saját keretéből, vagy a közös hadseregből kellő számú tüzérséggel lát­tassák el? — azt feleli, hogy ez már meg is történt. Már a múlt évben adatott ki és fennáll jelenleg is azon rendelet, hogy az őszi gyakorla­toknál a honvédség kellő számú tüzérséggel lát­tassák el. Keglevich tegnapi beszédére válaszolva, többi közt ezeket mondá: Kérdem a t. képviselő urat, várjon hiszi e, hogy ha a századokon át fenállott osztrák-magyar birodalmat bizonyos decomponáló eszmék követ­keztében fentartani nem lehetne, sok kilátás mu­tatkoznék arra, hogy Magyarország egymaga an­nak helyébe újat alkotni képes legyen? (Élénk helyeslés jobbfelől.) Képes legyen akkor, midőn hiányzik azon közös egységes nemzeti öntudat, mely a t. képviselő úr nézete szerint ma Európá­ban államokat alkotni s fentartani képes. (Élénk helyeslés jobbfelől.) De bármi legyen a t. képviselő úrnak ez iránti nézete, egy az, a­mit én érzek, s ez az, hogy az én feladatom, és nem csupán az enyém, de a mi feladatunk, nem oly politikát csinálni, mely akkor jó, ha a monarchia feloszlik, hanem olyat mely arra jó, hogy azt fentartsa. (Élénk helyeslés jobboldalon.) Ezt követeli tőlünk a pragmatica sanctió, ezt követeli tőlünk a kölcsönös védelem viszonossága, ezt követeli tőlünk abeli kötelmünk, hogy midőn a fejedelem az ország integritását es­küvel biztosítja, akkor mi viszont tartozunk az ő birodalmának integritását híven a mi eskünkhöz, a­mely törvényeinkben nyert kifejezést, fentartani. (Élénk tetszés jobbról.) De ha bekövetkeznék az, mit a t. képv. ur mondott, és mitől isten mentsen meg, akkor Magyarország, — s ezt — daczára azon szemrehányásnak, hogy mi a nemzet önér­zetét le szoktuk hangolni, őszintén kimondom, — mert a legújabb kor nem a mellett tanúskodik, hogy a nyugodt, biztos alapon haladó államok jö­vője compromittáltatik, hanem hogy az elbizako­dottság idézi elő a rögtöni súlyos megpróbáltatá­sokkal járó veszélyeket, — mondom, őszintén ki­jelentem azt, hogy a t. képv. ur hite teljesülne, ak­kor szomorú helyzetbe fogna jönni az ország. Ismételve kijelenti ezek után, hogy a­mi fenforog, az nem közjogi, hanem csupán czélszerűségi kér­dés, hogy itt a kormányt egyéb nem vezeti, mint az, hogy az ország erejét nem akarja czélszerűtlen irányban igénybe venni. Győ­rffy Gyula: Bár­mennyire igyekezett is a miniszterelnök hangsúlyozni, hogy a honvéd tüzér­ség felállítása a közjogi alappal és politikával nincs kapcsolatban, mégis ennek ellenkezőjét árul­ták el a jobboldali szónokok. A­ki a vita folya­mát figyelemmel kísérte, meg van győződve, hogy az eltérés e kérdésben is hazánk közjogi helyze­tére vonatkozó különböző törekvésekből és az ország jövője iránti kötelességnek különböző felfo­gásából ered. A kormány a birodalmi egység szoros kapcsolata érdekében sok tekintetben alá­rendelte Magyarország államiságát, és most az ugyanazon érdekeket oltalmazó közös hadsereg hatalmának alárendelik az országos honvéderőt is. Az ellenzék visszatekint a múltra és okul abból, onnan meríti a reményt, erőt és bizalmat. A többség pedig azt állítja, hogy az ország most van kezdetén állami léterének, és így vagy elfele­dik, vagy megtagadják a múltat. Szóló a minisztelnek beszédére tett ezek után megjegyzéseket, visszautasítva először is azon vádat, hogy az indítvány népszerűség hajhászás­­ból eredt. A miniszterelnök azon kijelentésére, hogy azon esetben, ha a kormány oly helyzetbe jőne, hogy az ország érdekét és kívánalmát nem tudná teljesíteni, 24 óráig sem maradna helyén­ szóló azt válaszolja, hogy ha a kormány úgy kerüli ki az akadályokat s úgy távolítja el azon 24 órának elérkezését, hogy még azt sem akarja az ország érdekének tekinteni, mikép a honvédség tüzérséggel bírjon, akkor valóban nem tudni, hogy Magyaror­szágnak minő érdeke lehet az, mely a kormányt helyéből el fogná távolítani ? (Helyeslés balfelöl.) A­kik azt állítják, hogy azon indítvány el­fogadása az 1868-iki törvények szellemével is össze­ütközésben áll, azok ellentétbe teszik magukat még a miniszterelnökkel is, vagy legalább 1868- ban tett nyilatkozatával, mert akkor, miként a napló igazolja, a miniszterelnök világosan azt mondta, hogy ezen törvény a honvédségnek tüzér­séggel is ellátására, akadályul nem szolgál és hogy ez megtörténhetik, ha azt ő felsége, mint legfőbb hadúr szükségesnek, jónak fogja látni. Ezen nyi­latkozata a miniszterelnöknek nem volt tapintatos, mert ha valaki azon nézetben lenne, miszerin­t a honvédségnek tüzérséggel ellátása a legfőbb helyen akadályozta­tik, erre semmi sem szolgáltat inkább okot, mint a miniszterelnök úrnak említett nyi­latkozata, melyben kijelentette, hogy ő felségétől függ e kérdés eldöntése. Szóló áttért a pénzügyminiszter beszédére s kimutatta, mily hibásan számította ki a miniszter hogy a háborús események alkalmából mennyivel többett költöttünk a honvédségre, mint a had­seregre. Továbbá a közös hadügyminiszter költség­­vetési számításai szerint részletesen kimutatja, hogy a jelenlegi honvédségnek ágyukkal való felszerelése nem 12—15 millióba kerülne, hanem 1,200,000 frtba. Szintén a közös hadügyér költ­ségvetése nyomán mutatja ki, hogy a honvédség­nek évenként tüzérséggel és műszaki csapatokkal való ellátása legfeljebb 1 millió 800 ezer forintot igényel. A­mi azon ellenvetést illeti, hogy tüzér­ségi tiszteket nem lehetne kellő számban kapni, arra szóló azt válaszolja, hogy ha a honvédtisz­tek kiképzésének lehetősége meg van nehezítve, ezen hiba is a kormányt terheli. Hogy a mostani 140 ezer főnyi honvédség megfelelő tüzérséget nyerjen — ha a hadsereg tüzérségének aránya vétetik zsinórmértékül — 2963 közlegényre és 142 tüzérségre van szükség. Ezek kiképzése nem oly lehetetlenség. Szóló Ébernek is válaszolt, ki tegnap meg­rótta az ellenzéket, hogy a hadsereg körüli vitá­ban politikai szempont uralkodik. De e kérdésben a kormánypártnál uralkodik a politikai szempont, mert azon óhajtás, hogy a honvédségnek tüzérsége is legyen, nem politikai, hanem katonai szempont. Hollán beszédjét úgy jellemzi, hogy az nem volt egyéb, mint illustratiója a honvédelmi miniszter azon tételének, hogy az ellenzék indítványa a hon­védség harczképességét nem hogy előmozdítaná, hanem csonkítaná. Ily állítás után igen természe­tes, hogy az államtitkár, ki ezen tételnek megma­gyarázására volt hivatva, körülbelül úgy magya­rázta, hogy ne adjunk ágyút a honvédségnek, mert a honvédség csak úgy fog érni valamit, ha ágyúja nincs, mert akkor győzhetetlen lesz, ha pedig ágyúja lesz, akkor nem ér semmit s az ellenség által bizonyosan legyőzetik. Csak az ily eszmejá­rás ismerete után lehet megmagyarázni azt, hogy a miniszterelnök úr egyik szavával dicséri a jelen honvédséget, s azt mondja, a jelen honvédség tisz­tes érdeme már most is olyan eredményt mutat fel, hogy a hozzákötött reményeknek megfelel; másfelől ellenben azt mondja, hogy a honvédség a közös hadsereg nélkül egy hétig sem bírná meg­oltalmazni az ellenségtől Magyarországot. Ha ez azon várakozás, melyet a kormány a honvédséghez kötött, akkor valóban nem sokat várhat a honvédségtől, mert az ilyet csak azon honvédségről lehet állítani, melyet most alkottak, melynek fogalmát az 1868-iki törvényben­­ meg­teremtették, midőn a „Landwehr“ szót magyarra fordították. De nem lehet igy beszélni azon hon­védségről, mely két császárság hadseregei elleni csatákban szerzette nevét s fogalmát s melynek öntudatát a mostani honvédségbe önteni forró óhajtások közé tartozhat. A jelen vita csak arról nyújtott tanúságot, hogy a most uralkodó politika a 48-ból névleg átvett, valósággal pedig eltörpített egyéb i­tézmények közé akarja sorozni a honvédséget is. Most már a kormánytól nyert nyilatkozatok után mindenki tisztában lehet az iránt, hogy a honvédséget is csak névleg akarják visszaállítani, s nem akarják azt, hogy abból jövőre magyar hadsereg legyen. Vannak bizonyára, kiket ez is kielégít, kik talán ezt is nagy nyereségnek fogják tartani, de ne vegyék rész néven, de“ másrészről vannak, kik a honvédség iránti ez eljárást keserűséggel tekin­tik és a­kik ebből következtetve, nemcsak a hon­védség jelen szervezete, hanem ez intézmény iránt viseltetett őszinte jókarat iránt nagyon kevés bi­zalmat éreznek. (Tetszésnyilatkozata baloldalról.) Elnök : Holnap központi előadó úr fog szóla­­ni. Azután következik a szavazás. — A főrendiház mai ülésében Bujanovics képviselőházi jegyző átnyújtotta a marcziush­avi indemnityről szóló szentesített t.-czikket, mely is azonnal kihirdettetett. Nyáry Gyula b. interpel­late intéz a kormányhoz, hogy bár a vízveszély Budapestre nézve megszűntnek tekinthető, de mivel a Duna mentén fekvő községek még min­dig veszélynek vannak kitéve, sőt állítóleg Tolna környéke már­is víz alatt áll, a minő előintéz­kedések, mentő és segélyző rendszabályokról jön felsőbbségileg gondoskodva? — Az interpelláló kiadatott a belügyminiszternek, s ezzel az ülés eloszlott. Lapszemle. A P. Napló a honvédség felett az országház­ban eddig lefolyt vitából azon szomorú tapaszta­latra jut, hogy ellenzékünk nem hatolt be a par­lamentáris rendszer lényegébe, a midőn a közös védelem eszméjét, mely állami életünk alapját ké­pezi, aláásni igyekszik. A Hon igazat ad Kerkapolynak, midőn ez in­­telligentiánknak a honvédség iránti közönyösségét veti szemére; ez úgymond már csakugyan a nem­zet hibája s a befolyásos egyéneknek s a lapok­nak oda kell működni, hogy a nemzet a kardot felvenni ne kerülgesse. Az U. Lloyd lehetetlennek tartja, hogy az ed­dig köztudomásra jött feltétek mellett megkötött béke hosszas ideig tartson s a francziák nemze­dékeken át hajlandók legyenek adózni egy idegen hatalomnak anélkül, hogy megtorlásra ne gon­doljanak. A Reform úgy látja, hogy ha Ausztria besza­kad Németországba, a főváros Bécs és nem Berlin lesz többé s a mi százados küzdelmeink elölről kezdődnek, még pedig nemcsak physikailag erő­sebb ellenféllel, de belterjesebb s egyenlőtlenebb küzdelemben. A N. fr Lloyd nem érti, miért alakultak az osztrák-németek párttá, midőn Ausztriában ők az irányadók; a cseheknél, lengyeleknél érthető egy nemzeti párt, mert ennek vívmányokat kell kiesz­közölni, mig a németeknél ily szükség nem fo­rog fen. A P. Lloyd szerint az ellenzék az országház­ban talán öntudatlanul a fenálló hadseregek szét­­választását és desorganisatióját követelte, mi több éveken keresztül a birodalom teljes védtelenségét vonta volna maga után. A M. Újság szerint a fegyverek harc­a nyuga­­ton megszűnt, de kezdődik majd az eszmék harcza egész elkeseredéssel s nincs oly hatalom a vilá­gon, mely a demokratia eme katonáit legyőzze. A Sz. Egyház azon ténynyel szemben, miszerint jelenleg vannak paptanárok, kik vizsgát nem tet­tek, határozottan oda nyilatkozik, mondassák ki elvileg, hogy ezután senki se lehessen tanár, a­ki­nek illetékes helyről képesítési bizonyítványa nincsen. A M. Állam szerint Schmerling komikusan veszi ki magát oly epocha színpadán, hol a cen­­tralismus ellen készülnek szerepelni, mert a jelen minisztériumnak okvetlenül ki kell békülnie a nem­zetiségekkel, ez pedig kizárja a centralismust. Déli p­ó­s­­­a. A békeelőzmények 27-én délben a bordeauxi nemzetgyűlés jóváhagyásának fentartása mellet aláírattak. Mindkét részről a leghevesebb vita folyt a felhatalmazottak közt, mely több íz­ben az alkudozások félbeszakításával fenyegetett. A franczia békebizottság Thiers elnöklete alatt számos ülést ta­rtott, míg a feltételek egy szava­zat kivételével egyhangúlag elfogatattak, mire Du­­faure, Thiers és Favre Versaillesbe mentek aláírás végett.­­ Párisban a békeelőzmények csak a né­­­metek bevonulása után fognak közzététetni. Thiers és Favre a 15 tagú békebizottsággal együtt Bor­­deauxba indult. Bordeaux­ban 27 én estére várták Thierst s a bizottságot, hogy még azon éjjel ülést tartson a nemzetgyűlés. A szélsőba­l­ párt tagjai előtte való napon újabb kísérletet tettek a mérsékelt bal­oldal tagjainál, kiket csatlakozásra szólítottak fel azon tiltakozáshoz, mely a területátengedéssel já­ró békefeltételek visszautasítására adatnék be. L­uis Blanc és Victor Hugo beszédet tartottak s főleg az előbbié, a republikánus egység mellett, nagy hatást idézett elő. A gyűlés nagyobb része azon véleményben volt, hogy a békefeltételek közlése előtt minden lépés korai. Gambetta azon indítványnyal lépett fel, hogy a tiltakozás elhalasztandó mindaddig, míg a feltételek hivatalosan nem közöltetnek, egyszer­smind azon reményét fejezte ki, hogy az egész balpárt magáévá fogja tenni ezen eljárást. E kö­zépút elfogadtatott anélkül azonban, hogy a mér­sékelt balpártiak formális kötelezettséget vállaltak volna magukra. Bismarck újabb kör­jegyzéket intézett a német követekhez f. hó 17-ről, melyben ismételve állítja, hogy a francziák több helyütt robbanó lövegeket használtak s igy a genfi con­­ventiót többszörösen megsértették, így Le Mansnál jan. 11-én s Montbéliardnál jan. végén, a párisi január,, 19-iki kitörésnél, továbbá, úgymond egy kiáltványban, Jules­ Ferry polgármester is elismerte, hogy a bellevilleiek a városház megtámadásánál ily robgolyókat használtak. Végül egyes német katonákat a francziák a legborzasztóbb utakon végeztek ki; számtalan orvost és kórházi szolgákat elfogtak és durván bántalmaztak. Bismarck az e tényekre vonatkozó okmányokat szintén csatolta körjegyzékéhez. P­á­r i­s. Nálunk a legtökéletesebb csend uralkodik, írja a D. News levelezője f. hó 22-ről. A fran­­cziák nem tudják, mennyire követelők a németek s erősen hiszik, hogy oly tekintélyes államférfi, minő Thiers, okvetlenül tiszteletet és mérsékletet parancsol az ellenfélnek. — De bármi legyen is Thiers ellenszegülésének következménye, én úgy hiszem, hogy Bismarck nagyon is erős feltételeket szab, minek például hallomás szerint nyolcz mil­liárd frank hadikárpótlás, Elsass s Lotharingia átengedése Metzczel együtt; a német hadak átvo­nulása Párison, sőt ezen felül a Champs Elysée városnegyed megszállása is. Thiers ellenszegülése eddig, mint halljuk, Metz átengedése s a Parisba szándékolt bevonulás ellen irányult. A bordeauxi békebizottság tagjaival Thiers tegnap hoszabban értekezett, melyen a né­metek részéről Versaillesból is részt vettek Henkl gróf és Bleichschröder berlini bankár a pénzügyi kérdés megvitása tárgyában. Broglie kg. tegnap délben hagyta el Párist s Londonba utazott, magával vivén hir szerint a békepontokat is, melyeknek mérséklése végett ki-

Next