Ellenőr, 1871. április (3. évfolyam, 198-226. szám)

1871-04-01 / 198. szám

mnely képviselő magáévá teszi. Miután Pulszky Ferencz erre késznek nyilatkozott, a többség Mo­­csonyi indítványának mellőzésével Pauler javas­latát szavazta meg. Az ügy ekép törvényes és végleges elintézés végett a vallás- és közoktatás­­ügyi minisztériumhoz tétetett át. — Felolvastatik és véglegesen megszavazta­­tik a községek rendezéséről szóló törvényjavaslat s ezután következett napirenden­ Simonyi Ernő indítványa az úthálózat tervezésére ki­küldendő országos bizottság tárgyában. Simonyi Ernő­ szükségesnek tartja mindenek­előtt megjegyezni, hogy indítványa nem tartalmaz bizalmatlansági szavazatot a közlekedési miniszté­­rium iránt, hanem indítványát tette azért, mivel anyagi jólétünk múlhatlan föltétele a csatorna­­rendszer és vasúti hálózat s ennek tervezésére or­szágos bizottságot tart legalkalmasabbnak. Szóló hoszabb beszédben Anglia Francziaor­szág és Belgium példáira utal, hol a közlekedési eszközök nagy horderejét már rég felismerték; azután kimutatja a hiányokat, melyek onnan szár­maztak, hogy a folyószabályozási és vasúti mun­kálatok nálunk nem egy rendszeres terv alapján eszközöltettek. De szóló még nagyobb fontosságot tulajdonít a közutak építésének, mert e nélkül az ipar és kereskedelem sehol sem fejlődhetik. S a közutak építése körül látszott leginkább a terv­hiány, a mit a pénzügyi bizottságiól is ismert, a midőn az 1869-ki költségvetés alkalmával a közle­kedésügyi minisztériumot forgalmi viszonyainknak megfelelő gyökeres reformterv előterjesztésére szó­lította fel. Az ennek folytán a minisztérium ke­belében összehívott bizottság a legtöbb tekintetben ellenkező nézetben volt, mint a pénzügyi bizottság s egy megállapított terv hiányában sem a képviselőház sem a minisztérium nem járhatott el következetesen. Az úthálózat tervezésén kívül nagy fontossá­gú kérdésnek tartja szóló azt, hogy mily után fe­deztessék a közlekedési eszközök szaporítása ál­tal származó nagy költség. El kell határozni, hogy az utak kölcsön útján építendők-e s ez esetben, hogy a kölcsön mi módon vetessék fel. Fontos kérdésnek tartja továbbá, hogy a fizetendő kamat egy része vám útján fizetendő-e, vagy mint Franczia­­országban, hol nincsenek vámok. Az enqnéte­k ellen felhozatik, hogy lassan munkálkodnak. Ezt nem tartja veszteségnek, mert ha az enquéte csak két év alatt készülne is el munkálatával, jobb, mintha ez idő alatt egy pár mérfölddel többet építünk, mert rendszer hiányá­ban — ebben nincs köszönet. Végül ajánlja elfo­gadásra határozati javaslatát. Elnök a jegyzőkönyv kivonatát felolvastatja és hitelesítteti s a községi törvényjavaslattal a főrendekhez küldi. — E rövid félbeszakítás után, szólásra senki sem lévén felirva: Gorove István, közlekedési miniszter felel Simo­­­nyinak. A határozati javaslatnak azon részét, mely a kőutak kiépítésére vonatkozik, készséggel elfogadja s igyekezni fog annak eleget tenni. A többire nézve többféle észrevételei vannak. E ha­tározati javaslat kivitelének a vízi közlekedési eszközök képezik legnagyobb akadályát. Simonyi is azt kívánja, a múlhatlan szükséges is, hogy a tervvel együtt a költségvetés is terjesztessék be, de ez oly nehézségekkel jár, a­melyekkel egy-két év alatt nem lehet tisztába jönni. A tudomány mai álláspontján sem a Duná­nak sem a Tiszának 50 év előtt készült szabályo­zási terveit nem lehet használni s új tervek ké­szítése évtizedekbe kerül. A vasutakat illetőleg sem lehet Simonyival egy véleményen, mert a végpontok iránti határozat nem mindig frigg a kormánytól. Kéri a képviselőházat, hogy a javas­latot, mint gyakorlatiatlant ne tegye magáévá. Simonyi Ernő­ mint indítványtevő védelmezi javaslatát. A miniszter által felsorolt nehézségek­kel megküzdöttek más nemzetek is, mert az általa javasolt mód nem új, más nálunknál előrehaladot­­tabbak ezen az uton jártak. — A többség nem fogadta el a határozati javaslatot. — Következik ezután az Iványi Dániel és Ha­lász Boldizsár által közelebb beadott határozati ja­vaslatok felvétele vagy mellőzése fölötti kérdés. — Miután a többség mind a két javaslat felvétele mellett nyilatkozott, az ünnep utáni ülés napirendjére tűzetnek ki. — Következik napirenden: az úrbéri viszonyok rendezéséről szóló törvényjavas­lat tárgyalása. Huszár Imre a közp.­bizottság előadója ismer­teti a vezérelveket, melyekből a bizottság kiindul­va a beterjesztett­­javaslatot elfogadta és csak külalakjára és beosztására nézve látta szükséges­nek változtatásokat tenni. Ajánlja a bizottság elő­terjesztését az elfogadásra. — A ház általánosságában elfogadván a­­ja­vaslatot, áttér a részletes tárgyalásra. — Az 1 §-hoz Kiss Sándor ajánl módosítást, mely azonban nem fogadtatik el, hanem a ház az első öt szakaszt vita nélkül a szerkezet szerint szavazza meg. — A 5. §-nál Madarász József a bérszedési jog megszüntetés­t az úrbéri telkeken épített szá­raz-, szél-, vagy gőzmalmokra nézve is kimondani inditványozza. — Ez ellen szólnak Nehrebeczky Sándor és Paczolay János, mig Simonyi Ernő a mó­­dositványt pártolja.­­ A többség az eredeti szerkezetet fogad­ja el. Salamon Lajos a királyi kisebb haszonvételek tárgyában azt kérdi az igazságügyminisztertől: a korcsmáltatási jog szabályozásáról a miniszter kü­lön törvényt ígért, elkészült-e javaslata, vagy mikor szándékozik azt benyújtani. Horvát Boldizsár azt feleli, hogy a miniszter­­tanács még nem határozott a javaslat fölött és pedig azért, mert a megváltási modalitások igen bonyolódottak. Mielőtt e kérdés tisztába hozatnék, a pénzügyminiszternek is statistikai adatokat kell szereznie arról, hogy mennyire megy a kárpótlás, melyet az államnak közvetítés alá kell vennie. A kormány rajta lesz, hogy a kérdés mielőbb oldas­sák meg s aztán a tvjavaslatot is csakhamar be fogja terjeszteni. — Ezután a vita nélkül megszavaztatnak a 7-9. §§. A 10. § nál: Tisza Kálmán a b) pont ellen tesz mejegyzést. E pont azt mondja, hogy az 1859. év végéig tör­tént foglalások iránt nem lehet keresetet in­dítani, ha ez 1859. decz. 31-ig meg nem indítta­tott. Ez azt teszi, hogy létezhetik egy időszakban elkövetett foglalás, a­melyre nézve keresetet indi­­dítani sohasem lehet, mert ha 1859. év deczem­berben történt a foglalás, ugyanazon év decz. St­ig csakugyan keresetet indítani nem lehetett. Ez nem lehet a törvényhozás intenziója. Már az 1853-ban megjelent patens az 1820-tól történt foglalásokra nézve három évi időt engedett, mely alatt kereset indítható. Ezen patens értelme szerint tehát azt kellene mondani, hogy az 1859. év végén a terminus csak azon foglalásokra áll, melyek 1853 előtt történtek; azonban itt, miután azóta számos ítélet, bírói eljárás is jött közbe, kérdés vájjon lehetne-e ezt czélszerűnek kimon­dani, mert természetesen ennek, ki vagy ki nem mondása nagy mérvben függ attól, hogy mi volt az eddigi bíróságok eljárása ? — Ha a miniszter ez iránt nem ad felvilágosítást, indítványozza, hogy e pont holnapig függőben hagyassák. Horvát­hs Boldizsár a pont függőbenhagyását kéri, holnapig tájékozást fog magának szerezni az e tekintetben követett bírói gyakorlatról. — Megszavaztatnak ezután a következő szakaszok a 15 §-ig. Madocsányi Pál e­­ kihagyását indítványozza, el­lenében Nehrebeczky Sándor a szövegezést pártolja. Ghyczy Kálmán a maradványföldeket illetőleg tesz módosítást s a­­ végére e szavakat kívánja tétetni: „Ezek a zsellérek által megváltandó ma­radványföldekül tekintendők, a mennyiben az úr­béri táblában kitett mennyiséget túlhaladják.“ Várady János a szakasz kihagyása, Paczolay János pedig a szöveg mellett szól. Justh József Ghyczy módosítását pártolja, míg Zsedényi Ede a szakasz kihagyása mellett van. Horvát Boldizsár Ghyczy módositványához TÁRCZA. vagy a Monte Beni családrege. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. Első kötet. XXII. Fejezet. A Medici kertek. „Donatello — monda Miriam aggódva, mi­dőn a Barberini téren áthaladtak — mit tegyek önért, szeretett barátom ? Ön reszket, mintegy a római láz hideg rohama alatt.“ „Igen — monda Donatello — szivem di­dereg.“ Mihelyt összeszedhette gondolatait, Miriam az ifjút a Medici villa kertjeibe vezette, remélvén, hogy azon bájos magány csendes árnya és nap­sugara némileg felfrisiti kedélyét. A kertek itt régi divat szerint egyenes ösvényekkel vannak el­látva puszpángfa szegélylyel, mely igen magas és sűrü sövényt képez, s époly egyenesen meg van nyírva és csipkedve, mint valamely kőfal. Vannak zöld fasorok messze kilátással, cserfák által beárnyékolva, s az ösvények minden átmet­szésénél fafonadékkal borított köütéseket talál a látogató, a­melyeken megpihenhet, valamint már­vány szobrokat, melyek elhagyatottan tekintenek reá, sajnálván elvesztett orrukat. A kert szabadabb részében, a nyaraló faragott homlokzata előtt szökőkutak, virágágyak és edényekben nagy meny­­nyiségű rózsák láthatók, melyekből Olaszország kellemes napja illatot csal ki, melyet a nem ke­vésbé kellemes szellő mindenfelé szétszór. De Donatello semmi örömet sem talált e dolgokban. Hallgatag közönyösséggel ment tova, és sajátságosan félig nyílt, vad szemekkel nézett Miriamra, míg ez összhangba igyekezett hozni az ifjú kedélyét az övével, s így könnyebbíteni meg annak szívét a tehertől, mely nehézkesen füg­gött rajta. Leültette őt egy kőpadra, hol két boltíves fasor metszette egymást úgy, hogy azonnal észre­­vehették már messzünnen az ösvényen bármely esetleges tolakodó közeledését.­­ „Kedves barátom — mondá, hanyagul le­eresztett kezeinek egyikét mindkét kezével meg­ragadván — mit mondjak önnek, hogy önt vi­gasztaljam ?“ „Semmit!“ felelé Donatello szomorú tartóz­kodással. „Nem vigasztal engemet többé semmi.“ „Én elfogadom saját szerencsétlenségemet — folytatá Miriam — saját vétkemet, ha ugyan vétek az — és legyen bár vétek avagy szeren­csétlenség, el fogok tudni bánni vele. De ön leg­kedvesebb barátom, ki a legritkább teremtmény volt e kerek világon s oly lénynek látszott, kihez a bánat fel nem hathat — ön, kiről én azt hit­tem, hogy oly fajhoz tartozik, mely örökre eltűnt, egyedül ön maradván életben, hogy mutasssa az emberiségnek, mily örömteli és vidor élet volt otthonos egy rég elmúlt korban — mi dolga van önnek a bánattal avagy a vétekkel ?“ „Úgy szállottak meg, mint más embereket,“ mondá Donatello duzzogva. „Kétségtelenül én is arra születtem.“ „Nem, nem, azok velem jöttek,“ viszonzá Miriam. „Enyém a felelősség ! Oh miért születtem én ? Miért kellett nekünk találkoznunk ? Miért nem távolítottam el önt magamtól, tudván — mert szivem megtiltotta, — hogy a köd, melyben járok önt is el fogja lepni. Donatello nyugtalanul feszengett azon inger­lékeny türelmetlenséggel, mely gyakran együttjár az önmagával tehetetlen kétségbeesés hangulatá­val. Egy kettős farkú barna gyík — melyhez hasonló csodát gyakran hoz létre a római napfény — futott át lábai között s hozta őt rémületbe. Azután csendesen ült egy ideig, valamint Miriam is, ki egész szivét rokoszenvvé igyekezett olvasz­tani s azt mind rá árasztani, habár csak egy pil­lanatnyi szívélyességéért is. Az ifjú szivéhez emelte kezét, és amint Mi­riam keze is abban nyugodott, készakarva azt is vele emelte fel. „Nagy súly nehezedik itten reám !“ mondá. Miriam rémülve képzelte észrevenni (de ha­tározottan elfojtotta e képzelmet), hogy Donatello csaknem észrevétlenül összerezzent, a midőn saját kezét szivére szorítván, azzal együtt az övét is oda szorította. „Bizza reám szivét, édesem! folytatá Miri­am. „Engedje hordanom egész súlyát ! én képes vagyok azt elviselni, mert nő vagyok és szeretem önt! Én szeretem önt , Donatello. Nem vigasz­talja önt e vallomás ? Tekintsen reám ! Eddigelé kedves voltam az ön tekintetének. Nézzen szeme­imbe ! Nézzen lelkembe! Keressen oly mélyen, amint csak tud s nem fogja felét sem látni azon gyöngédségnek és azon átengedésnek, a melyet e pillanattól kezdve ön iránt táplálok. S mindaz, amit kérek, abban áll, fogadja el azon teljes ön­­feláldozást ( mely azonban égő szerelmemnek épen nem áldozat), a melylyel orvosolni iparkodom a bajt, melyben én érettem rohant!“ Miriam mindezen hő nyilatkozatára Dona­tello mély hallgatással felelt. „Oh, szóljon hozzám!“ kiáltott fel az ifjú hölgy. „Legalább ígérje meg, hogy lassanként némileg ismét b­oldog leend !“ „Boldog ?“ mormogá Donatello. Oh, soha többé! soha többé!“ „Soha ?“ Oh, az hozzám intézve, borzasztó szó!“ feleié Miriam. „Borzasztó szó arra, hogy egy női szívre ejtsük, a mely szereti önt s tudja, hogy ő okozta az ön szerencsétlenségét! Ha sze­ret engemet, Donatello, ne ismételje azt. És ön bizonnyal szeretett engemet?“ „Szerettem" feleié Donatello komoran és tar­tózkodással. Miriam eleresztette az ifjú kezét, de egyik kezét mégis a Donatellóé mellett hagyta s várt egy pillanatig, hogy lássa, tesz e valami kísérle­tet, hogy azt visszatartsa. Ez egyszerű kisérlettől nagyon sok függött. Mély sóhajjal — mint a minővel néha az alvó fordul meg zavart álmában — Donatello meg­megváltoztatta tartását s két kezét homlokán kul­csolta össz­e. A római april kedves melege, mely májusba hevült át, egészen betöltötte a légkört körülöttök ; de amint Miriam ez önkénytelen mozdulatot látta s hallotta ama megkönyebbülő sóhajt (mert úgy értelmezte azt), borzadály futotta át egész valóját, mintha az Apenninek legfagyo­­sabb szele fuvalt volna reá. „Nagyobb szerencsétlenséget okozott önma­gának, semmint gyaníthattam volna,“ gondolta ma­gában kifejezhetlen szánalommal. „Oh, ez szomorú csalódás volt ! A boldogság egy nemét nyerhette volna e tettének következményéül, ha arra szere­lem indítja, mely elég életerős túlélni ama bor­zasztó pillanat dühét — elég hatalmas saját tör­vényt szabni, s igazolja magát a természetes lel­k komédiának vége, a városház ki van ürít­ve — írja a „J. de Génévé“ lyoni levelezője márczius 25-ről. Az események foglalatja ez: Kiürülvén a pénz a forradalmi község pénz­tárában, a bizottság tagjai megkeresték a bankot, hogy előlegezzen 2 milliót, feleletül azonban azt nyerték, hogy aláírásuk nem lévén ismert, a bank előbb tudomást szerez magának kilétükről s értesítni fogja őket minél előbb határozatáról. Lát­va, hogy hitelük nincs s tapasztalva, hogy a nem­zetőrség nem hajlandó őket támogatni, a bizottság tagjai vették észre, hogy vége mindennek. Nem maradt egyéb hátra, mint visszavonulni vagy pol­gárháborút idézni elő. Hosszas tanácskozás után a fogoly prófethez a következő levelet intézték: „Lyon községe! Tekintve, hogy a nemzetőrség által kikiál­tott ideiglenes község nem részesül többé a nem­zetőrség támogatásában; tekintve, hogy a nem­zetőrség kötelességet mulaszt el, midőn a községet nem támogatja, a község tagjai mandátumaikat leteszik, aláírva Blanc, Parratton.“ Az okmányt a Valentin ajtaja elé állított őrre bízták, meghagyván neki, hogy azt egy ne­gyed óra lefolyása alatt kézbesítse. Ők pedig elillantak. Valentin azonnal tudtul adta Crouzat tank­­nak megszabadulását, maga pedig a bankhoz sietett, a­hova csak hosszas fölvilágosítások után eresztették be az őrök. Hét órakor reggel a harmadik zászlóalj, a rend legszigorúbb föntartója elfoglalta a városhá­zát. Megérkezett csakhamar Crouzat trink is s a tricolor zászlót azonnal kitű­zette. A városház főtermében semmi különös vál­kifurdalások ellen. De végrehajtani egy borzasztó gyikosságot (és ez volt bűne, hacsak a szerelem megsemmisítve az erkölcsi distinctiókat máskép nem intézkedett volna) minden más jobb ösztön­ből, mint egy gyermek hiú képzelgése! Én sajná­lom őt szívem egész mélyéből! Ami engemet illet, én túl tettem magamat mind a magam, mind a másik sajnálatán “ Felkelt az ifjú oldala mellől s elébe állt szo­morú, sajnálkozó tekintettel; a megtört lélek te­kintete volt ez, siratva magában nem annyira a bánatot, mint inkább azt, a­mit mélyebb rokon­­szenve mondatott vele. „Donatello, nekünk válnunk kell,“ mondá, mélabús szilárdsággal. „Igen, hagyjon el enge­met! Menjen vissza régi kastélyába, mely amint ön mondá nekem, uralja a zöld völgyet az Apeti­ninek között. Úgy mindaz, ami történt, csak rosz álom gyanánt tűnik fel. Mert álom közben a lel­kiismeret alszik, s gyakran mocskoljuk be ma­gunkat vétekkel, a melyre ébrenlétünk perczeiben képtelenek volnánk. A tett, melyet ön múlt éjjel végrehajtott, épen nem volt más mint ily álom, s ép oly kevés alappal birt­a mint ön tenni vélt. Menjen, és feledje el az egészet!“ „Oh, az a borzasztó arca! mondá Donatello, kezét szemére szorítva. „Valótlanságnak tekinti kegyed azt?“ „Igen, mert ön alvó szemmel tekintett reá,“ viszonza Miriam. „Valótlanság volt, és hogy ön is annak érezze, szükséges, hogy ne lássa ön töb­bé arczomat. Egykor talán szépnek tartotta ön, most azonban elvesztette báját. Mindamellett most is meglehetne azon szomorú hatása, hogy vissza­hozná a múlt képzelődést s nyomában a lélekmar­­dosást és aggodalmat, mely az ön egész életét elsötétítené. Ennélfogva hagyjon és feledjen el engemet!“ „Elfeledni kegyedet, Miriam ! “mondá Dona­tello, némileg felrázkódva kétségbeesett közönyös­ségéből. „Ha emlékezhetném kegyedre s láthatnám kegyedet azon borzasztó arcz mellett, mely reám mered a kegyed vállain keresztül, az ha nem is örömemre, legalább vigaszomra szolgálna.“ „De mivel azon arcz kisérti önt az enyém mellett — viszontá Miriam, hátra nézve — ne­künk szükségképen el kell válnunk. Isten önnel tehát! De ha valaha — balsorsban, veszélyben, szégyenben, szegénységben, vagy bármely sebző aggodalomban, bármely leroskasztó teher alatt —­­ szüksége lesz önnek egy életre, melyet teljesen E hó 16-án bizottmányi gyűlés tartatván Ka­posvárott a járásbíróságok leendő helyének meg­állapítása ügyében, a bizottmány egyértelemben határozta el a járásbíróságok székhelyeit. Egyedül az igali járás székhelyének meghatározása körül támadt élénk vita. Sokan Tabut jelölték ki, néme­lyek Kecsesét, Karadot s ezek után Kőröshegyet a járás leendő székhelyéül. S bár Tab mellett szól minden közérdek, mégis csak 7 szavazat többséggel lehetett keresztül vinni Tabot A tabi népnevelési egylet — s ezt örömmel fel kell áldozni, csakhogy az öné kissé kényelme­sebb legyen: szólítson engemet! Amint a dolgok jelenleg közöttünk állanak, ön drágán vásárolt meg engemet és most csekély értékűnek talál. Dobjon el tehát! Ne legyen soha többé szüksége reám. De ha máskép volna, egyetlen óhajtás — még egy ki sem mondott óhajtás is — önhez fog vin­ni engemet!“ Egy perczig szünetelt, feleletre várva. De Donatello szemei ismét a földre irányultak s el­vadult szelleme és túlterhelt szive egyetlen szót sem­ talált feleletül. „Ezen óra azonban ne jöjjön el soha,“ mon­dá Miriam. „Tehát isten önnel — isten önnel örökre !“ „Isten önnel,“ mondá Donatello. Hangja alig hatott át a szokatlan gondola­tok és indulatok körén, melyek sűrű, sötét felhő gyanánt reá nehezültek. Valószínűleg oly zavaros közegen keresztül látta Miriamot, hogy képzeleti­nek tűnt fel előtte; hangját csak gyenge, elhaló visszhangban hallotta. Miriam elfordult az ifjútól, és bármennyire vágyódott szíve feléje, nem akarta megszentségte­­leníteni e súlyos elválást egy ölelés, vagy csak egyet­len kézszorítás által sem. Csakhamar az oly ha­talmasnak látszó szerelem után, mely oly borzasztó tettre szolgált ösztönül, elváltak egymástól minden külső látszat szerint, és oly hidegen, mint oly emberek, kiknek egész kölcsönös érintkezésök egyetlen órányi időre szorítkozik. És Donatello, midőn Miriam eltávozott, egész hosszában kinyujtózott a kőpadon s kalapját sze­mére vonta, mint azt a szunnyadozó Olaszország renyhe és könnyű­vérü fiatalsága szokta tenni, midőn az első alkalmas árnyékban leheveredik, s déli álmot lop. Eltompultság szállotta meg, melyet ő oly álmosságnak tartott, a minőt ártatlanul le­folyt napjaiban ismert. De csakhamar lomhán fel­­emelkedett s elhagyta a kertet. Szegény Donatello összerezzent néha, mintha kiáltást hallana néha ismét visszahökkent, mintha egy félemletes arcz tolakodott volna közel az övéhez. E szomorú han­gulatban, elvadítva a bűn és bánat újdonsága által, alig mutatott fel valamit azon sajátságos hasonla­tosságból, a­melynek révén és saját kedvtelésökre, három barátja tréfásan Praxiteles valóságos Faunja gyanánt ismerte őt el. (Folyt. köv.) járul. — A többség e módosítással szavazza meg a bizottság szerkezetét. — Ezzel az ülés véget ért. Holnap 9 óra­kor ülés. — A főrendiház mai ülésében a képvi­selőház jegyzője átnyújtja a községek rendezésé­ről szóló­­javaslatot az illető jegyzőkönyvi kivo­nattal együtt. A­­javaslat felolvastatván, a jogügyi bizottságnak adatik ki véleményezésre.­­ Miután még harmadszori felolvasás után az államköltség­vetési törvény kihirdetettnek nyilváníttatott, az ülés véget ért. P­á­r i­s, Páris a mai napon a legbékésebb jelleget tün­teti fel, vasárnap van s felséges nyári időt élve­zünk — írja a „D. News” párisi levelezője 26 áról. A kibékülés nyilvánulásai minden lépten nyomon megújulnak s az emberek összecsoportosulva az utczasarkokon sajnálkozásaikat fejezik ki az átélt zavarok fölött, a vádat az egész „félreértésért“ a „rurális“ nemzetgyűlésre hárítván, mely ocsmá­­nyul megsértette Párist, a midőn falai között ülé­sezni vonakodott s kereskedését bukásra kár­hoztatta. Különös tapasztalni, mily könnyen megba­rátkozik a közvélemény a bevégzett ténnyel. A párisiaknak igen tekintélyes része legkevsbé sem rokonszenvez a vörösökkel, kik jelenleg diadal­maskodtak, de most, a­midőn diadaluk bevégzett tény, érdekes látni, mennyire hajlandó belátni a nép, hogy a vörösöknek mégis igazuk volt s hogy Páris csakugyan helyes okból elégedetlenkedett. Elfeledték vereségüket, el villongásaikat s örül­nek, hogy megmenekülhettek a polgárháborútól. Páris a vörösek és nemzetőreik kezébe szol­gáltatva a lehető legcsendesebb város s oly elégült s boldog képet mutat, mint bármikor egy szép verőfényes vasárnapon. A színházak ma estére mindnyájan tartanak előadást s a mulatságok egész sora régi jó kedvével kezd beköszönteni. Mit is búsuljon a párisi nép ? Előbb a császárság terjeszte ki fölötte védszárnyait — a nép nem szerette a császárságot, de megelégedést talált az általa biztosított rendben s a nyújtott gyönyörök­ben. Most a vörös köztársaság fészkelte be magát; a párisiak talán ezt sem szeretik, de elfogadják azon feltét alatt, hogy első életszükségletüknek , a gyönyöröknek élvezését meg ne tagadja tőlük. A felkelő nemzetőrök mindenfelé láthatók s mint a főváros elismert urai tagadhatlanul nyája­sak és udvariasak magaviseletökben. Bármerre fordultam már ma, mindenfelé meglepetve kellett tapasztalnom a katonák szeretetreméltó előzékeny­ségét. A vendőme­ téren még mindig ott láthatók az ágyuk, de többé nem a de la Paix utczának szegezve, hanem a béke jeléül a Napoleon szobor felé irányítva. Délután Montmartre felé irányzom lépteimet s ott mindent még nagyobb csendben találtam. A magaslatokat nem őrizték a korábbi szigorral. Nők és gyermekek járkáltak fön ide s tova az ágyuk körül. A sz. Péter-téren a nők zöldséget s más egyéb apróságokat árultak, melyek között német szivar és dohány is szerepelt. A választások egész napon át teljes rendben folytak. A kormánypárti lapoknak azon felhívása, hogy ne vegyenek részt a polgárok a szavazásban, megbukott a párisi polgármesterek azon elhatározására, hogy a választásokat támo­gatni fogják, így aztán nagy számmal sereglettek a választók az urnákhoz, melyek ma egész éjfélig ki lesznek téve. Az összes párisi polgármesterek csatlakozása eme választásokhoz nagyfontoságú lépés, melynek horderejét a nemzetgyűlés, úgy látszik, nem képes felfogni. Valóban felkaczagtam, midőn egy londoni lapban azon távirati tudósítást olvastam, hogy Thiers lord Lyons előtt a helyzet urának mondotta magát. Ez nagyon távol áll az igazságtól, mert épen megfordítva, a helyzet ura Thiersnek. Meg vagyok azonban győződve, hogy Thiers mély be­látásával a­ körülményekhez képest módosítani fogja politikáját s nem engedi meg, hogy Fran­­cziaország egysége csorbát szenvedjen, vagy a poroszok okot találjanak a háború megújítására. Marseille egészen Páris értelmében nyilatkozott. Ott az a jelszó: „Éljen Páris! Le Versaillessal!“ Lyont pedig eléggé ismerem s tudom, hogy ha Páris és Marseille együtt tartanak, ő azonnal csatlakozik hozzájuk. Gambont a közp. kormány követségbe küldötte Garibaldihoz Caprerára, Thiers rendeleté­re azonban Bonifaccioban elfogatott. A St. Antoine külvárosban nagy izgatottságot keltett a hír, hogy a nemzetgyűlés tegnap d’Au­male­nget nevezte az összes franczia hadak főve­zéreü­l. E kacsát Paschal Grousset, a Noir Victor­­féle ügyből ismert ifjú korsikai, s a vörösek fél­­hivatalos lapjának, a „Nouvelle République“-nak szerkesztője bocsátotta vízre. Midőn ugyanis ma állig fegyverezve, de mindamellett békésen szavazni indultak a Bastille-negyed választói, az újságáruló gyerkőczök eme lapot kezdettek két kézzel oszto­gatni közöttök. Mire rögtön e felkiáltásokra fa­kadtak a békés választók : „Ez az! El vagyunk adva, el vagyunk árulva! Halál az orléanistákra !" E lapból értesültek a párisiak Aumale herczeg kinevezéséről s egész elkeseredve mentek szavaz­ni a községre. A választások eredményéről még nem hal­lottam semmi bizonyosat. A diadalív körül állo­másozó nemzetőrök által este feleresztgetett apró rakéták s más tüzijátékfélék után ítélve azonban azt kell gyanítanom, hogy a község ügye jó lá­bon áll. Az első, vagyis a Palais Royal-negyedben — ír­ják ugyanazon lapnak 27-ről — a tegnapi választás­nál a rend emberei győztek. A bejegyzett 22,500 választó közül szavazott 11,034 s énből a vörö­sök jelöltjei csak 3,600 szavazatot nyertek. — A második, vagyis a tőzsde­negyedben szintén a kor­mánypártiak jutottak felszínre, hol 22,853 beíit szavazó közül 11,180 szavazott s csak 4000 a vö­rösekre. A 7 ik negyedben 22,092, választó közöl csak 5,165 en szavaztak. A „Paris-Journal" a sza­vazásban részt nem vettek számát 250,000 re te­szi, ennek aztán az lesz eredménye, hogy a tör­tént választások a szavazók mértéket meg nem ütő számánál ,fogva — ismétlendők lesznek. A 8 és 9 ik negyedben kétes az eredmény, mig a többi negyedekben határozott többségben vannak a vörösek. A mai párisi választások után bizton várható, hogy a Versailles i nemzetgyűlés haladéktalanul fel fog oszlattatni s egy másik fog választatni a Párishoz csatlakozandó nagyobb városok kívánsá­gainak megfelelően. A párisiak már csak napok szerint számítják a Thiers kormány fenállását s ha nem is tűnik el egészen a minisztérium, leg­alább lényeges változásokon kell átmennie. A közp.­bizottság annyira ura Párisnak, hogy Saisset tengernagy parancsot adott zászlóal­jainak, térjenek vissza tűzhelyeikhez. — A közp.­bizottság közzéteszi Amoureuxnek a Lyonsba kül­dött delegátusnak f. hó 24-éről hozzá intézett kö­vetkező jelentését : Lyonba érkezve legott a vá­rosházára vezettettünk, s az erkélyen megjelenni szólittattunk fel, hol 20 ezer polgár éljenzéssel fo­gadott bennünket. Az itt állomásozó 24 zászlóalj közül 18 késznek nyilatkozott a párisi 215 zász­lóaljhoz csatlakozni. Egyetlen csepp vér sem om­lott eddigelé, hála az ideigl. bizottság előintézke­­déseinek. A versaillesi kormányt itten nem isme­rik el. Végre, diadalt aratott a népügy s egye­dül Páris van elismerve az ország fővárosául. Az uj községi tanácsok teendőit a vörösek hiv­­lapja következőben adja elő: Első feladatuk leend oly „carta“, oly okmány kieszköz­lése, a minőt őseink a középkorban az ő „com­­mune“-jöknek neveztek. Ezután módot kell keres­niük, mely által a köz­­­hatalom elismerje és biztosítsa a municipális autonómia alapszabályait. Páris egyesülve a felszabadult többi városokkal, saját valamint Lyon és Marseille, sőt rövid időn talán tíz más nagyváros nevében is, azon szer­ződés pontjait fogja tanulmányozni, mely eme vá­rosokat a franczia nemzethez kötendi s egy ulti­mátumot tesz le, mely magába foglalja az illető városok autonómiájának s municipalis souveraini­­tásának biztosítékait. Ugyanazon lap emlékezteti olvasóit, hogy az 1848-ki választási törvény értelmében a bejegy­zett választók többsége elég volt a választásra. A közp. bizottság fentartja ama törvény szellemét s a község kifejté a „szabad község a szabad ál­lamban“ elvét, követelvén, hogy minden tulajdon­kép és kizárólag párisi ügy a párisi község ha­tásköre alá tartozzék. A „Nouv. Rép.“ tanácsolja a községnek, mondja ki a „rothadt“ nemzetgyűlés feloszlatását s rendelje el tagjainak törvény elé állítását. — A „Cri du Peuple“ igen heves czikket közöl a párisi polgármesterek ellen. A „Vérité“ egy új minisztériumról beszél, mely közelebb Versailles­­ban alakulna Broglie és Mac-Mahon kül- illetőleg hadügyérökkel. A lyoni felkelés meghiúsulása. tozást nem leh­et fel észrevenni,­ kivéve egy jóko­ra kancsót (dame-jeanne), a­melyből a tisztelt bi­zottság tagjai bátorságot merítettek. Elfogatások a perrache-i vasútnál fordultak elő. A párisi küldöttek tervek meghiúsulta után vissza szándékoztak térni a darázsfészekbe, de An­­drieux föltatóztatta őket s azt kérdezte tőlök, hogy kinek nevében beszéltek, mire ezek úgy feleltek: „a bizottság és az erő nevében.“ „És én — replicázott a köztársaság rendőre — én a jog és az erő nevében szólok önökhöz“ s becsukatta az izgatókat. Estére hite hamva sem volt a lázadásnak. A nemzetőrség igen higgadtan viselte magát. Nagy ünnepélyességgel vonultak be a belforti mozgók s a népesség által kedvező fogadtatásban része­sültek. Az utczákon végig menő 7—8000-re menő nemzetőr után Hónon, a lyoni polgármester lép­delt a városi tanács tagjaival. Másnap, 26-án délelőtt a városház pinczéi­­ből nagy menyiségű lőport hoztak föl, a­mit a forradalmi község rejtett oda. A rend tehát helyreállott Lyonban, de ki felel arról, hogy nemsokára ismét meg nem lesz zavarva ? Az angol parlament. A lordok háza 27-én tartott ülésében az elhalt nő nővérével történhető házasságra vonat­kozó törvényjavaslatot vette elő, melynek máso­dik olvasását Penzance lord hozta rövid beszéd­del indítványba. Utána Northumberland hg. szó­lalt fel e bill elvetése mellett, majd Lifford szó­lott még mellette s Denman ellene; ezután a lor­dok megoszolván, szavazás történt, melynél az em­lített törvényjavaslat 97 szavazattal 71 ellenében elvettetett. Az a­l­s­ó­h­á­z ugyanaz­napi ülésén több in­terpelláló után Disraeli figyelmeztette a mi­niszterelnököt, hogy a Ballot féle törvényjavaslat második olvasását ne jövő hétfőre tűzze ki, mivel ekkor kezdetvén meg az évnegyedes ülések, a ház számos tagja hiányozni fog. Gladstone sajná­latát fejezte ki a fölött, hogy a dolgon nem vál­toztathat. Graves ezután kívánatosnak mondotta, hogy az ország kereskedelmi kikötőinek védelmére pótintézkedések tétessenek s csekély ülepedésü ágyunaszádok ép­ittessenek, melyek nehéz ágyak­kal felszerelve szükség esetén helyi vagy más erők­kel láttassanak el. Brassey támogatta ez indít­ványt, Headlam, Laird s más nagy kikötő­városok képviselőivel együtt, de a­midőn Goschen kije­lentette, hogy a kormány különben is építtet már ily naszádokat, Graves ebben megnyugodott s in­dítványától elállóit. Elnök aztán elhagyván székét a ház­bi­zottsággá alakult, mely­­ ott Gécsb­en a tengeré­szeti budgetet kezdette fejtegetni. Előrebocsátva tudatta, hogy Childers, ki oly nagy szolgálatokat tett az országnak a tengerészeti ügy fejlesztése körül — jelenleg gyengélkedik. Azután tudatta a bizottsággal, hogy a tengerészeti budget ez évre 9,750,000 font sterlinget vesz igénybe, vagyis a kiadások e téren a múlt évhez képest 385,826 futtal növekedtek- Ez összeget három részre osz­totta, kijelentvén, hogy 5,518,000 fut a személy­zetre fog fordíttatni élelmiszer és ruházat alakjá­ban, 3.500.000 font tengerészeti járművekre és 700 ezer font különféle szükségletekre. Majd ki­fejtette, hogy az ez évi hajóépítés programmja egyedül a már készülő­félben levő pánczélos és egyéb hajók befejezésére fog szorítkozni s újabb hajók épitése nem fog eszközlésbe vétetni, ezenkívül még csak kellő számú ágyunaszádok épitése vétetvén fel. Végül az ágyuk számára térvén át, konsta­tálta, miszerint a kormány jelenleg a szükség­nek megfelelően kellő számú ágyukkal rendelkezik, s ez évben aránylagos tartalékról is fog gondos­kodni. H­a­y kritika alá fogta eme jelentést s kezdeményezésére élénk vita fejlődött a tengeré­szeti adminisztratió elvei és a tengerészeti politika fölött, melynek befejeztével az ülés feloszlott. Vidéki dolgok. Somogyi levél, Márcz. 25.

Next