Ellenőr, 1871. április (3. évfolyam, 198-226. szám)

1871-04-08 / 205. szám

szolgálatot az­­által, ha a jelen küzdelemben a francziákat magukra hagyjuk és nem interve­niálunk. Marquardsen meg van győződve, hogy a svájcziak hűsége constatálva lesz. Mindenesetre Németország meg tudja védelmezni azon németeket, kik külföldön meggyőződésükért szenvedtek. A két Reichensperger, Gappelt és H­a­i­d­e­r rövid megjegyzései után a vita bere kesztetett s a hat­ javaslat egyhangúlag elfo­gadtatott. P­á­r i­s. A polgárháború komolyan megkezdődött, írja a D. News párisi levelezője f. hó 2-áról Ma reggel nyolcz órakor ágyulövések halatszottak, mi engemet azonban legkevésbbé sem lepett meg, miután tegnap hire járt, hogy a Mars-mezőn ma nagy hadiszemle fog tartatni a nemzetőrök fölött a commune beszentelése alkalmából s tudván azt is, hogy a mi nemzetőreink nagyon szeretik a puffogatást. A boulevardokra lépve ki, feltűnően elha­gyatottaknak láttam azokat, noha épen reggelizés ideje volt, a midőn legnagyobb szokott lenni a já­rókelők száma. A nép a Champs Elyséesre s a Mars mezőre sereglett, hogy jelen lehessen a ha­diszemlén. Midőn azonban ide értek s hadiszem­lének legcsekélyebb jelét sem látták, nem tudták elképzelni, mit jelentsenek az egymást érő ágyu­lövések. Valami névnap van talán? Utána néztek s úgy találták, hogy Mirabeau halálának évfordu­lója van. Semmi kétség mondok, miszerint a nem­zetőrök a nagy republikánus hazafi emlékét ünnep­ük a maguk módja szerint, mint a­ki egykor ré­mülésben tartotta Versaillest. Mert noha már na­pok óta hallottunk híreket egyes apróbb össze­csapásokról s a versaillesiak fenyegető készülődé­seiről, senki sem hihette, hogy komoly ütközetre kerülhessen a dolog s hogy a heves ágyúzás csakugyan csatát jelent. Nagy néptömeg csoportosult össze a diadal­ív körül, honnan bombákat láttak Courbevoie fö­lött szétpattanni, melyek fokozatosan mind köze­lebb hatoltak Párishoz s végre egy bomba a kör­falakon belül a 79. számú házra esett, sőt hallo­más szerint egy másik a Roule boulevardon egy gyermeket meg is ölt. A nép ezek láttára rémülten futásnak eredt, kiáltozván: „Bombázni fogják Pá­rist.“ A történtekről szóló hírek a legellenmon­­dóbbak, az esti lapok a legtarkább tudósításokat köztik,­­ a szemtanuk hihetetlen meséket beszél­nek el. Halljuk, hogy Versaillesból már reggel mintegy 5000 ember indult ki mitrailleuseekkel Courbevoie és Puteaux ellen, melyeket a felkelők tartottak megszállva. A nemzetőrök közönséges puskákkal lévén ellátva, eleinte visszaverettek , a csata azonban egész napon át tartott anélkül, hogy tudnak, minő eredménynyel. A felkelők szerint a versaillesi sorkatonaság fraternizálni kezdett a felkelőkkel, a mögötte fel­állított rendőrkatonák azonban tüzet adtak a sor­katonaságra. Délután három óra felé egyik fel­kelő vezér beszédet tartott a párisiakhoz a had­­ügyminiszteri épület erkélyéről a Vendôme téren, tudatván, hogy a commune diadalt aratott, s hogy még ez éjjel Versailles ellen fognak nyomulni. Úgy látszik, miszerint a mai csatározásnak a Versailles kormány részéről nem volt egyéb czélja, mint a felkelőket a Szajnán át illő távolságra visz­­szanyomni, mert ez megtörténvén, az ágyúzás fél­beszakadt. A felkelők a legrémségesebb színekben tüntetik fel mai vitézségüket, egész zászlóaljakat semmisítettek meg s mindenféle borzasztó öldök­lést vittek véghez. Én azonban nyolc­ hó óta annyira hozzászoktam a nemzetőrök kérkedéseihez hogy most már érzéketlen vagyok mindenre, amit tőlök elbeszélni hallok. Lehet, hogy egész zászló­aljak megsemmisültek azaz eltűntek.; a kérdés csak az, miként történt mindez ? Keresztül vágták magukat? elfogattak? vagy mikép Rochefort mon­daná, a Szajna partjairól Cocytus partjaira léptek talán? Páris azonban a legnagyobb izgatottság­ban van,mindenfelé a nemzetőrök dicsőítését hal­lani, kik most boszut esküsznek elhullott társaikért, mások a versaillesiak szándékait találgatják s ter­veket főznek megsemmisitésekre. Riadót vernek a dobok s a nemzetőrség fegyverben áll. Délután öt óra körül a Champs Elyséest s az oda vezető utczákat katonaság lepte el nagy­számú ágyúval és mitrailleusevel. Mit fognak ten­ni, az ég tudja. A hiszékenyek szerint Versailles ellen fognak nyomulni, szétverik a nemzetgyűlést s csodálkozásba ejtik egész Francziaországot. A felkelők parancsnokai különböző vélemé­nyen vannak : a józanabbak pusztán védelemre kí­vánnak szorítkozni, míg a türelmetlenek egyenesen Versailles ellen akarnak indulni, mely nézetet a nemzetőrök többsége is támogatja. Ma alkalmam nyi­t közelebbről szemü­gyre venni egyik hadtestét azon párisi nemzetőröknek, kik daczolni mernek Thiers feldicsért katonaságá­val. A 155. zászlóalj a csata színhelyére indulva, épen ablakom alatt pihent meg néhány pillanatra. Ez emberek magatartása a legkatonásabb volt s fegyvereiket szintén műértőleg rakták gúlákba, látszólag ügyes tisztek alatt állottak, jó zenekarral s csinos markotányos nővel ellátva. A nagyobb rész azonban valóságos terhet képező borjút czi­­pelt hátán, mely halálra fárasztja a katonát, mi­előtt rendeltetési helyére érve csatába eresz­kednek. A commune egy rendelete elkülönzi az egy­házat az államtól, s a nemzet számára lefoglalja a vallási testületek által kezelt egyházi vagyont. A párisi commune veresége. Ma reggel 6 órakor a sürgönyzé a „Times“ párisi levelezője e hó 3-án — nagy ütközet tá­madt a nemzetőrök és a versaillesi hadcsapatok között. Mintegy 100,000 nemzetőr vonult ki a vá­rosból 3 hadoszlopban , a baloldali Châtillon, a jobboldali Neuilly és Clichy, a középső pedig a Point-du-Jour-on keresztül. A Mont-Valerien meg­­támadtatván, hathatósan felelt s két részre osztá a párisi haderőket. A középső és a baloldali Meu­­don irányába vonult az issy­i erőd által támogat­va, mely a párisiak kezében van. E helyen ko­moly csata keletkezett. Bergerettlek, a párisi nem­zetőrök főparancsnoka 10 órakor segédcsapato­kat kért. Semmi kétséget sem szenved, hogy a község csapatai belátták, miszerint a tétlenség politikája kárhozatos lesz rájuk nézve és maguk idézték elő a tegnapi csatát. Ez azonban nem felelt meg re­ményüknek, mert egy, ezred kivitelével, mely a válság pillanatában a községet éltette, mind zász­lójához hű maradt s bebizonyitá, hogy nagyobb hadképességgel bir, mint a nemzetőrség. Ma na­gyobb mértékben folytatták támadásukat. Egész éjjel doboltak és harcztábort alkottak az avenue die Neuilly-n az avenue de la Grand, Armée-n és az elyrei mezőkön le egész az egyetértés térig. Őrtüzeket gyújtottak s nagy lelkesültség uralgott egész éjjel. A „Marsaillaise“-t, a „Chant du dé­­part-t énekelték, a községet éltették és azt kiál­­­ták : „­ Versailles!“ Reggel még a reactionarius járásokból is jöttek csapatok. 100.000 ember Ber­­geret­töb főparancsnoksága alatt gyűlt össze. Ezeknek, 3 részre osztva, Versailles felé, támadá­suk czéljához kellett vonulniok. A haditerv illeté­kesek álllása szerint, teljesen megbukott. A mai ütközet károsabb volt a községnek, mint a teg­napi. A kudarc­ fő oka, hogy nem hitték, misze­rint a Mont-Valérienből lőni fognak rájuk, sőt en­nek ágyúi elé mentek s ott állították fel ütegeiket. Az erőd parancsnoka egy ideig nem zavarta őket, de midőn rájuk lövetett, a legnagyobb zavarban visszavonultak. Sokan Párisba menekültek és áru­lással vádolták vezérletöket. Ez 8 óra előtt tör­tént és több órát vett igénybe. Midőn a haderőket erősíteni akarták, nagyon kevesen jöttek elő .Azoknak pedig, kik az erőd alatt elvonultak, útjük el volt vágva a Mont Valérien tü­ze által. Mint mondják, a községi pártemberek helyzete nagyon koc­káztatva van. A legújabb hí­rek szerint Bergeret tbb. 15,000 emberrel el van metszve, Flourensnak pedig, ki megszabadítására indult, meghagyták, hogy vele egyesüljön és ily­­ módon mindkettő 30—35 ezer emberével kényte­len vagy magát megadni, vagy pedig a legna­gyobb hátránynyal harczolni. Vannak, kik azt állít­ják, hogy Flourens­nak sikerült Versailles-ba men­ni és a középső hadoszlop az Issy és Vauves erőd támogatása alatt elő­remehetett. Az előrehaladt ütegek élénken tüzeltek Sév­­res ellen. Châtillon-t mintegy 10,000 községpárti foglalta el. Mondják, hogy a Mont-Valérien és Buzenval között hevesen verekednek. 8 óra előtt elfoglalták a versailles-i csapatok a Reuil és Nan­­terre közti tért egész Courbevoie-ig, 8 óra után sok nemzetőri csoport szökött Párisba, a Valérien­ pedig folyton tüzelt Argenteuil irányában. 10 órakor az avenue de Neuilly telve van nemzet­őrökkel. Némelyek Párisba mennek, mások a földre fekszenek vagy a közel vendéglőben isz­nak. Courbevoi­ irányában nem történt semmi hadi mozgalom. A községi csapatok fenen beszélnek és panaszkodnak az árulásról; van köztök néhány garibaldista és rendes katona. A Neuilly-hídnál egy jól szervezett hadosztály volt felállítva.Itt nagy rettegés állott be, mert azt beszélték, hogy a Mont Valérien tüzérsége lejött az erődből és az avenue népét fogja elűzni. Egy hadosztály rögtön kész volt szembe­szállni az ellenséggel. A szökevények egész serge menekült át a hídon. Az avenue de Saint-Germain végén a nép a falak alatt keresett menhelyet. A Mont-Valeri­enből folyton Argenteuil felé ágyúztak. Két ló hullája feküdt az utón, mondjuk mindkettő Bergeret­tlek-é volt; a házakban egy sebesült nem­zetőrt és egy holt garibaldista tisztet találtak. Egy bomba esett le a Mont-Valerienből az avenue végére, melyen néhány elhagyott ágyú állott. A Mont-Valérien tüzelése ezután lassan-lassan gyön­gült. Egész Nanterre-ig lehetett menni. Közbe­­közbe golyószórók dörögtek. A község hadcsapa­tai teljesen elvesztették bátorságukat. A tisztek ruháért koldultak, hogy egyenkabátjukkal el ne árulják magukat. Azt mondták, hogy el vannak árulva. A sebesültek s a halottak számát, mely aránylag nem volt nagy, nem lehet meghatározni a harertér rop­ant terjedelme miatt. Golyósebek nem voltak láthatók. 3 óra tájban nem tüzelt töb­bé a Mont Valérien. Az ütközet teljesen véget érte. A csendőrök idestova ügettek, hogy a szökevényeket elfogják. „Ön tehát egy kielégítőbb okról bír tudomás­sal ?“ kérdé Kenyen. „Gondoltam egyre a múlt éjjel, míg a csil­lagokat vizsgáltam — felesé Donatello — de, bo­csánat, nem szándékom azt megmondani. Egyik oka volt azonban őseim hosszabb és egészségesebb életének, hogy számos mulattató szokásuk és módjuk volt, melyek által magukat s magukkal együtt vendégeiket és barátaikat is felvidámitották. Ma már csak egy ily módunk van !“ TÁRCZA. 1 T A L A K Á L Á S, vagy a Monte Beni,,családrege. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. KlisS Kötet. XXV Fejezet. Napfény. „Jerünk — modá a gróf — látom, hogy ön már is szomorúnak találja e régi házat. Valóban, én is úgy vagyok! Pedig vidám hely volt ez az én gyermekségemben. De látja ön, atyám idejé­ben (és a­mint hallottam ugyanaz volt az eset Őseim végtelen során keresztül) nagybátyánk, nagy­­nénék és mindennemű rokonok együtt szoktak volt élni, mint egy család. Ezek nagyobb részben vidám, barátságos nép voltak s melegen tartották egymás szivét.“ „Két szív elég lenne a felmelegítésre — jegyzé meg a szobrász — még az ily nagy ház­ban is.Igaz, hogy a magános szív kissé fagyasztó­nak találhatja. De úgy hiszem barátom, miszerint az ön törzsének pezsgő vére az önén kivül még számtalan más évben is folyik ?“ „Én vagyok az utolsó.“ mondá Donatello szomorúan. „Mindnyájan eltűntek mellőlem gyermek­ségem óta. Az öreg Tamás el fogja önnek mon­dani, hogy Monte Beni levegője nem oly kedvező a hosszú életre, mint egykor szokott lenni. De rokonaim hirtelen kimúlásának titka nem ebben rejlik.“ „És melyik az?“ kérdé a szobrász. „Meg fogja ön látni!“ monda ifjú házigaz­dája. Ez alatt a szobrászt a számtalan termek egyi­kébe vezette be és frissítőket rendelvén, a vén Stella egy hideg tyúkot helyezett az asztalra, gyor­san ízletes rátortát csatolván hozzá, melyet Giro­lamo sebtében készített. Ezután cseresznyét, szilvát, baraczkot és egy tányér múlt évi termésű külö­nösen finom fügét hozott. A vinczellér is mutatván ősz fejét az ajtóban, ura intett neki. „Tamás, hozz napfényt!“ mondá neki. Azt hitte volna az ember, hogy e rendelet­nek a leggyorsabban úgy lehet engedelmeskedni, ha feltárja a zöld zsalu mindkét szárnyát s be­ereszti a déli nap fényét a gondosan beárnyalt szobába. De Monte Benin bölcs előrelátással a téli napokra, a midőn kevés a napfény s az esősekre, a midőn épen nem süt nap, firól fira szálló szokás volt a napfényt a pinezében felhal­mozva tartani. Az öreg Tamás hozott fel belőle egy kis szalmával borított palaczkban, melyből ki­húzta a dugaszt s kevés gyapotot eresztett bele, hogy felszívja az olíva olajat, mely a becses fo­lyadékot a jégtől elzárta. „Ez olyan bor — jegyzé meg a gróf, — melynek készítési titka századokról századokra csa­ládunkban maradt; de nem is venné hasznát sen­ki, ha mindjárt ellopná is, hacsak el nem lopná vele a szőlőkertet is, melyben egyedül termelhe­­tők a monteben­i szőlőfürtök. Alig maradt egyéb reám, mint azon darab szőlő, ízlelje meg nedűjét s mondja meg, érdemes-e a napfény névre, mert ez a neve.“ „Valóban, dicső név!“ kiáltott fel a szob­rász. „Kóstolja meg,“ mondá Donatello, miközben barátja poharát tele töltötte s a magáéba szintén egy keveset öntött. „De előbb szagolja illatát, mert e bor ebben nagyon bőkezű s mindenfelé el fogja árasztani.“ „Oh, minő felséges " mondá Kenyon. „Sem­mi más bor nem bir ehez hasonló illattal. Zamat­jának, ha be akarja teljesíteni azt, amit ilata igér, valóban ritkának kell lennie, mely utóbbi hasonló az ifjúkori remények régi édességéhez, melyet sem­mi valóság nem elégíthet ki soha!“ E megbecsülhetlen folyadék halvány arany­színű volt hasonlóan a többi legnemesebb olaszor­szági borokhoz és meggondolás nélkül s mérték­­letlenül fogyasztva, valami igen finom champag­­nesnek lehetett volna képzelni. Mindazáltal nem volt hevítő hatású, noha finom csípőssége némileg hasonló hatást gyakorolt az ínyekre. Szörp­entve, a vendég újabb szörpentésre érzett kedvet, de a bor oly hosszas szüneteléseket követelt, hogy il­latának elrejtett sajátságai és finom keresettségei felfedeztessenek, hogy ivása valóban inkább er­kölcsi, mint phisikai elvet szerzett. Oly élvezetes­ség rejlett benne, mely meghiúsított minden elem­zést, és — hasonlóan minden egyébhez, ami külö­nösen jó — talán inkább meg lehetett ítélni reá­­ emlékezés mint a mindenkori izlelés által. Egyik leglégiesebb varázsát a bor leggazdagabb minőségei­nek múlékony élete képezte, mert noha némi idő­zést és halogatást igényelt, de ha hosszúra nyúj­tottuk a szerpentést, elvesztette mind illatát, mind zamatját. A monte benii bor egyéb csodás sajátságai­­ mellett azoban nem kell megfeledkezni annak fé­nyéről sem, mert a­mint Kenyon poharában állott,­­ körül az asztalon egy kis fénykör csillogott, mint­­­ha valóban arany napfény lenne. „Én most jobb embernek érzem magamat e régi ital után,“ jegyzi meg a szobrász. „A legfi­nomabb orvietói, vagy ama híres, legkeletibb mon­­tefrasconei közönséges borok hozzá képest. Ez bi­zonyára az aranykor bora, a minet leg­válogato­t­­tabb fürtéiből kisajtálni maga Bachus tanította az emberiséget. Kedves grófom, miért nem hírneves ezen bor? A halvány, folyékony aranyat minden ilyen üvegben arany scudivá lehetne tömöriteni s ez csakhamar milliomossá tenné önt!“ Tamás, a vén vinczellér, ki az asztal köze­lében állott s élvezte a borra mondott dicsérete­ket, épen mintha csak őt illették volna azok, a következő feleletet adta. — „Nekünk egy hagyományos meggyőződésünk van — mondá — hogy t. i. szőlőkertünk eme ritka kora legott elvesztené csodás tulajdonságait, mihelyt piaczra vitetnék. A Monte Beni grófok soha egyetlen üvegnyit sem cseréltek be arany­ért. Lakomáiknál, a régi időkben herczegeket, bibornokokat s egyszer egy császárt és egyszer egy pápát vendégeltek meg e felséges borral és mindenkor, még e napokon is, szokásuk volt bő­ségesen folytatni azt, midőn a kiket szerettek és tiszteltek, asztaluknál ült. De maga a nagyherczeg sem ihatott volna e borból, hacsak nem e födél alatt!“ „Amit ön nekem mond, kedves barátom — viszontó Kenyon — még inkább tiszteltté teszi előttem a monte benti napfényt, mint előbb. A­mint önt megértettem, ez mintegy szentelt nedű s a vendégszeretet és társadalmi rokonérzület szent erényeit jelképezi. „Körülbelül úgy van, uram — mondá a vin­czellér hamis szemhunyoritással — de minden tartózkodás nélkül szólva, van még más igen s nyomós ok is, melynél fogva egyetlen hordóival s avagy üveggel sem lehet a mi drága borunkból piaczra küldeni. E bor, uram, annyira ragaszko­(Folyt, köv.) A rendes katonák szidalmakkal és veréssel illették a foglyokat, míg egy tábornok közbe nem lépett, azt állítva, hogy a megvetés a legjobb büntetés rájuk nézve. A csendőrség még kevesebb izgalmat tanúsított a községpártiak iránt. Nem szükséges őket megkötözni, monda az egyik, „mert a leg­kisebb futási kísérletnél agyon fognak lövetni.“ A neuilly-i hídnál még ezután is fel voltak állítva a községpártiak és 4 nagy ágyú egy torlasz mö­gött. A kapuk zárva tartottak és megtiltották a nemzetőröknek a városba visszamenni. Párisban élénkebb volt a nép agitatiója, de csakis távolabb az elyzei mezőkön és a boulevardokon. A párisi­­ak meglepő viseletet tanúsítottak, és nagyon hit­ték, hogy Versaillesből meg fognak támadtatni. A vasúti összeköttetést e hely és a főváros között felfüggesztették. Versaill­es: Thiers a nemzetgyűlés márczius 31-ei ülésén Roucher és Granier de Cassagnac elfogatására vonatkozólag kinyilatkoztatta, hogy e lépés az ő tudtán kívül történt. Ő, úgymond, kit a császár­ság száműzött, nem kíván most megtorlással élni. Az ő kormánya alatt — írja a „D. News“ levele­zője f. hó 7-ről — ép oly szabadon taposhatják Francziaország földjét a császár régi szolgái mint bárki más. Mihelyt meghallotta a két férfiú elfoga­­tását, legott elrendelte szabadon bocsáttatásukat anélkül, hogy, mint Roucer közzétett levelében hamisan állította, valami feltételt szabott volna elébök s egyedül azt tudatta velök, hogy saját biztonságuk szempontjából tanácsos lesz az orszá­got elhagyniok.­­A mai ülés, melyen Thiers nem volt jelen, kizárólag a különböző kérvényekről szóló jelente­­téseknek volt szentelve, mely kérvények mind­nyájan a legexcentrikusabbak voltak. A többiek közt bizonyos marquis azt kérvényezte, hogy a köztársaság, vagy monarchia kérdése plebiscitum által döntessék el s azon esetben, ha a monar­chia fogadtatnék el, a nyolcz százados törvényes­ség által szentesített monarchia állíttassák vissza. Egy más javaslat a korsikaiaknak Francziaország­­ból leendő száműzetését kérte; ismét egy másik méreg által kivánta megtisztittatni az országot a poroszoktól. Grévy ezt hallván, borzasztóan össze­­ránczolta homlokát s megütközését fejezte ki, hogy még ilyesmit is merészelnek egy franczia nemzetgyűlésnek javasolni. Majd egy svájczi kérte, hogy a franczia alkotmány­módosítások alá vonassék. Az egész ülés alatt egyetlen szót sem hal­lottam Páris helyzetéről, mely pedig óránként ko­molyabbá válik; úgy látszik, miszerint a nem­zetgyűlés nagyon könnyedén veszi a dolgot. A vasút a Szajna balpartján szakadatlanul közlekedik, noha a commune a jobboldali vona­tokat beszüntette. A felkelő nemzetőrök Clamart­­nál minden vonatot megmotoznak ugyan s ugyan­azt teszik Batignollesban a többi vasúti mene­tekkel is. A bonapartisták, kik valóban hemzsegnek Versaillesban, ma nagy örömet éreztek. A párt Németországból közelebb visszatért egyik ügynöke a Reservoirs utczában nagy tömeg előtt bizonyít­gatta, hogy III. Napóleon restaurátiója mennyire valószínűnek tűnik fel a jelen körülmények kö­zött. Bismarck néhány nap múlva ugyanis tudatni fogja Thierssel, hogy a nemzetgyűléssel legke­­vésbbé sincsen megelégedve, melynek erélytelensé­­ge épen nem garantírozza a békefeltételeket, egy­szersmind pedig plebiscitumot fog sürgetni egy „erős kormány“ teremtése végett s az említett ügynök szerint már előre ki van csinálva, hogy melyik legyen amaz erős kormány. A kormány erélyes előintézkedéseket tett, hogy Versailles minden meglepetés ellen biztosít­­tassék. Naponkint új erők érkeznek és Porchefon­­taine és Villeneuve-Fatang mellett új táborok ala­kultak. Besançonból az idegen légiót három zász­lóalja érkezett meg s a jelenleg Versaillesban össz­pontosított haderők összesen 8 gyalog és 3 lovas­­hadosztályból állanak. A versaillesi csapatok St. Cloudot s a Szajna egész vonalát megszállva tart­ják. Azon hit, hogy a versaillesi sp­rhad 13 ezrede a párisi felkelőkhez pártolt volna át, teljesen alap­talan. Vidéki dolgok. Ungvár, apr. 3. Az „Ellenőr“ múlt hó 31-én kelt 197-dik számának „Hirek“ rovatában egy Ungvárról ily czim alatt „Egy nagyságos királyi tanácsos kiváltságai“ vett érdekes történetbe közöltetik azon remény­ben, hogy erre vagy c­áfolat vagy felvilágosítás érkezene. Minthogy ezen téves közleményért a névte­lenség pajzsa alá rejtőzött tudósító felelősséget vállalt s ezzel az ellenem emelt vádakat mintegy megerősíteni akarta — tartozom saját múltamnak azzal, hogy felkérjem szerkesztő urat, szívesked­nék jelen felvilágosító soraimnak becses lapjában tért engedni. Való az idézett közlemény azon állítása, hogy korcsmár verekedés közben egy ember meg­öletett s a gyanúval terheltek között van apámnak inasa is, minderről azonban nekem és a há­beli­eknek tudomásunk nem volt, — való, hogy fel­szólaltam az elfogatás módja ellen, nem mint „nagyságos úr“ — hanem igenis felszólaltam mint a hazának egyik szerény és önmaga részé­re semmiféle kiváltságokat soha nem igényelt polgára, — az egyéni szabadság jól fel­fogott érdekében, — felszólaltam azon joggal, mely minden embert hasonló körülmények között megillet. De álljon itt a tény maga, híven és igazán előadva. Márczius 15-én reggel apám hazulról elutazott, ugyanazon napon délután 2—3 óra között háza pandúrok által megrohantatik s inasa minden to­vábbi hiraladás nélkül nagy lárma között elfo­­gatik. Az utczai népcsődület és zaj által figyelmes­sé tétetvén, kifutok s látom, hogy az inas a lép­csőn kalapjáért fel akarván menni, ezen szándéka kivitelében egy pandúr által gátoltatik. — kér­désemre ki rendeletéből fogatott el ? az őt letar­tóztató akkor már csak egyetlen pandúr azt adá feleletül, hogy az őrmester ur parancsából, ki is egy másik ember elfogatását ment eszközölni más pandúr társával — s mig az őrmester ur vissza nem érkezend, neki tőle rendelete van az inost a ház kapuja előtt fogva tartani, hogy azon elfoga­tandó másik egyénnel együtt bekisértethessék ! Az ily eljárás vájjon nem bosszantó-e a mai korban, s megengedhető-e a közbiztonsági köze­geknek, hogy bárkinek is házát ostromállapotba helyezzék, s abban kényük kedvük szerint garáz­dálkodhassanak ,­­ megengedhető-e, hogy az e­m­ber egyéni szabadsága néhány rend­őri szolga hivatali túlbuzgalmának martalékává essék. Megvallom, első gondolatom volt nyilvános­ság elé hozni az esetet, de mert nem vagyok barátja az izetlenkedésnek, s mert nem tartottam időszerűnek, hogy most a bekövetkezendő rende­zés küszöbén az alkotmány őreinek eljárását ele­mezgessem, mert nem szeretek saját házamnál szemetelni, — elhalgattam vele, — csupán ma­gán körbeli beszélgetés alkalmával emeltem pa­naszt a központi főszolgabíró úr előtt, gondolva ez eset után a közbiztonsági közegek utasításba nye­­rendik jövőre a humánusabb bánásmód követését, s a közönség azok túlkapásaitól meg lesz kí­mélve. Ha valakinek házhoztartozója avagy cselédje büntetést és elfogatást érdemlő cselekményt kö­vet el, azt hiszem az az idézésnek s azt netán követő elfogatási parancsnak írásban kell kiadat­nia, s azt minden családfő jogosan igényelheti, hogy vele az elfogatás előlegesen közöltessék. *) Ha épen nem is ugyanezen szavakkal, de bi­zonyára csak ily értelemben kapacitáltam a kér­déses egyetlen ott maradt pandúrt, hogy az inas bekisértetését bízza reám, s kövessen — ha akar — távolról, nehogy ezen inas, kiről akkor még nem is sejthettem, miről vádoltatik, kény­telen legyen, fényes nappal pandúrok kíséretében végig járni a népes utczákat. Alaptalan hát a közlő vádja , s kirok annyi nevetéssel, hogy sem a pandúrokat, sem azok if­jú őrmesterét össze nem gazembereztem s meg­­botozással nem fenyegethettem. Az őrmesterrel igaz találkoztam később s mint olyat ki magát már a miveltebb osztályhoz tar­tozónak sorozza (hozzám is járván egykor hiva­talt kérni) nem vonakodtam megszólítani s figyel­meztetni eljárása törvénytelenségére, — de tőlem fenyegetődzést nem hallhatott mást, minthogy azt mondom „felsőbb helyre fogom feljelenteni.“ Alaptalan az is, hogy a főszolgabíró és a csendőr főhadnagy urakat, kiknek személyét soha eszem ágában sem volt sértegetni, s kiket én a magam részéről szintén tiszteletreméltó egyénisé­geknek tartok, a palam et publice szidtam vol­na, mert ha ez igaz volna, akkor bizonyára úgy egyik mint másik tőlem elégtételt követelt volna, ami pedig nem történt. Egyébiránt igaz az, hogy megróttam a kö­vetett eljárást egészben és részleteiben akkor, meg­rovom ezután is s megrója velem mindenki, ki az eseményről alapos tudomással bir, t­ehet nekem úgy mint minden más szabad embernek s polgár­nak elvitázhatlan jogom van. Mindezek után szabadjon reménylenem, hogy a közlemény írója vagy elismeri c­áfolatom való­diságát, vagy ha nem,­­ lesz benne legalább annyi méltányosság, hogy felvont sisakkal áll­and elém s nem takaródzik tovább a névtelenség paj­­zsával. Nagy Béla: A hivatalos lapbó­l Széles Dénes nagyági bányafőnök s bányatanácsos, és Ferschin Imre sel­­m­eczi számtiszt és számtanácsos pénzügyminiszteri titká­rokká neveztettek ki. A közoktatási miniszter ezen minisztérium számve­vőségéhez D­e­f­f­n­e­r Antal számtisztet számtanácsossá nevezte ki. A pénzügyminiszter a mármarosi bányaigazgatóság­nál üresedésben lévő két fogalmazói állomásra Berta Pál lippai uradalmi ügyészi írnokot, és R­á­c­z György sugatagi sóraktári mázsamestert nevezte ki. Pest-, Pilis- és Solt megyékbe kebelezett Kalocsa városnak megengedtetett, hogy a legközelebbi árvíz miatt *) Ha a körülmények megengedik, igen , de a köz­­biztonság érdekei sokszor sürgős eljárást igényelnek. Szerk. meghiúsult márczius 20—21-iki országos vásárát ez évben f. évi ápril hs 17. és 18-án tarthassa meg. Nagy Szent Miklóson és Perjámoson állami távír­dák nyittatván meg, az ottani vaspálya távirdaállomáso­­kon a magán sürgönyök felvétele f. évi apr. 15 étől megszüntettetett. A belügyminiszter a nagykikinda kerületet rab­lók-, rablógyilkosok- és gyujtogatókra nézve a rögtön bí­ráskodási joggal további egy évre fölruházta. Hírek. Pest, ápr. 7. — Ma, mint nagy­péntek napján a főváros lakossága nagy tömegekben látogatta a templomokat s a napnak kegyeletes jellege volt. A templomokhoz processiók mentek s ének hangzott az utczákon. A tavaszi idő is kedvezett a templo­mok látogatásának. Hogy a vallásos hagyományok iránt van még kegyelet a fővárosban, kitetszik abból is, hogy a halpiaczokon már tegnap akkora vásárlás volt, mikép a halászok alig voltak képe­sek kielégíteni a vásárlókat, ma d. e. 10 órára pedig a halkészlet sprengolva volt.­­ Az akadémia nagy ülései május közepén kezdődnek s az ünnepélyes nagy­gyűlés máj. 21-én lesz. Ez ülés egyik felolvasója a közös pénzügyminiszter, Lónyai Menyhért lesz, ki Eöt­vös fölött mond emlékbeszédet. Eötvösről Arany vagy Szász Károly is ír egy alkalmi költeményt, mely szintén az ülés programmjának egyik részét fogja képezni. — A jótékony bazár érdekében a követ­kező felhívást kaptuk: „Hazánk több vidékét sú­lyos csapás érte. A rendkívüli esőzések következ­tében kiáradt folyók ezer meg ezer hold legjobb minőségű szántóföldet elbontottak, mi­által nem­csak minden vetés, de sok helyen a földmivelők házai is elpusztíttattak, s így előre látható, hogy rövid idő múlva véginségnek lesznek áldozatai. Ily nyomor enyhítésére egyesek által nyújtott se­gélyzések nem elégségesek, szükséges tehát, hogy országszerte gyűjtések eszközöltessenek. A fővá­ros jótékony nőegyletei hivatásukhoz hiven legelői felkarolták az árvizek által sújtottak ügyét és ja­vukra egy könyöradományi „Árucsarnok-bazár“ megnyitását elhatározták. Minden osztályú lelkes höl­gyek közreműködésüket felajánlották s nemcsak az „Árucsarnok" felszerelése költségeinek fedezését, de még a könyöradományok elárulását is magukra vállal­ták.Nekem, kinek azon megtisztelő feladat jutott, hogy az „Árucsarnok“ szervezését eszközöljem, felhívom, a főváros könyörérzeti és áldozatkészségéről is­meretes kereskedői osztály minden tisztelt tagját, hogy vállalatunkat az “Árucsarnokban“ elárusít­ható czikkek adományozásával támogatni kegyes­kedjék. Az ily kegyes adományok nyugta mellett átvétetnek Damjanics János özvegye, az országos magyar gazdasszonyok egylete elnökének lakásán (papnövelde-utcza 1-ső sz. 1-ső emelet) és a ma­gyar korona gyógyszertárban (szénatér.) A nemes­­lelkű könyöradományozóknak neves hírlap utján közhírré fognak tétetni. A bazár­ rendezőség ne­vében Csekonics grófné, elnök. — Izsó Miklós derék szobrászunk je­lenleg Zrínyi Ilona és II. Rákóczy Ferencz mell­szobrait készíti. Nem­régiben végezte be Ghyczy Kálmán szép mellszobrát is, melyet a baloldali kör rendelt meg nála, s melyről már több gipsz­­öntvény készült. A kör eredeti czélja az volt, hogy a szobor a klubb helyiségében állíttassék föl, de ez ellen Ghycz­y határozottan tiltakozott. A kör küldött egy példányt a komáromi választó­kerü­letnek is. — A tudományos társulatok egyik buzgóbb munkájukat fogják elveszteni, ha Ipolyi Arnold kanonokot — mint kire jár — rozsnyói püspökké nevezik ki. E főpappal mindig találko­zunk, akár az akadémia, akár a „Kisfaludy-társa­ság, akár a történelmi társulat, akár pedig a képzőművészeti társulat üléseire megyünk. Neki nincs „holt keze" s a tudományon kivül a művé­szeteknek is egyik pártfogója. Nevezetesen a fes­tészetért áldozik sokat s oly becses képtára van a pesti papnövelde intézet egyik termében, hogy bármely közintézetnek becsületére válnék. — Tegetthoff Vilmos tengernagy, táv­irati jelentés szerint, tegnap Bécsben meghalt. Ausztria kevés képzett tengerészeinek egyikét veszté benne. 1827 ben született a stájer Marg­­burgban s atyja, ki a szárazföldi seregben őrnagy volt, már fiatal korában adta be a velenczei ten­gerészeti iskolába. 1845-ben a tettleges szolgálat­ba lépvén, gyorsan emelkedett és 1857-ben kor­­vette-kapitány, 61-ben pedig sorhajókapitány lett. 1864-ben részt vett a helgolandi csatában s 1866- ban mint altengernagy ő vívta ki a lissai győzel­met Persano fölött, mely utóbbi azonban nagy részben maga volt oka az olaszok vereségének. 1868 márczius 6-dikán az osztrák magyar tengeri hajóhad főparancsnokává neveztetett ki s mint ilyen többször megfordult Pesten is, s legutóbb a delegátió ülésfolyama alatt, midőn is a tengerészeti költségvetést védelmezte. Az élet­ben mint kedves modorú embert ismerték, pedig életelnl nagyon szeretett. A múlt évben József fő­­herczeggel egy honvédségi gyakorlatnál volt Pes­ten. A főparancsnok látható megelégedettséggel a zászlóaljak s Tegetthoffhoz fordulva azt mondá: „Meglássa, tergernagy, ha alkalom lesz rá, hon­védeiül bátorsággal fognak verekedni.“ —„Bátor­o­dili szülőföldjéhez, hogy már nehány mértföldnyi szállítás savanyúvá változtatja. S mindamellett olyan bor ez, a mely nagyon jól eláll a pinezé­ben, e padlózat alatt s illatot, zamatot és fényt gyűjt össze sötét börtönében. Ezen üveg napfény, az ön számára, vendég ur, egy vig szüret óta, midőn a gróf ur itten még csak gyermek volt — tartogatja már magát,­­mint tartogatja a hajadon kecseit, mig kedvese első érettek.) „Ne várjon ön Tamásra, míg elmondja be­szédét a borra vonatkozólag, mielőtt poharát ki­ürítené,“ jegyzi meg Donatello. „Ha már egyszer az üveg ki van bontva, legfinomabb tulajdonságai rövid időn eltűnnek. Kétlem, hogy az ön utolsó szerpentése ép oly kellemes lesz, a minőnek az elsőt találta.“ És valóban, a szobrásznak úgy tetszett, mint­ha a napfényt mintegy észrevétlenül elfelhősödött­­nek találná, amint az üveg fenekéhez közelített. A bor hatása mindamellett is gyöngéd felderítés­ben nyilvánult, mely nem oly hamar oszlott szét, így felfrisítve, Kenyon körültekintett az ős­régi teremben, a­melyben ültek. A legnehézke­sebb stylben volt építve kőpadlózattal, melyen erős oszlopok emelkedtek a fal mellett övezeteket hordva, melyek egymást metszették a boltozatos menyezetben. Az egyenes falakat, valamint a pa­dozat táblázatait egészen frescók borították, me­lyek kétségtelenül pompásan néztek ki, midőn először oda festették és talán nemzedékeken át azután is. A festmények ünnepies és vidám jelle­get tüntettek fel, arkadiai jeleneteket ábrázolva, ahol nymphák, faunok és satyrok vngadoztak ha­landó ifjak és hajadonok közt és Pan s a bor is­tene, valamint a napfényé és zenéé nem vonakod­tak jelenlétük nem igen fátyolozott dicsőségével deríteni fel némely erdei mulatságot. Egy tánczoló alakokból álló füzér, csodásan változatos alakkal és mozdulattal, folyt a szoba egész párkányzatán körül.

Next