Ellenőr, 1871. június (3. évfolyam, 257-286. szám)

1871-06-01 / 257. szám

Előfizetési árak­: Egész évre . » 20 ft. — kr. Évnegyedre . . 8 ft. — kr. Félévre ... 10 „ — „ Egy hónapra . ! B 80 „ KgyI-M szám ára 30 krajzaár. Szerkesztési Iroda: Penten, bálvány-utcza 4. szám, I. emelet Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő Levelek csak bérmentesen fogadtatnak -­ Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn i­s­nnepre következő napon. A­ lapot illető reklamátiók Légr­ády testvérek Irodájába (2 sas-utcza 84. sz.) Intézendők. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri ! A nyílt­ tér egy petit sora 80 ha beigtatásáért . . » . 10 kr.­­ Bélyegdij minden beiktatásért 80 „ Kiadóhivatal: Pessten, kétsas­ ntcsa 14« szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó­hivatalában kétsasntcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pest , sas utcza 24. sz. és Naschk­* J. ügynöki Irodájában Pest, arany kéz utcza 5. szám. 257. száll. Csütörtök, junius 1. 1871. III. évfolyam. Felelet K. L. urnák a ,,Reformban.­ Pestről távol lévén, csak ma jutott ke­zembe a „Reform“ múlt szombati száma, mely támadást tartalmaz ellenem a Horvát Boldizsár visszalépéséről irt czikkem miatt. Az (M) jegyes czikkíró igenis én alulirt vagyok ; nem csináltam titkot belőle, s mi­dőn rövidség okáért nevem aláirása nélkül egyszerű jegy mellett kezdettem írni az El­lenőrben, egyik czikkem­nek fölébe helyeztem az (M) jegyet, s aláírtam nevemet is, hogy a­kik csekély hírlapírói működésemet némi­­ figyelemre érdemesítik, egyszer mindenkorra tájékozva legyenek. Azonban K. L. úrnak, a Reform czikkezőjének, részéről nem volt­­ ügyes eljárás nevemet megemlíteni, mert miután ő névaláírás nélkül intéz ellenem személyes támadást, most már az ürügyet is eljátszotta arra, hogy névtelenül támad­hasson meg személyesen; neki egyenesen ignorálni kellett volna, ki vagyok. Én nem véltem szó nélkül hagyható­­nak H. B. ur­abeli eljárását, hogy mint a nagy eszmék s nagy elvek mellett lépett sorompóba, miután úgy lépett fel, mint reformer, ki feladatául tűzte ki átalakítani egész törvénykezési s az ezzel elválaszthat­­lan kapcsolatban álló közigazgatási rend­szerünket, miután kezében tartotta az esz­közöket valósítani mindazt, mit a közügyre nézve jónak vélt: egyszerre sarkán fordul, s mert nem akar vesződni a nehéz munká­val, mert nem akar megküzdeni a kivitel elmaradhatlan nehézségeivel, ott hagyja a faképnél az egész ügyet. Nem véltem szó nélkül hagyhatónak ezen eljárást különösen azért, mivel a visszalépés akkor történt, midőn H. B. úr egy jövedelmes és a mi­niszterinél mindenesetre kényelmesebb állás­sal lett megkínálva, minek folytán egyene­sen úgy áll a dolog, hogy azért vonult vissza eszméinek és elveinek érvényesítése elől, azért mondott le a miniszteri tározó­ról, mivel egy kényelmesebb, biztosabb és így anyagilag előnyösebb állomás kínál­kozott. Hogy ez ellen felszólaltam, az egye­nesen a közerkölcsiség érdekében történt; nekem vagy pártom bármely tagjának nincs semmi okunk visszatartani azt, kinek con­­ceptiói nézetünk szerint több kárt tehetnek hazánknak, mint török-tatár, mert teljesen felforgatni alkalmasak azon alkotmányos belszervezetet, mely a polgári és egyéni szabadságot hazánkban annyi viszontagságos századon át fentartotta. N­. B. ur eljárásában kifejezést nyernek s megrovás nélkül hagyat­ván szentesítést, mindenesetre hallgatólagos helybenhagyást nyernek következő nézetek . Szabad mindenkinek, a ki tehetséggel bir, előállani magánnézetekkel, tanulmá­nyokkal, elméletekkel s azokkal a haza ügyének rovására kísérleteket tenni a nél­kül, hogy teljesen tisztában legyen magával arra nézve, üdvös lesz-e azoknak alkalma­zása, vagy nem; szónoklatokkal, írással, javaslatok készítésével zajt üt, hírnevet sze­rez az ember, a többit s­ üsse a kő. Szabad mindenkinek félben hagyni a munkát, a­melyre saját meggyőződésének s a közjó előmozdításának kötelező ereje kész­tette, mihelyt a munkának terhe jobban kezdi nyomni vállait; következetesség és a közjó nem érdemes arra, hogy az ember magának bajt és kellemetlenséget szerezzen; nem kell elmulasztani semmi szín alatt, ha az embernek saját egyéni ellátására, maga és családja anyagi viszonyainak bizto­sítására kedvező alkalom kínálkozik; mert mindenkinek maga felé hajlanak ujjai s min­denkinek legelső kötelessége az, melylyel önmaga iránt tartozik, a közügy senkitől sem követelheti, hogy magát feláldozza. Hogy ezen nézetek szentesítést nyer­nek, akár csak azáltal is, hogy a méltó megrovás elmarad, de különösen azáltal, hogy valaki még kardot is ránt oly egyén mellett, kinek magaviselete ezen nézeteknek megtestesülése, akkor arra tanítjuk a kö­zönséget, arra különösen az ifjabb nemze­déket, hogy könnyelműen és lelkiismeret nél­kül lépjen elő minden Projectenmacher, a­ki ügyesen tudja árulni portékáját, szabad a vásár, jó lesz-e, nem jó lesz-e a közügyre nézve, az mellékes dolog, az ember feltűnik, hírnevet szerez, előnyös állásba emelkedik, carrieret csinál, az ily felfogás megsemmi­síti azon erkölcsi felelősséget, melyet vállal­ni tartozik mindenki azért, a­mivel a kö­zönség elébe lép, megsemmisíti a soliditást, a komolyságot a közügy terén munkálkodó embereknél; hogy ne tekintessék hazafias és férfias kötelességnek, fáradni, tűrni, szenvedni, nél­külözni a közügyért; hogy a közügy csak arra való, hogy ambitió és önhaszonlesés kielégítésére képezzen kizsákmányolási terü­letet; maradjunk meg rajta , a­míg nyere­ményt ígér, de ha másutt több eredmény mutatkozik akár egy, akár más tekintetben, ott kell hagyni, hadd vesződjék vele más, a prés moi le déluge, hogy bolond ember az, a­ki nem ma­gáról gondoskodik mindenekelőtt; biztos ál­lás, anyagi haszon a legfőbb jó, mely után törekedni mindenkinek legelső és legfonto­sabb feladata; természetes következése en­nek, hogy pénznek nincs szőre s jöjjön bár­honnan, ezért érni a fődolog, mert bármit­­ mondjanak is tán egyes szerencsétlen áb­­­­rándozók, mai világban a pénz minden­­ anyagi és igen nek szellemi előnyöknek is s alapja. Az ily közmorál ell­é léptem én síkra, midőn elmondottam nézeteimet s ezzel ter­jesztettem én K. L. szerint „silány és iga­zán alacsony erkölcsi érzékről tanúskodó fel­fogást“ és ezért „szégyen az Ellenőr eljá­rása nemcsak azon lapra, de pártjára is, a­melyet képvisel.“ Ezzel K. L. bizonyítja be, hogy lelke silány s erkölcsi érzéke igazán alacsony, mert úgy látszik, hogy fogalma sincs arról, hogy mi kötelessége van az embernek a haza, a közügy iránt, fogalma sincs azon mértékről, melylyel kell mérni azon embere­ket, kiket tehetségük és sorsuk oda állított, hogy a közügyek terén szerepeljenek. Az ő egész émelyítő etnk­ája csak azon kör­ben mozog — a minthogy bevallja maga is, miszerint nemcsak a közügy, de magán­érdek is készteti szólani — hogy feljajdul; noli turbare circulos meos, midőn önérdek szempontjából nyomorult egyéni önző szem­pontokból forgatódnak az emberek a köz­ügyek körül. S elaljasultsága e tekintetben annyira megy, hogy még az erkölcstanító Cato censor szerepét merészkedik segélyez­­ni s másnak akar leezkét tartani abból, hogy mi az erkölcsiség, midőn saját tanai, ha követőkre találnának, épen arra lenné­nek alkalmasak, hogy megmérgezzék nem­zetünket a hazaszeretet, áldozatkészség és fenkölt szellem tekintetében, mig eddig egé­szen meg nem romlott jellemét, bármi szo­morú példányait lássuk is egy más kelet­kező fajnak, mely előtt nincs magasabb ér­dek, magasabb felfogás, mely előtt minden eszközt szentesit a őzér t. i. saját zsebeinek megtömése, s mely fajnak mint látjuk már saját morálja van, s van prédikátora is K. L. ur személyében. Silányul vétkeztem a közerkölcsiség el­len, s egyszersmind a legsilányabbul vétkez­tem K. L. szerint a democratia ellen. Mi­vel! Azzal, hogy megszóltam egy szereplő államférfiat, ki biztosabb és előnyösebb ál­lásért ott hagyja saját elveit s terveit, nem bánja akár foganatositannak akár nem, a bajt pedig, melyet csinált s a munkának nehezebb részét másoknak hagyja örökségül. Hát az ily eljárásra szabadalma van a de­­mocratiának! Hát ilyen a democratia? S a­ki nem akarja elismerni ezen szabadal­mat, a­ki nem ilyennek óhajtja a democ­­ratiát, az ellene vétkezik ? Gyönyörűséges valami az a democratia úgy mint festi K. L. ur. Ő ezt mondja: „Uraim ! a democratia ideálja oly tiszt­viselő, a ki a közvélemény hívására kilép­jen magánéletéből az állam kormányrúdja mellé, és hivatásának betöltése vagy a köz­bizalom elvesztése után ismét visszavo­nuljon magányába, nem kérve jutalmat vagy ellátást az államtól. De épen a leg­nagyobb nehézsége is a democrat államnak tehetséges és jellemes férfiakat, a­kik mun­kájukból tisztességesen megélnek, de va­gyont nem szereztek és a­kiknek tán csa­ládjuk és gyermekeik vannak, ily férfiakat, mondjuk arra bírni, hogy magánfoglalkozá­sukat feladják a közügyért azon kilátással, hogy néhány év múlva közhivatalukról le­lépvén, újra elölről legyenek kénytelenek kezdeni jövőjük megalapítását.“ Tehát a democratiát az jellemzi, hogy csak a jutalom vagy ellátás, a tisztességes megélhetés (értsd: nagy fizetés és nye­remények) vagyonszerzés , család , gyer­mekek, jövő megállapítása, (értsd: há­zak és százezerek) újra elől kezdés stb. . . és mindig csak ez és kizárólag csak ez le­gyen a vezércsillag, mely vezeti a közpá­lyán a democratia embereinek lépteit! Az rágalmazza a legsilányabbul a democrati­­át, a­ki azt állítja, hogy a democratia csak az önzésnek és anyagiságnak meleg­ágya, a­ki azt állítja, hogy magasabb fel­fogás, a lélek fenköltsége, emberiség és ha­za ideáljai előtte ismeretlenek. Vagy tán ezek az aristokratia szabadalmát képezik ? Így állítja szembe K. L. a democratiát és aristocratiát ? Nekem más véleményem van a democratiáról. Én a lelki nemességet, a nagylelkűséget, az áldozatkészséget ép úgy megvárom tőle és én úgy tapasztalom és ismerem annak körében, mint az aristocra­tiában; nem ismerem es nem tapasztalom, hogy e tekintetben annak háta mögött ma­radjon, de előnyben látom igenis erkölcsi­ség, ép, józan eszűség és munkaképesség te­kintetében. Az, miről K. L. beszél, nem democratia, hanem egy a despotismus által nivellált és az anyagiság által elkorcsosított társadalom. Isten óvjon bennünket az ily democratiától. De nem akarom tovább fejtegetni mind­azon következményeket, melyek önként folynak K. L. csömörletes erkölcstanából. Láthatni az eddigiekből, mily légkörben mo­zognak érzelmei és gondolatai.­­*M ily em­ber merészel erkölcsi leczkéket tartani, ily ember merészel erkölcsi megbotránkozást segélyezni én ellenem. Csak is ily ember­től telhetik ki az, hogy névtelenül bujkálva, intézze valaki ellen a legdurvább személyes támadást. Mocsáry L­a­j­os. Buffet: „Hej Laboda, Laboda! Lábod ide, nem oda.“ Ez a Laborcza völgyi vasút históriája. Kosz G­ s­c­h­ä­f­t volt legelőbb is az országra nézve. Aztán Kosz G’schäftnek találták azt a vállal­kozók is. Ergo fizesse meg az elszámításukat az állam. Ez mind szép dolog , hanem gr. A­n­d­r­á­s­y Gyula kormányelnök úr talán mégis vigyázhatna, hogy kormányzósági hírnevének anyagi önzés­­telenségét ne compromittálják rokonai, kik mindenféle vasút és vasszállítás élén szerepelnek s az állammal kötött szerződéseiket csak akkor tartják meg, ha reájuk nézve nyereségesnek mu­tatkozik. a gácsországi, ma tárgyalt vasútvonalban kormányilag javasolt változtatásokra vonatkozólag akarta, — de elkésett — felemlíteni valaki az egyik miniszter régibb, de őszinte, mert ülésen kivüli nyilatkozatát, (egy más vonalt illetőleg) hogy : „mi tagadás benne : e bizony a­z é­n csalá­dom stratégiai vasútja.“* A mai ülésben hemzsegtek a miniszterek. Jelen volt báró Wenckh­eim Béla is, ki meg­találta végre az állomást, melyre méltóztatott szü­letni. S ott volt gróf Pej­ács­ev­ich is, kit lát­va az ember még mindig eszembe jut B­e­d­e­k­o­­v­i­c­s rokonszenves alakja és C­a­­­w .ps­o, q­u­i ne pouvait se consoler du départ d’Uu­­­y­s­s­e. A miniszterek ezen sereglése jelent valamit.­­ Alkalmasint miniszter­tanács lesz válságos ügyek­ben, horvát kérdésben, tárcza dolgokban. * Egyébiránt örömmel tudatjuk, hogy Ker­­kapoly pénzü­gyérünk visszanyerte dörgedel­mes vad hangját, melyet nagyon kedvelünk elő­adásában, kivált midőn a vasúti consorti­umokra vonatkozólag olyan nyers igazságokat zug el mint ma. Nem titkolom, hogy Ke­r­ka­po­ly irányában még több —ámbár másszerű — részrehajlással viseltetik az Ellenőr mint ked­ves kormányelnökünk, gróf Andrásy Gyula irá­nyában. Mert a­mig ennél hódító az a bizonyos „tudom­­is­ én mi“ (je ne s­a­­­s q­uo­i) addig K­er­kép oly i­tr teljesen elragad nemcsak tanul­mányképessége által — miben kitűnő ugyan, de nem páratlan — hanem, hogy úgy szóljak, szeli­­díthetetlen bö­lényiségével is, melyre büszke lehet az egész kálvinistaság nyakassága. Nagyon fájt tehát az átalános észrevétel, miszerint Bé­cs­ben megtanították lassan beszélni. Eszembe jutott, hogy az ötvenes években a Londonba érkező ma­gyar utazók suttogó hangon beszéltek, m­i­­hely politizálni kezdettek száműzött honfitársaik­kal. „Ugyan beszélj hangosabban — figyelmezte­­tek végre egyet — hiszen itt szabad vagy, nem kémkedik utánadse, kiszólhatsz mint neked tetszik.“ S valóban mégis tör-'­­ tént minden jóravaló magyarral, hogy nekgjsy na­pi r­o­n­d­o­n­o­z­ás után, visszaesett faji őszinte­ségünk igazmondó hangzatosságának­­ becsületes szokásába, így j­ár K­erk­ap­oly is: Bécsben any­­nyira mérsékelni kell tó­n­u­s­á­t, hogy suttog pár napig Pestre térése után is. Hanem aztán ki­tör belőle az eredeti hajlam erőteljes bömbölése, a környezet otthonias, visszhangzó vadonában. Örvendünk neki.* Az igazságügyét­ még folyvást kereste­tik. Tán megtalálja a mai kormánytanács. Hogy az áhitozókban nincs hiány, azt bebizonyították jobboldali laptársaink udvarias jelölgetései, melyek közül mi nem is tartottunk idézendőnek mindeni­­ket, nem akarván járulni a miniszterség nevetsé­­gesítéséhez az idétlen hiúságok iránti pajtáskodó tekintetből származott éretlen ajánlgatások felem­­ntésével sem. *■§) A képviselőház mai ülésében az első magyar gácsországi vasútról szóló törvény módosítása volt tárgyalás alatt. Az 1869-ben hozott törvény szerint e vasút­nál az emelkedés V^-ban állapitatott meg, míg most a minisztérium legalább is V^-re emelkedést tart szükségesnek megengedni. Minden józan ember belátja, hogy ezen in­tézkedés egyedül csak a társulat előnyére szolgál, mert míg a meglevő törvény szerint a társulat kényszerítve lett volna emelkedettebb helyeken költséges ásatásokat tenni, most ettől meglesz kimérve. A javaslat támogatói — kik a­hányan vol­tak, annyifélekép beszéltek, — csak jobban meg­győztek bennünket arról, hogy itt nem az állam­érdek kivánja a módosítást. Míg a miniszteri ta­nácsos lehetetlennek tartja a meglevő tör­vény értelmében kiépítetni a vonalat s azért kí­vánja a módosítás elfogadását, addig maga a mi­niszter lehetségesnek nyilvánítja a kiépítetést és csupán czélszerűségi okoknál fogva kéri a módo­sítás megszavaztatását. Szilágyi a központi bizott­ság előadója azt mondja, hogy a módosítás elő­nyére van az államnak, tehát el kell fogadni, Korizmics a vasúti bizottság elnöke pedig azt mondja: nem azért fogadta el a módosítást a va­súti bizottság, mintha azt előnyösebbnek tartaná, sőt ellenkezőleg érezte, hogy ez nem előny, hanem hátrány. Ily argumentálások után tessék aztán a kor­mány nézetei és szándékai iránt tisztában lenni. De legszánandóbb és egyszersmind legnevet­ségesebb volt Nyiry Józsa föllépése. Ismertük már mi Nyiry Józsa szellem-sze­génységét eddig is, de tulajdonképen csak ma volt neki alkalma megmutatni, hogy mennyire tehetet­len ember ő, és hogy mennyire képtelen azon állásra, melyet ismerősei nagy bámulatára s a közügy nagy kárára elfoglalva tart. Mai föllépése által tökéletesen compromitálta — nem magát, mert hiszen ő magát már nem compromittálhatja előttünk, hanem compromittálta az ország előtt a közlekedési minisztériumot, mely­nek ő egyik előkelő hivatalnoka. Lehetetlen, hogy Gorove nem restellette végig hallgatni beszédét. Nem csak a szakismeret hiánya ju­t ki minden szavából, hanem nélkülözte a leg­egyszerűbb józan felfogást is. A képviselők még most is kaczagnak azon a tömérdek badarságon, melyet ez a bárgyú em­ber össze-vissza hadart beszédében. * Lapunk mai táviratai közt olvasható volt azon rövid válasz, melyet a császár a fel­íratott átnyújtó küldöttségnek adott. A bécsi sajtót kizárólagosan ez esemény fog­lalkoztatja. Az új Presse egy vezérczikkben írja : Rendszabályok és nem férfiak kellenek; absolutis­­mus, vagy parlamenti kormányzat, a­mi e kettő közt van, nem érdemli meg az erőlködést és ál­dozatot, melyek nélkül egy pártharcz sem képzel­hető. A nagy létezési kérdés a majoritás feliratának elvetésével határozottan retrospektív politikára mutat. Az alkotmánypárt gondol arra, hogy jól ren­dezett védelmi állásába vonuljon vissza, hogy a támadást eredményesen megkezdhesse. A minisz­térium a maga nézeteit a parlamenttel vagy a nélkül is kiviszi. A kabinet jelenlegi csatározásai előjátékát képezik a tartománygyű­lésekben való nagy hadjáratoknak. A felirati mozgalom elté­vesztette czélját. A képviselőknek folytatniok kell az ellenál­lást a tartománygyűlésekben, melyeket a reichs­­rathban kedvezőtlen körülmények közt meg kell­ szakítniok.­­ A „Tagblatt“ szerint a képviselőház a minisztérium elbocsáttatását kérte , ez azonban megtagadtatok E lap szerint a háznak oda kell törekednie, hogy a miniszterek maguktól köszön­jenek le, a­mit nevezett lap szerint a budget megtagadása által érhetnek el. A „Morgenpost“ írja : A korona és kép­­ház között nem létezik súrlódás, hanem a minisztéri­um és parlament között. A háznak félelem és szenvedély nélkül kell határoznia. A szélső­b­boldal még nem mondá ki végső szavát. Alkalmasint Ausztriában is nem so­kára lesznek német deklaránsok. A „Vaterland“ a feliratot gyermekes tünte­tésnek mondja. A „Vorstadt Ztg.“ a cseheknek barátságos fogadtatást vindikál, mivel azok a kor­mánytól a reichsrath megbuktatását várják. Ha ezen czél el nem leend érve, a csehek leteendik az álarczot, túlzó követeléseikkel fel­hagynak , s ez leend a Hohenwarth-minisztérium utolsó órája. A pénteki reichsrath-ülés dönthet a maga és az alkotmány jövője felett. Az „Oest. Journal“ nem helyez fontosságot a feliratra. Oda int, hogy a felirat elvetését ne vegyék további működés alapjául, minthogy ő felsége válasza előrelátható volt és a korona ragaszkodik az alkotmányos rendhez és viszo­nyokhoz. A bírói szervezet kérdéséhez. A „Jogtudományi közlöny“ május 23-ikán megjelent 21-ik száma kiemeli, hogy nekünk két dologra van legelőször szükségünk, u. m. jó köz­­igazgatásra és egy magánjogi codexre. Ígéri to­vábbá, hogy ellenőrködni fog a felett miszerint a nepotismus kiirtásával szakképzett és füg­getlen bíróságok alakítása biztositassék.­­ Bizo­nyára nem zúdult volna fel a közvélemény Hor­vát Boldizsár ellen, ha szem előtt nem tartotta volna Rotteck következő mondatát: (ugyanő, ki a democratiára, a külföld liberalismusára annyiszor szeretett hivatkozni.) „Boldog azon ország, melyben az igazság­ügyi törvényhozás és közigazgatás megfelelnek az igazság tiszta eszméjének, azaz, mi egyebet sem czéloznak, mint a valódi j­ognak, mint olyan­nak, megismerését és kezelését! Az ország alkot­mányának és kormányának ezernyi más hiányait készséggel tűrjük, ha csak legalább a jog igazán meg van oltalmazva és Themis temploma corrup­­tio által nincsen megfertőztetve. Váljék azonban, vagy válnék egyszer valamely országban a szent igazság a zsarnokság inasává, vagy csak él­nének is vissza, s alacsonyítanák le az igazságot a szeszélyes önkény vagy elbizakodott p­árt­sz­e­nt e­m rész eszközévé, szűnnék meg a bírósá­gok függetlensége, és a bírák biztos állása, töl­tetnének be a bírói állomások az udvari kegy rabszolgáival, vagy a miniszterek te­remtményeivel, avagy a bírói ítéleteket a hatalom mondaná toll alá a bíráknak, vagy legalább e hatalom jóváh­agyásának lenné­nek alávetve, változtatnának át az úgynevezett „találói a jognak“ a hatalom poroszlóivá, azután a társadalomra nézve jobb lenne, hogy oszoljék fel, és hogy tagjai a természeti állapotban meglevő önvédelmi jo­gban keressenek némi kárpótlást azon jogbiztonságért, melyet az állam tőlük megtagadott.“ (Das Staats-Lexicon von C. v. Rotteck u. C. Welcker. VIII. Band. 27. lap „Justic.“) Külföldi szemle, Pest, május 31. A nyugalom és megzavart rend tehát vér­es és borzasztó küzdelmek után helyreállíttatott Pá­­risban. Mac-Mah­on tábornagy proclamációt inté­­zett a párisi lakossághoz, melyben fölszólítja, hogy térjen vissza a munkához. Ennek megfelelőleg a bemenet ismét szabad Párisba. Nem soká hat rész­leteket fogunk olvasni azon rombolásról, melynek Páris legszebb városrészei áldozatul estek. Az égésre vonatkozó eddigi hírek mindenesetre túl­zottak voltak, miután lassanként bebizonyul, hogy sok emlékszerű épület sértetlenül áll fen, holott a táviratok hírei után a világ már veszve hitte azokat. Az elkeseredés, melylyel a küzdelem Paris utc­áin folyt, fölülmúl minden képzeletet. A katona­ság vandál brutalizmussal öldökölt, és dühében nem tett különbséget ártatlanok és vétkesek kö­zött. Legszerencsésebben jártak még azon felke­lők, kik fegyverrel kezükben estek el. Mindinkább bebizonyul, hogy Delescluze az elesettek között van. E hajthatlan jellemű, de túlzott republikánus, meggyőződéséhez híven nem kereste a menekülést, hanem utolsó lehelletig azok ellen küzdött, kiket joggal a franczia köztársaság megbuktatóinak tartott. Sorsában eddigelé — a­mennyire tudva van — a felkelők vezérférfiai kö­zül Courbet, Amouroui, Gambon és Vall­is osztoztak. F. hó 26-dikán egy magyar­­országi születésű communistát is főbe lőttek a kormánycsapatok. Ez Franke­­ Leo volt, ki alig hat hét előtt választatott a commune-be. A felke­lők által agyonlőtt kezesek számát 64-re teszik. Versaillesből szírvönyzik, hogy a fel­kelők nagy része, mely Vincennesba szoríttatott, ott megadta magát. Számos fogoly esett a kor­mánycsapatok kezei közzé, Ci­i­n­cham­p s tbk. hadteste már elhagyta Párist, a­mi leginkább bi­zonyítja, hogy a rend teljesen helyreállt már Fran­­©ziaország szerencsétlen fővárosában. A rendőrség, mely részben a volt császári kormány embereiből áll, már napok óta folytatja a kutatás és kémkedés gyalázatos mesterségét. Egy denunciáló szó elég, hogy a legtiszteségesebb ember elfogassék, a házmotozásoknak se vége s a hossza, és akad elég ember, ki segít a rendőr­ségnek valóságos hajtóvadászatot tartani a com­mune valódi és állítólagos párthíveire. T­h­­­ers, mint távirati utón értesülünk, meghagyta a párisi lakosság lefegyvereztetését s a Szajna-m­egye nem­zetőrségének föloszlatását. E rendeletek kivitele nem talált a legcsekélyebb ellenállásra sem. Angol lapok szerint a commune tagjai Párisból Brüsselb­e akartak menekülni, hogy ott folytassák a lázadást. Mindenekelőtt a köz­épületeket gyújtották volna föl. Azt hisszük, hogy e bír alig egyéb koholmánynál. A belga kormány azonban annyira megrémült a tervezett látogatás­tól, hogy Hugo Victornak parancsot adott azon­nal elhagyni Belgiumot. Hugo Victor bűne abban áll, hogy tiltakozott a párisi menekültek kiutasí­tása ellen. A reactió Francziaországban nap­­ról-napra vakmerőbben üti föl fejét. Thiers megbukása már csak hetek vagy napok kérdése. A legitimisták Chan­garni­er tábor­nokot szemelték ki Thiers utódja gyanánt, és min­den uton áskolódnak a jelenlegi kormányelnök ellen. A pák­si polgármesterek már visz­­szatértek kerületeikbe, ellátva a kormány által több meghatalmazással, így a polgármesterek azonnal kiutasíthatnak minden egyént Pak­sból, ki nem bír kereseti forrást kimutatni, vagy, ki már egyszer fenyítő törvényszék előtt állott. Az idege­nek is alája esnek e rendeletnek. A párisi menekütek kérdése élén­ken foglalkoztatja Angliát, Svájczot és Belgiumot. Anglia és Svájct, mint már jelentettük, csak azon esetben hajlandók kiszolgáltatni a menekült párisi felkelőket, ha vizsgálat útján kitűnnék, hogy kö­zönséges bűntényeket is elkövettek. Ez az egye­düli helyes eljárás. Mert a commune tényleg po­litikai párt volt, és soraiban sok volt a fel­lengzős, de becsületes ember. Belgium ellen­ben ki fogja szolgáltatni a felkelőket, s így zsan­­dárszerepekre engedi magát fölhasználtatni a ver­­saillesi kormány által. G­e­n­f­b­ő­l sürgönyzik, hogy ott igen láto­gatott népgyűlés tartatott, mely elhatározta, hogy föliratot intéz a szövetségi tanácshoz, miszerint a svájczi föld nyitva álljon a párisi menekülők előtt. P­y­a­t és G­r­o­u­s­s­e­t Genfben tartóz­kodnak. A franczia nemzetgyűlés tegnap­előtti ülésén a metzi capitulátióról volt szó. Changavnier tábornok élénken kikelt Ba­za­i­n­e ellen, ócsárolva habozását és i­d­ő­v­e­s­z­­tegetését, miáltal sikerült a németeknek tel­jesen bekeríteni Metzet. Egyedül az éhség bírta megadásra a franczia hadsereget. Changarnier beszéde további folyamában megemlíti, hogy ok­tóber 24 dikén mint parlamentári értekezett a poroszokkal, azt követelvén, hogy a metzi hadsereg­nek engedtessék Algírba vonulni. Frigyes Károly herczeg azonban csak egy zászlóaljnak akar­ta ezt megengedni. Franczia részről e föltétel vis­­­­szautasíttatott. Changarnier beszéde végé

Next