Ellenőr, 1871. október (3. évfolyam, 364-389. szám)

1871-10-01 / 364. szám

a másikat ámítónak nevezvén s a tollrajz-soroza­­tot egészen magának vindikálván. Az akadémia ülésén is nagy vita folyt Abul- Wefa arab csillagász fölött, kiről nem rég a „Journal des Savants“ tíz czikket közölt Biot­ur tollából. Az akadémia ülésén Chasles mutatta be a ne­vezett bagdadi csillagászt és ötven sorából bizo­nyította, hogy Abul-Wefa a hold elméletéről szól­va, fölfedezte annak egyenlőtlen mozgását, nem mulasztván el kiemelni, hogy ez nevezetes törté­nelmi tény a tizedik századból; mindezt Sedillot orientalistának köszönhetni, ki az arab tudós mű­vét kiegészítette és lefordította. Bertrand meg kimutatni törekszik, hogy az egész arab tudós nem több Ptolemeus szabad másolójánál, bármily híres lett legyen is hajdaná­­nában a fényes Bagdadban. S mellesleg érintő Charles tekintélyét lerontandó, hogy Pascal és Newton levelezéseinek ügyetlen hamisítványával mennyire felültették volt a kitűnő kéziratgyűjtőt. Végül a franczia csillagászat feje Verrier világos beszédében kimutatja minden kétséget el­­oszlatólag, hogy Abul-Wefa idejében a hold vál­tozás néven ismeretes harmadik egyenlőtlen moz­gása és ennek törvénye ismeretlen nem volt. A beszédet nem ismertetem, mert az magá­ban egy rövid csillagászat. Midőn a termet az oszló tudósokkal elhagynám, egyik azt kérdi a másiktól. — Ugyan miért csináltak Abul-Wefa-ból oly nagy dolgot? — Egyszerű — felelt a kérdezett — Biót írt, Charles beszélt Abul-Wefa-ról, mert Sedillot a közelebbi választáskor be akar jönni az akadémiá­ba, s mi pedig Abul-Wefa hátán kiporoztuk Sedil­lot urat. Oh hiúságok hiúsága! Ezen történeti kiporozás mellett álljon azon anya, ki egyik faluban leányának irgalmatlan ki­porozását végezte, midőn egy járókelő kérdvén, miért veri gyermekét oly kegyetlenül,’igy válaszolt: — Hogy­ne, mikor ma a köztársaság pad­ján ült. — Hát micsoda a köztársaság padja ? — így hívja a tisztelendő ur azt a padot, melyikre a gyerekeket ülteti, ha nem tudják a ká­téból beczkéjüket. A mint látható, az illető úgynevezett tiszte­lendő nem oly ostoba, mint semmirekellő. U. G. Az alföldi vasút megnyitása. ív. Az eszéki vár. — Az eszékiek plum­ desideriuma. — Hor­­vát- Slavon néphangulat — Újra magyar területen. — Dár­dától Mohácsig — Tisztelgő küldöttségek és szónokok. — A hajón. Az eszéki bankettel, melynek részleteit teg­nap vette az olvasó, a megnyitás hivatalos ünne­pélyességeinek sorozata tulajdonképen bezáratott. A csütörtöki nap visszautazásra volt szánva, és tíz órakor délelőtt már elhagyta volt vonatunk Eszéket, melynek szürke várfalait legtöbben közü­lünk csak ekkor látták először. Az eszéki vár, mely az egykor hírneves Vauban- rendszer sze­rint épült, hatalmas erősség lehetett a messze hordó vontcsövű ágyuk föltalálása előtt. Hogy most sokat vesztett jelentőségéből, az kétségtelen. Fontossága ez idő szerint csak rendkívül előnyös stratégiai helyzetében fekszik, korántsem pedig azon régi bástyákban, árkokban és fölvonó hidak­ban, melyekkel oly bőven van ellátva. Valóban erős várrá csak új külerődök építése által lehetne tenni Eszéket. Bár soha ne lenne erre szükség, már magának a városnak érdekében is. Az a pár órai idő, melyet Slavonia főváro­sában töltöttünk, természetesen senkit sem jogosít föl közülünk arra, hogy véleményt mondjon az­ eszéki lakosság hangulatáról. Annyit azonban hal­lottunk a bankett alkalmával, hogy a polgárság körében nem uralkodik sok rokonszenv a magyar országgyűlés iránt, mely még mindig késedelmes­­kedik megszavazni az eszék-bródi vasútvo­nalat. Az eszékiek nagy előnyöket remélnek e vo­naltól városuk kereskedelmére nézve, s a köz­lekedési miniszternek alkalma volt értesülni eszéki tartózkodása alatt a legközvetlenebb forrásból, mennyire szívén fekszik e város lakosságának az eszék- bródi vonal kiépítése. Egy valóban feladata színvonalán álló kor­mánynak első kötelessége volna oda hatni, hogy minden vidék anyagi érdekeinek elég­tétessék. Nálunk főleg, hol a nemzetiségek igényei oly ne­héz próbára teszik az államférfi politikai tapinta­tát, a kormány sokkal könnyebben tarthatná meg álláspontját, ha anyagi téren megtenne minden le­hetőt a nemzetiségi érdekek kielégítésére. Mire való tápot nyújtani a magyarellenes agitátióknak egy vasútvonal megtagadása által ? Ha az eszé­­kieknek a Bród-féle vezető vonal kell, hát isten neki­ adjuk meg nekik e vonalat. Az emberek rendszerint akkor válnak a legnagyobb ellensé­gekké, ha anyagi érdekeiket hiszik, vagy látják megrövidítve. Hogy Horvátországban és Slavóniában a földnép nagy zöme nem táplál semmiféle gyűlö­letet sem Magyarország iránt, az ép oly kétségte­len, a­minő bizonyos, hogy egy délszláv állam eszméje nem kísért másokban, mint egy csomó idealista politikus agyában, hogy éles kifejezést ne használjunk. A horvát vagy a slavon parasztra nézve az illyr állam eszméje ép oly érthetlen va­lami, mint ha a trigonometria legbonyolódottabb té­teleit hallaná magyarázgatni. Ha ez a nép annyi­ra ellensége volna Magyarországnak, mint bizo­nyos oldalról elhitetni akarnák, akkor nem hallot­tuk volna Erdődtől Eszékig minden állomáson azokat a szívélyes zsid­ókat, melyek a magyar és horvát lobogókkal díszített vonatot fogadták. Le­het ugyan hivatalos pressióval ovatiókat rendezni, de nem lehet oda kényszeríteni a tömeget soha­sem, hogy meggyőződésének, vagy legalább is ér­zelmeinek ellenére örömujjongva tüntessen. Dárdánál érintettük az első magyar állomást, miután még az eszéki vár falai alatt átrobogott vonatunk a szilárd és ízléses Drávahidin. A tájék, mint Baranyában általán, úgy itt a vonal mentén is kellemes és változatos látványt nyújt. Még min­dig zöld rétek után erdőség következik, melynek lombos cserfái két oldalról hűs árnyékot vetnek a pályára. A mint hallottuk, itt egy nagy földrész Albrecht főherczeg birtokát képezi, s egy ve­lünk utazott szegedi polgár fölemlíteni sietett, hogy ezen erdőségekből sok száz öt fát szállít évenkint az alföldi pálya Szegedre, és onnét tovább az al­föld fátlan rónáira. Dárdánál újra megkezdődtek a hivatalos tisztelgések az elmaradhatlan éljenzéssel és Rákó­­czy-indulóval. A­kiben érzék van a komikum iránt, az ily alkalomkor bő anyagot talál a gyönyörkö­désre és olykor a malitiára is. Mert hát egészen vígjátékba való jelenet, midőn előáll X. vagy Y. megyének vagy városnak legelismertebb tehetsé­gű szónoka, hogy elmondja szorongás és verejték­­hullatás közben mondókáját, mely bizonyára több fejtörésébe került, mint egy-egy kiválóbb parla­menti szónoknak a legkörmönfontabb politikai be­széd Baranyávál-Monostoron nehéz volt megtar­tanunk a komolyságot egy ily tisztelgő szónok beszéde közben. A speech elmondója egy ka­tholikus lelkész volt, ki kevéssel a vonat megér­kezése előtt jobb ügyhöz méltó ügyességgel csúsz­tatta be kész diktióját kalapjába, melynek nagy karimái épen alkalmasak voltak e műtét végbevite­lére. Képzelhetni e derék férfiú zavarát, midőn a miniszter két ízben szólita fel őt kalapja föltevé­sére. Habozott, sáppadozott, hanem végre elég lelki erővel bírt a gordiusi csomó kettévágására, és beletekintvén kalapjába, imigyen kezdte beszé­dét: „Méltóságos társasági koszorú!“ No de a szándék jó volt, és ez megbocsát sokat. A tisztelt férfiú mindenesetre büszke lehet rá, hogy oly megszólítást használt, min­t tudtunk szerint előtte még nem alkalmazott szónok Magyarországon. Villánynál véget ér az alföldi pálya, mi­után itt a pécs mohácsi vasúttal egyesül. Itt a nem fővárosi vendégek elhagytak bennünket, hogy Eszéken át visszatérjenek tűzhelyeikhez. Egy utol­só kézszorítás, egy utolsó búcsúszó é­s aztán a két vonat két különböző irányban robogott tova. Dél volt, mire megérkeztünk Mohácsra, hon­­nét a körülbelül negyven tagra apadt társaság a Dunához sietett, fölkeresendő a „Fiume“ nevű ma­gyar társulati gőzhajó kabinjait. Szóljunk még azon kedélyes lakomáról is, mely asztalnál tartotta a vendégsereget 4 órától egész kilenczig ? Toasztí­­roztunk mindannyian — jól-roszul, a­kitől hogy telt — a hazára, a politikai pártok társadalmi érintke­zésére, a horvátokra, a francziákra, a törökökre és tán a tatárokra is, elismerve nyakas baloldali lé­tünk daczára, hogy ez egyszer a miniszter találta fején a szeget, ki a magyar sajtóért , a magyar nőkért ürítette poharát. És ezzel hadd legyen befejezve azon út tör­ténete, mely vajha záloga lehetne Magyarország fölvirágzásának és nagyságának a haza anyagi ér­dekeinek terén. Boros­tyáni Nándor, Birky József veszprémmegyei volt II. alispánt; a pápai törvényszékhez Martonfalvay Elek pápai ügyvédet ; a nagy-kanizsai törvényszékhez­­ V­­­a­s­i­t­s Antal kanizsai városi törvényszéki ülnököt; a gyula­fehérvári törvényszék­hez : J­o­k­s­m­a­n Nándor alsó fehérmegyei főbírót s a nagy­­enyedi törvényszék elnökét; a nagy­enyedi törvényszékhez : Halmágyi Sándor kolozsvári úrbéri törvényszéki elnököt; a segesvári törvényszékhez : S­a­s­t­a­i Miklós fogarasvidéki törvényszéki elnököt; a medgyesi törvényszékhez : Binder Lajos jogtudott­­ végre a tordai törvényszékhez : László György deési úrbéri törvényszéki elnököt nevezem ki. Kelt Fóthon, 1871. évi September hó 27-én. Ferencz József, s. k. Bittó István, s. k. A horvát-szlavon megyei törvényszékekhez ezennel kinevezem: ideiglenes I-ső osztályú ülnökökké; Va­ra­dmegye törvényszékéhez Seu­nik Vincze Ilic osztályú ülnököt; Körösmegye törvényszékéhez Szává Ede II­od osztályú ülnököt s egysz­esmind államügyészt; — és Zágráb­m­­egye törvényszékéhez Szakács Bartal báni táblai ta­nácstitkárt és állam-főügyészi helyettest , ideiglenes II­od osztályú ülnökökké , Varasdmegye törvényszékéhez Stojanovits Mi­hály tanács­titkárt, és Verőczemegye törvé­nyszékéhez M­i­­h­a­lics Ede ügyvédet, megbízván őt egyszersmind az ál­lamügyészi teendőkkel. Kelt Gödöllőn, 1871 évi September hó 26-án. Ferencz József, s. k. Gróf Pejácsevich Péter s. k. Bedekovich Kálmán, s. k. TÁRCZA. Századok múlva. (A hét viszhangja helyett.) A jövő Pest! Igen a jövő fővárosáról kell elmélkednünk, mely száz év múlva vagy talán még sokkal mesz­­szebbi időben emelkedik a Duna mellett, a Rá­kosnak akkor is mint most őshitű homokjára. Lehetetlen egy sokkal későbbi t’estre nem gondolni most, midőn e sorokat írva tudjuk, hogy azt holnap mélyen a föld alá rejtik, a honvéd­­menház alapkövének belsejébe. Ma tehát nemcsak a jelenlegi nemzedéknek írunk, hanem egy másik következő nemzedéknek is, mely majd egyszerre rá akad véletlenül a kő­re, s annak rejtekében az „Ellenőrre“ meg a töb­bi pesti lapokra, melyek 1871. október 1-jén meg­jelentek. De ugyan mit lehetne ennek a nemzedék­nek írni ? Ugyan ki ismerné annak ízlését ? Várjon ha elmondanék helyzetünket, nem ta­lálná e azt mulatságosnak. Ha szólnánk csak a leg­utóbbi napok történetéről, nem oly oldalunkat mu­­tatnák-e be, melyet a későbbi idő már összevissza ostorozott ? Hogy tanulságot nyújtsunk neki saját fogyat­kozásunkban, az talán mégis derogálhat nekünk, kik oly fennen beszélünk a jövőről, s mégis mind­járt a jövővel engedjük magunkat megfélemlíteni. Avagy derogálhat eseménydús napjainknak is, me­lyekben minden a­mi történik, a jövő érdekében történik, mint azt a fennen hangzó uralkodó szó­zat hirdeti nekünk, barátainknak és érdeke­inknek. De h­át épen a­zért minden a jövőért törté­nik, épen azért majd csak meghagyja azt a jövő is, elrongyoltan, félredobva vagy pedig épen és megerősödve. Politikánk a jövő politikája, mely előre lá­tónak mondja magát, s azért óvatos. No jövendő, te vagy tehát a legilletékesebb biró. Szólj való­ban óvatosság vagy félénkség volt-e, mely vezette. Te immár tudhatod, hogy megerősödtünk-e általa vagy elcsenevésztettünk. Te tudhatod, ki e követ kiveszed, hogy meddig vezettek bennünket Ma­gyarország újra teremtői, (mert igy neveztetnek a mi vezéreink, s ezenkívül bölcseknek i s hová vit­tek ? Te tudhatod, hogy ha megtört hatalmuk, hasznunkra volt-e vagy kárunkra. Ismeretlen jövő, te ítélhetsz azok fölött, kik megközelítésed felé vezettek. Te tudod már, hogy kik jártak a biztosabb utón. Te jól ismered azo­kat, kik legközelebb álltak hozzád. Te ítélni fogsz még Thaisz főkapitány fölött is, ki commune­­mozgalmakat fedezett fel, valamint ítélni fogsz a commune fölött is. Irigylésre méltó helyzetben vagy akárki, a­ki ráakadsz erre a kőre s abban az összes lapokra, melyeknek százféle véleményét, s a mennyi annyi ellenmondását össze tudod egyeztetni, légy bár akármily tudományos régész, ki talán mohos ro­mok közt botorkálsz; légy bár a jövő Pest köz­munkatanácsának férfia, ki egy uj boulevard kisa­játítási vonalából dobod félre a falakat, melyek e köre támaszkodnak; légy bár egy napszámos, ki uj épület alapját ássa. Bizonyosan bölcs vagy hozzánk képest, s följogosított, ítéletet mondani Andrásy Gyula grófra úgy, mint ifj. Pulszky Ágostra. Most még a ki ítél fölöttük, és nem a részükre, az mind téve­désben van, és vak. Te már tévedhetlen lettél. Te neked már fölnyiltak szemeid, s láthatod, hogy váj­jon rózsaszin-e ez a numerus „1867.“ Bizonyosan tudni fogsz belőle valamit, s ha épenséggel nem ismered, mert tán nem foglalkoztál életedben sem­miféle krónikával, akkor kérdezősködjél utána. Okvetlen találsz olyat, a­ki el fogja neked mon­dani, hogy egy ország újjászületésének esztendeje , hogy ez azon szerencsés szám, melylyel egy nem­zet megnyert mindent, a­mit csak óhajtott. Meg fogod érteni aztán, hogy egy mindent megnyert nemzet függetlensége és szabadsága miben áll. Igen tanulságos dolog. Azt az egyet főkép jegyezd meg, hogy ez a mi korunk nagyon háladatos. Ez a kő sem más, mint a háladatosság oltára. Volt egy idő, (fölösleges megnevezni, hogy mikor, bizonyosan tudsz felőle eleget) midőn jogai védelmére fegyvert ragadt az egész ország, s a szabadságharczok egyik legnagyszerűbbjét csatázta végig. Erre az időre büszkén emlékezett vissza mindenki, mert e harczok avatták föl hosszas seny­­vedés után az erőteljes nemzetek közé. És mikor eljött az idő, melyről följegyezve találhatod, hogy visszaadta a nemzetet önmagának, midőn rendel­kezhetett akaratával és pénzével, akkor a nemzeti képviselet eltaszította egyik kezével ama harcrok elszegényült vitézeit, özvegyeit és árváit, míg má­sik kezével százezreket pazarolt azok számára, kik a nemzet halálos ellenségei voltak. Ezt az épületet aztán, melynek alapfalában találtad e követ, fillérekből gyűlt adomány útján emelték, hogy a szabadságharcz elszegényültjeinek fedelet adjon — nem a nemzet, hanem egyesek könyörülete. Napjainkban ilyen a nemzeti nagylel­kűség. De nem beszélünk veled sokat, mert képzel­heted, hogy unalmasoknak tekintethetünk. Inkább szeretünk­ elmélkedni, mert hát mi annyira a jövő emberei vagyunk, hogy ha máskép nem, az el­mélkedés útján kötjük magunkat hozzá. Például hozzád is szeretnénk elszárnyalni az elmélkedés­sel, csak azt tudnók, hogy melyik században ta­lálunk fel. De épen mert mindent messze jövendők számbavételével teszünk, a honvédmenház alapkö­véről is az a véleményünk, hogy csak századok múlva kerül napvilágra. Jelenlegi gyarló számítás szerint sok időre jósolják sírban maradását. Már egészen új nemze­dék lesz, melytől az időket a messzeség sűrű köde választja el és a jelenlegi nemzedék sírja is el­pusztult. Milyen idő, milyen nemzedék lesz az ? Ugyan ki mondhatná meg, midőn alig tud­juk, hogy milyen lesz a holnap. Ugyan ki mond­hatná meg, midőn a mostani idők tendentiája az önbizalom megsemmisítése. A­hol a menház fog emelkedni, Pest szélé­től is elég távol esik. Vájjon mi lesz ott akkor a hol rábukkannak a földbe temetett kőre ? Tán háztenger, nyüzsgő élet, egy virágzó főváros élet­teljes ütere? Okvetlen sok időnek kell elmúlni, míg ráakadnak, mert a­míg Pest odáig terjed ki, s az elég csinos épület szemetszúró lesz, arra sok idő kell. Meglehet tehát, hogy egy világváros életerős hullámai mossák ki a követ. Vagy tán romok közt találnak rá? Bármint lesz, a szabad eszmék harczának emlékkövére találnak, és talán az 1848—49 ki sza­­badságharcának folytatásairól is fog már tudni az a kor. Ki tudná csak képzelni is azt a kort, ha századok múlva következik be ? De bárminő lesz, a mi számunkra az igazság lakik benne, mely már kimondta felettünk részrehajlatlan ítéletét. Hol lesznek akkor mai nagyjaink ? A hizel­­gés és szolgaiság által piedestálra állított bálvá­nyok helyén bizonnyal érdemek fognak tekinteni a messze időkbe, s a kegyelet és elismerés fény­körében számos, magasan repülőnek szárnyai el­­perzselődnek, s maga lehull a porba. Mi bevégezzük egy ezredév történetét, s egy új korszak veszi át tőlünk a lét utáni küzdelmeket, mert lételünkért küzdöttünk eddig, s ha ezredév vihara el nem sodort bennünket, lételü­nknek leg­alább is megvan életadó gyökere, mely nem fog kiszáradni, sőt enyhet adó lombokat hajt a késő nemzedéknek. Echo: Törvényszéki elnökök folytatólagos kinevezése. A hivatalos lap mai száma a következő kinevezése­ket hozza: Igazságügyi magy. miniszerem előterjesztése folytán, a szervezendő balassa-gyarmati e. f. törvényszékhez elnökké Priedeczky Lajos, Nógrádmegye I. alispánját és tör­vényszéki elnököt nevezem ki. Kelt Budán, 1871. sept. 18. Ferencz József, s. k. Bittó István, s. k. Igazságügyi magyar ministerem­ előterjesztése foly­tán, a szervese­dő első folyamodásu törvényszékekhez elnö­kökké és pedig­ a miskolczi törvényszékhez : Somogyi László ügyvédet, a huszti törvényszékhez : Teodorovits János, máramarosmegyei törvényszéki elnököt ; a márama­­rosszigeti törvényszékhez: Szaplonczay József volt megyei alispánt; a nagy­szombati törvényszékhez: P­a­c­z­o- Z­a­y Elek, Hont megye törvényszéke elnökét, a pozsonyi tör­vényszékhez : Dobrovits Mihály pozsonyi városi főbírót; az ungvári törvényszékhez : idősb Horváth Gábor, Ung­­megye első alispánját; a veszprémi törvényszékhez : K é­s­ Pánszláv-ellenes demonstrate Nyitrán. Nyitra, sept. 27. A legutóbbi napokban városunk élénk s szo­katlan mozgalom színhelye volt.­­ Első alkal­mai a mozgalomra a helybeli lapok hasábjain köztütt hír szolgált, hogy az úgynevezett „katho­likus szláv sz. Wojtek egylet“ városunkban tar­­tandja ez évi közgyűlését. Minél inkább közele­dett September 27-ike, a gyűlés napja, s mennél ismertebbekké lettek a gyűlésben részt veendő személyiségek, annál jobban növekedett az izga­tottság, s f. hó 26-dikán este 6 órakor a polgá­rok tekintélyes száma értekezletre gyűlt össze, hol aggodalmainak kifejezést adván, kijelenté, hogy sajnálattal tapasztalja, miként találkoznak, kik e város nemzeti érzületét megvesztegetni, városunk eddigi nemzeti hirnevét koczkára tenni, a nemzetellenes áramlat iszapjával bemocskolni nem átalják. — Átalános roszalás nyilvánult Ros­­koványi Ágost, nyitrai püspök ellen, ki — meg­keresésre — hir szerint, a nevezett egylet fenyege­tése folytán — a papnövelde éttermét jelölte ki gyüléshelyül. Határozatta jön, hogy az értekezlet a gyülést antinationális érzületű testületnek tartja, és annál ve­szélyesebbnek, mert vallás színébe burkolva igyek­szik megrontani a nép azon rétegeinek érzületét, melyek eddig mindenkor hazafias érzel­­műek voltak. Elhatároztatott, felkérni a város polgármesterét, hogy a polgárgyűlést czélszerű in­tézkedések megtételére rendkívülileg egybehívja. Városunk derék polgármestere készséggel engedve a közkívánalomnak, f. hó 26-ka délutáni 3 órára rendkívüli tanácsülést hitt egybe, melyre a város összes polgárait meghívta. A polgármester úr megnyitó beszédje után, indokoltan előterjesztetett az indítvány . Határozza el a város közönsége, miszerint egyrészt tiltakozik minden, ezen szláv gyűlésnek városunkban leendő ülésezéséből nemzeti érzelmein és jellemünk elfa­julására vonható bármi következtetések ellen ; másrészt pedig kerestessék meg alkalmilag Rosko­­ványi püspök úr, hogy jövőre ilyetén egyletek gyűlései számára, a felügyelete alatt álló épülete­ket tanácskozási helyül át ne engedje Az indítvány egyhangúlag elfogadtatván : a polgármester úr annak értelmében mondá ki a határozatot, mely dörgő éljennel fogadtatván, a magas kormánynak felterjesztetni, a hazai közön­ségnek lapok útján tudomására juttatni, ellenben Roskoványi püspök urnak tudomásvétel végett kéz­­besittetni rendeltetett. Erre a polgárság, a pol­­gárnagy ur rövid, de velős zárbeszéde után köz­­kedveltségü polgármesterét éltetve eloszlott. Esti 6 órakor, daczára az esős időnek, te­kintélyes számmal jelentek meg ismét Nyitra vá­ros polgárai, még­pedig osztálykülönbség nélkül, az előre falról adott értekezletre, hol ismét elha­tároztatott, megalapított terv szerint ünnepélyes tüntetést tenni, a város magyar érzüle­te mellett. Nemzeti lobogó elővitele és a Hunyady induló lelkesítő zenéje mellett ünnepé­lyes menet rögtönöztetett. A menet, „éljen a ma­gyar!“ és „éljen a magyar nemzetiség!“ felkiál­tásokkal váltakozó zene mellett Mérey Vincze polgármester háza elé vonult, hol a „Szózat“ egy versszakának elzengése után, hon nem levő derék polgármesterét lelkesen megéljenezte. Innen to­vább indult a menet a folyton csatlakozók számá­val növelve, a megyeháztérre , hol ismét a „Szó­zat“ egyik versszakát zenekisérettel ünnepélyesen elénekelve, élteté a magyar nemzetiséget, mint a négy folyam partjain belül élő nemzetiségek jól­létének és békés fejlődésének legjobb biztosí­tékát. Eddig megtartotta a menet komoly ünnepé­lyes jellegét, ezentúl azonban a tervezők nem vol­tak urai a helyzetnek A százakra felszaporodott népcsapat azon mérvben ragadtatott a sértett nemzeti önérzet kel­tette szenvedélytől, a­melyben léptei a leendő szláv gyűlés színhelyéhez, a papnöveldéhez vezették kö­zelebb. Útközben a zene egy időre elnémult, hogy ismét megrendüljön a papnövelde előtt, de nem a szózat komoly átható hangján, hanem az „in para­­disum“ halottas nótával, majd meg a „mein lieber Augustin,“ „Eduard und Kunigunde,“ „Höher Pe­ter,“ „Siess hazádba vissza szláv seregem“ A dia­mokkái, melyek egymásra gyorsan következ­ő vál­tozatokban a zenei gunyor eredetiségét tüntették föl; de a közbejött sípok és hasonhangszerek, va­lamint a szemlélő közöns­é felkeltett hangos haho­tája képzeletet haladó con­ és dissonantiát ered­ményeztek. A nép szenvedélye tetőpontját érte, midőn a püspök által kinevezett kanonok elnök lakához ér­kezett. A világításul használt fáklyák eloltattak s a kanonok ur ablakjai mind leperegtek. Innen a tömeg felhömpölygött a várhoz. A megállapított terv szerint az ünnepélyes óvásnak kellett volna történni, azonban a nép kedélye sok­kal zaklatottabb volt, semhogy tervszerűen csele­kedhetett volna. Felzúdulva a várhoz, a tömeg ostrom alá vette a leeresztett vas­kaput, mely rengett a dön­­getés súlya alatt, de elég szilárd volt mégis, hogy megmentse in­kali­­­bi­listánk ős ablakait. Visszatérve a városba, a tömeg — mint hall­juk — egy szláv érzelműnek ismert ember abla­kait törte be. A kép tán sötét, mint minden kép, melyet a veszélyeztetett szent érdek miatt felháborgó nép­szenvedély fest, de Nyitra nem is lehet vidám kedvben, midőn a magyar nemzetiség elleni fon­dorlatokat látja, s ezek ellenében utálatra gerjed minden érzelme. Most lehető rövidséggel közlendem a sz. Wojtek nevű katholikus szláv gyűlés lefolyását s a kitüntetést, melyben tagjai a város közönsége által részesíttettek. Szept. 27-én a vár bástyáiról sűrű tarack­durrogás­t (a püspök urnak tulajdonítják, hogy ez alkalommal több és hangosabb lövés létetett, mint sz. István nemzeti ünnepén)­­ hirdeté, hogy a rég elkopott telekkönyvi birtokosok ép most tartják bevonulásukat ős Nyitra várába, kiknek kedvéért a canonica visitatió is meg lön változ­tatva a püspök urnak — hit szerint fenyegetéssel kicsikart — engedélye folytán. A székesegyházban igen ügyes szemfényvesz­téssel Lassú lelkész ur által legelőbb is magyar nyelven mondattak szónoklatok, mely a mise köz­ben mondott szláv prédikátió folytán úgy tűnt fel, mintha az egyleti isteni tisztelet részét nem ké­pezte volna, s valószínű, hogy Sz. Vojtek fiai nem is tartották ünnepélyességük részének. A szláv szónoklatot Szlota magyarellenes irányzatáról ismert lelkész tartotta, ki különös sze­rencséjének nézte, hogy mint az egylet tagja, „dejepisne znamenitom meste (történetileg neve­zetes helyen) — intézheti szavait a néphez. Ő tisztelendősége nem véve észre, hogy a jelenvolt közönség nem mint szláv katholikus hitelvek (?) hívője, hanem mint féltett nemzetiségének őre hall­­gató épületes (már a kinek az volt) beszédét. Ezen szláv beszéd alatt jön a Nyitra székesegy­házi canonica visitatió megsértve. Mert ezen szent István alapította székesegyház mindenkor a város magyar egyháza volt, és ezen jellegét annyira megérzé, hogy ezen Szlota úr által tartott beszéd volt az első, mely szószékéről szláv nyelven hang­zott, a város erélyes magatartása után ítélve, azon­ban tán az utolsó is. A közönség (mint mondám, inkább mint nem­zetiség őr és véd jelent meg) — szép számmal volt képviselve a székesegyházban; azonban jóval az isteni tisztelet vége előtt kivonult és elfoglalta a papnövelde tanácsteremmé alakított éttermét úgy, hogy a székesegyházból megérkezett Wojtek egy­let tagjai tiszteletből állva maradtak. Nécsey Bálint kanonok és a püspök által nevezett elnök szláv nyelven nyitá meg a gyűlést. Erre felolvastatott az egylet tanácskozási terve szintén szláv nyelven. Közönségünk mindeddig a néző és hallgató szerepét vitte. De a mint az első szónok föllépett s szláv nyelven kívánt szólani, a közönség zajosan követelte, hogy a tanácskozás magyar nyelven folytattassék. Azon ellenvetésre, hogy az egylet tagjai, (kik többnyire papok vol­tak) — magyarul nem tudnak (pedig többnyire tudtak), meg hogy e társulat alapszabályainál fogva sincs azon helyzetben, hogy magyarul ta­nácskozzék : — a jelenvolt városi közönség füty­tvel és hangos hahotával felelt. Erre sz­­ojtek fiai alkudni kezdtek; de városunk közönsége lát­ván a magyar nyelv iránt részükről tanúsított el­lenszenvet, egyhangúlag követelte a gyűlés felosz­latását. Erre az elnöklő kanonok úr, miután a biztosi minőségben jelen volt Janits Jenő szolga­­biró ur a csendet helyreállítani nem birta , a gyű­lést feloszlatottnak jelentette ki. A sz. Vojtekről czimzett szláv egyletnek nyitrai keletű jegyzőkönyve nincs: a város kö­zönsége a tett dolgokat nem történtté tette. Szláv gyűlés Nyitrán nem volt. A város közönségének aggodalmai is ala­posaknak bizonyultak. A jelen volt többnyire papi egyéniségek között többen voltak, kik ma­gyarellenes érzelmeikről tanúskodó múltról és ténykedésről ismeretesek. Egyébként hire terjedt, sőt mint mondják, maguk az egylet tagjai is szór­ványosan állították, hogy nagyobb előkészületek is lé­tettek az egylet részéről; t. i. az volt mondva, hogy Nagyszombat vidékéről tekintélyes­ számú földné­pet rendeltek Nyitrára, mely csak a megelőzött eső folytán maradt volna el. Ennél azonban gyanúsabb azon körülmény, hogy az egylet katholikus jellege ellenére oly to­leránsnak mutatá be magát, hogy egyik polgártár­sunk cséplőit is elvonta a munkától, kik egyéb­iránt evangélikusok voltak. Azonban a közönség meg is adta a jámborok­nak a tiszteletet, kik a város polgárainak érzületét önmeghasonlásba hozni, a város közbékéjét meg­rontani, a vonzalom lánczait, melyek a polgárt polgártársához kötik, felszaggatni, az érdekek azonosságából folyó közérzü­letet, életképtelen agyrémszülemények elszórása által megmérgezni jöttek ide , honnan irányukban soha rokonszenv, soha bizalom hangja nem hatott, hol ők és esz­méik teljesen idegenek voltak. Ők azonban nem akartak tudni az ellenszenvről, melylyel minden eszközzel érvényesíteni szándékolt — de mert tár­sadalmilag képtelen, soha nem valósítható eszméik iránt Nyitra városa viseltetik — most látták! Nyitrán egy ártatlan új gúnynév íratott az emléke­zet szótárába; e szó: „Wojtek.“ A „Wojtek“ nevet zúgta a közönség a jámbor zarándokok füleibe bucsú üdvözletül Fütty és ha­hota adta reá a tust. Az izgalom még éjjel is foly­vást tartott , mert hire járt, hogy a még váro­sunkban rekedt sz. Wojtek fiai egyik polgártár­sunknak macskazenével akarnak tisztelegni s fák­lyásmenetet rendezni, mi végből a közelebbi fal­vakból jelentékenyebb számú földnépet szállítottak volna be. Ez okból a hatóság igen bölcsen erős őrjáratról gondoskodott, melyet a helybeli honvéd­ség élükön Odeschalchi Artúr hazafias hercze­­günk és honvéd százados vezénylete alatt, lá­tott el. Mindezek daczára a Wojtek egyletnek lehe­tetlen köszönetet nem mondani azért, hogy közö­nyösségünkből felrázott, bizonyossá tett, egy előt­tünk eddig ismeretlen socialis actióról, melynek mi szintén társadalmi ellenhatással fogunk ellensze­gülni. Ezen hatásunknak legközelebbi czélja az átalános helyeslésnek és pártolásnak örvendő „polgári olvasókör“ eszméje; — eredménye pedig annak megvalósítása lesz. *) N y i t r a f y. Egy világpolgár levelei. Irta Goldsmith Oliver. Fordította CJSZ KIrATONY la A.­ O S. VIII.-ik Levél. A könyörületes ember. Szeretek ugyan sok ismeretséget csinálni, de nem kívánok bizalmas lábon állani csak keve­sekkel. Azon fekete öltönyű ember, kit már több­ször említettem, azok közé tartozik, kiknek barát­ságát óhajtanám megnyerni, mert becsülésemet már birja. Igaz, hogy magaviseletében sajátságos állhatatosságok vegyülnek, s méltán nevezhetném őt humoristának e humorista nemzetben. Egész a pazarlásig bőkezű, s mégis a zsugoriság és elővi­gyázat példányképének akarna vétetni ; beszédje tele van a fukarkodás és önzés legtúlságosabb maximaival, mialatt szivét végtelen szeretet dobog­tatja. Hallottam, midőn ember­­­gyűlölőnek nyilvá­nitá magát, épen akkor midőn arcra égett a rész­véttől, és hallottam tőle a részindulat legélesebb kifejezéseit, midőn minden pillanatra könyörteljes­­ségéről tanúskodott. Vannak, kik segélyezik az ember­szeretetet és érzékenységet, vannak, kik dicsekednek, hogy ezen hajlamaikat a természet­től nyerték , de olyan embert mint ez, ki természet­szerű jótékonyságát szégyenleni látszik, sohasem is ismertem. Hogy elrejtse megilletődését, és úgy fáradozik mint egy képmutató, ki titkolni akarja kö­­zömbösségét. De az álcra lehull minden vigyázat­lansági perezben, s megismerteti őt, a legfelülete­sebb szemlélővel is. A vidékre tett utóbbi kirándulásaim egyik alkalmával, beszédünk a szegények ellátására An­gliában történő intézkedésekről folyván, bámulatát fejezé ki, hogy polgártársai közül oly esztelenül gyönge lehet egy is, mikép a könyörület­e alkalmi igénylőin segítsen, midőn a törvények már eléggé gondoskodtak az illető tartásáról. Minden községháznál, mondá­m, adnak élel­met, ruhát, tüziszert és ágyat a szegényeknek ; többre nincs szükségük, én magamnak sem kívá­nok többet, s ők mégis elégedetlenek. Meglepő a hatóság tétlensége, mely nem fogja be a kóborló­kat, kik csak a munkás­osztály terhére vannak; csodálom, hogy segít rajtuk bár­ki is, midőn tud­ja, hogy segélyezése által bizonyos tekintetben csak a tunyaságot, rendetlenséget és ámítást bátorítja. Ha tőlem kérne tanácsot valaki, a­ki iránt legki­sebb becsüléssel viseltetem is, inteném őt, hogy ne hagyja magát elbolondítatni az álokoskodó ál­lítások által, mert higyye meg uram, hogy mind­ezen impostorok­ inkább elzáratást mint felsegély­­zést érdemelnek. Ily modorban beszélt nagy komolysággal, hogy lebeszéljen engemet azon oktalanságról, me­lyet nem sokszor követek el, midőn egy öreg em­ber állott elénk a kopott uraság maradványaiban öltözötten, s alamizsnáért esedezett. Biztosított minket, hogy nem közönséges koldus, hanem csak azért volt kénytelen e szégyenletes kenyérkere­setre adni magát, hogy táplálhassa haldokló fele­ségét éhező öt gyermekét. Erősítve lévén az ilyen hazugságok ellenében, meséje nem hatott rám leg­kevésbé sem ; nem így a fekete öltönyű ember. A változás észrevehető volt arczán, egyenesen megszakítá beszédét. — Beust körjegyzékéről ezeket olvassuk a „Franz. Corr.“-ben: Azon irat, melyet az osztrák kanczellár szeptember 12 kéről az osztrák-ma­gyar birodalom összes külföldi képviselőihez intézett, voltaképen nem is körjegyzék, hanem inkább a követek informálására szánt sürgöny, mely a külföldi kormányokkal is csak nagyon félhivatalosan, és minden másolat átnyújtása nél­kül közöltetett. E sürgöny határozottan kiemeli, hogy Gasteinban és Salzburg­ban sem szerződés, sem egyez­mény nem formuláztatott; a közelebbi évek ta­pasztalatai megmutatták, mily kevéssé képesek ily papírsánczok a békét és az államok fenállását biztosítani. Ellenben a két államkanc­ellár érte­kezései kétségtelenül megérlelték azon őszinte közeledést, mely a berlini és bécsi kabinetek közt már hónapok előtt megindittatott és a­mit már régóta éreztek, a közelebbi értekezések által erős meggyőződéssé vált náluk, hogy t. i. a két szomszédos állam érdekei „csaknem mindenütt“ egy közényen haladnak s igy közös ápolás mellett csak nyerhetnek. Ferencz József, valamint ő (Reus­) és az osztrák-magyar birodalom két miniszterelnö­ke azon szilárd meggyőződéssel távoztak ez ér­tekezésekről, hogy Poroszország, Németország ez idő szerinti vezére, époly nagyra becsüli az átalános béke szükségét, mint maga Ausztria és így természetesen azon elhatározásra jutottak, hogy e pillanattól kezdve minden felmerülő kérdésben és bekövetkezhető eseménynyel szemben mindenek­­előtt közös tanácskozás tartassák Németország és Ausztria között. Ez utóbbinak átalánosan ismert békeszeretete a leghatározottabb biztosítékot nyújtja Európának *) Igen helyesen. A krawallok nem szükségesek, az ablaktörést meg kell akadályozni, de a pán­szláv búj­tógát­a­k, muszka cselszövök irányá­ban semmi kímélet. Ezekkel ne tétovázzon sem a népség, ha szereti hazája békéjét és gyermekei jóllétét, sema a kormány, ha nem akar zavart teremteni, időszerűtlen habozás által Magyarországban. A nyitrai tüntetésnek voltak megróvható tényei is , hanem hát tessék nem adni okot a tün­tetésre, melyért, mi részünkről, üdvözöljük Nyitrát. Szerkesztő.

Next