Ellenőr, 1871. november (3. évfolyam, 390-414. szám)
1871-11-08 / 395. szám
— és melyek a birodalom két részének egymáshoz viszonyát befelé — és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el: nem hozhatók kétségbe sem utólagos jóváhagyás, sem föltételekhez kötött elismerés által, (Helyeslés jobbfelől.) és igy nem vonhatók ma ez, holnap amaz országgyűlés hatáskörébe — ha nem akarjuk a monarchia szétbomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös minisztérium elfoglalt és melyhez én teljes határozottsággal csatlakoztam, amint tetszik, akár a magam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem tajthántuli belügyi, nem magyar, nem cseh , hanem törvényeink értelmében világosan a monarchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már többször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem szeretjük, és nem szerettük, elleneztük, mi lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, — és ime a kormány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől.) És kérdem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mostani közjogi alap fentartható nem lévén, azt mással kell felcserélni? Én ezzel tehát bebizonyítván azt, hogy tévesek azon állítások, melyekre a t. képviselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is, és így itt be is zárhatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képviselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától el lévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik: nem gondolom-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a personal unió alapjára áttérjünk? Erre határozott válaszom az, miszerint átalában nem hiszem, hogy a personal unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen. (Nyugtalanság bal felől. Halljuk! Halljuk!) de legkevésbé azon okokból, melyekkel azt a t. képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány átalános megjegyzést tennem. (Halljuk!) T. hát! Én átalában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végződik a personal unió, és hol kezdődik a realunio. Az ujjon alakult német szövetség tagjai között vannak államok, melyek között personalunio nem létezik, mert külön dynastiákkal bírnak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg, közös vámszövetség, közös vasúti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Átalában azon nézetben vagyok, hogy minden oly politika, mely egy jelszó körül forog , rendesen meddő szokott maradni, és azon stádiumot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen, és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bonyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mozogván, egy életre valóbb alakot kerestek, de nem tudták, hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staatenbund vagy Bundegstaatot képeznek-e együtt ? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd államokra , melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundesstaat természetével bir-e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) Így volt ez nálunk is, — addig mig Magyarországnak jogi formái voltak ugyan, de azokat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csak is a jogi formák körül mozgott, mig 1867 ben megköttetett azon egyesség, mely most a monarchia két részének egymáshozi viszonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mozogtak a jelszavak terén, míg a megoldás nem létezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jelszavakhoz, midőn ez már megvan. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a viszonyra, mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban, a personal unio vagy reálunio; elég az, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet sem kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint amire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen. (Helyeslés a jobboldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne közösnek, és hiba volna, ha kevesebbet Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nm csak a magyar, hanem a másik rész delegátiója is — szigorún ragaszkodott ahoz, hogy a gyakorlat által sem több sem kevesebb a közösségbe fel ne vétessék, mint amit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personalunió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem (Helyeslés a jobboldalon.) És most előre bocsátván általánosságban a personal unió feletti nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át. (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal unióra térni át, mert ezáltal egyike sem volna megoldva azon kérdéseknek, melyek ma a lajthántali nehézségek okait képezik és következményeikben — mint a tisztelt képviselő úr ezt mondottal— nem csak azon egyedüli intézmény volna megszüntetve, melyet a cseh országgyűlés fundamental pontjai sem elleneznek elvileg — és melyhez a monarchia minden népei ragaszkodnak, t. i. a delegátiók és a közös minisztérium és igy ezáltal egy nehézség sem volna megoldva, hanem egy új kérdés volna felállítva Magyarország részéről és pedig olyan, melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchiai követelésünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyeslés jobbfelöl.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal uniója, vagy bármily más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése és annak helyébe egy új viszony megalapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint létrejött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegyezésével. Ebben van mindkét rész garanciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisztérium egy ily új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsze, az ott elfogadtassék, és azután a korona szentesítését megnyerje. Mármost én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az után a két rész által lehetne elfogadtatni, nevezze azt a t. képv. ur personal-uniónak vagy másnak, sem én nem ismerek, sem a t. képv. ur vagy pártja eddig felmutatni nem tudott, és föltalálni nem is fog, legkevésbé pedig, midőn az egyik szerződő fél illetékessége annak egyes országgyűlései által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyességen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert amint az egyrészről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, amint ezt az utóbbi események különböző mozzanatai csak igenis tisztán mutatják. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unió terére átlépni — a czélból, hogy oly eset mint a mostani, melyet a t. képv. ur veszélyes premissának nevez, t. i., hogy a két rész miniszterei együtt tanácskoznak, és ez által egyes miniszter a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kikerültessék, mert ha a personal unió terére lépnénk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk.) be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályozzák, a közös ügyeket közös miniszterek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél érdekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegációk, melyekben a monarchia mindkét része képviselve van. Meglevén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mindkét fele között közösek, ő felsége mindkét kormánya különkülön és egymástól függetlenül kormányoz — és igy döntő erejü közös tanácskozmány a két minisztérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó. — Egészen máskép állana, ha a tiszt. képv. ur nézete szerint: a közös minisztérium és a delegáció feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom, hogyan képzeli magának a t. képv. ur a personal unió alapján levő viszonyt, de azt hiszem úgy, mint azt ő és elvbaráti a 67-ik évben a kisebbségi véleményben formulázták, de formulatióban az, ami most rendkívülileg, kivételesen történik csak, rendes permanens állapottá válnék. (Halljuk!) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a magyar korona országainak és ő felsége többi országai és tartományainak minisztériumai kölcsönös értekezés folytán elkészítik az egyértelmű javaslatokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészrevételeket mindenik az illető törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnak e javaslatok, a két országgyűlés által, amely complicált eljárás a mostani delegációk működését pótolná, és végre azt mondja: „azon rendkívüli esetben pedig ha a magyar országgyűlés és ő felsége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó testületei között egyetértés ily módon sem jött volna létre, mindenik fölterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét minisztérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általánosan kötelező erejűvé válik.“ Ezután mondatik : „a külügyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar miniszter és többi országi és tartományai hasonló minisztereinek tanácsával él.“ stb. Tehát eszerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két minisztériumnak együtt kell tanácskoznia; de miután a diferentiákat kénytelenek az országgyűlések elé vinni,— és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyesség, a két minisztérium ismétt közös tanácskozása után, ő felsége döntene, ezen törvények szerint, azon hálátlan közbirói szerepet, melyet helyesen jellemzett beszédjében a tisztelt képviselő úr, nem egy miniszter, vagy minisztérium vinné és azon kétoldalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a közbejáró biróra hárítani szokott, nem egy miniszter vagy minisztériumra , hanem egyenesen a koronára esnék, és miután a két minisztérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tartoznék felebbezni, ezek pedig különösen parlamentáris minisztérium mellett valószínűleg illető minisztériumuk pártjára állnának: a gyűlölség nem egyes miniszterek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt úgy mint ez most kivételesen miniszterek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől.) Akkor nem lehetne segíteni egy miniszter elbocsátásával, hanem minden perezben a két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobbfelől .) De ebből még az is következik, hogy ha a personál unio — úgy a mint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és a mint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alapjául, akkor a két minisztériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő bíró gyűlöletét kellene viselnie. (Helyeslés jobbfelől) és azon eset, mely most csak az alaptörvények változtatása szempontjából jöhet elő és melyből most sérelmet látott Debreczen város képviselője, permanenssé válnék annyira, hogy a két rész minisztériuma nem székelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécsben, vagy Pesten. (Helyeslés jobbfelöl.) No már most meg fog bocsátani nekem Debreczen városi képviselője, ha én ily eredményekkel szemben nem hiszem, hogy időszerű volna bonyodalmak kikerülése végett, a personal unió alapjára áttérni. (Tetszés jobbfelől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czélszerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyarország maga kívánná megváltoztatni azon közjogi állapotot, mely midőn egy részről alkalmasnak bizonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására — és az összes birodalmat nagy catastropháksan újjá tudná alakítani, más részről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek sorába: — akkor többet veszítene mint bármely más érdekelt fél — mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Nyugtalanság balfelől.) Igaz! Úgy van a jobboldalon. Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, amit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlen egy, kikerülni azt, hogy egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék és ez rendíthetlen ragaszkodás a fennáló jogalaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Halljuk!) Ez érdekében van nemcsak Magyarországnak, hanem a birodalom minden népének egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik, minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában és ez álláspontom itt, ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. (Hosszasan tartó élénk tetszésnyilvánítások a jobboldalon). Helfy Ignácz megjegyzéseiben ugyanazon rendet követi, melyet a miniszterelnök követett. Nagyon örvend, hogy ezen alkalommal oly nagy szolgálatot tehet a miniszter úrnak, hogy álláspontját ezúttal mintegy helyeselte, de köszönettel nem tartozik neki, annál kevésbé sem, mivel nagyon bőségesen viszonozta (a miniszter) e szolgálatot becses feleletével, melylyel tökéletesen megerősítette azon álláspontot, melyen szóló és elvbarátai állanak. Tudjuk t. hát — folytatja Helfy — hogy évek óta azon percztől fogva, melyben az 1867- iki egyezmény létrejött, egy főkérdés van, mely bennünket két-két táborra osztott, ez a közjogi alap kérdése. Mi folyton vitattuk és bebizonyítottuk, miszerint ez alapon haladni nem lehet, ezen alapon sem belügyeinket nem rendezhetjük, mert a legfontosabb kérdések fölött nem ezen törvényhozó testület és nem is ezen kormány magában dönt. Kimutattuk továbbá, hogy még akkor is, ha mi magunk rendezhetnők legfontosabb ügyeinket, lehetetlen volna ez alapon haladnánk, mert miután mi a 28. §-ban, mely a dualizmust állítja föl, kimondottuk, hogy a lajthántúli tartományok, népek s nemzetek egy fele részt képeznek, s mi a másik fele részt képezzük, ezáltal oly vegytani műtétet vittünk, azaz vittek véghez, hol elfeledték tekintetbe venni a különböző alkatrészek természetét, mert a magyar országgyűlés declarálta, hogy a német, cseh, illyr, egy nemzet és Magyarország egy másik nemzet. A miniszterelnök úr azt mondja, hogy nem tisztán osztrák ügy az, melybe beavatkozott, hanem közös ügyi kérdés s ez okból avatkozott be. Már ha igaz az, hogy mi nem vagyunk tartomány, hanem egészen önálló ország és mégis mihelyt a túlsó félen valami kérdés fölmerül, azonnal kénytelenek vagyunk beavatkozni, azonnal megtámadtatva látjuk saját alkotmányunkat, akkor ez jele annak, hogy a mi állításunk az igazi és nem a miniszterelnök úré, mely azt hirdeti, hogy Magyarország önálló ország (Helyeslés a szélső bal felöl). Megvárta volna a miniszterelnöktől, hogy ne érte volna be ezen — noha meglehetősen érdekes elmefuttatással — hanem alaposan megismertette volna a tisztelt házzal azt, hogy tulajdonképen mi, és minő volt azon rész, melyben a magyar kormány illetőleg annak képviselője a túlsó oldal ügyeibe beavatkozott? E részben semmit sem tudunk, mert a miniszterelnök csak annyit mondott, hogy az tisztán közös ügyes kérdés volt, s ennél fogva kénytelen volt véleményét megismertetni. Eszébe juttatja a kormánynak, hogy melyek voltak azon fő érvek, melyekkel a nemzet egy jó részével a 67-es egyezményt elfogadtaták. Két fő érv volt: az egyik volt az, hogy mi gyenge kis nemzet vagyunk, minél fogva saját lábunkon meg nem állhatunk, és így szükséges, hogy valakire támaszkodjunk; a másik fő érv volt az „orosz mumus.“ Az első érvre azt válaszolja, hogy a nemzeteket nem számok szerint szokták mérlegelni, hanem lelkesedési képességek nagysága szerint. Volt idő, és nem régen, midőn csekély számunk daczára nagy nemzetként állottunk Európa színe előtt (igaz a szélső bal felől). Nem tagadhatja,hogy hátunk megött van a hatalmas orosz, hanem abból hogy már egyszer bejött hazánkba az orosz, nem következik, hogy félni kell, mert mikor valaki megbotoz, nem a botra fogok haragudni, amely megvert, hanem arra a ki a botot kezelte (Úgy van! szélső balról). A másik érvből, hogy félnünk kell a panslavismustól, az következik, hogy kövessünk el mindent, kerüljünk mindent, ami okot szolgáltatna arra, hogy ezen félelmes kísértetet sírjából előidézzük. És ime mit látunk ! Önök, kik e tanokat hirdetik, azokkal ellenkező politikát követnek. Ha van valaki, kinek érdekében áll fel nem zúdítani a szláv elemeket, Magyarország érdekében van, de mindenesetre azon kormány érdekében, mely folyton ezzel ijesztgeti a nemzetet. Hiszen ez nem új dolog. Magyarországnak érdekében van, hogy Csehország minél tágasabb önkormányzattal bírjon, mert küönben a proszlavismus karjai közzé veti magát Miután azt hiszi, hogy bebizonyította, miszerint a jobboldal politikája veszélybe döntheti hazánkat, föntartja magának, hogy e tekintetben indítványt nyújtson be a háznak. Egyszersmind fölkéri a házat, hogy miután ez ely rendkívül fontos életbevágó kérdés, tűzzön ki annak megvitatására egy külön napot. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Tisza Kálmán : (Halljuk.) T. képviselőház! (Halljuk.) Nem tagadom, hogy sok tekintetben nehéznek találom a helyzetet, amelyben vagyok, mert az igent, miniszterelnök úr, —mit egyébiránt nem hogy megrovással fogadnék, de elismeréssel fogadok — oly nagy fontosságú tárgyakat érintett az imént elmondott átgondolt beszédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyilatkozni mindenesetre némi nehézséggel jár. Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen amiatt hosszasabb leszek s ha nem fejthetem ki nézeteimet úgy a mint akarnám. Én a magam részéről megkísértem s bízom abban, hogy bármily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fog magának törni. Én előre bocsátom, hogy valamint akkor, midőn interpellációmat tettem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Csehországnak, követelései jogosak, alaposak voltak-e, szólami egyátalában nem kívánok, mert átalában nem tartanám a magam felfogása szerint helyén levőnek, hogy akár egyik akár másik félre nézve pártállást foglaljak el. Egyet azonban határozottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevében, s ez az egy az, hogy Magyarországnak történelmi fejlése alapján megállapított jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik sem másik osztrák provinczia jogviszonyaival összehasonlítani (Balfelől helyeslés..) mert azokat mindenek felett óriásilag felül állani látom. (Balfelől helyeslés. Halljuk !) Áttérve az igen tisztelt miniszterelnök úr feleletére, — ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban, mint a koronának egyik tanácsosa, azonban arra nem fektet súlyt, hogy igy e vagy pedig úgy mint magyar miniszterelnök. Nem fektet pedig súlyt, mint mondá, azért, mert nem áll az interpellációk azon második feltevése, hogy itt Ausztria belügyeiről lett volna szó, miután itthen oly ügyek forogtak fen, melyek a kiegyezést érintették, ennélfogva az ő beleszólása bármelyik minőségben mindenesetre csak jogosult lehetett. Én, tisztelt ház, arról meg vagyok győződve s minden félreértéseit kikerülése végett nyilvánítom, hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet, sőt kell is. Interpellációmban én épen a hivatalos részvételre fektettem a fősúlyt a magyar miniszteri minőségben a kitzös miniszteri tanácsban részvételre oly ügyben, mely meggyőződésem szerint Ausztriának bedügye. Ha nem azon minőségben vett részt az ilyen tisztelt miniszterelnök úr, sajnálom, hogy aziránt a közvéleményt, melyet nemcsak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hírrel tartottak, természetesen a felfogás és a következtetés, hogy egészen más lévén, ahogy a közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök adta a döntő szót; sajnálom, hogy fel nem világosította. Azonban ha nem fektetett rá súlyt, hogy minő minőségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. Ami már a második kérdést illeti, hogy belügye volt-e az Ausztriának, vagy nem, azt tartom, hogy abban az interpellálóknak, hogy belügye volt, tökéletesen igazuk volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva hatásában érdekelte Magyarországot is, és épen azért, (egy jobboldali mvet) nagyon örülök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom .... Mondom, épen azért nem a miniszterelnököt támadtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert magam is azon meggyőződésben voltam, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen kifolyása volt, hanem roszaltam a közjogi alapot, mely a helyzetet előidézte (Helyeslés, mozgás jobbról)."Megjegyzem még, hogy kérdéseim egyikére a t. miniszterelnök úr nem méltóztatott válaszolni, nem ugyanis arra, hogy hiszi-e, hogy a jelen alapon szemben az Ausztriában létező mozgalmak , (bonyodalmakkal, Magyarország alkotmányos életének folytonosságát biztosítni lehet? (Andrásy: Hiszem!) Megengedem, hogy a miniszterelnök úr hiszi, én nem hiszem, és meg vagyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypárszor közel volt, hogy épen azon tárgyakra nézve, melyeket a jelen kiegyezkedési alap a delegációk elé utasít, lehetetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s reményem, hogy midőn e felől a tények meg fogják győzni miniszterelnök urat, tán mégis majd együtt fogunk igyekezni jobb, biztosabb alapot teremteni (Andrásy Gyula gr. tagadólag int ha még akkor sem, ezt csak sajnálni tudom. Miniszterelnök úr áttért ezután a personalunió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personaluniót és egyátalában reál és personaluniót többfélekép lehet érteni ; felfogta például azt, hogy Németországban, melynek némely kiváltságai külön dynastiákkal is birnak, melyeknél tehát personalunió nincs, sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pedig a fejedelem személye egy és ugyanaz. Tökéletesen igazsága van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő politikai feladatául, politikai czéljául, amit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politikusok? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés, balon zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen alaposan hivatkozhatik azon példákra, de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok elérésére törekszik. (Andrásy: nem is ajánlottam.) Azt mondá az igen tisztelt miniszterelnök úr, hogy amely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból, mind hazánkból, hogy midőn aztán az idő elérkezik a jelszavakat elszokták ejteni és a lényegre szoktak támaszkodni. Hivatkozhatott volna ugyancsak hazánkra, és pedig nem régen múlt időre, hogy midőn eljön a perez, ellökik nemcsak a jelszavakat, de az azok alatt rejlő lényeget is. Azonban, hogy egy politika, mely mindig csak egyes jelszavak hangoztatásában találná feladatát, okvetlenül meddő lenne, az tökéletesen igaz. Minden politikára nézve eljön az idő, midőn a jelszó alatt rejlő valóságok lényegét részletezni és érvényesíteni kell, csakhogy épen azért, hogy ezen politika meddővé ne legyen, kötelessége annak, ki a jelszót komolyan veszi, azt, hogy azon jelszó valósítását mily módon kívánja érvényesíteni, fentartani azon időre, midőn az érvényesítés lehetősége megvan. (Zaj a jobboldalon) Csak az a különbség az elvhű és nem elvhű politikus közt, hogy az egyik a valósításkor azt iparkodik valósítani, mit a jelszó jelent, míg a másik hittelen lesz hozzá. (Élénk helyeslés balfelöl.) Különben a tisztelt miniszter úr a personal unió czélszerűtlen voltának kiemelésére felolvasott egy kisebbségi javaslatot a 67 -i időkből. Erre először is azt jegyzem meg, hogy az igen tisztelt miniszterelnök úr nem azon javaslatot olvasta fel, mely mint pártom tagjainak megállapodása a képviselőháznak beadatott. Felolvasta azt, mely a 15ős bizottság kisebbsége részéről nyújtatott be, nem pedig azt, mely a baloldal azon árnyalata részéről,melynek tagja lenni szerencsés vagyok, a képviselőháznak beadatott. Különben pedig azt hiszem, hogy ha szinte ezen általa felolvasott kisebbségi javaslatnak az én csekély nevem is alá van írva, de annál kevésbbé fogja megtagadni jogosultságát annak, hogy még akkor a discussiók folyamában pártfeleimmel folytatott értekezések folytán némelyekre nézve más kisebbségi véleményt mondtam el, mert bizonyára önmaga is fog reá emlékezni, és ha nem birná, szolgálhatok azon véleménynyel, melyet a 15 ös bizottságban az igen t. miniszterelnök úr volt szíves lediktálni, és mely az azután általa elfogadott és most annyira dicsőített alaptól annyira eltér. (Derültség a baloldalon. Andrásy arczán zavar.) Azt is mondá a t. miniszterelnök úr, hogy a personál unió oly alakban, mint azt mi 67-ben proponáltuk, nem hogy könnyítené a dolgok elintézését, de lényegesen nehezítené azt, mert amint ő mondá, míg most a két ország, vagy mint ő szokta mondani, a két fél minisztereinek csak akkor kell együtt tanácskozniok, ha a közös alap támadtatik meg, vagy ha a közös alap megváltoztatása czéloztatik, addig azon javaslat szerint minduntalan kellene együtt tanácskozniok el annyira, hogy a két minisztérium nem is lakhatnék két külön városban. Engedje meg a t, miniszterelnök úr, de sem az egyik, sem a másik állítás nem egyez meg a valóval. Az egyik az, hogy most csak akkor kell a két ország minisztereinek együtt tanácskozni, ha a közjogi alap megváltoztatásáról vagy megtámadásáról van szó; ez nem áll, mert hogy jött létre a véderőről szóló törvény, hogy jött létre minden kereskedelmi szerződés, hogy jött létre minden megállapodás az indirect adók iránt? Kimutathatom azt a miniszter úr nyilatkozataiból, de nyilvánvaló dolog is, hogy a két állam minisztereinek tanácskozása folytán. Tehát nem áll az, hogy csak a miniszterelnök úr által említett esetekre nézve kell a két minisztériumnak érintkeznie. De nem áll a másik sem, mert azon javaslatok szerint, melyeket mi, illetőleg a kisebbség azon időben tettünk, nem hogy szaporítva lennének a kérdések, melyekre nézve egyértelmű intézkedés szükséges, de inkább szűkebb körre vannak szorítva és igy egyértelmű intézkedések szüksége csakis ezen ügyekre nézve merülhetvén fel, miután kevesebb száma azon ügyeknek, melyekre szükséges, mint most, nem gyakoribb, hanem ritkább lenne az érintkezés. (Helyeslés balfelől.) Ami pedig azt illeti, hogy akkor az országgyűlések fognak egymással veszekedni, arracsak egy megjegyzésem van. Ha van mindkét félnek valódi parlamentarizmusa, és vannak minisztereik, kik a parlament bizalmát bírják, akkor nem lesz arra eset, vagy legalább igen ritkán, hogy az országgyűléseknek kelljen határozni. Ha pedig az, hogy az országgyűléseknek eltérő javaslatok felett kelljen határozniok, annyit tesz, hogy az országgyűlések egymásnak háborút üzenjenek, ez oly ellentétet mutat az érdekek közt, melyet én nem hiszek, de melyet a ki hisz, lehetlennek kell tartania azt, hogy együtt maradjon a fejedelem ugyanazonossága által egyesített két ország. Különben én kimondom igen szívesen, hogy azt hiszek én, és hogy a personal unió alatt, mit fog érteni és mit fog kivinni akarni — hogy ki lesz nem tudom — azon practicus politicus, ki elég szerencsés lesz azon időt megérni, midőn ez eszme kivihető lesz, amely idő azonban meggyőződésem szerint nem messze van, fogja érteni azt, hogy Magyarország oly helyzetbe jöjjön, miszerint minden bonyodalmat ő felsége többi országai és tartományainak érintetlenül hagyják Magyarország azon jogát és helyzetét, hogy hadügyei, pénzügyei és mindezek felett alkotmányosan határozhasson. (Úgy van baloldalon.) Fogja akarni azt, hogy Magyarország oly helyzetben legyen, hogy ne úgy számítson factorként a népek családjában, mint ma a miniszterelnök úr állítása szerint, mert ez fájdalom, még eddig a semminél alig több, mit igazol minden okirat, igazol minden statistiai kirautatás, a világon minden kormány nyilatkozat, hol arról, hogy Magyarország létezik, hizen nagyon ritkán történik említés, de nem vitatkozom a felett, csak állítom, hogy akarni fogja, hogy ne úgy számítson Magyarország, hogy ha bekövetkeznének amit isten ne adjon, hogy bekövetkezzenek, a bonyodalmaknak komoly napjai, itt álljon valódi haderő nélkül, hanem akarni fogja és akarnám én, hogy ha bekövetkeznek a bonyodalmak napjai, Magyarország azt mondhassa, bármi történjék másutt, itt vagyok én, itt van az én haderőm, a magyar trónt és Magyarországot ne merje bántani senki. (Zaj jobb felől.) De ha bekövetkezik ez ma, ha addig következik ez be, míg a jelenlegi közjogi állapot és ennek alapján a Magyarország rendelkezése alól elvont közös hadsereg áll, akkor Magyarországnak igen kevés lesz kezében, azt pedig, ki saját erejére kellőleg nem támaszkodhatik, nem fogja számításba venni a nagy conflictusban senki. Tisztelem, elismerem én nagy értékét a ma létező honvédségnek, de nem hiszem, hogy jelen állapotában a miniszterelnök úr nézete szerint is ama komoly percekben képes lehessen megfelelni a feladatnak, melynek meg fogna felelhetni akkor, ha a magyar kormánynak és a magyar országgyűlésnek rendelkezése alatt álló magyar hadsereggel egyesült állapotban van. (Felkiáltások a balon: Igaz ! Ugy van!) Én tehát a personal uniót oly dolognak tartom, melynek az leven fő jellemvonása mind a koronának, mind az országnak okvetlen érdekében van. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt ma nem látják át, nincs messze az idő, mikor át fog az oly körben is láttatni, hogy kivihetővé válik. De szerintem határozottan érdekében van a monarchia másik felének is, mert csak akkor és úgy lesz oda állítva a kérdés, hogy ha mindazon fontos ügyeket itt a magyar parlament tárgyalhatja s annál fogva rájok nézve is előáll a lehetőség, hogy ők maguk tárgyalhatják és nem delegatio utján — csak akkor fog előállni azon momentum, midőn az azon rész összetartóságát biztosító és bizonyító birodalmi tanács ellen a birodalom egyetlen egy része sem fog kifogást tehetni, mert ha tenne, tisztán elszakadási vágyát árulná el. Nem tudom, meglehet, hogy sok fontos dolgot hagytam válasz nélkül, egyet azonban még fel kívánok említeni. Ez az egy az, amit az igent, miniszter úr mint legfontosabb okot mondott. Legfontosabb — mint mondám — az, mert Magyarországnak az a feladata, ragaszkodni nem csak a közjogi alaphoz, de abban keresni biztosítékát, hogy a ma fenálló közjogi alap, soha senki által meg ne támadtassék. Azt mondotta, hogy ez szükséges, mert nem lehet más olyan proposítió, melyet el lehetne minden factor által fogadtatni. Én azt tudom, hogy jelen helyzetünkben több factorok beleegyezése kell minden változtatáshoz. Ezt elismerem, bizony nem előnyéül, de kifolyásául jelen helyzetünknek. Azonban azt mondani, hogyha egyszer valamely törvény, mely közjogi helyzetet szabályoz, megalkottatott, soha semmi esetben ahoz többé remény nem lehet, hogy alkotmányos úton meg lehessen változtatni, engedje meg a t. miniszterelnök Úr, ez az elégedetleneknek a forradalomra utalása. (Helyeslés balról.) Az pedig, hogy azt mondotta a t. miniszterelnök úr, hogy azon kell lenni, hogy ezen közjogi alap soha senki által meg ne támadtathassék, meg ne változtathassák—utoljára ha miniszterelnök úr a közjogi alapot oly jónak tartja, mint a minőnek mondja, — ha magáról is meg van győződve, hogy még majd talán századok múlva is oly jó lesz, akkor ezen kívánat tőle természetes, de természetellenes az, hogy mi tőlünk, kik azt rosznak tartjuk, kívánja Ez, arra szólít fel, hogy mi is azt tartsuk kötelességünknek hogy ez alap meg ne támadtassék általunk, és arra ügyeljünk, hogy mások se támadják meg azt, (derültség) mert én legalább azt, hogy lehessen valaha törvény, melyet soha többé alkotmányos uton megváltoztatni nem lehet, nem szabad, határozottan tagadom. Volt a mesés korszakban egy görög város melynek törvényhozója még nagyobb önfeláldozással bírván, mint az 1867-iki kiegyezés alkotói, megeskettette a várost , hogy míg vissza nem tér, meg nem változtatják a törvényt, ő elment, meghalt és a városnak lakói várták egy darabig, kerestették is, de végre még is megváltoztatták a törvényt, és helyesen :örök időre hozott meg nem változtatható törvény annyi mint a halál. (Helyeslés balfelöl) azt pedig, hogy meghaljunk, úgy hiszem a miniszterelnök úr sem kívánja. (Derültség.) T. képviselőház! bocsánatot kérek hosszas válaszomért (halljuk) én csak röviden kívánok még egy pár szót szólni. A t. miniszterelnök úr azt mondotta: szükségesnek látja nyilatkozni a personal unió irányában, mert a házszabályok szerint a discussio lehetetlen, azt pedig nem szeretné hogy úgy tűnjék fel mintha nem lett volna képes, vagy nem kívánt volna e tárgyban nyilatkozni. Bocsásson meg, a házszabályok a discussiót lehetetlenné nem teszik, sőt hogy a minisztériumra nézve is lehetséges legyen e discussiónak elfogadása anélkül, hogy ez által már rászólást vont volna magára, a házszabályok illető szakaszainak megalkotásánál kimondatott, hogy a tudomásul vétel nem helyeslés és a discussió kitűzése nem helytelenítés semmi gátja a házszabályokban; tehát annak nincs, hogy a tárgy discussió alá bocsátassék, különben bezárom nyilatkozatomat azzal, hogy miként elején is említettem, épen úgy mint akkor midőn interpelátiómat tettem úgy most is nem akarok beleszóllani azokba, mik Ausztriában történtek, sem egyik sem másik részre nem kivánok s nem akarok nyilatkozni; ragaszkodom azon elvemhez , azon nézetemhez, hogy reánk nézve a veszély a helyzetben van, mely lehetetlenné teszi azt, hogy bizonyos körülmények közt a magyar kormány ne avatkozzék be oly ügyekbe, melyek tisztán a másik állam belügyei s épen azért ragaszkodom azon óhajtásomhoz és vágyamhoz, hogy ezen alap megváltoztattassák és a miniszterelnök úr válaszával nem azért, hogy mily irányban avatkozott be, hanem azért, mert ez alapot megváltoztathatlannak mond.