Ellenőr, 1871. november (3. évfolyam, 390-414. szám)

1871-11-08 / 395. szám

— és melyek a birodalom két részének egymáshoz­ viszonyát befelé — és állását kifelé szabályozzák, me­lyeket az egész világ ilyeneknek ismert el: nem hozha­tók kétségbe sem utólagos jóváhagyás, sem föltéte­lekhez kötött elismerés által, (Helyeslés jobbfelől.) és igy nem vonhatók ma ez, holnap amaz ország­gyűlés hatáskörébe — ha nem akarjuk a monar­chia szétbomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös minisz­térium elfoglalt és melyhez én teljes határozott­sággal csatlakoztam, a­mint tetszik, akár a ma­gam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem tajthántuli belügyi, nem magyar, nem cseh , hanem törvényeink értelmében világosan a mo­narchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már többször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem szeretjük, és nem szerettük, elleneztük, mi­ lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, — és ime a kor­mány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől.) És kérdem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mos­tani közjogi alap fentartható nem lévén, azt más­sal kell felcserélni? Én ezzel te­hát bebizonyítván azt, hogy té­vesek azon állítások, melyekre a t. képviselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is, és így itt be is zárhatnám válaszomat, ha Debre­­czen városa 1. képviselője nem intézett volna hoz­zám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességem­nek tartom már azért is, mert a házszabályok ér­telmében, a ház a vitától el lévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik: nem gondolom-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a perso­nal unió alapjára áttérjünk? Erre határozott vá­laszom az, miszerint átalában nem hiszem, hogy a personal unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges le­gyen. (Nyugtalanság bal felől. Halljuk! Halljuk!) de legkevésbé azon okokból, melyekkel azt a t. képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány átalános megjegyzést tennem. (Halljuk!) T. hát! Én átalában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végző­dik a personal unió, és hol kezdődik a real­­unio. Az ujjon alakult német szövetség tagjai kö­zött vannak államok, melyek között personalunio nem létezik, mert külön dynastiákkal bírnak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert kö­zös sereg, közös vámszövetség, közös vasúti rend­szer mellett még mindezekre nézve közös törvény­­hozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Átalában azon nézetben vagyok, hogy min­den oly politika, mely egy jelszó körül forog , rendesen meddő szokott maradni, és azon stádiu­mot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen, és ezt rejtik egy jel­szó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bonyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mo­zogván, egy életre valóbb alakot kerestek, de nem tudták, hol találják, a pártok jelszavakban keres­tek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staatenbund vagy Bun­­degstaatot képeznek-e együtt ? Mindnyájan em­lékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd álla­mokra , melyek egy erős Németországot nem akar­tak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesíté­sét azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb ha­talmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, vál­jon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundesstaat természetével bir-e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) Így volt ez nálunk is, — addig mig Ma­gyarországnak jogi formái voltak ugyan, de azo­kat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csak is a jogi formák körül mozgott, mig 1867 ben megköttetett azon egyesség, mely most a monarchia két részének egymáshozi vi­szonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mozog­tak a jelszavak terén, míg a megoldás nem léte­zett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jel­szavakhoz, midőn ez már megvan. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a viszonyra, mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban, a personal unio vagy reálunio; elég az, hogy tudom, hogy e vi­­s­zony helyes, mert sem többet sem kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint a­mire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen. (Helyeslés a jobboldalon) hi­bás volna, ha több ügyet tenne közösnek, és hiba volna, ha kevesebbet Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nm csak a magyar, hanem a másik rész delegátiója is — szigorún ragaszko­dott ahoz, hogy a gyakorlat által sem több sem kevesebb a közösségbe fel ne vétessék, mint a­mit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal­unió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem (Helyeslés a jobboldalon.) És most előre bocsátván általánosságban a personal­ unió feletti nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a je­lenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át. (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal­ unióra térni át, mert ezáltal egyike sem volna megoldva azon kérdé­seknek, melyek ma a lajthántali nehézségek okait képezik és következményeikben — mint a tisztelt képviselő úr ezt mondottal— nem csak azon egye­düli intézmény volna megszüntetve, melyet a cseh országgyűlés fundamental pontjai sem elleneznek elvileg — és melyhez a monarchia minden népei ragaszkodnak, t. i. a delegátiók és a közös mi­nisztérium és igy ezáltal egy nehézség sem volna megoldva, hanem egy új kérdés volna felállítva Magyarország részéről és pedig olyan, melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchia­i követelésünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyes­lés jobbfelöl.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a perso­nal­ uniója, vagy bármi­ly más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése és annak helyébe egy új viszony mega­lapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint létre­jött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegyezésével. Ebben van mindkét rész garanciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisztérium egy ily új alap felett megegyezzék, azt a két rész tör­vényhozása elé terjeszsze, az ott elfogadtassék, és azután a korona szentesítését megnyerje. Mármost én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az után a két rész által lehetne elfogadtatni, nevezze azt a t. képv. ur personal-uniónak vagy másnak, sem én nem ismerek, sem a t. képv. ur vagy pártja eddig felmutatni nem tudott, és fölta­lálni nem is fog, legkevésbé pedig, midőn az egyik szerződő fél illetékessége annak egyes or­szággyűlései által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyességen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert a­mint az egyrész­ről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, a­mint ezt az utóbbi események kü­lönböző mozzanatai csak igen­is tisztán mutatják. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unió terére átlépni — a czélból, hogy oly eset mint a mostani, melyet a t. képv. ur veszélyes premissának nevez, t. i., hogy a két rész minisz­terei együtt tanácskoznak, és ez által egyes mi­niszter a másik fél ellenszenvét magára és mint­egy az általa képviselt országra vonja, jövőben ki­­kerültessék, mert ha a personal unió terére lép­nénk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk.) be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályozzák, a közös ügyeket közös miniszterek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél érdekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a dele­­gációk, melyekben a monarchia mindkét része képviselve van. Meglevén így a fóruma azon ér­dekeknek, melyek a birodalom mindkét fele kö­zött közösek, ő felsége mindkét kormánya külön­­külön és egymástól függetlenül kormányoz — és igy döntő erejü közös tanácskozmány a két minisz­térium között csak akkor szükséges, ha az alap­törvények módosításáról van szó. — Egészen más­kép állana, ha a tiszt. képv. ur nézete szerint: a közös minisztérium és a delegáció feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom, hogyan képzeli magának a t. képv. ur a personal unió alapján levő viszonyt, de azt hiszem úgy, mint azt ő és elvbaráti a 67-ik évben a kisebbségi vé­leményben formulázták, d­e formulatióban az, a­mi most rendkívülileg, kivételesen történik csak, rendes permanens állapottá válnék. (Halljuk!) Le­gyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a ma­gyar korona országainak és ő felsége többi or­szágai és tartományainak minisztériumai kölcsönös értekezés folytán elkészítik az egyértelmű javasla­tokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonat­kozó észrevételeket és ellenészrevételeket minde­­nik az illető törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnak e javaslatok, a két országgyűlés által, a­mely complicált eljárás a mostani delegációk működését pótolná, és végre azt mondja: „azon rendkívüli esetben pedig ha a magyar országgyűlés és ő fel­sége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó testületei között egyetértés ily módon sem jött volna létre, mindenik fölterjeszti megál­lapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét minisztérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általánosan kötelező erejűvé vá­lik.“ Ezután mondatik : „a kü­lügyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar miniszter és többi orszá­gi és tartományai hasonló minisztereinek tanácsával él.“ stb. Tehát eszerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két minisztériumnak együtt kell tanácskoznia; de mi­után a diferentiákat kénytelenek az országgyűlé­sek elé vinni,— és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyesség, a két minisztérium ismétt közös tanácskozása után, ő felsége döntene, ezen törvények szerint, azon hálátlan közbirói szere­pet, melyet helyesen jellemzett beszédjében a tisz­telt képviselő úr, nem egy miniszter, vagy minisz­térium vinné és azon két­oldalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a közbejáró biróra hárítani szo­kott, nem egy miniszter vagy minisztériumra , ha­nem egyenesen a koronára esnék, és miután a két minisztérium az első stádiumban az illető tör­vényhozásokhoz tartoznék felebbezni, ezek pedig különösen parlamentáris minisztérium mellett való­színűleg illető minisztérium­uk pártjára állnának: a gyűlölség nem egyes miniszterek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt úgy mint ez most kivételesen miniszte­rek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől.) Akkor nem lehetne segíteni egy miniszter elbocsátásával, hanem minden perezben a két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobbfe­lől .) De ebből még az is következik, hogy ha a personál­ unio — úgy a mint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és a mint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alapjául, akkor a két minisztériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő bíró gyűlöletét kellene viselnie. (Helyeslés jobbfelől) és azon eset, mely most csak az alaptörvények vál­toztatása szempontjából jöhet elő és melyből most sérelmet látott Debreczen város képviselője, per­manenssé válnék annyira, hogy a két rész minisz­tériuma nem székelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécs­ben, vagy Pesten. (Helyeslés jobbfelöl.) No már most meg fog bocsátani nekem Debre­czen városi képviselője, ha én ily eredményekkel szemben nem hiszem, hogy időszerű volna bonyo­dalmak kikerülése végett, a personal unió alapjára áttérni. (Tetszés jobbfelől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czél­­szerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyarország maga kívánná megváltoztatni azon közjogi állapo­tot, mely midőn egy részről alkalmasnak bizonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására — és az összes birodalmat nagy catastrophák­san újjá tudná alakítani, más részről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként ve­zette be az európai népek sorába: — akkor töb­bet veszítene mint bármely más érdekelt fél — mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Nyugtalanság balfelől.) Igaz! Úgy van­ a jobboldalon­. Összevonva a mondottakat, a personal uni­óra való áttérés által azt, a­mit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlen egy, kikerülni azt, hogy­­ egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék és ez rendíthetlen ragaszkodás a fennáló jogalaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Halljuk!) Ez érdekében van nemcsak Ma­gyarországnak, hanem a birodalom minden népé­nek egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik, minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában és ez álláspontom itt, ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. (Hosszasan tartó élénk tetszésnyil­vánítások a jobboldalon). Helfy Ignácz megjegyzéseiben ugyanazon ren­det követi, melyet a miniszterelnök követett. Na­gyon örvend, hogy ezen alkalommal oly nagy szolgálatot tehet a miniszter úrnak, hogy állás­pontját ezúttal mintegy helyeselte, de köszönettel nem tartozik neki, annál kevésbé sem, mivel na­gyon bőségesen viszonozta (a miniszter) e szolgá­latot becses feleletével, melylyel tökéletesen meg­erősítette azon álláspontot, melyen szóló és elv­barátai állanak. Tudjuk t. hát — folytatja Helfy — hogy évek óta azon percztől fogva, melyben az 1867- iki egyezmény létrejött, egy főkérdés van, mely bennünket két-két táborra osztott, ez a közjogi alap kérdése. Mi folyton vitattuk és bebizonyítottuk, miszerint ez alapon haladni nem lehet, ezen ala­pon sem belügyeinket nem rendezhetjük, mert a legfontosabb kérdések fölött nem ezen törvény­hozó testület és nem is ezen kormány magában dönt. Kimutattuk továbbá, hogy még akkor is, ha mi magunk rendezhetnők legfontosabb ügyeinket, lehetetlen volna ez alapon haladnánk, mert miután mi a 28. §-ban, mely a dualizmust állítja föl, ki­mondottuk, hogy a lajthántúli tartományok, népek s nemzetek egy fele részt képeznek, s mi a má­sik fele részt képezzük, ez­által oly vegytani mű­tétet vittünk, azaz vittek véghez, hol elfeledték te­kintetbe venni a különböző alkatrészek természe­tét, mert a magyar országgyűlés declarálta, hogy a német, cseh, illyr, egy nemzet és Magyarország egy másik nemzet. A miniszterelnök úr azt mondja, hogy nem tisztán osztrák ügy az, melybe beavatkozott, ha­nem közös ügyi kérdés s ez okból avatkozott be. Már ha igaz az, hogy mi nem vagyunk tartomány, hanem egészen önálló ország és mégis mihelyt a túlsó félen valami kérdés fölmerül, azonnal kény­telenek vagyunk beavatkozni, azonnal megtámad­­tatva látjuk saját alkotmányunkat, akkor ez jele annak, hogy a mi állításunk az igazi és nem a mi­niszterelnök úré, mely azt hirdeti, hogy Magyar­ország önálló ország (Helyeslés a szélső bal felöl). Megvárta volna a miniszter­elnöktől, hogy ne érte volna be ezen — noha meglehetősen érdekes elmefuttatással — hanem alaposan megismertette volna a tisztelt házzal azt, hogy tulajdonképen mi, és minő volt azon rész, melyben a magyar kor­mány illetőleg annak képviselője a túlsó oldal ügyeibe beavatkozott? E részben semmit sem tu­dunk, mert a miniszterelnök csak annyit mondott, hogy az tisztán közös ügyes kérdés volt, s ennél fogva kénytelen volt véleményét megismertetni. Eszébe juttatja a kormánynak, hogy melyek voltak azon fő érvek, melyekkel a nemzet egy jó részével a 67-es egyezményt elfogadtaták. Két fő érv volt: az egyik volt az, hogy mi gyenge kis nemzet vagyunk, minél fogva saját lábunkon meg nem állhatunk, és így szükséges, hogy valakire támaszkodjunk; a másik fő érv volt az „orosz mumus.“ Az első érvre azt válaszolja, hogy a nemze­teket nem számok szerint szokták mérlegelni, ha­nem lelkesedési képességek nagysága szerint. Volt idő, és nem régen, midőn csekély számunk daczára nagy nemzetként állottunk Európa színe előtt (igaz a szélső bal felől). Nem tagadhatja,hogy hátunk megött van a hatalmas orosz, hanem abból hogy már egyszer bejött hazánkba az orosz, nem következik, hogy félni kell, mert mikor valaki meg­botoz, nem a botra fogok haragudni, a­mely meg­vert, hanem arra a ki a botot kezelte (Úgy van! szélső balról). A másik érvből, hogy félnünk kell a pansla­­vismustól, az következik, hogy kövessünk el min­dent, kerüljünk mindent, a­mi okot szolgáltatna arra, hogy ezen félelmes kísértetet sírjából elő­idézzük. És ime mit látunk ! Önök, kik e tanokat hir­detik, azokkal ellenkező politikát követnek. Ha van valaki, kinek érdekében áll fel nem zúdítani a szláv elemeket, Magyarország érdekében van, de mindenesetre azon kormány érdekében, mely foly­ton ezzel ijesztgeti a nemzetet. Hiszen ez nem új dolog. Magyarországnak érdekében van, hogy Cseh­ország minél tágasabb önkormányzattal bírjon, mert kü­önben a proszlavism­us karjai közzé veti magát Miután azt hiszi, hogy bebizonyította, misze­rint a jobboldal politikája veszélybe döntheti ha­zánkat, föntartja magának, hogy e tekintetben in­­dítványt nyújtson be a háznak. Egyszersmind föl­kéri a házat, hogy miután ez e­ly rendkívül fontos életbevágó kérdés, tűzzön ki anna­k megvitat­ására egy külön napot. (Helyeslés a szélső­baloldalon.) Tisza Kálmán : (Halljuk.) T. képviselőház! (Halljuk.) Nem tagadom, hogy sok tekintetben ne­héznek találom a helyzetet, a­melyben vagyok, mert az igen­t, miniszterelnök úr, —­mit egyéb­iránt nem hogy megrovással fogadnék, de elisme­réssel fogadok — oly nagy fontosságú tárgyakat érintett az imént elmondott átgondolt beszédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyilatkozni min­denesetre némi nehézséggel jár. Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen amiatt hossza­sabb leszek s ha nem fejthetem ki nézeteimet úgy a mint akarnám. Én a magam részéről megkísértem s bízom abban, hogy bármily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fog magának törni. Én előre bocsátom, hogy va­lamint akkor, midőn interpellációmat tettem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Csehországnak, kö­vetelései jogosak, alaposak voltak-e, szólami egy­­átalában nem kívánok, mert átalában nem tartanám a magam felfogása szerint helyén levőnek, hogy akár egyik akár másik félre nézve pártállást fog­laljak el. Egyet azonban határozottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevében, s ez az egy az, hogy Magyarországnak történel­mi fejlése alapján megállapí­tott jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik sem másik osztrák provinczia jogviszonyaival összehasonlí­tani (Balfelől helyeslés..) mert azokat mindenek felett óriásilag fe­lül állani látom. (Balfelől helyeslés. Hall­juk !) Áttérve az igen tisz­telt miniszter­elnök úr feleletére, — ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban, mint a koronának egyik tanácsosa, azonban arra nem fektet súlyt, hogy igy e vagy pedig úgy mint magyar minisz­­terelnök. Nem fektet pedig súlyt, mint mondá, azért, mert nem áll az­ interpellációk azon máso­dik feltevése, hogy itt Ausztria belügyeiről lett volna szó, miután itthen oly ügyek forogtak fen, melyek a kiegyezést érintették, ennélfogva az ő beleszólása bármelyik minőségben mindenesetre csak jogosult lehetett. Én, tisztelt ház, arról meg vagyok győződve s minden félreértéseit kikerülése végett nyilvánítom, hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fe­jedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet, sőt kell is. Interpellációmban én épen a hivatalos rész­vételre fektettem a fősúlyt a magyar miniszteri minőségben a kitzös miniszteri tanácsban részvé­telre oly ügyben, mely meggyőződésem szerint Ausztriának bedü­gye. Ha nem azon minőségben vett részt az ilyen tisztelt miniszter­elnök úr, saj­nálom, hogy aziránt a közvéleményt, melyet nem­csak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hírrel tartottak, természetesen a felfogás és a következtetés, hogy egészen más lévén, a­hogy a közös minisztertanácsban a magyar mi­niszterelnök adta a döntő szót; sajnálom, hogy fel nem világosította. Azonban ha nem fektetett rá súlyt, hogy minő minőségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. A­mi már a második kérdést illeti, hogy belügye volt-e az Ausztriának, vagy nem, azt tartom, hogy abban az interpellálóknak, hogy belügye volt, tökéletesen igazuk volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva hatásában érdekelte Magyarországot is, és épen azért, (egy jobboldali mvet) nagyon örülök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom .... Mondom, épen azért nem a miniszterelnököt tá­madtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert ma­gam is azon meggyőződésben voltam, hogy a be­avatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen ki­folyása volt, hanem roszaltam a közjogi alapot, mely a helyzetet előidézte (Helyeslés, mozgás jobbról)."Megjegyzem még, hogy kérdéseim egyi­kére a t. miniszterelnök úr nem méltóztatott vá­laszolni, nem ugyanis arra, hogy hiszi-e, hogy a jelen alapon szemben az Ausztriában létező moz­galmak , (bonyodalmakkal, Magyarország alkot­mányos életének folytonosságát biztosítni lehet? (Andrásy: Hiszem!) Megengedem, hogy a mi­niszterelnök úr hiszi, én nem hiszem, és meg va­gyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypárszor közel volt, hogy épen azon tárgyakra nézve, melyeket a jelen kiegyez­kedési alap a delegációk elé utasít, lehetetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s remény­em, hogy midőn e felől a tények meg fogják győzni minisz­terelnök urat, tán mégis majd együtt fogunk igye­kezni jobb, biztosabb alapot teremteni (Andrásy Gyula gr. tagadólag int­ ha még akkor sem, ezt csak sajnálni tudom. Miniszterelnök úr áttért ezután a personal­unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personaluniót és egyátalában reál és per­­sonaluniót többfélekép lehet érteni ; felfogta például azt, hogy Németországban, melynek né­mely kiváltságai külön dynastiákkal is birnak, melyeknél tehát personalunió nincs, sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pe­dig a fejedelem személye egy és ugyanaz. Töké­letesen igazsága van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő politikai feladatául, politikai czéljául, amit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politi­kusok? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés, balon zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen ala­posan hivatkozhatik azon példákra, de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok elérésére törekszik. (Andrásy: nem is ajánlottam.) Azt mondá az igen tisztelt miniszter­­elnök úr, hogy a­mely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból, mind hazánkból, hogy mi­dőn aztán az idő elérkezik a jelszavakat el­­szokták ejteni és a lényegre szoktak támaszkodni. Hivatkozhatott volna ugyancsak hazánkra, és pe­dig nem régen múlt időre, hogy midőn eljön a perez, ellökik nemcsak a jelszavakat, de az azok alatt rejlő lényeget is. Azonban, hogy egy poli­tika, mely mindig csak egyes jelszavak hangozta­tásában találná feladatát, okvetlenül meddő lenne, az tökéletesen igaz. Minden politikára nézve eljön az idő, midőn a jelszó alatt rejlő valóságok lé­nyegét részletezni és érvényesíteni kell, csakhogy épen azért, hogy ezen politika meddővé ne legyen, kötelessége annak, ki a jelszót komolyan veszi, azt, hogy azon jelszó valósítását mily módon kí­vánja érvényesíteni, fentartani azon időre, midőn az érvényesítés lehetősége megvan. (Zaj a jobbol­dalon) Csak az a különbség az elvhű és nem elvhű politikus közt, hogy az egyik a valósításkor azt iparkodik valósítani, mit a jelszó jelent, míg a másik hittelen lesz hozzá. (Élénk helyeslés bal­felöl.) Különben a tisztelt miniszter úr a personal unió czélszerűtlen voltának kiemelésére felolvasott egy kisebbségi javaslatot a 67 -i időkből. Erre először is azt jegyzem meg, hogy az igen tisztelt miniszterelnök úr nem azon javaslatot olvasta fel, mely mint pártom tagjainak megállapodása a kép­viselőháznak beadatott. Felolvasta azt, mely a 15­ős bizottság kisebbsége részéről nyújtatott be, nem pedig azt, mely a baloldal azon árnyalata részé­ről,melynek tagja lenni szerencsés vagyok,­­ a kép­viselőháznak beadatott. Különben pedig azt hiszem, hogy ha szinte ezen általa felolvasott kisebbségi javaslatnak az én csekély nevem is alá van írva, de annál kevésbbé fogja megtagadni jogosultsá­gát annak, hogy még akkor a discussiók folya­mában pártfeleimmel folytatott értekezések folytán némelyekre nézve más kisebbségi véleményt mond­tam el, mert bizonyára önmaga is fog reá emlé­kezni, és ha nem birná, szolgálhatok azon véle­­ménynyel, melyet a 15 ös bizottságban az igen t. miniszterelnök úr volt szíves lediktálni, és mely az azután általa elfogadott és most annyira di­csőített alaptól annyira eltér. (Derültség a balol­dalon. Andrásy arczán zavar.) Azt is mondá a t. miniszterelnök úr, hogy a personál unió oly alakban, mint azt mi 67-ben proponáltuk, nem hogy könnyítené a dolgok elin­tézését, de lényegesen nehezítené azt, mert a­mint ő mondá, míg most a két ország, vagy mint ő szokta mondani, a két fél minisztereinek csak ak­kor kell együtt tanácskozniok, ha a közös alap támadtatik meg, vagy ha a közös alap megváltoz­tatása czéloztatik, addig azon javaslat szerint minduntalan kellene együtt tanácskozniok el annyi­­ra, hogy a két minisztérium nem is lakhatnék két külön városban. Engedje meg a t, miniszter­elnök úr, de sem az egyik, sem a másik állítás nem egyez meg a valóval. Az egyik az, hogy most csak akkor kell a két ország minisztereinek együtt tanácskozni, ha a közjogi alap megváltoztatásáról vagy megtámadásáról van szó; ez nem áll, mert hogy jött létre a véderőről szóló törvény, hogy jött létre minden kereskedelmi szerződés, hogy jött létre minden megállapodás az indirect adók iránt? Ki­mutathatom azt a miniszter úr nyilatko­zataiból, de nyilvánvaló dolog is, hogy a két állam minisztereinek tanácskozása folytán. Tehát nem áll az, hogy csak a miniszter­elnök úr által említett esetekre nézve kell a két minisztérium­nak érintkeznie. De nem áll a másik sem, mert azon javas­latok szerint, melyeket mi, illetőleg a kisebbség azon időben tettünk, nem hogy szaporítva lennének a kérdések, melyekre nézve egyértelmű intézkedés szükséges, de inkább szűkebb körre vannak szo­rítva és igy egyértelmű intézkedések szüksége csakis ezen ügyekre nézve merülhetvén fel, miután kevesebb száma azon ügyeknek, melyekre szüksé­ges, mint most, nem gyakoribb, hanem ritkább len­ne az érintkezés. (Helyeslés balfelől.) A­mi pedig azt illeti, hogy akkor az or­szággyűlések fognak egymással veszekedni, arra­­csak egy megjegyzésem van. Ha van mindkét fél­nek valódi parlamentarizmusa, és vannak minisz­tereik, kik a parlament bizalmát bírják, akkor nem lesz arra eset, vagy legalább igen ritkán, hogy az országgyűléseknek kelljen határozni. Ha pedig az, hogy az országgyűléseknek eltérő javaslatok felett kelljen határozniok, annyit tesz, hogy az országgyűlések egymásnak háborút üzenjenek, ez oly ellentétet mutat az érdekek közt, melyet én nem hiszek, de melyet a ki hisz, lehetlennek kell tartania azt, hogy együtt maradjon a fejedelem ugyanazonossága által egyesített két ország. Különben én kimondom igen szívesen, hogy a­zt hiszek én, és hogy a personal unió alatt, mit fog érteni és mit fog kivinni akarni — hogy ki lesz nem tudom — azon practicus politicus, ki elég szerencsés lesz azon időt megérni, midőn ez eszme kivihető lesz, a­mely idő azonban meggyőződésem szerint nem messze van, fogja érteni azt, hogy Magyarország oly helyzetbe jöjjön, miszerint min­den bonyodalmat ő felsége többi országai és tar­tományainak érintetlenül hagyják Magyarország azon jogát és helyzetét, hogy hadügyei, pénzügyei és mindezek felett alkotmányosan határozhasson. (Úgy van­­ baloldalon.) Fogja akarni azt, hogy Magyarország oly helyzetben legyen, hogy ne úgy számítson factorként a népek családjában, mint ma a miniszterelnök úr állítása szerint, mert ez fájda­lom, még eddig a semminél alig több, mit igazol minden okirat, igazol minden statisti­ai kirauta­­tás, a világon minden kormány nyilatkozat, hol arról, hogy Magyarország létezik, hizen nagyon ritkán történik említés, de nem vitatkozom a fe­lett, csak állítom, hogy akarni fogja, hogy ne úgy számítson Magyarország, hogy ha bekövetkezné­nek a­mit isten ne adjon, hogy bekövetkezzenek, a bonyodalmaknak komoly napjai, itt álljon valódi haderő nélkül, hanem akarni fogja és akarnám én, hogy ha bekövetkeznek a bonyodalmak nap­jai, Magyarország azt mondhassa, bármi történjék másutt, itt vagyok én, itt van az én haderőm, a magyar trónt és Magyarországot ne merje bántani senki. (Zaj jobb felől.) De ha bekövetkezik ez ma, ha addig követ­kezik ez be, míg a jelenlegi közjogi állapot és ennek alapján a Magyarország rendelkezése alól elvont közös hadsereg áll, akkor Magyarországnak igen kevés lesz kezében, azt pedig, ki saját ere­jére kellőleg nem támaszkodhatik, nem fogja szá­mításba venni a nagy conflictusban senki. Tiszte­lem, elismerem én nagy értékét a ma létező hon­védségnek, de nem hiszem, hogy jelen állapotá­ban a miniszterelnök úr nézete szerint is ama ko­moly perc­ekben képes lehessen megfelelni a fel­adatnak, melynek meg fogna felelhetni akkor, ha a magyar kormánynak és a magyar országgyűlés­nek rendelkezése alatt álló magyar hadsereggel egyesült állapotban van. (Felkiáltások a balon: Igaz ! Ugy van!) Én te­hát a personal­ uniót oly dolognak tartom, melynek az leven fő jellemvonása mind a koronának, mind az országnak okvetlen érdekében van. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ezt ma nem látják át, nincs messze az idő, mikor át fog az oly körben is láttatni, hogy kivi­hető­vé válik. De szerintem határozottan érdekében van a monarchia másik felének is, mert csak ak­kor és úgy lesz oda állítva a kérdés, hogy ha mindazon fontos ügyeket itt a magyar parlament tárgyalhatja s annál fogva rájok nézve is előáll a lehetőség, hogy ők maguk tárgyalhatják és nem delegatio utján — csak akkor fog előállni azon momentum, midőn az azon rész összetartóságát biztosító és bizonyító birodalmi tanács ellen a bi­rodalom egyetlen egy része sem fog kifogást te­hetni, mert ha tenne, tisztán elszakadási vágyát árul­ná el. Nem tudom, meglehet, hogy sok fontos dol­got hagytam válasz nélkül, egyet azonban még fel kívánok említeni. Ez az egy az, a­mit az igen­t, miniszter úr mint legfontosabb okot mondott. Legfontosabb — mint mondá­m — az, mert Ma­gyarországnak az a feladata, ragaszkodni nem csak a közjogi alaphoz, de abban keresni biztosí­tékát, hogy a ma fenálló közjogi alap, soha senki által meg ne támadtassék. Azt mondotta, hogy ez sz­ükséges, mert nem lehet­ más olyan proposítió, melyet el lehetne minden factor által fogadtatni. Én azt tudom, hogy jelen helyzetünkben több facto­­rok beleegyezése kell minden változtatáshoz. Ezt elismerem, bizony nem előnyéül, de kifolyásául jelen helyzetünknek. Azonban azt mondani, hogyha egyszer valamely törvény, mely közjogi helyzetet szabályoz, megalkottatott, soha semmi esetben ahoz többé remény nem lehet, hogy alkotmányos úton meg lehessen változtatni, engedje meg a t. minisz­terelnök Úr­, ez az elégedetleneknek a forradalomra utalása. (Helyeslés balról.) Az pedig, hogy azt mondotta a t. miniszterelnök úr, hogy azon kell lenni, hogy ezen közjogi alap soha senki által meg ne támadtathassék, meg ne változtathassák—utol­jára ha miniszterelnök úr a közjogi alapot oly jó­nak tartja, mint a minőnek mondja, — ha magá­­ról is meg van győződve, hogy még majd talán századok múlva is oly jó lesz, akkor ezen kívánat tőle természetes, de természetellenes az, hogy mi tőlünk, kik azt rosznak tartjuk, kívánja Ez, arra szólít fel, hogy mi is azt tartsuk kötelességünknek hogy ez alap meg ne támadtassék általunk, és arra ügyeljünk, hogy mások se támadják meg azt, (derültség) mert én legalább azt, hogy lehessen valaha törvény, melyet soha többé alkotmányos uton megváltoztatni nem lehet, nem szabad, hatá­rozottan tagadom. Volt a mesés korszakban egy görög város melynek törvényhozója még nagyobb önfeláldozás­sal bírván, mint az 1867-iki kiegyezés alkotói, megeskettette a várost , hogy míg vissza nem tér, meg nem változtatják a törvényt, ő el­ment, meghalt és a városnak lakói várták egy darabig, kerestették is, de végre még is megvál­toztatták a törvényt, és helyesen :örök időre hozott meg nem változtatható törvény annyi mint a halál. (He­lyeslés balfelöl) azt pedig, hogy meghaljunk, úgy hiszem a miniszter­elnök úr sem kívánja. (De­rültség.) T. képviselőház! bocsánatot kérek hosszas válaszomért (halljuk) én csak röviden kívánok még egy pár szót szólni. A t. miniszterelnök úr azt mondotta: szükségesnek látja nyilatkozni a per­sonal unió irányában, mert a ház­szabályok sze­rint a discussio lehetetlen, azt pedig nem szeretné hogy úgy tűnjék fel mint­ha nem lett volna ké­pes, vagy nem kívánt volna e tárgyban nyilat­kozni. Bocsásson meg, a házszabályok a discussiót lehetetlenné nem teszik, sőt hogy a minisztérium­ra nézve is lehetséges legyen e discussiónak el­fogadása a­nélkül, hogy ez által már rászólást vont volna magára, a házszabályok illető szaka­szainak megalkotásánál kimondatott, hogy a tudo­másul vétel nem helyeslés és a discussió kitűzése nem helytelenítés semmi gátja a ház­szabályok­ban; tehát annak nincs, hogy a tárgy discussió alá bocsátassék, különben bezárom nyilatkozato­mat azzal, hogy miként elején is említettem, épen úgy mint akkor midőn interpelátiómat tettem úgy most is nem akarok bele­szóllani azokba, mik Ausztriában történtek, sem egyik sem másik rész­re nem kivánok s nem akarok nyilatkozni; ra­gaszkodom azon elvemhez , azon nézetemhez, hogy reánk nézve a veszély a helyzetben van, mely lehetetlenné teszi azt, hogy bizonyos körül­mények közt a magyar kormány ne avatkozzék be oly ügyekbe, melyek tisztán a másik állam belügyei s épen azért ragaszkodom azon óhajtá­somhoz és vágyamhoz, hogy ezen alap megváltoz­tattassák és a miniszter­elnök úr válaszával nem azért, hogy mily irányban avatkozott be, hanem azért, mert ez alapot megváltoztathatlannak mond.

Next