Ellenőr, 1872. február (4. évfolyam, 26-48. szám)

1872-02-01 / 26. szám

Károly számítása által, hogy művészi élte minden három napjára egy mű esik. A hollandokhoz érve Hobbeman kezdem, ki­nek művei a Peel gyűjteményben minden e nagy tájfestőtől Angliában ismeretes festmények közt legnevezetesebbek, bár Anglia annyit bir tőle mint egész Európa. Hobemát egy franczia ítész így jel­lemzi: „Rembrandt tájképét és Rubens szivárvá­nyát egyesíti.“ „ Mily különbség a tájképfestők közt! Coyp oly tájakat szeret, hol országutak ka­nyarognak, melyet lovagok csatlósaikkal népesíte­nek ba; hol a kígyózó folyókon hajók jönnek mennek. Claude Lorraine árkádiai tájat képzel körben tánczoló nymphákkal, nagy fényes kikö­tőt a szobrászat remekeivel ékített palota­sorral és partra szálló királynővel. Salvator Rosa a borzasz­tóval játszó képzeletének szabad futamot enged és a teremtés zűrzavarából csak imént kiemelkedett táj szikla csúcsainak gyér bokraiból prédára leső rabló lovagok fegyverei kandikálnak ki. Mig Hob­bema egy kissé emelkedő táj meghajtó fasorát beszélgetőn hinti be, vagy egy kis malmot ad a világtól messze a fák árnyában s egy halász a fűbe heverészve a fürdő kacsákban gyönyörkö­dik; szóval mintha Gyulai akarta volna értel­mezni : Csermelyek kígyóznak a határon, És fészekként könnyű malmok függnek Zuhatagot siró vén sziklákon. Hobbema malma fából van a vízre építve s mellette egy vörös cseréppel födött kis ház. A viz foglalja el az előtért, melynek kis hidján két férfi beszélget. A malomhoz vezető utón egy álló nő egy férfival jön s a kellemesen mind apadó vilá­gosságban elmosódó utón egy lovas tűnik fel. A fény bősége mindenütt s a légi távlat mélysége a színek eredetisége és könnyű touche jellemzik. A fogalmazás oly szellemdús és élénk mint Tenier­­nél vagy Watteaunál. Világossága nagy előnye a malomnak, mivel Hobbema mint Ruysdael igen gyakran komor, mi annyira össze­vág azon nyers természettel, melyet távol a polgárisodás zajától merengéseik tanyájául választottak. Tenier „Varázslója 11 szellemdús satk­a a ba­­bonaság ellen, hol a személyesített békák, maj­mok, macskák s baglyok mind egy sokat mondó karaktert alkotnak. Mesteri kivitelét és utánozhat­­lan touche-át nincs miért kiemelnem, hisz nemcsak műveit jellemzi átalánosan, hanem ismeretes is átalánosan. A Peel-gyűjteményben sok a Ruysdael, és a holland genrekép, mind meg­annyi szószóllói a reális festészet bámulatosan színezett és kedvesen naiv fogalmazásainak. Például szolgálhat Maasnak epigramszerű festménye „A lusta szolgáló.“ A konyha előteré­ben a liba koppasztás közben elaludt szolgálót mosolyogva nézi a szakácsnő s mig az alvó fe­lett mulatna, már viszi a pecsenyét a macska mig a ház tiszteletreméltó asszonya beindult az ajtón. ♦Hoogetól„ A hollandi ház udvara igen ér­dekes és kitűnősége melle­tt megismerteti a 17-ik század háziépitészetével. — A halvány-vörös téglából épült falak nagyon vörös tégla csipkézet­tel vannak ékitve s a magas kőfaltól köritett udva­ron két gyermek csibét rak a homokban, a szol­gáló mosogatja kirakott konyha edényeit s az úrnő az ajtóból nézi a gyermekek mulattató játékát. Több kitűnő festmény van még e teremben, mert a Peel-gyűjtemény nem osztatott úgy be iskolák szerint mint a többi tulajdona a National­ Galerynek. Itt vannak Terburg (kihez visszaté­rünk), Potter és Cuyptól több ritka s nagyra ke­ll, mi­jo ’nonam­ianik­­ertene napról napra nő, pedig nem rontották termetük a mythologiá­­val. Nem oly magasztosak mint a bolognai, nem oly megdöbbentők mint a nápolyi iskola; de valók mint az, hogy a természetet önmagáért szerették s a világ minden kincséért le nem döntöttek vol­na egy tölgyfát, hogy helyébe görög síremléket emeljenek. Ők természetesek s nem foghatják meg, miért kellene a szolgálókat nymphákkal felcse­rélni s kósza lovagok helyett Merkúrt az útba állítani. Én Rembrandttól egyetlen egy mythologiádot láttam s azt is itt a II. Galeryben, hol egy szár­nyas emberke Tóbiást a csudatevő hét hallal ajándékozta meg. Meglehet tréfált akkor is. Hogy ilyen tréfa kitelt volna tőle, nem is hinnék el, ha saját maga festette ifjúkori arcképét minden ko­molyságával, figyelemre méltatjuk. Nem vélhetnék tréfásnak a darabos arcú mogorvaságig komoly szőke ifjút, ha önarcképét vénkorából reánk nem hagyja, melyben bizony fut egy öreg, a bajsza fele elhullott, arca megszélesedett s mintha tudta volna, hogy a Peel gyűjteményben az ifjúkori mellé állittatik oly nagyon gúnyosan mosolyog: lám az idő, lám hogy változik az ember. Terburgtól Sir Richard Wallace, most Het­­ford marquisja egy roppant becsű képet ajándé­kozott: „A münsteri szerződés.“ Egyik lap azt írja, hogy becsárának öt százalékos kamatja min­­ t Á R_C­Z A. KLOTILD. -Irta KARR ALFONS. — Első rész. XIV. Dimieux Fonsseron Röbert Vatinel Tony­hoz. Hihetlen, mennyivel több badarságot beszél­nének össze az emberek, mint a­mennyit össze­beszélnek, ha nem jöttek volna a régiek, hogy elhalászszák azokat előlünk. Igaz, hogy az egy­másra következő nemzedékek ez esetben minden­kor visszavették sajátjukat ott, a­hol találták és legkevésbé sem haboztak átültetni, és ismételni, amit az előbbiek már elmondtak és ismételtek. A különbö­ző időkből s a különböző nemzeteknél található könyvekben, ott találjuk minden lépten nyomon ismételve a fugitirreparabile tempust; márványba vésték, papyrusra, viaszra és papírra írták ezt, ami soha nem gátolta azokat, a­kik írták, olvasták és ismételték ez elkoptatott szava­kat, a helyrepótolhatlan idő gyorsaságá­ról és futásáról, hogy mégis egész életöket a fö­lötti panaszszal töltsék, hogy az órák századokig tartanak. Én részemről sohasem találtam helyre­­pótolhatlannak az időt, a­mely elsiet és minden­kor hatalmamban áll viszont látnom az elmúlt napokat. Mi azt mondjuk, hogy az idő halad, mint nyakrafőre futnak a fák a folyam két part­ján, a­melynek áramlata magával ragad bennün­ket. Az idő mozdulatlan és az ember az, aki ha­lad, de midőn neki tetszik, visszatérhet ismét nyomdokain és újra befuthatja a part azon részét, hol a legszebb virágokat, a legkellemesebb illatot találta. Visszatérhet, hallgatni még egyszer azon madarat, mely a virágos galagonyán énekelt, mi­dőn itt haladt volt el először. Ez azon varászha­­talom, a­melyet emlékezetnek nevezünk, így cselekszem én, ha a dolgok fordulatá­ból azt látom, hogy valamely nap szomorú és jelentéktelen leend. Emlékezetembe idézek egyet lefolyt életemből és újra kezdem azt. Hogy töké­letesen visszagondolhassam oda magamat, elég, ha eljátszatok valamely dalt, a­melyet ama na­pon hallottam, vagy bezárkózom olyan szobába, melynek berendezése megegyezik az akkoriéval, vagy látok egy oly felhőt mint amaz, melyet ak­kor észrevettem, és az átalakulás ép oly rögtöni mint tökéletes. Kiállok a júniusi napra, valamely rózsaszínű lóhérföldre, mely fölött váltakozó két­színű apró lepkék röpködnek; és tiz éves vagyok s nem tudok többé semmit az életről. Kergetem a lepkéket s nem találok magamban más becsvá­gyat, mint utólérni őket, és ha ekkor valamely ócska fekete ruhába öltözködött ember haladna el mellettem, a nyárfák mögé bújnék, félvén ta­nítómtól és pensumaitól. Ma reggel finom, langyos eső esett, a­mely annyi derültséget, csendet és illatot szokott elá­rasztani a légben. Ma nagyon sok dolgom van. S lásd! én görcsösen ragaszkodtam a mai naphoz , az emlékezet karjaiba szorítva magával ragadott mint az ezeregy éj szikláját s nyolcz évvel vitt vissza; bezárkóztam s irok neked. Hagyjuk hol­napra a komoly dolgokat; ma nagyon is tüné­kenyeknek tetszenek előttem- Mert hát ma van nyolcz éve, kedves Vatinelem, hogy a mi­barátsá­gunk kezdetét vette, mely addig iskolai pajtás­kodásnál nem volt egyéb ; ma csak barátságunk az egyedül tényleges és komoly dolog r­ám nézve. E napon, korán reggel útra keltünk Lisi­­euxból, hogy fouseroni kastélyomat meglátogas­suk. Még mindig­ tökéletesen emlékezem a vendéglő termére, melyben Lisieuxben az éjét töltöttük. Az utczára három lépcsőfokon kellett lemenni.Egyik négy hó előtt elhalt rokonom reám hagyta fous­­seroni földjét s mi elindultunk Párisból, hogy meglátogassuk. Emlékszel még, minő roppant fá­tyollal födtem be kalapomat e rokon tiszteletére akit sohase láttam ? Páristól Lisieuxig a legpom­pásabb terveket szőttük fousseroni földemre vo­natkozólag. Még egészen fiatalok voltunk, én 20 éves és te alig 17. Ott voltunk töltendők a nyara­kat, ottan vadászandók, és te ez eszmére elkezd­tél dalolni egy vadászdalt. „A vadkan!“ mon­dád , és mi énekeltük a vadkan áriát; a vad­kant követte az őz és ezt ismét mások. S meg­­feledkeztük terveinkről, hogy teljesen kimerítsük trombita zenerepertorieinkat. Te Fousserou úr­nak neveztél engemet, a­mi az elfuladásig megne­vettetett bennünket. „Nagyon szeretném tudni, nagyságos úr — mondád te — vájjon , vannak-e lőrések a te fousseroni kastélyodon ?“ És egy fel­vonóhíd, tevém én hozzá, és az élet s halál fö­lötti bíráskodás joga és egy galambduez. — Lel­­kemre, Róbert, mondád, helyesen fogsz cselekedni, ha nem idomitatod át modern alakban. — Így fogom hagyni a mint van, viszonzom, mint te, én is jövőbe rítenvén át a foglaló mód­r­ó­l. Nem­­ kívánok egyebet, csak legyen tágas rétje. — És egy kis folyó viz. — A viz a vidék élete. — A c­salnak el lesz rothadva. — Másikat szeretünk. „Én nem feleltem, úgy találtam, hogy te nagyon is sok ra­i-t használsz fousseroni ura­dalmamra nézve. Lisieuxben nem mertünk tájéko­zásokat kérni Fousseronról s a vendéglőben, a­hol háltunk, még azt sem mondottuk meg, merre vesszük utunkat. A városból a Párissal ellentétes oldalon mentünk ki s a legelső parasztot megkérdeztük: a bárgyú nem ismerte Fousseront. „Nem ide való ön talán ? — De bizony igen. — Nem régóta ? — Atyám itt született és halt meg­“ Egy második ép oly kevéssé ismerte Fousseront. Egy harmadik és negyedik szintén nem volt bölcsebb. Végre egy vén asszony mondá hozzánk: „Vegyék eme fel­felé vivő utat, menjenek egész a jobbraeső tanyáig és tudakozódjanak ottan tovább.“ Mi vígan folytattuk tovább utunkat. Egy pillanatra már azt hittük, hogy Fousseron talán nem is létezik. A vén asszony bizonyosakká tett bennünket. Napfel­jöttekor finom langyos eső esett épen mint ma reggel. Csakhogy akkor május hó­ban voltunk. Láthatod, mennyire emlékezem min­denre : e visszaemlékezés kellemes érzéssel tölti el keblemet; az ezen reggelihez hasonló levegővel, az akkori ifjúságot, ábrándokat és eszméket lehel­tem magamba. E kedves sűrű eső a tavasz volt, mely a mennyből hullott alá; azután szép nap kö­vetkezett és sugarai alatt kinyíltak a fűben az apró fehér kikinicsek esőcsöppekkel rajtok, melyek játszi színekkel csillogtak mint opálok. A tegnap még bimbós almafák feltárták rózsaszínnel szegély­­zett fehér virágaikat. Úgy tetszett, mintha mindez az esővel együtt az égből hullott volna alá; a természet menyekzői ruháját ölte magára. Lábaink alatt az ibolyák, fejünk fölött az almafák virágai, úgy tetszett mintha a lélek is virágoznék. Számtalan apró érzemények, apró boldogságok virágoztak szivünkben. Vidámak vol­tunk útközben mint a barázdabillegények, me­lyek a sövényen énekeltek, mint a méhek, me­lyek az almafákon döngicséltek, mint a gyí­kok, melyek reszketésbe hozták a füvet. „Oh, Róbert, mondád, mily gazdag az ember­, mennyire megajándékozta isten gyermekeit!“ Lásd, Vatinel, visszaemlékezvén szavaidra, a te hangodon mon­dom ki, hallom azokat, látlak tégedet; képzetem nem feled el egyetlen fűszálat; látom ismét a kék eget, a­melyet foltonkint láttunk az almafák lomb­jain keresztül. Ki nem mondhatnám előtted, minő kifejezhetlen boldogság és örömérzet száll meg. Lásd: Vatinel, első éveink hasonlók a té­kozló atyákhoz; kitagadják az utolsókat; de mi­dőn ily erőt találok fel szivemben azoknak érez­­hetésére még ma is, felkiáltok, miként­­te akkor: „Oh, Vatinel, mily gazdag az ember és mennyire megajándékozta isten gyermekeit!“ Végre találtunk egy gyermeket, ki bennün­ket fousseroni uradalmamhoz vehessen. Útközben megkísérlettük beszéltetni anélkül azonban, hogy nagyon közvetlen kérdéseket intéztünk volna hozzá fekvőségeim fontosságát illetőleg. „Ismered te Fousseront? — „Elhiszem ám, minden isten áldott nap oda hajtom legelni a kertbe kecskéimet. — Hogyan, legelni a kertbe kecskéidet! és hogyan jutsz be? — Hát a sövényen; olyan rést csinál­tam rajta, hogy egy ember bemehet.— Rést az én sövényemben! szólok hozzád halkan. — Menj, mondád te, már megszállva érzed magad a vagyon daemona által, s nem lehet beszívni Normandia legét anélkül, hogy meg ne szállja az embert a pörlekedés ragálya?“ Én nem találtam, ma meg­­vallhatom neked, helyén valónak tréfálkozásodat ily fontos dolog fölött. „És mit mond az őr? kérdem a gyermektől. — Az őr? — Igen, az őr. Mit mond neked, midőn a kerítésen átbújsz ? — Hát van ott valami őr? — Épen azt kérdezem. — Tudo­­, de én bizony sohasem láttam olyas­mit. — És mit mivelsz te, míg kecskéid legelnek? — Eh! hát füvet vágok és halászok a patakban “ E kis bitorló oly gyűlöletessé kezdett válni előttem, mint ama másik normand, Vilmos, lehe­tett az angolok előtt ezelőtt nyolcz századdal. Mindazáltal ezen „patak“ szó említése azt ered­ményezte, hogy te és én elégedett mosolyt vál­tottunk. „Ott leszünk-e mindjárt ? — Ehin­ni! itt van a sövényrés, bújjanak át, igy­­a! — Kö­szönöm, fogd fáradságodért; menj. — Hogy te ne, biz én nem megyek; kecskéim oda ben legel­nek. — Hogyan kecskéid?“ Közel voltam hozzá, hogy kifakadjak; te átbújtál a kerítésen s mi egy füves és almafákkal benőtt udvaron állottunk. — Hol van a kastély? — A kastély? — Ap­­nak ott kell lenni, egyéb legalább nincsen.“ És a kis paraszt négy falat mutatott nekünk fölöt­­tök egy fél tetővel. „Hogyan, hát nincs itt ház? — Hátszen a hol van ii, a ház. — De a föld többi részén? — Hátszen láthatja, a földet; az uradalom ott a tüskekeritésnél végződik, mig a patak Meglon Péteré, aki pert akar inditani. — Hát ez Fousseron? — Én nem ismerek mást.“ Mi e csapás által egészen elnémulva egy­másra néztünk s aztán hangosan fel felkaczag­­tunk. Te meghajoltál és elkezdetted dalolni. Az egész falu Apraja, nagyja, Fousseron urának Hódolatát hozza. „Nesze, mondám a gyermeknek, ez neked, és menj, másutt legeltetni. — Köszönöm ténsur.“ És eltávozott. „Fousseron úr, mondád, engedje meg leghűbb jobbágyának kifejezni hűbéresi hó­dolatát.“ A kaczagás ismét megkezdődött: elkezdtük vizsgálni uradalmamat. A háznak épen egy és fél szobája volt, a falak zöldek voltak a mohtól, az den napra egy guineát hajtana. A kép alig széle­sebb egy lábnál s hosszabb kettőnél, de az ily kis téren félkörben álló 35 személy különböző alakja s történeti hasonlatossága mint ugyananny­i arckép becsével bir. A rajz mint a jó arcképeknél rendesen erős, azon kívül részletes és gondos, a kép megőrizve is jól van. Raphael Madonnája, melyet Ripalda hg. el akar­na adni s 40 ezerről 25 ezer fontra szállított le, még mindig itt van és nincs hajlandóság a kor­mányban megvenni azt. U. G. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselő­ház ülése jan. 31-éi­. Elnök: Somssich Pál. Pest város az állami adók és illetékek be­szedését Pest városában a magyar kormány keze­lése alá helyeztetni, — ennek foganatosításáig pedig az államkincstárnak az adó és illeték be­hajtási költségekhez arányos hozzájárulását kéri.— A kérvényi bizottsághoz utasittatik. Zeyk József hat heti szabadságidőt kér. — Megadatik. L­ó­n­y­a­y Menyhért gr. miniszterelnök a febr. hó 2-án az akadémia dísztermében 11 órakor tar­tandó br. Eötvös József gyász-ünnepélyre vala­mint az egyetemi templomban febr. 1-én d. e. 10 órakor lelki üdvéért tartandó gyász-isteni tiszte­letre a képv. ház összes tagjait meghívja. Fabricius Károly Segesvár sz. k. város képviselő testületének kérvényét nyújtja be, mely­ben az 1853. évi juli 12-én kelt miniszteriális rende­let eltörlése, általános vámkötelezettség kimondá­sa iránt esedezik. — A kérvényi bizottsághoz uta­­sitatik. Stoll Károly Körmöcz sz. kir. bányaváros kérvényét­ nyújtja be az iránt, hogy Selmecz és Bélabánya feliratát, melyben a bánya szolgalom­mal terhelt erdőségek kezelésének, a bányászati igazgatóságtól tett különválasztásából a fém be­váltására és a bányaiparra támadt sérelmek orvo­­soltatását kéri. Pavlovics István benyújtja egy újvidéki lakos kérvényét a 48-ik évből származó 450 ftról szóló 5 darab magyarországi kamatos utalványai­nak folyóvá tétele iránt. — A kérvényi bizottság­hoz utasittatik. Következik a napirenden levő tárgy a kö­z­p. bizottság jelentése. Széll Kálmán a közp. bizottság előadója benyújtja a bizottság jelentését az 1872-ki költ­ségvetésről. — A holnapi ülésre napirendre tűzetik. Holnap az Eötvös József b. emlékére 10 órakor tartandó gyász isteni tisztelet miatt az ülés i. e. 11 órakor kezdődik. Az 1 órakor kezdődött ülés ezzel 1 óra 25 perczkor véget ért. Külföldi szemle, Pest, jan. 31 Az ultramontanismus elleni harcz egész Németországban nagyobb terjedel­met ölt. Karlsruhéból jelentik, hogy ott az ó-ka­­­tholikusok közelebb igen látogatott gyűlést tartottak, melyen elhatároztatott egész Bádenban szervezni a harczot a elérikál­is törekvésekkel szemben. Egyúttal a gyűlés határozatilag föl fogja szólítani a kamrát, hogy foglaljon el határozot­tabb állást az egyházi mozgalommal szemben, s hogy hajlandó e megóvni az alkotmányt s a tör­vényeket a clerikális túlkapások elől. A római német követségre vonatko­­­z 1- írlorep rullAn+f»tAa ki)“ ZOn­ek. Qrur a. * ^ __ugyanis j. A u il •­kirchen bajor követ vitte a német ügyeket. Tauffkirchen elutazása után pedig Derenthal követségi tanácsos vette át az ügyek vezetését. Gróf Armin, mint a távirda jelenti, most már át­adta visszahívó iratait a pápának. Arról, hogy ki lesz utóda, most még semmi sem hallatszik. Némely lapok olyan híreket közöltek utóbb, mintha poros­z-o­rosz részről közös kezdemé­nyezés történt volna az Internationale ül­dözésére. Egy angol lap most már azzal a ka­csával áll elő, hogy a német császárt aggodalom­ba ejtette a munkásmozgalom terjedése Németor­szágban. Az orosz czár osztja e sejtelmeket, s ha még Anglia is csatlakoznék az Internationale ül­döztetésére, akkor valamennyi európai hatalmas­ságnak követni kellene e példát. Az „Internatio­nale“ mindenesetre örülhet, hogy ez csak kohol­mány­­ elejétől végéig. W­ü­r­t­e­m­berg elhatározta, hogy ezentúl nem fog külön képviselőt tartani Párisban. E hir annyiban figyelemreméltó, mennyiben közelebb az hallatszott, hogy a würtembergi partikularisták minden áron fen akarják tartani a követségi állomást. Francziaországb­an meglehetős zajt ütött a hír, hogy az orleanisták és C­ham­bord gróf között fusio van alakulóban. Beszéltek róla, hogy a párisi gróf már elutazott Chambord gróf meglátogatására, sat. Mindezen koholmányokat leálcrázza most Chambord gróf, illetőleg V. Hen­rik, legújabb manifestuma, melyben e praetendens azt mondja, hogy ő Francziaország törvényes ki­rályának tekinti magát és föntartja minden igé­nyeit. Chambord gróf kinyilatkoztatja, hogy kész minden áldozatra Francziaország boldogítása ér­dekében, azonban az ifjabb Bourbon-ággal való egyezkedést mereven visszautasítja, mert „a for­radalommal nem akar paktálni.“ A párisi capitulatió évfordulójának a legtöbb párisi lap vezérczikket szentel. A véle­mények természetesen a pártszempont szerint igen változók. A „Republique frangaise“ dicséri a nem­zetőrök hősiességét a január 19-ki ütközetben, a „Moniteur Universel“ ellenben piszkolja a szept. 4-ki kormányférfiakat, és őket teszi felelőssé az ország minden szerencsétlenségéért. Versaillesből a délutáni postával kö­vetkező híreket veszszük : A nemzetgyűlés tegnap elfogadta a kereske­delmi tengerészeti törvényt 422 szavazattal 239 ellenében. Ma kezdődött a vita az Angolországgal való kereskedelmi szerződés felmondása ügyében. A szerződés felmondása, illetőleg az erre vonat­kozó törvényjavaslat elfogadása valószínű.­­ A franczia kormány valószínűleg nem fogja a had­sereg újjászervezésére vonatkozó törvényjavaslatot előterjeszteni, a­mint az eredetileg kidolgoztatott hanem elfogadja majd némi módosítással a bizott­ság által kidolgozott tervezetet.­­ A nemzetgyű­lés költségvetési bizottsága elfogadta amaz indít­ványt, hogy 4 ezer millió frank erejéig törlesz­tendő díjkölcsön bocsáttassák ki. Az angol parlament új ülésszaka jövő kedden fog megnyílni. Eddig nem hallatszik még semmi a trónbeszéd tartalmáról. ■— O'D o n o g­­hue ir képviselőt felszólították választói, hogy mondjon le képviselői mandátumáról, miután nem szavazott az ír különparlament érdekében. Louis Blanc a korsikai választókhoz. Louis Blanc, párisi radikális képviselő Rou­­cher manifestuma ellenében ezen kiáltványt intézi a korsikai választókhoz: Kedves polgártársaim ! Egy ember, aki épen nem közéletek való, egy ember, akit ti csupán szerencsétlenségeink ál­­ta­l támadt hírnév után ismertek és a ki egy dis­­ponibilis fejedelem számára gyűjtvén szavazatokat, nem mert fellépni a continentalis Francziaország egyik departementjában sem: ez ember ösztönöz titeket, hogy az ő bálványában saját bálványato­­kat üdvözöljétek. Azt hitte talán, hogy a francziák közös, egye­dül nektek van égető szükségtek egy urra ? Nem tudván, mennyi erélyes s büszke lélek él közöttetek, elfeledve, mennyi szavazatot adta­tok egykor a köztársaságnak, azt hitte, hogy Cor­­sika, a harczi büszkeség eme klassikus földje, örökre és lelkestől testestől hűbérese annak, aki lerakatta a fegyvert egy 120,000 főnyi hadsereg­gel, átadta kardját s elvesztvén Francziaországot tovább folytatta életét ? Az ily ember jelöltsége a ti hazátokban va­lóságos sértés és ami sértő van benne, a jelölt manifestuma ritkított sorokban hozza. Roucher azt követeli­ tőletek, hogy fejezzetek ki nyíltan és határozottan „vallásos ragaszkodás­okat“ egy dynastia iránt, mintha a vallásos ra­gaszkodás valamely család iránt megegyeztethető lenne a haza iránti vallásos érzülettel. Azt kéri továbbá tőletek, hogy ne lássatok mást, mint „megvetendő lázadást“ a szept. 4-ki nemzeti mozgalomban, mintha szeptember 4-ke nem a sedani katastrópha által okozott felhábo­­r­odt­á dolgosiíteni, ellenállhatalan, haszn­ló kiférp Trilan Azt kívánja, hogy „rehabilitáljátok az áldo­zatokat.“ Mintha ezen „áldozatok“ nem épen még eddig büntetlen okozói lennének egy erőszakkal kezdett és esztelenséggel befejezett drámának, mintha az igazi áldozatok nem épen azon eze­­rekre menő szerencsétlenek volnának, kiket a decz. 2-ki hős és bűntársai vezekelni Cayennebe küld­tek ! Mintha az igazi áldozatok nem azoknak atyjai, anyjai, fivérei, nővérei és gyermekei vol­nának, kik ama hallatlanul esztelen és páratlanul véres kalandban vesztek el! Mintha a nagy ál­dozat nem maga Francziaország, — a legyőzött, megalázott, tönkretett, szétszaggatott Francziaor­szág lenne oly háború következtében, mely ki­zárólag a császárság érdekében terveztetett az által bed­aráltatott s az által indíttatott meg. A vereségek szánalomra méltó hosszú sora, a történelemben páratlan kapitulatiók, két tarto­mány elvesztése, öt milliárd hadisarca : ezek lő­nek eredményei azon bölcseségnek, a melylyel mindenről előre gondoskodott és mindent előkészített a császárság. És ki tett legtöbbet arra, hogy bennün­ket ez örvény felé taszítson, mondván : „A diadal órája közelget.“ és aztán: „Hála az öngondos­kodásának, felség, Francziaország készen áll!“ Ti ismeritek őt, polgártársaim, ismeritek e szavak hangoztatóját. Ugyanaz az, ki a ti sza­vazatotoktól várja az események által annyira igazolt jóslatainak és szerencsétlenségeink által teljesen megerősített állításainak jutalmát! Fel tehát f éleszszék és bátorítsák fel a Roucher által kért szavazatok a sóvárgó hiú „re­ményeket“, hadd növekedjék még inkább egye­netlenségünk, hadd jöjjenek még nagyobb ellen­tétbe egymással az érdekek, hadd halasztassék még továbbra a munka rendes megkezdése, hadd nyíljék még inkább szét az előttünk tátongó ör­vény , hogy Rouher ur a szószék magaslatáról visszakövetelhesse ura számára a hatalmat s igy csordultig tölthesse a méregkelyhet, a melyet ve­lünk megizleltetett, hogy remélhesse Rouher ur, miszerint még egy ízben egy embert fog látni egy nemzet helyén, bármennyibe került légyen is nekünk eme lealázó substitutió. Nem, az utókor soha nem fogja hinni, hogy ily vakmerőségre vetemedhetett azon ember, a­ki­nek még arra sem volt joga, miszerint feledést reméljen. És mostan, nem fogom nektek mondani, kedves polgártársaim, hogy a­midőn Roucherre szavaztok, a császárság helyreállítását mondjátok ki. Nem, bizonyára. Mindenek előtt, Francziaor­szág még nem vesztette el józan eszét. Továbbá, ha felt­ám­adhatnának is a halottak, a császárság fel nem­ támadhatna, oly ter­hesen nehezül reá ama romok súlya, a­melyek alatt el van temetve. De igenis azt mondom nektek, hogy ha Savelli Pálra (re­­publicanus jelölt) szavaztok, a köztársasági és megboszult, a független szellemeknek s a hű­szi­veknek visszaadott Francziaországra fogtok sza­vazni. Louis Blanc, Mazzini és Garibaldi. Mazzini hosszas betegségéből felgyógyulván, eme több tekintetben érdekes levelet intézte a „Gazetta di Milano“ szerkesztőjéhez. „Kedves barátom, mondjon köszönetet min­denekelőtt azoknak, kik betegségem miatt aggód­tak; lassanként már csak jobban leszek. Ami a fontos kérdéseket illeti, az írás nehezemre esik, de ime elmondom röviden, a­mit gondolok. A vallási kérdést illetőleg: senki sem kötelezheti magát arra, hogy e fölött hallgasson anélkül, hogy önnön meggyőződését meg ne ta­gadja, s hogy másoktól türelmetlenséget ne köve­teljen. Az apostoli hivatal lényege abban áll, hogy a cselekvéssel szemben hallgatni tud, de előbb nem. Minden az eljárási módtól függ, a­mely javulhat. Ne tartsák önök a mi vallásos meggyőződésünket sem nevetségesnek, sem babo­násnak, és mi az önökét bölcsészetileg, sajnálko­zással ugyan, de mérséklettel fogjuk tekinteni. Mutassuk magunkat minden egyébben egyebnek; azt senki sem fogja mondani, hogy ez egység le­hetetlen. A politikai kérdést illetőleg mi nem­zeti republicánus mozgalmat akarunk .... Eu­rópa és az emberiség jóléte érdekében. Becsülete­sen republikánus mozgalom pedig nem is gondol­ható, ha magába nem foglalja a munkás­osztályok felszabadítását, a termelők jogos részeltetését a termény eredményében és a díjazott munkának lassankénti helyettesítését a társulás által. Ezek fölött egyetértésben kell magunkat tudnunk avagy hinnünk. A mozgalom megindításának súlypontját, a­mely mozgalomnak közvetlen fejlődésében szintén nemzetinek kell lenni,—azonban nem lehet és nem szabad a külföldre helyeznünk. Gyakorlatilag szólva az „Internationale“ csak puszta szó s egyéb semmi; ugyanaz, a melyet mi kimondottunk, a midőn egyetemes köz­társaságról beszéltünk. Mint hatalom, az In­­tprnfljlnnfllfl sftmmi ips Annns­troppl npm Kir­e­n a Párisban fennforgott körülmények bárhol is előjö­hetnek, kész legott a forradalom, a párisi körül­ményeket azonban nem az internationalisták idéz­tek elő és ezt másutt sem fognák tehetni. Az Internazionale sem harcrosokat sem pénzt nem nyújthat számunkra, a helyett nyakunkra hozza a rémuralmat, nyakunkra hozza egy egész közép, bár nagyrészben minden esetre lágymeleg, de Olaszországban mégis éltető elemet képező osz­tály ellenséges érzületét. Miért választanák tehát ezen zászlót ? Miért szereznénk ellenségeket a haszonnak legcsekélyebb árnyéka nélkül? És miért ragadnánk fel oly zász­lót, a­mely tagadhatlan tévelygéseket és erkölcs­telenségeket takar? Elégedjünk meg azzal, hogy republikánus, kiindulási pontjában nemzeti és végczéljában európai pártot képezünk. Kérdezzék önök Garibaldit: Honnan jő a dualizmus ? Én Garibaldit sohasem támadtam meg, megtámadás­ait nem viszonoztam, sőt e pillanat­ban is kész vagyok vele bármily szerződésre lépni. E szerződés, ezen egyezség azonban csak egy programm alapján történhet,­­ és ezen pro­­gramm egyedül csak republikánus lehet, Garibaldi pedig sohasem­ vallott nyíltan magáénak ily prog­­rammot. Garibaldi nem szorult rá, hogy ha nem tet­szik neki, velem vagy másokkal kezet szorítson. De Garibaldinak mégis így kell szólania az ola­szokhoz:» Húsz napig avagy húsz évig nem fog­tok másban üdvöt találni, mint a . . .“ így tudni fogja az ország, hogy mi mind­ketten együtt tartunk. Az alkalom önkényt fog ily lépésre kínálkozni. Készítsük elő magunkat, hogy azt megragadhassuk, még­pedig egyesített gyakorlati tevékenységgel. A­mi a cselekvés meg­osztását Garibaldival illeti, ha egyszer meglesz az alkalom a kölcsönös egyetértésre néhány nap elegendő lesz. , Eszközöljék ki ezt tőle! És szűnjenek meg magukat az „Internationale“ kiegészítő részének nevezni. Bánjunk bölcsészekhez illő tisztelettel a vallási kérdéssel, s így minden egyenetlenség rö­vid időn megszűnik. Nagy erőfeszítésembe kerül az írás. Igyekez­zék ön megérteni szavaimat és közölje azokat barátaival. Az öné. Lugano, 1872. jan. 10. Mazzini József. A párisi lapokból. — Jan. 29. — Versaillesi képviselői körökben nehány nap óta különféle alkotmányterv fölött élénk vita folyik, melyeknek czélja lenne megaka­dályozni az oly kicsisek ismétlődését, a minőnek f. hó 20-án tanúi voltunk. — A ház folyosóin több név is hangoztatott, Lefevre-Portalis pedig legközelebb eme javaslattal lépett fel: 1) A nem­zetgyűlés titkos zavazás útján egy köztársasági alelnököt ,­választ; 2) az elnök akadályoztatása, vagy az elnöki szék megszedése esetében ideigle­nesen az alelnök gyakorolja az elnöki hatalmat.“­­ E javaslat közöltetni fog a különböző parla­menti reuniókkal, mielőtt a ház asztalára tétetnék le. Mindenek előtt kikéretett azonban Thiers vé­leménye : a köztársaság elnöke határozottan ellene van a tervnek s azt époly inopportunusnak mint politikátlannak tartja. Lemondás esetében az elnök ugyanis mindaddig megtartja különben is állomá­sát, míg a nemzetgyűlés utódjáról véglegesen nem gondoskodik, minden más esetben pedig a kor­mánytanács alelnöke viszi ideiglenesen az elnöki teendőket. A nemzetgyűlés balközép pártja tegnap összegyűlvén elnökségét egészen újan szer­vezte s elnökké Bertauldot, alelnökké Christoph­­let és Chadois ezredest választotta. E kinevezések figyelmet érdemlő kiváló fontossággal bírnak, mert az előbbi elnökség élén Desseillignyvel na­gyon is a jobbközép felé hajlott s igy a jelen el­nökség megválasztásával a balközép többsége oda czélzott, hogy újabban is bebizonyítsa azon szi­lárd és rendithetlen elhatározását, miszerint közre fog működni a köztársaság megszilárdítására, melyet úgy tekint, mint a jövőben egyedül lehetséges kormányformát Francziaországban. A keres­k.­szerződést vizsgáló bi­zottság mai ülésében a következő tvjavaslatot fogadta el: 1) A kormány felhatalmaztatik, hogy a kereskedelmi szerződést alkalmas időben fel­mondja ; 2) a kölcsönösen megállapított tarifák érvényesek mindaddig, mig az újabb tarifák meg nem állapíttatnak.­­ Az első szakasznál azonban azon módosítás történt, hogy az „alkalmas idő­ben“ kifejezés helyett „1872. febr. 4-ke előtt“ szavak léteznek. A második szakasz változatlanul elfo­gadtatott. A választási törvénynyel fog­lalkozó bizottság elvetette mai ülésében Vingtain azon indítványát, mely szerint kettős kamara lenne felállítandó. Ezután a bizottság felfüggesztette üléseit mindaddig, míg Rolland és Jozon második javaslata hozzá át nem létezik, a - «leírási minsimum újabb momen­tumaiként sorolhatjuk fel, miszerint Chateau- Thierryben a törvényszék és az ügyvédi testület 1500 frankot írt alá, az ottani Lafontaine kör pedig perselyt állított fel, melybe a tagok adakozásaikat letehetik. A charlevillei (Ar­dennes) kollégium tanulói felhívást intéztek Fran­­cziaország összes tanuló ifjúságához s ők maguk 3013 frankot gyűjtöttek maguk közt. — Rocroi lakói egy számtalan aláírással ellátott feliratot in­téztek a kormányhoz, melyben kérik, hogy ő maga vegye kezébe a kezdeményezést az aláírá­sok körül. — Gironde departementben a skót és a Candour czímű két szabadkőm­űves páholy egyenként 100 frankot írt alá. — A nancyi lyceum növendékei eme felhívást szándé­koznak a franczia tanuló ifjúsághoz intézni: Ba­rátunk ! Hazafiságtokra hivatkozunk a németek által még megszállva tartott területek felszabadí­tása végett. Elsassi testvéreink, kik oly hevesen kiragadtattak hazájokból, példát adtak ebben ne­künk ; ők nem akartak bennünket megfosztani segéd forrásaiktól és hazafiságuktól; ne maradjunk mi se hátra, és várva, mig eljő a nap, a midőn személyesen elmehetünk megköszönni nekik oda­adásukat, utánozzuk nemes önzetlenségöket. — Nyissunk aláirást minden franczia lyceumban, és azon öntudat, hogy hasznára voltunk a hazának sokkal dicsteljesebb jutalom leen, reánk nézve semhogy el ne felednék a hozandó csekély áldo­

Next