Ellenőr, 1872. május (4. évfolyam, 102-125. szám)

1872-05-28 / 123. szám

elsők gondoltak arra : engemet meghívni, alig gondoltak mást, minthogy Pest megye ezen vá­lasztókerületét ismét visszanyerjék a baloldal ré­­­zére, talán némi rokonszenv sugallató azt is, hogy visszaköveteljék Pest megyének csekély sze­mélyemet. Akkor nem volt e kerületben másról szó, mint az országban létező két nagy párt elveiről — melyek leginkább a közjogi alap mi­kénti alakításában találják különbségüket, és ime a körülmények úgy akarták, hogy fellépésem első napján egy oly küzdelembe lépjek, melyet szere­tett hazánkban 1711-ben — a szathmári békével — befejezettnek véltünk , mely, ha tovább terjed, a Ghybellinek és Guelfek régi jelszavait idézendi fel, melynek szövetnekét hazánkban meggyujtani ellenfeleinknek jutott az épen nem irigylendő dicsőség. Polgártársak! Bizom önök józan gondolko­dásában és igy abban, hogy e felbujtott mozga­lom itt első szikrájában hamvad el, bízom Isten örök kegyelmében , hogy nem engedi közös anyánk „a haza“ arczára borítani e gyászos szemfedelet. Eljöttem uraim, és ne várjanak tőlem pro­­grammbeszédet, elmondottam azt, midőn először megjelentem a kerületi konferencia küldöttei előtt, ide adtam írásban, hogy­ reám olvashassák még évek múlva is; nem tartok programmbeszédet itt, hol nem az a kérdés többé, ki mérlegel a szabad­elvűség kisebb-nagyobb mérlegével, ki óhajt las­súbb vagy gyorsabb léptekkel haladni! — nem tartok programmbeszédet, nehogy az árnyalatok­nak válaszfal emelésére nyújtsak alkalmat — csak azt mondom : kétségtelen, hogy a haladás em­bere vagyok, testtel lélekkel, ide mellém tehát a­kik haladni akarnak ! Magamról fogok beszélni. A békés haladás, a törvényszabta korlátok közti haladás embere vagyok, nem azért, hogy rettegném a harczot, de azért, mert ismerem annak veszélyeit és nem aka­rom hazámat, polgártársaimat, sőt magamat sem kiszámíthatlan esélyeknek könnyelműen kitenni , mert e hazának és nemzetnek békére van szük­sége, hogy erősbödjék. Én az 1848-iki események előkészítésében nem vettem semmi részt, mert gyermekkoromtól katona és hazámtól távol voltam, de midőn a har­­czok megkezdésével az első magyar minisztérium felhívást intézett; hogy veszélyben van a haza­­­jöttem, mert ezt parancsolta érzékem; midőn az elnyomatás éveiben e hazának­­ néhány fia meg­kezdette az ellentállást, a fölszabadítására vezető mozgalmat, oda állottam közzéjök s ott voltam mindvégig; midőn a múlt háború alkalmával annak le­hetősége forgott fen, hogy meg fog támadtatni ha­zánk külellenség által, azt mondottam az illetők­nek, ha szükség lesz reánk, itt vagyok én is, és mert így gondolkozom és járok el, mert ha kellenek az országnak harczosai, én is ott le­szek épen azért, mert ismerem a háború minden veszélyét, óhajtom és akarom a békét és a tör­vényes haladást,­­ mert a rend a folytonos sza­kadatlan munka embere vagyok egyszersmind. Azt állítom, hogy Magyarország bírván szó­lás és sajtószabadsággal, hogy szabadon gyüle­kezhetünk és szólhatunk egymáshoz, hogy társula­tokat alkothatunk és meglévén a képviselővá­lasztás joga s­z­él­e­s alapon, eltekintve minden mástól, már ezekben leírjuk azon eszközöket, a melyekkel okszerűen, következetesen és óvatosan élve mindazt biztosíthatja és kivívhatja a nemzet, a mi megerősödésére szükséges Erős nemzet az, a mely mivelt, munkás, takarékos és igy gazdag s a melynek fiai jó katonák; az ilyen nem­zet szabad és független épen úgy, mint azon egyén, a kinek esze helyén, zsebe tallérokkal tömve, és bátor szive van. A műveltséget, a munka­szeretetet és takarékosságot kell ter­jesztenünk, a többi kellék meg van mind — s akkor leszünk erősek, szabadok és így függetlenek. Ha e hazának minden fia, — bármi for­mák közt imádja az Istent, bármi nyelven kérte az első darab kenyeret anyjától — azon meggyő­ződésre jut, hogy itt meg­vannak az eszközök arra, hogy önmagát és gyermekeit a műveltség színvonalára emelhesse, megvan a zavartalan munka és kereset lehetősége, meg­van a keresmény biz­tos elhelyezésének módja, és létezik a jog­­egyenlőség, ha a vezetők következetesen járnak el, megvan minden kellék, hogy az ország nagy legyen. A hangzatos szavak és demonstrátiók nem vezetnek czélra s azért nem ígérek semmit sem, arra kérem önöket, tisztelt választók! olvassák meg baráti körükben könyvecskéimet, vitassák meg azok tartalmát, formáljanak maguknak meg­győződést : vajon én vagyok-e azon férfiú, a­kire e kerület képviseletét megnyugvással bízhatják, s ha akkor szavaznak reám, hálás köszönettel ve­szem és iparkodni fogok hazám javára közremű­ködni, de csillogó szemfényvesztő ígéretek, a vesztegetés utján nem kívánok követ lenni. Ezek után ajánlom magamat szívességükbe és jelszó gyanánt kiáltok fel: „A haza mindenek felett!“ T­Á­R­C­Z A. KLOTILD. - I r t а К A R;K AIjFONB. -Második rész. (Folytatás.) XL VI. Midőn Vatinel Tony útra indult, hogy Trou­­villebe ránduljon, nem mulatta magát azzal, hogy útközben a természetet csodálja, minden késede­lem, akadály és szórakoztatás volt reá nézve. Ment és nem állott, meg semmiért, nem nézett semmit és nem látott semmit; az idő terhes, felle­gekkel terhelt volt. A kertbe lépett s ott találta ülve Klotildot ; térdre vetette magát előtte, és szenvedéllyel csókolgatta kezét; azután szótlanul maradt, fejét Klotildnak térdeire nyugasztott ke­zébe hajtva. Klotild felemelte őt s intett neki, hogy ül­jön le. „Oh, Tony! mondá a nő, miért nem lehet­tem az öné ? Mennyire más lett volna sorsunk mindkettőnknek! — Mari, viszonzó Vatinel, va­lóban érzed e megbánást szívedben ? Felfogod, mit ajánlottam neked, midőn egy éjjel javasoltam, hogy éljünk egyedül, elkülönítve a világtól és zajától, valamely ismeretlen magányban?“ E pillanatban a fák lombozata megreszke­­­­tett anélkül, hogy szelet lehetett volna észre venni.­ És csakhamar távoli mennydörgést lehetett észrevenni és villám karczolta végig a fellegeket s aztán néhány kövér esőcsepp hullott zajosan a lugas lombjaira. Klotild Tonyhoz simult. „Esik, mondá, hogyan fog ön távozni. — Én legfelebb csak azért panaszkodnám az esőre, ha hamarabb mennem kényszerítene, mondá Tony. — De ... . csakhogy nem bocsáthatom be szo­bámba. — Oly kevéssé van elkülönítve, hogy meg lehetne hallani? — Oh! nem ez a baj; bármily zajt lehetne ütni ottan anélkül, hogy valakit fel­­költenénk; de . . .­­ mi gátolja tehát kegyedet, hogy engemet ott fogadjon ? — De .... a hév, a­melylyel ön ezt kivárni látszik. Ha önt szo­bámban fogadni nem volna egyéb, mint itten látni önt, szemei nem csillognának ily fényben, s hangja nem reszketne. Fél kegyed tőlem,Mari ? felesé Vati­nel, és nem biztos kegyed eléggé tiszteletem és hódo­latomról ? — De hát miért kíván, folytatá Klo­tild, oly igen oda jönni, ha nem köt hozzá vala­mely különöz eszmét, a­melyet nem érthetek ? — Mert a kegyed szobájában, felesé Tony, több van kegyedből mint itten; ott vannak a támlásszék, a melyben tegnap ült, ott vannak az öltönyök, a me­lyeket ma levetett. Ott fogom találni, azon per­­ezeken kivül, a melyeket kegyed nekem ad, mind­azokat, melyeket tőlem távol töltött. — De Tony, ha én önt szobámban fogadom. ... — Hát nem ismer kegyed engemet, Mari ? Elfeledte tehát, hogy egyetlen tekintettel, egyetlen mozdulattal fe­neketlen örvénybe vethetne engem ? — Nos, jöjjön­ e Tony követte Klotildot reszketve és rendkí­vül felindulva, szive hevesen vert, beléptek Klo­tild szobájába. Tony itt egy bútorra támaszko­dott, egészen elkábultan és nem látván többé vi­lágosan. Azután csakhamar térdre vetette magát, megcsókolta a szőnyeget, melyen Klotild járt, a vánkost, melyre fejét nyugasztó, a padlózaton megtalálta apró zöldbársony topányjait és csókok­kal halmozta el. „Oh, Mari! Mari ! mondá elfoj­tott hangon, térden előtte, arczát a nő ,térdeihez érintve, Mari, én szeretlek tégedet!“ És patak­ban folytak könyei szemeiből. „Keljen fel Tony,“ mondá neki. De Tony csókokkal és könyekkel födte tér­deit s erősen zárta azokat karjaiba . Klotild visz­­sza akarta őt taszítani kezeivel, de megfogta ke­zeit és újabb hévvel csókolta ezeket is.Klotild visz­­szahúzta kezeit s igy szólt: „Топу, keljen fel, akn­rm.“ Erre Топу felkelt és kezébe rejtette arczát, hogy elfojtsa zokogását. „Hagyja szegény gyermekem, mondá neki, én nem akarom, hogy így sírjon, jöjjön, üljön mellém.“ Топу engedelmeskedett a nélkül, hogy körül­belől tudta volna, mit cselekszik. „Menjen, menjen, mondá Klotild, hát oly igen szerencsétlen, és azt hiszi, hogy nem teszek eleget önért?“ Топу rendkívüli fölindulása által ellankasztva, Klotild fedetlen nyakára engedte hanyatlani fejét s igy maradt szendergő szívvel és e fehér illatos nyakon nyugvó szájával. Klotild elábrándozott és hagyta őt cseleked­ni, de csakhamar el akarta magát vonni ez égető lehellet behatása alól. „Топу, mondá neki, üljön le szembe velem eme támlányba ; szükség, hogy komolyan beszél­jek önnel. Hallgasson reám, mondá. Midőn enge­delmeskedett neki Vatinel: Nem fogom önt többé itt fogadni, ön nem tartja meg ígéretét és nem viseli magát illően. — Bocsásson meg nekem, Mari, — felelé Vatinel — e felindulásért, a­me­lyet nem vártam, és a­mely meglepett. — Sajná­lom, téve hozzá Klotild, mert itt biztosabban vagyunk, mint a kertben. — Legyen nyugodt — mondá Vatinel. — Ezt mondta ön a kertben is, de nem egyedül ezt akartam önnek mondani. A legjobb nap reánk nézve, hogy egymást lássuk, a szombat, mert vasárnap a halászok nem dolgoz­nak és későbben kelnek, mig minden más napon nincs óra a midőn nem találkozhatnék valakivel. Menjen, távozzék, szombaton elvárom önt. XLVII. Vatinel Топу Sommery Klotild asszonynak. „Oh! kegyedtől távol, nem félek, hogy visz­­szatetszem és megsértem kegyedet. Kegyedtől tá­vol, nagyobb szerelemmel merem körülvenni amit emlékezetembe idézek, mint a minőt mutatni me­rek kegyednek magának. „Az éj homályában, látom a kegyed nyájas tekintetét és látom jobban mint a midőn kegyed mellett vagyok, mert merem nézni. Érzem, hogy feje égeti az enyémet. Magaramal hoztam egy zsebkendőt, a melylyel kegyed szemeimet törölte meg, és e zsebkendőt legalább merem csókolni, a melyet tartózkodással hinték kezeire és térdeire. „De miért nyomnak le engemet ilyen gyö­nyörű képek, miért szorítják össze szivemet? Mennyire boldoggá tesz mindaz, ami neme­set és magasztosat érzek szivemben, mely a ke­gyed temploma ! Mennyire a kegyedé vagyok ! Háziasszonyom szobámba lépett, hogy bocsá­natot kérjen tőlem a zajért, melyet egész éjjel tettek a házban, mondja, hogy ez nem fog többé történni. Mondtam neki, hogy nem tesz semmit; igazán szólván azonban én nem hallottam sem­mit, pedig egy perczet sem aludtam és le sem feküdtem. A szerelem légköre fog körül, a­mely semmit sem enged hozzám lőni; minden tehetsé­gem minden érzékem kegyednek van szentelve. Egyedül kegyedet látom mindig és midenütt. Bárki beszéljen hozzám, én csak a kegyed szende hangját hallom, a mely ismét elmondja né­melyikét azon kedves szavaknak, a melyeket ke­gyed nekem mondott s a melyeket szivembe ás­tam el, miként a zsugori kincsét a földbe. XLVIII. Szombaton Vatinel Топу a kertben találta Klotildot, ki karonfogva szobájába vezeti őt. „Lát­hatja, hogy jó vagyok, mondá neki, a­miért is remélhetem, hogy ön is okosabb lesz, mint a múlt este, különben teljesen le kellene mondanom arról, hogy önt lássam. És mi lelte önt, kérdé tőle mosolyogva, hogy úgy néz reám ? Hagyja, felelt Топу. Bármily­en legyen is képzelődésem kegyedet szemeim elé idézni, mindig elfeled va­lamit és noha a múlt éjszaka óta egy pillanatig sem szűntem meg kegyedet szemem előtt tartani, úgy tetszik, hogy legalább is van egy százada, a mióta nem láttam kegyedet. Lássa, van egy benyomás, a melyet nem voltam képes feltalálni, a melynek pedig egyetlen pillanatáért életemet adnám : ez a kegyed bőrének kedves illata. Mi­(Folyt. köv.) Háromszék, 1872. május 22. T. szerkesztő úr! Tegnap mondotta el S. Szt. Györgyön Bakcsi Ferencz Háromszék Sepsz. Miklósvár választó kerületének baloldali jelöltje, programmját, — legalább is 2000 hallgató előtt. A kormánypárt a kath. püspök jövetelét is épen ekkorra scenírozta, hogy ez által a baloldali gyűlést megnéptelenitse. Azonban a dolog egészen ellenkezőleg ütött ki: püspök excellentiájának a kisérete, s később a hallgatósága néhány papból állott, mig a közönség Bakcsi elé ment, s az ő és elvtársai beszédeit hallgatta, a legforróbb nap heve alatt, egy nagyon tágas, de azért emberrel zsúfolásig megtelt udvaron. Bakcsi határozottan a balközép programmját vallja magáénak, s mintegy egy és fél óráig tar­tott beszédében a kormány politikájának minden reactionárius törekvéseit elsorolta, s azoknak ha­zánkra káros és veszélyes voltát kimutatta a kö­zönség gyakori és élénk helyeslése közt. A gyűlés egész folyama alatt jelen volt az állam­ügyész is, hogy befogassa azon vértől lihegő forradalmárokat, veszélyes kommunistákat és a társadalmi rend felforgatására törekvők egész nagy tömegét, a­kik itt a trón felforgatására — a mi­ként mindezeket a főispáni és kormánypárti te­kintélyes és ha egyének előre hirdették, — elég vakmerően fényes nappal össze mertek gyűlni. És uramfia, mindazon borzalmas váralmak daczára is — a melyeknek kétségkívül az államügyész úr is alá volt vetve — az egész gyűlés tartama alatt — egyetlen hajszála sem kezdett egyetlen egyszer sem — ég felé emelkedni. Sőt azzal gya­núsítják az ügyész urat, hogy nyilatkoztatta volna érzelmét, miszerint soha sem látott ily szelíd tigri­seket, a­kik csupán csakis az igazság és törvény fegyverével harczolnak, s magának a királynak is erélyes védelmére kel­nek. Még azt is ki merik ezen társadalom felfor­gató vad tigrisek mondani, tőlük ugyan ne várja senki azt, hogy ha kormányra jutnak is, az adót b­ebb szállítsák, mert ők csak lehetséges dolgokat szoktak megígérni, már pedig olyan gazdálkodás után, mint a­milyent kormányunk csaknem 6 év óta folytat, gondolni is az adó b­ebb szállítására, a legnagyobb absurdum. A beszédek bevégzése után a nagy tömeg éltetve a királyt, a hazát, a baloldalt és ennek követjelöltjét szép rendben eloszlott, a győzelem hitétől áthatva. — Magát a követjelöltet — né­hány barátjával egyetemben Künte József S.-Sz. György városának baloldali követjelöltje hívta meg ebédre, mely alatt, hogy mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat, annak a szeretetre méltó és szívélyes házi­asszony is igen nagy mérték­ben volt okozója. Poharat ürítettek — a többek közt Tisza és Ghyczy Kálmánra, a 48-ki honvédekre, a házi­asszonyra, a szabadságra, követjelöltünkre stb-re. Egy jobboldali ismerősöm a lefolyt ünnepély után azon nyilatkozatot tette nekem, hogy egy a főispán úr közelében működő hivatalnok, csak nem kétségbe­esetten mondá neki midőn a követjelöl­tünket kisérő szekerek egész hosszú sorát meg­pillantó, hogy „uram isten mily borzasztó sok pénzt kell ezen emberek megtérítésére kiadunk.“ — Ez, gondolom, eléggé illustrálja azt, hogy a kor­mánypárt minő eszközökkel küzd, s hogy minő óriási veszteségekkel kell szembe néznünk. Sőt az is megérdemli — most a követvá­lasztások előtt — a följegyzést, a mi velem tör­tént. Távolocska esvén lakhelyem S. Szt. György­höz, megkéstem, úgy hogy, midőn lakhelyem — Csernáton közelébe értem, már jóval elmúlt volt esti 10 óra. Egyszer látom — a hold gyönge fé­nyénél, — hogy előttem valami fekete tömegek foglalják el az utat. Vizsgálom, csakhamar kitű­nik, hogy 4 lovas kocsik. Midőn közelükben hajtatnánk el, a kocsik mellől kiugrik négy egyén, kiáltva : megállj ? ki vagy ? honnan jösz ?“ Mit volt tenni, mint a hatalomnak engedni és megállani. Azt gondolják önök, hogy tán valami útonállók által támadtat­­tunk meg ? Nem tudom, hogy az első perc­ben nem gondoltam magam is erre, hanem aztán föl­ismertem Lázár Mihály városi főispán urat, a másikban Háromszék főispánját — Káln­ok­y Dénes grófot, a harmadikban pedig ennek test­vérét Pált — Bereczk városa volt követét. — Megtudva, hogy hol volt járatom, mellém állt a nagy inquisitor — Mihály úr, a ki egyébiránt úgy látszik, nem gyanította, hogy ki vagyok (je­lenlegi tartózkodásomat túl az operentiákon kép­zelvén) s vallatni kezdett a Szt. - Györgyön történtekről. A két Kálnoky gróf, mint a főin­­quisitor ellenőrzői, a hátam mögé állva, csupa fülek voltak. Annak kijelentése után, hogy pompásan állunk, nem akartam semmi felvilágo­sítást adni, hogy legalább egy álmatlan éjt csi­náljak ezen nagy muftiknak. De,hát ki állhat ellent egy nagy inquisitor­­nak ? És így belőlem is kicsikarták annak egy részét, a­mit oly rendkívül vágytak megtudni. Mert eszembe jutott, hogy hallgatva előttök, az éjjel még megütheti őket a guta , ezt pedig or­voslétemre nem akarhattam a lelkemre venni, annyival is inkább, mert mint hallom, mi balol­dldaliak már­is egy volt honatya öngyilkosságát készítettük elő. Azt mondják ugyanis , hogy Császár Bálint, S.­Szt.­György volt követe, ün­nepélyes fogadást tett, miszerint mérget vesz be, ha Bakcsit megtalálják választani. Már pedig őt megválasztják, és igy Bálint ur őszinte barátai­nak egy igen nagy részét már is méltó aggoda­lom fogta el a végett, hogy az élet fentartásának ösztöne folytán, Bálint ur nem találja szavát be­váltani, s szavaszegő lesz. Ezt a fenebbi esetet azért láttam jónak el­mondani, hogy lássa a nagy publikum, miszerint maguk a főispánok is — minden hatalmuk daczára is — annyira kétségbe vannak esve győzelmü­ket illetőleg, hogy csaknem a gutaütés veszélyé­nek vannak kitéve. S az sem épen jelentéktelen dolog, hogy a kath. püspök ő excellentiája is min­dig azon napon érkezik meg valamely községbe, midőn ott a baloldali jelölt programmját akarja előadni. No de ez ellen nem lehet semmi szavunk. Ki-ki akkor utazik, mikor neki épen tetszik, ha­nem az ellen már van szavunk, hogy a balolda­liak gyengítése végett a követválasztási helyeket az eddigi helyeiről — a választó kerületek köz­pontjából — egy ázsiai szatrapa önkényével átte­szik a választó kerületek legvégső határaira, így a sepsi Miklósvár választó kerület választó helyéül U­z­o n­t jelölék ki, ezen pár száz lelket számláló falut Háromszék határszélétől egy puskalövésnyi­­re , a kézdi Orbai választó­kerület választási he­lyét pedig egyenesen Moldva Oláhország határszé­lére Kovásznára viszik. Mert hát ezen községek annyira, a mennyire jobboldaliak s aztán oly messzire is vannak a választók legnagyobb részé­től, hogy a szegény baloldali választók nem za­rándokolhatnak el. A jobboldal részére gondolják, lesz elég pénz, s Tisza Lajos miniszter úr dicső­ségére folytathatandják majd a nagyszerű erkölcs­telen lélek­vásárlást. Ez gr. főispán úr nemcsak a legnagyobb zsarnokság, hanem egyszersmind a legimpertinensebb jogfosztogatás. A kézdi-orbai választó­kerület számára a baloldali követ kijelölés a jövő vasárnap (május 26 án) fog végbe menni egy K.­Vásárhelytt e vé­get tartandó baloldali gyűlésben. Dr. Cseh Károly, Móricz Pál, május 26-án tartott jelentése Bihar­­megye bárándi kerülete választóihoz a múlt országgyűlésről. Tisztelt választók! Azon bizalom, melylyel önök engem két íz­ben megajándékoztak, kötelességemmé teszi, hogy a múlt országgyűlési eljárásomról önöknek ezúttal számot adjak. Nem fogom mind részletesen elmondani és elősorolni a múlt országgyűlés eseményeit, nem fogom azokat sem mind elősorolni, melyeknek tárgyalásában felszóla­lásaim által én is részt vettem, csak­is a nevezetesebbeket szemelem ki és kivonatilag közlendem az általam az ország­gyűlésen elmondottakat, hogy megítélhessék önök, miszerint tett ígéretem­hez, programmomhoz híven jártam-e el ? Az országgyűlés a fejedelem által megnyit­tatván, a legelső érdemleges vita a válaszfelirattal kezdődik. A pártok itt megmérkőznek, kifejtik politi­kai nézeteiket, elmondják azon különbségeket, melyek egyik pártot a másiktól megkülönböz­tetik. Mi is így tévénk, midőn a válaszfelirati vita alkalmával pártunk egyik vezére megtette indít­ványát, kifejtettük azon politikai elveket, melyek bennünket a kormánytól elválasztanak, mi lénye­gében a következőkben állapítható meg : Mi kárhoztattuk az 1867-iki kiegyezést, mely az ország jogait sok tekintetben korlátozta, kár­hoztattuk főleg azért, mert ezen egyezmény foly­tán Magyarország megszűnt önálló független or­szág lenni, s a szomszéd örökös tartományoknak leglényegesb dolgainkba befolyásuk van. A válaszfelirati vita bevégeztetvén egyike a legnevezetesebb kérdéseknek a bírói hatalom gya­korlásáról szóló törvény volt. Mi már azon sor­rendre nézve, melylyel az országgyűlés teendőit megkezdeni, s folytatni kellett volna, eltértünk a kormánytól, mert mi azt hittük, hogy először az úrbériség maradványait, és a regálék megváltását és így a birtok­állapotok egyenlősítését és rende­zését kellett volna mindenek felett elintézni, azután a községek, a megyék rendezése után kellett vol­na az igazságügy szervezetét felvenni, mert csak akkor lehetett volna valósággal elválasztani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. Mi is óhaj­tottuk a bírák függetlenítését, de nem csak alul­ról, mint azt a kormány eszközölte, hanem alul­ról és fölülről egyaránt s ez okból mi az első bí­rák élethossziglan választása által kívántuk ezen czélt elérni. Óhajtottuk, hogy a bírói képzettségre tekintet legyen, s ez okból a qualificatio meghatá­rozására nézve a legszigorúbb rendszabályokat is készek voltunk elfogadni. Magyarországon az első bírákra nézve századok óta egy nagy és fon­tos elv húzódott végig alkotmányun­kon, t. i. azon elv, hogy felettünk el­­s­ő f­o­ly­a­m­o­d­i­án­y­i­­­a­g csak oly bírák ítélhetnek, kiket mi m­agunk­ válasz­tunk. A bírák kinevezése, ha felségi jog, ez eset­ben egy alkotmányos monarchiában a fejedelem és nép közt megosztható, vagy kizárólagos fel­ségi jog, és ez esetben a fejedelem nevében a minisz­ter átruházott hatáskörben eszközli a kinevezése­ket, és jó minőségben a megyei bizottmányok is eszközölhették volna a választásokat. Átalában azon bajok és hibák, melyek a vá­lasztásoknál a családi összeköttetések, protectiók miatt léteztek, léteznek a kinevezések mellett is, csak más körökbe mentek által, így a megyei al­ispánok s befolyásosabb emberek helyett a tör­vényszéki elnökök s főispánok protectiója s családi összeköttetése lett döntővé. Az 1848-iki törvények a jogterjesztésnek elvéből indultak ki; a mostani kormánynak lett volna feladata, mindazon kiváló jogokat, melyeket hajdan a nemesség gyakorolt, az egész népre kiterjeszteni. A helyett a kormány a biróválasztás jogát magához ragadta, s ezen fon­tos kérdést a hatalom érdekében s a 48-iki törvé­nyek ellenére oldotta meg. A második fontos tárgy volt a megyék ren­dezése. Itt is az ellenzéket tetemes elvi különbségek választották el a kormánytól. Nevezetesen Ma­gyarországon egy nagy alkotmányos elv létezett, t. i. semmit rólunk nélkülünk. Ezen elv alapján a megye önmaga kormányozta magát, s a felsőbb rendeleteket a megye hajtotta végre. A kormány ezen nagy elvet a megyei szervezés al­kalmával megsemmisítette, s a megyei terület mint ilyen többé nem administrál. A főispáni hatáskör széles kiterjesztése sok tekintetben megsemmisítette az önkormányzatot, s a kormány ezen fontos kér­dést is a hatalom szempontjából a 48-iki törvé­nyek ellenére intézte el. Még sérelmesebb, még kárhoztathatóbb lett ezen intézkedés az­által, hogy a­helyett, hogy mint a 48-iki törvények rendelték volna, a me­gyei szervezet kizárólag a népképviselet elvére fektettetett volna, behozatott a nagyobb adófizetők­nek direct befolyása. Ily institutiót Magyarországon hozni be, hol a megyék a közigazgatást évszázadok óta néhol nyolcz-, tízezer bocskoros nemes egyenes befolyása mellett zavar nélkül folytatták, valósággal kép­telenség volt. De volt még egy nagyobb sérelem, s mind­ennél kárhoztathatóbb, nevezetesen midőn a kor­mánypárt a közigazgatási igazságszolgáltatást meg­teremtette. Ugyanis az ellenzék mind a megyék, mind a községek rendezésénél követelte, hogy azok, kik közigazgatási uton sérelmet szenvednek, káraikat s igazaikat a rendes biró előtt kereshessék. Oly elv, melyet hazánk ősi alkotmányában fellelünk, mert a 48-at megelőzött időszakokban p. o. ha valaki rövid visszahelyezési pert kezdett az alispán előtt, s a legfőbb politikai forum, a cancellária, azt véglegesen eldöntötte, a vesztes fél jogát a törvény rendes utján via juris, bármikor biró elé vihette. Az 1840. törvények világos rendeletei sze­rint vizszabályozási kérdésekben a megye küldött­séget tartozott rendelni, s ha a küldöttségek intézkedésével a fél meg nem volt elégedve, felebb vihette a helytartó tanácsra; de ha min­den politikai fórum együttesen egybehangzólag in­tézkedett volna is, ha a fél ezen intézkedést jo­gaira nézve sérelmesnek találta, a törvény értel­mében sérelmét bíró elé vihette. Ez alkalommal pártunk egyik vezére, Tisza Kálmán igen szépen fejte ki az angol alkotmány elvéből szükségét annak, mind a polgári szabad­ságra, mind a tulajdonjog biztosságára nézve, hogy közigazgatásilag az enyém és tied felett intézkedni ne lehessen, és ha intézkedés történik, s a polgá­rok tulajdonaikban megkárosíttatnak, tehát úgy miként Angliában az illető eljárók ezért felelősek legyenek, s az illető felek ezen kérdéseket a tör­vény rendes útján orvosolhassák. Hiába hivatkozott pártunk másik vezére Ghy­czy Kálmán, hogy ezen jog a polgároknak még az osztrák törvénykönyvben is biztosítva van. A többség az ellenzék indítványát mellőzve megálla­pította a közigazgatási igazságszolgáltatást. S most kérdem­­. választók, az ország minden higgadt polgárát, kérdem mindazokat, kik ily kérdések felett ítéletet tudnak mondani: vajon a közjogi kiegyezés, vajon a közjogi vita gátolta e a kor­mányt, hogy ezen kérdésben az alkotmányos el­veket, törvényeink szellemével, a szabadság meg­szorításával s a tulajdonjog megvédésével a köz­­igazgatási igazságszolgáltatást megalapította ? Hasonló igen nevezetes két törvényjavaslatot terjesztett be a kormány az országgyűlés vége felé s ezek voltak az országgyűlési időszaknak három évről öt évre leendő kiterjesztéséről s az 1848-iki választások módosításáról szóló törvény­­javaslat. Az elsőre nézve egy tekintettel mindenki átlát­hatja, hogy az a politikai jogok korlátozása a népjo­goknak bizonyos összébb szorítása, hogy az or­­szággyűlés tartamát háromról öt évre akarják ki­terjeszteni. És ezen törvény azt hiszem, nem is talált az országbt viszhangra. Az 1848-as vá­lasztási törvények tagadhatlanul igen sok kételyt hagynak fel az eljárásra nézve, de ez nem jogo­síthatta fel a kormányt, hogy­ a választási szabad­ságot megszorítsa. Maga az, hogy a belügyminisz­ter azt mondta, miszerint ők ezen megszorító sza­kaszokat módosítani kívánták volna, mutatja azt, hogy a szándék megvolt a politikai jog meg­szorítására ; azt is állíta a belügyér, hogy ők csak azokat kívánták kizárni, kik jövedelmeiket eltit­kolván, az államot megcsalják. Úgy, de Magyar­­országon sokan tagadják el jövedelmeiket; a kü­lönbség ebből az, hogy a kizáratás a gazdagok­nál nem, és csak­is a szegényebbeknél mutatko­zott volna. Ezen vita alkalmával felmerült az átalános szavazatjog kérdése, többen azt állították, hogy ez az ember vele született joga — úgy, de ez esetben ezen jog a gyermekeket, nőket, cselédeket egyiránt megilleti; én részemről nem óhajtok oly nagy befolyást adni a nagy­birtoknak, nem a nagy tőkepénzeseknek s gyárosoknak, kik ezer meg ezer tőlük függő munkással jelenhetnének meg a választásoknál , leszavazhatnák a középosztályt ; ezen okoknál fogva az átalános szavazatot nem pártoltam. Én nem tartoztam azok közé, kik az ellen­zék eljárását ezen kérdésben megalapították de örömmel fogadtam a tényt, midőn láttam, hogy azon eljárás mellett az ország ezen két tövényja­­vaslat hátrányaitól megszabadul. Nem kevésbbé fontos tárgy volt a költség­­vetés nemcsak azért, mert először terjesztetett be egy rendszeres költségvetés, de azért is fontos volt ez, mert a költségvetés mikénti tárgyalásától, megszabásától függ az ország pénzügye s ez kihat minden egyes anyagi jólétére, jövendőjére. (Vége köv.) Légycsapó. Berzenczey László május 12-én — tehát a királyhágóntúli ellenzék közgyűlése napján — a következő beszédet mondotta el Marosvásárhelyen a sörkertben : Marosszéki székelyek! Eljöttem ismét közitekbe, mert veszély kö­zeleg és e népet a veszélyben elhagyni nem akarom. Visszatértem hozzátok, mert elhagytalak volt! Igen sokat szenvedtem 1848 óta: többet, mint­sem egyszerre járulhattam volna hazánknak nagy fia, Deák Ferencz által vezetett újabb ki­egyezkedési politikájához. Hitem inkább meg vola rendítve, mint­sem — még tökéletlenül visszaállított — alkotmányunk tarthatóságában bízhattam volna. Hazatérve a legkeservesebb száműzetésből, a balközép párt politikáját fogadtam el, és első eset volt 30 évek leforgása alatt, hogy ti elveimet nem helyeselvén, elhagytatok és nem követtetek. Ezen városban, székely fővárosunkban szer­zek tehát párthíveket s teremtettem itt egy ellen­zéki pártot, és e párt életerős volt engem a kép­viselőházba segíteni. Ott alkalmam és időm volt arra, miszerint meggyőződtem a­felől, hogy az országos balközép­párt, míg egyfelől legázolja és eltaszítja magától a 48-ki nagy eszmék előharczosát és ugyanazon kezekkel másfelől az 1867-ki királyilag szentesí­tett kiegyezkedési törvényt eltépni akarja; izgat és bujtogattat az ország többségéből kifolyó parla­menti kormány és törvényesen fennálló állapotok ellen; egyetértésben, szövetségben van a magyar és székely minden ellenségeivel, — és csinálja mindezt olyan képpel, mintha békét s békés átala­kulást kívánna! Egy szóval, hogy e párt maga sem tudja, mit akar! Beláttam azt, hogy ezen irányt a magam részéről én tovább nem követhetem, mert félek az olyan embertől, a­ki mosolyog, de szívében nem tudom mit akar ! Ezek indítottak arra, hogy minekutána már akkor a jobboldalra át nem térhettem, inkább lemondjak követi állásomról, mintsem segédke­zet nyújtsak egy oly irány felkarolásában, mely nemzetemet bizonyos veszedelemmel fe­nyegeti.“ E beszédet valamint az alábbi sorokat a kolozsvári „Magyar Polgáriból vettük át, s a kettő között az összehasonlítást és a tanúság­­kivonást e hitvány ember irányában nyugodtan bízhatjuk olvasóinkra. A m.-vásárhelyi polgárság minden évben ke­­gyeletesen meg szokta ünnepélyesen gyászolni azon napot, melyen a három székely vértanút, Törököt Horváthot és Gálfit a német kormány kivégez­tette. Ilyenkor rendesen emlékbeszédet szoktak tartani azokhoz, kik a postarét sírdombjaihoz szoktak zarándokolni. 11­z. év márczius 10-iki emlékünnepre Ko­vács Áron Berzenczey Lászlót egy levélben arra kérte fel, lenne szives, tartana beszédet. Berzen­czey szavát adta, hogy résztvesz az ünnepélyen, s beszédet tart; később azonban megszegte szavát, s a következő levélben szóról szóra igy mentege­tőzik : dőn a múlt éjjel, számat a kegyed nyakára­­ 11 est tettem, beszivtam ez illatot és megrészegedtem tőle. Klotild szelíden mosolygott és meghajtotta nyakát, a melyre Топу ajkait nyomta ; de ez al­kalommal a csók a nyak azon részére esett, mely nagy érzékenységgel bir a nőknél és Klotild meg­­reszketett. „Végre, mondá Топу, tehát mégis nem szoborhoz fordulok vágyaimmal és gyöngédségem­mel, most érzem először, hogy hevülsz. Топу, mondá, ne csókoljon engemet többé így, kérem !“ Топу Klotild mellé ülve kar­ja­it dereka kö­rül fűzé, és Klotild a legnagyobb mértékben meg­zavarodva, fejét Топу mellére engedte hanyatlani. Úgy látszott, hogy Vatinel heves szívdobba­násai által ringatva elszunnyadt s Топу nem mert megmozdulni s arkait gyöngéden Klotild hajára illesztette. Klotild csakhamar magához tért, felemelte fejét és Vatinelre nézett, szemei találkoztak az övével, melyek annyira tele voltak szerelemmel, hogy feléje hajtván fejét igy szólt: „Ah! Топу, én szeretem önt!“ És ajkai egyesültek Tonyéival, ki hasonló felindulásnak ellen nem állhatván esz­méletlenül rogyott a padozatra. Klotild térdre vetette magát mellette, a leg­­gyöngédebb neveken szólította, leoldotta nyakken­dőjét, savakat szagoltatott vele, Топу végre fel­nyitotta szemeit. „Mari, mondá, Mari, hol vagy? Felkdt, maga köré nézett, hogy tájékozza magát és össze­szedje emlékezetét.„Álom volt ez ? Oh ! nem,­élve érzem szívemet boldogsággal, nem, ez nem .Álom. Mari, Mari, te az enyém vagy.* És karjaib fűzte őt, de Klotild kisiklott karjaiból mint egy kígyó s a legrémültebb arczkifejezéssel mondá: „Топу, távozzék, meneküljön, zajt hallok, el vagyok veszve!“ Топу elfutott s a helyett, hogy az ajtón ment volna ki, a kert kerítésén vetette át magát és eltűnt az éjben.

Next