Ellenőr, 1872. május (4. évfolyam, 102-125. szám)
1872-05-28 / 123. szám
elsők gondoltak arra : engemet meghívni, alig gondoltak mást, minthogy Pest megye ezen választókerületét ismét visszanyerjék a baloldal rézére, talán némi rokonszenv sugallató azt is, hogy visszaköveteljék Pest megyének csekély személyemet. Akkor nem volt e kerületben másról szó, mint az országban létező két nagy párt elveiről — melyek leginkább a közjogi alap mikénti alakításában találják különbségüket, és ime a körülmények úgy akarták, hogy fellépésem első napján egy oly küzdelembe lépjek, melyet szeretett hazánkban 1711-ben — a szathmári békével — befejezettnek véltünk , mely, ha tovább terjed, a Ghybellinek és Guelfek régi jelszavait idézendi fel, melynek szövetnekét hazánkban meggyujtani ellenfeleinknek jutott az épen nem irigylendő dicsőség. Polgártársak! Bizom önök józan gondolkodásában és igy abban, hogy e felbujtott mozgalom itt első szikrájában hamvad el, bízom Isten örök kegyelmében , hogy nem engedi közös anyánk „a haza“ arczára borítani e gyászos szemfedelet. Eljöttem uraim, és ne várjanak tőlem programmbeszédet, elmondottam azt, midőn először megjelentem a kerületi konferencia küldöttei előtt, ide adtam írásban, hogy reám olvashassák még évek múlva is; nem tartok programmbeszédet itt, hol nem az a kérdés többé, ki mérlegel a szabadelvűség kisebb-nagyobb mérlegével, ki óhajt lassúbb vagy gyorsabb léptekkel haladni! — nem tartok programmbeszédet, nehogy az árnyalatoknak válaszfal emelésére nyújtsak alkalmat — csak azt mondom : kétségtelen, hogy a haladás embere vagyok, testtel lélekkel, ide mellém tehát akik haladni akarnak ! Magamról fogok beszélni. A békés haladás, a törvényszabta korlátok közti haladás embere vagyok, nem azért, hogy rettegném a harczot, de azért, mert ismerem annak veszélyeit és nem akarom hazámat, polgártársaimat, sőt magamat sem kiszámíthatlan esélyeknek könnyelműen kitenni , mert e hazának és nemzetnek békére van szüksége, hogy erősbödjék. Én az 1848-iki események előkészítésében nem vettem semmi részt, mert gyermekkoromtól katona és hazámtól távol voltam, de midőn a harczok megkezdésével az első magyar minisztérium felhívást intézett; hogy veszélyben van a hazajöttem, mert ezt parancsolta érzékem; midőn az elnyomatás éveiben e hazának néhány fia megkezdette az ellentállást, a fölszabadítására vezető mozgalmat, oda állottam közzéjök s ott voltam mindvégig; midőn a múlt háború alkalmával annak lehetősége forgott fen, hogy meg fog támadtatni hazánk külellenség által, azt mondottam az illetőknek, ha szükség lesz reánk, itt vagyok én is, és mert így gondolkozom és járok el, mert ha kellenek az országnak harczosai, én is ott leszek épen azért, mert ismerem a háború minden veszélyét, óhajtom és akarom a békét és a törvényes haladást, mert a rend a folytonos szakadatlan munka embere vagyok egyszersmind. Azt állítom, hogy Magyarország bírván szólás és sajtószabadsággal, hogy szabadon gyülekezhetünk és szólhatunk egymáshoz, hogy társulatokat alkothatunk és meglévén a képviselőválasztás joga széles alapon, eltekintve minden mástól, már ezekben leírjuk azon eszközöket, a melyekkel okszerűen, következetesen és óvatosan élve mindazt biztosíthatja és kivívhatja a nemzet, a mi megerősödésére szükséges Erős nemzet az, a mely mivelt, munkás, takarékos és igy gazdag s a melynek fiai jó katonák; az ilyen nemzet szabad és független épen úgy, mint azon egyén, a kinek esze helyén, zsebe tallérokkal tömve, és bátor szive van. A műveltséget, a munkaszeretetet és takarékosságot kell terjesztenünk, a többi kellék meg van mind — s akkor leszünk erősek, szabadok és így függetlenek. Ha e hazának minden fia, — bármi formák közt imádja az Istent, bármi nyelven kérte az első darab kenyeret anyjától — azon meggyőződésre jut, hogy itt megvannak az eszközök arra, hogy önmagát és gyermekeit a műveltség színvonalára emelhesse, megvan a zavartalan munka és kereset lehetősége, megvan a keresmény biztos elhelyezésének módja, és létezik a jogegyenlőség, ha a vezetők következetesen járnak el, megvan minden kellék, hogy az ország nagy legyen. A hangzatos szavak és demonstrátiók nem vezetnek czélra s azért nem ígérek semmit sem, arra kérem önöket, tisztelt választók! olvassák meg baráti körükben könyvecskéimet, vitassák meg azok tartalmát, formáljanak maguknak meggyőződést : vajon én vagyok-e azon férfiú, akire e kerület képviseletét megnyugvással bízhatják, s ha akkor szavaznak reám, hálás köszönettel veszem és iparkodni fogok hazám javára közreműködni, de csillogó szemfényvesztő ígéretek, a vesztegetés utján nem kívánok követ lenni. Ezek után ajánlom magamat szívességükbe és jelszó gyanánt kiáltok fel: „A haza mindenek felett!“ TÁRCZ A. KLOTILD. - I r t а К A R;K AIjFONB. -Második rész. (Folytatás.) XL VI. Midőn Vatinel Tony útra indult, hogy Trouvillebe ránduljon, nem mulatta magát azzal, hogy útközben a természetet csodálja, minden késedelem, akadály és szórakoztatás volt reá nézve. Ment és nem állott, meg semmiért, nem nézett semmit és nem látott semmit; az idő terhes, fellegekkel terhelt volt. A kertbe lépett s ott találta ülve Klotildot ; térdre vetette magát előtte, és szenvedéllyel csókolgatta kezét; azután szótlanul maradt, fejét Klotildnak térdeire nyugasztott kezébe hajtva. Klotild felemelte őt s intett neki, hogy üljön le. „Oh, Tony! mondá a nő, miért nem lehettem az öné ? Mennyire más lett volna sorsunk mindkettőnknek! — Mari, viszonzó Vatinel, valóban érzed e megbánást szívedben ? Felfogod, mit ajánlottam neked, midőn egy éjjel javasoltam, hogy éljünk egyedül, elkülönítve a világtól és zajától, valamely ismeretlen magányban?“ E pillanatban a fák lombozata megreszketett anélkül, hogy szelet lehetett volna észre venni. És csakhamar távoli mennydörgést lehetett észrevenni és villám karczolta végig a fellegeket s aztán néhány kövér esőcsepp hullott zajosan a lugas lombjaira. Klotild Tonyhoz simult. „Esik, mondá, hogyan fog ön távozni. — Én legfelebb csak azért panaszkodnám az esőre, ha hamarabb mennem kényszerítene, mondá Tony. — De ... . csakhogy nem bocsáthatom be szobámba. — Oly kevéssé van elkülönítve, hogy meg lehetne hallani? — Oh! nem ez a baj; bármily zajt lehetne ütni ottan anélkül, hogy valakit felköltenénk; de . . . mi gátolja tehát kegyedet, hogy engemet ott fogadjon ? — De .... a hév, amelylyel ön ezt kivárni látszik. Ha önt szobámban fogadni nem volna egyéb, mint itten látni önt, szemei nem csillognának ily fényben, s hangja nem reszketne. Fél kegyed tőlem,Mari ? felesé Vatinel, és nem biztos kegyed eléggé tiszteletem és hódolatomról ? — De hát miért kíván, folytatá Klotild, oly igen oda jönni, ha nem köt hozzá valamely különöz eszmét, amelyet nem érthetek ? — Mert a kegyed szobájában, felesé Tony, több van kegyedből mint itten; ott vannak a támlásszék, a melyben tegnap ült, ott vannak az öltönyök, a melyeket ma levetett. Ott fogom találni, azon perezeken kivül, a melyeket kegyed nekem ad, mindazokat, melyeket tőlem távol töltött. — De Tony, ha én önt szobámban fogadom. ... — Hát nem ismer kegyed engemet, Mari ? Elfeledte tehát, hogy egyetlen tekintettel, egyetlen mozdulattal feneketlen örvénybe vethetne engem ? — Nos, jöjjön e Tony követte Klotildot reszketve és rendkívül felindulva, szive hevesen vert, beléptek Klotild szobájába. Tony itt egy bútorra támaszkodott, egészen elkábultan és nem látván többé világosan. Azután csakhamar térdre vetette magát, megcsókolta a szőnyeget, melyen Klotild járt, a vánkost, melyre fejét nyugasztó, a padlózaton megtalálta apró zöldbársony topányjait és csókokkal halmozta el. „Oh, Mari! Mari ! mondá elfojtott hangon, térden előtte, arczát a nő ,térdeihez érintve, Mari, én szeretlek tégedet!“ És patakban folytak könyei szemeiből. „Keljen fel Tony,“ mondá neki. De Tony csókokkal és könyekkel födte térdeit s erősen zárta azokat karjaiba . Klotild viszsza akarta őt taszítani kezeivel, de megfogta kezeit és újabb hévvel csókolta ezeket is.Klotild viszszahúzta kezeit s igy szólt: „Топу, keljen fel, aknrm.“ Erre Топу felkelt és kezébe rejtette arczát, hogy elfojtsa zokogását. „Hagyja szegény gyermekem, mondá neki, én nem akarom, hogy így sírjon, jöjjön, üljön mellém.“ Топу engedelmeskedett a nélkül, hogy körülbelől tudta volna, mit cselekszik. „Menjen, menjen, mondá Klotild, hát oly igen szerencsétlen, és azt hiszi, hogy nem teszek eleget önért?“ Топу rendkívüli fölindulása által ellankasztva, Klotild fedetlen nyakára engedte hanyatlani fejét s igy maradt szendergő szívvel és e fehér illatos nyakon nyugvó szájával. Klotild elábrándozott és hagyta őt cselekedni, de csakhamar el akarta magát vonni ez égető lehellet behatása alól. „Топу, mondá neki, üljön le szembe velem eme támlányba ; szükség, hogy komolyan beszéljek önnel. Hallgasson reám, mondá. Midőn engedelmeskedett neki Vatinel: Nem fogom önt többé itt fogadni, ön nem tartja meg ígéretét és nem viseli magát illően. — Bocsásson meg nekem, Mari, — felelé Vatinel — e felindulásért, amelyet nem vártam, és amely meglepett. — Sajnálom, téve hozzá Klotild, mert itt biztosabban vagyunk, mint a kertben. — Legyen nyugodt — mondá Vatinel. — Ezt mondta ön a kertben is, de nem egyedül ezt akartam önnek mondani. A legjobb nap reánk nézve, hogy egymást lássuk, a szombat, mert vasárnap a halászok nem dolgoznak és későbben kelnek, mig minden más napon nincs óra a midőn nem találkozhatnék valakivel. Menjen, távozzék, szombaton elvárom önt. XLVII. Vatinel Топу Sommery Klotild asszonynak. „Oh! kegyedtől távol, nem félek, hogy viszszatetszem és megsértem kegyedet. Kegyedtől távol, nagyobb szerelemmel merem körülvenni amit emlékezetembe idézek, mint a minőt mutatni merek kegyednek magának. „Az éj homályában, látom a kegyed nyájas tekintetét és látom jobban mint a midőn kegyed mellett vagyok, mert merem nézni. Érzem, hogy feje égeti az enyémet. Magaramal hoztam egy zsebkendőt, a melylyel kegyed szemeimet törölte meg, és e zsebkendőt legalább merem csókolni, a melyet tartózkodással hinték kezeire és térdeire. „De miért nyomnak le engemet ilyen gyönyörű képek, miért szorítják össze szivemet? Mennyire boldoggá tesz mindaz, ami nemeset és magasztosat érzek szivemben, mely a kegyed temploma ! Mennyire a kegyedé vagyok ! Háziasszonyom szobámba lépett, hogy bocsánatot kérjen tőlem a zajért, melyet egész éjjel tettek a házban, mondja, hogy ez nem fog többé történni. Mondtam neki, hogy nem tesz semmit; igazán szólván azonban én nem hallottam semmit, pedig egy perczet sem aludtam és le sem feküdtem. A szerelem légköre fog körül, amely semmit sem enged hozzám lőni; minden tehetségem minden érzékem kegyednek van szentelve. Egyedül kegyedet látom mindig és midenütt. Bárki beszéljen hozzám, én csak a kegyed szende hangját hallom, a mely ismét elmondja némelyikét azon kedves szavaknak, a melyeket kegyed nekem mondott s a melyeket szivembe ástam el, miként a zsugori kincsét a földbe. XLVIII. Szombaton Vatinel Топу a kertben találta Klotildot, ki karonfogva szobájába vezeti őt. „Láthatja, hogy jó vagyok, mondá neki, amiért is remélhetem, hogy ön is okosabb lesz, mint a múlt este, különben teljesen le kellene mondanom arról, hogy önt lássam. És mi lelte önt, kérdé tőle mosolyogva, hogy úgy néz reám ? Hagyja, felelt Топу. Bármilyen legyen is képzelődésem kegyedet szemeim elé idézni, mindig elfeled valamit és noha a múlt éjszaka óta egy pillanatig sem szűntem meg kegyedet szemem előtt tartani, úgy tetszik, hogy legalább is van egy százada, a mióta nem láttam kegyedet. Lássa, van egy benyomás, a melyet nem voltam képes feltalálni, a melynek pedig egyetlen pillanatáért életemet adnám : ez a kegyed bőrének kedves illata. Mi(Folyt. köv.) Háromszék, 1872. május 22. T. szerkesztő úr! Tegnap mondotta el S. Szt. Györgyön Bakcsi Ferencz Háromszék Sepsz. Miklósvár választó kerületének baloldali jelöltje, programmját, — legalább is 2000 hallgató előtt. A kormánypárt a kath. püspök jövetelét is épen ekkorra scenírozta, hogy ez által a baloldali gyűlést megnéptelenitse. Azonban a dolog egészen ellenkezőleg ütött ki: püspök excellentiájának a kisérete, s később a hallgatósága néhány papból állott, mig a közönség Bakcsi elé ment, s az ő és elvtársai beszédeit hallgatta, a legforróbb nap heve alatt, egy nagyon tágas, de azért emberrel zsúfolásig megtelt udvaron. Bakcsi határozottan a balközép programmját vallja magáénak, s mintegy egy és fél óráig tartott beszédében a kormány politikájának minden reactionárius törekvéseit elsorolta, s azoknak hazánkra káros és veszélyes voltát kimutatta a közönség gyakori és élénk helyeslése közt. A gyűlés egész folyama alatt jelen volt az államügyész is, hogy befogassa azon vértől lihegő forradalmárokat, veszélyes kommunistákat és a társadalmi rend felforgatására törekvők egész nagy tömegét, akik itt a trón felforgatására — a miként mindezeket a főispáni és kormánypárti tekintélyes és ha egyének előre hirdették, — elég vakmerően fényes nappal össze mertek gyűlni. És uramfia, mindazon borzalmas váralmak daczára is — a melyeknek kétségkívül az államügyész úr is alá volt vetve — az egész gyűlés tartama alatt — egyetlen hajszála sem kezdett egyetlen egyszer sem — ég felé emelkedni. Sőt azzal gyanúsítják az ügyész urat, hogy nyilatkoztatta volna érzelmét, miszerint soha sem látott ily szelíd tigriseket, akik csupán csakis az igazság és törvény fegyverével harczolnak, s magának a királynak is erélyes védelmére kelnek. Még azt is ki merik ezen társadalom felforgató vad tigrisek mondani, tőlük ugyan ne várja senki azt, hogy ha kormányra jutnak is, az adót bebb szállítsák, mert ők csak lehetséges dolgokat szoktak megígérni, már pedig olyan gazdálkodás után, mint amilyent kormányunk csaknem 6 év óta folytat, gondolni is az adó bebb szállítására, a legnagyobb absurdum. A beszédek bevégzése után a nagy tömeg éltetve a királyt, a hazát, a baloldalt és ennek követjelöltjét szép rendben eloszlott, a győzelem hitétől áthatva. — Magát a követjelöltet — néhány barátjával egyetemben Künte József S.-Sz. György városának baloldali követjelöltje hívta meg ebédre, mely alatt, hogy mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat, annak a szeretetre méltó és szívélyes háziasszony is igen nagy mértékben volt okozója. Poharat ürítettek — a többek közt Tisza és Ghyczy Kálmánra, a 48-ki honvédekre, a háziasszonyra, a szabadságra, követjelöltünkre stb-re. Egy jobboldali ismerősöm a lefolyt ünnepély után azon nyilatkozatot tette nekem, hogy egy a főispán úr közelében működő hivatalnok, csak nem kétségbeesetten mondá neki midőn a követjelöltünket kisérő szekerek egész hosszú sorát megpillantó, hogy „uram isten mily borzasztó sok pénzt kell ezen emberek megtérítésére kiadunk.“ — Ez, gondolom, eléggé illustrálja azt, hogy a kormánypárt minő eszközökkel küzd, s hogy minő óriási veszteségekkel kell szembe néznünk. Sőt az is megérdemli — most a követválasztások előtt — a följegyzést, a mi velem történt. Távolocska esvén lakhelyem S. Szt. Györgyhöz, megkéstem, úgy hogy, midőn lakhelyem — Csernáton közelébe értem, már jóval elmúlt volt esti 10 óra. Egyszer látom — a hold gyönge fényénél, — hogy előttem valami fekete tömegek foglalják el az utat. Vizsgálom, csakhamar kitűnik, hogy 4 lovas kocsik. Midőn közelükben hajtatnánk el, a kocsik mellől kiugrik négy egyén, kiáltva : megállj ? ki vagy ? honnan jösz ?“ Mit volt tenni, mint a hatalomnak engedni és megállani. Azt gondolják önök, hogy tán valami útonállók által támadtattunk meg ? Nem tudom, hogy az első percben nem gondoltam magam is erre, hanem aztán fölismertem Lázár Mihály városi főispán urat, a másikban Háromszék főispánját — Kálnoky Dénes grófot, a harmadikban pedig ennek testvérét Pált — Bereczk városa volt követét. — Megtudva, hogy hol volt járatom, mellém állt a nagy inquisitor — Mihály úr, a ki egyébiránt úgy látszik, nem gyanította, hogy ki vagyok (jelenlegi tartózkodásomat túl az operentiákon képzelvén) s vallatni kezdett a Szt. - Györgyön történtekről. A két Kálnoky gróf, mint a főinquisitor ellenőrzői, a hátam mögé állva, csupa fülek voltak. Annak kijelentése után, hogy pompásan állunk, nem akartam semmi felvilágosítást adni, hogy legalább egy álmatlan éjt csináljak ezen nagy muftiknak. De,hát ki állhat ellent egy nagy inquisitornak ? És így belőlem is kicsikarták annak egy részét, amit oly rendkívül vágytak megtudni. Mert eszembe jutott, hogy hallgatva előttök, az éjjel még megütheti őket a guta , ezt pedig orvoslétemre nem akarhattam a lelkemre venni, annyival is inkább, mert mint hallom, mi baloldldaliak máris egy volt honatya öngyilkosságát készítettük elő. Azt mondják ugyanis , hogy Császár Bálint, S.Szt.György volt követe, ünnepélyes fogadást tett, miszerint mérget vesz be, ha Bakcsit megtalálják választani. Már pedig őt megválasztják, és igy Bálint ur őszinte barátainak egy igen nagy részét már is méltó aggodalom fogta el a végett, hogy az élet fentartásának ösztöne folytán, Bálint ur nem találja szavát beváltani, s szavaszegő lesz. Ezt a fenebbi esetet azért láttam jónak elmondani, hogy lássa a nagy publikum, miszerint maguk a főispánok is — minden hatalmuk daczára is — annyira kétségbe vannak esve győzelmüket illetőleg, hogy csaknem a gutaütés veszélyének vannak kitéve. S az sem épen jelentéktelen dolog, hogy a kath. püspök ő excellentiája is mindig azon napon érkezik meg valamely községbe, midőn ott a baloldali jelölt programmját akarja előadni. No de ez ellen nem lehet semmi szavunk. Ki-ki akkor utazik, mikor neki épen tetszik, hanem az ellen már van szavunk, hogy a baloldaliak gyengítése végett a követválasztási helyeket az eddigi helyeiről — a választó kerületek központjából — egy ázsiai szatrapa önkényével átteszik a választó kerületek legvégső határaira, így a sepsi Miklósvár választó kerület választó helyéül Uzo nt jelölék ki, ezen pár száz lelket számláló falut Háromszék határszélétől egy puskalövésnyire , a kézdi Orbai választókerület választási helyét pedig egyenesen Moldva Oláhország határszélére Kovásznára viszik. Mert hát ezen községek annyira, a mennyire jobboldaliak s aztán oly messzire is vannak a választók legnagyobb részétől, hogy a szegény baloldali választók nem zarándokolhatnak el. A jobboldal részére gondolják, lesz elég pénz, s Tisza Lajos miniszter úr dicsőségére folytathatandják majd a nagyszerű erkölcstelen lélekvásárlást. Ez gr. főispán úr nemcsak a legnagyobb zsarnokság, hanem egyszersmind a legimpertinensebb jogfosztogatás. A kézdi-orbai választókerület számára a baloldali követ kijelölés a jövő vasárnap (május 26 án) fog végbe menni egy K.Vásárhelytt e véget tartandó baloldali gyűlésben. Dr. Cseh Károly, Móricz Pál, május 26-án tartott jelentése Biharmegye bárándi kerülete választóihoz a múlt országgyűlésről. Tisztelt választók! Azon bizalom, melylyel önök engem két ízben megajándékoztak, kötelességemmé teszi, hogy a múlt országgyűlési eljárásomról önöknek ezúttal számot adjak. Nem fogom mind részletesen elmondani és elősorolni a múlt országgyűlés eseményeit, nem fogom azokat sem mind elősorolni, melyeknek tárgyalásában felszólalásaim által én is részt vettem, csakis a nevezetesebbeket szemelem ki és kivonatilag közlendem az általam az országgyűlésen elmondottakat, hogy megítélhessék önök, miszerint tett ígéretemhez, programmomhoz híven jártam-e el ? Az országgyűlés a fejedelem által megnyittatván, a legelső érdemleges vita a válaszfelirattal kezdődik. A pártok itt megmérkőznek, kifejtik politikai nézeteiket, elmondják azon különbségeket, melyek egyik pártot a másiktól megkülönböztetik. Mi is így tévénk, midőn a válaszfelirati vita alkalmával pártunk egyik vezére megtette indítványát, kifejtettük azon politikai elveket, melyek bennünket a kormánytól elválasztanak, mi lényegében a következőkben állapítható meg : Mi kárhoztattuk az 1867-iki kiegyezést, mely az ország jogait sok tekintetben korlátozta, kárhoztattuk főleg azért, mert ezen egyezmény folytán Magyarország megszűnt önálló független ország lenni, s a szomszéd örökös tartományoknak leglényegesb dolgainkba befolyásuk van. A válaszfelirati vita bevégeztetvén egyike a legnevezetesebb kérdéseknek a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvény volt. Mi már azon sorrendre nézve, melylyel az országgyűlés teendőit megkezdeni, s folytatni kellett volna, eltértünk a kormánytól, mert mi azt hittük, hogy először az úrbériség maradványait, és a regálék megváltását és így a birtokállapotok egyenlősítését és rendezését kellett volna mindenek felett elintézni, azután a községek, a megyék rendezése után kellett volna az igazságügy szervezetét felvenni, mert csak akkor lehetett volna valósággal elválasztani az igazságszolgáltatást a közigazgatástól. Mi is óhajtottuk a bírák függetlenítését, de nem csak alulról, mint azt a kormány eszközölte, hanem alulról és fölülről egyaránt s ez okból mi az első bírák élethossziglan választása által kívántuk ezen czélt elérni. Óhajtottuk, hogy a bírói képzettségre tekintet legyen, s ez okból a qualificatio meghatározására nézve a legszigorúbb rendszabályokat is készek voltunk elfogadni. Magyarországon az első bírákra nézve századok óta egy nagy és fontos elv húzódott végig alkotmányunkon, t. i. azon elv, hogy felettünk első folyamodiányiag csak oly bírák ítélhetnek, kiket mi magunk választunk. A bírák kinevezése, ha felségi jog, ez esetben egy alkotmányos monarchiában a fejedelem és nép közt megosztható, vagy kizárólagos felségi jog, és ez esetben a fejedelem nevében a miniszter átruházott hatáskörben eszközli a kinevezéseket, és jó minőségben a megyei bizottmányok is eszközölhették volna a választásokat. Átalában azon bajok és hibák, melyek a választásoknál a családi összeköttetések, protectiók miatt léteztek, léteznek a kinevezések mellett is, csak más körökbe mentek által, így a megyei alispánok s befolyásosabb emberek helyett a törvényszéki elnökök s főispánok protectiója s családi összeköttetése lett döntővé. Az 1848-iki törvények a jogterjesztésnek elvéből indultak ki; a mostani kormánynak lett volna feladata, mindazon kiváló jogokat, melyeket hajdan a nemesség gyakorolt, az egész népre kiterjeszteni. A helyett a kormány a biróválasztás jogát magához ragadta, s ezen fontos kérdést a hatalom érdekében s a 48-iki törvények ellenére oldotta meg. A második fontos tárgy volt a megyék rendezése. Itt is az ellenzéket tetemes elvi különbségek választották el a kormánytól. Nevezetesen Magyarországon egy nagy alkotmányos elv létezett, t. i. semmit rólunk nélkülünk. Ezen elv alapján a megye önmaga kormányozta magát, s a felsőbb rendeleteket a megye hajtotta végre. A kormány ezen nagy elvet a megyei szervezés alkalmával megsemmisítette, s a megyei terület mint ilyen többé nem administrál. A főispáni hatáskör széles kiterjesztése sok tekintetben megsemmisítette az önkormányzatot, s a kormány ezen fontos kérdést is a hatalom szempontjából a 48-iki törvények ellenére intézte el. Még sérelmesebb, még kárhoztathatóbb lett ezen intézkedés azáltal, hogy ahelyett, hogy mint a 48-iki törvények rendelték volna, a megyei szervezet kizárólag a népképviselet elvére fektettetett volna, behozatott a nagyobb adófizetőknek direct befolyása. Ily institutiót Magyarországon hozni be, hol a megyék a közigazgatást évszázadok óta néhol nyolcz-, tízezer bocskoros nemes egyenes befolyása mellett zavar nélkül folytatták, valósággal képtelenség volt. De volt még egy nagyobb sérelem, s mindennél kárhoztathatóbb, nevezetesen midőn a kormánypárt a közigazgatási igazságszolgáltatást megteremtette. Ugyanis az ellenzék mind a megyék, mind a községek rendezésénél követelte, hogy azok, kik közigazgatási uton sérelmet szenvednek, káraikat s igazaikat a rendes biró előtt kereshessék. Oly elv, melyet hazánk ősi alkotmányában fellelünk, mert a 48-at megelőzött időszakokban p. o. ha valaki rövid visszahelyezési pert kezdett az alispán előtt, s a legfőbb politikai forum, a cancellária, azt véglegesen eldöntötte, a vesztes fél jogát a törvény rendes utján via juris, bármikor biró elé vihette. Az 1840. törvények világos rendeletei szerint vizszabályozási kérdésekben a megye küldöttséget tartozott rendelni, s ha a küldöttségek intézkedésével a fél meg nem volt elégedve, felebb vihette a helytartó tanácsra; de ha minden politikai fórum együttesen egybehangzólag intézkedett volna is, ha a fél ezen intézkedést jogaira nézve sérelmesnek találta, a törvény értelmében sérelmét bíró elé vihette. Ez alkalommal pártunk egyik vezére, Tisza Kálmán igen szépen fejte ki az angol alkotmány elvéből szükségét annak, mind a polgári szabadságra, mind a tulajdonjog biztosságára nézve, hogy közigazgatásilag az enyém és tied felett intézkedni ne lehessen, és ha intézkedés történik, s a polgárok tulajdonaikban megkárosíttatnak, tehát úgy miként Angliában az illető eljárók ezért felelősek legyenek, s az illető felek ezen kérdéseket a törvény rendes útján orvosolhassák. Hiába hivatkozott pártunk másik vezére Ghyczy Kálmán, hogy ezen jog a polgároknak még az osztrák törvénykönyvben is biztosítva van. A többség az ellenzék indítványát mellőzve megállapította a közigazgatási igazságszolgáltatást. S most kérdem. választók, az ország minden higgadt polgárát, kérdem mindazokat, kik ily kérdések felett ítéletet tudnak mondani: vajon a közjogi kiegyezés, vajon a közjogi vita gátolta e a kormányt, hogy ezen kérdésben az alkotmányos elveket, törvényeink szellemével, a szabadság megszorításával s a tulajdonjog megvédésével a közigazgatási igazságszolgáltatást megalapította ? Hasonló igen nevezetes két törvényjavaslatot terjesztett be a kormány az országgyűlés vége felé s ezek voltak az országgyűlési időszaknak három évről öt évre leendő kiterjesztéséről s az 1848-iki választások módosításáról szóló törvényjavaslat. Az elsőre nézve egy tekintettel mindenki átláthatja, hogy az a politikai jogok korlátozása a népjogoknak bizonyos összébb szorítása, hogy az országgyűlés tartamát háromról öt évre akarják kiterjeszteni. És ezen törvény azt hiszem, nem is talált az országbt viszhangra. Az 1848-as választási törvények tagadhatlanul igen sok kételyt hagynak fel az eljárásra nézve, de ez nem jogosíthatta fel a kormányt, hogy a választási szabadságot megszorítsa. Maga az, hogy a belügyminiszter azt mondta, miszerint ők ezen megszorító szakaszokat módosítani kívánták volna, mutatja azt, hogy a szándék megvolt a politikai jog megszorítására ; azt is állíta a belügyér, hogy ők csak azokat kívánták kizárni, kik jövedelmeiket eltitkolván, az államot megcsalják. Úgy, de Magyarországon sokan tagadják el jövedelmeiket; a különbség ebből az, hogy a kizáratás a gazdagoknál nem, és csakis a szegényebbeknél mutatkozott volna. Ezen vita alkalmával felmerült az átalános szavazatjog kérdése, többen azt állították, hogy ez az ember vele született joga — úgy, de ez esetben ezen jog a gyermekeket, nőket, cselédeket egyiránt megilleti; én részemről nem óhajtok oly nagy befolyást adni a nagybirtoknak, nem a nagy tőkepénzeseknek s gyárosoknak, kik ezer meg ezer tőlük függő munkással jelenhetnének meg a választásoknál , leszavazhatnák a középosztályt ; ezen okoknál fogva az átalános szavazatot nem pártoltam. Én nem tartoztam azok közé, kik az ellenzék eljárását ezen kérdésben megalapították de örömmel fogadtam a tényt, midőn láttam, hogy azon eljárás mellett az ország ezen két tövényjavaslat hátrányaitól megszabadul. Nem kevésbbé fontos tárgy volt a költségvetés nemcsak azért, mert először terjesztetett be egy rendszeres költségvetés, de azért is fontos volt ez, mert a költségvetés mikénti tárgyalásától, megszabásától függ az ország pénzügye s ez kihat minden egyes anyagi jólétére, jövendőjére. (Vége köv.) Légycsapó. Berzenczey László május 12-én — tehát a királyhágóntúli ellenzék közgyűlése napján — a következő beszédet mondotta el Marosvásárhelyen a sörkertben : Marosszéki székelyek! Eljöttem ismét közitekbe, mert veszély közeleg és e népet a veszélyben elhagyni nem akarom. Visszatértem hozzátok, mert elhagytalak volt! Igen sokat szenvedtem 1848 óta: többet, mintsem egyszerre járulhattam volna hazánknak nagy fia, Deák Ferencz által vezetett újabb kiegyezkedési politikájához. Hitem inkább meg vola rendítve, mintsem — még tökéletlenül visszaállított — alkotmányunk tarthatóságában bízhattam volna. Hazatérve a legkeservesebb száműzetésből, a balközép párt politikáját fogadtam el, és első eset volt 30 évek leforgása alatt, hogy ti elveimet nem helyeselvén, elhagytatok és nem követtetek. Ezen városban, székely fővárosunkban szerzek tehát párthíveket s teremtettem itt egy ellenzéki pártot, és e párt életerős volt engem a képviselőházba segíteni. Ott alkalmam és időm volt arra, miszerint meggyőződtem afelől, hogy az országos balközéppárt, míg egyfelől legázolja és eltaszítja magától a 48-ki nagy eszmék előharczosát és ugyanazon kezekkel másfelől az 1867-ki királyilag szentesített kiegyezkedési törvényt eltépni akarja; izgat és bujtogattat az ország többségéből kifolyó parlamenti kormány és törvényesen fennálló állapotok ellen; egyetértésben, szövetségben van a magyar és székely minden ellenségeivel, — és csinálja mindezt olyan képpel, mintha békét s békés átalakulást kívánna! Egy szóval, hogy e párt maga sem tudja, mit akar! Beláttam azt, hogy ezen irányt a magam részéről én tovább nem követhetem, mert félek az olyan embertől, aki mosolyog, de szívében nem tudom mit akar ! Ezek indítottak arra, hogy minekutána már akkor a jobboldalra át nem térhettem, inkább lemondjak követi állásomról, mintsem segédkezet nyújtsak egy oly irány felkarolásában, mely nemzetemet bizonyos veszedelemmel fenyegeti.“ E beszédet valamint az alábbi sorokat a kolozsvári „Magyar Polgáriból vettük át, s a kettő között az összehasonlítást és a tanúságkivonást e hitvány ember irányában nyugodtan bízhatjuk olvasóinkra. A m.-vásárhelyi polgárság minden évben kegyeletesen meg szokta ünnepélyesen gyászolni azon napot, melyen a három székely vértanút, Törököt Horváthot és Gálfit a német kormány kivégeztette. Ilyenkor rendesen emlékbeszédet szoktak tartani azokhoz, kik a postarét sírdombjaihoz szoktak zarándokolni. 11z. év márczius 10-iki emlékünnepre Kovács Áron Berzenczey Lászlót egy levélben arra kérte fel, lenne szives, tartana beszédet. Berzenczey szavát adta, hogy résztvesz az ünnepélyen, s beszédet tart; később azonban megszegte szavát, s a következő levélben szóról szóra igy mentegetőzik : dőn a múlt éjjel, számat a kegyed nyakára 11 est tettem, beszivtam ez illatot és megrészegedtem tőle. Klotild szelíden mosolygott és meghajtotta nyakát, a melyre Топу ajkait nyomta ; de ez alkalommal a csók a nyak azon részére esett, mely nagy érzékenységgel bir a nőknél és Klotild megreszketett. „Végre, mondá Топу, tehát mégis nem szoborhoz fordulok vágyaimmal és gyöngédségemmel, most érzem először, hogy hevülsz. Топу, mondá, ne csókoljon engemet többé így, kérem !“ Топу Klotild mellé ülve karjait dereka körül fűzé, és Klotild a legnagyobb mértékben megzavarodva, fejét Топу mellére engedte hanyatlani. Úgy látszott, hogy Vatinel heves szívdobbanásai által ringatva elszunnyadt s Топу nem mert megmozdulni s arkait gyöngéden Klotild hajára illesztette. Klotild csakhamar magához tért, felemelte fejét és Vatinelre nézett, szemei találkoztak az övével, melyek annyira tele voltak szerelemmel, hogy feléje hajtván fejét igy szólt: „Ah! Топу, én szeretem önt!“ És ajkai egyesültek Tonyéival, ki hasonló felindulásnak ellen nem állhatván eszméletlenül rogyott a padozatra. Klotild térdre vetette magát mellette, a leggyöngédebb neveken szólította, leoldotta nyakkendőjét, savakat szagoltatott vele, Топу végre felnyitotta szemeit. „Mari, mondá, Mari, hol vagy? Felkdt, maga köré nézett, hogy tájékozza magát és összeszedje emlékezetét.„Álom volt ez ? Oh ! nem,élve érzem szívemet boldogsággal, nem, ez nem .Álom. Mari, Mari, te az enyém vagy.* És karjaib fűzte őt, de Klotild kisiklott karjaiból mint egy kígyó s a legrémültebb arczkifejezéssel mondá: „Топу, távozzék, meneküljön, zajt hallok, el vagyok veszve!“ Топу elfutott s a helyett, hogy az ajtón ment volna ki, a kert kerítésén vetette át magát és eltűnt az éjben.