Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)
1872-08-04 / 180. szám
megbossuljuk. Ezen és hasonló nyilatkozatokat nagyon téveseknek tartok, mert az óriási tömeges aláírásokból azt látom, hogy a világ Francziaország fizetésképességében daczára megszaporodott adósságának, nem kételkedik, és az új köztársasági forma iránt teljes bizalommal bír. De egyszersmind megerősítve látom a siker által azon több héttel ezelőtt kifejezett nézetemet, miszerint Francziaország fényes sikerre csak úgy számíthat, ha az új kölcsönműveletnéll a bankároknak egy bizonyos csekély jutalékot juttat. Mert bár legyen a pénzvilág a legjobb vélemény nyer Francziaország hitele iránt, ha üzletéből biztos nyereségre nem számíthat, tényleges résztvétele mégis csak csekély lesz. Rothschild és Bleichröder a 800 milliós váltóüzletből 1%'°* azaz 8 millió frankot kapnak, ezen felül a franczia bankárokig a külföldiek Vak jutalékban részesülnek, miáltal pl. egyes cégek mint a frankfurti J. L. H. Stern körülbelül 1,2 millió frank biztos nyereségbe fognak részesülni, ezek nézetem szerint azon főtényezők, melyeknek a francziák a kölcsön műveletbe való tényleges bevonása okozta azt, hogy a franczia évjáradék valamennyi tőzsdén a pénzkirályok által pousseroztatván, ma 2%-al magasabban állanak mint egy héttel ezelőtt. S épen ezért csak sajnálni lehetne, ha a francziák a siker által elvakítva, azt egyedül a hónuk iránt nyilvánuló bizalommak tekintenék, s ebből folyólag ismét a boszu politikájával foglalkoznának. Mint minden európai tőzsdén, úgy a helybelin is a kölcsön 15-szörös túljegyzése nagy haussot idézett elő, sőt a berlini tőzsdén minthogy Bleichröder és társai tetemes nyereségben részesülnek, valódi lázas élénkség uralkodik és az értékpapírok rohamosan emelkednek. A tőzsde jó kedvével élénk ellentétben áll a sajtó, mely irigyelve a francziáktól az aratott pénzügyi diadalt, nagyon lehangolt és tart tőle, hogy a 45 milliárd alájegyzése a francziákat a revanche politikájára fogja ösztönözni. Az utolsó berlini zavarok alkalmával egy rendőrtiszt, midőn fölszóllta a népet a szétoszlásra egy kővel homlokon megdobatott, ma értesültem haláláról. Noha ezen és más részletek a sajtó által nem közöltetnek, mégis a dolgot elpalástolni akaró lapokból is értesülünk, hogy a verekedéseknél és barricade építésnél műveltebb osztálybeliek is vettek részt. A sajtó bár maga is feljajdul e szomorú viszonyokra, azzal vigasztalja magát, hogy az elfogottaknak csak *io része volt berlini. Ez meglehet, bár nagyon kétségbe vonom, egyébiránt a dolgon nem igen változtat ; tény az, hogy a rendőrség és a nép között a verekedések mindennapiak és hogy a közbiztonság őrei első ízben mindig elvezetnek. Hasonló kihágásokról, zavarokról, verekedésről csaknem naponként érkeznek hírek a vidékről is. , Olvasóim bizonyára észrevették eddigi leveleimből, hogy e viszonyokat figyelemmel kisérem s bár e tekintetben eddig nem mertem határozott ítéletet hozni, mind erősebbé válik bennem a meggyőződés, hogy a rendőri közegek gyűlölete, zavarok stb. oka nem egyéb mint a nép elégedetlensége. Tűri az igáz, mert nem tehet ellene, de mert másrészt a német nemzet higgadtabb vérű s nem lobban fel oly könnyen mint a hevesebb franczia vagy magyar. De mind az előbb említett, vajrd más körülményeknél fogva bátran merem állítani: a német nép nincs megelégedve sorsával, a német nemzet nem boldog. Németország dicső háborúkat vitt egymásután : óriási győzelmeket aratott, az ország pénztáraiba milliárdok folynak, hadereje hatalmas, de népe nem boldog. A külföld irigyli Németerpedig nem óhajtok neki a francziához hasonló győzelmeket, mert a németre pyrrhusi lehetne az vagy legalább a rabszolgaság igája. Németország jelenlegi helyzetében oly tényt látok, mely fényes cáfolatul szolgál mindazoknak akik egy vaskezű kormányzatban, a szabad vélemény elfojtásában és győzedelmes hadjáratokban keresik a népnek anyagi és szellemi jóllétét, akik ily eszközökkel hiszik a népek boldogságát megállapítani. Bismarck ezüst lakodalma csendes ünnepélyességgel folyt le Varzinban, hol százakra menő távirati és írásbeli szerencse kivánatokat kapott. Erkövetkezett jövő félév elején volt fizethető, múlt évben ezen szokás, hivatkozással az egyetemi szabályokra, annyiban változott, amennyiben a fizetéssel hátramaradt hallgatók az elmaradt tandíj lefizetése mellett a jövő félév tandíjának lefizetésére is szoríttattak. Azonban most legújabban egy rendelet jelent meg a kultusminisztertől a fekete táblán, mely szerint a tandíj minden esetben előre fizetendő. Ezen rendelettel — a cultusminiszterre nézve legkedvezőbb értelmezés szerint — a tanárok fizetésének biztosítása czéloztatik. De e bajnak orvoslása a hallgatók sérelmével történik. A szegényebb sorsú gymnasiális osztályokat elvégzett tanuló, ki szülő vagy nevelő földön a mindennapi szükséggel küzködve letette az érettségi vizsgálatot, Pestre jő, első teendője bizonyára nem az lesz, hogy úgy is sovány tárczája tartalmán megvásárolja a tudományt, hanem igenis küzködve a sorssal, önmagát megőrzi az éhenhalástól. Megtakarított pénzével önmagát iparkodik fentartani, míg valamely állást tud szerezni, melynek havonkint félrerakott jövedelméből a tanpénzt lefizeti; de megtörténhetik, hogy a szegény egyetemi hallgató nem bíz Pesten megélni, az annyira biztosítani óhajtott tandíjat nem tudja kifizetni, s a tanárok fizetése néhány elmaradt tandíjjal kevesebb lesz! De ha e baj oly sürgősnek gondoltaik, hogy nem lehet vele bevárni az egyetemnek alaposan reménylett reformját, nem lehetne e azon más, mint épen a szegényebb sorsú tanulóknak az egyetemrőli kizárásával segíteni! Én gondolom, hogy találna más módot is a miniszter úr, hacsak, mit nem akarok elhinni, egyúttal az is nem czéloztatik, hogy a szegényebb hallgatók elzárassanak az egyetemtől. Mert a rendelet tulajdonkép ezt tartalmazza. Azért felebaráti szeretet érzetéből kiindulva helyesen cselekednék a miniszter úr, ha sajtó rendeletét visszavenné, megfontolva, miszerint nincs mindenki oly helyzetben, hogy az amúgy is drága pesti élet mellett tandíját kifizesse, könyvekkel magát ellássa, mert különben a jövő iskolai évben is igen sok és nem épen nyugodt lélekkel a proletariusok seregébe dobható tanuló elüttetik a kiképzés lehetőségétől. S avval sem nyugtathatja meg magát, hogy az egyetemen fenáll a tandíjelengedés. Mert vajmi ritka esetben alkalmaztatik, s a legtöbb esetben is fenmarad még mindig a fél tandíj. E. I. Pest, aug. 2. (A tandíjfizetés módja az egyetemen.) Midőn Pauler, a buzgó egyetemi tanár, cultusminiszterré kineveztetett, az egyetem reménynyel nézett a jövőbe, mert hitte, hogy a kebeléből kivett miniszter ismervén az egyetem szükségleteit, nem fog késni annak reformjával. Annál fájdalmasabb tehát, hogy az annyira óhajtott s alaposan reménylett reform annyira késik! S ha fájdalmas ez, mily érzést szülhet az egyetem barátaiban a miniszter úr azon rendelete, mely az egyetem virágzását, szabadságát korlátolja ! Midőn az egész művelt világ a tanszabadság lehető kiterjesztésére tör, akkor a pesti egyetemen annak korlátozása van czélul kitűzve. Az egyetemen ugyanis, tekintve a hallgatók igényeit, eddig azon üdvös szokás uralgott, miszerint a tandíj a már egyszer hallgatott félév után T Á R C Z A. A hét viszhangja. Szűk szoba, vaspántos ajtók, rostély az ablakon, silány bútorzat. Körülöttünk csönd, de a folyosón egyhangú léptek kimért zaja hallatszik. Ponson du Terrail minden regényére azok egy őr léptei ! A szomszéd szobában is kimért, szaggatott léptek. . . . Nem azért olvastuk „Monte Christot“ nem azért borzadtunk az Ifi vár börtöni életének szörnyűségein, hogy ne tudnák, mikép azok csakis egy fogoly léptei lehetnek. Az ajtó előtt kulcszörgés hallatszik. . . . Láttunk elég színdarabot, hogy azonnal kitaláljuk, mikép börtönőr áll ajtónk előtt. Az ajtó megnyílik, s egy morózus alak lép be oly egyenruhában, mely semmiféle hadsereg katonájáéhoz nem hasonlít. Körültekint, megviszgál mindent: a pléh kemenetét, az ablak rostélyát, végig kopogtatja a falakat, azután eltávozik és bezárja maga után az ajtót. Nincs kétség, ez a szűk szoba börtön, s mi fogva vagyunk. Valaki kopogtat a szomszéd falon. Ki lehet az, és mit akar? Ki tudná megmondani. A másik falon is kopogtat valami. De már ennyit tudunk, hogy e helyiség jól meg van népesítve. Az embernek néha furcsa kedélyállapota van. Ilyen többi közt az is, hogy ilyen helyzetben oda megyünk a rostélyos ablakhoz és elkezdünk dúdolni. — Ki az ? — szólal meg egy ismerős hang, mely kívülről jön be. — De hát ki kérdi azt, hogy én ki vaAkkor talán nekem is kijutott vagy tíz esztendő. . . . — Ugyan kérem „ hét viszhangját.“ Mi az, ki beszél ? A szedőfiu áll előttünk, még pedig saját szobánkban. Semmi sem képes annyira magához téríteni olyan embert, ki összeköttetésben van valami nyomdával, mint a szedőfiu. Álom volt az egész. Az este a Margitszigeten vacsoráltunk, s alvás előtt a „Pesti Naplót“ olvastuk. Két szörnyű emészthetlenség, melyet halandó gyomra el nem bírhat. Minő kéjes érzet. Izzadunk, hisz a hőség 25 foknyi. Minő gyönyör rejlik ennek észlelésében. Mily fölséges dolog megtörülni a verejtékező homlokot. Kiállhatatlan hőség ! Menekül mindenki előle. Akivel csak szóba áll az ember, mind a hőség ellen panaszkodik. Nem lehet soká tűrni, meg kell gyuladni! Szörnyű napok, borzasztó hőség ! És ez mégis oly kétteljes valami. Ennek észlelésében rejlik a mi szabadságunk. Igen, ez tudatja velünk, hogy még nem jutottunk hűvösre. De ime ott vagyunk, hol a hévmérő 25 fokot mutat, és pedig nem az árnyékban, nem, hanem a szabad napsütötte helyen. Kedves hírlapíró társaink, kik oly gyöngéden aggódtak fölöttünk e forró napok alatt, hogy hűvösre juthassunk, ime még veletek izzadunk. Sőt inkább izzadunk, mint ti mert amint nem legyezgetünk senkit, és semmit és úgy nem legyez bennünket senki. Izzadunk, tisztelt társaink, mert sok nehézséggel küzdünk meg naponként, mind azon a téren, melyet tollunk beér, xm3-r: i1 - _ltLjaggilasztották. Ez egyszer tehát annyira önzetlen volt, hogy nem saját pártfogóinak javát kívánta. Valószínűleg Pater Gábrielnek is oda pörköltek már. Nem csoda tehát, ha szeretnének sokan az ellenzéki lapoknak is oda pörkölni. A bérteljesség a levegőben van, s látjuk, hogy minden ellenzéki lap és újságíró megpörkölése után mily hő vágy nyilatkozik néhol. Nekünk tehát a melegebb napok még csak ezután következnek. Addig járhatunk a Dunafürdőbe. — Méltóztassék várni egy kissé. Teljes lehetetlen, egészen szinültig van. Már t. i. az uszoda. Mért ne várnánk egy kissé, mikor kilátásunk van, hogy majd hosszú időre is elmarasztalnak. Olvassuk addig a „P. Lloydot,“ „P. Naplót“ és ezek kedves kollegáit. * Különben a hét legnevezetesebb története az, hogy a minisztérium egy leiratot küldött az akadémia nyelvészeti osztályához, s abban arra kéri, alkotna más szót e helyett balha, valami olyat, melyben ott ne legyen a baj. Addig a kormányhivatalban levőknek szigorúan meghagyatik, hogy ezekkel semminemű érintkezésbe ne lépjenek. Úgy látszik, hogy az élősdiek teljesen az ország nyakába bocsáttatnak. A törvénykészítő bizottság utasíttatott, hogy szigorú törvényeket szerkeszszen mindazok ellen, kik a fentebbi szót kiírják és kimondják. Echo, Pater Gabriel sajtópere (Negyedik nap. — Folytatás.) Tegnapi lapunkban foglalt tudósításunk a bizonyítási eljárás bevégeztét jelezte. A bizonyítási eljárás bevégeztével, a vádló képviselője dr. Glanz emel szót; beszédéből a következőket tartjuk kiemelendőknek : T esküdtszék ! A nemsokára ítéletük elé bocsátandó per rendkívüli fontossággal bír; egy becsületében megtámadott pap áldozatává esett a journalitikának, mert ennek képviselői őt csendes magányából kihurczolva, pellengérre állítják. De ha mindenkinek egyenlő mértékkel méretik az igazság, úgy a papi becsület megtámadója ép úgy, de sőt talán inkább bűnös, mint az, ki a magánbecsületet támadja meg Áttérve a tárgyalás menetének bonczolgatására, előadja szónok, hogy a „Tagespoet-ban“ vádló ellen a legsúlyosabb vádak emeltettek. Különösen figyelmébe ajánlja az esküdteknek, azon állítólag D. Mária által irt „beküldetett“ czimü czikket, melyben P. Gábrielt egy, leányán elkövetett erkölcstelen merénylettel vádolja. Ugyanazon lap egy másik száma azon birt ússágolja, hogy P. Gábriel a győri apáczákkal igen kétértelmű viszonyban állott; egy további czikkben az állíttatik róla, hogy állásával visszaél, elcsábítja az 1ro paivot. Kifejti ezek után mi is uniaerővel birtak az ily becsmérlő czikkek, s hogy dr. Hinterhölczel, a vádlott mindenesetre tisztában lehetett azon lépésről, amelyre magát azok közlése által szánta. A vádlott urnak azon meggyőződése, hogy a fülgyónás káros, legkevésbbé sem változtat az ügy állásán, mivel azáltal, hogy D. Gábrielt becsületében megsértette, nem bizonyított meggyőződése mellett. Áttérve ismét a tényállásra, nem lát abban bűntényt, ha a gyóntató esetlegesen egy leány mellét érinti; ez az egész, és ezt is megcáfolta Moser Anna. D. Anna vallomása pedig — úgymond — egy őrült beszéde; az öreg Dunzingernét beszámolhatónak nem véli, mert az"vallomásait majd igy, majd pedig amúgy módosította. — Beszéde végén hevesen kikel szónok a sajtó ellen, megvásárolhatónak mondja, s sújtja a sajtónak kiválóan azon részét, mely magát oly nagy előszeretettel szokta liberálisnak nevezni. Erre védő dr. Dürnberger emel szót. Védő az esküdteket a nagyon komplikált bizonyítási anyag labyrintjéből ajánlkozik kivezetni, s mint Aridane-fonalat az erkölcsiség fogalmát használja föl. Ezen fogalom — úgymond — minden ember előtt ismeretes, s szükségtelen annak definitiója: „a becsületes ember homályos ösztönei közepett is megtalálja az igaz utat, — e mondattal fejezd ki Goethe magasztos egyszerűségében az erkölcsi öntudat összeségét. Ha a legújabb időkben már ezen tan ellen is izgatnak, s egyedül azt akarják igaznak, erkölcsösnek s jónak elismerni, amit az egyház, vagy a csalhatatlan pápa i elébök. — Szervusz pajtás, már fölismertelek a hangodról. — Honnan beszélsz, te láthatatlan ? — Az ablakból, mert be vagyok zárva. — Én is, én szintén be vagyok zárva. — Most egy harmadik hang is megszólal: — Szervusztok, hát ti is ide jutottatok. — Szervus ! Szervus 1 — Erre egyszerre mind ismerős hangok egymásután mondják: „Szervus,szervus 1“ És a hangok elhalnak csöndesen a távolban, épen úgy mint mikor. „A pásztor Lázár“ czímű darabban a palotaőrök tovább adják a jelszót. Mind ismerősök vagyunk itt. — Mért zártak be ? —Mert baloldali újságíró vagy. Most egyszerre mint valami ködfátyolképek vonulnak el szemeink előtt a .Mátyás királyhoz" czimzett ház, annak szakiterme, mely tele van ; ott látjuk az esküdtszék tiszteletre méltó tagjait; a közvádlót ünnepélyes arezával; a hallgatóságot kipirult és izzadt arezával. És látjuk magunkat is a vádlottak szűk padján. Látjuk kivonulni és ismét bejönni az esküdteket. Azután halljuk, kimondatni, hogy bűnös.“ Fizetni fog ennyit és ennyit s börtönben lesz eddig és eddig.. Ah igen, most már emlékszünk. Sajtópörünk volt és becsuktak. — Sokan vagyunk itt? — Minden baloldali újságíró. — Tehát már nincsenek is baloldali lapok ? — Csak Kecskeméthy Aurél szerkeszt egyet. — Meddig vagy te elitélve jobbról levő laktárs. — Élethossziglan. — És te balról levő laktárs ? Húsz esztendőre. Ha önök t. esküdtek — folytatja szónoka p. Gábriel lelkiismeretéből eredő erkölcsösségi fogalmat arányba hozzák tetteivel, amelyek minden kétségen kívül a tárgyalás folyamában bebizonyittattak, úgy bizonyára azon következtetésre fognak jutni, hogy a sajtónak nem csak joga, de kötelessége is az ily alávaló gazságot, s egy felekezeti intézménynyel való ilyetén visszaélést napfényre hozni s azokat elkövetőjükkel együtt a miveltebb közönség megvetésének átadni. Mert — kérdem — nem erkölcstelenség-e az, ha a pap fölhasználja a lelkipásztorságára bízott lányka jámbor hitét, hogy azt fanatikus és buja beszédei által a végsőségig izgalomba hozza; ha midőn már ily állapotban van, papi tekintélyénél fogva az anyjával való érintkezés beszüntetésére szólítja föl őt ? ha azután különféle ürügy alatt az úrvacsoráját megtagadja tőle, s öt ilykép daemoni hatalommal magához ragadja : ha azután a bűnbánó lánykát, ki izgatottságában már lelkének üdvösségét veszve látja, a legerkölcstelenebb beszédekkel halmozza el, hogy ilykép ébreszsze föl még szunnyadozó érzékiségét; ha szép kebléről beszél vele, s gyengéd nevekkel, halmozza őt el, azt kérdi: várjon tudja-e, hogy Ádám elölről vagy hátulról harapott-e az almába, őt fölszólítja, hogy buja színházakat s egyéb mulatságokat látogasson, szemére hányja, hogy mily kevés rokonszenvvel viseltetik iránta, iránta, ki őt annyira szereti s kinek oly jól tetszik, mert oly szép testalkattal bir ; ha azt mondja neki, hogy benne gyönyörét lelheti minden férfiú; ha előtte azon reményének ad kifejezést, hogy még lehet belőle valami, csak engedje neki teste szentesítését, mi által boldog lesz ; s ha végre mind e különös kísérleteket azzal végzi, hogy midőn a gyóntatószékből kilép, keblét tapogatja! És e durva erkölcstelenségek annál aljasabbak, mert jól kigondolt terv szerint követtetiek el, s mert a lányka jámbor érzelmei, a gyóntatója isteni hivatásába fektett szilárd hite, s a papi csalhatatlanság szolgáltak neki hidul, hogy belsejébe hatolhasson, s érzéki szenvedélyeit fölizgassa. Ezek után áttér szóló a vádló által fölhozott egyes pontokra s azokat a legsikeresebben megczáfolni igyekszik. Fölhozza bizonyítékul a legelvetemedettebb jezsuita páterek nyomorult tanait, E scob ar „moral theologiáját“, mely azt állítja, hogy bármily érintés által nem szentségteleníttetik meg az egyház, hogy megvan engedve a nők kezeit megfogni, kebleiket megérinteni stb. Minden meg van engedve — igy okoskodtak — ha csak mást gondol a kivitelnél, vagy ha kivitel közben valamely szent nevét említi. Védő dr Dürnberger beszéde további folyamában kifejti, hogy D. Anna egyetlen támasza volt szegény anyjának, ki 60 frt évi segélydijat kapott egyházi járadék név alatt, s hogy igaza volt a vádlottnak, midőn alávalóságnak nevezte a vádló azon szívtelen eljárását, mely által egy öreg asszony egyetlen támaszától s egyetlen örömétől lett megfosztva. A bizonyítékok hosszú sorának lélektani fejtegetése után a következő szavakat intézi az esküdtekhez. Nem kérem önöktől, hogy valamely társadalmi pártállást foglaljanak el, hanem azt, hogy teljesen tárgyilagos ítéletet mondjanak. Ha önök elítélik védencemet, úgy azon meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy bármely papnak szabadságában áll azt tenni, amit P. Gabriel tett. Kimondják önök ítéletük által továbbá, hogy a papnak szabad az ártatlan leány szívébe gyűlöletet és megvetést csepegtetni saját édesanyja iránt, hogy azon szent költelékek, melyek őket egymáshoz fűzik, akadályt ne képezzenek, erkölcstelenségei kivitelénél. De minthogy államunk ily kihágásokat büntetlenül hagy, s a törvény szigorának alkalmazása minden támpont hiányában lehetetlenné lesz, egyedül a sajtó kötelvunvsjój HZ lí J Uoágrv f £17 pukaloatoldaojgolslj utvu tanyái ellenében megóvni. És ha önök kimondják a vétkest, megnyitják azon csatornákat is, amelyeken keresztül az ifjú szívekbe a legborzasztóbb méreg fog magának utat találni. Nem is szabadelvűségükre, egyedül igazságszeretetükre s az erkölcsiség iránti érzelmükre hivatkozom tehát. (Élénk tetszés.) A szokásos válasz és viszonválasz nem foglalt magában érdekesebb jeleneteket. Elnök annak bevégeztével a tárgyalást az idő előrehaladottsága folytán, másnap (aug. 2.) d. utáni 4 órájára tűzi ki.# Ötödik , utolsó nap. Soha nem látott a tárgyalási terem ilyszámú közönséget. Nincs hely, mely betöltve nem lenne a legválogatottabb közönség által. — A tárgyalás megnyittatván, elnök a tárgyalás folyamában előfordult bizonyítékokat és ellenbizonyítékokat összegezi, mire azután Lusz kérdést intés az esküdtekhez. Mielőtt az esküdtek visszavonulnának,elnök inti őket, hogy tárgyilagos ítéletet mondjanak ezen, az egész világ által oly éber figyelemmel követett perben. Erre az esküdtek visszavonulnak. A régi „Presse“ távirata szerint az esküdtek aug. 2 án esti 101/a órakor a következő ítéletet mondták ki: Vádlott Hinterhölzla becsületsértés vádja alól felmentetik, bűnösnek találtatik azonban a kötelességszerű felügyelet elhanyagolásában. Külföldi szemle, Pest, aug. 3. Az új franczia kölcsönre a zárkimutatás szerint 43 milliárdnyi óriási összeg íratott alá, oly eredmény, aminőt alig várt volna valaki a franczia köztársaság második hivatkozásától az európai hitelhez; barát és ellenség egyaránt meg van lepetve. A versaileai nemzetgyűlés baloldali tagjai bizottságilag tisztelegtek múlt hó utolsó napján Thiersnél, szerencsekivonatukat fejezvén ki a kölcsön sikere fölött és köszöneteket azon nyilatkozatért, melyet 29-én az állandó bizottság kebelében a köztársaság érdekében tett. Ezután hosszasan értekeztek Thierssel a politikai helyzetről és a nemzetgyűlés napirendjén álló főfontosságú tárgyakról. A nemzetgyűlés állandó bizottsága jul. 31-én hosszú ülést tartott, melyen St. Mirc-Girardint választotta előadóul, majd az előbbi ülés jegyzőkönyvének megvitatására tért át, melyben Thiers nyilatkozata is benfoglaltatik. E nyilatkozat bele lesz szőve azon jelentésbe, melyet előadó legközelebb a nemzetgyűlés elé benyújt. A budgetbizottság kilencz milliót vont le az 1873 ki hadügyi budgetből, minthogy az 1867-ki korosztályból 10,000 ember fog végleges szabadságra bocsáttatni, mi 3,300,000 frank megtakaritást tesz lehetővé; továbbá 14,600 ember fog félévi szabadságot kapni, mi 1 900.000 frankot takarít meg ; a földmiveseknek 5000 ló fog használatra kiadatni, s igy itt a megtakarítás 2.827.000 frank. Az 1873-ks hadsereg tényleges létszáma. 454,170 emberre fog növekedni, mely számból 425.000 ember esik a hadseregre és 29,170 a rendőrségre és republikánus gárdára. Az összes 1873-diki budgetből 20 millió frank töröltetett. A császárok találkozásáról szóló újabb hírek szerint az orosz czár Berlinbe rándulása az osztrák császár ottléte alatt már rég megállapított dolog volt, egy Berlinből Pétervárra intézett barátságos meghívás folytán; másrészről Vilmos főherczegnek az orosz hadgyakorlatokra rándulása mindenek fölött oda czélzott, miszerint biztosítás nyujtassék Sándor czárnak, hogy az osztrák császár is nagy súlyt fektet arra, miszerint személyesen találkozzanak és pedig épen egy mindkettőjökkel egyenlő barátságban élő szövetséges udvarában, hol a köszök még netalán fenálló differentiákat végképen kiegyenlítsék. Sándor czár készséggel fogadta a meghívást, s a leghajlandóbbnak nyilatkozott a barátságos viszonyok megszilárdítására. Az orosz czár nagy kisérettel készül Berlinbe s hír szerint vele jó a trónörökös más két főherczeggel együtt, míg Gortsakoff jövetele még bizonytalan. Az orosz hadsereg létszáma pétervári lapok szerint 10 hadosztálylyal, vagyis 40 ezreddel (120,000 emberrel) fog növesztetni, mit a tüzérség megfelelő szaporítása követ úgy, hogy az átalános hadkötelezettség által különben is magasra hágott hadügyi budget ismét jelentékenyen fog növekedni. A harmadik köztársaság férfiai: Barthelemy St. Hilaire. Útra kelt egyszer a török Konstantinápoly felé, hogy kérvényt nyújtson át a szultánnak s útközben egy örménynyel jött össze, a kitől természetesen kérdezősködni kezdett a fejedelem jelleme után, a ki alatt mindketten szerencsések élni. Az örmény, a ki nagy barátja volt a királyoknak s általában a főúri osztálynak, legott egész ékesszállását előszedveszámlálta föl az uralkodó kitűnő tulajdonságait. Ő ez és ez élete hasonló az iszaptalan folyam a szfirfly, psakisen sovány jelző érvényeinek kifejezésére. A kérvényező török el volt ragadtatva e dolog hallatára, midőn azonban a másik befejezte magasztalását, igy szólt elmerengve csóválván fejét: „Igen, de mit tud ön mondani csibukcsijáról ?“ mert én azt tapasztaltam, hogy a hatalmasok tettei sokkal kevésbé függenek saját szándékaiktól, mint kedvencz szolgáikétól úgy, hogy én inkább szeretném, ha egy gonosz szultánnal lenne dolgom, akinek jóindulati csibukcsija van, mint oly szultánnal, aki maga kegyelmes, de kegyetlen csibukcsija van. A jelen pillanatban számtalan kérelmező van Francziaországban, kik épen úgy vélekednek, mint emez örmény, és akik nem annyira azzal törődnek, mily fogadtatásra talál kérvényük Thiersnél, mint inkább azzal, minő hatást gyakoroland az Barthelemy St. Hilairere. ő nem csibukcsija ugyan Thiersnek, de főtitkárja, titkos tanácsosa és jobbkeze s emellek még mint vezérkorbács szerepel a kormánypártban, sőt többé kevésbé a hivatalos lapnak is főszerkesztője. Ez kétségtelenül bokros foglalkozás egy emberre, főleg pedig olyanra nézve,ki inkább szereti Aristotelest, mint a politikát és oly életkort ért el, amidőn kellemesebb mások fáradalmait nézni mint azokban személyesen részt venni. St. Hilaire ur azonban nem tartozik azon emberek közé, kik öregedni látszanak. A tanonczok, kik alatta hallgatták a tudományokat, a midőn 1838-ban Victor Cousin utódául a latin és görög bölcsészet tanárául neveztetett a franczia kollégiumba; a memorialisták, kik akkor érintkeztek vele, a midőn az 1848-ks ideigl. kormány főtitkárságával volt felmindazon a téren, mely a mindennapi kenyeret szerzi meg számunkra; a becsületes kenyeret! Nehéz nekünk csupán csak tollunkkal küzdeni hatalmasságok és mindennapi szükségek ellen. Nehezebb mint azoknak, kik e kettővel kibékültek. Nem hisszük, hogy az a számunkra oly nagyon áhított és praescribált bűvös lehűtse törekvésünket. Ha ezt akarják tisztelt hírlapíró társaink, kívánjanak számunkra többet. Ha majd egészen megfagytunk! Ugyan ki vele! Csak mondják ki, hogy kössenek föl mindnyájunkat. Mindenki belátja, hogy ily körülmények közt mily nagy jelentősége van annak, hogy ellenzéki hírlapíró még érzi a nap pörkölő sugarait, s abban a helyzetben van, hogy a hatvani utcza asphalt burkolatában ott hagyhatja csizmája nyomait. Fél Pest nincs Pesten, de hát mi oly boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk, s nem vittek el Váczra ! Mindenki siet fürdőkbe, bűvös ligetek árnyába. Ha még élnének a nagadok és druidák, nem kis feladat volna Jupitertől, hogy hol talál számukra elrejtett forrásokat és csöndes ligeteket. Mi azonban csak maradjunk Pesten, a mi Jupiterünk majd gondoskodik felőlünk. A nap pörköl és minden pörköl. Az egyetem be nem csukta addig ajtaját, míg oda nem pörkölt a kegyes „Magyar államoknak“, a rectorrá nem választotta Hatala Pétert, az istentagadót, a szabadoncot, ki nem hisz a pápa csalhatatlanságában, s nem gyűjt Péterfilléreket. Szóval iszonyú ember, kit az ördögök a pokolban fognak megpörkölni. „Az isten oltalmazza a szegény embert!“ — sóhajtott a „Magyar Állam“ midőn Hatalát megruházva ; a "mérnökök, kiket egészen ámulatba ejtett jártasságával a Sanscrit és hindu irodalomban, a midőn mint kormánybiztos a Suez csatorna hajózhatóságának megvizsgálására utazott velük, — mindezek és számtalan mások bizonyára úgy találnák ma, hogy Barthelémy St. Hilaire úr keveset változott. Magas, asceta kinézésű ember, komoly professoros modorral, kissé előre hajlott háttal, mi a könyv embereit jellemzi: az övé az első arcz, mely szemökbe ötlik mindazoknak, kik az elnöki palotát meglátogatják, épen úgy mint hajdanra történt Thiers sz. györgytéri házában. — „St. Hilaire az én regulátorom ; nem volt soha egyetlen gondolatom, amely ne nyert volna az által, ha az ő fején is keresztül ment“ — szokta volt akkor Thiers mondani. S habár nem is volt ez talán egyéb baráti bóknál, annyi igaz mégis volt benne, hogy St. Hilaire koponyája magában foglalja mindazon előrelátó kidomborodást, a mely Thiersében talán hiányzanék. Thiers egyenesen a tárgyra tekint, a melylyel foglalkozik, mig St.Hilaire mindjárt az útba eső akadályokra is gondol. Thiers állít, St. Hilaire okadatol. Thiersben megrögzött hazafias buzgalom lakik s azon magán eszméje van, hogy nincs ország az egész világon Francziaországot kivéve, amely csakugyan megérdemelné a közfigyelmet, St .Hilaire ellenben azon nézetben van, hogy sok jó volt a görögökben is és hogy nem ártana néha tőlök venni példát. A két barát minden lényeges dologban egyenlően gondolkozik s remél, kifejezési módjukban azonban azon különbség van, hogy míg Thiers szavai élet és csípősséggel találnak, de a szónok mosolyát és taglejtését igénylik, hogy teljes hatást idézzenek elő. St.Hilaire beszéde pontosan után gyorsítható s kinyomatható amint van, anélkül hogy módosításokra lenne szükség. Guizot-ot és Dupanloup-t kivéve nincs franczia, aki hozzá fogható volna. Az élet talányai közé tartozik, miszerint vannak emberek, kikről azt hinnék, hogy a természet bizonyos foglalkozási kört szabott ki számukra, és ezek mégis más egészen ellenkező természetű emberekhez idomítják magukat a legcsekélyebb látszólagos erőfeszítés nélkül. Nem lehet a napnak egyetlen órája, a melyben St Hilaire úr ne gondolna Aristoteles munkáinak általa eszközölt fordításaira s ne gondolkoznék azon előszó tartalma fölött, melyet a közelebbi kiadás elé szánt. Recreatiója abban áll, hogy egy-egy jó czikket ir a „Débats“-ba Vishnu tiszteletéről; definitiója egy jól töltött délutánról oda menne ki, hogy a franczia kollégium kathedrájában állhasson s kimeritőleg értekezhessék Plato „Republikájá“-ról. És mégis ki töltheti be jobban mint ő azon politikai és társadalmi feladatokat, melyeket személyes tisztelete a köztársaság elnöke iránt és semmiesetre nem magánhajlandóság juttatott kezére? Nézzük, mily vendégszeretően mozog Thiers elfogadó termeiben, mily udvariasan üdvözöl mindenkit s mily tapintatosan meg tudja választani a tárgyat, a melyről itt ott szót vált a vendégekkel. Még nem jött divatba Versaillesban egyik párt részéről sem, hogy duzzogjanak Thiersre úgy, hogy elfogadási estélyei annyira képesek, aminőt egyetlen franczia udvar, királyi avagy császári sem volt képes a jelen században felmutatni. Ősrégi családfájú herczegek, bonapartista tisztek, orleánista bankárok és kereskedők, hírlapírók, ügyvédek és a legfinomabb vörös radikálok — minden rangú és véleményű emberek, kiket egyedül csak a köztársasági kormányforma hozhat egymással össze,vannak itten egybegyűlve, és Barthelémy St-Hilaire a legügyesebben tud e tarka elemek közt vitorlázni. A legitimistáknak tisztelettel szóló Henrikről, azonban hozzáteszi, hogy Francziaország nem kevésbé Francziaország azért, mert postabélyegein nincs királyfej; az orleánisták közt sokkal inkább ismerik tiszteletét Lajos Fülöp fia iránt semhogy azt itt ismételnünk kellene, azonban épen nem retten viszsza, magának Aumalengnek is szemébe megmondani, hogy amidőn valamely család kormányozni igyekszik valamely országot csak azért, mert ősei is azt tették: annak épen olyan értelme van, mintha valamely család tudorságot, avagy ügyvédi diplomát követelne, mert ősük orvos avagy ügyvéd volt; a köztársaságiakat viszont inti, miszerint a koczkamég most saját kezükben van s ha megfontolók és elővigyázók lesznek, a diadal elmaradhatlan. St. Hilaire úr az Operában monarchistának érzi magát, mert a koronázási jelenet a „Próféta“ban képzelődésének leyális ösztöneit költi fel; midőn ismét a rokkantak palotája előtt elmenve egy-egy mankós és érdemrendes aggot pillant meg, ily gondolat fordul meg agyában: „A Napóleonok bizonyára nagy faj voltak“, — ha aztán esténkint a Revue des Deux Mondes hasábjait futja át, az alkotmányos orleanismus korszakába képzeli vissza magát; végül Thiers beszédeinek hallatára azon meggyőződésre jut, hogy ő republikánus. Az ő republikanismusa azonban olyan mint a szélkakas, rögtöni változásoknak van alávetve. Ha Páriában egy olajkereskedő boltja kigyulad, St. Hilaire legott a kommunisták kezét látja a dologban s fennen hangoztatja, hogy Mac-Mahon az egyedüli ember, ki alkamas egy köztársaságot kormányozni, ha ellenben a kormány szigorral lép fel ellenségeivel szemben, ő az első, aki mozog s megjegyzi, hogy ő a megtorlási rendszernek sohasem volt barátja.