Ellenőr, 1872. augusztus (4. évfolyam, 177-201. szám)

1872-08-04 / 180. szám

megbossuljuk.­­ Ezen és hasonló nyilatkozato­kat nagyon téveseknek tartok, mert az óriási tö­meges aláírásokból azt látom, hogy a világ Fran­­cziaország fizetésképességében daczára megsza­porodott adósságának, nem kételkedik, és az új köztársasági forma iránt teljes bizalommal bír. De egyszersmind megerősítve látom a siker által azon több héttel ezelőtt kifejezett nézetemet, mi­szerint Francziaország fényes sikerre csak úgy számíthat, ha az új kölcsönműveletnéll a banká­roknak egy bizonyos csekély jutalékot juttat. Mert bár legyen a pénzvilág a legjobb vélemény nyer Francziaország hitele iránt, ha üzletéből biztos nyereségre nem számíthat, tényleges résztvétele mégis csak csekély lesz. Rothschild és Bleichröder a 800 milliós váltóüzletből 1%'°* az­az 8 millió frankot kapnak, ezen felül a franczia bankárok­ig a kül­földiek Va­k jutalékban részesülnek, mi­által pl. egyes c­égek mint a frankfurti J. L. H. Stern körülbelül 1,2 millió frank biztos nyereségbe fognak részesülni, ezek nézetem szerint azon fő­­tényezők, melyeknek a francziák a kölcsön művelet­be való tényleges bevonása okozta azt, hogy a franczia évjáradék valamennyi tőzsdén a pénzki­rályok által pousseroztatván, ma 2%-al magasab­ban állanak mint egy héttel ezelőtt. S épen ezért csak sajnálni lehetne, ha a francziák a siker ál­tal elvakítva, azt egyedül a hónuk iránt nyilvá­nuló bizalommak tekintenék, s ebből folyólag is­mét a boszu politikájával foglalkoznának. Mint minden európai tőzsdén, úgy a helybe­­lin is a kölcsön 15-szörös túljegyzése nagy haussot idézett elő, sőt a berlini tőzsdén minthogy Bleich­­röder és társai tetemes nyereségben részesülnek, valódi lázas élénkség uralkodik és az értékpapí­rok rohamosan emelkednek. A tőzsde jó kedvével élénk ellentétben áll a sajtó, mely irigyelve a francziáktól az aratott pénzügyi diadalt, nagyon lehangolt és tart tőle, hogy a 45 milliárd alájegyzése a francziákat a revanche politikájára fogja ösztönözni. Az utolsó berlini zavarok alkalmával egy rendőrtiszt, midőn fölszóllta a népet a szétoszlásra egy kővel homlokon megdobatott, ma értesültem haláláról. Noha ezen és más részletek a sajtó ál­tal nem közöltetnek, mégis a dolgot elpalástolni akaró lapokból is értesülünk, hogy a verekedések­nél és barricade építésnél műveltebb osztálybeliek is vettek részt. A sajtó bár maga is feljajdul e szomorú vi­szonyokra, azzal vigasztalja magát, hogy az elfo­­gottaknak csak *­io része volt berlini. Ez megle­het, bár nagyon kétségbe vonom, egyébiránt a dolgon nem igen változtat ; tény az, hogy a rend­őrség és a nép között a verekedések mindennapiak és hogy a közbiztonság őrei első ízben mindig elvezetnek. Hasonló kihágásokról, zavarokról, ve­rekedésről csaknem naponként érkeznek hírek a vidékről is. , Olvasóim bizonyára észrevették eddigi leve­leimből, hogy e viszonyokat figyelemmel kisérem s bár e tekintetben eddig nem mertem határozott ítéletet hozni, mind erősebbé válik bennem a meggyőződés, hogy a rendőri közegek gyűlölete, zavarok stb. oka nem egyéb mint a nép elége­detlensége. Tűri az igáz, mert nem tehet ellene, de mert másrészt a német nemzet higgadtabb vérű s nem lobban fel oly könnyen mint a heve­sebb franczia vagy magyar. De mind az előbb említett, vajrd más körül­ményeknél fogva bátran merem állítani: a német nép nincs megelégedve sorsával, a német nemzet nem boldog. Németország dicső háborúkat vitt egymás­után : óriási győzelmeket aratott, az ország pénz­táraiba milliárdok folynak, hadereje hatalmas, de népe nem boldog.­­ A külföld irigyli Németer­pedig nem óhajtok neki a francziához hasonló győzelmeket, mert a németre pyrrhusi lehetne az vagy legalább a rabszolgaság igája. Németország jelenlegi helyzetében oly tényt látok, mely fényes c­áfolatul szolgál mindazoknak a­kik egy vaskezű kormányzatban, a szabad vé­lemény elfojtásában és győzedelmes hadjáratokban keresik a népnek anyagi és szellemi jóllétét, a­kik ily eszközökkel hiszik a népek boldogságát megállapítani. Bismarck ezüst lakodalma csendes ünnepé­lyességgel folyt le Varzinban, hol százakra menő távirati és írásbeli szerencse kivánatokat kapott. E­r­következett jövő félév elején volt fizethető, múlt évben ezen szokás, hivatkozással az egyetemi sza­bályokra, annyiban változott, a­mennyiben a fize­téssel hátramaradt hallgatók az elmaradt tandíj lefizetése mellett a jövő félév tandíjának lefizeté­sére is szoríttattak. Azonban most legújabban egy rendelet jelent meg a kultusminisztertől a fekete táblán, mely szerint a tandíj minden esetben előre fizetendő. Ezen rendelettel — a cultusminiszterre néz­ve legkedvezőbb értelmezés szerint — a tanárok fizetésének biztosítása czéloztatik. De e bajnak orvoslása a hallgatók sérelmével történik. A sze­gényebb sorsú gymnasiális osztályokat elvégzett tanuló, ki szülő vagy nevelő földön a mindennapi szükséggel küzködve letette az érettségi vizsgála­tot, Pestre jő, első teendője bizonyára nem az lesz, hogy úgy is sovány tárczája tartalmán meg­vásárolja a tudományt, hanem igenis küzködve a sorssal, önmagát megőrzi az éhenhalástól. Megta­karított pénzével önmagát iparkodik fentartani, míg valamely állást tud szerezni, melynek havon­­kint félrerakott jövedelméből a tanpénzt lefizeti; de megtörténhetik, hogy a szegény egyetemi hall­gató nem bíz Pesten megélni, az annyira bizto­sítani óhajtott tandíjat nem tudja kifizetni, s a tanárok fizetése néhány elmaradt tandíjjal keve­sebb lesz! De ha e baj oly sürgősnek gondolta­ik, hogy nem lehet vele bevárni az egyetemnek alaposan reménylett reformját, nem lehetne e azon más, mint épen a szegényebb sorsú tanulóknak az egyetemrőli kizárásával segíteni! Én gondo­lom, hogy találna más módot is a miniszter úr, hacsak, mit nem akarok elhinni, egyúttal az is nem czéloztatik, hogy a szegényebb hallgatók el­zárassanak az egyetemtől. Mert a rendelet tulaj­donkép ezt tartalmazza. Azért felebaráti szeretet érzetéből kiindulva helyesen cselekednék a miniszter úr, ha sajtó ren­deletét visszavenné, megfontolva, miszerint nincs mindenki oly helyzetben, hogy az amúgy is drága pesti élet mellett tandíját kifizesse, könyvekkel magát ellássa, mert különben a jövő iskolai év­ben is igen sok és nem épen nyugodt lélekkel a proletariusok seregébe dobható tanuló elüttetik a kiképzés lehetőségétől. S avval sem nyugtathatja meg magát, hogy az egyetemen fenáll a tandíj­­elengedés. Mert vajmi ritka esetben alkalmazta­­tik, s a legtöbb esetben is fenmarad még mindig a fél tandíj. E. I. Pest, aug. 2. (A tandíjfizetés módja az egye­te­men.) Midőn Pauler, a buzgó egyetemi tanár, cul­­tusminiszterré kineveztetett, az egyetem remény­nyel nézett a jövőbe, mert hitte, hogy a kebelé­ből kivett miniszter ismervén az egyetem szük­ségleteit, nem fog késni annak reformjával. Annál fájdalmasabb tehát, hogy az annyira óhajtott s alaposan reménylett reform annyira késik! S ha fájdalmas ez, mily érzést szülhet az egyetem barátaiban a miniszter úr azon rendelete, mely az egyetem virágzását, szabadságát korlá­tolja ! Midőn az egész művelt világ a tanszabad­ság lehető kiterjesztésére tör, akkor a pesti egye­temen annak korlátozása van czélul kitűzve. Az egyetemen ugyanis, tekintve a hallgatók igényeit, eddig azon üdvös szokás uralgott, misze­rint a tandíj a már egyszer hallgatott félév után T Á R C Z A. A hét viszhangja. Szűk szoba, vaspántos ajtók, rostély az ablakon, silány bútorzat. Körülöttünk csönd, de a folyosón egyhangú léptek kimért zaja hallatszik. Ponson du Terrail minden regényére­ azok egy őr léptei ! A szomszéd szobában is kimért, szag­gatott léptek. . . . Nem azért olvastuk „Monte Christot“ nem azért borzadtunk az Ifi vár börtöni életének szörnyűségein, hogy ne tudnák, mikép azok csakis egy fogoly léptei lehetnek. Az ajtó előtt kulcszörgés hallatszik. . . . Láttunk elég színdarabot, hogy azonnal kitaláljuk, mikép bör­tönőr áll ajtónk előtt. Az ajtó megnyílik, s egy morózus alak lép be oly egyenruhában, mely sem­miféle hadsereg katonájáéhoz nem hasonlít. Kö­rültekint, megviszgál mindent: a pléh kemenetét, az ablak rostélyát, végig kopogtatja a falakat, azután eltávozik és bezárja maga után az ajtót. Nincs kétség, ez a szűk szoba börtön, s mi fogva vagyunk. Valaki kopogtat a szomszéd falon. Ki lehet az, és mit akar? Ki tudná megmondani. A má­sik falon is kopogtat valami. De már ennyit tu­dunk, hogy e helyiség jól meg van népesítve. Az embernek néha furcsa kedélyállapota van. Ilyen többi közt az is, hogy ilyen helyzet­ben oda megyünk a rostélyos ablakhoz és elkez­dünk dúdolni. — Ki az ? — szólal meg egy ismerős hang, mely kívülről jön be. — De hát ki kérdi azt, hogy én ki va­Akkor talán nekem is kijutott vagy tíz esz­tendő. . . . — Ugyan kérem „­ hét viszhangját.“ Mi az, ki beszél ? A szedőfiu áll előttünk, még pedig saját szobánkban. Semmi sem képes annyira magához téríteni olyan embert, ki összeköttetésben van valami nyomdával, mint a szedőfiu. Álom volt az egész. Az este a Margitszige­ten vacsoráltunk, s alvás előtt a „Pesti Naplót“ olvastuk. Két szörnyű emészthetlenség, melyet ha­landó gyomra el nem bírhat. Minő kéjes érzet. Izzadunk, hisz a hőség 25 foknyi. Minő gyönyör rejlik ennek észlelésében. Mily fölséges dolog megtörülni a verejtékező hom­lokot. Kiállhatatlan hőség ! Menekül mindenki előle. A­kivel csak szóba áll az ember, mind a hő­ség ellen panaszkodik. Nem lehet soká tűrni, meg kell gyuladni! Szörnyű napok, borzasztó hőség ! És ez mégis oly kétteljes valami. Ennek észlelésében rejlik a mi szabadságunk. Igen, ez tudatja velünk, hogy még nem jutottunk­­ hű­vösre. De ime ott vagyunk, hol a hévmérő 25 fo­kot mutat, és pedig nem az árnyékban, nem, ha­nem a szabad napsütötte helyen. Kedves hírlapíró társaink, kik oly gyöngé­den aggódtak fölöttünk e forró napok alatt, hogy hűvösre juthassunk, ime még veletek izza­dunk. Sőt inkább izzadunk, mint ti mert a­mint nem legyezgetünk senkit, és semmit és úgy nem legyez bennünket senki. Izzadunk, tisztelt tár­saink, mert sok nehézséggel küzdünk meg na­ponként, mind azon a téren, melyet tollunk beér, xm3-r­­: i1 - _ltLjaggi­lasztották. Ez egyszer tehát annyira önzetlen volt, hogy nem saját pártfogóinak javát kívánta. Valószínűleg Pater Gábrielnek is oda pör­költek már. Nem csoda tehát, ha szeretnének sokan az ellenzéki lapoknak is oda pörkölni. A bérteljesség a levegőben van, s látjuk, hogy minden ellenzéki lap és újságíró megpörkölése után mily hő vágy nyilatkozik néhol. Nekünk tehát a melegebb napok még csak ezután következnek. Addig járhatunk a Duna­­fürdőbe. — Méltóztassék várni egy kissé. Teljes le­hetetlen, egészen szinültig van. Már t. i. az uszoda. Mért ne várnánk egy kissé, mikor kilátá­sunk van, hogy majd hosszú időre is elmarasz­talnak. Olvassuk addig a „P. Lloydot,“ „P. Nap­lót“ és ezek kedves kollegáit. * Különben a hét legnevezetesebb története az, hogy a minisztérium egy leiratot küldött az akadémia nyelvészeti osztályához, s abban arra kéri, alkotna más szót e helyett balha, valami olyat, melyben ott ne legyen a b­a­j. Addig a kormányhivatalban levőknek szigo­rúan meghagyatik, hogy ezekkel semminemű érint­kezésbe ne lépjenek. Úgy látszik, hogy az élősdiek teljesen az ország nyakába bocsáttatnak. A törvénykészítő bizottság utasíttatott, hogy szigorú törvényeket szerkeszszen mindazok ellen, kik a fentebbi szót kiírják és kimondják. Echo, Pater Gabriel sajtópere (Negyedik nap. — Folytatás.) Tegnapi lapunkban foglalt tudósításunk a bizonyítási eljárás bevégeztét jelezte. A bizonyí­tási eljárás bevégeztével, a vádló képviselője dr. Glanz emel szót; beszédéből a következőket tartjuk kiemelendőknek : T­ esküdtszék ! A nem­sokára ítéletük elé bocsátandó per rendkívüli fon­tossággal bír; egy becsületében megtámadott pap áldozatává esett a journalitikának, mert ennek képviselői őt csendes magányából kihurczolva, pellengérre állítják. De ha mindenkinek egyenlő mértékkel méretik az igazság, úgy a papi becsü­let megtámadója ép úgy, de sőt talán inkább bű­nös, mint az, ki a magánbecsületet támadja meg Áttérve a tárgyalás menetének bonczolgatá­­sára, előadja szónok, hogy a „Tagespoet-ban“ vádló ellen a legsúlyosabb vádak emeltettek. Külö­nösen figyelmébe ajánlja az esküdteknek, azon állítólag D. Mária által irt „beküldetett“ czimü czikket, melyben P. Gábrielt egy, leányán elkö­vetett erkölcstelen merénylettel vádolja. Ugyan­azon lap egy másik száma azon birt ússágolja, hogy P. Gábriel a győri apáczákkal igen kétér­telmű viszonyban állott; egy további czikkben az állíttatik róla, hogy állásával visszaél, elcsábítja az 1r­­o paivot. Kifejti ezek után mi is uniaerővel birtak az ily becsmérlő czikkek, s hogy dr. H­in­­terhölczel, a vádlott mindenesetre tisztában lehetett azon lépésről, a­melyre magát azok köz­lése által szánta. A vádlott urnak azon meggyő­ződése, hogy a fülgyónás káros, legkevésbbé sem változtat az ügy állásán, mivel azáltal, hogy D. Gábrielt becsületében megsértette, nem bizonyított meggyőződése mellett. Áttérve ismét a tényállásra, nem lát abban bűntényt, ha a gyóntató esetlegesen egy leány mellét érinti; ez az egész, és ezt is meg­­c­áfolta Moser Anna. D. Anna vallomása pedig — úgymond — egy őrült beszéde; az öreg Dun­­zingernét beszámolhatónak nem véli, mert az"val­­lomásait majd igy, majd pedig amúgy módosítot­ta. — Beszéde végén hevesen kikel szónok a sajtó ellen, megvásárolhatónak mondja, s sújtja a sajtónak kiválóan azon részét, mely magát oly nagy előszeretettel szokta liberálisnak nevezni. Erre védő dr. Dürnberger emel szót. Védő az esküdteket a nagyon komplikált bizonyí­tási anyag labyrintjéből ajánlkozik kivezetni, s mint Aridane-fonalat az erkölcsiség fogalmát hasz­nálja föl. Ezen fogalom — úgymond — minden ember előtt ismeretes, s szükségtelen annak defi­­nitiója: „a becsületes ember homályos ösztönei közepett is megtalálja az igaz utat, — e mondat­tal fejezd ki Goethe magasztos egyszerűségében az erkölcsi öntudat összeségét. Ha a legújabb időkben már ezen tan ellen is izgatnak, s egye­dül azt akarják igaznak, erkölcsösnek s jónak elismerni, a­mit az egyház, vagy a csalhatatlan pápa i­ elébök. — Szervusz pajtás, már fölismertelek a hangodról. — Honnan beszélsz, te láthatatlan ? — Az ablakból, mert be vagyok zárva. — Én is, én szintén be vagyok zárva. — Most egy harmadik hang is megszólal: — Szervusztok, hát ti is ide jutottatok. — Szervu­s ! Szervus 1 — Erre egyszerre mind ismerős hangok egymásután mondják: „Szervus,szervus 1“ És a hangok elhalnak csöndesen a távolban, épen úgy mint mikor. „A pásztor Lázár“ czímű darabban a palota­őrök tovább adják a jelszót. Mind ismerősök vagyunk itt. — Mért zártak be ? —Mert baloldali újságíró vagy. Most egyszerre mint valami ködfátyolképek vonulnak el szemeink előtt a .Mátyás királyhoz" czimzett ház, annak szakiterme, mely tele van ; ott látjuk az esküdtszék tiszteletre méltó tagjait; a közvádlót ünnepélyes arezával; a hallgatóságot kipirult és izzadt arezával. És látjuk magunkat is a vádlottak szűk padján. Látjuk kivonulni és is­mét bejönni az esküdteket. Azután halljuk, kimon­datni, hogy­ bűnös.“ Fizetni fog ennyit és ennyit s börtönben lesz eddig és eddig.. Ah igen, most már emlékszünk. Sajtópörünk volt és becsuktak. — Sokan vagyunk itt? — Minden baloldali újságíró. — Tehát már nincsenek is baloldali lapok ? — Csak Kecskeméthy Aurél szerkeszt egyet. — Meddig vagy te elitélve jobbról levő lak­társ. — Élethossziglan. — És te balról levő laktárs ? Húsz esztendőre. Ha önök t. esküdtek — folytatja szónok­a p. Gábriel lelkiismeretéből eredő erkölcsösségi fo­galmat arányba hozzák tetteivel, a­melyek minden kétségen kívül a tárgyalás folyamában bebizonyit­­tattak, úgy bizonyára azon következtetésre fog­nak jutni, hogy a sajtónak nem csak joga, de kötelessége is az ily alávaló gazságot, s egy fele­kezeti intézménynyel való ilyetén visszaélést nap­fényre hozni s azokat elkövetőjükkel együtt a miveltebb közönség megvetésének átadni. Mert — kérdem — nem erkölcstelenség-e az, ha a pap fölhasználja a lelki­pásztorságára bízott lányka jámbor hitét, hogy azt fanatikus és buja be­szédei által a végsőségig izgalomba hozza; ha mi­dőn már ily állapotban van, papi tekintélyénél fogva az anyjával való érintkezés beszüntetésére szó­lítja föl őt ? ha azután különféle ürügy alatt az úrvacsoráját megtagadja tőle, s öt ilykép dae­­moni hatalommal magához ragadja : ha azután a bűnbánó lánykát, ki izgatottságában már lelké­nek üdvösségét veszve látja, a legerkölcstelenebb beszédekkel halmozza el, hogy ilykép ébreszsze föl még szunnyadozó érzékiségét; ha szép keblé­ről beszél vele, s gyengéd nevekkel, halmozza őt el, azt kérdi: várjon tudja-e, hogy Ádám elölről vagy hátulról harapott-e az almába, őt fölszólít­ja, hogy buja színházakat s egyéb mulatságokat látogasson, szemére hányja, hogy mily kevés ro­­konszenvvel viseltetik iránta, iránta, ki őt annyi­ra szereti s kinek oly jól tetszik, mert oly szép testalkattal bir ; ha azt mondja neki, hogy benne gyönyörét lelheti minden férfiú; ha előtte azon reményének ad kifejezést, hogy még lehet be­lőle valami, csak engedje neki teste szentesítését, mi által boldog lesz ; s ha végre mind­ e különös kísér­leteket azzal végzi, hogy midőn a gyóntatószék­ből kilép, keblét tapogatja! És e durva erkölcstelenségek annál aljasab­bak, mert jól kigondolt terv szerint követtetiek el, s mert a lányka jámbor érzelmei, a gyóntatója isteni hivatásába fektett szilárd hite, s a papi csal­­hatatlanság szolgáltak neki hidul, hogy belsejébe hatolhasson, s érzéki szenvedélyeit fölizgassa. Ezek után áttér szóló a vádló által fölhozott egyes pontokra s azokat a legsikeresebben meg­­czáfolni igyekszik. Fölhozza bizonyítékul a legel­­vetemedettebb jezsuita páterek nyomorult tanait, E s­c­ob a­r „moral theologiáját“, mely azt állítja, hogy bármily érintés által nem szentség­­teleníttetik meg az egyház, hogy megvan engedve a nők kezeit megfogni, kebleiket megérinteni stb. Minden meg van engedve — igy okoskodtak — ha csak mást gondol a kivitelnél, vagy ha kivitel közben valamely szent nevét említi. Védő dr Dürnberger beszéde további folyamában kifejti, hogy D. Anna egyetlen táma­sza volt szegény anyjának, ki 60 frt évi segély­dijat kapott egyházi járadék név alatt, s hogy igaza volt a vádlottnak, midőn alávalóságnak nevezte a vádló azon szívtelen eljárását, mely ál­tal egy öreg asszony egyetlen támaszától s egyet­len örömétől lett megfosztva. A bizonyítékok hosszú sorának lélektani fejtegetése után a következő szavakat intézi az esküdtekhez. Nem kérem önöktől, hogy vala­mely társadalmi pártállást foglaljanak el, hanem azt, hogy teljesen tárgyilagos ítéletet mondjanak. Ha önök elítélik védenc­emet, úgy azon meggyő­ződésüknek adnak kifejezést, hogy bármely pap­nak szabadságában áll azt tenni, a­mit P. Gab­riel tett. Kimondják önök ítéletük által továbbá, hogy a papnak szabad az ártatlan leány szívébe gyűlöletet és megvetést csepegtetni saját édes­anyja iránt, hogy azon szent költelékek, melyek őket egymáshoz fűzik, akadályt ne képezzenek, erkölcstelenségei kivitelénél. De minthogy álla­munk ily kihágásokat büntetlenül hagy, s a törvény szigorának alkalmazása minden támpont hiányában lehetetlenné lesz, egyedül a sajtó köte­lvunvsjój HZ lí J Uoágrv f £17 puk­­aloatold­aojgol­­slj utv­u tanyái ellenében megóvni. És ha önök kimond­ják a vétkest, megnyitják azon csatornákat is, a­melyeken keresztül az ifjú szívekbe a legborzasz­tóbb méreg fog magának utat találni. Nem is szabadelvűségükre, egyedül igazságszeretetükre s az erkölcsiség iránti érzelmükre hivatkozom tehát. (Élénk tetszés.) A szokásos válasz és viszonválasz nem fog­lalt magában érdekesebb jeleneteket. Elnök an­nak bevégeztével a tárgyalást az idő előrehala­dottsága folytán, másnap (aug. 2.) d. utáni 4 órájára tűzi ki.# Ötödik , utol­s­ó nap. Soha nem látott a tárgyalási terem ilyszámú közönséget. Nincs hely, mely betöltve nem lenne a legválogatottabb közönség által. — A tárgya­lás megnyittatván, elnök a tárgyalás folyamá­ban előfordult bizonyítékokat és ellenbizonyítéko­­kat összegezi, mire azután Lusz kérdést in­tés az esküdtekhez. Mielőtt az esküdtek visszavo­nulnának,elnök inti őket, hogy tárgyilagos ítéle­tet mondjanak ezen, az egész világ által oly éber figyelemmel követett perben.­­ Erre az esküd­tek visszavonulnak. A régi „Presse“ távirata szerint az esküdtek aug. 2 án esti 101/a órakor a következő ítéletet mondták ki: Vádlott Hinterhölzla be­csü­letsértés vádja alól felmentetik, bűnösnek találtatik azonban a köte­lességsz­erű felügyelet elhanyagolá­sában. Külföldi szemle, Pest, aug. 3. Az új franczia kölcsönre a zár­ki­­mutatás szerint 43 milliárdnyi óriási összeg íra­tott alá, oly eredmény, a­minőt alig várt volna valaki a franczia köztársaság második hivatko­zásától az európai hitelhez; barát és ellenség egyaránt meg van lepetve.­­ A versaileai nemzet­gyűlés baloldali tagjai bizottságilag tisztelegtek múlt hó utolsó napján Thiersnél, szerencseki­vona­­tukat fejezvén ki a kölcsön sikere fölött és kö­­szöneteket azon nyilatkozatért, melyet 29-én az állandó bizottság kebelében a köztársaság érde­kében tett. Ezután hosszasan értekeztek Thierssel a politikai helyzetről és a nemzetgyűlés napirend­jén álló főfontosságú tárgyakról. A n­e­m­­z­e­t­g­y­ű­l­é­s állandó bizott­sága jul. 31-én hosszú ülést tartott, melyen St. Mirc-Girardint választotta előadóul, majd az előb­bi ülés jegyzőkönyvének megvitatására tért át, melyben Thiers nyilatkozata is benfoglaltatik. E nyilatkozat bele lesz szőve azon jelentésbe, me­lyet előadó legközelebb a nemzetgyűlés elé benyújt. A budgetbizottság kilencz milliót vont le az 1873 ki hadügyi budgetből, minthogy az 1867-ki korosztályból 10,000 ember fog végle­ges szabadságra bocsáttatni, mi 3,300,0­00 frank megtakaritást tesz lehetővé; továbbá 14,600 em­ber fog félévi szabadságot kapni, mi 1 900.000 frankot takarít meg ; a földmiveseknek 5000 ló fog használatra kiadatni, s igy itt a megtakarítás 2.827.000 frank. Az 1873-ks hadsereg tényleges létszáma. 454,170 emberre fog növekedni, mely számból 425.000 ember esik a hadseregre és 29,170 a rendőrségre és republikánus gárdára.­­ Az összes 1873-diki budgetből 20 millió frank tö­röltetett. A császárok találkozásáról szóló újabb hírek szerint az orosz czár Berlinbe rándu­lása az osztrák császár ottléte alatt már rég meg­állapított dolog volt, egy Berlinből Pétervárra intézett barátságos meghívás folytán; másrészről Vilmos főherczegnek az orosz hadgyakorlatokra rándulása mindenek fölött oda czélzott, miszerint biztosítás nyujtassék Sándor czárnak, hogy az osztrák csá­szár is nagy súlyt fektet arra, miszerint személye­sen találkozzanak és pedig épen egy mindkettőjökkel egyenlő barátságban élő szövetséges udvarában, hol a köszök még netalán fenálló differentiákat végképen kiegyenlítsék. Sándor czár készséggel fogadta a meghívást, s a leghajlandóbbnak nyi­latkozott a barátságos viszonyok megszilárdítására.­­ Az orosz czár nagy kisérettel készül Berl­inbe s hír szerint vele jó a trónörökös más két főher­­czeggel együtt, míg Gortsakoff jövetele még bi­zonytalan. Az orosz hadsereg létszáma pétervári lapok szerint 10 hadosztálylyal, vagyis 40 ezred­del (120,000 emberrel) fog növesztetni, mit a tü­zérség megfelelő szaporítása követ úgy, hogy az átalános hadkötelezettség által különben is ma­gasra hágott hadügyi budget ismét jelentékenyen fog növekedni. A harmadik köztársaság férfiai: Barthelemy St. Hilaire. Útra kelt egyszer a török Konstantinápoly felé, hogy kérvényt nyújtson át a szultánnak s útköz­ben egy örménynyel jött össze, a kitől természe­tesen kérdezősködni kezdett a fejedelem jelleme után, a ki alatt mindketten szerencsések élni. Az örmény, a ki nagy barátja volt a királyoknak s általában a főúri osztálynak, legott egész ékesszállá­­sát előszedve­­számlálta föl az uralkodó kitűnő tu­lajdonságait. Ő ez és ez­­ élete hasonló az iszap­­talan folyam a szfi­rfly, p­sakisen so­vány jelző érvényeinek kifejezésére. A kérvényező török el volt ragadtatva e dolog hallatára, midőn azonban a másik befejezte magasztalását, igy szólt elmerengve csóválván fejét: „Igen, de mit tud ön mondani csibukcsijáról ?“ mert én azt ta­pasztaltam, hogy a hatalmasok tettei sokkal ke­vésbé függenek saját szándékaiktól, mint ked­­vencz szolgáikétól úgy, hogy én inkább szeret­ném, ha egy gonosz szultánnal lenne dolgom, aki­nek jóindulati csibukcsija van, mint oly szultán­nal, aki maga kegyelmes, de kegyetlen csibuk­csija van. A jelen pillanatban számtalan kérelmező van Francziaországban, kik épen úgy vélekednek, mint emez örmény, és a­kik nem annyira azzal törődnek, mily fogadtatásra talál kérvényük Thiers­­nél, mint inkább azzal, minő hatást gyakoroland az Barthelemy St. Hilairere. ő nem csibukcsija ugyan Thiersnek, de főtitkárja, titkos tanácsosa és jobbkeze s emellek még mint vezérkorbács sze­repel a kormánypártban, sőt többé kevésbé a hivatalos lapnak is főszerkesztője. Ez kétségtelenül bokros foglalkozás egy ember­re, főleg pedig olyanra nézve,ki inkább szereti Aris­­totelest, mint a politikát és oly életkort ért el, a­midőn kellemesebb mások fáradalmait nézni mint azokban személyesen részt venni. St. Hilaire ur azonban nem tartozik azon emberek közé, kik öregedni látszanak. A tanonczok, kik alatta hall­gatták a tudományokat, a midőn 1838-ban Victor Cousin utódául a latin és görög bölcsészet taná­rául neveztetett a franczia kollégiumba; a memo­­rialisták, kik akkor érintkeztek vele, a midőn az 1848-ks ideigl. kormány főtitkárságával volt fel­mindazon a téren, mely a mindennapi kenyeret szerzi meg számunkra; a becsületes kenyeret! Nehéz nekünk csupán csak tollunkkal küzdeni hatalmasságok és mindennapi szükségek ellen. Ne­hezebb mint azoknak, kik e kettővel kibékültek. Nem hisszük, hogy az a számunkra oly na­gyon áhított és praescribált bűvös lehűtse törek­vésünket. Ha ezt akarják tisztelt hírlapíró tár­saink, kívánjanak számunkra többet. Ha majd egészen megfagytunk! Ugyan ki vele! Csak mondják ki, hogy kössenek föl mindnyájunkat. Mindenki belátja, hogy ily körülmények közt mily nagy jelentősége van annak, hogy el­lenzéki hírlapíró még érzi a nap pörkölő suga­rait, s abban a helyzetben van, hogy a hatvani ut­­cza asphalt burkolatában ott hagyhatja csizmája nyomait. Fél Pest nincs Pesten, de hát mi oly boldo­gok vagyunk, hogy itt lehetünk, s nem vittek el Váczra ! Mindenki siet fürdőkbe, bűvös ligetek ár­nyába. Ha még élnének a nagadok és druidák, nem kis feladat volna Jupitertől, hogy hol talál számukra elrejtett forrásokat és csöndes ligeteket. Mi azonban csak maradjunk Pesten, a mi Jupiterünk majd gondoskodik felőlünk. A nap pörköl és minden pörköl. Az egyetem be nem csukta addig ajtaját, míg oda nem pörkölt a kegyes „Magyar államok­­nak“, a rectorrá nem választotta Hatala Pétert, az istentagadót, a szabadoncot, ki nem hisz a pápa csalhatatlanságában, s nem gyűjt Péterfillé­­reket. Szóval iszonyú ember, kit az ördögök a pokolban fognak megpörkölni. „Az isten oltalmazza a szegény embert!“ — sóhajtott a „Magyar Állam“ midőn Hatalát meg­ruházva ; a "mérnökök, kiket egészen ámulatba ejtett jártasságával a Sanscrit és hindu irodalom­ban, a midőn mint kormánybiztos a Suez csatorna hajózhatóságának megvizsgálására utazott velük, — mindezek és számtalan mások bizonyára úgy találnák ma, hogy Barthelémy St. Hilaire úr keveset változott. Magas, asceta kinézésű­ ember, komoly pro­­fessoros modorral, kissé előre hajlott háttal, mi a könyv embereit jellemzi: az övé az első arcz, mely szemökbe ötlik mindazoknak, kik az elnöki palotát meglátogatják, épen úgy mint hajdanra történt Thiers sz. györgytéri házában. — „St. Hi­laire az én regulátorom ; nem volt soha egyetlen gondolatom, a­mely ne nyert volna az által, ha az ő fején is keresztül ment“ — szokta volt akkor Thiers mondani. S habár nem is volt ez talán egyéb baráti bóknál, annyi igaz még­is volt ben­ne, hogy St. Hilaire koponyája magában foglalja mindazon előrelátó kidomborodást, a mely Thiersé­­ben talán hiányzanék. Thiers egyenesen a tárgyra tekint, a melylyel foglalkozik, mig St.­Hilaire mindjárt az útba eső akadályokra is gondol. Thiers állít, St. Hilaire okadatol. Thiersben megrögzött hazafias buzgalom lakik s azon magán eszméje van, hogy nincs ország az egész világon Franczia­­országot kivéve, a­mely csakugyan megérdemelné a közfigyelmet, St .Hilaire ellenben azon nézetben van, hogy sok jó volt a görögökben is és hogy nem ártana néha tőlök venni példát. A két barát minden lényeges dologban egyenlően gondolkozik s remél, kifejezési módjuk­­ban azonban azon különbség van, hogy míg Thiers szavai élet és csípősséggel találnak, de a szónok mosolyát és taglejtését igénylik, hogy teljes hatást idézzenek elő. St.­Hilaire beszéde pontosan után gyorsítható s kinyomatható amint van, a­nélkül hogy módosításokra lenne szükség. Guizot-ot és Dupanloup-t kivéve nincs franczia, a­ki hozzá fog­ható volna. Az élet talányai közé tartozik, miszerint vannak emberek, kikről azt hinnék, hogy a ter­mészet bizonyos foglalkozási kört szabott ki szá­mukra, és ezek mégis más egészen ellenkező ter­mészetű emberekhez idomítják magukat a legcse­kélyebb látszólagos erőfeszítés nélkül. Nem lehet a napnak egyetlen órája, a melyben St Hilaire úr ne gondolna Aristoteles munkáinak általa eszközölt fordításaira s ne gondolkoznék azon előszó tartalma fölött, melyet a közelebbi kiadás elé szánt. Recreatiója abban áll, hogy egy-egy jó czikket ir a „Débats“-ba Vishnu tiszteletéről; de­­finitiója egy jól töltött délutánról oda menne ki, hogy a franczia kollégium kathedrájában állhasson s ki­­meritőleg értekezhessék Plato „Republikájá“-ról. És mégis ki töltheti be jobban mint ő azon po­litikai és társadalmi feladatokat, melyeket szemé­lyes tisztelete a köztársaság elnöke iránt és semmi­esetre nem magán­hajlandóság juttatott kezére? Nézzük, mily vendégszeretően mozog Thiers elfogadó termeiben, mily udvariasan üdvözöl mindenkit s mily tapintatosan meg tudja választa­ni a tárgyat, a melyről itt ott szót vált a vendé­­­gekkel. Még nem jött divatba Versaillesban egyik párt részéről sem, hogy duzzogjanak Thiersre úgy, hogy elfogadási estélyei annyira képesek, a­mi­nőt egyetlen franczia udvar, királyi avagy csá­szári sem volt képes a jelen században felmutat­ni. Ősrégi családfájú herczegek, bonapartista tisz­tek, orleánista bankárok és kereskedők, hírlap­írók, ügyvédek és a legfinomabb vörös radikálok — minden rangú és véleményű emberek, kiket egyedül csak a köztársasági kormányforma hoz­hat egymással össze,­vannak itten egybegyűlve, és Barthelémy St-Hilaire a legügyesebben tud e tarka elemek közt vitorlázni. A legitimistáknak tisztelettel szól­ó Henrikről, azonban hozzáteszi, hogy Francziaország nem kevésbé Francziaország azért, m­ert postabélyegein nincs királyfej; az orleánisták közt sokkal inkább ismerik tisztele­tét Lajos­ Fülöp fia iránt semhogy azt itt ismé­telnünk kellene, azonban épen nem retten visz­­sza, magának Aumale­ngnek is szemébe megmonda­ni, hogy a­midőn valamely család kormányozni igyekszik valamely országot csak azért, mert ősei is azt tették: annak épen olyan értelme van, mintha valamely család tudorságot, avagy ügyvé­di diplomát követelne, mert ősük orvos avagy ügyvéd volt; a köztársaságiakat viszont inti, mi­szerint a koczka­­még most saját kezükben van s ha megfontolók és elővigyázók lesznek, a diadal elmar­adhatlan. St. Hilaire úr az Operában monarchistának érzi magát, mert a koronázási jelenet a „Próféta“­­ban képzelődésének leyális ösztöneit költi fel; mi­dőn ismét a rokkantak palotája előtt elmenve egy-egy mankós és érdemrendes aggot pillant meg, ily gondolat fordul meg agyában: „A Napóleonok bizonyára nagy faj voltak“, — ha aztán esténkint a Revue des Deux Mondes hasábjait futja át, az alkotmányos orleanismus korszakába képzeli vissza magát; végül Thiers beszédeinek hallatára azon meggyőződésre jut, hogy ő republikánus. Az ő republikanismusa azonban olyan mint a szélka­kas, rögtöni változásoknak van alávetve. Ha Pá­riában egy olajkereskedő boltja kigyulad, St. Hi­laire legott a kommunisták kezét látja a dologban s fennen hangoztatja, hogy Mac-Mahon az egye­düli ember, ki alkamas­ egy köztársaságot kormá­nyozni, ha ellenben a kormány szigorral lép fel ellenségeivel szemben, ő az első, aki mozog s meg­jegyzi, hogy ő a megtorlási rendszernek sohasem volt barátja.

Next