Ellenőr, 1872. október (4. évfolyam, 227-253. szám)

1872-10-19 / 243. szám

melyet eláraszt rágalmakkal, kételyt ébresztve a törvényhozás hatáskörének térj­eme iránt, megin­gatja a nép jogérzetét, a törvény iránti tiszteletet és kötelemszerű engedelmességet, és a kormányt ille­­t­éktelenül felelőssé tévén a szerb nép előtt, hivatko­zással végződik ennek haszúállására. Ezen okmány több szerb egyházközség gyűlése által tárgyalás alá vétetvén, nagyobbrészt a kongressusi tagok eljárá­sát, s a nyilatkozványban kifejtett eszméket helyes­lő határozatok hozattak. Nem szükség elemeznem a fönnebb jelzett irányú okmány ismétlődő tárgyalá­sának sokoldalú hátrányait, iől°g akkor, midőn mi sem történt az abban nyilvánuló részakaratú irányzat ellensúlyozására, de azonfölül kétséget nem szenved, hogy a látszólag bár egyházi kér­dések keretén belül mozgó, valóságban politikailag izgató nyilatkozványnak az egyházközs­égek általi tárgyaltatása politikai bünteté­sé válik, melyre ezen közegek, csak a szerb egyházközségek szer­vezésére vonatkozólag az 1868-ikévi augusztus 10-én kibocsátott legfelsőbb rendelet B. 23. §-ában meg­állapított illetékesség túllépésével vállalkozhattak, mely §. végszavai szerint: „Minden más tárgy, a­mely nem közvetlenül az (helyi) egyházat és iskolát illeti, az egyházi gyűlés tárgyalásaiból föltétlenül kizárva marad.“ Mindezeknél fogva az ezen nyilatkozvány tárgyalása folytán hozott határozatok érvénytelenségének kijelentése mellett az illető jegyzőkönyvek, s ezeken alapuló egyéb okmányok és cselekmények megsemmisítését el­­rendelendőnek, a további tárgyalást és ez ügybeni határozathozatalt, az abban résztvevők személyes felelőssége alatt, szoros tilalom alá helyezendőnek tartván, van szerencsém hivatalos tisztelettel fel­kérni, hogy az említett nyilatkozvány tárgyalásáról vezetett egyházi községi gyűlés jegyzőkönyveinek és határozatainak megsemmisítése, s a további tárgyalásoknak szoros tilalom melletti beszüntetése iránt intézkedni, s engem tett intézkedéseiről s azok eredményeiről értesíteni. Újvidéken 1872. okt. hó 8-án báró Majthényi László s. k. London, okt. 15. (Saját levelezőnktől.) Ha már a fogadtatás, melylyel Londonba való érkezéskor a hordárok s kocsisok részéről találkozunk, minden, csak nem kellemes; a be­nyomás, mit a sötét házak, szűk és felette sza­bálytalan s egyszersmind elég piszkos utczák tesznek, egyáltalán nem elragadtató; a csaknem örökös köd, gyakori esőzések szinte visszariasz­­tóvá teszik az itteni tartózkodást; a nép elzárkó­zott kedélye, nem előzékeny modora, az élelem túlcsigázott ára, ízetlensége s egyformasága leg­­kevésbbé sem marasztalók; a vasárnapok, miken a templomokon kívül minden foglalkozást, szóra­kozást adó mulattató helyiségek és intézetek, dal­csarnokok, színházak, múzeumok sőt posták is egész napon bezáratnak,­­ halálosan unalmasak . London hasonlíthatlan világkereskedelme, ipara, művészek, de kivált tudományos intézetei, könyv­tárai, múzeumai, növény­i állatkeretei kibékülnek az itteni tartózkodás nélkülözéseivel, nem is em­lítve azon élvezeteket s hasznot, miket egy oly nagy állam, mint Anglia földrajza, népe nyelve, politikai szervezetének sat. közvetlen tanulmányo­zása által nyújthat. Ha igaz is, hogy ez utóbbiakkal sohasem szűntem meg lehetőleg megismerkedni, a velük való foglalkozásba, könnyen megérthető okok miatt, meg sem mernék ereszkedni, s olvasóim közül azok, kik külföldön utaztak s itt hosszabb ideig tartózkodtak, igen jól fogják tudni, hogy midőn valamely ország fővárosába érkezünk, mit legelőbb teszünk, az a város nevezetességeinek megtekintése. Tv-vlv... 1------..1-----------------------------_______________ s itt is. Azonban a nevezetességeket, miket alkal­mam volt szemügyre venni Londonban, olvasóim is akár a britt fővárosba tett utazásból, akár pe­dig e lapok megelőzött figyelmes és szorgalmas levelezői után sokkal jobban fogják ismerni, hogy­­sem ismétlés koczkáztatása nélkül leírásokat meg­kísérelhetném. Válogató is akarok lenni, s ezúttal egy oly magántermészetű múzeumot óhajtok bemutatni, mely daczára gazdag kincseinek, a nyilvános mú­zeumok ismeretségkörénél, hírnevével rém­elr. Tussand asszonyság s fiai múzeuma ez, melyben holt és élő fejedelmek, nevezetes férfiak, nők életnagyságu viasz­ alakaik, az általuk viselt eredeti vagy utánzó­ öltözetben; hirhedett gonosz­tevők fejei, kinzási eszközök, nyaktilók stb. s végre első Napoleon tulajdonát képző tárgyak ál­­lítják ki. Két terem van betöltve I. Napoleon s csa­ládja tulajdonát képzett tárgyakkal. A belebb eső teremben három kocsit veszünk észre, az egyik a császár utazó kocsija volt, a másik, melyet milá­nói megkoronáztatása alkalmával ő és kisérete használt; a h­rmadik, múlott alakú kocsi az, melyben szt.-heleni fogsága ala­t­t csikázni szo­kott. A legelső a legméltóbb ügy sem lekötésé­re. Bruxellesben készíttetett a egyik kitűnő kocsigyártója által, rendkivü­sen, hogy a császárnak oroszországi szere hadjárata alatt szolgáljon. A kevés közül­­ az egyik, mi e hadjáratból visszakerült. E kicsit később­er­e kisérve urát minden hadjáratában eg arlooig, hol az elbeszélendő körülménye ellenség kezébe esett. A csata már megy a szövetségesek által, a franczia hadak égettettek, s erősen üldöztettek a poroszok ehet, Keller ezre­des parancsnoksága sályt küldött Jen­napeba. A városhoz ért . •­ sít tolva s maroknyi franczia által védve uliaia, kik azonban engedni valának kénytelenek a túlerőnek. Közel a város bejáratánál állott az utazó kocsi, melylyel foglal­kozunk. Hat ló volt bele fogva: a lovász s a ko­csis helyükön, készen indulásra a legkisebb adott jelre. Az ezredes, ki most fogva hitte I. Napóleont, nehány katonával előbbre jött s a lovászt s ko­csist helyükről leparancsolá ; de midőn ezek en­gedői helyett lovaik közé vágtak, a tiszt megöleté a lovászt s a két első lovat, s sajátkezüleg ölé meg kardjával a kocsist. Még láthatni két csapást, mit a kocsi a ko­csis ülésen kapott. Az ezredes felnyitá ekkor az ajtót s láthatta, midőn a császár a túlsó ajtón kiugorva, hirtelen lóra kapott s sebesen tovavágta­tott a dulakodásban. Sietségében a császár elejté kalapját, kardját s köpenyét, mik kevés távolság­ban az után felszedettek. A kocsis ülése akként van elhelyezve, hogy ne láthassa a kocsi belsejét. A kocsi oldalak go­lyómentesek, rajtuk a császár czimerei. A kocsi belsejében mint négy szögletben egy egy lámpa függ s hátul meg egy visszverővel, mely hatalmas világosságot vethet az előrészre. A kocsi rugói rendkívül erősek, valamint a kerekek is ; a ló­szerszámok nem épen császáriasak , s magukon az oroszországi hadjárat jeleit viselik, egyedül a méhek, mikkel kivárvák, hirdetik egykori használatuk. A kocsi belseje különös vizsgálatot érdemel: akként van berendezve, hogy konyhául, alvószo­bául, éttermül, dolgozószobául egyként szolgálhat. Fiókjait, osztályait, felszereléseit hosszas volna felsorolni. Látni kell őket. Nincs legkisebb rész, egész a kocsis ülésig, mit fel ne használtak vol­na, ide egy összerakható s két perez alatt fel­állítható aczélágy is rejtezett el, a matraczok a kocsi üléseit képezik. A kocsi ajtaján valamint az oldalakon pisz­tolytartályokat vehetünk észre. A pisztolyok, mi­ket bennük találtak, mind töltve valának. Az aj­tók zárhatók és bereteszelhetők. A kocsi, midőn ellenség hatalmába esett, egy több mint hatvan darabból álló arany nécessairet tartalmazott, egy nagy ezüst chronometert, egy pár sarkantyút stb. nagy mennyiségű arany pénzt s gyémánt fejdiszet ; azonban a császár több millió értékű ékszerei a lőporos ládában fedeztettek fel. Mind e tárgyak a Keller ezredesei lettek s később nagy részben Tussand asszonyság birtokába mentek át, s ott láthatjuk őket a két teremben üveg alatt. Amerikaiak csak igen kevés emlékdarabnak jö­hettek birtokába. A muzeum látogatói kivétel nélkül beülnek a nagy tábornok s vezér­ kocsijába ; de mert a kö­zönség kegyeletes emlékül mindig lecsipegetett az ülések bőréből egy egy darabkát, a tulajdonosnő kénytelen volt a kocsi belsejét újólag bevonatni s a pusztításnak igy véget vetni. TÁRCZA. JANE EYRE. - ÖNÉLETÍRÁS -írta CUBRER BELL. (Folytatás) VI. fejezet. A következő nap épen úgy kezdődött mint a megelőző­ felkelés és felöltözés az éjjeli lámpa világánál, de e reggel kénytelenek voltunk mel­lőzni a mosakodás szertartását, minthogy a víz megfagyott a korsókban. Az idő az elmúlt estén megváltozott; a hideg északkeleti szél ablaktáb­láink repedésein egész éjjel befütyülvén még ágya­inkban is dideregni kényszerített és a korsók tar­talmát jéggé változtatta át. A hosszú, másfél óráig tartó ima és Biblia felolvasás alatt azt hittem, hogy magam is meg­fagyok. Végre elérkezett a reggelizés ideje és ma a leves nem volt kozmás, a minőség ehető, a mennyiség csekély volt, mily kevésnek látszott előttem az adag, melyet tányéromra kimértek. Szerettem volna megkétszerezve látni. Napközben engem is beosztottak a negyedik osztályba és kitűzték rendszeres feladataimat és te­endőimet ; eddig csak nézője voltam a lowoodi na­pirendnek, ezentúl mint szereplő voltam ebben részt veendő. A könyv nélkül való tanulás kissé szokatlan lévén előttem, kezdetben a feladványokat hosszaknak és nehezeknek tartottam: a különböző tantárgyak gyakori változtatása egészen megzavart, úgy, hogy valóban boldognak éreztem magamat, midőn kürülbelől délutáni három óra tájban Smith kisasszony mintegy két rőfnyi hosszú muszlin szövet­darabot adott kezembe, tűkkel, gyüszüvel stb. együtt, azon utasítás mellett, hogy üljek le a tan­terem valamelyik csendes szegletébe és szegjem be a szövetet. Ugyanezen órában a legtöbb leány var­rással volt elfoglalva, de az egyik osztály még Scatcherd kisasszony széke körül állt és a nagy csendességben hallani lehetett, hogyan mondák fel a leányok leczkéjüket és milyen ellenvetéseket vagy megjegyzéseket tett arra Scatcherd kisasszony. A tantárgy az angol történelem volt, a tanu­lók közt megpillantani új ismerősömet a folyosóról; a tanóra kezdetén az osztály élén foglalt helyet, de valamely kiejtési hiba vagy egyéb figyelmetlenség miatt hirtelen hátra lett küldve az osztály legvé­gére. Scatcherd kisasszony még e messze eső he­lyen is folyvást szemmel tartotta és szünet nélkül ily modorú megjegyzéseket intézett hozzá : — Burns,­­úgy látszik, ez volt a neve, mint­hogy itt minden leányt vezetéknevén szállítottak mint másutt a fiukat) Burns, féloldalt állsz a czi­­pődben, rögtön fordítsd kifelé a lábad hegyét. — Burns, nagyon rutul kidülleszted az álladat, húzd be tüstént. — Burns, parancsolom, hogy tartsd ma­gasan a fejedet, nem akarom, hogy igy állj előttem, stb. stb. Miután egy fejezetet kétszer elolvastak, a könyveket be kellett csukni és a leányok felmond­ták a leczkét, mely I. Károly uralkodásának egy részét foglalta magában és melyben gyakran elő­­­fordult a hajóvám, sulyvám és több efféle, melyről a legtöbben nem tudtak beszélni, de Burns meg­oldott minden nehézséget, mihelyt reá került a sor, úgy látszott, mintha emlékezete híven megtartotta volna az egész lecske lényegét és kész volt a fele­lettel minden kérdésre. Vártam, hogy Scatcherd kisasszony meg fogja dicsérni figyelméért, de e helyett egyszerre felkiáltott: — Piszkos, kiállhatlan leány! ma reggel nem mostad meg körmeidet. Burns egy szót se felelt e támadásra és én nagyon csudálkoztam türelmén. — Miért, — gondolom magamban — miért nem magyarázza meg, hogy ma reggel nem csak a körmeit, de még arczát se moshatta meg, mert a víz meg volt fagyva? Figyelmemet most Smith kisasszony vette igénybe, kinek egy köteg pamutot kellett tarta­nom, melyet le akart gombolyítani; ő foglalkozás közben kikérdezett: jártam-e már valaha iskolába, tudok-e hímezni, kötni, horgolni stb.; mindaddig, míg e legombolyítást el nem végezte, nem kísér­hettem figyelemmel Scatberd kisasszony mozdula­tait. Midőn székemhez visszatértem, e tanítónő épen valamit parancsolt, minek jelentőségét nem bírtam felfogni; de Burns azonnal kiment a te­remből és belépett a kisebb belső szobába, mely könyvraktárul szolgált, néhány másodpercz múlva visszatérvén kezében egy vessző köteget hozott, mely egyik végén össze volt kötözve. E balsejtel­met ébresztő műszert átnyújtó Scalcherd kisasszony­nak, tiszteletteljesen meghajtván magát, aztán a­nélkül, hogy további meghagyást várt volna, nyu­godtan b­oldó nyakig érő előkötőjét és gallérát és a tanítónő nyomban tizenkét erős ütést mért nya­kára a vessző köteggel. Egyetlen könyv se csil­­lámlott Burns szemeiben, s míg én a varrást fél­­beszakítom, mert ujjaim reszkettek e látványnál a sikertelen és tehetetlen haragtól, merengő arczának egyetlen vonása se változtatá meg szokott kifeje­zését. — Megcsontosult rosz gyermek! kiáltá Scat­cherd kisasszony; semmi se képes megjavítani ren­detlen szokásaidat; vidd vissza a vesszőket. Burns engedelmeskedett: közelről láttam, mi­dőn a szomszéd szobából előjött; épen e pillanat­ban dugta zsebébe kendőjét; sovány arczán egy könyv nyoma látszott. Azon esti óra, melyben szabad volt játsza­nunk, szerintem a lowoodi napok legélvezetesebb része volt: ama kis­ darab kenyér és kevés kávé, melyet öt órakor kaptunk, felfrisitő élénkségün­ket, habár éhségünket alig csillapította; az egész nap feszes tartózkodása megszűnt; a tanteremben melegebb volt mint reggelenkint, minthogy a kan­dalóban kissé jobban és nagyobb lánggal égett a tűz, melynek rendeltetése volt ezen órában a még meg nem gyújtott gyertyákat pótolni. A vöröses félhomály, a szabadabb mozgás, a sok hang zsi­­bongása , a szabadság kellemes érzését ébresz­tő fel. Azon nap estéjén, midőn Scatcherd kisasz­­szony megfenyítő Burnst, szokásom szerint egye­dül, de nem sokat törődve magánosságommal az asztalok és a nevető csoportok közt kóboroltam, koronkint, midőn az ablakok mellett elmentem, ki­­nyitom az ablaktáblát és kitekintettem; a hó sű­rűen esett s az alsó táblákat már is vékony ré­teggel vonta be; ha nagyon figyeltem, a szobában uralkodó zaj daczára is meghallottam a szél szo­morú üvöltését. Ha kedélyes otthont és nyájas rokonokat hagytam volna el, hihetőleg ezen órában éreztem vala legélénkebben az elválás fájdalmát; szívemet a szél elszomorította, nyugalmamat e félhomály­ban zsibongó zűrzavar meghá­torította volna, de jelen helyzetemben mindkettő erősen felizgatott, lázas nyugtalanságomban azt óhajtottam, bárcsak a szél még szilaj­abbul üvöltene, a félhomály sö­tétséggé tömörülne és a zsibongás az ordításig fo­kozódnék. Egy pár asztal alatt keresztül mászva és né­hány női alak közt végig botorkálva az egyik kandallóhoz törtem utat magamnak : itt a magas drót rostély előtt megpillantani Burnst, ki ott tér­delt szótlanul, elmerülve és teljesen elmélyedve egy könyv társaságában, melyet az izzó hamu vöröses világánál olvasott. — Még mindig Rasseles? kérdem, midőn oda értem hozzá. — Igen, felesé, épen most fejeztem be. Öt percz múlva becsukta a könyvet, a­minek én nagyon örültem. — Talán, gondolom magamban, talán most reá bízhatom, hogy beszéljen. Leültem mellé a padlóra. — Mi az ön keresztneve? — Helén. — Mesziről jött ön ide ? — Éjszakról jöttem, csaknem a skótországi határszélről. — És visszamegy ön valaha? — Remélem, de a jövőt senki se tudhatja biztosan. — Ön kétségkívül óhajtja elhagyhatni Lo­woodot. — Nem én, miért óhajtanám ? Neveltetésem miatt küldtek Lowoodba és haszontalan dolog volna elmennem innét addig, mig e czért el nem értem. — De ama tanítónő, Scatcherd kisasszony, oly kegyetlen ön iránt. — Kegyetlen ? Épen nem! Ő csupán szigorú és nem tűri el hibáimat. — De én az ön helyén gyűlölném őt, ellen­szegülnék és ha megütne ama vesszővel, kicsavar­nám a kezéből és összetörném a szemei előtt. — Ön aligha tenne ilyesmit, de ha csak­ugyan megtenné, Brocklehurst úr bizonyára elűzné önt az iskolából, a­mi nagy szomorúságot okozna rokonainak. Sokkal jobb, türelmesen elviselni oly fájdalmat, melyet csak magunk érzünk, mintsem elkövetni valamely megfontolatlan cselekményt, melynek következményeit megéreznék mindazok, kik velünk összeköttetésben élnek — és ezenkívül a szentírás is azt parancsolja, hogy a roszat jóval viszonozzuk. — De én lealázónak tartom a testi büntetést, vagy mikor valakit kiállítanak egy szoba közepére, és eztán ön oly nagy leány: én sokkal fiatalabb vagyok és még­se lennék képes eltűrni. — És mégis kénytelen lenne eltűrni, ha el nem kerülhetné: gyávaság és együ­gyüség azt mon­dani hogy nem képes e­lt­ű­r­ni olyasmit, a­mi­nek elviselésére sorsa kényszeríti. Csodálkozva hallgattam reá; nem bírtam megérteni a türelem e tanát és még kevésbbé tud­tam rokonszenvezni azon elnézéssel, melyet kínzója iránt nyilvánított. Mindamellett éreztem, hogy Burns Helén, az én szemeim előtt láthatlan vilá­gosságban szemléli a dolgokat. Sejtettem, hogy neki igaza lehet és én hibázhatom, de nem akar­tam tüzetesebben fontolóra venni a tárgyat, hanem alkalmasabb időre halasztottam. — Ön azt mondja Helén, hogy önnek sok hibája van : váljon mily hibái lehetnek ? Ön oly jónak látszik. — Tanulja meg az én példámból, hogy nem kell a kü­lszin után ítélni. Én mint Scatcherd kis­asszony mondta, rendetlen vagyok; holmimat rit­kán rakom el és soha sem tartom rendben; vigyázat­lan vagyok, megfeledkezem a szabályokról; olva­sok, mikor leczkémet kellene tanulnom és néha azt mondom, a­mit ön az imént mondott, hogy nem vagyok képes eltűrni a rendszeres pontosságot. Mindez nagyon boszantja Scatcherd kisasszonyt, ki természeténél fogva nagyon rendes, pontos és tisz­taság­szerető. — És durva és kegyetlen, tevem utána, de Helén nem akarta elismerni e toldalék igazságát és nem felelt. — Várjon Temple kisasszony is oly szigorú ön iránt, mint Scalcherd kisasszony. Temple kisasszony nevének hallatára szelid mosoly vonult végig Helén komoly arczán. — Temple kisasszony a megtestesült jóság fáj neki, ha valaki — bár a legroszabb gyermek iránt is, szigorúnak kell lennie; jól látja hibáimat és nyájasan figyelmeztet azokra és bőkezűen jutal­maz, ha valami dicséreteset teszek. Az én nyomo­rult, hibás természetem legvilágosabb bizonyítéka épen abból áll, hogy még az ő nyájas, észszerű in­tései se gyógyítottak ki hibáimból, sőt dicsérete, — melyet pedig kimond­atlanul nagyra becsülök — dicsérete se képes elővigyázóvá és gondossá tenni. — Ez igen különös, mondom, pedig oly könnyű gondosnak lenni. — Nem kétlem, hogy önnek könnyű. Ma reggel sokáig néztem önt a tanóra alatt és láttam hogy folytonosan figyelt, gondolatai soha se kóbo­roltak ide s tova, mialatt Miller kisasszony a lecz­két magyarázta és önt kikérdezte. Az én gondola- Külföldi szemle. Poo­ fel ölni. 18. A két Marne departement kiürítése végre megkezdetett s a 49-ik porosz gyalog ez­red 15-én reggel elhagyta St. Diziert. — A ba­rackok a többi departementokban készen álla­nak s a vegyes bizottság megtevén a vizsgát, az építkezést kifogástalannak találta, a nedvesség miatt azonban egy időre még nem látta czélszerü­­nek, hogy a katonák bele költözzenek. Picard Ernő brüsseli követ lemondása ez állomásáról átalános meglepetést szült a múlt na­pokban egész Francziaországban, legkülönösebb volt azonban a dologban, hogy épen maga Picard csodálkozott e fölött leginkább, és sem ő, sem mások nem tudták mire magyarázni a dolgot, minthogy Picardnak ilyesmi eddig eszébe sem ju­tott. Legközelebb tehát jónak látta Picard szemé­lyesen felkeresni Barthelémy Sz Hilairet s itt ki­tűnt, hogy a lemondó levél Brüsselből a követ­ségtől érkezett rendes alakban kiállítva, s hogy ki állította ki, csak a megkezdett vizsgálatokból fog kitűnni. J o i n v i 11 e b g. egy a mozgóőrök emlékére emelt szobor leleplezése alkalmából oly hazafias és minden ízébe­n franczia beszédet tartott legkö­zelebb, a­minőre sokan nem tartották volna őt képesnek. Hajdan — mondá — jeles vezéreknek emeltek bevégzett háborúk után emlékszobrokat, ma azonban összefoglaljuk elismerésünkben mind­azokat, kik oda adják életöket a hazáért, és ez helyén van így. Nemde az egész hadseregnek, harczias erényeinek köszönhetjük dicsőségi kor­szakaink eredményeit, és nemde önfeláldozási szelleme tette tiszteltekké, még csak tegnap is vereségeinket Wissembourg, Froeschwiller, Metz és Páris alatt, és mindazon hareztéreken, hol ka­tonák és tengerészek hősekként estek el ? — Sze­retném, ha minden departement, minden város, minden falu egy-egy emlékszobrot emelhetne mint mi azon fiai számára, kik oly dicsően vérzettek el Francziaországért. De még többet akarnék en­nél : szeretném, hogy midőn felemeljük ismét a Vendôme szobrot, a dicsőségnek a kommün által ledöntött eme nagy emlékét, tetejére egy közka­tona alakját helyezzük, mint legszebb jelvényét a haza iránti szeretetnek! Különösen ma, midőn összes fiatalságunk beáll a hadseregbe, úgy kell feltüntetnünk előtte a katonaéletet, mint a tisztelt és dicsőített kötelesség iskoláját, hogy kölcsönö­sen szeressék és becsüljék egymást és megszűnjék közöttük valamint közöttünk is a viszály s mind­nyájan egyetlen czélra: Francziaország nagysá­gára törekedjünk! A vörös herczeg kiutasítása alkalmából a Gironde egy levelet közöl, melyet Dolgorucki Péter hg. intézett volt az excsászárhoz s mely eképen hangzik: „III. Napoleon császárnak. Brüs­sel febr. 8. 1863. Mire! Ön, s még néhány, ön­höz hasonló szintén tiszteletre méltó egyén, mint Morny, Moquart, Delangle, Chaix—d’Est—Ange, Devienne, Benoit Champy arra kényszerítettek, hogy elhagyjam Francziaországot. Én Belgiumba húzódtam. De a leyális és tiszteletre méltó belga nemzet egy gyáva kormány alatt áll, melynek miniszerei megfeledkezve a nemzet méltóságáról, egyébre se gondolnak, mint hogy ennek tetszését és kegyét kinyerjék. E miniszerek engem méltat­lan bosszantásokkal üldöztek és arra törekedtek, hogy engem elfogjanak. Ma már elhagyom Bel­giumot és rövid tartózkodás után Hollandiába, in­nen Angolországba fogok menni, hol alkalmam lesz önnek megköszönni tettét néhány év múlva, ak­kor t. i. midőn a francziák az önt megillető igaz­ságot ki fogják szolgáltatni, azaz elkergetik önt földjükről. Azt hiszi ön, hogy a Bonaparték dy­­nastiát képeznek ? Nevetséges tévedés ! A Bona­parték koronás rendőrbiztosok családját képezik kiknek hivatása abban áll, hogy megtanítsák a francziákat azon politikai szabadságok becsére, melyeket a Bonaparték tőlünk elvettek, de me­lyeknek újból birtokába fognak jönni akkor, mi­kor önt elűzendik. Fogadja Sire, az ön erényei és kitűnő lojalitása iránt minden érzékeim hódo­latát. — Dologorukov Péter herczeg.“ Az angol kormány attól tart, hogy a ber­lini találkozás folytán Német- és Oroszország közt történt közeledés után Ausztria is megvál­toztatta keleti politikáját. Ehez képest az állo­mására közelebb visszatért Beust­er. megbízást vett, hogy adandó alkalommal nyugtassa meg az angol kormányt s jelentse ki, miszerint Austria eddigi politikájához híven Törökország erejének gyarapítását tartja jövőben is szem előtt, nem ha­nyagolván el e mellett az ottani keresztények érdekeinek óvását sem, továbbá, hogy épen a berlini találkozás azon tényt tüntette fel, hogy a három hatalmasság közül egy sem hajlandó tá­madólag fellépni a keleten. A pápa a római lapok közleménye szerint átalános vezeklési gyakorlatokat rendelt el, melyek szerint minden világi papnak nyolcz napot zár­dában kell töltenie és ott szigorú vezeklést tartania. Lin­ngstone leve­l él el, melyről teg­nap említést tettünk, a „D. News“ már közöl egyes helyeket, így a többi közt írja a nagy utazó f. évi jul. 2-áról Webb konsulnak : Vártam Stanley küldeményére itten Anyanyembében, miként Sty­­letes Simon várt az ő szobrára, és számláltam minden napot, kérve és imádkozva, hogy semmi betegség ne érje barátunkat, és semmi előre nem látható esemény meg ne hiúsítsa nemes szándékait Stanley már túlesett a hideglázon, mely itt a leg­veszélyesebb ellenség, különben nem is hagytam volna őt egyedül útra kelni Zanzibarba.­­ Az­óta mint tudjuk megkapta Livingstone a negyven megbízható embert és a segédeszközöket, a­melyek kutatásainak folytatására szükségesek voltak. A harmadik köztársaság férfiai: Louis Blanc. — A „D. News“ után. — Feltéve, hogy egy párisi bourgeois 1848-ban el­aludván, most ébredne fel, bizonyosan ismét aludni menne, ha értesülne, hogy Louis Blancot a mér­sékelt republikánusok közé számítják. Borzasztó­nak tűnnék fel az ily ember előtt hallani, hogy van egy osztálya a republikánusoknak, mely még Louis Blancnál is mértéktelenebb. „Mit kérhetne valamely proletarius — kérdezné — a­mit e lel­kesült paradoxista nem lenne kész neki megadni?“ „Blanc erősen rajta volt, hogy fenekestől felforgasson, sőt végkép elsöpörjön minden társa­dalmat. El akarta törölni az invidualismust é­s annyit adni minden munkásnak, a­mennyivel más bir, azaz nem adni többet az ügyes A-nak, mint az együgyű B-nek. Egy sereg csavargót ültetett a Luxemburg palota bársonyos padjaira, hol a No­­aille-ok, Broglie-ok, és Montalembertek ültek, s hol Pasquier kanczellár elnökölt fönségesen, s ,,a munka paire-jeinek nevezte el a jövevényeket.“ „E kis embert márcz. 17-én 200.000 blau­­seos kóbor emelte vállára s csak hajszálnyi hiány­zott, hogy dictatorul nem nyerte őt Páris, pedig Páris egyértelmű Francziaországgal. Louis Blanc Sz. Lajos jogarát tartva és talán XIX. Lajosnak nevezve magát, hogy megmutassa a békeszerető embereknek, miszerint ép annyi joga van egy re­publikánusnak, mint egy Bourbonnak valamely számot szúrni neve elé ! S mi következett volna aztán ? És önök mérsékelt republikánusnak neve­zik őt!“ — így fejezné ki magát a mi 1848-as typikus bourgeois-nk. Louis Blanc talán az egyetlen ember a vilá­gon, a­ki azt hiszi, hogy ő nem változott, és eb­ben talán igaza is van. Nem valószínűtlen, hogy keble ma is ép úgy telt lelkesültséggel mint min­dig. Hatalomra jutván, talán ismét megkísérlené ugyanazt, amit 1848-ban tett; annyi tény, hogy a véleményt, amelyet egyszer hangoztatott, nem vonta vissza soha. Csak aki külsőségek után ítél, hajlandó őt a mérsékelt republikánusok közé so­rolni, mert baja megszürkült, mert angolosan öl­tözködik, és mert noha most áll neve a párisi képviselők névsorában, ép oly udvariasan és aca­­demice beszél, mint akár Dupanloup­e püspök­sége. Ez okból talán nem is pazarkod­ott soha be­szédével. Nem tartozott soha a ma rikácsoló szó­nokok közé, kik felkapaszkodnak egy sarokkőre, megeresztik nyelvök csatornáit s mig egyik tar­­tókkal a lámpaoszlopot ölelik át, a másikkal jobbra balra szeldelik a levegőt. Blanc mindenkor megfontolta minden szavát, mintha darabonként két-két sorba kerülne neki, de mindamellett elég bőkezűen bánt vele, nagylelkű lévén pénzével. Blanc különös ember mindenesetre­ szerette Robespierret, aki pedig bizonyosan nem szerette volna őt; azután szerette Rousseaut, noha Roussea­u mindenesetre furcsának tartandja, hogy azon em­ber, ki az egyéniség ellensége, öt frankot fizessen naponkint 1848-ban egyé­ni ebédjéért, ily tény­nyel bizonyítván be önmegszorítását. Erre azonban azt felelhetné Blans némi meglepetéssel, hogy hi­szen öt frankkal nem is lehet jól ebédelni. Igaz, de mi történnék azon munkásokkal, a­kik testvéri közösségben élnének: képesek lennének-e azok öt frankot kiadni ? „De hisz azok kézi munkások,“ ellenvetné Blanc, „míg én szellemi munkás va­gyok — travailleur de la pensée.“ — Igen, de hogyan lehessen itt határvonalat húznunk, és ki húzza azt egyáltalában ? Nem annyit ér egyik em­ber mint a másik ? Miért megörökíteni a degra­dáló különbséget, mely alárendelné a kezet a főnek ? Egy szabad köztársaságban nem szabad aristokratiának és legkevésbbé anatómiai aristokra­­tiának fenállania. Ha a tehetetlen mesterember tesz asztalok készítésért, ugyanoly jutalmazásra van jogosítva, mint az ügyes mesterember, époly joggal egy ostoba író unalmas könyvek írá­sáért ugyanannyit követelhet, mint a jeles szerző mesterművek kiadásáért. És e szabály alkalmaz­ható egyátalában. S hogy igazat adjunk Blanc­­nak,­­ nem vonakodnék saját személyét illetőleg az elvek következményeinek elfogadásától; mind­amellett rendkívül megütköznék rajta, ha látná, hogy Thiers, Lamartine és Hugo Victor valame­lyik nemzeti pénzintézetnél ugyanazon mérték szerint díjaztatnának munkáikért, mint a ponyva­­irodalom gauzsafiai. — Ez ingadozás jellemzi az embert. Ő mély gondolkodó — némileg ábrán­dozó — de nem a tett embere. Jó családból származván, de szülei korlátolt vagyoni állapota által magán-nevelősködéssel kény­­telenittetvén élelmét keresni, Louis Blanc egy reg­gel félig megállapított hírnévvel kelt fel, a midőn az arrasi akadémián két költeményével s egy kí­sérletével dijat nyert. Ekkor mintegy 20 éves le­hetett, s Párisba jött, hogy mint hírlapíró pró­báljon szerencsét. A történelem alapos ismerete, jártasság a bölcsészetben s minden laposságtól ment irály főjő érdemei voltak mint írónak, a mi pedig a reformokat illeti, e téren ép oly buzgó volt mint az akkori fiatal hírlapírók átalában, kik utat törtek maguknak a világban. 1839-ben egy esemény adta elő magát, mely feltette a koronát hírnevére, melyet öt évi szaka­datlan hírlapírói működése által szerzett. Ez év aug. 15-én (Napoleon napján) a „Revue du Pro­­grés“-ben, melynek ő volt szerkesztője, szemlét irt ugyanis a „Napóleoni eszmékéről s midőn azon éjjel lakására hazament, útközben a legbru­­tálisabb módon összeveretett s félhaltan hagyatott a Louis-le-Grand utcza kövezetén. E gyáva megtámadást, melynek eredménye Blancot több héten át ágyba szögezte, átalában a rendőrségnek tulajdonították. Beszélik, hogy a kor­mány meg akar szabadulni egy írótól, ki a leg­nagyobb mérvben alkalmatlanná kezd válni reá nézve, és Blanc nagyon sokat nyert a martyrság hirével, mellet e kellemetlen episode hárított reá. Ezután munkához ült s napfényre bocsátotta Revue-jében mindazon társadalmi alapelveket, me­lyek később „A munka szervezete“ czimű munká­jában foglaltattak egybe. Több tekintetben nyíltan kommunistikus elveket követett Blanc­s egész tana azon nemes de ábrándszerű feltevésen alapult, hogy az emberek félredobhatják egyéni érdekeiket és önzetlenül dolgozhatnak kölcsönösen egymásért. Azt nem volt hajlandó belátni,­­hogy az egyéniség elnyomásával megsemmisít minden ösztönt az ön­tökéletesítésre. Az emberek nem angyalok. , Szükség, hogy személyes előnyök kilátásba helyezése által ösz­­tönöztessenek tevékenységre, s bár az ezen égőié­m­­us gyökerében fekvő érzelem eredetére nézve nagyon szilány volt, mindamellett napjainkban megnemesült, midőn egymással versenyző törekvés állította elő átalános elismerés szerint mindazt, ami nagy, jó és érdemes tapasztalható az emberi életben. Louis Blanc époly visionarius mint történet­iró, mint a minőnek nemzetgazdászi szerepében tűnik fel. 1841-ben „Tíz év története“ és 1847- ben „A franczia forradalom története“ czimű munkáit adta ki, melyek mindegyike csodás si­kernek örvendett s valóban egyik úgy mint má­sik kifogástalan irodalmi termék. Mint történelem azonban egyik sem egészen hitelt érdemlő, mert Louis Blanc csupán saját szemüvegén képes látni a dolgokat. Az első mű heves támadást tartalma­zott Lajos­ Fülöp uralkodásának első tíz éve ellen, minthogy azonban szerző nem ismerte el azon jókat, miket a júliusi monarchia tett, nem fogad­ható el illetékes bíróul azon jókra nézve, amelye­­­ket végrehajtani elmulasztott.­­ S átalában el lehet mondanunk, hogy Louis Blancot mind műve­iért mind beszédeiért nem csekély vád terheli, miszerint oly rémületbe ejtette a bourgeoisiet, a­mely nagy mérvben gátolta az 1848-iki köztársa­ságot, hogy állandó gyökeret verhessen. Igaz ugyan, hogy ezért kivezet­ett hosszas száműze­tése folyamában a császárság alatt, de tény ma­rad mégis, hogy egy ügyetlen barát sokkal többet árthat az ügynek, a­melynek szolgálni akar, mint egy nyílt ellenség. Louis Blanc nem vesz oly kiváló részt a harmadik köztársaság politikájában, mint várnunk lehetett volna. Rászavazott a háború folytatására, amidőn ily tény öngyilkosság volt. Nyilatkozatai a kommune kitörésekor nagyon kitértelműek vol­tak, és most Thierst támogatja a monarchisták­­tól való félelemből, noha köztudomású, hogy egy franczia foederatió mellett buzog a svájczi minta szerint. Blanc méltán tisztelt tagja pártjának, mert hisz abban, amit tréfásan „köztársaság isteni jog alapján“ neveztek el. Leghíresebb programm-nyi­­latkozata e tárgyban, melyet 1869. sept. 12-én a szajnai 8. vál. kerület­­bizottságához intézett, il­­lustrativul idézhető azon erényekhez, melyek jel­lemzik a republikánus sectiót, a­melynek ő tagja és azon hiányokat, melyek gátolják eme sectiót hasznos államférfiak nevelésében. Louis Blanc és barátai a republikanismus jelvényeihez való vak ragaszkodásukban nem akarják látni, hogy kormányra jutni csak nagy­mérvű gyakorlati engedmények által lehet, melyek mindamellett nem követelnek elvfeladást. Ők oly elveket pengetnek, melyeket józanoknak tartanak ; szándékaik tiszták, és meg vannak győződve, hogy rendszerük érvényre jutásával egyetemes boldog­ság lenne az eredmény. De nem ismerik el az emberi előítéleteket, melyek elvakítják a régi tra­­ditiójú embereket, a­kik nem hajlandók saját akaratjuk ellenére boldogíttatni. Vitatkozások alkalmával gyakorta némi irigységgel tesznek ezélzásokat Anglia szabadjá­­ra, azonban mit ér Anglia példájára hivatkoz­­niok, ha folytonosan visszautasítják tapasztalatait. Anglia szabad, mert reformátorai diadaluk­ pilla­natában soha sem különítették el a pártérdeke­ket a nemzetiségiektől s a nemzetet nem a szám­beli többség szűkebb értelmében, de egész ösz­­szeségben, barátot és ellent együtt véve tartottak szemeik előtt. A hivatalos lapból­ Hant­hó Lajos lőcsei főreál­­tanodai ideigl. igazgató ezen állomásra végleg kine­veztetett. Gróf Ráday Gábor tettleges állományú honvéd­­gyalog-hadnagy a m. kir. honvédségben viselt tiszti rang­járól s cziméről önként leköszönvén, lemondása a honvé­­delmi ministerium által elfogadtatott.

Next