Ellenőr, 1872. október (4. évfolyam, 227-253. szám)
1872-10-19 / 243. szám
melyet eláraszt rágalmakkal, kételyt ébresztve a törvényhozás hatáskörének térjeme iránt, megingatja a nép jogérzetét, a törvény iránti tiszteletet és kötelemszerű engedelmességet, és a kormányt illetéktelenül felelőssé tévén a szerb nép előtt, hivatkozással végződik ennek haszúállására. Ezen okmány több szerb egyházközség gyűlése által tárgyalás alá vétetvén, nagyobbrészt a kongressusi tagok eljárását, s a nyilatkozványban kifejtett eszméket helyeslő határozatok hozattak. Nem szükség elemeznem a fönnebb jelzett irányú okmány ismétlődő tárgyalásának sokoldalú hátrányait, iől°g akkor, midőn mi sem történt az abban nyilvánuló részakaratú irányzat ellensúlyozására, de azonfölül kétséget nem szenved, hogy a látszólag bár egyházi kérdések keretén belül mozgó, valóságban politikailag izgató nyilatkozványnak az egyházközségek általi tárgyaltatása politikai büntetésé válik, melyre ezen közegek, csak a szerb egyházközségek szervezésére vonatkozólag az 1868-ikévi augusztus 10-én kibocsátott legfelsőbb rendelet B. 23. §-ában megállapított illetékesség túllépésével vállalkozhattak, mely §. végszavai szerint: „Minden más tárgy, amely nem közvetlenül az (helyi) egyházat és iskolát illeti, az egyházi gyűlés tárgyalásaiból föltétlenül kizárva marad.“ Mindezeknél fogva az ezen nyilatkozvány tárgyalása folytán hozott határozatok érvénytelenségének kijelentése mellett az illető jegyzőkönyvek, s ezeken alapuló egyéb okmányok és cselekmények megsemmisítését elrendelendőnek, a további tárgyalást és ez ügybeni határozathozatalt, az abban résztvevők személyes felelőssége alatt, szoros tilalom alá helyezendőnek tartván, van szerencsém hivatalos tisztelettel felkérni, hogy az említett nyilatkozvány tárgyalásáról vezetett egyházi községi gyűlés jegyzőkönyveinek és határozatainak megsemmisítése, s a további tárgyalásoknak szoros tilalom melletti beszüntetése iránt intézkedni, s engem tett intézkedéseiről s azok eredményeiről értesíteni. Újvidéken 1872. okt. hó 8-án báró Majthényi László s. k. London, okt. 15. (Saját levelezőnktől.) Ha már a fogadtatás, melylyel Londonba való érkezéskor a hordárok s kocsisok részéről találkozunk, minden, csak nem kellemes; a benyomás, mit a sötét házak, szűk és felette szabálytalan s egyszersmind elég piszkos utczák tesznek, egyáltalán nem elragadtató; a csaknem örökös köd, gyakori esőzések szinte visszariasztóvá teszik az itteni tartózkodást; a nép elzárkózott kedélye, nem előzékeny modora, az élelem túlcsigázott ára, ízetlensége s egyformasága legkevésbbé sem marasztalók; a vasárnapok, miken a templomokon kívül minden foglalkozást, szórakozást adó mulattató helyiségek és intézetek, dalcsarnokok, színházak, múzeumok sőt posták is egész napon bezáratnak, halálosan unalmasak . London hasonlíthatlan világkereskedelme, ipara, művészek, de kivált tudományos intézetei, könyvtárai, múzeumai, növényi állatkeretei kibékülnek az itteni tartózkodás nélkülözéseivel, nem is említve azon élvezeteket s hasznot, miket egy oly nagy állam, mint Anglia földrajza, népe nyelve, politikai szervezetének sat. közvetlen tanulmányozása által nyújthat. Ha igaz is, hogy ez utóbbiakkal sohasem szűntem meg lehetőleg megismerkedni, a velük való foglalkozásba, könnyen megérthető okok miatt, meg sem mernék ereszkedni, s olvasóim közül azok, kik külföldön utaztak s itt hosszabb ideig tartózkodtak, igen jól fogják tudni, hogy midőn valamely ország fővárosába érkezünk, mit legelőbb teszünk, az a város nevezetességeinek megtekintése. Tv-vlv... 1------..1-----------------------------_______________ s itt is. Azonban a nevezetességeket, miket alkalmam volt szemügyre venni Londonban, olvasóim is akár a britt fővárosba tett utazásból, akár pedig e lapok megelőzött figyelmes és szorgalmas levelezői után sokkal jobban fogják ismerni, hogysem ismétlés koczkáztatása nélkül leírásokat megkísérelhetném. Válogató is akarok lenni, s ezúttal egy oly magántermészetű múzeumot óhajtok bemutatni, mely daczára gazdag kincseinek, a nyilvános múzeumok ismeretségkörénél, hírnevével rémelr. Tussand asszonyság s fiai múzeuma ez, melyben holt és élő fejedelmek, nevezetes férfiak, nők életnagyságu viasz alakaik, az általuk viselt eredeti vagy utánzó öltözetben; hirhedett gonosztevők fejei, kinzási eszközök, nyaktilók stb. s végre első Napoleon tulajdonát képző tárgyak állítják ki. Két terem van betöltve I. Napoleon s családja tulajdonát képzett tárgyakkal. A belebb eső teremben három kocsit veszünk észre, az egyik a császár utazó kocsija volt, a másik, melyet milánói megkoronáztatása alkalmával ő és kisérete használt; a hrmadik, múlott alakú kocsi az, melyben szt.-heleni fogsága alatt csikázni szokott. A legelső a legméltóbb ügy sem lekötésére. Bruxellesben készíttetett a egyik kitűnő kocsigyártója által, rendkivüsen, hogy a császárnak oroszországi szere hadjárata alatt szolgáljon. A kevés közül az egyik, mi e hadjáratból visszakerült. E kicsit későbbere kisérve urát minden hadjáratában eg arlooig, hol az elbeszélendő körülménye ellenség kezébe esett. A csata már megy a szövetségesek által, a franczia hadak égettettek, s erősen üldöztettek a poroszok ehet, Keller ezredes parancsnoksága sályt küldött Jennapeba. A városhoz ért . • sít tolva s maroknyi franczia által védve uliaia, kik azonban engedni valának kénytelenek a túlerőnek. Közel a város bejáratánál állott az utazó kocsi, melylyel foglalkozunk. Hat ló volt bele fogva: a lovász s a kocsis helyükön, készen indulásra a legkisebb adott jelre. Az ezredes, ki most fogva hitte I. Napóleont, nehány katonával előbbre jött s a lovászt s kocsist helyükről leparancsolá ; de midőn ezek engedői helyett lovaik közé vágtak, a tiszt megöleté a lovászt s a két első lovat, s sajátkezüleg ölé meg kardjával a kocsist. Még láthatni két csapást, mit a kocsi a kocsis ülésen kapott. Az ezredes felnyitá ekkor az ajtót s láthatta, midőn a császár a túlsó ajtón kiugorva, hirtelen lóra kapott s sebesen tovavágtatott a dulakodásban. Sietségében a császár elejté kalapját, kardját s köpenyét, mik kevés távolságban az után felszedettek. A kocsis ülése akként van elhelyezve, hogy ne láthassa a kocsi belsejét. A kocsi oldalak golyómentesek, rajtuk a császár czimerei. A kocsi belsejében mint négy szögletben egy egy lámpa függ s hátul meg egy visszverővel, mely hatalmas világosságot vethet az előrészre. A kocsi rugói rendkívül erősek, valamint a kerekek is ; a lószerszámok nem épen császáriasak , s magukon az oroszországi hadjárat jeleit viselik, egyedül a méhek, mikkel kivárvák, hirdetik egykori használatuk. A kocsi belseje különös vizsgálatot érdemel: akként van berendezve, hogy konyhául, alvószobául, éttermül, dolgozószobául egyként szolgálhat. Fiókjait, osztályait, felszereléseit hosszas volna felsorolni. Látni kell őket. Nincs legkisebb rész, egész a kocsis ülésig, mit fel ne használtak volna, ide egy összerakható s két perez alatt felállítható aczélágy is rejtezett el, a matraczok a kocsi üléseit képezik. A kocsi ajtaján valamint az oldalakon pisztolytartályokat vehetünk észre. A pisztolyok, miket bennük találtak, mind töltve valának. Az ajtók zárhatók és bereteszelhetők. A kocsi, midőn ellenség hatalmába esett, egy több mint hatvan darabból álló arany nécessairet tartalmazott, egy nagy ezüst chronometert, egy pár sarkantyút stb. nagy mennyiségű arany pénzt s gyémánt fejdiszet ; azonban a császár több millió értékű ékszerei a lőporos ládában fedeztettek fel. Mind e tárgyak a Keller ezredesei lettek s később nagy részben Tussand asszonyság birtokába mentek át, s ott láthatjuk őket a két teremben üveg alatt. Amerikaiak csak igen kevés emlékdarabnak jöhettek birtokába. A muzeum látogatói kivétel nélkül beülnek a nagy tábornok s vezér kocsijába ; de mert a közönség kegyeletes emlékül mindig lecsipegetett az ülések bőréből egy egy darabkát, a tulajdonosnő kénytelen volt a kocsi belsejét újólag bevonatni s a pusztításnak igy véget vetni. TÁRCZA. JANE EYRE. - ÖNÉLETÍRÁS -írta CUBRER BELL. (Folytatás) VI. fejezet. A következő nap épen úgy kezdődött mint a megelőző felkelés és felöltözés az éjjeli lámpa világánál, de e reggel kénytelenek voltunk mellőzni a mosakodás szertartását, minthogy a víz megfagyott a korsókban. Az idő az elmúlt estén megváltozott; a hideg északkeleti szél ablaktábláink repedésein egész éjjel befütyülvén még ágyainkban is dideregni kényszerített és a korsók tartalmát jéggé változtatta át. A hosszú, másfél óráig tartó ima és Biblia felolvasás alatt azt hittem, hogy magam is megfagyok. Végre elérkezett a reggelizés ideje és ma a leves nem volt kozmás, a minőség ehető, a mennyiség csekély volt, mily kevésnek látszott előttem az adag, melyet tányéromra kimértek. Szerettem volna megkétszerezve látni. Napközben engem is beosztottak a negyedik osztályba és kitűzték rendszeres feladataimat és teendőimet ; eddig csak nézője voltam a lowoodi napirendnek, ezentúl mint szereplő voltam ebben részt veendő. A könyv nélkül való tanulás kissé szokatlan lévén előttem, kezdetben a feladványokat hosszaknak és nehezeknek tartottam: a különböző tantárgyak gyakori változtatása egészen megzavart, úgy, hogy valóban boldognak éreztem magamat, midőn kürülbelől délutáni három óra tájban Smith kisasszony mintegy két rőfnyi hosszú muszlin szövetdarabot adott kezembe, tűkkel, gyüszüvel stb. együtt, azon utasítás mellett, hogy üljek le a tanterem valamelyik csendes szegletébe és szegjem be a szövetet. Ugyanezen órában a legtöbb leány varrással volt elfoglalva, de az egyik osztály még Scatcherd kisasszony széke körül állt és a nagy csendességben hallani lehetett, hogyan mondák fel a leányok leczkéjüket és milyen ellenvetéseket vagy megjegyzéseket tett arra Scatcherd kisasszony. A tantárgy az angol történelem volt, a tanulók közt megpillantani új ismerősömet a folyosóról; a tanóra kezdetén az osztály élén foglalt helyet, de valamely kiejtési hiba vagy egyéb figyelmetlenség miatt hirtelen hátra lett küldve az osztály legvégére. Scatcherd kisasszony még e messze eső helyen is folyvást szemmel tartotta és szünet nélkül ily modorú megjegyzéseket intézett hozzá : — Burns,úgy látszik, ez volt a neve, minthogy itt minden leányt vezetéknevén szállítottak mint másutt a fiukat) Burns, féloldalt állsz a czipődben, rögtön fordítsd kifelé a lábad hegyét. — Burns, nagyon rutul kidülleszted az álladat, húzd be tüstént. — Burns, parancsolom, hogy tartsd magasan a fejedet, nem akarom, hogy igy állj előttem, stb. stb. Miután egy fejezetet kétszer elolvastak, a könyveket be kellett csukni és a leányok felmondták a leczkét, mely I. Károly uralkodásának egy részét foglalta magában és melyben gyakran előfordult a hajóvám, sulyvám és több efféle, melyről a legtöbben nem tudtak beszélni, de Burns megoldott minden nehézséget, mihelyt reá került a sor, úgy látszott, mintha emlékezete híven megtartotta volna az egész lecske lényegét és kész volt a felelettel minden kérdésre. Vártam, hogy Scatcherd kisasszony meg fogja dicsérni figyelméért, de e helyett egyszerre felkiáltott: — Piszkos, kiállhatlan leány! ma reggel nem mostad meg körmeidet. Burns egy szót se felelt e támadásra és én nagyon csudálkoztam türelmén. — Miért, — gondolom magamban — miért nem magyarázza meg, hogy ma reggel nem csak a körmeit, de még arczát se moshatta meg, mert a víz meg volt fagyva? Figyelmemet most Smith kisasszony vette igénybe, kinek egy köteg pamutot kellett tartanom, melyet le akart gombolyítani; ő foglalkozás közben kikérdezett: jártam-e már valaha iskolába, tudok-e hímezni, kötni, horgolni stb.; mindaddig, míg e legombolyítást el nem végezte, nem kísérhettem figyelemmel Scatberd kisasszony mozdulatait. Midőn székemhez visszatértem, e tanítónő épen valamit parancsolt, minek jelentőségét nem bírtam felfogni; de Burns azonnal kiment a teremből és belépett a kisebb belső szobába, mely könyvraktárul szolgált, néhány másodpercz múlva visszatérvén kezében egy vessző köteget hozott, mely egyik végén össze volt kötözve. E balsejtelmet ébresztő műszert átnyújtó Scalcherd kisasszonynak, tiszteletteljesen meghajtván magát, aztán anélkül, hogy további meghagyást várt volna, nyugodtan boldó nyakig érő előkötőjét és gallérát és a tanítónő nyomban tizenkét erős ütést mért nyakára a vessző köteggel. Egyetlen könyv se csillámlott Burns szemeiben, s míg én a varrást félbeszakítom, mert ujjaim reszkettek e látványnál a sikertelen és tehetetlen haragtól, merengő arczának egyetlen vonása se változtatá meg szokott kifejezését. — Megcsontosult rosz gyermek! kiáltá Scatcherd kisasszony; semmi se képes megjavítani rendetlen szokásaidat; vidd vissza a vesszőket. Burns engedelmeskedett: közelről láttam, midőn a szomszéd szobából előjött; épen e pillanatban dugta zsebébe kendőjét; sovány arczán egy könyv nyoma látszott. Azon esti óra, melyben szabad volt játszanunk, szerintem a lowoodi napok legélvezetesebb része volt: ama kis darab kenyér és kevés kávé, melyet öt órakor kaptunk, felfrisitő élénkségünket, habár éhségünket alig csillapította; az egész nap feszes tartózkodása megszűnt; a tanteremben melegebb volt mint reggelenkint, minthogy a kandalóban kissé jobban és nagyobb lánggal égett a tűz, melynek rendeltetése volt ezen órában a még meg nem gyújtott gyertyákat pótolni. A vöröses félhomály, a szabadabb mozgás, a sok hang zsibongása , a szabadság kellemes érzését ébresztő fel. Azon nap estéjén, midőn Scatcherd kisaszszony megfenyítő Burnst, szokásom szerint egyedül, de nem sokat törődve magánosságommal az asztalok és a nevető csoportok közt kóboroltam, koronkint, midőn az ablakok mellett elmentem, kinyitom az ablaktáblát és kitekintettem; a hó sűrűen esett s az alsó táblákat már is vékony réteggel vonta be; ha nagyon figyeltem, a szobában uralkodó zaj daczára is meghallottam a szél szomorú üvöltését. Ha kedélyes otthont és nyájas rokonokat hagytam volna el, hihetőleg ezen órában éreztem vala legélénkebben az elválás fájdalmát; szívemet a szél elszomorította, nyugalmamat e félhomályban zsibongó zűrzavar meghátorította volna, de jelen helyzetemben mindkettő erősen felizgatott, lázas nyugtalanságomban azt óhajtottam, bárcsak a szél még szilajabbul üvöltene, a félhomály sötétséggé tömörülne és a zsibongás az ordításig fokozódnék. Egy pár asztal alatt keresztül mászva és néhány női alak közt végig botorkálva az egyik kandallóhoz törtem utat magamnak : itt a magas drót rostély előtt megpillantani Burnst, ki ott térdelt szótlanul, elmerülve és teljesen elmélyedve egy könyv társaságában, melyet az izzó hamu vöröses világánál olvasott. — Még mindig Rasseles? kérdem, midőn oda értem hozzá. — Igen, felesé, épen most fejeztem be. Öt percz múlva becsukta a könyvet, aminek én nagyon örültem. — Talán, gondolom magamban, talán most reá bízhatom, hogy beszéljen. Leültem mellé a padlóra. — Mi az ön keresztneve? — Helén. — Mesziről jött ön ide ? — Éjszakról jöttem, csaknem a skótországi határszélről. — És visszamegy ön valaha? — Remélem, de a jövőt senki se tudhatja biztosan. — Ön kétségkívül óhajtja elhagyhatni Lowoodot. — Nem én, miért óhajtanám ? Neveltetésem miatt küldtek Lowoodba és haszontalan dolog volna elmennem innét addig, mig e czért el nem értem. — De ama tanítónő, Scatcherd kisasszony, oly kegyetlen ön iránt. — Kegyetlen ? Épen nem! Ő csupán szigorú és nem tűri el hibáimat. — De én az ön helyén gyűlölném őt, ellenszegülnék és ha megütne ama vesszővel, kicsavarnám a kezéből és összetörném a szemei előtt. — Ön aligha tenne ilyesmit, de ha csakugyan megtenné, Brocklehurst úr bizonyára elűzné önt az iskolából, ami nagy szomorúságot okozna rokonainak. Sokkal jobb, türelmesen elviselni oly fájdalmat, melyet csak magunk érzünk, mintsem elkövetni valamely megfontolatlan cselekményt, melynek következményeit megéreznék mindazok, kik velünk összeköttetésben élnek — és ezenkívül a szentírás is azt parancsolja, hogy a roszat jóval viszonozzuk. — De én lealázónak tartom a testi büntetést, vagy mikor valakit kiállítanak egy szoba közepére, és eztán ön oly nagy leány: én sokkal fiatalabb vagyok és mégse lennék képes eltűrni. — És mégis kénytelen lenne eltűrni, ha el nem kerülhetné: gyávaság és együgyüség azt mondani hogy nem képes eltűrni olyasmit, aminek elviselésére sorsa kényszeríti. Csodálkozva hallgattam reá; nem bírtam megérteni a türelem e tanát és még kevésbbé tudtam rokonszenvezni azon elnézéssel, melyet kínzója iránt nyilvánított. Mindamellett éreztem, hogy Burns Helén, az én szemeim előtt láthatlan világosságban szemléli a dolgokat. Sejtettem, hogy neki igaza lehet és én hibázhatom, de nem akartam tüzetesebben fontolóra venni a tárgyat, hanem alkalmasabb időre halasztottam. — Ön azt mondja Helén, hogy önnek sok hibája van : váljon mily hibái lehetnek ? Ön oly jónak látszik. — Tanulja meg az én példámból, hogy nem kell a külszin után ítélni. Én mint Scatcherd kisasszony mondta, rendetlen vagyok; holmimat ritkán rakom el és soha sem tartom rendben; vigyázatlan vagyok, megfeledkezem a szabályokról; olvasok, mikor leczkémet kellene tanulnom és néha azt mondom, amit ön az imént mondott, hogy nem vagyok képes eltűrni a rendszeres pontosságot. Mindez nagyon boszantja Scatcherd kisasszonyt, ki természeténél fogva nagyon rendes, pontos és tisztaságszerető. — És durva és kegyetlen, tevem utána, de Helén nem akarta elismerni e toldalék igazságát és nem felelt. — Várjon Temple kisasszony is oly szigorú ön iránt, mint Scalcherd kisasszony. Temple kisasszony nevének hallatára szelid mosoly vonult végig Helén komoly arczán. — Temple kisasszony a megtestesült jóság fáj neki, ha valaki — bár a legroszabb gyermek iránt is, szigorúnak kell lennie; jól látja hibáimat és nyájasan figyelmeztet azokra és bőkezűen jutalmaz, ha valami dicséreteset teszek. Az én nyomorult, hibás természetem legvilágosabb bizonyítéka épen abból áll, hogy még az ő nyájas, észszerű intései se gyógyítottak ki hibáimból, sőt dicsérete, — melyet pedig kimondatlanul nagyra becsülök — dicsérete se képes elővigyázóvá és gondossá tenni. — Ez igen különös, mondom, pedig oly könnyű gondosnak lenni. — Nem kétlem, hogy önnek könnyű. Ma reggel sokáig néztem önt a tanóra alatt és láttam hogy folytonosan figyelt, gondolatai soha se kóboroltak ide s tova, mialatt Miller kisasszony a leczkét magyarázta és önt kikérdezte. Az én gondola- Külföldi szemle. Poo fel ölni. 18. A két Marne departement kiürítése végre megkezdetett s a 49-ik porosz gyalog ezred 15-én reggel elhagyta St. Diziert. — A barackok a többi departementokban készen állanak s a vegyes bizottság megtevén a vizsgát, az építkezést kifogástalannak találta, a nedvesség miatt azonban egy időre még nem látta czélszerünek, hogy a katonák bele költözzenek. Picard Ernő brüsseli követ lemondása ez állomásáról átalános meglepetést szült a múlt napokban egész Francziaországban, legkülönösebb volt azonban a dologban, hogy épen maga Picard csodálkozott e fölött leginkább, és sem ő, sem mások nem tudták mire magyarázni a dolgot, minthogy Picardnak ilyesmi eddig eszébe sem jutott. Legközelebb tehát jónak látta Picard személyesen felkeresni Barthelémy Sz Hilairet s itt kitűnt, hogy a lemondó levél Brüsselből a követségtől érkezett rendes alakban kiállítva, s hogy ki állította ki, csak a megkezdett vizsgálatokból fog kitűnni. J o i n v i 11 e b g. egy a mozgóőrök emlékére emelt szobor leleplezése alkalmából oly hazafias és minden ízében franczia beszédet tartott legközelebb, aminőre sokan nem tartották volna őt képesnek. Hajdan — mondá — jeles vezéreknek emeltek bevégzett háborúk után emlékszobrokat, ma azonban összefoglaljuk elismerésünkben mindazokat, kik oda adják életöket a hazáért, és ez helyén van így. Nemde az egész hadseregnek, harczias erényeinek köszönhetjük dicsőségi korszakaink eredményeit, és nemde önfeláldozási szelleme tette tiszteltekké, még csak tegnap is vereségeinket Wissembourg, Froeschwiller, Metz és Páris alatt, és mindazon hareztéreken, hol katonák és tengerészek hősekként estek el ? — Szeretném, ha minden departement, minden város, minden falu egy-egy emlékszobrot emelhetne mint mi azon fiai számára, kik oly dicsően vérzettek el Francziaországért. De még többet akarnék ennél : szeretném, hogy midőn felemeljük ismét a Vendôme szobrot, a dicsőségnek a kommün által ledöntött eme nagy emlékét, tetejére egy közkatona alakját helyezzük, mint legszebb jelvényét a haza iránti szeretetnek! Különösen ma, midőn összes fiatalságunk beáll a hadseregbe, úgy kell feltüntetnünk előtte a katonaéletet, mint a tisztelt és dicsőített kötelesség iskoláját, hogy kölcsönösen szeressék és becsüljék egymást és megszűnjék közöttük valamint közöttünk is a viszály s mindnyájan egyetlen czélra: Francziaország nagyságára törekedjünk! A vörös herczeg kiutasítása alkalmából a Gironde egy levelet közöl, melyet Dolgorucki Péter hg. intézett volt az excsászárhoz s mely eképen hangzik: „III. Napoleon császárnak. Brüssel febr. 8. 1863. Mire! Ön, s még néhány, önhöz hasonló szintén tiszteletre méltó egyén, mint Morny, Moquart, Delangle, Chaix—d’Est—Ange, Devienne, Benoit Champy arra kényszerítettek, hogy elhagyjam Francziaországot. Én Belgiumba húzódtam. De a leyális és tiszteletre méltó belga nemzet egy gyáva kormány alatt áll, melynek miniszerei megfeledkezve a nemzet méltóságáról, egyébre se gondolnak, mint hogy ennek tetszését és kegyét kinyerjék. E miniszerek engem méltatlan bosszantásokkal üldöztek és arra törekedtek, hogy engem elfogjanak. Ma már elhagyom Belgiumot és rövid tartózkodás után Hollandiába, innen Angolországba fogok menni, hol alkalmam lesz önnek megköszönni tettét néhány év múlva, akkor t. i. midőn a francziák az önt megillető igazságot ki fogják szolgáltatni, azaz elkergetik önt földjükről. Azt hiszi ön, hogy a Bonaparték dynastiát képeznek ? Nevetséges tévedés ! A Bonaparték koronás rendőrbiztosok családját képezik kiknek hivatása abban áll, hogy megtanítsák a francziákat azon politikai szabadságok becsére, melyeket a Bonaparték tőlünk elvettek, de melyeknek újból birtokába fognak jönni akkor, mikor önt elűzendik. Fogadja Sire, az ön erényei és kitűnő lojalitása iránt minden érzékeim hódolatát. — Dologorukov Péter herczeg.“ Az angol kormány attól tart, hogy a berlini találkozás folytán Német- és Oroszország közt történt közeledés után Ausztria is megváltoztatta keleti politikáját. Ehez képest az állomására közelebb visszatért Beuster. megbízást vett, hogy adandó alkalommal nyugtassa meg az angol kormányt s jelentse ki, miszerint Austria eddigi politikájához híven Törökország erejének gyarapítását tartja jövőben is szem előtt, nem hanyagolván el e mellett az ottani keresztények érdekeinek óvását sem, továbbá, hogy épen a berlini találkozás azon tényt tüntette fel, hogy a három hatalmasság közül egy sem hajlandó támadólag fellépni a keleten. A pápa a római lapok közleménye szerint átalános vezeklési gyakorlatokat rendelt el, melyek szerint minden világi papnak nyolcz napot zárdában kell töltenie és ott szigorú vezeklést tartania. Linngstone level él el, melyről tegnap említést tettünk, a „D. News“ már közöl egyes helyeket, így a többi közt írja a nagy utazó f. évi jul. 2-áról Webb konsulnak : Vártam Stanley küldeményére itten Anyanyembében, miként Styletes Simon várt az ő szobrára, és számláltam minden napot, kérve és imádkozva, hogy semmi betegség ne érje barátunkat, és semmi előre nem látható esemény meg ne hiúsítsa nemes szándékait Stanley már túlesett a hideglázon, mely itt a legveszélyesebb ellenség, különben nem is hagytam volna őt egyedül útra kelni Zanzibarba. Azóta mint tudjuk megkapta Livingstone a negyven megbízható embert és a segédeszközöket, amelyek kutatásainak folytatására szükségesek voltak. A harmadik köztársaság férfiai: Louis Blanc. — A „D. News“ után. — Feltéve, hogy egy párisi bourgeois 1848-ban elaludván, most ébredne fel, bizonyosan ismét aludni menne, ha értesülne, hogy Louis Blancot a mérsékelt republikánusok közé számítják. Borzasztónak tűnnék fel az ily ember előtt hallani, hogy van egy osztálya a republikánusoknak, mely még Louis Blancnál is mértéktelenebb. „Mit kérhetne valamely proletarius — kérdezné — amit e lelkesült paradoxista nem lenne kész neki megadni?“ „Blanc erősen rajta volt, hogy fenekestől felforgasson, sőt végkép elsöpörjön minden társadalmat. El akarta törölni az invidualismust és annyit adni minden munkásnak, amennyivel más bir, azaz nem adni többet az ügyes A-nak, mint az együgyű B-nek. Egy sereg csavargót ültetett a Luxemburg palota bársonyos padjaira, hol a Noaille-ok, Broglie-ok, és Montalembertek ültek, s hol Pasquier kanczellár elnökölt fönségesen, s ,,a munka paire-jeinek nevezte el a jövevényeket.“ „E kis embert márcz. 17-én 200.000 blauseos kóbor emelte vállára s csak hajszálnyi hiányzott, hogy dictatorul nem nyerte őt Páris, pedig Páris egyértelmű Francziaországgal. Louis Blanc Sz. Lajos jogarát tartva és talán XIX. Lajosnak nevezve magát, hogy megmutassa a békeszerető embereknek, miszerint ép annyi joga van egy republikánusnak, mint egy Bourbonnak valamely számot szúrni neve elé ! S mi következett volna aztán ? És önök mérsékelt republikánusnak nevezik őt!“ — így fejezné ki magát a mi 1848-as typikus bourgeois-nk. Louis Blanc talán az egyetlen ember a világon, aki azt hiszi, hogy ő nem változott, és ebben talán igaza is van. Nem valószínűtlen, hogy keble ma is ép úgy telt lelkesültséggel mint mindig. Hatalomra jutván, talán ismét megkísérlené ugyanazt, amit 1848-ban tett; annyi tény, hogy a véleményt, amelyet egyszer hangoztatott, nem vonta vissza soha. Csak aki külsőségek után ítél, hajlandó őt a mérsékelt republikánusok közé sorolni, mert baja megszürkült, mert angolosan öltözködik, és mert noha most áll neve a párisi képviselők névsorában, ép oly udvariasan és academice beszél, mint akár Dupanloupe püspöksége. Ez okból talán nem is pazarkodott soha beszédével. Nem tartozott soha a ma rikácsoló szónokok közé, kik felkapaszkodnak egy sarokkőre, megeresztik nyelvök csatornáit s mig egyik tartókkal a lámpaoszlopot ölelik át, a másikkal jobbra balra szeldelik a levegőt. Blanc mindenkor megfontolta minden szavát, mintha darabonként két-két sorba kerülne neki, de mindamellett elég bőkezűen bánt vele, nagylelkű lévén pénzével. Blanc különös ember mindenesetre szerette Robespierret, aki pedig bizonyosan nem szerette volna őt; azután szerette Rousseaut, noha Rousseau mindenesetre furcsának tartandja, hogy azon ember, ki az egyéniség ellensége, öt frankot fizessen naponkint 1848-ban egyéni ebédjéért, ily ténynyel bizonyítván be önmegszorítását. Erre azonban azt felelhetné Blans némi meglepetéssel, hogy hiszen öt frankkal nem is lehet jól ebédelni. Igaz, de mi történnék azon munkásokkal, akik testvéri közösségben élnének: képesek lennének-e azok öt frankot kiadni ? „De hisz azok kézi munkások,“ ellenvetné Blanc, „míg én szellemi munkás vagyok — travailleur de la pensée.“ — Igen, de hogyan lehessen itt határvonalat húznunk, és ki húzza azt egyáltalában ? Nem annyit ér egyik ember mint a másik ? Miért megörökíteni a degradáló különbséget, mely alárendelné a kezet a főnek ? Egy szabad köztársaságban nem szabad aristokratiának és legkevésbbé anatómiai aristokratiának fenállania. Ha a tehetetlen mesterember tesz asztalok készítésért, ugyanoly jutalmazásra van jogosítva, mint az ügyes mesterember, époly joggal egy ostoba író unalmas könyvek írásáért ugyanannyit követelhet, mint a jeles szerző mesterművek kiadásáért. És e szabály alkalmazható egyátalában. S hogy igazat adjunk Blancnak, nem vonakodnék saját személyét illetőleg az elvek következményeinek elfogadásától; mindamellett rendkívül megütköznék rajta, ha látná, hogy Thiers, Lamartine és Hugo Victor valamelyik nemzeti pénzintézetnél ugyanazon mérték szerint díjaztatnának munkáikért, mint a ponyvairodalom gauzsafiai. — Ez ingadozás jellemzi az embert. Ő mély gondolkodó — némileg ábrándozó — de nem a tett embere. Jó családból származván, de szülei korlátolt vagyoni állapota által magán-nevelősködéssel kénytelenittetvén élelmét keresni, Louis Blanc egy reggel félig megállapított hírnévvel kelt fel, a midőn az arrasi akadémián két költeményével s egy kísérletével dijat nyert. Ekkor mintegy 20 éves lehetett, s Párisba jött, hogy mint hírlapíró próbáljon szerencsét. A történelem alapos ismerete, jártasság a bölcsészetben s minden laposságtól ment irály főjő érdemei voltak mint írónak, a mi pedig a reformokat illeti, e téren ép oly buzgó volt mint az akkori fiatal hírlapírók átalában, kik utat törtek maguknak a világban. 1839-ben egy esemény adta elő magát, mely feltette a koronát hírnevére, melyet öt évi szakadatlan hírlapírói működése által szerzett. Ez év aug. 15-én (Napoleon napján) a „Revue du Progrés“-ben, melynek ő volt szerkesztője, szemlét irt ugyanis a „Napóleoni eszmékéről s midőn azon éjjel lakására hazament, útközben a legbrutálisabb módon összeveretett s félhaltan hagyatott a Louis-le-Grand utcza kövezetén. E gyáva megtámadást, melynek eredménye Blancot több héten át ágyba szögezte, átalában a rendőrségnek tulajdonították. Beszélik, hogy a kormány meg akar szabadulni egy írótól, ki a legnagyobb mérvben alkalmatlanná kezd válni reá nézve, és Blanc nagyon sokat nyert a martyrság hirével, mellet e kellemetlen episode hárított reá. Ezután munkához ült s napfényre bocsátotta Revue-jében mindazon társadalmi alapelveket, melyek később „A munka szervezete“ czimű munkájában foglaltattak egybe. Több tekintetben nyíltan kommunistikus elveket követett Blancs egész tana azon nemes de ábrándszerű feltevésen alapult, hogy az emberek félredobhatják egyéni érdekeiket és önzetlenül dolgozhatnak kölcsönösen egymásért. Azt nem volt hajlandó belátni,hogy az egyéniség elnyomásával megsemmisít minden ösztönt az öntökéletesítésre. Az emberek nem angyalok. , Szükség, hogy személyes előnyök kilátásba helyezése által ösztönöztessenek tevékenységre, s bár az ezen égőiémus gyökerében fekvő érzelem eredetére nézve nagyon szilány volt, mindamellett napjainkban megnemesült, midőn egymással versenyző törekvés állította elő átalános elismerés szerint mindazt, ami nagy, jó és érdemes tapasztalható az emberi életben. Louis Blanc époly visionarius mint történetiró, mint a minőnek nemzetgazdászi szerepében tűnik fel. 1841-ben „Tíz év története“ és 1847- ben „A franczia forradalom története“ czimű munkáit adta ki, melyek mindegyike csodás sikernek örvendett s valóban egyik úgy mint másik kifogástalan irodalmi termék. Mint történelem azonban egyik sem egészen hitelt érdemlő, mert Louis Blanc csupán saját szemüvegén képes látni a dolgokat. Az első mű heves támadást tartalmazott Lajos Fülöp uralkodásának első tíz éve ellen, minthogy azonban szerző nem ismerte el azon jókat, miket a júliusi monarchia tett, nem fogadható el illetékes bíróul azon jókra nézve, amelyeket végrehajtani elmulasztott. S átalában el lehet mondanunk, hogy Louis Blancot mind műveiért mind beszédeiért nem csekély vád terheli, miszerint oly rémületbe ejtette a bourgeoisiet, amely nagy mérvben gátolta az 1848-iki köztársaságot, hogy állandó gyökeret verhessen. Igaz ugyan, hogy ezért kivezetett hosszas száműzetése folyamában a császárság alatt, de tény marad mégis, hogy egy ügyetlen barát sokkal többet árthat az ügynek, amelynek szolgálni akar, mint egy nyílt ellenség. Louis Blanc nem vesz oly kiváló részt a harmadik köztársaság politikájában, mint várnunk lehetett volna. Rászavazott a háború folytatására, amidőn ily tény öngyilkosság volt. Nyilatkozatai a kommune kitörésekor nagyon kitértelműek voltak, és most Thierst támogatja a monarchistáktól való félelemből, noha köztudomású, hogy egy franczia foederatió mellett buzog a svájczi minta szerint. Blanc méltán tisztelt tagja pártjának, mert hisz abban, amit tréfásan „köztársaság isteni jog alapján“ neveztek el. Leghíresebb programm-nyilatkozata e tárgyban, melyet 1869. sept. 12-én a szajnai 8. vál. kerületbizottságához intézett, illustrativul idézhető azon erényekhez, melyek jellemzik a republikánus sectiót, amelynek ő tagja és azon hiányokat, melyek gátolják eme sectiót hasznos államférfiak nevelésében. Louis Blanc és barátai a republikanismus jelvényeihez való vak ragaszkodásukban nem akarják látni, hogy kormányra jutni csak nagymérvű gyakorlati engedmények által lehet, melyek mindamellett nem követelnek elvfeladást. Ők oly elveket pengetnek, melyeket józanoknak tartanak ; szándékaik tiszták, és meg vannak győződve, hogy rendszerük érvényre jutásával egyetemes boldogság lenne az eredmény. De nem ismerik el az emberi előítéleteket, melyek elvakítják a régi traditiójú embereket, akik nem hajlandók saját akaratjuk ellenére boldogíttatni. Vitatkozások alkalmával gyakorta némi irigységgel tesznek ezélzásokat Anglia szabadjára, azonban mit ér Anglia példájára hivatkozniok, ha folytonosan visszautasítják tapasztalatait. Anglia szabad, mert reformátorai diadaluk pillanatában soha sem különítették el a pártérdekeket a nemzetiségiektől s a nemzetet nem a számbeli többség szűkebb értelmében, de egész öszszeségben, barátot és ellent együtt véve tartottak szemeik előtt. A hivatalos lapból Hanthó Lajos lőcsei főreáltanodai ideigl. igazgató ezen állomásra végleg kineveztetett. Gróf Ráday Gábor tettleges állományú honvédgyalog-hadnagy a m. kir. honvédségben viselt tiszti rangjáról s cziméről önként leköszönvén, lemondása a honvédelmi ministerium által elfogadtatott.