Ellenőr, 1872. november (4. évfolyam, 254-278. szám)

1872-11-01 / 254. szám

is, ha a nagy Németország szabadelvű férfi­ai, a cultúra legmagasabb fokán álló nép, a szabadság zászlóvivői, mint magukat nevezni szeretik, egye­dül egy embertől tételezi fel és várja mindenét, létét, szabadságát és boldogságát. Hátha ez ember nem annyira barátja a sza­badelvű eszméknek, mint némelyek gondolják ? Azt mondják, Eulenburg szépen beszélt, de mi haszna, kevesebb pathosz és több erély. Aztán Eulenburg szavai csak nevetségesnek tűnnek fel a reactionáriusok előtt, hisz mindenki ismeri múlt­ját. Egészen másként van az Bismarckkal, a­ki annak szemébe merné mondani, hogy 47-től­­56-ig másként gondolt és másként beszélt, az csak ön­magát tenné nevetségessé. Bismarck tettei és az eredmények igazolják, hogy gondolatai és szavai jó alappal bírtak. A­mi engem illet, bevallom, hogy e nagy bizalmat még nem látom igazolva. Ha valaki minden vagyonát a koc­kára teszi, s a szerencse kedvezvén neki, talán megtízszerezi vagyonát, lehet-e azért a hazárdjátékot igazolnunk? Meglehet, Bismarck előbb Poroszországot és vele Németországot egy gyé­r nagggyá akarta tenni, s ezt csak azon után hitte elérhetőnek. Meglehet, Németországot nagggyá akarta tenni, azután boldoggá. De váljon elérkezettnek hiszi-e azon időt, midőn már Németország elég nagy és erős arra, hogy végre annak boldogságával is többet fog­lalkozzanak ? Vájjon e boldogságot ismét nem hiszi e más után elérhetőnek, mint a szabadelvűek vélik ? Megvallom azon múltból, melyet Bismarck bír, azon tettekből, melyek által nagggyá lett, nem tudom feltalálni azon garantiát, mely a sza­badelvűeket oly reményekre jogosítaná. Hisz épen azért, mert mindent tőle feltéte­leznek, mert minden tőle függ, nem merül e fel önkénytelenül a gondolat, vájjon komolyan óhajt­­ja-e Bismarck a reformokat. Ha igen, miért nem mozdul Varzinból ? Azt mondják, beteg. E betegség azonban úgy látszik egy jó tu­lajdonsággal bír, akkor fordul jobbra, a­mikor épen szükséges. A császár-találkozás előtt ép úgy hallottunk e betegség aggasztó voltáról, úgy változott az mint a Chamäleon s midőn itt láttuk az államkanczellár urat, mindenki azt találta, hogy a falusi levegő nagyon jót tett neki, mily jól néz ki. Azóta persze a köszvény s tudja az Isten mi megint elője, no de lord Chatam, — hogy töb­bet ne idézzek, — példája eléggé bizonyítja, hogy egy nagy államférfi, ha komolyan törekszik vala­mi nagyot keresztülvinni, nem köszvény, de halá­los baj által sem engedi magát visszariasztani. Hazánkban is van példa reá elég, s még az aránylag csekély fontosságú gyér választásoknál is hány súlyos beteg jelent meg. No de elég ebből ennyi,a jövő majd felderíti kételyeinket. Addig azonban, míg a szabadelvű re­formok első kelléke, a sajtó­szabadság nem lesz behozva, addig a kormány szabadelvűségében a legkevésbé sem lehet bízni. Azon rendkívüli lendület, melyet Poroszor­szág és előtérben fővárosának kereskedelme és ipara vesz, legjobban észlelhető a vasutak roppan­tul növekedő forgalmában. Ennek megfelelőleg a keleti, potsdami, ham­burgi, lehrtori, stb. indóházak már­is részint egé­szen átalakítottak, részint egészen újból építtettek , az előbb említtettek sorra Berlinnek méltán dí­szére válnak. Annál nagyobb azonban a panasz­­a anhaltii (Drezda-Bécsi vonal) vasút ellen. Ha hallottunk honunkb­an sok panaszt egy vagy más vasút ellen, úgy azt nem tudom még hány szám­mal kellene sokszorozni, hogy fogalmunk legyen azon tömérdek panasz, baj, összeütközés, elkésés, stb.-ről, a­melylyel e vasút igazgatósága illettetik és illetőleg e pályán történik. Az elkésés oly mindennapi, hogy akkor cso­dálkozunk, ha egy vonat jókor jő meg. Összeüt­közés oly gyakran történik, hogy példabeszéddé vált Berlinben gúnyolva figyelmeztetni az illetőket, kik e pályán kénytelenek utazni, hogy készítsenek végrendeletet. Számtalan kereskedő testületek már szövetséget kötöttek, hogy a mennyire lehet elke­rülik e vonalat, bár áldozattal, miután az igazgatóság még figyelemre sem méltatja panaszaikat. Egy szóval sokan azt hiszik, hogy az anhalti pálya élén, vagy bolond vagy ostoba férfiak álla­nak. Pedig hát a szegény igazgatóság talán csak nagyon kevéssé hibás. Egészen ugyan alig ment­hető, de a forgalom az utolsó évben oly roppantul és váratlanul növekedett, hogy az akadályokat egy­előre teljesen legyőzni csakugyan lehetetlen. Az utolsó kimutatásból látjuk ugyanis, hogy Megérkezett: Darabszám Teherkocsi 1871-ben 1872. 1871. 1872 júliusban 130.000 1511.400 237.300 m­. 574000 augustus 139.800 149.800 310.200 fn. 634100 septemb. 161.000 161.100 332400 fn 675400 430.800 fn. 462.300 879.900 fn. 1884600 London, okt. 29. (Saját levelezőnktől.) Az összes angol sajtót a német császárnak ítélete foglalkoztatja, melyet az az Anglia s Ame­rika között fönforgott San Juan kérdésben hozott, jobban néhány német jogász és tatár által ho­zatott. Az új ítélet szerint az é. a. Egyesült Államok követelése tökéletesen összevág a versengő államok között 1846-ik évi június havában kötött egyesség hű értelmezésével. A határvonalnak e szerint a Haro csatornán át kell futnia s San Juan szigete az angolok által az Egyesült Államok javára átengedendő,­ így az Ítélet. Ismét egy új vereség, melyet az angol po­litika s általa Angolország szenved. A szerencsét­len Alabama Ítélet után, egy másik ítélet, nem szerencsésebb az elsőnél. Az előbbem­re akadtak angol politikusok, kik győzelemnek mondák, a legtöbbek a béke oltárára hozott áldozatnak. Az új vereségnél sokkal nagyobb ennek érzete, hogy sem­mint azt eltitkolhatná a sajtó bármely árnya­­lata, valamint kivétel nélkül megegyeznek abban mindnyájan, hogy a szóban forgó esetben, úgy mint az Alabamma-kérdésben is, jog és igazság Anglia mellett állott. A német császárt igazságtalan részrehajló bíró­nak nem nevezik azonban,hanem szemére lobbantják az ítéletet készítő német jogász és profesoroknak, hogy ezek ítéletüket az 1846-ki egyességre fektették, mely állításukként, semmi mértéket nem adhatott az ügy eldöntésében. Akármint legyen is, nem a mi dolgunk íté­letet hozni, ha vájjon a német professoroknak vagy angol sajtónak van-e igaza; ehelyett inkább konstatáljuk, hogy Amerika ezúttal is érvényt tu­dott szerezni büszke de ép oly igazságos poli­tikájának : „Amerika az amerikaiaknak.“ Semmi sem mulatságosabb, mint midőn most, eső után, az angolok fölveszik a köpenyeget, fe­nyegetéseikkel elhalmozzák Amerikát, s oly ki­hívó hangon szólanak, mintha ma is készen áll­nának az új világ hatalmával szembe szállani. Most jut eszükbe elmondani a világ előtt, hogy kik és mik ők, s hogy kik és mik az amerikaiak,; hogy ezeket a felszabadítási harcz alkalmával agyon­tiporják vala, ha a francziák nem jönnek a lá­zadók segítségére; hogy a közöttük folyt máso­dik háború is úgy végződött, hogy az angolok legkisebb engedményeket sem tettek az ameri­kaiak javára s végül azon véger­edm­ényre jön­nek, miszerint háború és nem engedményezés az út, melyet Angolországnak Amerika ellen kö­vetnie kell, ellenkezőleg ez követeléseiben mindin­kább merészebb leen, s egyúttal föl is szólítják az angol kormányt, hogy csak jól ráijeszszen az amerikaiakra. Ellenoldalról úgy hallik, hogy az an­gol kormány Anglia háláját akarná kifejezni a német professorok iránt, hogy ezek a l­a­belaisi kérdést oly szerencsésen oldották meg. Az angoloknak nem lévén Sévres-porczellángyá­­ruk, másrészt, mert valószínűleg ismerik a né­meteknek előszeretetüket, mely inkább vonza őket arany mint törékeny porczellán felé, a mi­­nistérium elhatározta volna, hogy a német tudó­sok számára arany emlékérmeket veret, mik egyik oldalon Vilmos császár arcrát fogják mu­­tatni, a másikon a tudós professorok neveit koszorúk és czímerektől környezve. Ha e hir megvalósul, az angol kormány bebizo­nyítja vele, hogy savanyu almába is tud mosoly­­lyal harapni. Egyébként jó lesz időnként gyako­rolnia magát benne — nehogy elszökjék. Mint távirda által értesülünk, tegnap d. u. nagyszerű meeting tartatott Newcastleben az izlandi politikai foglyok megkegyelmezése érdekében. A népgyűlés név szerint megnevezte a szerencsétle­­neket, kiket szabadon óhajt látni, s kik már évek óta bűnhődnek politikai vétségükért, s ki­mondta, miszerint : „a kemény és kínzó bánás­mód, melyben Anglia politikai vétkeseit részesíti, a mai művelődés szokásaival össze nem egyez­tethetők, s egyenes ellentétben vannak a val­­lásias sympathiákkal, miket Anglia politikai szenvedélyek ellen hangoztatni szokott. An­gol államférfiak s publicisták szánalmat színlelnek más országok politikai foglyai irányában, így Gladstone simpathiáját fejezé ki a nápolyi foglyok iránt, a jelen angol sajtószemély Francziaország commune foglyaiért, de e mellett ez is amaz is megindulatlanul tekintik a szívtelen bánásmódot, melyet maga Anglia követ saját politikai foglyai iránt.“ A legközelebbi vasárnapon itt Londonban kell tartatnia hatalmas népgyűlésnek a high park­ban ; ha azonban valósággal meg fog-e tartatni, eddig nagyon bizonytalan, minthogy a hatóság vonakodik megadni erre az engedélyt. London híres „policemanjei“ szintén tartot­tak meetinget; a megtartás előtt hozzájuk is meg­érkezett a megfélemlítés, hogy: „azokra, kik a gyülekezetben kiválóbb szerepeket visznek, ko­moly következmények, talán elbocsáttatás várnak.“ E megfélemlítés ellenére a meeting igen teljes számú volt, s mindenek előtt megállapitta­­tott, miszerint a policeman nem teljesen rabszolga bir politikai jogokkal s különösen szabadságában van, ha úgy tetszik, meetingben részt venni s fizetés fele­melést kérni, mert ő nem katona, hanem polgári közeg, polgári czélokra, kinek szabad be — és kilépnie a policemantestületbe a pillanatban, mely­­ben neki tetszik. A meeting két fő feladata volt a fizetés felemelés és a szolgálati óra leszállítás kér­déseiben egyetértésre jönni. Mindkét czél eléretett, de úgy látszik, nem sok haszonnal, mert midőn a policemanek kérvényét a küldöttség a commissio­­nerfőnöknek átadá, ez igen durván kelt ki a kér­vényezők ellen vakmerőségük miatt, szemükre lobbantván, hogy­­,policemant egy nap alatt is lehet csinálni, s ha egy kilép, ezerrel töltheti be helyét.“ Pedig, miután a policemanek fizetése tíz éven belül nem emeltetett, mégis tény, hogy az emberek keresete a mai drágasággal arányban nem áll, tehát hogy nélkülöznek, nyomorog­nak, s innen a mai londoni policeman épen nem utasítja vissza a megvesztegető pénzt, mi termé­szetesen mindig a közbiztonság rovására történik. Ez időtájt Londonban egy részvénytársaság van alakulóban, mely az eddig szokásban levő kőszéngázat más világító anyaggal akarja helyet­­tesítni. E más anyagot „aero­gáznak“ nevezik, tu­lajdonkép azonban nem egyéb mint kőszén­gáznak léggel való keveréke.­­ Maga a ta­lálmány nem új, gondolatban már rég meg van, csupán a két anyag kellő keverését nem tud­ták eszközölni. Az új rendszernek könnyen meg­érthetjük azon előnyét, hogy nagyobb hőséget leend képes kifejteni, mint a jelenlegi; egyéb előnyei­ként felsoroltatik még, hogy nem oly veszedelmesen robbanó, mint a jelenlegi, sőt épen nem is rob­banó ; előállítása felettébb egyszerű tehát olcsóbb, de olcsóbb még azért is, minthogy jobban világít egyrészt, másrészt ugyanazon mennyiségű kő­szén nagyobb mennyiségű világitó gázt képes szolgáltatni az uj rendszernek, mint a réginek. TÁRCZA. JANE EYRE. — ÖNÉLETÍRÁS — Irt* CURE BE BELL. (Folytatás) , aqro júni­us elején, nagyon sokáig elman Kásunk szerint elváltunk társainktól és elmentnnk messzire, úgy hogy végre eltévesztettük az utat és egy magános háznál kellett tudakozódnunk, mely­ben egy férfi és egy nő lakott, kik egy félig vad sertés csordát makkal tartottak egy erdőn. Midőn haza értünk, a hold már magasan állt az égen, a kertajtóhoz egy ló volt kötve, melyet ismertünk, minthogy mindig az orvos szokott jönni rajta. Mary Ann azt monná, hogy valaki nagyon beteg lehet, azért mert ily későn este küldtek Betes úrért. Ezzel bement a házba , én még néhány per­­czig a kertben maradtam és elültettem néhány gyökeret, melyeket az erdőből hoztam, mert attól féltem, hogy másnap reggelig elfonnyadnak. Miu­tán munkámmal elkészültem, még kissé künn időz­tem ; a virágok oly erősen illatoztak, midőn a harmat leszállt; az este“ csendes, derült és enyhe volt; a lenge nyugati szellő más­napra ismét szép időt ígért,­ a hold kelet felől még teljesen emelkedett az égboltozaton. Mindezt megjegyeztem magamnak és élveztem, a­mennyire egy gyermek képes arra és egyszerre egy gondolat nagyon élén­ken megfészkelte magát agyamban. — Mily szomorú dolog most betegségben és halálos veszélyben forogni! E világ mégis szép — nagyon sajnos lenne innét hirtelen elszállittatni és elköltözni, nem tudni hova? És ekkor lelkem legelőször iparkodott meg­érteni mindazt, a­mit valaha menyországról és po­kolról hallottam, e pillanatban rendültem meg leg­először és akár előre, akár hátra, akár magam körül tekintettem, nem láttam egyebet megmér­­hetlen mélységnél! csupán azon pontot érzem, melyen álltam, a jelent; minden egyéb idomtalan felhő és tátongó űr volt és reszkettem azon gon­dolatra, hogy megtántorodhatnám és lezuhanhatnék­­ e h­apsba. Míg ezen új eszme felett tépelődtem, megnyílni hallottam a főajtót. Betes úr jött ki rajta és vele egy ápolónő. Ezen utóbbi künn ma­radt, míg az orvos felült lovára és eltávozott, az­tán be akarta csukni maga után az ajtót, de én oda szaladtam. — Hogyan van Burns Helén ? — Nagyon gyöngéd, volt a válasz. — Őt látogatta meg Betes úr? — Őt. ---- Hit­i.Yuim­­ju',7 y ... ...... _______ Ha tegnap hallom e szókat, nem bírtak volna előttem más jelentőséggel, minthogy Helént elvi­szik Northumberlandba rokonaihoz. Nem is sejtet­tem volna, hogy halálának közellétét jelenthetik, de most azonnal tudtam, világos volt előttem, hogy Burns Helen utolsó napjait éli e világon és el fog költözni a szellemek országába, ha ugyan létezik ilyen. Az irtózat egy neme vett erőt rajtam, az­tán mély fájdalom, végre a vágy­r­a szükség őt látni. Megkérdeztem, hogy melyik szobában fekszik. — Temple kisasszony szobájában, mondá az ápolónő. — Felmeh­etek hozzá ? Beszélhetek vele ? — Oh nem, gyermekem, az nem lehetséges, és most ideje, hogy ön is bejöjjön, mert megkapja a lázt, ha künn marad, mialatt a harmat leesik. Az ápolónő bezárta a főajtót, én a mellék­ajtón mentem be, mely a tanterembe vezetett; épen jókor érkeztem; kilencz óra volt, Miller kis­asszony lefekvésre hívta össze a növendékeket. Mintegy két órával később, tizenegy óra tájban lehetett, a midőn képtelen lévén aludni és az alvóteremben uralkodó csendből azt következtetvén, hogy társnőim mélyen alusznak — halkan felkel­tem, felöltem szoknyámat hálóköntösöm fölé, me­zítláb kiosontam a teremből és elindultam keresni Temple kisasszony szobáját. E szoba a ház túlsó oldalán volt, de ismertem utamat, és a folyosó ab­lakain itt-ott bevilágító felhőtlen holdfény lehető­vé tette, hogy azt könnyen megtaláljam. A kám­for és égett eczet szagja figyelmeztetett, midőn a hagymáz-betegek szobájának közelébe jutottam, si­etve osontam el az ajtó előtt, nehogy meghallja lépteimet az ápolónő, ki e szobában egész éjjel vir­rasztóit. Féltem, hogy meglátnak és visszaküldenek, ...........—mám mert látnom kellett Helént, —meg kellett még egyszer ölelnem halála előtt — meg kellett őt utól­­szor csókolnom, váltanom kellett vele egy utolsó szót. — Egy lépcsőn lemenvén, végig haladván az első emelet egy részén és szerencsésen, minden nesz nélkül kinyitván és becsukván két ajtót, egy második lépcsőzet elé jutottam; ezen felmentem s ekkor előttem állt Temple kisasszony szobájának ajtaja. A kulcslyukon át és az ajtó alatt világossá­got pillantok meg­ ,köröskörülményi­ csend uralka­­csak be van támasztva, alkalmasint azért, hogy friss­ség hatolhasson be a szűk beteg szobába. Nem voltam képes habozni, a türelmetlenség majd megölt, lelkemet és érzékeimet kínos sejtelmek gyötörték — kinyitottam az ajtót és betekintek. Szemeim Helént keresték és attól féltem, hogy egy holttestet látok. Temple kisasszony ágya mellett és annak fe­hér függönyével félig letakarva, egy kis ágy állt. Az ágytakarók alatt egy alak körvonalait pillan­­tam meg, de az arczot a függönyök elfödték, az ápolónő, kivel a kertben beszéltem, egy karszéken ült és­ aludt; az asztalon egy gyertya égett, mely­nek hamvát már rég nem vágták el. Temple kis­asszony sehol se volt látható ; mint később hallot­tam egy hagymázos beteghez hívták le a kórház­szobába. Előre mentem, megálltam a kis ágy mel­lett, kezem már a függönyt fogta, de jobbnak láttam szólni, mielőtt ezt félrevontam volna. Még mindig attól remegtem , hogy egy hullát pillanthat­nék meg. — Helén! suttogom halkan, ébren van ön ? Helén felemelkedett, hátra tolta a függönyt és én megpillantam halvány, hervadt, de nyugodt arczát, oly kevéssé megváltozottnak látszott, hogy minden félelmem azonnal­­elenyészett. — Csakugyan ön az, Jane ? kérdé nyájas hangján. — Oh! gondolom magamban, még nincs oly közel a halálhoz; az orvos csalódik: ha oly ve­szélyesen beteg lenne, nem beszélhetne ily nyu­godtan. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam, homloka, arcza, keze és csuklyája hideg volt, de ajkai úgy mosolyogtak, mint egykor. gj^Mgaai mi ii M..II wg i iijjgg B uj'« — Miért jött ön ide, Jane ? Tizenegy óra már elmúlt, néhány perc­c­el ezelőtt hallottam az óraütést. — Eljöttem, hogy önt megláthassam He­lén ; hallottam, hogy nagyon beteg és nem tudtam volna elaludni, mielőtt önnel beszéltem. — Ön tehát azért jött, hogy elbúcsúzzék tő­lem. Alkalmasint épen jókor érkezett. — Elmegy ön valahová, Helén ? Talán haza fog menni? — Igen, végleges, utolsó hazámba. j.n. ~V~7 7 "—‘--gVoceHen szakit ám felbe szavaimat. Mielőtt kényeimet elfojtani iparkodtam, He­lént egy köhögés roham lepte meg, az ápolónő azonban nem ébredt fel. Midőn a roham megszűnt, Helén néhány perczig mozdulatlanul és kimerülten feküdt, aztán e szókat suttogá : — Jane, az ön lábacskái meztelenek , fe­küdjék le és takaródzék be paplanommal. Teljesítem kívánságát; karjával átölelte válla­­imat és én közelebb simultam hozzá. Hosszú szü­net múlva újra megszólalt, de folyvást suttogva: — Én nagyon boldog vagyok, Jane, és ha ön halálom hírét fogja hallani, ne szomorkodjék, mert nincs reá ok. Mindnyájunknak meg kell egy­kor halni és az én betegségem épen nem kínos, hanem lassú és fokozatos ; lelkem teljesen nyugodt. Senkit se hagyok hátra, a­ki nagyon sajnálna ; csupán atyám él és az is közelebbről megnősült, tehát nem fog engem nagyon nélkülözni. Az által, hogy ifjan halok meg, sok szenvedéstől fogok meg­menekülni. Nincsenek oly tehetségeim vagy képes­ségeim, melyek életemet kellemessé tehetnék a világon; hibáim örökös akadályul szolgáltak volna. — De hova fog ön menni Helén ? Láthatja azt? tudja azt? — Hiszem, bízom benne, hogy Istenhez megyek. — Hol az Isten ? Mi az Isten ? — Az Isten az én teremtőm és az öné, ki nem fogja összerombolni azt, a­mit alkotott. Feltétlenül bizom hatalmában és teljes bizalommal viseltetem jósága iránt. Türelmetlenül számlálom az órákat, míg elérkezik azon eseménydus perez, mely engem hozzá vezet és őt felfedezi előttem. — Ön tehát bizonyos benne, Helén, hogy létezik mennyország és hogy lelkünk odajut halá­lunk után? — Bizonyos vagyok benne, hogy létezik jövő élet ,hiszek az Isten jóságában ; bátran reá bizhatom valóm hallhatatlan részét. Az Isten az én atyám, az Isten az én barátom; szerettem őt és erősen hiszem, hogy ő is szeret engem. — És én ismét látni fogom önt,­ Helén, ha­lálom után ? — Kétségkívül, kedves Jane, ön is a boldog­ság birodalmába fog átköltözni, önt is ugyanazon hatalmas közös atya fogja magához venni. romát t­ív.Jortom, de ezúttal csak gondolat­ban? „Hol van ama birodalom? Létezik-e való­ban?“ És szorosabban átkaroltam Helént; kedve­sebbnek látszott előttem mint valaha ; úgy éreztem, mintha nem bocsáthatnám el magamtól; arczommal nyakára borultam. Barátnőm ekkor legédesebb hangján szólt: — Mily jól érzem magamat! Az utolsó kö­högési roham kissé kifárasztott; úgy érzem, mintha képes lennék aludni, de ne hagyjon el, Jane, sze­retem, ha itt van mellettem — Itt maradok önnél, kedves Helén, senki se fog öntől elválasztani. — Nem fázik kedvesem? — Nem. — Jó éjt Jane. — Jó éjt Helén. Megcsókoltuk egymást é­s csakhamar elszende­­redtünk mindketten. Midőn felébredtem, már nappal volt; szokatlan mozgás ébresztett fel, feltekintettem; az ápolónő karjai közt voltam, ki a folyosón keresztül vissza­vitt az alvóterembe. Nem dorgáltak meg azért hogy elhagytam ágyamat; mindenkinek egyébre volt gondja : számos kérdésemre nem kaptam ki­elégítő választ; de egy vagy két nap múlva meg­tudtam, hogy Temple kisasszony hajnalkor vissza­térvén saját szobájába, engem a kis ágyban talált; arczom Burns Helén vállán nyugodott és karjaim nyakát tárták átölelve. Én aludtam és Helén­a halva volt. Sírja a brocklebridgei temetőben van, tizenöt évig csupán egy gyepes halom bolitá; de most egy szürke márványtábla jelöli, melyre neve van vésve és e szó: „RESURGAM.“ (Folyt hír) Tehát csak három hó alatt egy millió több mint 100*­0-al növekedett a bevitel, a kivitel hasonló­kép 500000 fontnál többet emelkedett. Az igazgatóság mentségére tehát szolgál az, hogy a megérkező tehervonatok épenséggel el nem férvén a helybeli indóházban,­­mely különben is minden lehető kényelmetlenséggel bir) és közelé­ben, a teherkocsikat egész a legközelebbi állomá­sig kell rendesen visszatolni, csakhogy az óriási közlekedésnek tér nyittassák s a kocsik ez által annyira összetorlódnak, miként gyakran ép az utolsó kocsik jőnek előtérbe s némelyek 10—14 napig vesztegelnek a háttérben, míg reájuk kerül­het a sor. Egyébiránt a régi gyalázatos indóház, mely­nek előtere is esőben egész tavat képez (a Bécs­­ből jövők nagy ámulására) legközelebb szintén egé­szen át fog alakíttatni, a­mi természetesen roppant nehézségekkel lesz összekötve. y. r. — A tótok értekezlete. A „Slovenské Noviny“ a f. hó 23-án tartott tót értekezletről hoz jelentést. Számos tót nemzetpártin kivül Prileszky, Karuch, Halassy és Matuska képviselők is jelen voltak. Szlotta György indítványára Zarzetzky József választatott elnöknek, Micsinny Pál és Le­­hotzky Gusztáv pedig jegyzőknek. A megnyitó be­széd után Bobula több rendű üdvözlő levelet és táviratot jelentett be; az elsőbbek között volt egy Ipolyi püspöktől, Nemessányi liptói tanfel­ügyelőtől s másoktól; a táviratok voltak: Nádas­ról, Nagyszombatról, Nyitráról, Privigyéről, Ipoly­ságból és Ó-Túráról (Nyitra m.) Azután Bobula tartott beszédet, melyből ki­­emelendők a következők: A magyar minisztérium megalakulta után a boldogult Palárik párthívei szükségesnek láttak egy tót hírlapot alapítani, mely a magyar állam esz­méjének álláspontjára állván ez eszmét fejtegesse és terjeszsze, így létesült a „Slov. Nov.“ E lap párthí­vei úgy vélekedtek, hogy országos ügyekben a szélső ballal kell tartani. Szónok elmondja, hogy Kos­­suthtól igen nyájas levelet kapott, melyben a nem­zetiségek kívánalmai, a mint azokat a „Slov. No­viny“ fejtegette, jogosultaknak ismertetnek el. — Szónok érintkezésbe jött Böszörményivel, ki is a „Slov. Nov.“ irányát s elveit a „Magyar Ujság“­­ban következetes kitartással istápolta. Azonban a szélső bal Madarász-féle töredéke soha sem volt lírható arra, hogy ezen irányt magáévá tegye, így történt, hogy Böszörményi halála után a „Slov. Nov.“ és a szélső bal közti kapocs meg­szűnt. Azóta a „Slov. Noviny“ azt az elvet követ­te, hogy egyik párthoz sem kell tartani, hanem egé­szen függetlenül csupán nemzeti irányban működni. Későbben értekezett Bajner belügyi miniszterrel, ki a tót viszonyokat illetőleg nem csekély mérték­ben van tájékozva, azonban korai lelépte meghiú­ssá a további érintkezést. A legújabb időben végre Karuch képviselő vállalá magára a szerepet köz­benjárni, hogy a tót nemzet méltányos kívánal­mai teljesíttessenek. Ezen kívánalmak szónok véleménye szerint a következők: 1) hogy a szűkkeblű nemzetiségi törvény vé­tessék revistó alá. Hogy mikor és mikér kelljen azt megváltoztatni, szónok nézete szerint a kérdés ak­korra halasztható el, ha majd a magyar pártok is belátják, hogy a tót nemzet mivelődése a magyar hazafisággal nem ellenkezik; 2) hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény 17. §-a értelmében ezúttal legalább két állami ,re­­álgymnázium alapittassék, tót előadási nyelvvel. Magától értetődik, hogy e tanodákban a magyar nyelv kötelezett tantárgy lenne s a felsőbb osztá­lyokban fölváltva a tóttal előadási nyelvül is hasz­náltatnék. 3) hogy ezen reálgymnasiumoknál oly alkal­mas tanárok is vétessenek föl, kikben a tót nép nem ellenségeit, hanem jóakaróit látná; 4) hogy a tót mivelődési intézetek az or­szág pénztárából segélyeztessenek. Itt első sorban áll a tót „Matica.“ Ha a felvidéki intelligentia ezen intézet ellen antipathiával viseltetik, rajta áll,hogy ezen intézet ügyeire befolyást gyakoroljon, s ha szükséges, az intézet újjászervezését indítványoz­za s keresztülvigye, ha pedig azt nem akarja, ala­pítson ő maga a tót nép számára egy más mivelő­dési intézetet s ennek eszközöljön ki államsegélyt. A tót népnek mindegy, akárkinek a kezéből nyer mivelődést, 5­ hogy a nemzetiségi törvény 17. §-ához képest alkalmas tót férfiak a felsőbb országos hi­vatalokon is alkalmaztassanak, és pedig olyanok, a­kik egyrészt a tót nép jóakarói, másrészt pedig a kormány bizalmát is bírnák, hogy a magyarok és tótok közti barátságos viszonyt előmozdítsák s azt aláásni ne engedjék; végtére 6­ kivánságképen előhozza azt, hogy a „Minerva“ czimű nyomda Pesten, melyet a többi közt maga Deák Ferencz is mint részvényes gyá­­molit, ne üldöztessék, mint eddig, hanem gyámo­­littassék. Ezután Karuch képviselő Szlotta György fölszólítására a tót ügyek állásáról következőleg nyilatkozott: ő abban látja a tót nép főbaját, hogy a köz­oktatás oly nyelven történik, melyet a nép nem ért, s melyen tehát a kellő ismereteket magának meg nem szerezheti. Ez gátolja a haladást az or­szág érdekei ellenére, mi iránt ő a belügyminisz­terrel értekezett, ki is beismervén, hogy e részben valaminek történnie kell, értekezőt a többi felvi­déki követekkel való tanácskozásra utasítá. Ezt mind a miniszterelnök, mind a közoktatási miniszter, mind végre Deák is helyesnek találta felismerte egy mérsé­kelt s az egyetértés közvetítésére képes tót párt szük­ségét, valamint a felvidéki képviselők is elismerték, hogy a felvidéket illetőleg valaminek történnie kell. Az időtájban jelent meg a fölhívás a tót értekezlet megtartására, hogy az új tót iskola jövendő nemzet­­­politikai magatartása megálla­­píttassék. Szónok jónak látván a kormánynak alkal­mat nyújtani, hogy intenzióiról a fentebbi irányban nyilatkozzék, a liptói főispánnal Szentiványi Már­tonnal egyetértve a felvidéki iskolák tárgyában az országgyűléshez egy interpellációt akart intézni. Azonban a felvidéki követek a dolgot tanácsko­zás alá vévén, abban állapodtak meg, hogy a fel­vidéket illető ügyekben egyetértőleg akarnak el­járni, s ennek folytán a kiküldött bizottságnak meghagyták, úgy a tótok kiváralmait és sérel­meit, valamint a felvidéket illető egyébb ügyeket működési körébe vonni, s egyúttal a hirdetett értekezleten résztvenni. Ezen határozatnak szónok alá vetvén magát az interpellációt elnapolta. A határozatokat, melyeket ez értekezlet ho­zott, már közöltük. John Stuart Mill az Internationalerel. Az Internationale nottinghami ágának titkára a társulat programmj­át és ezen ág „A forrada­lom törvénye“ czimü röpiratát megküldvén J. S. Millnek, ez a következő sorokban válaszolt. Avignon 1872. okt. 14. — Uram ! Vettem aug. 27-töl hozzám intézett levelét s köszönöm önnek az Internationale nottinghami ága által ki­bocsátott röpirat és a társulati programm meg­­kü­dött másolatait. A társulat alapelveiben, amint azok a programmban kifejtvék, sokat találok, amit melegen helyeslek, és keveset, a­mivel tényleg egyet nem érthetek, noha azon átalánosságnál fogva, melyben ez elvek tartják, lehetetlen meg­mondanom, mennyiben működhetném közre azon rendszabályok gyakorlati érvényesítésére, melye­ket a társulat maga elé tűzött, hogy ez elveket életbe léptesse. A programm és a röpirat phraseologiája azonban egy megjegyzés tételére kényszerítenek. Minő előny rejlik ugyanis abban, ha itt a társu­lat tanai „A társadalmi és politikai forradalom alapelveinek“ neveztetnek. A forradalom szó, mint az elvek és vélemények egy vagy más árnyalatá­nak elnevezése,­­ nem angol. A forradalom a kormányformának erőszakos megváltoztatása, történjék az akár népies lázadás, akár katonai usurpatio által, és minthogy „az ember“ kifejezés mindig bizonyos meghatározott embert jelent, úgy a „forradalom“ szó alatt vala­mely határozott forradalom értendő, minő volt pél­dául a franczia, vagy az 1688-ki angol forra­dalom. E kifejezés úgy látszik Francziaországból származott hozzánk át. És én nem hihetem, mi­szerint helyes lenne e beszédmódot a francziáktól adoptálnunk. Ez a franczia szellem gyöngeségéből veszi eredetét, mi nagy mérvben félre­vezeti a franczia nemzetet szabadság és haladás utáni törekvésé­­­ben, a midőn frásisok és szemlélődések oly módon ragadják el őket, mintha azok valóságok volná­nak, melyek önálló akarattal és tényleges hata­lommal bírnak. Ezelőtt egészen más jelleget tüntetett fel az angol gondolkozásmód ; határozott tényeket és nem homályos szavakat igényelt. Nincs semmi tényle­ges dolog, a­minek neve „forradalom" avagy „for­radalmi elv“ volna. Vannak maximák, melyeket az én nézetem szerint az önök társulata helyesen tart olyanoknak, a­melyek lényegesen szükségesek a józan kormányzásra, és tagadhatlanul létezik iránylat, mely az emberiség értelmiségének és mű­velődésének arányában folyton növekedik -s mely a józan kormányzás tanainak elfogadása felé irányul. Ezek azon tények, melyek ez esetben fel­merülnek és minél világosabban és egyenesebben konstatáljuk ezeket, annál inkább meg fogják ér­teni egymást az emberek, annál határozottabban fogják látni, miről vitatkoznak és mit akarnak bebizonyítani. Midőn e helyett az emberek mint „a forra­dalom“ barátai és ellenségei sorakoznak külön zászlók alá, az egyedül fontos kérdés, mely méltá­nyos és hasznos lehet, figyelmen kívül hagyatik s a cselekvények nem igazi nevükön neveztetnek. Azon különben üdvös érintkezés, mely a közelebbi években az angol és franczia munkás osztály egyes részei között létrejött, drágán meg lesz fizetve, ha arra indítja ez ország előhaladt politikusait, hogy elhagyva az angol szellem leg­szebb jellegét, azt a franczia szellem legroszabb faja által helyettesítsék. Nem zárhatom be levelem a­nélkül, hogy ki ne fejezzem n­agy megelégedésemet a fölött, mi­szerint az önök testülete teljes mértékben elis­merte azon igények jogosultságát, melyek minden tekintetben egyenlő jogokat követelnek a nőknek a férfiakkal, valamint a kisebbségnek szám­ará­nyához képest a majoritással. További eszközül ugyanazon czél elérésére, mely egyszersmind már nem kevésbé fontos czélok előmozdítására is szol­gálhat — ajánlom önöknek az aránylagos képvi­­seltetés fontos kérdését. Fogadja stb. J. S. Mill. Külföldi szemle. Pest oct. 30. T­hiers a „XIX Siecle“ szerint egy áta­­lános bölcsészeti műven dolgozik, melyben az úgynevezett materialismus tanait igyekszik­­ meg­­dönteni. C i­s s e y tk hadügyér bizottságot kül­dött ki az egyéves önkéntesek intézményére vo­natkozó szabályok kidolgozása végett Hallomás szerint departementenként vegyes bizottság fog a felveendők megvizsgálására kiküldetni. Au­male herczeg 10,000 frankot küldött a kivándorlott elsass-lotharingiak felse­gélésére. A „Húsz havi elnökség“ czimü munka első kiadása négy nap alatt elkelt s most második kiadás van sajtó alatt. Ára 5 frank. Du f­au­re franczia igazságügyét- törvény­­javaslaton dolgozik a párbajok eltörlése tár­gyában. E tvjavaslat alapelvei a következők : se­besülés vagy halál esetében nagymérvű pénzbírság rovandó ki, s a tanuk egyetemlegesen felelősek ; a kihívott sérült fél nem büntethető ; végül a párbaj által nem követett provocátió pénzbírság­gal büntetendő­ A porosz kerületi rendezésnek az urakházában folyó tárgyalására vonatkozólag meg­jegyzi a „Nordd. Alig.“, hogy a ház eddigi maga­tartása által csak magát s a conservativ ügyet, melyet képviselni akar, károsítja. Itt — úgymond — nem olyasmiről van szó, mit tetszés szerint megtenni vagy elmulasztani lehet, hanem oly tör­vényjavaslatról, melyet keresztül kell vinni és a­mely keresztülvitetni is fog, ezért kezeskedik a kormány minden tényezőjének egyetértő meggyő­ződése ezen reform keresztülvitelének szüksége iránt. Ha a felsőház, az ismert tényállás daczára, a javaslattal szemben tisztán negatív jár el, a ház mindenekelőtt lemond minden tényleges befo­lyásról a javaslat alakjának megállapítására, s vé­

Next