Ellenőr, 1873. február (5. évfolyam, 26-49. szám)

1873-02-01 / 26. szám

felzúdította azt épen azon időből, midőn a Lónyay-pénzügyőrség és kormányel­nökség gazdálkodásának következményei leg­­terhesebben nehezednek ránk. Fel kell szabadítni magunkat — igen is —Bécs járszalaga alól pénz­ügyi szempontból is, de ezen felszabadulásunkhoz nem visz közelebb azon idétlen schimpfelés, melylyel egy exkormányelnök — ki maxima pars fuit helyzetünk alárendeltségének állandó­sításában a financiális emancipatiónkra sokkal kedvezőbb viszonyok közt is — dühös ellen­ségünkké teszi Bécs minden pénzintézetét és tekintélyes bankházát. Ez nemcsak nem használ­hat nemzetünknek semmit, de árthat igen sokat, mert azon bécsi tekintélyes pénzintézetek és bankházak temérdek kárt okozhatnak hitelünknek világszerte, mindazon nagy intézeteknél és házaknál, melyekkel üzleti folytonos és jelenté­keny összeköttetésben s igy bizalmas tanácsadók gyanánt is állanak. Nem schimpfelni kell Bécsre, hanem rendbe kell hozni háztar­­t­á­s­u­n­k­a­t komoly igyekezet, józan takarékosság és lelkiismeretes kezelés által; s akkor aztán emancip­álva leszünk, akár tetszik Bécsnek, akár nem. S nem kell szolgainak lenni, sem szavakban, sem tényekben, soha, mert a férfias és méltóságos viselet legüdvö­­sebb egy nemzetre nézve mind a jó, mind a balszerencsében. Mi tehát megalázónak tartjuk hazánkra nézve azon hangot, melyen Kerkapfly pénzügyér beszélt az osztrák nemzeti bankkal, de nem kevésbé kártékonynak azon nyilatkozatot is, melyet gróf Lón­yay keltett fel ellenünk, — sú­lyos anyagi állapotunk közepette, — a bécsi pénz­világ szenvedélyeit. Mindezt pedig commentár gyanánt mond­tuk el két czikkhez, melyeket alább idézünk. Az egyiket a „Pesti Napló“ hozta ma reggel, de olyan helyen, mintha el akarta volna dugni szem elől, nehogy megolvassák mások. Pedig megérdemli a figyelmet s ezért veszszük át. A másik egy irány­­czikk a bécsi „Tagblatt“ jan. 30-diki számában s nagy igazságokat mond, melyek kellemetlenek ugyan, de javunkra válhatnak, csak szívére vegye kormányunk. * * * A „Pesti Napló“ mai számából: „Bécs, január havában. Azon incidensből, hogy Londonban a magyar kölcsön aláírása nem­ teljesen sikerült, a hazai lapok sokat foglal­koznak a magyar kormány pénzügyi összeköttetéseinek bírálatával, sőt a képviselőház tárgyalásai folyamában is hallottunk erre vonatkozólag megjegyzéseket. A külföldi pénzemberek és pénzintézetek viszonyainak nem ismeréséből sok ferde nézet uralkodik Budapesten az irányadó körökben, sőt mondhatni, hogy az említett viszo­nyok nem ismerése úgy Lónyay mint Kerkapoly pénzügyminisz­tersége alatt idézett elő botlásokat. Mindenekelőtt nagy tévedésnek tartjuk összezavarni hazánk pénzforgalmi ügyeinek függetlenítését a bécsi pia­­czon lévő nagyszámú intézet és bankházzal való összeköt­tetés kérdésével. Magyarország pénzforgalmának fü­ggetlenítése egyes­­egyedül a bankkérdés megoldásától függ. Az ország folyó és mindennapi pénzforgalmi szükségleteinek kielégítése csakis pénz- és hitelrendszerünk szabályozásával áll kapcso­latban. Beruházásokra még sok éven át lesz szüksége az ország­nak, melyeket a bankkérdés megoldásával nem lehet előte­remteni, csakis gazdálkodás, takarékosság és munkásság útján fogjuk lassan kint a kellő tőkét megszerezni.­­ Ha ez évben megoldatik a bankkérdés, azért még a jövő és még sok reá következő évben nem fogjuk a beruházások­ra szükséges tőkéket itthon bírni, hanem kívülről kellene azokat behozni. Mindenki előtt ismeretes dolog, hogy mindazon tőkék, a­melyek 1867­­ óta akár az állam, akár vasutaink és egyéb vállalataink részére beszereztettek, a külföldön vé­tettek és alig említésre méltó rész az, mely itthon adatott az említett czélokra, így lesz ez még sok éven át. Elég baj az, hogy beruházásainknál a külföldre szorul­tunk, mert a külföld adósai lettünk, a­mi nemcsak közgaz­daságban nyomasztó, de még politikailag is. Azonban mint tőkeszegény nemzet nincs más választá­sunk, mint vagy megtenni a beruházásokat idegen tőke se­gítségével — vagy pedig a beruházásokhoz csakis akkor fogni, a­midőn magunk emberségéből lehetene itthon a szükséges pénzt beszerezni. A nemzet az első utat választó, igénytelen nézetünk szerint helyesen cselekedett, mert ha jól gazdálkodunk, idő­vel visszavehetjük külföldön lévő kötelezvényeinket és itt­­benn fognak maradni a kamatok. Ha azonban megtartjuk azon irányt, a­melyen eddig haladtunk — azaz a beruházásokat külföldi tőkével esz­közöljük — mindent el kell követnünk, a­mi a külföldön hitelünket emeli, egybeköttetéseinket biztosítja. Azért is hibásnak tartjuk az itt-ott mutatkozó tá­madásokat a bécsi pénzvilág ellenében. Lehet, hogy nem ok nélkül neheztelünk egy vagy más pénzintézetre, egy vagy más pénzemberre — azonban nem szabad az egész bécsi pénzkörök ellen háborút indítani akarni, mert ily eljárás arra fog vezetni, hogy nem a bécsi , hanem az összes európai pénzpiaczokat fogjuk elveszteni. Ugyanis a bécsi pénzintézetek ép úgy, mint a pesti bankok, egyes nagy pénzügyi grupe-ok képviselői. Bécs nem áll magában, nincs isolálva, hanem összeköttetésben van a világ minden piaczával és igen csalatkozik az, ki hiszi, hogy Bécs pénzemberei mint a bécsi piac­ tényezői, nem pedig mint az európai pénzügyi groupe-ok tagjai bír­nak használni vagy ártani. Nem képzelhető, hogy Európa bármely államában valami nagy pénzügyi operatív történjék a­nélkül, hogy az illető groupe bárhol lévő tagjai be ne folynának, illető­leg részt ne vennének. Ezáltal lettek lehetségessé a nagy pénzügyi műveletek, így tudvalevő dolog, hogy Bécsben az osztrák­­anglobank, Pesten a­ magyar-anglobank egy egész Euró­pára kiterjedő bankconsortiumot képviselnek; hasonlóképen ismeretes, hogy az Erlanger-féle groupe-ot Bécsben a franco­­ausztrián, Pesten a Lance-hungarián és municipalbank képviselik; szintúgy a Rothschild-féle hatalmas európai con­­sortiumot Bécsben a Creditanstalt és Pesten a magyar hi­telbank repr­esentálják stb. Ebből látható, hogy az, ki azon nézetben van, miszerint pesti, illetőleg a bécsi bankok mellőzésével egy ezeken ki­sí­vül álló hatalmas pénzerőt lehetne előteremteni, csalatko­zik, mert mindenhol a pesti és bécsi pénzintézetek szövet­ségeseire akad, csak a körül forog mindig a kérdés, mely groupe-al óhajt valaki érintkezni. Naiv felfogás azt hinni, hogy valamely külföldi pénz­erővel való tartós és hatalmas összeköttetés volna létesít­hető akár Németországban, akár Angliában, Francziaország­­ban, mely a létező groupe-okon kívül mozoghatna. És váj­jon képzelhető-e, hogy a groupe-ok egy külföldi tagja Ma­gyarország nagy üzleteibe ereszkedik, mielőtt az itt vagy Pesten­ levő consortialis tag véleményét, sőt hozzájárulását bírja ? Egy üzlet alkalmából financier nem áldozza fel ál­landó öszeköttetését és honfitársaim meg lehetnek győződve, hogy nagy pénzügyi műveleteink elintézésére több befolyás­sal bír egynémely bécsi vagy pesti financier bizalmas nyi­latkozata mint a sajtó, sőt mint a képviselőházban ejtett szónoklatok. A mondottak helyességéről Lónyay dr. már pénzügy­minisztersége idején győződhetett meg és hasonló tapaszta­latokra fog az ország jövőben is jutni, ha az összes euró­pai pénzügyi szövetségek mindannyi képviselőit nem akarja látni a világ bármely pénzpiaczán. A mondottakból azt következtetheti mindenki, misze­rint a groupe-ok között lehet választani, ezek között lehet versenyt előidézni — azonban mindannyi szövetségnek egy helyen lévő képviselői felett palctát törni, nem szolgál hi­telünk emelésére.* * * sk A „Neues Wiener Tagblatt“ jan. 80-ai számának vezérczikke a következő: A gonosz bécsiek! A derék (Bidermann) Lónyay ismét kimondá a jelszót,­­ a magyar kormány közlönyei utána búgják, hogy a londoni kölcsön azért nem sikerült, mivel a bécsi lapok s a bécsi pénzvilág élet-halál­ra összeesküdött Magyarország ellen. Évek óta egyebet nem tesznek Magyarországon, mint hogy Bécset minden rész kutforrásának tarják s jó és rosa napjaikban egyaránt e mentséggel takaródznak. Ha valaki a Lónyai-féle „többlet“ valódiságában kételkedni merészelt, az már nem is lehetett más, mint bécsi, mert hiszen kinek állana másnak ér­dekében a magyar hitelt aláásni ?! Az ország ellenségének kiáltották ki azt, aki annak idejében azt merte állítani, hogy a keleti vasút ügye nem a legjobb lábon áll, és most, hogy a londoni börze nem­ kínálja két kézzel a kölcsönt, midőn a legszilárdabb hitelű házakkal szemben is oly túl­ságosan elővigyázó, most ismét Bécs tétetik felelős­sé, s fog tétetni valószínűleg akkor, midőn a kölcsönművelet rész­sikere az országházban be­széd tárgya lesz. Hogy még mai napság is akadhatnak más dolgokban egyébiránt eléggé értelmes emberek, kik abban a véleményben vannak, hogy hírlapi czik­­kek képesek valamely állam hitelét felemelni vagy aláásni, ha a dologban valójában semmi sincs, ez gazdászati, pénzügyi dolgokban a legkezdetleges, s végtelenül kiskorú felfogásra és jártasságra mutat. Midőn a jelenlegi kölcsön legelőször hozatott szóba, a pesti lapok azt írták, hogy a londoni pénz­piaca addig nem akar az üzletbe befolyni, a­míg a magyar kormány költségvetésével, zárszámadásával s egyéb idevágó pénzügyi körülményekkel meg nem ismerkedik. Vájjon a kért felvilágosítások kö­zölve lettek-e a londoni börzével és mily módon, arról a nevezett lapok nem beszélnek, annyi azon­ban bizonyos, hogy ha a kért okmányok londonba megküldettek, a londoni pénz­embereknek sok ér­dekes curiosumhoz volt­ szerencséjük, mert, hogy töb­bet ne említsünk, például az 1867-iki zárszámadás nem kevesebb, mint kilencz hivatalos verziót tün­tet elő. Az 1872-iki budget-vita alkalmával Kerka­poly pénzügyminiszter a mondott év eredménye­id 115.989.000 frtot mutat be. Ha egy évvel előbbre megyünk, 1871-ben ugyanezen eredmény már 130.259.000 frtban számíttatik fel, míg Lónyay még egy évvel előbb ugyan e tételt 141.348,000 frtra teszi, ami azonban legkevésbé sem gátolta abban, hogy ugyancsak az ő általa összeállított zárszámadásban már csak 112.468,463 frt figurát valódi eredményképen, melyet aztán a „hetes bi­zottság“ 113.160,547 írtra igazított ki. Ez évben még nem volt magyar állami számvevőszék, a a bécsinek kellett tehát azt áttekinteni, mely 119.299,024 írtban állapitá azt meg, míg végül a később felállított magyar állami számvevőszék kapja magát és kijelenti, hogy a valódi eredmény 126.578,789 frt. Így állván a dolog, ha az egész európai sajtó egyebet nem tenne, mint a magyar kormány ügyeivel bibelődnék, még nem jöhetne tisztába csak ezen egy pontr­a nézve sem, mely kilencz hi­vatalos változatban fekszik előtte s melyek min­­denike az egyedül valódinak jelentetik ki. Való és kétségbevonhatlan az, hogy a magyar állam hi­tele az európai pénzpiaczokon napról napra hanyat­lik, de részlelkli ráfogás ezért a bécsi sajtót s a bécsi pénzvilágot tenni felelőssé. Eszünkben sincs, azt kívánni, hogy valaki az erény példánykép­­nek tartson m­nket, de még senkinek sem­ szolgáltat­tunk okot arra, hogy pénzügyi tekintetben rosz számítóknak tartsanak. Már­pedig az lenne a leg­­roszabb számítás, ha mi a szomszéd­ állam bukásá­ban hasznot látnánk magunk számára. Ha van kö­­zös ügyü­nk, úgy mindenekfölött közgazdasági közös­ügy az. De hát mióta áll ,, Magyarország“ a hajhász „franko-bank-gruppból“ ? vagy a keleti vasút egy éjen át meggazdagult mestereiből? avagy mindazon emberekből is, a­kik oda vitték a dolgot, hogy Magyarországon perrel végződik minden vasutépítés s utólagos módosulás nélkül államszerződést sem köt­hetni ? Hát „Magyarország“ egyet jelent ezen urak­kal, kik hazájokat tönkre teszik egy kis conces­­sióért s elárulnák istenüket is ,,aránylagos provi­­sióért“ ? (Itt a T­a­g b 1 a 11 megnevez két L-et is, kikre vonatkozólag hasonlag felteszi a méltatlan­­kodólag tagadólagos kérdést, hogy hát ki tartaná Magyarországot általuk képviselt­nek ? mi azonban elhagyjuk a neveket.) Midőn a bécsi sajtó ezen jó urak üzelmeinek útját vágta — s elég kár, hogy, mint látszik, nem tehette ezt eléggé gyöke­resen — akkor az állam mindkét felének jó szol­gálatot tett, legkivált Magyarországnak, és ha a bécsi pénzemberek az ilyen „consortiumokkal“ össze­köttetésbe lépni nem akarnak, az csak azt bizo­nyítja, hogy hivatásuk megértették, s hogy becsesei leir előttök pénzük . A pénzügyi „méregkeverők“ nem Bécsben keresendők. — A hiteltelekkönyvek szabá­­lyozásá­ra vonatkozólag a lapokban a követke­ző közleményt olvassuk: Köztudomású dolog, hogy a hiteltelekkönyvek behozatala után létesült birtokszabályozások foly­tán a telekkönyvek mindaddig, míg a bekövet­kezett birtokváltozásokhoz képest át nem alakíttat­nak, nem egyezvén többé a tényleges birtokokkal, nem is felelhetnek meg azon czélnak, mely sze­rint a tulajdont és így a hitelképességet kimutat­nák. A telekkönyvek ezen, a közhitel érdekében oly­annyira fontos átalakítása a volt megyei tör­vényszékek által igen késedelmesen eszközöltetvén, sőt egyes törvényhatóságoknál, nem tekintve az igazságügy minisztérium idevágó számos rendeleteit, egészen mellőztetvén azon községek száma, me­lyekben a telekkönyvek a birtokszabályozások folytán átalakítandók, az egész országban majdnem 2600-ra szaporodott fel. Hogy ezen nagy és sok időt igénybe vevő munka mielőbb befejeztessék, az igazságügyminisztérium a k. törvényszékeket ezen­­hátralékként átvett átalakítások gyors elin­tézésére utasította és az egyes törvényszékeket e czélra külön munkaerővel is ellátta.­­ A felsőház jogügyi bizottsága s az igazságügyminiszer között a telepitvényi törvényjavaslatra nézve következő megegyezés jött létre. Az örökös, a kincstári és a székelyföldi te­­lepitvényekre nézve a képv.­ház által elfogadott szerkezetben megnyugodtak a főrendek. Azon t­epitvényesekre nézve azonban, kiknek szerző­désük határozott időre szól, fennhagyatott a földesúr és telepitvényesek közt, szabad egyezke­­­dés, melynek sikertelensége esetén azon telepit­vényesek, kik beruházásaik kifizetésével helyük­ből kimozdittatnak, a kincstári birtokokon fognak, ha kívánják, letelepittetni. E módozatot a miniszter­­tanács megállapodása után ő Felsége is el­­fogadá. — A 34-es küldöttség II. albizottsága ma d. u. 4 órakor értekezletet tartott. Szentki­rályi Mór elnöklete alatt. Gerlóczy bejelenté tervezetét, mely tárgyalás alá vétetett, s melynek folytán a bizottság kimondá, hogy az az előmun­kálatot csak zsinórmértékül kívánja tekinteni s nem veszi bevégzett ténynek. Az egyes szakok ügye és hatásköre később fog külön munkálatban sza­bályoztatok Ezt előre bocsátva a szervezet átalá­­nosságban elfogadtatott. Részletes tárgyalás alá vétetett. Az I. rész, általános szabályokat tartal­maz, és pedig a fővárosi tisztviselők, továbbá a szak- és kezelő, segéd- és szolgaszemélyzet szol­gálati viszonyairól szól. Az 1. §., mely a fővárosi tisztviselőkről szól, annyiban változást szenvedett, hogy a tisztviselők sorából az árvaszéki­ elnök ki­töröltetett. A második §. e passusa: az 1. §-ban meg nem nevezett többi hivatalbeli egyének ezzel helyettesitetett: „a tisztviselők sorába n­em tartozó hivatalbeli egyének“. Vita fejlődött ki a 3. §.ama pontja fölött, mely szerint a főváros szolgálatába csak oly egyén léphet, ki életének 45 dik évét túl nem haladta. Sokan 40 évre akarták leszállítani a határ­évek számát, mások pedig a már működő hivatalnokok rövids­égét látják ebben. Abban állapodtak meg ennélfogva, hogy a 40 évet tűzik ugyan ki határ­éval, de a jelenlegi hivatalnokokat kiveszik e pont alól, csakis a főpolgármester és a kiváló szaktudományt igénylő hivatalnokoknál maradnak meg a 40 évnél, minden tekintetet mellőzve. A 4. §. a hivatalnokok többi minősítvényéről szól. A bizottság megállapíta hogy államvizsgálatot jó siker­rel kiállt egyének alkalmazhatók, csak azok vé­tetnek ki, a­kik már a fővárosban ily hivatalt vi­seltek, vagy viselnek. A § többi pontjai változat­lanul elfogadtattak. Az 5. §-ban kimondatott, hogy rokonok egy hivatali szakban nem lehetnek alkal­mazva. A 6. §-ban kimondatik, hogy a polgár­­mesteri állomás kivételével minden hivatal pályá­zat által töltendő be. A 7. §. függőben maradt mert erre nézve a III. albizottságnak lesz megjegy­zése. Az ülést holnap folytatni fogják. „A központi igazgatás labyrinthje“ E czim alatt jelent meg az Ellenőr január 29-kén kelt számában egy czikk, melyre kérem a válasz közlését. Eltekintve, hogy czikkíró­nt a hivatali szol­gát a fogalmazó, — osztálytanácsos, — sőt még a miniszter személyével és hivatalos kötelességeivel hozza szoros összeköttetésbe, ő a központi igazga­tásnak a teendőit nem fej vagy személy és kellő értelmiség, de kiválóan a lábak egész mellőzésével, csakis kezek útján tanulta érvényesíteni. Harminczkilenc­ kéznek történt felemlítése után, melyek között legalább 28 hivatalszolgai markákat, 30 fogalmazói, 18 kezelési tiszti keze­ket, és 4 miniszteri kacsákat van alkalmunk szem­lélni, egész váratlanul, és­pedig az elintézés körüli eljárásnak kellő közepében megáll, és miután a kezek alkalmazásának geniális combinatiójától ki­merült, hirtelen elhallgat. A tréfa nem rész, és én részemről szívesen nevettem volna rajta egy nagyot, ha a czikknek végén „időpazarlás,“ adó és korteskedő őrangya­lokról nem tétetett volna. Miután azonban a legújabb időben hazánk tisztviselői testületé, ennek képzettsége, ügy- és munkaszeretete, nem csak az országházban, de a sajtó által is méltatlanul megtámadtatok és gya­núsítotok, pedig egy ilyen természetű és közes kilátású actio fejében, mely testületünknek csak­is egyes tagjai ellen látszik irányozva lenni, — az említett czikkben foglaltakat karfásaim ezerei nevében ezennel visszautasítom Kövessen czikkb­ó­nr engemet­­ . Reggel 8 órakor felbontom a 60—70 vidéki levelet tartalmazó napi postát, és már ezen al­kalommal a beérkezet leveleket átolvasván tartal­muk szerint jegyzem, és iktatom (1-ső tiszt.) Történt beiktatásuk után, az ügydarabok az elő­­iratokkal történendő felszerelés czéljából a levéltárba jönnek, honnan felszerelve az illető szak-, vagy al­osztályba küldetnek át (2-ik tiszt) A szak- vagy alosztály főnöke a beérkezett darabokat átolvasván, azokat az osztályban alkal­mazott titkár és forgalmazók neveire jegyzi és osztja ki (3-ik tiszt) A titkár vagy fogalmazó az egydarabot, ha ért hozzá, gyorsan és jól, ha nem, lassan és rosz­­szul intézi el, és főnökének bemutatja. (4-ik tiszt.) A szak- vagy alosztály főnöke a fogalmaz­ványt átvizsgálván, az ügyosztályok főnökéhez fe­lülvizsgálat czéljából küldi, mely utóbbi helyen, ki­véve a minister számára fenntartott ügyeket, a ki­­adatásról értesítés megtörténik (5 tiszt.) Jön most az ügydarab a kiadóba, hol az lemásoltatik, aláiratik, és elküldetik (6-ik tiszt). A kiadóból az eredeti fogalmazvány az ösz­­szes iratokkal a levéltárba tétetik át, hol értékéhez mérten vagy rövid, vagy örökös álmot él. (7-ik tiszt.) S most készen lennénk, mert én részemről ki e nemben önnálló művet írtam, s közel 18 évig szolgálok más procedúrát nem ismerek. Kimutattam tehát 14 kézzel ellátot 7 tisztvi­selőt ugyanannyi fej­jel, nem számítván ide a c­­ikk­­író­nr által beszámított szolgákat, kiket én tisztvi­selőknek nem tartok, és a fogalmazás vagy ügyke­zelés körül számításba nem vehetek. Tessék most még tovább velem jönni: Én a m. kir. kereskedelmi minisztériumban szolgálok, mely kormányhatóságnak, eltekintve a külön kezelt posta, távírda és statistikai osztályokat a lefolyt 1872-ik évben 18000 ügyszáma volt elin­tézendő. Nézzük meg mostan p. ö. a kezelési tiszti létszámot. Iktató hivatalban 2 t­szt, levéltárban 2 tiszt 2 dijnok, kiadó hivatalban 3 tiszt 8 dijnok, össze­sen tehát 7 tiszt és 10 dijnok, és pedig 18000 da­­dar ibnak iktatás, indikálás, tisztázás, expediálás, registrálás, s. a. t. körüili ügykezelésnek teljesítése évenként legalább 4000 tudakozódást kereső felek­nek minden perez­ben kész kiszolgálatára. Tessék ebből időpazarlást, terhes adóztatást ■alapot, vagy korteskedési viszketeget ha lehet sub­­sumálni. Ez meztelen valóság, melyet czikkíró urnák a jövőre nézve további tanulmányainak alapjául ajánlok. Ajánlom továbbá czikkíró urnak az általam szerkesztett és már két kiadást ért „Segédköny­vet“ Magyarország összes hivatalai számára (Tet­­tey Nándor könyvárusnál ára­­­szt) és bizonyára meg fog győződni, hogy az egész mű­ben alig van annyi betű, a­hány kezet szükségelne­k a tisztelt czikkiró úr, ha ezerkezes leírása folyamában a kellő középben nem akadt volna meg. Mihók Sándor. r. Az „Ellen­őr“ czikkirója nem vádolt egy vagy más minisztériumot hanem lerajzolta szárazon a hivatalos ügykezelés rendszerének h­orzadal­mas és időpazarló természetét. S ez bizony sokkal ismertebb baj, mintsem kétségessé válhatnék a fenebbi czáfolgatás által is. Igaz, hogy meg van ez a baj másfelé is s hogy Angliában épen Di­ckens Károly mesteri tolla indított támadást a „körülírási hivatal“ (circumlocution office) hiábavalóságai ellen, de bár ha nem tartozik is nemzetünk kormányzatának magyar speciali­tásai közé , segíteni kell rajta még­is, mert ezt követeli az ország érdeke sőt, a munkaké­pes és szorgalmas hivatalnokok érdeke is, kik csak akkor lehetnek jól díjazva lelkiismeretes működésükért, ha mellettük nem húz fizetés, a semiskedésért, egy hete sereg. Hogy a dolgok igy állanak, arra bizonyság az is, hogy e részben nem térnek el a pártok nézetei sem. Mi nem vonjuk kétségbe azon adatok alaposságét, melyek Mihók Sándor úr— s. k. igazgató a m. k. keresk. minisz­tériumnál — előadott, de nem látunk benne semmi védelmet azon rendszerre nézve a melyet gyökeresen reformálandónak ítél nem csak a bal­oldal, hanem a jobboldal több vezértagjai közt Z­s­e­d­é­n­y­i is, a ki pedig ismeri a kérdésbeni állapotot tapasztalásból. *­ Szerk. Bécs, jan. 30. (Saj­át­­­e­ve­­ ezö­nk­­­ő­l.) (J. S.) Azon két napig tartó érdekeltség, mely­lyel a sajtó és a közönség a felsőház ülései iránt viseltetett, részben már megszűnt. A jelenlegi ülé­sezések tárgyát képező ipar és gazdasági egyletekről szóló reform távolról sem érdek­li a közönség minden rétegét annyira, mint az egyetem reformja. Inkább az elvi kérdések közé sorolhatjuk a szőnyegen forgó javaslatot. A fel­sőház csak egy különösen fontos kérdés módosí­tásával fogadta el a képviselőház reformját, me­lyet itt e helyen meg kell említenünk.­­ S ez az, hogy a felsőház szerint az egyletek közgyűlé­sein, a határozathozatal képességére, elég a ta­gok összes számának egy tizede. A képviselőház ez ellenében, a közgyűlésen a tagok egy­negye­dének jelenlétét kívánja. A felsőház jelenlegi szokatlan tevékenységét, egy időre az állam hivatalnokok fizeté­sei­­nek szabályozására kiküldött bizottság vette át. A bizottság munkálata a főtörvényen kí­vül azon három kérdés megoldásával foglalkozik, mely a nyugdíj­alapot, a tanítók és hivatalnokok fizetésének felemelését öleli fel. E javaslat szerint, Ausztriában 11 hivatali rang lesz felállítva, javí­tott évi fizetéssel, melyet külön működési és acti­­vitási dijak fognak szaporítani. — Az el­ső osztályú fizetés a miniszterelnöki, kinek 14.000 frt fizetése lesz, — második osztályba tartoznak a miniszterek évenkénti 10.000 írttal, — és a főtörvényszék, a számvevőszék elnökei, 5—5000 frttal. A helytartók fizetése Csehország­ban 10,000 ft, Galicziában 9000 frt, Sziriában 6000 frt stb. Egy miniszteri osztálytanácsos kap 3000 frtot Az activitási dijak, a hivatalnokok rang­ja szerint, évenkint 1000 frttal — 120 frt közt vál­takozik.­­ Az említett fizetésjavításokkal kap­csolatosan foganatosították, a tanerők díja­zását is, mely szerint jövendőre nézve, az egye­temek és felsőgazdasági tanintézetek tanárai 2800 frtnyi fizetésben részesülnek, mely összeg csak azon esetben emeltetik 3400 frtra, ha az illető, mint rendes tanár, legalább valahol 5 évig mű­ködött. A gymnáziumok és reáltanodák tanárai Bécsben 1200,­­ vidéken 1000 frtnyi fizetésben fognak részesülni. — Mindezen fölőbb említett ja­vaslatok a folyó év october 1-én lépnek életbe. A pénzügyi bizottság az udvartartás, a minisztériumok és a törvényhozó testületek költségeit már letárgyalta, s tegnap kezdte meg a jövő évi adó-előirányzat revisióját, mely előtt a pénzügyminiszter helyettese kijelentette, hogy még ez ülésszak folytán tervezi az adóre­formnak a képviselőház elé való benyújtását. A földadó, élénk vita után, 37 millió forintban, állapított meg, a házadó 21 millió forintban. A kereseti adóból folyó bevételek 9 millióra, a jö­vedelmi adó pedig 23 millióra irányoztatok elő­ A választási reform benyújtása egyre késik, é­s bár­mennyire biztosnak kürtölje is a reform­­javaslat sorsát a subventionált Pressék hada, — a szokatlan késlekedés lehetetlen hogy ne keltse fel az emberben a gyanút a javaslat sorsa iránt, melyet a kormány lázas ,bizonytalan ide-oda kap­kodása csak megerősít. Állítólag ő felsége alap­jaiban elfogadta a minisztérium előterjesztvé­­nyének főbb pontjait. Mondják, hogy szombaton újra minisztertanács fog tartatni, mely végleg el fogja dönteni, a­mit még nem tudunk, a reform benyúj­tásának határidejét. A reform sorsa azon sakkbú­­zással, mely a lengyelek és csehek fuzionálásának lehetetlenségét bevégzett ténynyé érlelte, — ma már egy fokkal biztosítva van. Sőt már a jövő hó 2-ára tervezett zaiskaföldi demonsratiót sem tekinthetik ominózus előjelnek, a foganatosí­tandó reform parentesei, — mert a demonstrate gyökerében, már hősiesen elnyomatott. A petitió­­gyűjtőket elfogták, megbüntették, a javaslat pá­lyafutásának útját tűzzel-vassal egyengetik, s a javaslat benyújtásával még­is késnek! Mi lehet ennek az oka ? A föderalista augurok malum omen-nek tartják. — Thiers bécsi útja a párisi „Soir“ szerint is bizonyosnak tekinthető. Ott idézésének tartama, az illető lap szerint, két hétre van téve, mi arra mutat, hogy a köztársaság elnöke nem pusztán csak a kiállítás kedvéért utaz Bécsbe, de egyszersmind ott szándékozik találkozni Bismarck­kal, hogy az ötödik milliárdért nyújtandó garan­­tiákra nézve e semleges területen végleges meg­állapodásra jusson a német államkanczellárral. Berlin, jan 29. (Saját levelezőnktől.) A berlini tőzsde nagy ijedtségéből csak most kezd kissé felüdülni, feleszmélni. Míg a bécsiek, da­­czára, hogy sokkal jobban túlléptek a kellő mér­tékben, már jó­formán ismét el is felejtették, hogy január elején mily veszélyes napokat éltek, s az árfo­lyamok nagy része nemcsak elérte, de el is hagyta előbbeni magaslatát, a berlini pénzvilág nagy aggó­­­dással és remegéssel figyel minden neszre, miként a gyermek, mely először esvén el futása közben, másodszor alig mer mozdulni. Két nap óta mégis valamivel nagyobb élénk­ség vehető észre a berlini tőzsdén , egy két na­pig csak ellentállottak, s a bécsi vezérpapírok, hi­tel, francziák és a déli vaspályák részvényei itt mindig 1 — 2°­0-al alább jegye­ztettek, a a különb­séget még az arbitrage sem merte felhasználni, de látván, miként a bécsiek csak mégis tartják magu­kat, s a berlini tőzsde sem omlott össze többekben támadt vételkedv. A bizalom korántsem tért vissza átalánosság­­ban, az nem is egy-két nap munkája,­­ de a baisse-párt sokat vesztett az elfoglalt térből. Az alapítás és vállalkozási szellem ellen még mindig tart a lárma, s ez, nézetem szerint, kivált az észak­németeknek épen nem válik előnyére. A porosz nemzetről szólva, gyakrabban emlékezem meg azoknak dicséretes szorgalmáról és takarékos­ságáról, de egyszersmind elmondtam, miként azt nagyon is túlságig viszik,é­s épen azért hiányzik nálunk a nagyobb élelmesség, találékonyság stb. Nagyon sok tekintetben hasonlít a poroszok takarékossága, zsugorisága a fösvény pénzszomjához, a­ki garast garasra gyüjtvén, elzárja szekrénye fenekébe, a­helyett, hogy gyümölcsözőleg kamatoz­tatná, s tulajdonkép talán nem is tudja miért gyűjti a pénzt, legnagyobb öröme abban van, ha ezüstjét egy halomban szemlélheti. Azonban nem csak itt, hanem mindenütt, hazánkban is igen so­kan vannak, a­kik részint tudva, részint akaratla­nul ócsárolják, gyalázzák — miként csúf néven szokták nevezni — a gründereket, tulajdonkép azon­ban a vállalkozási, a társulási szellemet. Az egyik rész lármáz irigységből, látván má­sokat gyorsan gazdagodni; mások boszankodásból, mivel őket nem részesítették a nyereségben, ismét mások csupa rész­akaratból a legnagyobb rész azon­ban ismét akaratlanul ostorozza azt, a­minek örülnie kellene, összetévesztvén az okot az okozattal, ezért az eszközökkel, eszmét a kivétellel. Nem szándékom ismétlésekbe ereszkedni, csak nem­rég ismételve is kifejezvén nézeteimet a vál­lalkozási szellemtársulás czélszerű és hasznos volta felől, azt tartom, hogy épen azok, kik talán leghaj­landóbbak az úgynevezett gründereket megtámadni, a testi és szellemi munkások állapota csak az ala­pításoknak köszöni jelenlegi jobb állapotát, s az egész világegyetem átalakulása, reformálása a legszabadelvűbb eszmék szerint is egyedül a társu­lási szellem által lesz elérhető. Igen, egyedül a társulás az, mely hivatva van az emberiséget úgy anyagilag, mint szellemileg, függő, nyomasztó helyzetéből kiemelni. Hogy a kivételnél számos társulásnál alakulásnál történnek visszaélések, ez még nem ok, miként magát az intézményt, az alapeszmét támadjuk meg. S épen ellenkezőleg a némelyek által oly helytelenül fel­fogott iránynyal oda kellene törekedni, hogy a tár­sulás, az alakulás minél könnyebbé tétessék, az elé minél kevesebb akadály gördíttessék. Oda kell tö­rekedni, hogy valamint az iparszabadság, úgy az átalános kereskedelmi vállalkozási szabadság tör­vényerőre emeltessék. De evvel egyezőleg oda kell törekedni, hogy az átalánosan kötelező normatív úgy részvénytársu­lati, mint más társulási szabályok annál részlete­sebben, pontosabban, szigorúbban határoztassanak meg, csak úgy lesz elérhető az, hogy az utolsó csizmadia ép úgy alakíthat egyletet, mint az első tőzsdebankár , a szabadkőművesek ép úgy meg­tarthatják gyűléseiket és munkálkodhatnak mint a jezsuiták, ha működésökben tiszteletben tartják az ország törvényeit, nem sértik meg polgártársaik jogait stb. Jelenleg valamint Poroszország úgy Ausztria, s mint az országgyűlési tárgyalásokból olvasom, hazánkban is legközelebb fog a törvényhozás elé terjesztetni a részvénytársulati törvényjavaslat s nem kételkedem, hogy a­mint egyes nyilatkoza­tokból ki is lehet venni, mindhárom országban teljesen szabadelvű irányban fognak azok beter­jesztetni és elfogadtatni. S ennek kétségkívül min­den figyelmesebb nemzetgazda csak örülni fog, mert nem az a baj, hogy már nagyon sok társulat létezik s talán még több alapittatik, mert sok ember köszöni e vállalatoknak kenyerét, még több anyagi jobblétét és kiszámithatlan azoknak haszna utókövetkezményeikben. Még az sem oly nagy baj, hogy ez alapítá­sokkal visszaélések történnek, megtörtént ez a leg­szentebb eszmékkel és eszközökkel, hanem baj az, hogy mostanáig atalán oly törvényeink vannak, melyek sem a szabadságnak, sem a jognak nem szereznek kellő érvényt, hogy a megcsalatottaknak nem nyújtanak elegendő védelmet, elegendő erőt a visszaélést megtorolni; nem az a baj, hogy keres­kedelmi bukások átalán történnek, mert egy em­ber sem csalhatatlan, hanem hogy oly bukások tör­ténhetnek, melyeknél a csalás világos, a­hol a bukó fél hitelezőit csak félig-meddig elégíti ki, ön­maga pedig pompában, fényben úszik, sőt még közbecsülésben is részesül. A megcsaltaknak kellő védelmet nyújtani, a csalást teljes szigorral fenyí­­teni, ez a törvény hivatása. Hogy pedig a közönség bizalma visszatérjen s hogy a társulás, vállalkozás mindkét irányban hasznos legyen, erre nézve a társulatoknak okvet­lenül előbbutóbb követni kell amaz irányt, melyet a jobb hitelű vállalatok már eddig követtek, t. i. a minél nagyobb nyilvánoságot. Minél nyilvánosabb kezelés, minél nagyobb ellenőrzés, minél pontosabb mérleg-felvétel és mi­nél gyakoribb közlés, ezek azon feltételek, melye­ket a társulatoknak kellene teljesíteni s a közönség mely sokat tanulhatott a múltból, követelje ezek­nek szigorú megtartását minden egyes válla­lattól. A félénk, aluszékony és tapasztalatlan kö­zönség visszavonul; az élénk, tevékeny és életre­való pedig ismét előre fog törni s igyekezve segí­teni a hiányokon tovább is fog társasulni, alakul­ni és alapítani s legbuzgóbb harczosaikká fognak válni hi­ányára azok, a­kik jelenleg kigyót-békát kiáltanak a gründerekre. Végül még csak annyit, hogy úgy itt, mint hazánkban, megszokták az alapítókról csak egész átalánosságban beszélni, pedig ugyan nagy kü­lönbség van alapító és alapító között is.*) y­­r- Vidéki dolgok. — A sopronvárosi közgyűlés e hó 29-én érdekes határozatott hozott, melyért va­lóban megérdemli a dicséretet. A hivatalos helyi­ségek kijelölése és beosztása forgott szóban. A városháza szűk, és az építészeti bizottságnak már nem jutott hely. A városi főispán számára két szo­ba volt fentartva, melyet főispán úr soha sem vesz igénybe, egy évnegyedben csak egyszer fordulván meg Sopronban, W u­k a n i­c­h Victor ügyvéd kér­dezte tehát, hogy mire való azt a két szobát üresen tartani, hiszen a főispán úgysem teszi be abba a lábát soha. De nincs is szükség rá, mivel minden teendőt szépen elvégeznek a tisztviselők és cseppet sem érzik meg távollétét. Miután azon­ban a főispán úrra a városnak, a szobára pedig a főispán úrnak nincs szüksége, indítványozta, hogy foglalja el a város szó nélkül a kérdéses szobákat, az országgyűléshez pedig intézzen felira­tot, melyben a főispáni hivatalnak, mint teljesen fölösleges és szükségtelennek eltörlését kérelmez­zék. Az indítványt a jobboldaliak és a virilisek is örömmel fogadták s nem is akadt, ki ellene szólt volna, minek következtében a közgyűlés az indít­ványt csakugyan elfogadta. Megkészült a felirat mindjárt az ülés alatt; a polgármester fogalmazta. A feliratban hangsúlyozva lett, hogy a főispán minden évnegyedben csak egyszer tekint be a vá­rosházára, s hogy hivatalos ügyekkel ez alkalmak­kor sem szokása foglalkozni. A két szobát pedig mindjárt odaadták az építészeti bizottságnak. A mai ülés szintén 4 óráig tartott, de rövi­den előadhatjuk. Két interpellációból és két párbe­­szédből áll. Az interpellációk egyikét Horn Ede intézte a pénzügyérhez, hivatalos jelentést óhajt­ván az 54 milliomos kölcsön eredménye felöl. Hel­fi hosszasan védte a 48-as párt határo­zati javaslatát. Nem kellemes előadásu szónok s gyakran meg-megakad. Ekkor másfél óráig tartó beszéde alatt meglehetős laza volt a figyelem. Ha­sonlón hosszan beszélt Széll Kálmán is a pénz­ügyi bizottság részéről, még egyszer fölkavarva egész mélyéből a számok sokaságát. Nem közöljük egyik beszédet sem terjedel­mesen, mert azok egy része elmondottak idézésé­ből és sok aprólékos c­áfolatból áll. Az alapban­*) Ez igaz, de hát a közönség oly könnyen engedi magát jégre vitetni, s csak akkor jajdul fel, mikor már megcsalatott, nem okulva a tapasztaláson, s nem kutatva, hogy ki érdemel valóban hitelt és ki nem ? — Elméle­tileg áll mind, a­mit­­. levelezőnk az alapításokról és tár­sulásról ír, mert ezeknek lehetőleg szabad tért kell en­gedni a fejlődésre, de ha a közvélemény most nagyobb szigort kíván a részvényvállalatokkal szemben, azon nem lehet csodálkozni, mert ha Berlinben nem, de nálunk már a tulságba mentek, s a bécsi példák, hol egyes intézetek egész alaptőkéje elveszett, ijesztők. Az alapítás és tár­sulás szabadságát nem lehet és mi sem akarjuk korlátozni de miután a tapasztalás azt mutatja, hogy a leginkább érdekeltek, a részvényesek nem gyakorolják az ellenőr­zésre alapszabályaikban adott jogaikat kellő mértékben az állami ellenőrködés határait kell pontosabban megál­lapítani, s illetőleg kiterjeszteni, mert a csalóktól és tol­vajoktól az állam polgárait lehetőleg megóvni az állam egyik kötelessége. S­z­e­r­k.

Next