Ellenőr, 1873. június (5. évfolyam, 126-148. szám)

1873-06-01 / 126. szám

az „Ellenőr" pünkösdi melléklete. Pünkösdi rózsák. — „Látta ön Patti­t?“ kérdeztek egy falusi uracsot, ki pár hétig Bécsiben kopta rá a járdát. — „Láttam, de nem találtam feltűnőnek.“ — E nyilatkozatra megbámulták környezői. „Hát látta őt a Din­or­a­k-ban?“ — tudakozódom­ az egyik enthusiasta. — „Nem“ — felesé Rusticus. — „Hát a Barbiere-ben látta?“ — kérdezé egy másik rajongó. — „Abban sem“ — viszonzá az ostromolt egyén. „De hát miben látta őt?“ — riadának rá többen. — „Miben? hát egy bérkocsiban“ — vála­szolt a műértő.* — Egy angol lapban jelent meg a követ­kező — meglehetősen czélzatos — hirdetés. „El­adók, szabad kézből, egy gyönyörű majom, egy papagáj, két öleb s egy tarka kandúr — a tulaj­donosnőnek, ki férjhez ment, nem lévén többé szük­sége azokra.* — Boszantó felfedezés. Hallottunk egy emberről, ki csaknem őrült, mióta megtudá hogy fali óráját, melyet tizenöt éven át minden­nap felhúzott pontban 12 órakor, tulajdonképen csak két hétben egyszer kellett volna felhúzni. * — A párisi nemzetgyűlés egyik csatlósa — látván a jobboldal szombati forrongását —nagy ál­­mélkodva felkiáltott : — Valóban első eset, hogy ily jámbor embereket látok forradalmat csinálni. * — Lajos Fülöpnek szokása volt minden ne­vezetesebb esemény évfordulóján nagy udvari ebé­deket adni, melyekre a nemzetőrség főtisztjei nagy­részben hivatalosak voltak. E meghívások gyakran furcsa incidenseket hoztak a királyi asztalhoz, mint p. o. azon kapi­tány esete, aki a száj­ öblítő melegvizet szemhunya­­ritás nélkül bevágta, azt képzelvén, hogy spanyol liqueurt iszik. Fieschi merénylete után szintén nagy dísz­­ebéd volt a királynál, s a nemzetőrök minden de­­partementből képviselve voltak az asztalnál. A fe­jedelem jobbján marczona kinézésű ezredes ült. Étel étket követett s közben a legkülönfélébb nemes borfajokat szolgálták fel a pohárnokok. Az ezredeshez jön egy, s ajánlólag fülébe mondja a kínált ital nevét: 1822-diki Chateau-Laffite ! Az ezredes megtöltette poharát, aztán szeméhez emelé, aztán megszagolta, nyelvét bele ölte, végre egy kortyot szájába vett, megforgatta, s lényeié­t na­gyot csettentve nyelvével, a királyhoz fordult : „No, ha ezt adják önnek 1822-diki Chateau- Laffitte gyanánt, ugyancsak lóvá teszik. “ Az ezredes úr Bordeaux első borkereskedője volt.* — Egy vidéki színtársulat amorosoja a vi­lág minden dolgai közül legellenségesebb lábon az „r“ betűvel állt, s rettenetes hadakozást, gör­gőst vitt véghez a nyelve, ha ez a betű rá került. „Kedves barátom, mond sajnálkozva az igazgató — ha az embernek ilyen hibája van — dobosnak megy, nem pedig színésznek. Fecsegések. — írta Karl Alfonz. — „Azt mondják, hogy süket vagyok! — kiáltja egy öreg ember. Jó isten! minő rágalom ! — Ha nem hallok jól, az azért van, mert a mostani embe­rek csalók és mesterkéltek, az a szokások, hogy szándékosan halk hangon beszéljenek, mert érde­kükben van, hogy a becsületes emberek ne értsék meg őket. — Az én időmben, midőn az emberek­nek több belbecsük volt, nem féltek hangosan és érthetően beszélni. De minden elkorcsosul; én láttam és tudom, hogy a föld ezelőtt jobb, zamatosabb gyümölcsöket termett, melyeket könnyen lehetett megemészteni, és nemesebb borokat, melyek kellemes derültséget idéztek elő, de semmi rosz utóhatással nem birtak. — Ma már minden megváltozott, két szem szilva, vagy egy pár másféle gyümölcs megárt, két pohár borocskát sem ihatik meg az ember anélkül, hogy beteg ne legyen tőle. Hát még az időjárás mennyire megváltozott! minden lépten-nyomon csak köhécselést hallunk, minden felé hülés, nátha, köszvény és több­­féle betegségekről panaszoskodnak. Hajdan a birkáknak is finomabb, lágyabb és ruganyosabb gyapjuok volt, melyekből pompás mat­­ráczokat készitettek. A cselédek azon időben e matráczokkal kitűnő jó ágyakat vetettek, egyhu­zamban felébredés nélkül nyolcz óra hosszat is aludt rajtok az ember.­­ De a mostani időben a birkák gyapja durva, nem érdemli a pénzt, a mai cselédek rosz­indulatúak és restek, az ágyak ke­mények, kényelmetlenek, az ember nem tud nyu­godni, egész éjjel álmatlanul forgolódik. A szakácsnők ügyetlenek, nem tudnak jól főzni, az étkek nem ébresztik fel az étvágyat, és a legcsekélyebb kihágás is megárt. A mostani időben nagyon csinos állású és látszólagosan fólkészült lábbeliket árulnak, de szo­rítja a lábat, az ember tyúkszemeket és bőrkemé­­nyedéseket kap tőle. e kényelmetlen lábbelikkel nem lehet oly hosszú sétákat tenni, mint a régi nyugalmas lábbelikkel Hát még a tükrök­­ szent ég, mennyire meg­változtak ! a mostani tükrök mind hibásak. Az én ifjúságomban tökéletesebben készítették, gyönyö­rűség volt bele­nézni, az ember piros és teltarczot, élénk szemeket, üde arezszint és fehér fogakat lá­tott , — de most rosszul készítik, az ember borzad a tükörbe tekinteni. * Oh! Ah! Pihe! Szörnyűség! — Karrtól. — A nők iránt való állítólagos szigorúságomért néhányszor már czivakodtak velem. E szigorúság miben áll? — Hiszen épen az, mit violáim ellen elkövetek, midőn gondosan ki­gyomlálom, és rózsafáim ellen, midőn megnyesem. Fájdalom! már túl vagyok azon boldog időn, midőn egy nőben kielégít az, hogy nő, — és a nemkülönbség szellemet, szépséget, erényt, bájt, fi­nomságot, ízlést stb. kipótol. Azon korba jutottam, midőn már veszélyes, esztelenség és nevetséges a nőket szeretni. — Nem tudom — melyik újabb filozófus mondja, hogy: „Azoknak a büntetése, kik a nő­ket szerfelett szerették az, hogy örökké szeretik.“ E korban, melyről beszélek, — melyben sze­retni képtelenség és nevetséges, az ember legalább meg akarja magát csalni és a szeretetreméltóságra helyes okokat keres. E korban már megkívánja az ember, hogy a szeretett nőben valódi tökéletességek is legyenek. * * * Vizsgálják meg jól, miféle pontok felett lát­szom a nőket megtámadni,­­ vagy­is jobban mondva, miféle pontok felett szolgálok tanácsaim­mal ? Midőn a fényűzés ellen beszélek, ez azért történik, mert az a nő, kinek több pénzre van szüksége, mint hozományának jövedelme, vagy a­mennyit munkája utal mint háziasszony, család­anya, gazdasszony megtakarít vagy beszerez, az a nő megszűnik férjével egyenlő lenni; — nem társa többé, csak ki van a férje által tartva, — női méltóságából vesztt és magát a férj hatalma alá helyezi. És a­mi több, az a nő, kinek sok szüksége vagy sok fényűzési kívánsága és szokása van, az nem választhat magának a legszellemdúsabb, bát­rabb, nemesebb, becsületesebb és leggyöngédebben szerető férfiak közül férjet,­­ csak a leggazda­gabbak között kell keresnie. Valljon a nők ellensége-e az, a­ki hasonló figyelmeztetésekkel szolgál ? Midőn a krinolin ellen beszéltem, mely né­hány év alatt a nők által elfogadott legnevet­ségesebb divatnak bizonyult, és azt mondtam, hogy olyan túlzások és terjedelemre szoktatják a sze­met, minek következtében a férj vagy szerető sze­me előtt, a legépebb és tökéletesebb termet, a ter­mészet által leggazdagabban megáldott nő is gyen­ge, beteges, gyarló, hitvány, vézna és idétlen lény­nek látszik. Váljon ekkor is rosz tanácsot adtam? Például, egy olyan példát hozok fel, mely­­lyel máskor is kudarcot vallottam, de azért még­is ismét visszatérek reá. Most nem akarok azon illedelmes és bájos mozdulatról beszélni, mely — midőn fel­áll — min­den nőnek sajátja, hogy összeroncsolt és rendet­lenségbe jött öltözetét helyre rázza, és mely moz­dulat a vakaródző majom műtétéhez hasonlít. — A zsebkendőről akarok beszélni. Fel tudom én azt az élvezetet fogni, a­mit egy nő érezhet, midőn a többi nőknek egy új értékes csecsebecsét, egy csinos semmiséget mutathat fel, mit magára illeszt: ezek azon adományok és ál­dozatok, melyeket a szerény halandók a szépség oltárára tesznek. Az értelmes emberekre a szépség befolyását az a hatás bizonyítja, a­mit előidéz. Nők előtt — férfiak által adott csecsebecsék azon ostobaságok sorozata —, melyet értük a fér­fiak elkövetnek. Azonban, vannak bizonyos határok, melye­ket még ha a divat parancsolja, sem szabad túl­lépni , a nőnek mindig jogában áll, a divat hatá­rozatait az illedelem törvényszéke elibe állítani. * # * A művelődés azt tanítja, hogy bizonyos ter­mészetes szükségeket, melyeket sem elnyomni, sem megváltoztatni, sem a költészet által szépíteni nem lehet, egymás előtt titkoljuk el. Voltak olyan férfiak, és jelenleg is van­nak olyan nők, kik nem akarják hogy enni lássák. Egy szellemdús asszony azt mondta : „a szerelmesek egymással szembe, és egymás jelenlé­tében mindig csak olyanokat tegyenek, a­mi a szerelem birodalmába illő.“ Én tovább megyek, és azt állítom, hogy a férfiak és nők, folytonosan és kölcsönösen, a szerelmesek ezen állapotát tartoznak egymás iránt fentartani. Az ember tudhatja, hogy egy szép nő eszik és iszik,­­ de azt, hogy emészt, egy pillanatig sem szabad feltenni róla. Olyasmit, hogy egy szép asszonynak, vagy egy hősnek, vagy nagy költőnek gyomorgörcse legyen — képzelni sem lehet. E téren egy olyan hibát jelzek, melybe sok nő, és meglehetős ügyetlenül, beleesik. Jól tudják, hogy a tisztaság a nőknél erény és kötelesség. -----: Még ezzel is ékesíteni akarják magokat, — mert az a női ösztönnel vele jár, hogy mindenre díszíteni akarják magokat. Mutass a nőnek egy szép szövetet, — egy szép virágot, rögtön azt mondja: — „ebből a szö­vetből csinos köpeny vagy köntös lenne, — eb­ből a virágból gyönyörű fej­eket lehetne csinál­tatni.“ Azok a nők, kikről most beszélek — kik az általam jelzett hibába ügyetlenül beleesnek — a tisztaságból is díszítést akarnak maguknak csi­nálni, — a tisztaságnak eleget állítanak, min­denütt hirdetik, egy alkalmat sem mulasztanak el tudtodra adni, hogy gyakran fürdenek, hogy a fürdést imádják, — az öltözködésükhöz meg­­kivántató időt szándékosan nagyítják, — a többi nők tisztátalanságára figyelmeztetnek, — ebben is, mint annyi más körülményben, nem gondolják meg, hogy ha a nőnemet megtámadják, ez­által saját magukat piszkolják be. Annyiszor mondani, hogy mossák és tisztít­ják magukat, azt a gondolatot ébreszti fel, hogy bi­zonyosan nagy szükségök van reá. Azoknak a férfiaknak, kik szerelmesek vol­tak, vagy jelenleg is azok, soha sem jut eszükbe, hogy imádások tárgya egy gondosan megtisztoga­tott teremtés,­­ hanem azt gondolják, hogy a li­liommal vetélkedő szeplőtlen tisztaság. Az ilyen szép eszméket nem szabad leron­tani. De ideje, hogy tárgyamhoz , a zsebkendőhöz visszatérjek. A következő sorok olvasásánál meg fognak reám a nők haragudni, és e felkiáltásokat hallat­ják: — oh! oh! rettenetes! — piha! szörnyűség! — de nem törődöm vele!; — miután az általam használandó szavak csak a nők által előttük mu­tatott dolgokat fogják megnevezni, tehát az oh és oh ! szörnyűködéseket visszamondom. De visszatérek, a zsebkendőre. Látják, mennyit késlekedem, mily könnyedén más tárgyra térek, menyire terhemre van olyan dologról írni, a­mi rám nézve visszataszító. Ha van csúf, utálatos természeti szükség, — az orr kifuvását is annak nevezhetjük, — emungere na rés. A gyermekes de becsüle­tes illedelem azt kívánja, hogy a­ki az orrát fújja, fordítsa félre a fejét, „és főleg“ — mondja az illem­szabály, „őrizkedj trombita-hangot idézni elő, nehogy a figyelmet magadra vonj.“ Tehát mi az a zsebkendő ? egy kis edényke, melybe az orr ürüléseit szedik. Ah! rettenetes! szörnyűség! — Oh igen, — tudják, hogy nem tetszik, elismerem, hogy a­mit mondtam — nagyon csúf, de kifejezése, leírása és hű fényképe annak, a­mit tesznek. Ah, mily gonosz, mily csúf kép ! — Hát még az alak. Tehát a zsebkendő egy bútor — mely kizá­rólagosan egy olyan műtétre van rendelve, melyet el kell rejteni; — a menyire lehet, nem szabad mutatni, — a ruha zsebében kell tartani, mint más egyebeket az éjjeli szekrényben. — Ez mégis sok!b­o­rza sz­­­ó ! Nem bánom, ha neheztelnek is, miután már ennyire mentem, nem ijedek vissza, — a tükört eb­tek kell tartanom, hogy mit cselekesznek. Igaz, hogy visszataszító, utálatos, — de épen azt akarom, hogy utálják meg. De, mondják A.. és B ... asszonyság, min­denki tudja, hogy e pókháló finomságú csipke­szövet, e drága hímzésekkel ékített zsebkendő nem a használatra való; a kezünkben tartjuk, — de az igazat megvallva nem fújjuk bele az orrunkat! Meghiszem azt, tudom jól, — hogy csak a kezükben tartják, — de mit mondanának, ha a férfiak az óralánczon — egy kis klis­ztert viselné­nek. — Hiába mondanák, — hiszen ez oly pi­­czinyke, nem használatra való stb., higgyék meg: vannak tárgyak, melyeket el kell a szem elől távolítani. Mit mondanának, ha olyan alakú kis csé­széből adnának inni, mint a . . . ah! ez már szörnyűség! — már mindegy, benne vagyok, leteszem a gondját egyszer mindenkorra, mert nem akarok többé erre a tárgyra visszatérni. Mit mondanának, ha a kandalló párkányára éjjeli edény alakú virágtartókat raknának ? Nemde szörnyűség! — és volna bár ez a különös alakú virágtartó a Laprade drága fest­­vényével és verseivel ékítve, é­s h­o k i­n­g kiállítás­ban megbotránkoznának, és igazuk volna. Már most térjünk vissza tárgyunkhoz; a zsebkendő visszataszító szükségre emlékeztet, — a zsebkendőt, legyen az bár arany szövetből és drága gyöngyökkel hímezve, el kell a szem elől rejteni. Ez egy piszkos, csúf, illetlen és helytelen divat, — le kell róla mondani. Tartsanak a kezekben csinos legyezőt, vi­rágot, névjegytartót vagy ízlések szerint más ilyen kedves semmiséget, — de a zsebkendőt te­gyék a zsebükbe. Az ég — a szerelem — a­ nőnem nevében kérem, ne kényszerítsenek, hogy e tárgyra ismét visszatérjek. La Rochefoucauld maximái. Nagyobb erény kell a szerencse, mint a sze­rencsétlenség elviselésére. A napot és a halált nem lehet szembe nézni. Néha még a bűnös szenvedélyeket sem tit­koljuk el, de az irigység oly szégyellős és bátor­talan szenvedély, melyet soha nem merünk be­vallani. Ha nem volnának hibáink, akkor a mások hibái észrevevésében nem telne oly nagy örömünk. Az érdek mindenféle nyelvet beszél és min­denféle személyiséget még az önzéstelenséget is játsza. Az érdek, mely az egyiket megvakítja, a másiknak felnyitja a szemét. A­kik aprólékos dolgokkal foglalják el ma­gukat, ritkán képesek nagy dolgokra. Az ember soha nem oly boldog és nem oly szerencsétlen, mint a­milyennek magát képzeli. Midőn gyűlöletünk túlságba megy, akkor gyű­löletünk tárgyánál is alábbvalóbbak vagyunk. Az ifjúság egy folytonos mámor, az egészség láza, az ész hóbortja. A középszerű szenvedélyeket a távollét keves­bíti, a nagyokat növeli; épen mint a szél, mely eloltja a gyertgyát és a tüzet éleszti. Az egyszerűség szenvelgése finom "lcsalás. Vannak bolondságok, melyeket épen olyan könnyen megkapunk, mint a ragályos betegségeket. A gyenge eufierin nem Tuurrasc­a.— A hálátlanokat lekötelezni nem nagy szeren­csétlenség, de egy gazember lekötelezettjének lenni elviselhetetlen állapot. A megvetéstől csak a megvetésre méltók félnek. Az irigység engesztelhetetlenebb, mint a gyű­­­lösség. Míg az ember szeret, mindig megbocsát. A vén bolondok nagyobb bolondok mint az ifjak. Az önszeretet az ember önbálványozóvá teszi, és mások iránt zsarnokká. Semmi nem lehet oly heves, mint kívánságai, oly rejtett mint tervei, és oly ügyes, mint magaviselete , hajlékonyságát alig lehet képzelni, átváltozásai meglepők.­­ Mély­ségének sötétsége áthathatatlan és megmérhetetlen. Az önszeretet néha önmaga előtt is láthatatlan, és anélkül hogy tudná, szeretetet és gyűlöletet fogamz — táplál és nevel, melyek néha olyan szörnyete­gek, hogy midőn a napvilágra hozza, restelli őket sajátjainak elismerni. — Ez éjből, mely az önsze­­retetet fedezi, származnak azon nevetséges rábeszé­lések, melyekkel önmagát hitegeti; valamint téve­­lyei, tudatlanságai, durvaságai és ostobaságai is, miket magáról tart; — innen jó, hogy érzeményeit halottaknak hiszi, midőn azok csak alusznak; és midőn nyugszik azt képzeli, hogy nincsen már kedve a futásra. — De ez a sűrü sötétség, mely önmaga előtt eltakarja, nem akadályozza meg, hogy a magán kívül eső tárgyakat tisztán ne lássa. — És valóban, legnagyobb érdekeiben,­­~ legfontosabb dolgaiban, hol kívánságainak ereje minden figyelmét igénybe veszi: lát, hall, érez, képzel, gyanakodik, áthat és megfejt mindent. Semmi nem lehet oly benső és erős, mint ragaszkodása, melyet a fenyegető szerencsétlenség látására sem tud elszakítani. — Minden ellenmon­­dás meg van benne: parancsoló és engedelmes, őszinte és álnok, könyörületes és kegyetlen, félénk és vakmerő. — A vérmérséklet változata szerint különféle hajlamai vannak, mely hol a dicsőség, hol a vagyon, majd az élv után kergeti. — Élet­korunk állásunk és tapasztalatunk szerint válto­zik ; állhatatlan, szeszélyes, néha hihetetlen mun­kásságot fejt ki, hogy olyan dolgokat, melyek rá nézve nem előnyösek, sőt kárára vannak, elérjen, csak azért, mert így akarja. — Néha bizarr, mert egész erélyességét a leghaszontalanabb ürességekre fordítja ; a legunalmasabb dolgokban találja örömét, és a legmegvetésre méltóbb dolgokban büszke marad. Az élet minden állásában és állapotában meg van: mindenütt meg él, és mindenből meg él; semmiből is meg él, a nélkülözésekhez alkal­mazkodik ; még az ellene harcolók pártjához is át­megy; terveket elfoglalja, és az a bámulatos, hogy azokkal együtt gyűlöli önmagát; — saját vesztét idézi elő, és saját romlásán dolgozik; — el­végre, — nem bánja csak hogy létezzék, szívesen ellensége önmagának — csak hogy létezzék. Ne csodálkozzunk, ha néha a legnagyobb szigorúsághoz csatlakozik, és a saját maga meg­rontására tör, mert midőn az egyik oldalon tönkre teszi magát, a másikon felépiti. Midőn azt gondoljuk, hogy élvezetét elhagyja, csak félbeszakítja vagy megváltoztatja; — és mi­dőn le van győzve, és az ember azt hiszi, hogy meg van verve, saját vereségén diadalmaskodik. — Az önszeretetnek, mely az egész életen keresz­ Az élet szépsége és nyomorúsága. — Irta Janet Pál. — Ha igaz az a mondás, hogy az ember a lét­hez csak egy alig észrevehető szálon függ, és élete örökös hánykódások között tűnik el, ekkor el kell ismerni, hogy e múlandóságot a természet bámu­latosan helyre pótolta az által, hogy a jövőben és a múltban élhetünk; a múltban — az emlékezet, a jövőben — az előrelátás és reménység által. Emlékezet! emlékezet! — a letűnt élet képe ! — árnyéka annak — a­mi nincs többé! öröme­ink, aggályaink, szenvedélyeink és erőfeszítéseink gyenge visszhangja! ki tudná megmondani hogy a jelen perczeihez mennyi édességet nyújtasz, és az örök időre eltűnt óráknak mennyi bájt kölcsö­nözöl ! A­mily arányban tőlünk a tárgyak távoznak, szelidebb és gyöngédebb színezetet vesznek fel, mint az ősz megható és bájos színei. Múlt életünket mindig jobban szeretjük jele­n linknél. — Képzeletünkben a letűnt éveket ünne­peljük, úgy LOBifuun. -j- f­u-iiu pa­­rátáinkkal, kiket rendesen a mostani barátaink rovására dicsérünk. Mily kedvesek voltak a régi érvek ! — a rosz kedélyünk által belevegyitett tövissekről egé­szen megfeledkezünk. A szenvedélyek is mily szépek voltak! — Azon égető gondokról melyek egykor gyöt­­röttek szintén megfeledkezünk. — A régi aggályok nehéz gondok a mostaniakhoz képest mily cse­kélyek voltak! Elfeledjük, hogy amaz aggályok és gondok idejében azokat szintén a múlthoz hasonlítottuk. Szívünk elfogultságát letűnt életünk iránt eb­ből eléggé láthatjuk ; — a képzelet azt egy lenge gőzkörrel vonja be, mely a múlt eseményeinek ti­­tokszerű kellemes bájt kölcsönöz, és minket szelíd merengésbe ringat. Néha úgy rémlik, mint ha jelenünkben a múlt feltámadását látnánk, és az elszakadt szálak ismét összekötődnének, mint ha újból kezdenénk a mit örökre bevégezettnek hittünk. — Ez az ér­zés az élet nagy örömeihez tartozik. Tehát az emberi lét gyenge alkotásának is van néha néha egy egy kis tartóssága és ereje! Míg az ember élete múltját az emlékezet ál­tal igyekezik visszahozni, vagy legalább egy egy foszlányát megkapni, ugyanazon időben az előre­látás és reménység által a jövőt is élvezi. A reménységet nem kell a vágygyal összeté­veszteni. — Ha gyakran megtörténik, hogy az ember türelmetlen vágyaival a jövőt felemészti, de viszont az is igaz, hogy szelíd reményei által előre élvezi. A vágy emészt, a reménység éltet; az első gyűlöletessé teszi a jelent, a másik kellemessé és tűrhetővé: a vágy egy távol levő tárgyat akar sajátjává tenni; — a reménység hiszi, hogy már élvezi; — ebből láthatjuk hogy a vágy több nyug­talanság és izgatottsággal jár; tehát jobban kifá­rasztja a lelket; a reménység ellenben a szeretett tárgynak már a gondolatában is megnyugszik; ez okból inkább lehet a képzelet élvezetének, mint valódi szenvedélynek nevezni; — a siker koszorú­ját mutatva, küzdelmeinket könny­ebbíti. — Igaz, hogy a gyenge lelkeket még jobban ellágyítja, és ha csalódás kiséri túlságba viszi és elkeseríti. — De ki az, ki a reménységtől nem óhajtott meg csalattatni, és édes mámora által elkábulni ? A reménység nagy vigasztaló; sikert, jóllé­tet, szabadságot, nyugalmat mutat fel előttünk; bár ez ártatlan reménységből minden óra, minden nap, és minden év elrabol valamit, és ígéretei örökké elfutnak, vagy ha egyszer elérjük, nem találjuk olyanoknak minőnek képzeltük, de azért soha sem szűnnek meg vonzani, biztatni és vigasz­talni, egész addig, míg eljő az utolsó nap, midőn minden elfogy előttünk, és a jövő megszűnik. Az ember a tegnap félbehagyott munkát mindig fáradsággal folytatja, de minden nap ugyan­az a reménység, ugyan­az a illúzió eleveníti erőn­ket és emeli bátorságunkat. Tudjuk hogy képzelő­désünk megcsal, de szeretünk varázsának bolond­jai és részessei lenni. Az élet története több felvonásokba oszlik, melyet kornak neveznek ; minden időnek a tapasz­talása négy korszakot ismert el: gyermekkort, ifjúkort, érett kort és agg kort. Az emberek gyakran megvitatták e kérdést, hogy e négy korszak között melyik a legboldogabb úgy tetszik megegyeztek benne hogy a két elsőnek adják az előnyt, és főképen az ifjúságnak. — Az az igazság, hogy minden kornak meg van a maga öröme és boldogsága. Tagadhatatlan igaz, hogy a gyermekkornál boldogabbat képzelni sem lehet. De ki akarna azért mégis mindig gyermek maradni ? „Van-e olyan ember, mondja egy bölcsész, a­ki megnyu­godna benne, hogy egész életén keresztül gyermek­ésszel és értelemmel bírjon, és e kor legkelleme­­tesebbnek képzelt mulatságainak engedje át ma­gát?“ Ez annyira igaz, hogy mi, kik a gyermekek boldogságát gyakran irigyeljük, és sajnálkozva gondolunk reá, hogy ez már rég eltelt tőlünk, a legmélyebb szomorúsággal tekintünk az olyan sze­rencsétlenekre, kiknél a gyermekkor meghatároz­hatatlan időkre tova nyúlik. Még örömük is elér­­zékenyít; sajnáljuk, hogy szerencsétlenségüket nem tudják. E hosszasan tartó ártatlanság, az emberi nyomorúságoknak e számba nem vétele, e gondat­lanság, a legnagyobb nyomorúságnak látszik előt­tünk. — Annyira igaz, hogy a boldogság nem az élvezetben és nem a fájdalom távollétében van, hanem az ember tevékenységének gyakorlatában! Semmi sem felel meg jobban annak az esz­mének, melyet az emberek boldogságához kötöttek , mint az ifjúság. A gyermekkor nagyon tudatlan, szenvedélyei nagyon kisszerű tárgyakra szorítkoznak. Az ifjúsággal már nem így van. Az ifjak majd­nem azt szeretik , mit az érettebbek, ám­bár más modorban: ösmeretök és eszméjük majd ugyanaz mint az éretteké; vagy legalább a kü­lönbség korán sem olyan nagy, mint a gyermek­kor és ifjúság között. De az ifjúnak azon előnye van az érett em­ber felett, hogy szenvedélyeink egész idesége meg­van, és minden tárgy újdonság előtte.­­ Miután a jövő nyitva van előtte, a reménység szivének minden tehetségét betölti, sőt a ritkán előforduló kellemetlenséget is mindig kitörő félben levő öröm­mel árasztja el. Miután sem az akadályokat, sem a szükségességet nem ismeri, a nagylelkűség és bá­torság könnyen áll nála, miután ritkán csalódott bizalma van az emberekbe. Elvégre is, a tanoda és műhely fogsága, és az­­ aggodalmak és üzleti ügyek rabsága között, melyek a családapára vagy a ház főnökére vára­koznak, az ifjúságra nézve még van egy kis sza­bad idő, mikor az ifjú a függetlenség gyönyörét élvezheti, a­nélkül, hogy vállait a felelősség nehéz terhe nyomná. De az élvezetek kora is elenyészik, és a komoly élet megkezdődik. — Az ifjú ember véle­ményei még eddig csak a szellem feladványai vol­tak, már most a lélek meggyőződésévé kell változ­nia.­­ Érzeményei gyakran csak szeszélyek vol­tak, valamint barátsága és szerelme is inkább vol­tak a képzelődés játékai, mint a szív szükségei. Érzeményeit összébb kell hozni és állandósítani. Világi összeköttetései csak a pillanat elvei vagy unalmai voltak, melyeket kedve vagy szeszélye sze­rint folytathatott vagy abbahagyhatott; az érzemé­­nyek már ezentúl erős lánczok lesznek, melyeket veszély nélkül nem lehet lerázni, és melyeknek súlya minden nap nehezedik. Az érdekek, szükségességek, versengések az érett ember előtt mind nőnek és szaporodnak, és ott, hol az ifjú virágokkal borított nyílt tért lát maga előtt, az érett ember mély árkokkal, bokrok­kal és tövisekkel látja magát körülvéve. Ez mind igaz, az ifjúság korának kedvezne, a mennyi mindent lehetne még a férfikor ellen beszélni? Azonban az ember arra van teremtve, hogy ember legyen; semmi sem lehet nevetségesebb mint egy örökké tartó ifjú ember; nem csak a rajta lévő erkölcsi és physikai aránytalanság sért bennünket, hanem valami megnevezhetetlen éret­­enség és tökéletlenség, valami idétlen erő, bizo­nyos méltósághiány, esetlenség és kora aggság; mert a természet mindig megboszulja magát, és azt a­ki nem akar megvénülni, annál korábban rnAo^vAniti. Az ereit kuiu* k &vt vuvw ■_n » » ""An.­sége van mint az ifjúságnak, de annál több nemes­sége és ereje van. Akar és cselekszik ; tervei és vál­lalkozik. Az ifjú a világ színpadát csak nézi, a férfi szerepet játszik benne; néha a legszerényebb és legkisebb szerep épen annyi erőfeszítést és erélyt kíván, mint a leghíresebb ; egy családot nevelni és táplálni néha bajosabb, mint egy országot ala­pítani. A gyermekkor nem érti a világ dolgait, és közönyös iránta: az ifjúság már ismeri, érdeklő­dik, de még nem vesz részt benne; az érett kor belevegyül és átalakítja.­­ Ereje és nagysága a felelősségben áll: a jellem itt fejtil ki vagy hagyja cserbe; ez a kor a munka, küzdés, nagy szenve­dések és erős elhatározások, ez az emberiség va­lódi korszaka. Az öregségről most nem szólok sokat. Az élet minden korszakának megvan a maga boldogsága, e boldogság folytonossága és összhang­­zata leginkább megérdemli bámulatunkat. A gyermekkor bájos, az ifjúság szép, de ma­gára még egyik sem kielégítő: egyedül az érett kor aspirálhat a megörökítésre, hogy ha teremtett tárgy megörökíthető volna. Az öregség, ha ép, egészséges és bölcs, az élet utolsó sarjahajtása, egy szép nap alkonya. Felejtsük el egy perezre a fájdalmat, felejtsük el a betegséget és szegénységet; ha lehet felejtsük el a halált, a képzelet teremthetne-e szebb költeményt, mint azt, mely az ártatlan mosolygó gyermek já­tékaival kezdődik, az ifjúság szenvedélyei­ és re­ménységeivel fonódik össze, az érett kor tevékeny­sége­ és küzdelmeiben fejlődik ki és az öregség nyugalmában és emlékeiben végződik. Minden azt kiáltja felénk, hogy az élet áldás, az ég világosságát látni áldás, a tápláló és frissítő lég beszivása áldás. — Egy bölcs mondata szerint: a jóizű ételekkel visszapótolni erőnket, a növé­nyek pompája­ és illatával elbájolni érzékeinket áldás, az öltözködés, zene, mulatság, színház és általában minden ártatlan időtöltés, melynek élve­zete által másoknak ártalmára nem vagyunk, ál­dás ! — Mások ismét azt mondják, „hogy ez áldás csak egy napig tart.“ —­ De azon az egy napon is megvan a maga értéke. Az ephemerának nevezett bogár csak egy napig él, de ez idő alatt boldog, élvez, repül, él. Az ifjúság áldásai: az egészség, élv és sze­relem. Az érett kor áldásai : tudomány, dicsőség és erény. Az öregség áldásai : bölcseség, emlékezet és nyugodalom. Ők tűnjetek fel előttünk szépségetek egész pompájában, töltsétek el szívünket az élet szerel­mével, mert e nélkül lehetetlen helyesen élni! * ** „Veszszen el a nap, melyen születtem! Veszszen el az éjszaka, melyen azt mondták, hogy ember fogan­tatott!“ „Miért nem haltam meg anyám keblében ? Miért nem haltam meg születésem után?“ „Mert most a földben feküdném és nyugod­­ nám, álmomban nyugalmat találtam volna “ „Miért adatott világosság a nyomorultnak, és élet a keseredett szivüeknek ?“ „Olyan vagyok mint a rab, a ki árnyék után sóhajt, és a szolga, a ki munkája végét várja.“ „Az élet terhemre van, nem élhetek hossza­san, kímélj meg uram, mert napjaim nyomorúság­gal vannak telve !“ „Az asszonytól született ember rövid ideig él, és fájdalommal teljesek az ő napjai.“ * * * túl tartó hosszú, nyugtalan hánykodás: ez a hű képe. — A tengerhez is hasonlítható; a tenger hullámainak folytonos apályai és dagályai, az ön­szeretet háborgó nyugtalan gondolatainak és örö­kös mozgásának hű kifejezése. Egy okult majom. (Marryat kapitány emlékirataiból). Midőn egy hosszabb ideig tartó tengeri uta­zásom alkalmával a kis fiamat is magammal vit­tem, a parancsnokságom alatt levő hajón egy nagy pávián-majmot tartottam, melyet értelmességéért nagyon szerettem. — A majom ülőhelyzetben ak­kora volt, mint az álló vagy járkáló kis fiú. A gyermeknek kitűnő étvágyát délfelé egy jó darab vajas kenyérrel csilapították, hogy az ebéd idejét nagyobb türelemmel várja. — Falato­zás közben közel ment a majomhoz; ez is nagy előszeretettel viseltetett a vajas kenyér iránt, és erős karjaiban bízva, helyesnek találta, hogy ön­ereje által segítse magát ahoz, mit a fiú másoktól nyert. — Elég az hozzá, hogy kívánságának nem tudott ellent állani, és a mellette elhaladó gyer­meknek a kezéből elkapta a kenyeret, és egy pil­lanat alatt felfalta. A kis­fiú mód nélkül való ordítása felkeltő figyelmemet, s miután a rend fentartása az egész hajószemélyzetre kiterjedt, a fegyelmetlenségért a majom is büntetés alá esett. — A czivódás szín­helyére mentem, s hogy az emésztést elősegítsem, a majmot érdeme szerint kifizettem, nem apró pénzzel, hanem ütleggel és rúgással. Néhány nap múlva, ugyanez időtájban, a fedélzeten voltunk, én rendes foglalatosságomat vé­geztem; a majom közel ült hozzám, s a gyermek vajas kenyerével kezében felénk tartott. — Ismét a majom előtt jött el, ez ismét kikapta kezéből a kenyeret, a fiú ismét ordított, figyelmemet ismét magokra vonták ; én rájuk néztem, a majom szeme találkozott az enyémmel, tekintetemből világosan kiolvasta, hogy mi vár reá, és e helyes felfogását azon bölcs tettével nyilvánította, hogy a vajas ke­nyeret a gyermek kezébe visszatette. Ilyesmit soha nem hallottam, és érdekessége miatt másokkal is tudatom; ez az egyetlen egy eset, melyről tudom, hogy a falánkságáról ismert majom, midőn hasa forog kérdésben, ily önmegta­gadásra képes. Az már köztudomású dolog, hogy a majmok a himlőt elkapják: ez az én szegény páviánom, midőn a hajószemélyzet kholerában szenvedett, e betegséget megkapta, a járvány minden fokozatán keresztül ment és nagy kínok között halt meg.

Next