Ellenőr, 1873. október (5. évfolyam, 225-255. szám)

1873-10-01 / 225. szám

Minden nemzetnek vannak koldusai. Mégis azzal a különbséggel, hogy egyik nemzetnél a rész­vét a „szegények háza" felirattal palotákat emel azok számára, és a koldulás szégyenét összerakott filléreivel váltja meg; másiknál ellenben minden hajlék nélkül bolyongnak azok, csonka tagokkal, tátongó sebekkel, s rongyokba burkoltan isten ne­vében kiáltoznak egy falat kenyérért, de a­mit tő­lük sokszor a könyörtelenség megtagad,vagy igenis kis adagban osztogat a részvét. Mondhatja-e nemzetünk, hogy humanistikus intézményei keretében az ő nyomorékai is már tel­jesen elhelyezvék, erkölcsi kötelmei tudatában részvétének melegével szárítja fel azok halántékai­ról a tátongó sebek és éhezés következtében egyre hulladozó verítékcseppeket. Bizonyára nem! Mert az ő nyomorékai még mindig koldulnak, s faluról-falura, házról-házra járva, csonka tagjaikkal s szenvedésük iszonyai­val egyre kínos érzést, de egyszersmind olyasmit is keltenek a gyönge idegzetüek s jó érzésünkben ami önnön meggyaláztatásukra vezet amiatt, hogy embertársaikat a nyomor legnagyobb fokán koldulni engedik. És mit mondjunk a rozzant taligák nagy számáról, melyek a könyörtelen sors ilyetén áldo­zatait ide-oda hordozzák, s vásár alkalmával le­emeli a könyörület és elhelyezi, porba vagy sárba tátongó sebeikkel; melyektől sokszor még az állat is megrémülve ragadja gazdáját, gyalázatára s intéséül annak, hogy felebarátját nehéz sebeiben fetrengeni engedi elégévül a gyötrő szenvedé­seknek. Ha emlékeket emelünk martyrainknak, ak­kor emelnünk kell azokat is, kik a szenvedések élő martyrjai. Amazok hálatartozásunkból folyó kegyeletünket érdemlik meg, ezek pedig részvé­tünket a keresztényi kötelesség s felebaráti szere­tet alapján. Nyomorékaink ezen szomorú állapota tehát er­kölcsi kötelességeket szab előnkbe, melyek mie­lőbbi teljesítésére nem csupán utalva, de kénysze­rítve is vagyunk ez idén. Igenis, kényszerítve! Mert a mai korban már nem a szám s a geographiai helyzet, s nem a sze­rencse adományai, hanem a képesség, munkásság s erkölcsösség jelölik ki mindenkinek helyét; s ha a sors egyes nemzetet néha a szabadság s ha­talom nem várt fokára emeli is, dicsősége hasonló a hullámhoz, melyet a szél magasra emel, hogy egy rövid pillanat után ismét természetes színvo­nalára sülyedjen vissza, mert a világon minden csak azon helyet tarthatja meg, melyet betölt, s így nemzetünk állása is azon befolyástól függ, me­lyet az emberiség közös czéljának előmozdítására gyakorol. Tagadhatjuk-e eszerint, hogy a fent érintett három tulajdonság egyikét: az erkölcsösséget a koldulás igen közelről érinti,­­ hogy az így, az emberi természetben gyökerező szánalom és könyö­­rületnél fogva kötelességet ró nem csupán egye­sekre, de az emberek egyetemére is, és hogy ezen kötelesség mikénti teljesítése a nemzetek és egye­sek kultur­fogalmának próbaköve? Nem csoda tehát, hogy lázáraink érdekében örömmel üdvözlünk egy csekély jelt is, mely arra mutat, hogy a nemzet e részben sem tagadja meg magát, s van még egy rejtek a szivekben azok számára is, kik elnyomorodott testüket, rongyokba polyázzák. Igenis­ nemzetünk e részben sem tagadja meg magát. Mert ha eltűrte is eddig, hogy annyi évszázadon keresztül koldusai karaván módjára zarándokolják be az országot egy falat kenyérért,­­ közü­lök sokan az éhezés gyötrelmei következté­ben mindinkább elgyengülve, lassú halállal múl­janak ki: ilyesmi ezentúl a czivilizált világ fogal­mai szerint is annál kevésbé engedhető meg, mivel a kultur­államok e részbeni törekvéseivel pelengérre állíttatnék a nemzeti érzület, mivel főleg vásár és bucsujárat alkalmával a sárban, vagy porban csonka tagokkal s tátongó se­bekkel fetrengő koldusok hosszú sorának egyre dörgő jajkiáltásai a jó érzésüeket borzadálylyal töltik el, s egyesek könyörületére szorulva, csak a nemzet részvétlenségét tüntetik föl, mivel nyomorékaink elhagyatottsága folytán óriás azok száma is, kik álkoldusként veszik igénybe a könyörületet; s ezen ürügy alatt a tu­lajdont támadják meg és veszélyeztetik a köz­biztonságot is; — és hányan vannak, kik gonosz czéljuk elérhetése tekintetéből ártatlan gyermeke­ket rabolnak el, és a humanitás gúnyjára bénává és csonkává teszik azokat, hányan ismét olyanok, kik összegyűjtött alamizsnájukat napról napra csak a korcsmák szennyes falai között istenkárom­lás mellett dőzsölésre prédálják el. De megvan a koldulásnak káros követ­kezménye nemzetgazdasági és politikai szempont­ból is. Mert hány koldus van, kik a könyörület na­gyobb mérvbeni fölkelthetése czéljából egész családju­kat vonszolják magukkal, és a tettetett vakság folytán vagy más ürügy alatt vezetőjükül használják fel annak ép és egészséges tagjait, így munkátlanokká s ke­resetképtelenekké válván, csak a társadalomnak esnek terhére, és ezáltal is fogyatkozást szenved az adó­­s munkaerő és a védkötelezettségtől is megmene­külnek az álkoldusokkal az ilyenek. Tagadhatlan tehát, hogy a koldulás eltörlése és nyomorékaink szent ügyének fölkarolása mellett politikai, nemzetgazdasági és erkölcsi okok egy­aránt harczolnak. És így nem hiszem, hogy talál­koznának olyanok, kik annak elodázását még ezen­túl is óhajtanák, s ne tekintenék e­zt égető kér­désnek a kor követelményeivel szemben is. Minden nemzetnek vannak gyermekei, kik megérdemlik, nemzetük kezéből fejükre a babérko­szorút , de viszont vannak nyomorékai is, kik ismét megérdemlik, hogy szívök legnemesebbjével, rész­vétükkel övezzék őket körül, és sebeiket kötözges­­sék az emberiség érdekében is. így fogták ezt föl a nagyobb városok s igy egy két megye hazánkban is, és nyomorékaikról már gondoskodnak. Az ország legnagyobb részében azonban még mindig a közrészvét keretén kivü­l állnak azok, s nehéz sebeikre csupán a magán­­könyört­let hinteget balzsamot s osztogat azoknak alamizsnát. Az ily elhagyott nyomorékok érdekében szó­lalok fel tehát ezúttal; annyival is inkább, mivel azok ügyét nemzeti ügynek tekintem , melynek mielőbbi elintézését a következő módon óhaj­tanám. 1) rendelné el a kormány a munkaképtelen koldusok megyék általi összeírását s orvosilag megvizsgáltatását; 2) köteleztetnének a megyék területeikhez tartozó koldusok eltartására, s építenének e czélra menhelyeket „szegények háza“ felirattal, és költségvetéseikben nyitnának külön rovatot azok számára is, és ez alapon 3) tiltatnék el a koldulás büntetés terhe alatt, így aztán az emberiség közös czéljának elő­mozdításához ez­által is járulnánk, egyszersmind leróvnánk önmagunk iránti tartozásainkat a czivili­zált világ követelményeivel szemben is. K u n s c h.* Mi is óhajtjuk a koldulás megszűnését, de nem kell ezt speciális magyar bajaink közé sorozni. Meg van e baj minden nemzetnél, mint a p­a­u­p­e­­rismus egyik fekélye, sőt annál nagyobb mélv­­ben van meg, mentől magasabb civilisatiót ért el egy ország. Példa rá Anglia, mely pedig gazdag is, munkás is, de a szegénység kérdését még mindig megoldatlanul látja maga előtt, kell, hogy e kérdés foglalkoztassa az elméket nálunk is, de fé­lünk, hogy sok más kérdés igényelhet előleges megoldást, s hogy ez időszerint azon nyomor kelthet legnagyobb aggodalmakat, a mely az épkéz­lábbal biró munkás népre nehezedik. S­z­e­r­k. TÁR­CZ­A. PERZSA LEVELEK. Irta MONTESQUIEN. 1 b­evezetés. Nem írok ajánló levelet; nem kérek pártfo­gást, e könyv számára ; olvasni fogják, ha jó; és ha rész, nem törődöm vele, hogy olvassák. Leszakítottam e néhány lapot az elejéről, hogy a közönség ízlését megtudjam; tárczámban van még több is, folytatólag kiadhatom majd. De oly feltétel alatt, hogy ismeretlen ma­radjak , mert, ha nevemet megtudják, abban a pil­­lanatban elhallgatok. Ismerek egy nőt, aki elég jó járású, de mihelyt rá néznek, sántít. Elég a a mű hibája anélkül, még személyem hibáit is kitárjam a kritika elé ? Ha tudnák, ki vagyok, azt mondanák: Könyve egy húron pendül jellemé­vel ; valami jobbra fordíthatná idejét, ez nem méltó komoly emberhez. A kritika soha sem mu­laszt el ily megjegyzéseket, mert hát fel lehet vetni anélkül, hogy az ember szellemét megeről­tesse. A perzsák, kik e leveleket írják, velem lak­tak , együtt töltöttü­k az életet; s mert úgy te­kintettek, mint egy más világ emberét, nem rej­tegettek előttem semmit. Igazán, oly messzi innen átültetett embereknek nem lehettek már titkaik. Közölték velem leveleiket, én lemásoltam. Sőt olyanokat is ellestem, melyeket nem igen bíztak volna rám, annyira sértették a perzsa hiábavaló­ságokat és féltékenységet. Én tehát csak a fordító tisztét teljesítem; minden fáradságom abban állt: a munkát erköl­cseinkhez idomítani. Segélyére voltam az olvasó­nak az ázsiai szójárásban, a­mennyire tőlem tel­lett, s megmentettem őt a virágos kifejezések vég­telenségétől, mely halálra untatta volna. De még ez nem az egész, mit érte csele­kedtem. Elnyirbáltam a hosszadalmas bókokat, melyek dolgában a keleti népek csak oly pazarok, mint mi, s kihagytam töméntelenszámát azon aprólé­kosságoknak, melyek oly nehezen állták ki a nap­világot, s melyeknek mindig két barát között kel­lene elhalniok. Ha azok legtöbbje, akik leve­­ryű­jteménye­ket hoztak elénk, ekként cselekszik: művök el­­szelelt volna. Gyakran megütköztem azon, hogy e perzsák néha ép oly jól ismerik nemzetünk erkölcseit, szo­kásait, mint jómagam, egész a legfinomabb körül­ményességig, s hogy oly dolgokat, is észreveszünk, melyek — bizonyos vagyok benne nem egy Fran­­cziaországban utazó német, figyelmét elkerülte. Tulajdonítom ezt a közöttünk való tartózkodás hosszúságának, nem is számítva, hogy könnyebb egy ázsiainak egy év alatt megismerni a franczia erkölcsöt, semmint a francziának négy év alatt az ázsiait, mivel az egyik fél ép annyira közlékeny, mint zárkózott a másik. Minden fordítónak, még a legvadabb com­­mentátornak is, megengedi a szokás, hogy fordí­tása homlokzatát az eredeti panegyrisével ékítse, s kiemelje a mű hasznosságát, érdemét, kitűnősé­geit. Én nem cselekedtem, okát kitalálják köny­­nyen. Legfőbb az, hogy ez nagyon unalmas dolog lenne, egy már magában is nagyon unalmas helyre iktatva : értem az előszót. S­z e r z­ő: I. Üzbek levele barátjához, Rusztánhoz. Ispahanban. Komban csak egy napot mulattunk. Végez­vén ájtatosságunkat a szűz '­ sírjánál, aki tizen­két prófétát szült a világra, tovább utaztunk és tegnap — Ispahanból való távozásunk huszonötö­dik napján, megérkeztünk Tamásba. Rika és én tán elsők vagyunk a perzsák kö­zül, kiket a tudás szomja hazájukból távozni készt s kik lemondunk a nyugalmas élet gyönyöreiről, hogy fáradalmak után kutassuk a bölcseséget. Virágzó országban születtünk, de mi nem tartottuk, hogy határai egyek legyenek ismeretünk határával s hogy egyedül kelet szövétneke világol­­hasson nekünk. Szend meg, mit beszélnek utazásunkról; ne hízelegj: sok hely előre úgy sem számitok. Leve­led­et Erzerouba intézd, hol töltök némi időt. Isten veled édes Rusztán ! Bizonyos lehetsz l­nne, a vi­lág bármely zugában legyek is, ott neked igaz ba­rátod van. Tamásból, Szaphar 2) hava 15-én. 1711. 1) Fatime, Mahomet leánya. 2) A perzsák holdévek szerint számítják az időt s ez éveket 12 hónapra osztják, nevezetesen: 1. Maharram hava a szent hónap, mely alatt minden ellenségeskedéstől tartóz­­­­kodnak, hogy földmívelés és háromtenyésztés után lássanak — 2. Szaphar hava, a harcz hónapja ! — 3. 4. első Rebián II. Üzbek levele az első fekete eunuk­hoz. Az ispaháni szerályban. Te vagy Perzsia legszebb asszonyainak őre; te reád bíztam, a mi szivemnek legbecsesebbje van e világon; te tartod kezedben ama végzetes ajtók kulcsait, melyek egyedül én előttem nyílnak meg. Mig te virrasztasz szivem­ kincses kamrája fölött, szivem nyugodt és teljes biztonságnak örvend. Te örködül az éj csendében s a nappal zajában. Ernyedetlen gondjaid megtartják az erényt, ha ingadozók. Ha kiket érzesz, az asszonyok megfe­ledkeznének kötelességükről: te minden reményük­ből kifosztod. Te vagy a bini ostora, és oszlopa a hűségnek. Te nekik parancsolsz és engedelmeskedel. Vakon teljesíted minden akaratjukat, s azon módon tartatod meg velek a szabály törvényeit; te dicső­ségedet helyezed abban, ha a legalábbvalókban is szolgálatjukra vagy­ jogosult parancsaiknak tisztelet és félelemmel veted magad alá; szolgálod őket rabszolgák rabszolgája gyanánt. De fordul az uralom, s te mint énmagam, oly korlátlanul parancsnokolsz felettük, ha a szemérem és erköl­csösség törvényeinek meglazulásától tartasz. Emlékezzél mindig a semmiségre, melyből kiemeltelek, midőn téged rabszolgáim legutóbbikát, e polezra helyezvén, reád szivem gyönyörűségét birtam; légy mély megalázódásban azok iránt, kik szivem szerelmén osztakoznak; de egyszersmind éreztesd velök módtalanul függő helyzetüket. Szerezz meg nékik minden ártatlan örömet ; altasd el gerjedelmeiket; mulattasd zenével, tánczczal, izlő italokkal; vedd rá, hogy gyakran összegyűljenek. Ha falura kívánkoznak, oda viheted, de szoros zár minden férfi elől, ki útba vetődik. Viszd őket csinosságra, mi a lélek tisztaságának jelképe: beszélj nekik néha rólam is. Szeretném őket vi­szontlátni a gyönyörű helyen, melyet ők még­­szebbé tesznek. Isten veled, Tatu­isbúl, Saphai hava 18-án. 1711. és második Rebiáb, a mező zöldülés hava; — 5­6. első Dzsemmadi és második Dzsemmadi a fagyok hava ; — 7. Re­bzseb a böjt hava ; — Sahban hava, mikor az arabok szétoszlanak és legelőket keresnek ; — 9. Rhamadzan, az áldott hónap, böjtnek és megtartózkodásnak ideje; — 10. Salval hava, a tevék porosodásának hónapja; — 11 Zilkadó a második szent hónap és végre Zilhadzsé hava, a zarándo­kok útrakelési ideje. — Az esztendő négy évszakra oszlik még u. m . nyár, első tavasz, tél és második tavasz, Szerzőjegyzete: KÜLFÖLD. Szeptember 30. — Franczia Köztársaság. E pillanatban, midőn a franczia republikánus lapok kivételével a külföldi úgy, mint a belföldi sajtó, a nagy mozgalom látá­sára, melyet a royalisták újabban kifejeztek, a franczia köztársaságról, mint reménytelen dologról beszél, mely ma vagy holnap letűnik, hogy romjain Chambord koronájának fénye tűnjék fel, és pedig oldalán a háromszinti lobogóval, — nem tartjuk feleslegesnek magával Chambord gróf­fal bebizonyíttatni, miszerint feltéve, hogy a há­­romszinti lobogó mellett is kész trónra lépni, ha ugyan Chambord grófban a lekisebb becsületérzet lakik s adott becsületszavára valamit ad, nem egyéb rágalomnál. Chambord gróf számos alka­lommal és sokkal világosabban kifejezte utálatát és megvetését a háromszint­ zászló iránt, hogy sem szavait visszavonhatná. Ő mindig kész volt és kész ma is — ebben nincs kétség — Franczia­­ország koronáját fején viselni, azonban, saját szavai szerint — a fehér lobogóval és csakis fehérrel kezében. „Francziaország hívni fog engem mondja Chambord gróf 1871. jul. 5-iki kiáltványában — és jönni fogok egész odaadással, elvemmel és lobogómmal. Mi a lobogót illeti, be­szélnek feltételekről, miket azonban és so­hasem fogok elszenvedni. Egész odaadás­sal kész vagyok segíteni országomon, hogy ki­emelkedjék romjaiból és elfoglalja állását a vi­lágban; az egyedüli áldozat, melye nem hozhatok, az becsületem. Nem fo­gom kezeimből kiragadni engedni IV. Henrik, I. Ferencz és az orleansi szűz lobogóját. E lobogó alatt teremtetett a nemzeti egység; vele hódították meg atyáim által vezetett atyáitok Elzászt és Lothringiát, mik­nek hűségük vigasztalásul szolgál szerencsétlensé­geinkben.E lobogó győzte le Afrika földjének bar­bárságát és e lobogó fogja legyőzni az új bar­bárságot, mely által a világ fenyegettetik. Félelem nélkül fogom e lobogót hadseregünkre bizni, mert nem követett az más utat, mint a becsületét. Mint szent ereklyét vettem én át száműzetésben meghalt agg királyi atyámtól e l­o­b­o­g­ó­t, mely reám nézve mindig elválaszthatlan vala a távollevő hazá­tól ; bölcsőm felett ez lobogott, azt akarom, hogy jutal­mamat is az árnyékolja be. E dicső és folt nélküli lobogó redőiben fogom én nektek meghozni a ren­det és szabadságot Francziák I­V. Henrik el n­em h­a­gy­hatj­a IV. Henrik fehér l­o­­bogój­át!" Még ezzel nem vagyunk a végén. Chambord gróf 1872. évi jun. 25 én is intézett ki­áltványt a franczia néphez és ebben a fehér lobo­gót illetőleg ezeket mondja : „Az mondatik, hogy én nem kívánhatom, miszerint a franczia vitéz ka­tonaság új lobogó alatt harczoljon. Én nem tűzök ki új lobogót, én Francziaország lobogó­ját lobogtatom, és büszke vagyok hinni, hogy visszaadandja hadainknak régi dicsőségét. Ha a fehér zászló vereséget szenvedett is, úgy van­nak ismét gyalázatok, miket nem ismer. Az á­ltal, hogy lobogómhoz és hitemhez rendü­letlenül hű maradok, magát Francziaország becsületét és dicső múltját védelmezem s jövőjét készítem elő. Semmi sem leend képes megrendíteni elhatározásaimban, semmi sem fárasztja el türelme­met és sen­ki és bármi czí­m alatt nem fogja tőlem kieszközölni, hogy beleegyezzem a for­radalom törvényes királyává lenni!“ Sőt még ez­zel sem mentettük ki Chambord úr esküdözéseit a fehér lobogóra, mit ő nemcsak 1871­ és 1872-ben, de még ez év folyamán is, midőn febr. 6-án Du­­panloup püspökhöz czimzett levelében ezeket mond­ja : „Leveléből kiveszem, püspök úr, hogy az álta­lam hozandó legelső áldozatnak, hogy megfeleljek az ország óhajának, ön a lobogót tekinti. Czim ez csupán azoknak, kik míg egyrészről elismerik a hagyományos monarchiához való visszatérés szük­ségességét, addig a forradalomnak legalább jelvé­nyét meg akarják tartani. Higgje el nekem, hogy Francziaország, daczára gyöngéinek, nem veszíté el ily mértékben a becsület értelmét . Francziaor­szág nem tudja megérteni, hogy a bourbon ház feje megtagadja az Algírban győzedelmeskedett lobogót, mint nem értette volna meg az orleansi püspököt, ha az elhatározta volna magát kétkedők és isten­tagadók között ülésezni a franczia akadémiában.“ Ez idézetek után azt hisszük, felesleges volna még egy szót is vesztegetnünk annak beigazolására, miszerint a lefolyt napokban oly lármásan hirde­tett végmegállapodások a monarchia helyreállítása körül nem egyebek hírlapi kacsánál: e hí­rek szerint Chambord gróf és a nemzetgyűlés kül­döttei között, mint tudjuk oly végleges megállapo­dás történt volna, mely szerint Chambord gróf feláldozva kegyelt fehér lobogóját, késznek nyilat­kozott volna a háromszinű lobogó alatt lépni trónra. De midőn az idézetekkel kimutattuk, hogy e hírek hírlapi kacsánál egyebek nem lehetnek, egyszers­mind azt is kimutatni hittük, miszerint Chambord királysága Francziaországban, ha egyéb nehézsé­gek nem akadályoznák is, már maga a lobogó ki­­egyenlíthetlen kérdése miatt is képtelenség, mert míg Chambord a világ színe előtt megesküdött, hogy a fehér lobogóval leend király vagy éppen nem leend az, addig az összes franczia nép, fran­­czia lapirodalom, beleértve magukat a legroyalis­­tábbakat is, azon meggyőződésben él, miszerint a nemzet háromszinü lobogóját, melyet mindenek fe­lett tisztel, el nem hagyhatja, s nem hajolhat oly lobogó alá, mely a nemzet nagy tömegét a közép­kor gyalázataira, a vallásos üldöztetésekre, a földes­ur zsarnok fajára, a „primae noctis“ és „gladii“ jogra, robotra, kiváltságokra s a többi felszámol­­hatlan aljasságokra emlékezteti, melyek pedig el­választhatlanul a fehér lobogóhoz kötték, mely gyalázatoktól a franczia népet épen a háromszinü lobogó mentette meg. — A republicanus-imperia­­lista szövetséget, mint tudjuk, az „Avenir Nat.“ vetette először fel s kérdést intézett Napoleon Je­rome herczeghez, hogy e tárgyban nyilatkozzék. A herczeg erre következő levelet intézett a szer­kesztőséghez : „Páris szeptember 26. 1873. Uraim! Lépésük nyíltsága s meglepő volta rövid válaszra késztetnek engem is, e választ egész életemben át, követett elveim szabják elembe. Tekintve levelü­k komoly voltát s azt, hogy a nyilvánosság utján intéztetett hozzám, nem hallgathatok. E komoly órában minden polgárnak kötelessége el nem hagyni a veszélyeztetett várost, mint a régiek semleges férfiai tették. Nem, én semleges nem vagyok, s a harcz elől nem térek ki. Csak a magam nevében beszélhetek ugyan, de nem­ hihetem, miként mind­azok, kiknek szíve a Napóleon név hallatára meg­­rezdül, szavaimat ne helyeseljék. A népszerű de­mokrata szövetkezés, a Napóleonokkal, ez volt a czél, melyet politikai életem minden cselekedetében szem előtt tartottam. Védelmezzük tehát zászlónkat azon fehér zászló fenyegetései ellen, mely modern franczia hazánk előtt idegen, és melyet a trónkö­vetelő csupán egy compromissum s egy saját pártja javára esendő áldozat árán adhatna föl. S mi ér­téke volna különben is ez az utolsó óra ezen en­gedményének ? A Bourbonok birodalma csak egy reactionárius clericális s népellenes politikának diadala volna. Egyedül a forradalom zászlója fedi Francziaország szellemét, dicsőségét és szenvedé­seit ez vezessen bennünket egy valóban demokra­tikus jövő felé. A népsouverainitás védői közül so­kan eltérnek egymástól az eszközök megválasztá­sában, hanem e pillanatban hazafias cselekmény, ha magára ezen souverainitás elvére nézve közös egyetértés jön létre. Mi, akik a modern társada­lom polgárai vagyunk, kell, hogy a valódi szabad­ságot az átalános szavazatjog által s azon reformok alapján visszahelyezzük, melyektől függ Franczia­ország üdve. Igen­is, el kell felednünk a re­­ménykülönbséget, a támadást, harczot, szenvedést sőt a s­é­r­t­é­s­e­k­e­t is, hogy megszilárdítsuk a népfenség elvét, mely nélkül csak veszély, egyez­netlenség van, s új szerencsétlenség fenyeget. Le­gyünk egyek, hogy meghiúsítsuk a romlásra ve­zető terveket s alkossuk meg a hazafiak szent szö­vetségét. — Napoleon Jerome.­­ Erre a nyilatko­zatra, mint már tegnap említettük az ,,Ordre“ el­utasító megjegyzéseket tett Még erélyesebben til­takozik ellene Granier a „Payso“-ben. Napoleon herczeg levele — úgymond — kíméletlenség a császárné és a császári herczeg iránt; eszeveszett manőevre ez, melyet az egész imperialista párt, tétovázás nélkül el fog ítélni. A dicséret, melylyel iránta (Napoleon herczeg iránt) a radicalis repu­­blicanusok voltak, megrészegíté, s eltörölte emlé­­kezetéből politikai és családi kötelességeinek érze­tét. Reményljük az ő saját érdekében, hogy meg­gondolja magát, s megállapodik a veszélyes után, mely tudjuk, hová vezette Egalité Fülöpöt. Midőn az Orleánsok a Bourbon családból kiveszőben van­nak, nincs rá szükség, hogy nálunk támadjanak olyanok.“ A higgadt republicáns lapok hidegen visszautasítják a vörös herczeg készségét, így a „Temps" ezeket mondja: „A republicanus pártnak nem oly rövid az emlékező tehetsége, hogy há­rom évvel Sedan után már elfeledték volna, mit csinált a Caesarismus már két ízben nem csak a forradalomból, hanem Francziaországból is.“ Az „Avenir Nat.“ és a vörös herczeg közt lejátszódó komédia előidézését különben bizonyos Port­a-­­ is urnak tulajdonítják aki meglehetősen részhi­telü radicálispárti, s körülbelül napoleonista agent provocateur hírében áll. Spanyol köztársaság, Alicante város bombá­zása, mely a carthagénai lázadók részéről tegnap­előtt vette kezdetét, az Internationale blin króniká­jának egyik legcsúfosabb jelenete. A carthagénai csőcselék hajói TMa4i-nap­reeverel a nyilt és védte­­len várost bombázni kezdették s egész délelőtt szakadatlanul lövették. Ötszáz, nagyobbára petro­leumbomba dobatott a szerencsétlen városra, mely sokat szenvedett s házainak nagy része romhal­mazzá vált. A carthagenai lázadók már egyszer tettek kísérletet Alicante város meghódítására; akkor azonban az idegen hadihajók magatartása s a lakosság hősies védelme folytán ezért nem ér­keztek. Most körülbelül egy hét óta készítik elő az új támadást, felszerelték hadi­hajóikat s ezek már régebben megkezdették volna a bombá­­st, ha az angol hajóhad parancsnoka három napi halasz­­stá nem eszközölt volna ki tőlök. Ezen idő folytá­ban a kikötő előtt állomásozó idegen hajók pa­rancsnokai közös értekezleten azt határozták, hogy nem tekinthetik magukat a spanyol város védel­mére köteleseknek s azt egészen saját sorsára bízzák. Mind­e mellett Alicante lakossága nem menekült a városból, mert senki sem akarta elhinni, hogy az idegen hajók a bombázás bűnté­nyét tétlenül fogják nézni. Valószínű tehát, hogy a lövetésnek számos emberélet­ is esett áldozatul. E gyalázatos bűntény elkövetésével a charthagó­n­iai lázadók egészen a közönséges gonosztevők­­ színvonalára sü­lyedtek. Most a madridi kormány­­ az Angliából visszaadott A­lm­az­a és Victora gőzö­­­söket küldé a lázadók ellen. E hajók mindeneset­r­­ későn érkeznek s az angol kormány csak a láza­­­­dóknak tett szolgálatot, midőn a hajók visszaadását oly sokáig késleltető. A karlisták, mint tudjuk kénytelenek valának Tolosa ostromával felhagyni s a város elől eltakarodni. Most és utólag találtak czimet, melylyel e kudarczot leplezgetik : a több mint 10,000 rugó odromló sereget don Carios a cibarri és procencivé fegy­veregárak elpusztítására akarta fordítani, s természetesen ezért kelle a To­losa város ostromával felhagyni! Mi a fegyver­gyárak lerombolására fordított, erőt illeti, azt minden esetre alaposan fogja teljesíthetni, a­mint hoggy don Carlos eddigi szereplése alatt rombolásnál egyebet nem is tud felmutatni. Olaszország. A király hazatért nagy jelentő­ségű külföldi írtjából s otthon tüntető lelkesedéssel fogadta népe. Turinban valóságos özöne szakadt rá az üdvözlő népöröm nyilatkozatainak s az olasz földön a merre csak áthaladt a nemzeti lelke­sedés örömünnepét ülte a nép. E tüntetésszerü üdvözlés szólt nem csak a haza érkező szeretett királynak, szólt ez ama politikának is, mely je­lentőségteljes útját lehetővé tette és szólt ama nemzetek fejedelmeinek s vezérférfiainak, melyek az olasz politikai ilyen irányának útját egyenget­­ték s ünnepélyes nyilatkozását előidézték. Az osztrák-magyar monarchia külügyi vezetésének nem a legkisebb dicsőségére van az, hogy ma egy napon és együtt emlegetik Olaszországban, még­pedig lelkesülten s elismeréssel emlegetik a mo­narchia nevét azon vívmányokkal, melyek Olasz­országot a múltban egységessé tették, s azon törekvésekkel, melyek a jövőben megszilárdítani, erőben és épségben tovább fejleszteni fogják. A külföldi sajtó természetesen még mindig írál az olasz király útjában több kom­mentálni valót, s még többet, mibe conjecturális politikai következ­tetéseket akaszthat. E következtetések azonban mind összhangzanak arra nézve, hogy e fejedelmi utazás az európai béke megszilárdítására szolgál. A franczia sajtó nincs eltérő nézeten, legfeljebb a fusionista fakitok commentálják e látogatást rész kiszemű­ségüknek megfelelő módon. Hiába, aki vét­kes, az ludas, s e jó uraknak érezniük kell , hogy az osztrák-magyar, német és olasz barátság, ha az egész világra nézve békét jelent, eleve ki­jelentett hadüzenet, azon törekvéseknek, melyek V. Henrik piros liliomos fehér zászlai alatt ne talán kedvre kerekednék a pápa világi uralma ne­vében az egységes Olaszországban zavarni meg az európai békét. Érzik miként e barátság nyilat­kozása magában foglalja hallgatólag egyszersmind az ellene nyilatkozást amaz irányzatnak, mely Fran­­cziaországot a clericális utópiák kezére akarta ját­szani. — Ezért a franczia fusionisták bandzsai glossái, melyek azonban igen óvatosan el v­annak rejtve a hypocrizis redői közé. — Az olasz par­lamentről az a hir, hogy a jelenlegi szaka be fog záratni s uj ülésszakot kezd november 18. vagy 19-ikén. Bonned­ose franczia bíbornok Rómában idő­zését különfélekép magyarázgat­­ják. Némelyek azt imputálják ő eminencziájának, hogy politikai küldetésben jár a pápánál, s a cle­­ricalis fuzionista párt megbízásából, rábi­lni igyek­szik a szentatyát, hogy magát Chambord grófnál közbevesse a korona elfogadása tárgyában, külö­nösen a fehér zászló iránti monomániából kellene a felséges grófnak a pápa által kigyógyitatnia. Má­sok szerint, a bíbornoknak semmi politikai külde­tése nincs. Egyedül a járatban van, hogy a fran­czia episcopatus neveljen ran­cba hívja meg a pá­pát azon ünnepélyre, midőn a „jóra való emberek“ által építendő montmartrei templom alapkövét Jézus szent szivének örömére le­teszik. Ez tehát egyházi missio volna. De egy mai távirat oda egészíti k­i ez értelmezést, hogy Bonned­ose bíbornok eset­leg V. Henrik felkenetésére is, meghívja e szent­séget. Ez már egy kicsit még­is belevág a politi­kába, ha csak az egész isteni jogon alapuló király­ságot, nent verszü­k a szent legendák körébe — s igy az egyház illetékessége alá tartozó dolognak. Anglia. Az angol minisztériumban az asantik ellen folytatott háború viszályt keltett A többség nem akar megelégedni, hogy csak a gyarmat part­jai védelmeztessenek, hanem a csapatokat az or­szág belsejébe kívánja küldeni. Bright mint que­­ker s a békeszövetség tagja ezt ellenzi, s ha az mégis megtörténnék, a minisztériumból kilépni szán­dékozik. — Már említettük, miszerint az angol kormány vasúti vonalat szándékozik építtetni az alanti partokon, s hogy a szükséges vasúti rudak már hajóra is rakattak, ez­­intézkedés után a miniszteri tanácsban elhatároztatott még az é­s III. Zász levele Üzbekhez, Tauriszban. Megparancsoltuk az emnuk főnöknek, hogy falura vigyen bennünket; megtudod tőle, hogy semmi baj nem ért. Midőn a folyamon átkelendők, hord székeinkből kiszállanunk kellett, a szokáshoz képest tokokba bújtunk, két-két rabszolga átvitt a vállán, és minden szem elől megmenekültünk. Hogy is élhettem volna, drága Üzbek m, is­­pahani szerályodban­­ e helyen, mely folytonosan elmúlt gyönyöröket juttatván eszembe, mindennap uj erővel ingerlő vágyódásomat. Szobáról-szobára bolyongtam, téged keresve mindig, és nem találva soha, mindenütt csak elmúlt boldogságom emléke jött elém. Majd ott láttam magamat, hol életemben először karjaim közé fogtalak; majd ismét ott, hol az asszonyaid ama nevezetes vitáját eldöntötted. Mindenikünk szebbnek tartotta magát a többinél. S kimerítvén, mit kendőzés és czifrálkodás dolgában a képzelet csak teremtő­­ bb­: színed elé mentünk, te kedvelve nézted művészetünk csodái , bámul­tad mennyire ragadhatott bennünket a versengés, hogy neked tessünk. De a kölcsönzött kecseket csakhamar természetes bájakra váltottad: szétrom­boltad egész művünket, ki kellett festenünk a mes­terséges díszből,mely neked alkalmatlanná vált, s a ter­mészet egyszerűségében jelenni meg előtted. Semmibe vettem a szeméimet, egyedül dicsőségemre gondolok. Boldog Üzbek! mennyi báj tárult fel szemeid előtt! Elragadtatásból elragadtatásba ejtettünk hosszú ideig; lelked határozatlanul csapongótt sokáig; minden újabb báj hódolatot kívánt s egy pillanat alatt mindnyájunkat elborítottak csókjaid. Megval­lom, Üzben, a becsvágynál élénkebb szenvedély késztetett kivárnom, hogy tessem neked. Észrevét­lenül szived úrnője lettem ; hozzám jöttél, távoztál, meg csak visszatértél, s én megtarthattalak: enyém jön mind a diadal, s mind a kétségbeesés vetélytársaimé. Úgy tetszett, mintha magunkra volnánk a világon: mind, ami körülfogott, nem volt méltó figyelmünkre. Bár adott volna az ég vetélytársaimnak erőt, hogy tanúi maradjanak mind­azon szerelmi nyilatkozatoknak, miket telőled kap-­­­tam! Ha látták volna elragadtatásomat, érezték volna a különbséget, mely az én szerelmem s az ő szerelmük között van; belátták volna, hogy ha versenghetnek is velem kecsek dolgában, de nem versenyezhetn­ek érzékenységemmel. — De hol vagyok ? — Hova nem ragad e hiú elbeszélés ? Szerencsétlen a kit nem szeretnek, de gúny tárgya a kit már nem szeretnek. Te elhagy­ál minket, , Uzbek, s elmentél zord éghajlat alá bolyongani. És semmibe sem veszed tehát a szerelmet ? Hajh ! nem is tudod, mit vesztesz el! csak sóhajtozom én a hol nem is hallanak, könyeim csak szakadnak s te nem örülhetsz ennek ! úgy tetszik, hogy a szerelem a szerályban senyved el, s téged egyre tovább ragad tőle az érzéketlenség ! Ah! édes Uz­­bekem­, ha tudnál boldog lenni! a fatr­éi szerályból, Maharram hava 21-én 1711. IV. Zip In­s levele Üzbéghez, Erzerumban. E fekete szörny már egyszer elhatározta, hogy kétségbe ejti. Erőnek erejével el akarja tőlem venni rabszol­gámat, Zelidet, Zelidet, aki annyi ra­gaszkodással van irántam, kinek ügyes kezei min­denhová diszt és ékességet raknak, de nem elég­szik meg azzal, hogy elválásunk fájdalmas legyen, még szégyenletessé is akarja tenni. Az áruló, bizal­mam indokait vétkeseknek akarja tekinteni, s mert unatkozik az ajtó megött, a­hova mindenkor állítom, azt állítja, hogy oly dolgokat látott vagy hallott miket, én elképzelni sem tudok. Bizony sze­rencsétlen vagyok én­ sem visszavonultságom, sem erényem nem óv meg a bántó gyanúsítástól: egy ocsmány rabszolga egészen a te szívedben tá­mad meg engem, és védekeznem kell! Nem, sokkal jobban becsülöm magam, semmint az igazolódásig megalázzam magamat; nem kell viseletemért más jótálló, mint tenmagad, mint szerelmed, mint az enyém, és hogy azt is kimondjam, drága Üzbekem mint könnyeim. A fatméi szerályból, Maharram hava 29 én 1711. V. Rusztán levele Üzbekhez. Erzerumban, Ispahanban minden társalgás tárgya te vagy; elutazásodnál egyébről nem is beszélnek. Néme­lyek kényelműtségűek, mások valami búbánatnak, tulajdonítják tettedet: egyedül barátaid védelmeznek, de azok nem győznek meg senkit sem. Fel nem foghatják, hogy miként hagyhattad el, felesé­geidet, rokonaidat, barátaidat s hazádat, perzsák előtt ismeretlen égitájakra menendő. Rika anyja vigasztalhatatlan ; fiát követeli tőled, akit — mint mondja — elraboltál tőle. Ami engem illet, édes Üzbekem, én természetesen helyeslek mindent, a­mit te tessz, de meg nem bocsáthatom távolléte­det ; s bár mi okát add is : szivem be nem fogadja ; soha. Isten veled. Szeress engem mindig. Ispahanból, Rebiah hava 1-sej­én 1711.

Next