Ellenőr, 1873. október (5. évfolyam, 225-255. szám)
1873-10-01 / 225. szám
Minden nemzetnek vannak koldusai. Mégis azzal a különbséggel, hogy egyik nemzetnél a részvét a „szegények háza" felirattal palotákat emel azok számára, és a koldulás szégyenét összerakott filléreivel váltja meg; másiknál ellenben minden hajlék nélkül bolyongnak azok, csonka tagokkal, tátongó sebekkel, s rongyokba burkoltan isten nevében kiáltoznak egy falat kenyérért, de amit tőlük sokszor a könyörtelenség megtagad,vagy igenis kis adagban osztogat a részvét. Mondhatja-e nemzetünk, hogy humanistikus intézményei keretében az ő nyomorékai is már teljesen elhelyezvék, erkölcsi kötelmei tudatában részvétének melegével szárítja fel azok halántékairól a tátongó sebek és éhezés következtében egyre hulladozó verítékcseppeket. Bizonyára nem! Mert az ő nyomorékai még mindig koldulnak, s faluról-falura, házról-házra járva, csonka tagjaikkal s szenvedésük iszonyaival egyre kínos érzést, de egyszersmind olyasmit is keltenek a gyönge idegzetüek s jó érzésünkben ami önnön meggyaláztatásukra vezet amiatt, hogy embertársaikat a nyomor legnagyobb fokán koldulni engedik. És mit mondjunk a rozzant taligák nagy számáról, melyek a könyörtelen sors ilyetén áldozatait ide-oda hordozzák, s vásár alkalmával leemeli a könyörület és elhelyezi, porba vagy sárba tátongó sebeikkel; melyektől sokszor még az állat is megrémülve ragadja gazdáját, gyalázatára s intéséül annak, hogy felebarátját nehéz sebeiben fetrengeni engedi elégévül a gyötrő szenvedéseknek. Ha emlékeket emelünk martyrainknak, akkor emelnünk kell azokat is, kik a szenvedések élő martyrjai. Amazok hálatartozásunkból folyó kegyeletünket érdemlik meg, ezek pedig részvétünket a keresztényi kötelesség s felebaráti szeretet alapján. Nyomorékaink ezen szomorú állapota tehát erkölcsi kötelességeket szab előnkbe, melyek mielőbbi teljesítésére nem csupán utalva, de kényszerítve is vagyunk ez idén. Igenis, kényszerítve! Mert a mai korban már nem a szám s a geographiai helyzet, s nem a szerencse adományai, hanem a képesség, munkásság s erkölcsösség jelölik ki mindenkinek helyét; s ha a sors egyes nemzetet néha a szabadság s hatalom nem várt fokára emeli is, dicsősége hasonló a hullámhoz, melyet a szél magasra emel, hogy egy rövid pillanat után ismét természetes színvonalára sülyedjen vissza, mert a világon minden csak azon helyet tarthatja meg, melyet betölt, s így nemzetünk állása is azon befolyástól függ, melyet az emberiség közös czéljának előmozdítására gyakorol. Tagadhatjuk-e eszerint, hogy a fent érintett három tulajdonság egyikét: az erkölcsösséget a koldulás igen közelről érinti, hogy az így, az emberi természetben gyökerező szánalom és könyörületnél fogva kötelességet ró nem csupán egyesekre, de az emberek egyetemére is, és hogy ezen kötelesség mikénti teljesítése a nemzetek és egyesek kulturfogalmának próbaköve? Nem csoda tehát, hogy lázáraink érdekében örömmel üdvözlünk egy csekély jelt is, mely arra mutat, hogy a nemzet e részben sem tagadja meg magát, s van még egy rejtek a szivekben azok számára is, kik elnyomorodott testüket, rongyokba polyázzák. Igenis nemzetünk e részben sem tagadja meg magát. Mert ha eltűrte is eddig, hogy annyi évszázadon keresztül koldusai karaván módjára zarándokolják be az országot egy falat kenyérért, közülök sokan az éhezés gyötrelmei következtében mindinkább elgyengülve, lassú halállal múljanak ki: ilyesmi ezentúl a czivilizált világ fogalmai szerint is annál kevésbé engedhető meg, mivel a kulturállamok e részbeni törekvéseivel pelengérre állíttatnék a nemzeti érzület, mivel főleg vásár és bucsujárat alkalmával a sárban, vagy porban csonka tagokkal s tátongó sebekkel fetrengő koldusok hosszú sorának egyre dörgő jajkiáltásai a jó érzésüeket borzadálylyal töltik el, s egyesek könyörületére szorulva, csak a nemzet részvétlenségét tüntetik föl, mivel nyomorékaink elhagyatottsága folytán óriás azok száma is, kik álkoldusként veszik igénybe a könyörületet; s ezen ürügy alatt a tulajdont támadják meg és veszélyeztetik a közbiztonságot is; — és hányan vannak, kik gonosz czéljuk elérhetése tekintetéből ártatlan gyermekeket rabolnak el, és a humanitás gúnyjára bénává és csonkává teszik azokat, hányan ismét olyanok, kik összegyűjtött alamizsnájukat napról napra csak a korcsmák szennyes falai között istenkáromlás mellett dőzsölésre prédálják el. De megvan a koldulásnak káros következménye nemzetgazdasági és politikai szempontból is. Mert hány koldus van, kik a könyörület nagyobb mérvbeni fölkelthetése czéljából egész családjukat vonszolják magukkal, és a tettetett vakság folytán vagy más ürügy alatt vezetőjükül használják fel annak ép és egészséges tagjait, így munkátlanokká s keresetképtelenekké válván, csak a társadalomnak esnek terhére, és ezáltal is fogyatkozást szenved az adós munkaerő és a védkötelezettségtől is megmenekülnek az álkoldusokkal az ilyenek. Tagadhatlan tehát, hogy a koldulás eltörlése és nyomorékaink szent ügyének fölkarolása mellett politikai, nemzetgazdasági és erkölcsi okok egyaránt harczolnak. És így nem hiszem, hogy találkoznának olyanok, kik annak elodázását még ezentúl is óhajtanák, s ne tekintenék ezt égető kérdésnek a kor követelményeivel szemben is. Minden nemzetnek vannak gyermekei, kik megérdemlik, nemzetük kezéből fejükre a babérkoszorút , de viszont vannak nyomorékai is, kik ismét megérdemlik, hogy szívök legnemesebbjével, részvétükkel övezzék őket körül, és sebeiket kötözgessék az emberiség érdekében is. így fogták ezt föl a nagyobb városok s igy egy két megye hazánkban is, és nyomorékaikról már gondoskodnak. Az ország legnagyobb részében azonban még mindig a közrészvét keretén kivül állnak azok, s nehéz sebeikre csupán a magánkönyörtlet hinteget balzsamot s osztogat azoknak alamizsnát. Az ily elhagyott nyomorékok érdekében szólalok fel tehát ezúttal; annyival is inkább, mivel azok ügyét nemzeti ügynek tekintem , melynek mielőbbi elintézését a következő módon óhajtanám. 1) rendelné el a kormány a munkaképtelen koldusok megyék általi összeírását s orvosilag megvizsgáltatását; 2) köteleztetnének a megyék területeikhez tartozó koldusok eltartására, s építenének e czélra menhelyeket „szegények háza“ felirattal, és költségvetéseikben nyitnának külön rovatot azok számára is, és ez alapon 3) tiltatnék el a koldulás büntetés terhe alatt, így aztán az emberiség közös czéljának előmozdításához ezáltal is járulnánk, egyszersmind leróvnánk önmagunk iránti tartozásainkat a czivilizált világ követelményeivel szemben is. K u n s c h.* Mi is óhajtjuk a koldulás megszűnését, de nem kell ezt speciális magyar bajaink közé sorozni. Meg van e baj minden nemzetnél, mint a pauperismus egyik fekélye, sőt annál nagyobb mélvben van meg, mentől magasabb civilisatiót ért el egy ország. Példa rá Anglia, mely pedig gazdag is, munkás is, de a szegénység kérdését még mindig megoldatlanul látja maga előtt, kell, hogy e kérdés foglalkoztassa az elméket nálunk is, de félünk, hogy sok más kérdés igényelhet előleges megoldást, s hogy ez időszerint azon nyomor kelthet legnagyobb aggodalmakat, a mely az épkézlábbal biró munkás népre nehezedik. Szerk. TÁRCZA. PERZSA LEVELEK. Irta MONTESQUIEN. 1 bevezetés. Nem írok ajánló levelet; nem kérek pártfogást, e könyv számára ; olvasni fogják, ha jó; és ha rész, nem törődöm vele, hogy olvassák. Leszakítottam e néhány lapot az elejéről, hogy a közönség ízlését megtudjam; tárczámban van még több is, folytatólag kiadhatom majd. De oly feltétel alatt, hogy ismeretlen maradjak , mert, ha nevemet megtudják, abban a pillanatban elhallgatok. Ismerek egy nőt, aki elég jó járású, de mihelyt rá néznek, sántít. Elég a a mű hibája anélkül, még személyem hibáit is kitárjam a kritika elé ? Ha tudnák, ki vagyok, azt mondanák: Könyve egy húron pendül jellemével ; valami jobbra fordíthatná idejét, ez nem méltó komoly emberhez. A kritika soha sem mulaszt el ily megjegyzéseket, mert hát fel lehet vetni anélkül, hogy az ember szellemét megerőltesse. A perzsák, kik e leveleket írják, velem laktak , együtt töltöttük az életet; s mert úgy tekintettek, mint egy más világ emberét, nem rejtegettek előttem semmit. Igazán, oly messzi innen átültetett embereknek nem lehettek már titkaik. Közölték velem leveleiket, én lemásoltam. Sőt olyanokat is ellestem, melyeket nem igen bíztak volna rám, annyira sértették a perzsa hiábavalóságokat és féltékenységet. Én tehát csak a fordító tisztét teljesítem; minden fáradságom abban állt: a munkát erkölcseinkhez idomítani. Segélyére voltam az olvasónak az ázsiai szójárásban, amennyire tőlem tellett, s megmentettem őt a virágos kifejezések végtelenségétől, mely halálra untatta volna. De még ez nem az egész, mit érte cselekedtem. Elnyirbáltam a hosszadalmas bókokat, melyek dolgában a keleti népek csak oly pazarok, mint mi, s kihagytam töméntelenszámát azon aprólékosságoknak, melyek oly nehezen állták ki a napvilágot, s melyeknek mindig két barát között kellene elhalniok. Ha azok legtöbbje, akik leveryűjteményeket hoztak elénk, ekként cselekszik: művök elszelelt volna. Gyakran megütköztem azon, hogy e perzsák néha ép oly jól ismerik nemzetünk erkölcseit, szokásait, mint jómagam, egész a legfinomabb körülményességig, s hogy oly dolgokat, is észreveszünk, melyek — bizonyos vagyok benne nem egy Francziaországban utazó német, figyelmét elkerülte. Tulajdonítom ezt a közöttünk való tartózkodás hosszúságának, nem is számítva, hogy könnyebb egy ázsiainak egy év alatt megismerni a franczia erkölcsöt, semmint a francziának négy év alatt az ázsiait, mivel az egyik fél ép annyira közlékeny, mint zárkózott a másik. Minden fordítónak, még a legvadabb commentátornak is, megengedi a szokás, hogy fordítása homlokzatát az eredeti panegyrisével ékítse, s kiemelje a mű hasznosságát, érdemét, kitűnőségeit. Én nem cselekedtem, okát kitalálják könynyen. Legfőbb az, hogy ez nagyon unalmas dolog lenne, egy már magában is nagyon unalmas helyre iktatva : értem az előszót. Sz e r ző: I. Üzbek levele barátjához, Rusztánhoz. Ispahanban. Komban csak egy napot mulattunk. Végezvén ájtatosságunkat a szűz ' sírjánál, aki tizenkét prófétát szült a világra, tovább utaztunk és tegnap — Ispahanból való távozásunk huszonötödik napján, megérkeztünk Tamásba. Rika és én tán elsők vagyunk a perzsák közül, kiket a tudás szomja hazájukból távozni készt s kik lemondunk a nyugalmas élet gyönyöreiről, hogy fáradalmak után kutassuk a bölcseséget. Virágzó országban születtünk, de mi nem tartottuk, hogy határai egyek legyenek ismeretünk határával s hogy egyedül kelet szövétneke világolhasson nekünk. Szend meg, mit beszélnek utazásunkról; ne hízelegj: sok hely előre úgy sem számitok. Leveledet Erzerouba intézd, hol töltök némi időt. Isten veled édes Rusztán ! Bizonyos lehetsz lnne, a világ bármely zugában legyek is, ott neked igaz barátod van. Tamásból, Szaphar 2) hava 15-én. 1711. 1) Fatime, Mahomet leánya. 2) A perzsák holdévek szerint számítják az időt s ez éveket 12 hónapra osztják, nevezetesen: 1. Maharram hava a szent hónap, mely alatt minden ellenségeskedéstől tartózkodnak, hogy földmívelés és háromtenyésztés után lássanak — 2. Szaphar hava, a harcz hónapja ! — 3. 4. első Rebián II. Üzbek levele az első fekete eunukhoz. Az ispaháni szerályban. Te vagy Perzsia legszebb asszonyainak őre; te reád bíztam, a mi szivemnek legbecsesebbje van e világon; te tartod kezedben ama végzetes ajtók kulcsait, melyek egyedül én előttem nyílnak meg. Mig te virrasztasz szivem kincses kamrája fölött, szivem nyugodt és teljes biztonságnak örvend. Te örködül az éj csendében s a nappal zajában. Ernyedetlen gondjaid megtartják az erényt, ha ingadozók. Ha kiket érzesz, az asszonyok megfeledkeznének kötelességükről: te minden reményükből kifosztod. Te vagy a bini ostora, és oszlopa a hűségnek. Te nekik parancsolsz és engedelmeskedel. Vakon teljesíted minden akaratjukat, s azon módon tartatod meg velek a szabály törvényeit; te dicsőségedet helyezed abban, ha a legalábbvalókban is szolgálatjukra vagy jogosult parancsaiknak tisztelet és félelemmel veted magad alá; szolgálod őket rabszolgák rabszolgája gyanánt. De fordul az uralom, s te mint énmagam, oly korlátlanul parancsnokolsz felettük, ha a szemérem és erkölcsösség törvényeinek meglazulásától tartasz. Emlékezzél mindig a semmiségre, melyből kiemeltelek, midőn téged rabszolgáim legutóbbikát, e polezra helyezvén, reád szivem gyönyörűségét birtam; légy mély megalázódásban azok iránt, kik szivem szerelmén osztakoznak; de egyszersmind éreztesd velök módtalanul függő helyzetüket. Szerezz meg nékik minden ártatlan örömet ; altasd el gerjedelmeiket; mulattasd zenével, tánczczal, izlő italokkal; vedd rá, hogy gyakran összegyűljenek. Ha falura kívánkoznak, oda viheted, de szoros zár minden férfi elől, ki útba vetődik. Viszd őket csinosságra, mi a lélek tisztaságának jelképe: beszélj nekik néha rólam is. Szeretném őket viszontlátni a gyönyörű helyen, melyet ők mégszebbé tesznek. Isten veled, Tatuisbúl, Saphai hava 18-án. 1711. és második Rebiáb, a mező zöldülés hava; — 56. első Dzsemmadi és második Dzsemmadi a fagyok hava ; — 7. Rebzseb a böjt hava ; — Sahban hava, mikor az arabok szétoszlanak és legelőket keresnek ; — 9. Rhamadzan, az áldott hónap, böjtnek és megtartózkodásnak ideje; — 10. Salval hava, a tevék porosodásának hónapja; — 11 Zilkadó a második szent hónap és végre Zilhadzsé hava, a zarándokok útrakelési ideje. — Az esztendő négy évszakra oszlik még u. m . nyár, első tavasz, tél és második tavasz, Szerzőjegyzete: KÜLFÖLD. Szeptember 30. — Franczia Köztársaság. E pillanatban, midőn a franczia republikánus lapok kivételével a külföldi úgy, mint a belföldi sajtó, a nagy mozgalom látására, melyet a royalisták újabban kifejeztek, a franczia köztársaságról, mint reménytelen dologról beszél, mely ma vagy holnap letűnik, hogy romjain Chambord koronájának fénye tűnjék fel, és pedig oldalán a háromszinti lobogóval, — nem tartjuk feleslegesnek magával Chambord gróffal bebizonyíttatni, miszerint feltéve, hogy a háromszinti lobogó mellett is kész trónra lépni, ha ugyan Chambord grófban a lekisebb becsületérzet lakik s adott becsületszavára valamit ad, nem egyéb rágalomnál. Chambord gróf számos alkalommal és sokkal világosabban kifejezte utálatát és megvetését a háromszint zászló iránt, hogy sem szavait visszavonhatná. Ő mindig kész volt és kész ma is — ebben nincs kétség — Francziaország koronáját fején viselni, azonban, saját szavai szerint — a fehér lobogóval és csakis fehérrel kezében. „Francziaország hívni fog engem mondja Chambord gróf 1871. jul. 5-iki kiáltványában — és jönni fogok egész odaadással, elvemmel és lobogómmal. Mi a lobogót illeti, beszélnek feltételekről, miket azonban és sohasem fogok elszenvedni. Egész odaadással kész vagyok segíteni országomon, hogy kiemelkedjék romjaiból és elfoglalja állását a világban; az egyedüli áldozat, melye nem hozhatok, az becsületem. Nem fogom kezeimből kiragadni engedni IV. Henrik, I. Ferencz és az orleansi szűz lobogóját. E lobogó alatt teremtetett a nemzeti egység; vele hódították meg atyáim által vezetett atyáitok Elzászt és Lothringiát, miknek hűségük vigasztalásul szolgál szerencsétlenségeinkben.E lobogó győzte le Afrika földjének barbárságát és e lobogó fogja legyőzni az új barbárságot, mely által a világ fenyegettetik. Félelem nélkül fogom e lobogót hadseregünkre bizni, mert nem követett az más utat, mint a becsületét. Mint szent ereklyét vettem én át száműzetésben meghalt agg királyi atyámtól e lobogót, mely reám nézve mindig elválaszthatlan vala a távollevő hazától ; bölcsőm felett ez lobogott, azt akarom, hogy jutalmamat is az árnyékolja be. E dicső és folt nélküli lobogó redőiben fogom én nektek meghozni a rendet és szabadságot Francziák IV. Henrik el nem hagyhatja IV. Henrik fehér lobogóját!" Még ezzel nem vagyunk a végén. Chambord gróf 1872. évi jun. 25 én is intézett kiáltványt a franczia néphez és ebben a fehér lobogót illetőleg ezeket mondja : „Az mondatik, hogy én nem kívánhatom, miszerint a franczia vitéz katonaság új lobogó alatt harczoljon. Én nem tűzök ki új lobogót, én Francziaország lobogóját lobogtatom, és büszke vagyok hinni, hogy visszaadandja hadainknak régi dicsőségét. Ha a fehér zászló vereséget szenvedett is, úgy vannak ismét gyalázatok, miket nem ismer. Az által, hogy lobogómhoz és hitemhez rendületlenül hű maradok, magát Francziaország becsületét és dicső múltját védelmezem s jövőjét készítem elő. Semmi sem leend képes megrendíteni elhatározásaimban, semmi sem fárasztja el türelmemet és senki és bármi czím alatt nem fogja tőlem kieszközölni, hogy beleegyezzem a forradalom törvényes királyává lenni!“ Sőt még ezzel sem mentettük ki Chambord úr esküdözéseit a fehér lobogóra, mit ő nemcsak 1871 és 1872-ben, de még ez év folyamán is, midőn febr. 6-án Dupanloup püspökhöz czimzett levelében ezeket mondja : „Leveléből kiveszem, püspök úr, hogy az általam hozandó legelső áldozatnak, hogy megfeleljek az ország óhajának, ön a lobogót tekinti. Czim ez csupán azoknak, kik míg egyrészről elismerik a hagyományos monarchiához való visszatérés szükségességét, addig a forradalomnak legalább jelvényét meg akarják tartani. Higgje el nekem, hogy Francziaország, daczára gyöngéinek, nem veszíté el ily mértékben a becsület értelmét . Francziaország nem tudja megérteni, hogy a bourbon ház feje megtagadja az Algírban győzedelmeskedett lobogót, mint nem értette volna meg az orleansi püspököt, ha az elhatározta volna magát kétkedők és istentagadók között ülésezni a franczia akadémiában.“ Ez idézetek után azt hisszük, felesleges volna még egy szót is vesztegetnünk annak beigazolására, miszerint a lefolyt napokban oly lármásan hirdetett végmegállapodások a monarchia helyreállítása körül nem egyebek hírlapi kacsánál: e hírek szerint Chambord gróf és a nemzetgyűlés küldöttei között, mint tudjuk oly végleges megállapodás történt volna, mely szerint Chambord gróf feláldozva kegyelt fehér lobogóját, késznek nyilatkozott volna a háromszinű lobogó alatt lépni trónra. De midőn az idézetekkel kimutattuk, hogy e hírek hírlapi kacsánál egyebek nem lehetnek, egyszersmind azt is kimutatni hittük, miszerint Chambord királysága Francziaországban, ha egyéb nehézségek nem akadályoznák is, már maga a lobogó kiegyenlíthetlen kérdése miatt is képtelenség, mert míg Chambord a világ színe előtt megesküdött, hogy a fehér lobogóval leend király vagy éppen nem leend az, addig az összes franczia nép, franczia lapirodalom, beleértve magukat a legroyalistábbakat is, azon meggyőződésben él, miszerint a nemzet háromszinü lobogóját, melyet mindenek felett tisztel, el nem hagyhatja, s nem hajolhat oly lobogó alá, mely a nemzet nagy tömegét a középkor gyalázataira, a vallásos üldöztetésekre, a földesur zsarnok fajára, a „primae noctis“ és „gladii“ jogra, robotra, kiváltságokra s a többi felszámolhatlan aljasságokra emlékezteti, melyek pedig elválaszthatlanul a fehér lobogóhoz kötték, mely gyalázatoktól a franczia népet épen a háromszinü lobogó mentette meg. — A republicanus-imperialista szövetséget, mint tudjuk, az „Avenir Nat.“ vetette először fel s kérdést intézett Napoleon Jerome herczeghez, hogy e tárgyban nyilatkozzék. A herczeg erre következő levelet intézett a szerkesztőséghez : „Páris szeptember 26. 1873. Uraim! Lépésük nyíltsága s meglepő volta rövid válaszra késztetnek engem is, e választ egész életemben át, követett elveim szabják elembe. Tekintve levelük komoly voltát s azt, hogy a nyilvánosság utján intéztetett hozzám, nem hallgathatok. E komoly órában minden polgárnak kötelessége el nem hagyni a veszélyeztetett várost, mint a régiek semleges férfiai tették. Nem, én semleges nem vagyok, s a harcz elől nem térek ki. Csak a magam nevében beszélhetek ugyan, de nem hihetem, miként mindazok, kiknek szíve a Napóleon név hallatára megrezdül, szavaimat ne helyeseljék. A népszerű demokrata szövetkezés, a Napóleonokkal, ez volt a czél, melyet politikai életem minden cselekedetében szem előtt tartottam. Védelmezzük tehát zászlónkat azon fehér zászló fenyegetései ellen, mely modern franczia hazánk előtt idegen, és melyet a trónkövetelő csupán egy compromissum s egy saját pártja javára esendő áldozat árán adhatna föl. S mi értéke volna különben is ez az utolsó óra ezen engedményének ? A Bourbonok birodalma csak egy reactionárius clericális s népellenes politikának diadala volna. Egyedül a forradalom zászlója fedi Francziaország szellemét, dicsőségét és szenvedéseit ez vezessen bennünket egy valóban demokratikus jövő felé. A népsouverainitás védői közül sokan eltérnek egymástól az eszközök megválasztásában, hanem e pillanatban hazafias cselekmény, ha magára ezen souverainitás elvére nézve közös egyetértés jön létre. Mi, akik a modern társadalom polgárai vagyunk, kell, hogy a valódi szabadságot az átalános szavazatjog által s azon reformok alapján visszahelyezzük, melyektől függ Francziaország üdve. Igenis, el kell felednünk a reménykülönbséget, a támadást, harczot, szenvedést sőt a sértéseket is, hogy megszilárdítsuk a népfenség elvét, mely nélkül csak veszély, egyeznetlenség van, s új szerencsétlenség fenyeget. Legyünk egyek, hogy meghiúsítsuk a romlásra vezető terveket s alkossuk meg a hazafiak szent szövetségét. — Napoleon Jerome. Erre a nyilatkozatra, mint már tegnap említettük az ,,Ordre“ elutasító megjegyzéseket tett Még erélyesebben tiltakozik ellene Granier a „Payso“-ben. Napoleon herczeg levele — úgymond — kíméletlenség a császárné és a császári herczeg iránt; eszeveszett manőevre ez, melyet az egész imperialista párt, tétovázás nélkül el fog ítélni. A dicséret, melylyel iránta (Napoleon herczeg iránt) a radicalis republicanusok voltak, megrészegíté, s eltörölte emlékezetéből politikai és családi kötelességeinek érzetét. Reményljük az ő saját érdekében, hogy meggondolja magát, s megállapodik a veszélyes után, mely tudjuk, hová vezette Egalité Fülöpöt. Midőn az Orleánsok a Bourbon családból kiveszőben vannak, nincs rá szükség, hogy nálunk támadjanak olyanok.“ A higgadt republicáns lapok hidegen visszautasítják a vörös herczeg készségét, így a „Temps" ezeket mondja: „A republicanus pártnak nem oly rövid az emlékező tehetsége, hogy három évvel Sedan után már elfeledték volna, mit csinált a Caesarismus már két ízben nem csak a forradalomból, hanem Francziaországból is.“ Az „Avenir Nat.“ és a vörös herczeg közt lejátszódó komédia előidézését különben bizonyos Porta- is urnak tulajdonítják aki meglehetősen részhitelü radicálispárti, s körülbelül napoleonista agent provocateur hírében áll. Spanyol köztársaság, Alicante város bombázása, mely a carthagénai lázadók részéről tegnapelőtt vette kezdetét, az Internationale blin krónikájának egyik legcsúfosabb jelenete. A carthagénai csőcselék hajói TMa4i-napreeverel a nyilt és védtelen várost bombázni kezdették s egész délelőtt szakadatlanul lövették. Ötszáz, nagyobbára petroleumbomba dobatott a szerencsétlen városra, mely sokat szenvedett s házainak nagy része romhalmazzá vált. A carthagenai lázadók már egyszer tettek kísérletet Alicante város meghódítására; akkor azonban az idegen hadihajók magatartása s a lakosság hősies védelme folytán ezért nem érkeztek. Most körülbelül egy hét óta készítik elő az új támadást, felszerelték hadihajóikat s ezek már régebben megkezdették volna a bombást, ha az angol hajóhad parancsnoka három napi halaszstá nem eszközölt volna ki tőlök. Ezen idő folytában a kikötő előtt állomásozó idegen hajók parancsnokai közös értekezleten azt határozták, hogy nem tekinthetik magukat a spanyol város védelmére köteleseknek s azt egészen saját sorsára bízzák. Minde mellett Alicante lakossága nem menekült a városból, mert senki sem akarta elhinni, hogy az idegen hajók a bombázás bűntényét tétlenül fogják nézni. Valószínű tehát, hogy a lövetésnek számos emberélet is esett áldozatul. E gyalázatos bűntény elkövetésével a charthagóniai lázadók egészen a közönséges gonosztevők színvonalára sülyedtek. Most a madridi kormány az Angliából visszaadott Almaza és Victora gőzösöket küldé a lázadók ellen. E hajók mindenesetr későn érkeznek s az angol kormány csak a lázadóknak tett szolgálatot, midőn a hajók visszaadását oly sokáig késleltető. A karlisták, mint tudjuk kénytelenek valának Tolosa ostromával felhagyni s a város elől eltakarodni. Most és utólag találtak czimet, melylyel e kudarczot leplezgetik : a több mint 10,000 rugó odromló sereget don Carios a cibarri és procencivé fegyveregárak elpusztítására akarta fordítani, s természetesen ezért kelle a Tolosa város ostromával felhagyni! Mi a fegyvergyárak lerombolására fordított, erőt illeti, azt minden esetre alaposan fogja teljesíthetni, amint hoggy don Carlos eddigi szereplése alatt rombolásnál egyebet nem is tud felmutatni. Olaszország. A király hazatért nagy jelentőségű külföldi írtjából s otthon tüntető lelkesedéssel fogadta népe. Turinban valóságos özöne szakadt rá az üdvözlő népöröm nyilatkozatainak s az olasz földön a merre csak áthaladt a nemzeti lelkesedés örömünnepét ülte a nép. E tüntetésszerü üdvözlés szólt nem csak a haza érkező szeretett királynak, szólt ez ama politikának is, mely jelentőségteljes útját lehetővé tette és szólt ama nemzetek fejedelmeinek s vezérférfiainak, melyek az olasz politikai ilyen irányának útját egyengették s ünnepélyes nyilatkozását előidézték. Az osztrák-magyar monarchia külügyi vezetésének nem a legkisebb dicsőségére van az, hogy ma egy napon és együtt emlegetik Olaszországban, mégpedig lelkesülten s elismeréssel emlegetik a monarchia nevét azon vívmányokkal, melyek Olaszországot a múltban egységessé tették, s azon törekvésekkel, melyek a jövőben megszilárdítani, erőben és épségben tovább fejleszteni fogják. A külföldi sajtó természetesen még mindig írál az olasz király útjában több kommentálni valót, s még többet, mibe conjecturális politikai következtetéseket akaszthat. E következtetések azonban mind összhangzanak arra nézve, hogy e fejedelmi utazás az európai béke megszilárdítására szolgál. A franczia sajtó nincs eltérő nézeten, legfeljebb a fusionista fakitok commentálják e látogatást rész kiszeműségüknek megfelelő módon. Hiába, aki vétkes, az ludas, s e jó uraknak érezniük kell , hogy az osztrák-magyar, német és olasz barátság, ha az egész világra nézve békét jelent, eleve kijelentett hadüzenet, azon törekvéseknek, melyek V. Henrik piros liliomos fehér zászlai alatt ne talán kedvre kerekednék a pápa világi uralma nevében az egységes Olaszországban zavarni meg az európai békét. Érzik miként e barátság nyilatkozása magában foglalja hallgatólag egyszersmind az ellene nyilatkozást amaz irányzatnak, mely Francziaországot a clericális utópiák kezére akarta játszani. — Ezért a franczia fusionisták bandzsai glossái, melyek azonban igen óvatosan el vannak rejtve a hypocrizis redői közé. — Az olasz parlamentről az a hir, hogy a jelenlegi szaka be fog záratni s uj ülésszakot kezd november 18. vagy 19-ikén. Bonnedose franczia bíbornok Rómában időzését különfélekép magyarázgatják. Némelyek azt imputálják ő eminencziájának, hogy politikai küldetésben jár a pápánál, s a clericalis fuzionista párt megbízásából, rábilni igyekszik a szentatyát, hogy magát Chambord grófnál közbevesse a korona elfogadása tárgyában, különösen a fehér zászló iránti monomániából kellene a felséges grófnak a pápa által kigyógyitatnia. Mások szerint, a bíbornoknak semmi politikai küldetése nincs. Egyedül a járatban van, hogy a franczia episcopatus neveljen rancba hívja meg a pápát azon ünnepélyre, midőn a „jóra való emberek“ által építendő montmartrei templom alapkövét Jézus szent szivének örömére leteszik. Ez tehát egyházi missio volna. De egy mai távirat oda egészíti ki ez értelmezést, hogy Bonnedose bíbornok esetleg V. Henrik felkenetésére is, meghívja e szentséget. Ez már egy kicsit mégis belevág a politikába, ha csak az egész isteni jogon alapuló királyságot, nent verszük a szent legendák körébe — s igy az egyház illetékessége alá tartozó dolognak. Anglia. Az angol minisztériumban az asantik ellen folytatott háború viszályt keltett A többség nem akar megelégedni, hogy csak a gyarmat partjai védelmeztessenek, hanem a csapatokat az ország belsejébe kívánja küldeni. Bright mint queker s a békeszövetség tagja ezt ellenzi, s ha az mégis megtörténnék, a minisztériumból kilépni szándékozik. — Már említettük, miszerint az angol kormány vasúti vonalat szándékozik építtetni az alanti partokon, s hogy a szükséges vasúti rudak már hajóra is rakattak, ezintézkedés után a miniszteri tanácsban elhatároztatott még az és III. Zász levele Üzbekhez, Tauriszban. Megparancsoltuk az emnuk főnöknek, hogy falura vigyen bennünket; megtudod tőle, hogy semmi baj nem ért. Midőn a folyamon átkelendők, hord székeinkből kiszállanunk kellett, a szokáshoz képest tokokba bújtunk, két-két rabszolga átvitt a vállán, és minden szem elől megmenekültünk. Hogy is élhettem volna, drága Üzbek m, ispahani szerályodban e helyen, mely folytonosan elmúlt gyönyöröket juttatván eszembe, mindennap uj erővel ingerlő vágyódásomat. Szobáról-szobára bolyongtam, téged keresve mindig, és nem találva soha, mindenütt csak elmúlt boldogságom emléke jött elém. Majd ott láttam magamat, hol életemben először karjaim közé fogtalak; majd ismét ott, hol az asszonyaid ama nevezetes vitáját eldöntötted. Mindenikünk szebbnek tartotta magát a többinél. S kimerítvén, mit kendőzés és czifrálkodás dolgában a képzelet csak teremtő bb: színed elé mentünk, te kedvelve nézted művészetünk csodái , bámultad mennyire ragadhatott bennünket a versengés, hogy neked tessünk. De a kölcsönzött kecseket csakhamar természetes bájakra váltottad: szétromboltad egész művünket, ki kellett festenünk a mesterséges díszből,mely neked alkalmatlanná vált, s a természet egyszerűségében jelenni meg előtted. Semmibe vettem a szeméimet, egyedül dicsőségemre gondolok. Boldog Üzbek! mennyi báj tárult fel szemeid előtt! Elragadtatásból elragadtatásba ejtettünk hosszú ideig; lelked határozatlanul csapongótt sokáig; minden újabb báj hódolatot kívánt s egy pillanat alatt mindnyájunkat elborítottak csókjaid. Megvallom, Üzben, a becsvágynál élénkebb szenvedély késztetett kivárnom, hogy tessem neked. Észrevétlenül szived úrnője lettem ; hozzám jöttél, távoztál, meg csak visszatértél, s én megtarthattalak: enyém jön mind a diadal, s mind a kétségbeesés vetélytársaimé. Úgy tetszett, mintha magunkra volnánk a világon: mind, ami körülfogott, nem volt méltó figyelmünkre. Bár adott volna az ég vetélytársaimnak erőt, hogy tanúi maradjanak mindazon szerelmi nyilatkozatoknak, miket telőled kap-tam! Ha látták volna elragadtatásomat, érezték volna a különbséget, mely az én szerelmem s az ő szerelmük között van; belátták volna, hogy ha versenghetnek is velem kecsek dolgában, de nem versenyezhetnek érzékenységemmel. — De hol vagyok ? — Hova nem ragad e hiú elbeszélés ? Szerencsétlen a kit nem szeretnek, de gúny tárgya a kit már nem szeretnek. Te elhagyál minket, , Uzbek, s elmentél zord éghajlat alá bolyongani. És semmibe sem veszed tehát a szerelmet ? Hajh ! nem is tudod, mit vesztesz el! csak sóhajtozom én a hol nem is hallanak, könyeim csak szakadnak s te nem örülhetsz ennek ! úgy tetszik, hogy a szerelem a szerályban senyved el, s téged egyre tovább ragad tőle az érzéketlenség ! Ah! édes Uzbekem, ha tudnál boldog lenni! a fatréi szerályból, Maharram hava 21-én 1711. IV. Zip Ins levele Üzbéghez, Erzerumban. E fekete szörny már egyszer elhatározta, hogy kétségbe ejti. Erőnek erejével el akarja tőlem venni rabszolgámat, Zelidet, Zelidet, aki annyi ragaszkodással van irántam, kinek ügyes kezei mindenhová diszt és ékességet raknak, de nem elégszik meg azzal, hogy elválásunk fájdalmas legyen, még szégyenletessé is akarja tenni. Az áruló, bizalmam indokait vétkeseknek akarja tekinteni, s mert unatkozik az ajtó megött, ahova mindenkor állítom, azt állítja, hogy oly dolgokat látott vagy hallott miket, én elképzelni sem tudok. Bizony szerencsétlen vagyok én sem visszavonultságom, sem erényem nem óv meg a bántó gyanúsítástól: egy ocsmány rabszolga egészen a te szívedben támad meg engem, és védekeznem kell! Nem, sokkal jobban becsülöm magam, semmint az igazolódásig megalázzam magamat; nem kell viseletemért más jótálló, mint tenmagad, mint szerelmed, mint az enyém, és hogy azt is kimondjam, drága Üzbekem mint könnyeim. A fatméi szerályból, Maharram hava 29 én 1711. V. Rusztán levele Üzbekhez. Erzerumban, Ispahanban minden társalgás tárgya te vagy; elutazásodnál egyébről nem is beszélnek. Némelyek kényelműtségűek, mások valami búbánatnak, tulajdonítják tettedet: egyedül barátaid védelmeznek, de azok nem győznek meg senkit sem. Fel nem foghatják, hogy miként hagyhattad el, feleségeidet, rokonaidat, barátaidat s hazádat, perzsák előtt ismeretlen égitájakra menendő. Rika anyja vigasztalhatatlan ; fiát követeli tőled, akit — mint mondja — elraboltál tőle. Ami engem illet, édes Üzbekem, én természetesen helyeslek mindent, amit te tessz, de meg nem bocsáthatom távollétedet ; s bár mi okát add is : szivem be nem fogadja ; soha. Isten veled. Szeress engem mindig. Ispahanból, Rebiah hava 1-sején 1711.