Ellenőr, 1874. január (6. évfolyam, 1-31. szám)
1874-01-14 / 14. szám
ellenes fondorlatot és műveletet, melyekre a törvény kérlelhetlen szigorával kellett volna válaszolni, de az anarchiát elnézni többé nem áll hatalmában. Mi nem akarunk spanyol állapotokat még kicsinyben sem; meg kell tehát éreztetni az igazság és hatalom erejét mindazokkal, kik a szerb fejedelmi czimerrel kivarrott ponyva alatt tajtékozzák a magyar államiság és magyar társadalmi rend elleni dühöket. Láthatja minden ember, hogy a csillapító szép szavakat és a békülékenységtől áthatott intézkedéseket a hatalom gyöngeségének balmagyarázatára aknázzák ki az igazgató czinkosok, meg kell tehát velük éreztetni, hogy van még törvény, mely szentesid a rendet és van felelős hatalom, mely megfékezi a rokonczátlanságot. Míg Magyarországon a hazafiság és alkotmányosságnak csak egy embere lesz is, élő tiltakozásként fog állani azon anarchikus mozgalom ellen, mely egy ezredév polgárosodásának gyümölcseit akarja eltemetni, és a szabadságot, melylyel felruházták arra használja fel, hogy ki vérét ontotta és a kinszenvedések sanyarú iskoláját keresztül élte e szabadság megszerzéséért, gyilkos kézzel támadja meg. Elég szomorú, hogy a délmagyarországi események igazat adnak korunk legszabadelvűbb államférfiénak, kinek nézete szerint „a szabad államintézmények csaknem lehetetlenségek azokkal szemben, kiknél a nemzetiségi láz elnyeli a világ polgári és hazafiús értelmet.“ És a kormánynak a lázongó tényekkel szemközt nem is szabad haboznia, midőn a czél világos. A végrehajtó hatalom részesei nem riadhatnak vissza szükség esetében a legdraszikusabb szertől, hogy a szerb fejedelmi czimer által a magyar király felségjogán ejtett gyalázatot megtorolják és nem töprenkedhetnek egy pillanatig sem biztosítani az ország nyugalmát azon zavargók túlkapásai ellen, kik a szerb fejedelemség ezége alatt államot alkotnak az államban. Eszékre kell ébreszteni azokat, kiket a 48-iki állapotok utóize elkapatott és“ámítják a népet, hogy a felhasznált császári név varázsa mögött egy új szabású camarilla lappang. Meg kell tanítani őket, hogy más időket élünk és a felségsértést s hazaárulást nem legyezgeti semmiféle titkos hatalom, hanem az valóban bűntett a fejedelem ellen, kinek nevével és a haza ellen, melynek szabadelvű intézményeivel visszaélnek. A magyar állameszmének vannak ott is hiú barátai, az volna a legszerencsétlenebb politika, mely ezeket terrorizálni engedné vagyis a lázadók vakmerőségét dédelgetné az alkotmányos érzelem rovására. Tudjuk mi, hogy ez állapotok múlékony természetűek, mert nincs oly bódító maszlag, mely a szenvedélyek kitöréseit állandósíthatná. A kormányzói erély rövid idő alatt ura lehet azon vidéken a közrendnek, de az okulást ki kell vonnia e mozgalmakból azon szerencsétlen feldarabolási tervezet irányában is, melynek felforgató természete kezére játszik a nemzetiségi bujtogatóknak. Ami most a polgárosított határőrvidék elszigetelt eseményeiben jelentkezik, a megyebeosztási javaslat után egyszerre több oldalon boríthatja lángba az országot. Jellemző mindenesetre az uralkodó kormányrendszerre, hogy még a magyarországi anyaválasztásoknál, még a mohácsi és rimaszombati vérkeresztség árán is kieszközölte az állítólagosan megsértett választási szabadságot, és a választás felfüggesztését, híveinek bárminemű ürügye folytán azonnal elrendelte a hazafias érzelmű magyar kerületekben. Pancsován már nem birt erejének tudatával, hanem hagyta odáig fejlődni az erőszakot, hogy az állameszme barátait, a választástól fogsággal tartoztatják vissza. Példátlan közöny, mely ismét meg fogja erősíteni azok hitét, kik e kormányt nem a nemzet állami egysége és függetlenségének, hanem csak a kormányzási szabadalom buzgó ápolójának tartják. Hogy utóbbi megjegyzéseinket, nem az ujjúnkból szoptuk, hanem a választási események hajmeresztő részleteire alapítottuk, arról a „Pesti Napló“ következő távirata adhat kimerítő feleletet: „Pancsova, január 12. A községek türelmetlenül várják a választás felfüggesztését, illetőleg beszüntetését. Három szerb és román község, melyek Polit mellett szavaztak, kijelenték elöljáróságaik által a Deák-körben, hogy új választás esetén a Deák-pártra fognak szavazni, mert most már belátják, hogy az omladina által rutul félrevezettettek. Edig a Deák-párt részén van a többség, mely azonban kisebbséggé lehet, minthogy a választás törvényellenes félbeszakításai folytán a tartalékban tartott választók szétoszlanak, az ellenpárt ellenben fanatizálva van és jobb ügyre érdemes szívóssággal küzd a Deák-párttal a győzelemért“. — Simonyi Ernő következő nyilatkozatát olvassuk a,,Reform“ tegnap esti számában : Budapest, jan. 11. Tisztelt szerkesztőség! A Reform tegnapi számában foglalt azon fölhívásra, hogy a „Pesti Cottage építőtársaság“ 2360 részvényének elkobzása dolgában kadencziát mondjak a Szombati Lapokban, nem akarván egy hétig késni a válaszszal, van szerencsém másolatban Ide mellékelve a Reform t. szerkesztőségének megküldeni az általam e hó 2-án a pesti cottage társaság elnökéhez intézett levelemet, azon kéréssel, hogy azt becses lapjában közzétenni szíveskedjék. Ez minden, amit a dologra mondhatok. Csak azon megjegyzést kívánom még tenni, hogy a cottageépítőtársaság igazgatótanácsosainak sem tiszteletsemi jelenlét után járó díjai nem voltak és tudtomra legalább semminemű javadalomban nem részesültek; továbbá, hogy én a cottage-társaságnak nemcsak igazgatótanácsosa, hanem részvényese is voltam, bízván benne sajátomból 90 forintjával befizetett 150 darab részvényt, melyeket a 2360 semmisnek nyilvánitott részvénynyel ugyanazon sors ért. Őszinte tisztelettel maradván a t. szerkesztőségnek alázatos szolgája Simonyi Ernő. Sándor utcza 1459. sz. Másolat. Budapest, január 2. 1874. A pesti cottage-épitőtársaság kormányzó tanácsa elnökének Pesten. Tisztelt elnök ur! A pesti cottage épitőtársaság kormányzó tanácsának múlt deczember havában tartott utolsó ülésében oly határozat hozatott, mely szerint a részvényekre még be nem fizetett tőke 55°/0-a havonkénti részletekben befizetendő lenne, elhatározván egyszersmind, hogy azon részvények, melyekre az ily módon elrendelt részletfizetések pontosan nem teljesíttetnének, az alapszabályok 10. szakasza értelmében megsemmisíttessenek s a társaság javára elkoboztassanak; az általam ez alkalommal sürgetett közgyűlés megtartása pedig, mely nézetem szerint egyedül volna törvényesen feljogosítva hasonló intézkedések tételére, a kormányzó tanács többsége által megtagadtatott. Miután én hosszabb távollétem és betegeskedésem miatt a kormányzó tanács üléseiben részt csak ritkán vehettem s igy annak intézkedéseiről s a társaság ügyeinek és vagyonának állásáról, sőt még arról sem bírok tudomással, ha várjon a társaság törvényes módon megalakult, az alapszabályok elfogadtattak s a kormányzó tanács a részvényesek közgyűlése által választatott legyen-e, de magukat az alapszabályokat is csak a deczember havi ülésben kaptam először kézbe s igy azokkal csak most ismerkedtem meg, miután ezen alapszabályokból ki nem tűnik, hogy azok a társaság alakuló közgyűlése által elfogadva s igy jogérvényre emelve lettek volna, úgy mint az sem, hogy a kormányzó tanács a részvényesek által az alakuló gyűlésen választatott volna és igy a társaság ügyeit s vagyonát jogosan kezelhetné ; de miután a törvény és jelesen az 1840. XVIII. t. sz. 64 ik § a világosan azt rendelé, hogy „a választmánynak (kormányzó tanácsnak) nem szabad különös felhatalmazás nélkül a társaságot kötelező rendszabályokat elhatározni, mi csak a társaság ülésében szótöbbség által történhetik“, a törvény világos rendelete ellen pedig az alapszabályok, még ha közgyűlésileg elfogadva lettek volna, sem érvényesek; én a jelen pénzviszonyok között különben sem tanácsolható s a részvényesek vagyonát nagyban elkobzással fenyegető intézkedését törvényesnek és érvényesnek nem tekinthetvén , kérem a t. elnök urat, méltóztassék ezen, nézetem szerint törvénytelen intézkedés fölfüggesztése mellett, mielőbb a részvényesek közgyűlésének összehívása iránt a kormányzó tanács útján intézkedni. Ha pedig a kormányzó tanács a törvény által elrendelt ezen intézkedést megtenni elmulasztaná, én annak mint törvényes alapon nem álló testületnek felelősségében nem osztozhatván, tagja nem is maradhatnék. Miért is ez esetben kérem a t. elnök urat lemondásomat a kormányzó tanácsnak bejlenteni, nem óhajtván a többi részvényesek sorsától a magamét semmi tekintetben elválasztani. Kiváló tisztelettel maradván stb. Simonyi Ernő. TÁRCZA. HOLT FELIX A RADICALIS. Irta GEORGES ELIOT. Angolból fordította DOMINKOVICS MÁRIA. (Folytatás.) NEGYEDIK FEJEZET. Lyon prédikátor a temető bejárata mellett egy kis házban lakott, mely nem volt oly jó, mint a főegyház sekrestyéséé. A „dissent“ emelkedése Trehyben a kápolna nagyobbitására vezetett, mely minden rendelkezhető pénzforrást kimerített s egyet sem hagyott hátra a hitszónok jövedelmeinek gyarapítására. Szokás szerint e reggel is úgynevezett tanuló szobájában ült, egy első emeleti alacsony szobácskában, mely egy above-val együtt, hol ágya állt, hálószobául is szolgált. A könyvállványok nem nyújtottak elég helyet ócska könyvei számára, melyek emiatt oly halmazokban voltak a padozaton felrakva, hogy csak kis utczácskákat hagytak a szobában való átmeneteire szabadon, de ezekre nagy szüksége volt a prédikátornak, mert azon szokása volt, hogy órahosszat járt le s fel elmélkedve, azonban nagyon keskeny útra volt szüksége száraz lábszárainak, melyeket fekete selyem harisnya s térdnadrág fedett, fekete kiálló, de forgatható szalag csokorral összefoglalva. Épen most is le - feljárt, kezeit hátán összetevő, oly állás, melyben teste körülbelől oly arányban tűnt fel fejéhez, mint egy kő- Hermes alsó része a rajta nyugvó kifaragott főhöz. Vonásai öregek voltak s gondteljesek, de az a csomó haj, mely alácsüngött kopasz búbjáról vállalta, még sokat megtartott eredeti barna színéből s nagy, barna rövidlátó szemei még tiszták s fényesek voltak. Első tekintetre mindenkire egy öreg, összezsugorodott, megjelenésében nevetséges emberke benyomását keltette. Az ingyeniskola gyermekei gyakran e gúnynevet kiabálák utána „Revelatio,“ s sok tiszteletreméltó főegyházi előtt az öreg Lyon vékony lábszárai s nagy feje különösen nevetségessé tevék a dissenterismust. De ő sokkal rövidlátóbb volt, minthogy az embereket, akik felette vicsogtak, észrevette volna, sokkal távolabb a kis érdekek s csekély ösztönök világától, melyben a vicsogók éltek. Egészen elmerülve a sátánnál való harczokban életkérdések, s templomi parancsok felett; a szent írás fontos helyei felett való tépelődésben, melyek annál megfejthetetlenebbek lettek előtte, minél inkább rajta volt, hogy titkaikba hatoljon, soha sem jutott eszébe a felett gondolkozni, hogy kis személye mily képet vet a kényelmű szemlélő szemhártyájára. A jó Rufusnak is meg volt haragja s önzése, de csak azon vörös izzó melegség alakjában, mely hitének s tanításának erejét kölcsönzé. Érzékeny volt a diakónusok valódi kötelességét illetőleg, az első keresztény községekben s kis teste fejétől lábhegyéig ideges izgalomba jött érvei valamelyikének megtámadása miatt, melyre semmit sem tudott, válaszolni. Valóban csak azon perczekben lehetett mondani, hogy testének tudatával bir, mikor valamely izgató gondolat nyomása alatt megreszü l ketett. _ Épen vasárnapi szónoklata textusán gondolkozott.“ S minden népek ament „mondának“ — csupán mustármagja a textusnak, a mely eleinte csak két részre oszlott: „Mi mondatott“s „ki mondta“; de a részek lassanként alosztályok gazdag ágazataivá nőtték ki magukat s a prédikátor szemei fénylettek, s mosoly játszadozék ajkai körül, s mint a boldog s sugalmazás pillanataiban szokása volt, fennszóval kezdte kifejezni gondolatait azon váltakozó mérték I és hanglejtésben, mely sebes, de érthető alhangból I hangos, erőteljes rallentandoba csap át. „Felebarátom azt hiszik, hogy a nagy szózat Izraelben felhangzott volna, ha mindenki arra vár, míg szomszédja „amen“t kiált? Azt vélték, hogy valaha egy hangos szózat az igazság mellett — egy nép szózata egyhangúlag, mint az arkangyal hangja, mely minden hallgatót az égben s a földön egyesit, fel fog hangzani, ha mindegyik közületek azt nézi, hogy szomszédja, ki jó kabátot visel, mit cselekszik, de azért mégis eltakarja arczát, hogy ő is kiálthasson s ne láttassák ? De ti ezt teszitek! Ha az ur szolgája felemelkedik, hogy igéjét hirdesse, ki teszitek a lelkeiteket a szónak, mint ki szoktátok tenni növényeiteket a csepergő esőnek ? Az egyik szórakozottan jártatja szemeit, lelkét aprólékos kérdésekbe fojtja: „mit gondol Y. testvér?“ „Elég magas e tanítás Z. testvér számára ?“ „Fog-e az egyház tagjainak tetszeni ?“ „S a másik“. Itt megnyílt az ajtó, s az öreg Lyddy, a hitszónok cselédje, dugta de azon fejét s nyögésben végződő csüggető hangon igy szókott: „Holt asszony szeretne beszélni önnel. Bocsánatot kér, hogy alkalmatlan időben jön, de az ügy sürgős.“ „Lyddy" mondá Lyon, rögtön nyugodt társalgási hangba menve át, ha az ellenséggel kell küzdened, enged, hogy Hesekiel tizenharmadik s huszonkettedig fejezetére utaljalak, s kérjelek, hogy ne nyögj. Ez valóságos s botrány kő leányomra nézve. Tegnap sem akart levest enni, mert a miként mondá, belesírtál. Ezzel okozod, hogy az igazságot könnyedén veszik. Ha jobban engedve van, végy a húshoz egy kis meleg sört, én nem sajnálom érte a pénzt. „Ha hihetném, hogy meleg sörivásom a kedves, szegény Eszter kisasszonyt visszatartja a könnyű beszédektől. De utálja a szagát.“ „Ne beszélj többet Lyddy, de küldd fel ! Holt asszonyt hozzám.“ Lyddy azonnal betette az ajtót. „Nincs elég türelmem e gyarló népekkel való bánásmódhoz, mondá a szónok ismét hangosan gondolkodva s fel salájázva: „Szükségleteik nagyon messze feküsznek vizsgálódásaim utjától, s gyakran figyelmetlen vagyok irántuk. Holtné asszony is egyike azoknak, kik papi tanácsadásomat értelmetlen szavak által megnehezítik s a természetes ember haragját felingerlik. Uram adj türelmet! Vétkeimet mégis nehezebb viselnem, mint az asszony dőreségeit. Lépjen be Holtné asszony, lépjen be.“ Sietett egy széket egy halmaz vastag kötésű könyvektől megszabadítani, s ülésül kínálta azt. Holtné asszony egy magas, éhes, feketébe öltözött nő volt világos barna hajjal, mely homloka felett egy fekete szalaggal volt fedve. Kissé tovább tolta a széket helyéről és öntudatos fontossággal foglalt helyet, szemeit mereven és éles érvelő kifejezéssel szögezvén az átellenes falra. Lyon az Íróasztala előtt levő székre ült le, egy patiens elhatározott megadásával várt, ki egy fájdalmas műtét alá szándékszik magát vetni. De Holtné asszony néma maradt. „Kegyednek valami nyomja a szivét, Holtné asszony ? kérdé végre. „Bizonyára, lelkész úr, különben nem ülnék itt.“ „Beszéljen szabadon.“ „Jól tudja lelkész úr, hogy férjem éjszakról jött ide, s a Malthous yardhoz tartozott, még mielőtt ön oda lelkésznek kineveztetett volna, a minek szent Mihálynapkor múlt hét éve. Ez a való, lelkész úr, és én nem vagyok azon nő, ki azért jött ide, hogy ne igazat mondjon.“ „Valóban, ez igaz.“ __ . „S ha férjem még élt volna, midőn ön itt próbaprédikáczióját tartá, épen oly jól megítélhette volna képességét, mint Nuttwood úr, vagy Muscat úr. De hogy vájjon nem-e találta volna tanait kissé nem eléggé emelkedetteknek, azt nem mondhatom meg. Nekem meg van saját véleményem az emelkedett tanokról.“ „Azért jött kegyed, hogy prédikáczióimról beszélgessen velem ? “ kérdésben, hirtelen felhasználva a perczet, melyben lélegzetet vett vendége. „Nem lelkész úr, nem vagyok olyan nő, de azt ki kell mondanom, mert férjem az ön ideje előtt halt meg, hogy csodálatos adománynyal bírt az imádságra, mit még a régi községtagok jól tudnak, ha valaki, ki nekem nem hisz, meg akarja őket kérdezni. S ő maga is azon erős hitben volt, hogy a rákbajok elleni recept, mely szerint számtalan üvegcsét küldtem szét az évi áprilisben, — s már mint most szeptember lévén, még most is van sok üveggel otthon, — azt hitte erősen, hogy e reczeptet imádságáért kapta, s ez ellen senki sem mondhat semmit, mert oly rendesen imádkozott, s mindig a zöld bőrkötésű bibliában olvasott.“ Holtné asszony megállt s azt látszék hinni, hogy Lyont eredményteljesen megcáfolá, s hogy legyőzöttnek kell magát nyilvánítani. „Megtámadta valaki férjének jellemét?“ kér- Reflexiók pénzügyi dolgokban. Sajnálatunkra a döntő körök pénzügyi bajaink mi módoni orvoslására nézve, még mostanig sem juthattak megállapodáshoz, míg egyes hazafiak részéről Özönével találkozunk a pénzügyi javaslatoknak. Túlbecsülném magamat, ha azon javaslatok bármelyikét is kritika alá vonni akarnám; anynyival inkább, mivel sok szerzői közt, sok oly talentum is tűnik föl, kiknek véleményét közdolgokban örömmel szoktuk meghallgatni. Annyit azonban bátorkodom mégis megjegyezni, hogy a kérdéses javaslatoknak absolut igazságot mégsem tulajdonítok, miután azok alapját kevésbé képezi a gyakorlat, s még kevésbé viszonyaink. Azt állítják javaslataikban némelyek, hogy az „uzsoratörvény“ visszaállítása fölösleges volna; mások pedig „pénzügyeink decentralisatióját“ mondják szükségtelennek; többen meg a „bank- és hitelügyünk önállósítását“ proclamálják veszélyesnek ; míg néhányan a „status quo“ fentartására csupán a takarékosság és tanulás érvényesítését javalják közgazdasági életünk minden ágában. Íme, mennyi ellentétes nézetet tüntet fel e keret, mely azonban oly bőmértékű, hogy abba még az én szerény véleményem is befér; persze aztán a fölött mennyivel helyesebb, vagy nem helyesebb amazoknál — csakis a közvélemény mondhatja ki legilletékesebben ítéletét. Azonban kecsegtet a remény, hogy amennyiben véleményem alapjául a gyakorlat, az adott helyzet s viszonyaink szolgálnak, — ezen oknál fogva az helyeslésével találkozank. Mindenek előtt azt kell megjegyeznem, hogy én is a pénzügyet az államélet minden ágával szoros kapcsolatban állónak tartom, s hogy így a pénzügyi rendszer helyes, vagy nem helyes voltára az állami intézmények s kormányrendszer egyaránt lényeges befolyással vannak. Absolut kormány minden pénzügyi dolgot centralizál, mert hatalmának főtényezőjét leli abban, s épen azért állami intézményeit is ily alapon alkotja meg, hanem aztán az ilyetén alkotás főleg pénzügyi tekintetben az államra úgy, mint alattvalóira nézve igenis terhessé válik. Sőt erkölcsi szempontból is fölötte káros az, miután az ilyetén rendszerből önkényt fejlődik a bureaucratia, az alattvalók megszűnnek saját képességükben bízni, a közérdek iránti érzület, tompul, és az alattvalók mindent a kormánytól várnak, anélkül, hogy az állam iránti tartozásaik lerovását hazafias kötelességnek tartanák. Ellenben alkotmányos országban a pénzügy kisebb-nagyobb mértékben a nép vagy inkább választottai befolyása alatt áll, és a decentralisatió elvére van hasisozva, következőleg az állami intézmények is ez alapon összhangzatosan alkottatnak, melynek aztán erkölcsi s anyagi előnye egyaránt megvan. Mert a községek s törvényhatóságok belső élete nem veszi a kormány idejét igénybe, hanem fő figyelmét mindannyi községet s törvényhatóságot illető ügyekre bírja fordítani, és az ehhez megkívántató pénzerőt az államadó útján teremti elő, ami ismét kevésbé terhes és költséges az államra, úgy mint alattvalóira nézve. Mert a törvényhatóságok uraivá válván saját helyzetüknek, a közérdek iránti érzület felkeltésére mintegy ösztönszerűleg utalva vannak, ami megint az egyesek részéről köztartozásaik készséges lerovását vonja maga után, de egyszersmind az „önsegély“ üdvös eszméjének érvényesülését s ezzel kapcsolatban a takarékosságot is hatalmasan mozdítják elő az ily tényezők. Ezen semmi dialectica által el nem vitázható axiómával szemben azonban alkotmányos önkormányzatunk régise alatt mi mégis mindent centralistikus alapon alkottunk, s ezáltal az állam fenhatóságát minden irányban kiterjesztettük; Így aztán a közérdek iránti érzületet annyira eltompítottuk, hogy sokan most már köztartozásaik lerovását polgári kötelességnek sem tartják, de azért az ilyenek mindent a kormánytól várnak. S mondhatnék, hogy még maga a nemzet is megszűnt saját képességében bízni és mindenben szintén a kormányra támaszkodik, mely körülmény az államra eddig is már elviselhetlen terheket rótt, és ennek következtében közérdekeink előmozdítására, nézve is mindinkább tehetlenné válik. De növeli e tehetlenséget még az is, hogy államháztartásunk ingatag alapra van fektetve. Mert képzelhetünk-e, vagy tudunk-e oly országot a kerek földön, mely államisága folytán közgazdasági önállóságát nélkülözné ? Vájjon elhitethetjük-e azt magunkkal, hogy hazánk mint állam, mely államiságának visszanyerésével Ausztria részéről óriás terhet vállalt magára, azon éltető elemek nélkül, melyek az államélet létfeltételeit képezik, s melyek a jövedelemforrások szaporítására s ezáltal a közterhek elviselhetésére képesítenek, de amelyek fölött még mindig Ausztria rendelkezik kizárólag, mily körülmények közt magát fentarthassa? Ezek valóban oly kérdések, melyekre komoly megfontolás nélkül is csak negatíve felelhetünk. Az uzsoratörvényt illetőleg, erre nézve folyvást az szerény véleményem, hogy annak megszüntetése csakis oly államban kívánatos, melynek megszilárdult hiteles közgazdasági önállósága van, melynek alapján aztán képesítve van az oly állam a pénzügyi visszaélések paralyiálására. Magyarországban azonban az ilyetén intézkedésnek, adott helyzetünk közepett egyre megvannak és lesznek szomorú következményei, amit a tapasztalás az áldozatok nagy számának feltüntetésével eléggé igazol is. S így igen helyesen cselekedtek azon megyék, melyek az uzsoratörvény újbóli életbeléptetését az orzággyűlésen kérelmezték. Azon motívumok tehát, melyek az uzsoratörvény hatályon kívüli helyezése mellett felhozattak, s abban culmináltak, hogy ennek folytán azonnal több pénz özönlik be az országba s nagyobb lesz a pénzforgalom, és nagyobbá hitel — a gyakorlattal szemben igenis gyöngéknek bizonyultak. Tagadhatatlan, hogy nagy tőkék jöttek forgalomba s lettek elhelyezve, de korántsem az uzsoratörvény felfüggesztése következtében, s korántsem azért, hogy termékenyítsenek, hanem hogy zsákmányoljanak. És én azt már évekkel ezelőtt sejtettem, s adott helyzetünkben mindig gyanús szemmel néztem az idegen erők s idegen tőkék tömörülését hazánk területén. Sőt 1863 ban a „Pesti Napló“ hasábjain e miatti aggodalmamat ki is fejezem : mig mások azt igen is rózsás színben tüntették föl ellenemben. Ismételve mondom tehát, hogy az uzsoratörvény megszüntetése s idegen tőkék bevonása csakis oly államban bizonyul be előnyösnek, hol az államélet a közgazdasági önállóság alapján fejlődésnek örvend, és a gazdaság minden ágában a hazai erő megizmosodást s versenyképességet tüntet föl. Hazánkban azonban, mely a mai kor egyre fokozódó igényeihez képest még csak kezdetén van mindennek, s mely még csak most megy át a természetgazdaságból a pénzgazdaságba, a nagy ipar s kereskedelem sphaerajába, és államisága daczára a közgazdasági önállóságot is nélkülözi: ily körülmények közt úgy az uzsoratörvény eltörlése, mint a nagy tőkék bevonása igenis ezéltévesztett dolog volt, amit is a következés nagy állami s társadalmi bajainkkal szintén eléggé igazol. *) Tehát az eddig felhozott fontos okok is szükségesnek tüntetik fel Magyarország közgazdasági önállóságát, főleg pedig bank- és hitelügyének függetlenítését. De amit fájdalom, sokan elítélnek ezúttal-Ugyan hihetjük-e, hogy a mostani pénzügyi közösség mellett összes gazdaságunk fejlődésnek indulhat? Hiszen a község, főleg pénzügyi dolgokban, még a magánéletben is káros következményeket szokott szülni, annál inkább egy nemzet életében, mely azt egyszersmind államivá is felavatta? Vájjon a pénzügyi közösségnek nem eléggé adta e meg az árát Magyarország már eddig is? Azt mondják ugyan, hogy nekünk nem anynyira pénzügyi önállóságra, mint inkább földiparunk emelésére kell törekednünk, miután tisztán földmivelő nemzet vagyunk, hogy pedig azt fellessük, vasutakat kell minden irányban építenünk. Én az ily nézettel épen ellenkezőleg már évekkel ezelőtt egyre azt hangoztatom a lapokban, hogy a földipar fejlődését korántsem a halomra épített vasutak feltételezik, hanem maga az ipar, mely fejlődésével felkarolja a kereskedelmet, és e két főtényező aztán önkénytelenül is belevonandja működési körébe a harmadik főtényezőt a földipart is, s hatásos közreműködésük a közlekedési eszközöket is megteremtik. És ha szabad kérdeznem: mit nyertünk a derure-borura épített vasutakkal? Fejlődik-e akár iparunk s kereskedelmünk, akár mezőgazdaságunk ? Valóban nem is hegyibe még az adoptált „garantia“ rendszer milliókat dobat ki az állammal kamat fejében, mely eddig is már elviselhetlen teherré nőtte ki magát, s melynek következtében elmondhatjuk most már, hogy vasutaink építésével épen úgy jártunk, mint ahogyan Hyero királyról beszélik, hogy látva a tenger nagy hajóit, hasonlót készíttetett a maga kikötőjébe is. A hajó pompás lett, de nem fért a kikötőbe. Mi meg e képlet abstract jelentőségét véve, a kamatokat nem bírjuk meg. Hogy pedig az ipart emelhessük , ezt csakis közgazdasági önállóság által, vagy legalább bank- és hitelügyünk önállósításával eszközölhetjük , ami viszont a banknak hitelosztályát is feltételezi. Igaz, hogy van egy ilyen hitelosztály régi idők óta Magyarországon, azonban idegen firma alatt oly iránynyal, mely iparunk s kereskedelmünkre bizony nem egyszer mért már veszélyes csapást, hol tehetetlenségével, hol akarattal, melynek következtében még a szilárd iparvállalatok némelyike is megbukott, és az ily bukás ellen még jövőre sincsenek vállalataink biztosítva. Az ily szomorú kilátásokat egyébiránt még szomorúbbá tennék, ha a pénzügyi centralisatiót ezentúl is fentartanak. Vájjon a törvényhatóságok apathiáját is nem annak tulajdoníthatjuk-e? Vájjon az által is nem óriás teher hárul e az államra? Vájjon nem nevetségesnek tünik-e fel maga a régi is, szemben Ausztriának e részbeni kiadásával, mely 298 millió frt adó kezelésénél 838,000 frtot, — ami 191 frt adónk kezelésénél 769,000 frt, — vagyis: csupán 69,000 frttal tüntet föl kevesebbet. Kapcsolatban az ily gazdálkodással, nem állhatom meg, hogy pár szót a dohány-egyedáruságról is ne mondjak. Nem szólok arról, hogy az egyedáruság mily kárára van a földiparnak, főkép oly országban mint Magyarország, mely a szó szoros értelmében termelő ország, melyben még azon osztályok is, melyeknek mezőgazdasági terményeiket értékesíteniük kellene — a helyet önfentartásuk tekintetéből kizárólag földiparunkra vannak utalva, s akaratlanul is annak kizsákmányolására törekednek. Tehát, mondom, arról nem szólok ezúttal. De már arról igen, hogy az egyedáruság az államnak szemben 10.513.941 frt. bevételével 14.789.016 frt oly kiadást okoz éven át, mely csakis saját fogyasztó közönségünket terheli, s adózási képességét csökkenti egyszersmind csupán a pénzügyi centralisatió ikertestvére kedvéért. Az ily híven ecsetelt „satus quo“ fentartása mellett buzgólkodnak tehát némelyek, és a visióktól feltüzelve, a „takarékosságot és tanulást“ javasali, s tüntetik föl egyedüli panacaeának. Magam is azt mondom: takarékosság és tanulás, de egyszersmind munkásság is a hazafiságnak. Azonban azt is állítom, hogy ha közgazdasági politikánkat meg nem változtatjuk, az oly tulajdonságok egymagukban még sem államéletünket, sem a magánéletet erőben, szívósságban és *) Az uzsora tárgyában megindult vidéki mozgalommal szemközt az „Ellenőr kiejtette álláspontját világosan. Hogy a piocra hital lelkiismeretlenségét nem fékezheti meg semmiféle államgyámkodás, azt tudhatnák a vidék értelmesebbjei saját tapasztalatukból. Uzsoratörvényekkel nem lehet olcsó hitelt teremteni, hanem igenis a törvények kijátszásával járó nagyobb riska miatt, növelni az uzsorát. Megdöbbentő körállapot okvetlenül midőn a hitelnyomor általánossága folytán a borotvához kapkod az uzsorában fuldokló vidék ; de hát az elszegényedés okait sinteni fogja az ország mindaddig, míg élhetetlenkedni fog azon rendszer, mely az államot magát is az uzsorakölcsönökkel szivattyúzza egész az összefogyásig. Szerkesztői szépségben nem fogják igen emelni. Mert ahhoz szükséges államéletünk függetlensége, hacsak „nempolitika“ tekintetben is, — melynek negice alatt aztán annál inkább érvényesíthetik magukat a fentebb jelzett tulajdonságok is — érdekében az egyeseknek, nemzetnek és államnak egyaránt. Az itt előadottak most már élőnkbe szabják a módokat, melyek államháztartásunk kizökkent kerekének rendes kerékvágásába visszavezetését, s egyszersmind összes gazdasági életünk felfrissítését teszik lehetővé. Ezen módok pedig, szerény nézetem szerint a következők volnának: 1. bank- és hitelügyünk önállósítása; 2, pénzügyeink decentralisatiója s ennek folytán 3, a megyék önkormányzatának teljes helyreállítása és rendezése a szakavatottság szigorú érvényesítésének feltétele alatt; 4, az egyenes adó helyett az összjövedelmi adó behozatala, s a megyei és községi szükségleteknek a megyei és községi külön adó általi fedezése s évenkénti fölvételek alapján nem pedig állandó cataster s nem is egy kulcs szerinti kivetése, amennyiben az államadó egyenes adót képez, és úgy a belső adónak, mint az államadónak a megyék általi kezelése; 5. a dohány egyedáruság megszüntetése és a „pipaadó“ pengetett eszméjének keresztülvitele; végre 6, az uzsoratörvény visszaállítása s fentartása addig, amig pénzügyeink rendezvék s hitelünk megszilárdul. Szabadjon hinnem, hogy a feltüntetett módok közgazdasági igényeinknek teljesen megfelelnek,hogy az államot azon álláspontra helyezik, melyre valóban helyezkednie kell nem csupán anyagi, de erkölcsi okoknál fogva is; — különben Magyarország államisága folyvást épitheton marad, gúnyára a nemzetnek s kárára közgazdaságának. Kunseh. VIDÉK. Küküllő megyéből. A Horváth Gyula lemondása által megheresült képviselői állás betöltésénél, pártunk, egy az 1872. év nyarán, a körülmények szorongató helyzetében, a két nagy megyei párt között eszközölt egyesség folytán, kötelezve lévén megnyugodni abban, hogy a baloldalon megválasztott képviselő, ha az alakulandó középpárthoz csatlakozik, azt ez időszak alatt mint jogos képviselőjét ismerje el, ez alkalommal egyebet nem tehetett, mint magát tartva az adott szóhoz, újabban Horváth Gyulát kérni fel a képviselői állás elfoglalására, mint aki egyébiránt ebbeli nézeteit régebben is hangoztatta és így eljárásáért nem is lehet elvfeladással egészen vádolni; és aki, bár nézeteit, vagy azoknak a balközéptől való elválást érdeklő részleteit nem is oszszuk, megyénk ellenzéki tagjai között kiváló rokonszenvvel dicsekedhetik. Azonban, pártunk ezen helyzetében, mely elveinek érvényesíthetetlensége mellett jelenleg csupán a fenntartás jogához ragaszkodhatik, nem tűzött ki új lobogót, hanem tartja kibontatlanul, hogy ezen országgyűlési időszak leteltével, meddig kötelezetségben áll, kibonthassa ha kell a legyőzetésére is, de erős a hitünk elveinek diadalra juthatására .... Épen ezért tartozunk úgy az igazság, mint a talán több felölről, hajlandók vagyunk hinni a helyzetünk nem ismeréséből támasztható mistifikatiók megóvása tekintetéből kijelenteni, hogy e közléssel szemben bárminő fölmerült vagy felmerülhető hírek alaptalanok és hamisak, S bizonyára akár azon czélzatnak, hogy a küküllő megyei baloldal más pártállást foglal vagy foglalhat el, akár azon országos pártszempontból helyes törekvésnek, hogy egy tiszta baloldali képviselő választassék meg, a becsmérlések és ócsárlások decretálása párunk érdekében hasznos nem lehet. Mi más pártot, mint volt nem alakítunk s nem fogunk. Mi nem vonjuk kétség alá Ghyczy törekvéseinek tiszta önzetlen hazafiságát, de megtanítottak a kísérletek, ha szinte leplezni tudnák is elveinket, meggyőződéseinket az opportunitás köpenyével, hogy a biztos tudalmat, mely ha szinte egyhamar eredményre nem vezetne is, a könnyebben czélhoz vezetésre mutatkozó ingoványra áthelyezni, nemcsak népszerűtlen, hanem könnyen hitelvesztésre vezető eszköz, azok részéről s azok előtt, kik utóvégre is a legfőbb tényezők, s ezek a választók, ezekkel játszan a ki akar, a ki tud; — de mi mindig veszélyesnek tartottuk. Másfelől, éppen korunkban, melyet joggal és méltán lehet nevezni a demoralisatio korszakának, az adott szó megszegését, szintoly veszedelmesnek tartjuk, a mellett, hogy a becsület s így a becsültetés jellegét is elveszítenők, s nekünk egyebünk sem lévén, nem mondjuk nagy, nagyobb vagy legnagyobb küzdelemmel, ha e rövid időre elveinket érvényesítenék egy baloldali képviselő megválasztása által, ennek ára igen drága, oly drága volna, hogy az ár maga emésztené fel, a legszebbet, mi csak lehet a földön, ügyünk kristály tisztaságát. Márpedig azon szenyfoltnak nem lenne szabad lenni. Nagy folt volna pedig, az adott szó meg nem tartása. . . Ez legyen a jobboldal dicsősége, nekünk nem kell, ha elvünk diadalra jutása is volna a csere.