Ellenőr, 1874. július (6. évfolyam, 178-208. szám)

1874-07-01 / 178. szám

kötelességüknek tegyenenek eleget, de városuk gyorsabb fejlődését is előmozdítsák, a többit a füg­getlen magyar kormányuktól várván, miután ezen kor­mányról fel sem volt tehető, hogy Léva városa hivatását usry kereskedelmi valamint politikai te­kintetben fel ne ismerje, és így a város fejlesztését a legerélyesebben ne támogassa. Ámde fájdalom e tekintetben Léva városa mindenkor áldozatkész polgárai csalódtak, mint­hogy a szép és termékeny Garamvölgyről, valamint annak fővárosáról a mérvadó körök tökéletesen megfeledkeztek, és városunk polgárai a hazánk önállóságának visszanyerte után bekövetkezett új korszaknak csak terheiben részesültek, a míg an­nak előnyei végkép elmaradtak.­­ Az országban történt drága, és mint ezt a gyakorlat csakhamar tanúsította, czélszerűtlen közlekedési befektetések, piaczunkat a világ piaczától eltávolították, mig más, a világ forgalmától előbb távol fekvő vidékek, eh­hez közelebb hozattak, — azonban megmaradt emezeknél az előbbi csekély adó, — mig nálunk a már mostan kétszeresen aránytalan magasságú adó alatt görbedezünk. A törvényszékek szomszédos tót ajkú kis községekbe helyeztettek el, a kilátásba hozott megyei rendezésnél szintén egy kisebb tót ajkú városka jön székhelyül tervezve; az eddig Lé­ván székelő szolgabirói hivatal egy kis mezőváros­ba tétetett át. És mind­ez miért? egyedül az ok­nál fogva, mivel mindenben és mindenütt a sze­mélyes érdek jön az országos fölé helyezve. Ha mindezen ferde intézkedésnek az volt a czélja, hogy Léva városa természetes hivatásának eleget tehessen úgy kegyelmes úr, bátran azt le­het mondani, hogy a kitűzött czél fényes eredmény­nyel eléretett, minthogy a polgárság sújtva a mos­toha esztendők és a már elviselhetetlenné vált, aránytalanul magas adó által, elfelejtve, elhanya­golva országos kormányától, már nem képes a közterheknek eleget tenni, miért is kénytelen oda folyamodni, miszerint a magas magy. királyi bel­­belügyi minisztérium az 1871. XVIII. t. sz. 135. és 136. §§. értelmében Léván a rendezett tanácsot megszüntetni, és városunkat a nagy községek so­rába visszahelyezni méltóztassék. Indokul felhozzuk, miszerint a fentebb elmon­dottak után a rendezett tanácscsal járó áldozat, mely 30 százalék pótlékkal terheli a polgárságot, nem egyéb, mint egy korszerűtlen, s vagyonbeli körülményeink­kel össze nem egyeztethető üres hiúság­nak túlságosan magas díja, melyet a polgárok most nem képesek megfizetni, mit is a fent idé­zett törvény rendelete világos értelme szerint váro­sunk lakosainak azon része, mely a város összes egyenes államadójának nagyobb felét fizeti, aláírá­sával ezennel bizonyít. Kérésünket megújítva, mély tisztelettel vagyunk stb. Léván, 1874. junius 21. Léva város polgárai. Abaujból. Sajnálom, hogy e lap t. olvasó közönségét megint csak anyagi helyzetünk nyo­morúságos voltának ecsetelésével kell untatnom, a­helyett, hogy egyszer már megörvendeztető dolgot is hoznék tudomására. Épen ezért a doctrinairek arra a gondolatra is jöhetnek, hogy mindaz, a­mit már e lap hasábjain elmondottam,­­ csak hypothesis s elfogultság kifolyása. Ellenükben azonban hivatkozom a gyakorlati életre, s meg va­gyok győződve, hogy állításaimra a gyakorlat em­bere ezúttal is rá mondja az ,­amenn­t s felment az elfogultság vádjától, annyival inkább, mivel soha sem az indokolatlan edhauffirozódás ösztönöz tollhoz nyúlni, hanem a szomorú való, mely folyvást aggasztja a hazafi szivet s aggódó lelket. . . Igenis, a szomorú való! Mert tény, hogy részint a két éven át sajtoló csapás, részint sze­rencsétlen közgazdasági politikánk folytán oda jutott a­z ország, hogy míg az iparos s kereskedői osztályt egyre fenyegeti a válság, s egymásután buknak még a solidabb czégek is, gazdáink nagy része pusztulásnak indult és a hallatlan uzsora, hozzá még rövid határidőre szabott kölcsönei kö­vetkeztében már alig elvirított gabnaneműit­ is elprédálta. Ha ez a prédálási processus csupán Abaúj­­megyére szorakoznék, és a hitelezési procedúra megdöbbentő feltételeket nem tüntetne fel, közér­dekeink szempontjából a dolgot oly veszélyesnek mégsem tarta­ám. De mikor azt mindenfelől el­ijesztő vonásokban állítják elénk, ez okból nem csupán a magán­érdeket látom veszélyeztetve, de közérdekeinket is. Valóban megdöbbentők a feltételek, ha vesz­­szük, hogy az alsóbb néposztálynál csaknem álta­lános a 100°/0-ás jelzálogos kölcsön; hogy vá­randó terményeire is ugyanannyi százlóllért, de a fizetési határidő pontos megtartását biztosító 20% bánatpénz kikötésével kaphat csak pénzt, vagy termését ugyanannyi száztéli fölülfizetés mel­lett már lábon eladni kénytelen, mit aztán learat az uzsora. Nem szükséges ismételnem, hogy e misem­ a nagy közgazdasági függőségünknek tulajdonítható. Azt azonban nem hallgathatom el, hogy a honosí­tási törvény e részben is egyre növeli a bajt; ugyannyira, hogy elegendő ez idén 200 frt. tőke a megélhetésre egy olyannak, kinek hazáját s nemzetiségét csakis erszényre képezi, és a huma­nitás profanizálásával csupán az osztalékhajhászó utilisarianismusban találja minden kedvét. Igenis, a honosítási törvény elodázása nö­veli e részben is a bajt! Mert ennek következtében máris óriás az olyanok száma, kik alkotmányunk s közszabadságunk aégise alatt a jelzett intenzióval lépték át hazánk határát s avatták fel magukat Magyarország polgárainak, és csak a zsarolás egyedüli műszavuk, de egyszersmind egyedüli ru­gója lelkesedésüknek is, szemben azokkal, kik kényszerhelyzetükben csakis hozzájuk vannak utalva. Az ily előlegezési, illetőleg kölcsöní­zlet azon­ban csupán föld­mivelő népünk alsóbb osztályánál alkalmaztatik, mert a felsőbb régiókban már a segélyezett elegantia alá rejtőző káröröm vegyü­­letével „en gros“ hajtatik végre az előlegezési üzlet s sallangósabb procedura. Bámulatra méltó, hogy a zsarolással párosult előlegezési üzlet szálai mily ügyességgel vannak összeállítva, s oly hálózatot képeznek, mely sa­játságos alakulásával gazdaközönségünkre mindin­kább kiterjed, kárára terményhitelünknek s kárára közérdekeinknek. De azért boulevardokat építte­tünk, melyeket senki nem igényelt, s annak javára elejtettük az „entrepot“-k fontos eszméjét, miért mindenki lelkesült, és az élet mindinkább égető szükségnek tüntet fel. No de miért az azok miatti megbotránkozás, midőn nagyobb megbotránkozásra nyújt alkalmat már maga a szikszói eset is, épen azok részéről, kiktől méltánylást s könnyebbitést várna a szegény adózó gazda, főleg a mostoha évek csapásai kö­zepett. Az eset pedig röviden előadva a következő. Ugyanis Szikszó mezőváros határa hat évvel ezelőtt tagosittatott. A határnak közlegelőül hasz­nált részét vízjárásos volta miatt ugyancsak legelő minőségben a közbirtokosságnak hasították ki, s mint ilyen után fizetik ma is adójukat, azon meg­nyugvással, hogy a tagosítás utáni birtokállapot­nak újabb adó rendezése esetére sem fognak azért többet fizetni. Sőt biztosnak hitték már, miután az adóhivatal mindez ideig adótöbbletet nem kö­vetelt. Most azonban, és­pedig hat év múlva, a kas­sai pénzü­gyigazgatóság adóvégrehajtót küldött a város nyakára, s követeltetik a megszabott adó­többlet. Ennek folytán az érdekeltek kérvényt nyúj­tottak be az illetékes pénzügyigazgatósághoz, mely­ben az ezrekre menő adótöbblet részletes leróha­­tását kérelmezték; kérvényükkel azonban elutasít­­tattak, mi ellen aztán legközelebb a pénzügymi­nisztériumnál kerestek orvoslást, de itt is min­den siker nélkül, és most rendre exequálják az il­letéket. Úgy hiszem, hogy az ily eljárás még a leg­boldogabb időben sem engedhető meg; annál ke­­vésbbé most, midőn oly mostohák a viszonyok és a sok csapás következtében teljesen ki van merülve a nép. S vájjon oka-e annak a város, hogy hat év óta most jut eszébe a pénzügyi igazgatóságnak az adótöbblet kivetése s behajtása. Egyébiránt óhajtanók mégis tudni az ily méltányos kérelem elutasításának valódi okát, mert a dolog ilyetén állása mellett az ily eljárás csak közbotrányt idéz elő s kompromittálja úgy a pénzügyminisztériumot, mint a pénzügyigazgatósá­­got és elkeseríti a népet. Különben a megbotránkozáshoz már évek óta hozzá van szokva a közönség, miután folyvást alkalmat nyújt arra a magán-­s közgazdasági élet egyaránt. Legközelebb is a békés megyei gazdasági egyesület által a mezőhegyesi államgazdaság körül megejtett szemle kelte fel újból a közmegbotránko­zást, mely azt igazolja, hogy a 40 ezer holdból álló birtok kezelése még az Abderiták országának nemzetgazdasági tudományával szemben sem áll­hatná ki a kritikát; hogy az államok, legalább a mi államunk után ítélve, mégis csak absolute rosz gazdák. Ha jól emlékszem, Trefort miniszter úr öt évvel ezelőtt pendítette meg az államjavak eladá­sát , azt azzal indokolván, hogy azok csakis Vak-ot jövedelmeznek. Most azonban kiderül, hogy az ál­lamjavak jövedelmének oly minimumra sülye­tését a rosz kezelés okozza az igazgató szakavatatlan­­sága alapján, minek fényes bizonyítványa a leg­közelebb megejtett szántás-verseny és az ott divő szántás vetés, midőn a talajt nem kellő mélységre, hozzá még egyenetlenül és szelesen forgatva, elha­­gyogatva járja be az eke, mi aztán a trágya czim alatt kihordott s földszinen maradt szalma miatt még egyre bukdácsol is. Ily mivelés után termé­szetesen a jövedelem mindig csak füstbe megy, és nem csuda, ha %%-ra devalválódik a be­vétel. Csakugyan igaz marad Periandernek, a híres görög bölcsnek eme mondata: „hogy a gyakorlat teszi az embert ügyessé.“ Mégis hányszor megtör­ténik, hogy kormányunk körében csakis az elmé­leti érvek döntenek, mint például tavaly is az ál­tala rendezett enquéte megállapodásai a rozsda­ügyben. Pedig főleg gazdasági dolgokban a gya­korlat és elmélet csakis együttesen lehet irányadó s egymaga az elmélet mindig téves gazdasági rendszert állapít meg, mi rendesen bukáshoz ve­zet. S azt kell gyanítanunk, hogy a mostani me­zőhegyesi igazgatót is az annyira kedvelt elméleti kitüntetések érdemesítették ez állomására, melyen közérdekeink hátrányára annyi éveken át brillí­­rozik. Egyébiránt roppant nagy az oly gazdaság száma is, hol a gyakorlat s elmélet hiányában folyvást szakavatatlanság vezeti a gazdát, azon boldogító hitben, hogy az áldás mindig az időjá­rástól függ. Holott az idén is bebizonyul, hogy csakis a jól mivett föld kecsegtet jó aratással és ezt a vidéki tudósítások is egyre igazolják. Valóban szomorú jelenség közérdekeinkre nézve is, ha veszszük azon veszteséget, mely milli­ókra megy minden évben a szakavatatlanság s földzsarolás és rablógazdálkodás következtében. És mindezt tűrnünk kell, csupán az egyéniség kedvé­ért. De hát akkor törüljük el azon intézményeket is, melyek folyvást az individuális jogokba üt­köznek. Végre mégis a t. olvasó közönség örömére in­­termezzóul megemlítem, hogy aratási kilátásaink itt a megyében is kecsegtetők. Kérdés azonban, vájjon kielégítő lesz-e minőség tekintetében, miután kevés meleg napok voltak ? Pedig úgynevezett aczélos búzát s jó erejű lisztet a vegetatió foko­zatos fejlődése folytán várhatunk. K­u­nsek, ORSZÁGGYŰLÉS. A főrendiház ülése június 30-án. Elnök: Cziráky János gr. Jegyzők: Nyáry Gyula b. Zichy Ferraris Victor gr A kormány részéről jelen vannak Bittó, Bartal, Pauler, Trefort, Wenckheim b. miniszte­rek. — Ülés kezdete délelőtt 11 órakor. El­n­ök jelenti, hogy egészségi szempontból gr. Pálfy Móricz, Eszterházy Pál herczeg főispán, gr. Széchényi István, gr. Zichy Henrik, b. Wod­a­­ner Mór, gr. Batthyányi József, gr. Batthyányi Iván, Radvánszky Antal főispán, gr. Festetics Dénes, gr. Festetich Andor és gr. Migazzy Vilmos; továbbá hivatalos elfoglaltság miatt: Hertelendy József toron­táli főispán és Jankovics László somogyi főispán szabadság­időt kérnek.­­ Mint a hármas bizottság elnöke bemutatja jelentését a nők teljeskoruságá­­ról, a törvényhatóságoknak adandó ínséges köl­csönre szükséges 500 ezer frtnyi póthitelről és végre a budapesti m. k. egyetem számára építendő sebészeti kórodáról szóló törvényjavaslatra vonat­kozólag. Következik a napirend: az orsz. statisztika szervezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. A ja­vaslat felolvastatik s elfogadtatik.­­ Második a budapesti kereskdelmi és váltó törvényszék keres­kedői ülnökeinek szaporításáról, harm­dik a vét­kes gondatlanságból származott bukás esetében követendő eljárásról szóló tvjavaslatok; ezek is el­fogadtatnak. Következik a bírói vizsgálatról szóló­­javas­­lat, mely általánosságban szintén elfogadtatván, részletes tárgyalásánál , a 11 a v i c i n i őrgróf a „vizsga“ szót „vizsgálattal“ kéri felcseréltetni. Paul­er miniszter azt mondja, a két szó egy­értelmű, s a többség a „vizsga“ mellett maradt. Azután elfogadtatott a javaslat. Más tárgy a közjegy­zőségről szóló­­javaslat. Nyáry Gyula báró előbb ismerni szeretné a díjszabályzatot, csak azután szavazhat. Pa­uler miniszter kijelenti, hogy a díjszabályzatot azért nem csatolta a javaslathoz, mert a gyakorlat fogja annak megadni mértékét. Tomcsányi főispán sok hiányosságot talál a javaslatban, főleg a ka­mara­rendszer ellen van sokféle kifogása, nincs azonban reménysége, hogy többséget nyer állás­pontja mellett, ezért átalánosságban elfogadja a javaslatot. A miniszter védelmébe veszi javas­latát s a kamara­ rendszert s az ellene idézett „cor­­vus corvo“ példabeszéddel szemben a „figulus fi­­gulum edit“-ra hivatkozik. A javaslat átalánosságban elfogadtatik, s el az 1 — 6. §§. is. Olvastatik a 7 §. Keglevich Béla gróf: Méltóságos elnök! A tárgyalás alatt levő törvényjavaslatnak most fel­olvasott szakaszához egy indítványt vagyok bátor benyújtani, mielőtt azonban e módosítványt magát felolvasnám és azon indokolást, amelylyel azerősí­­tem, előadnám igen röviden, azt vagyok bátor meg­jegyezni, hogy előterjesztésemből okvetlenül ki fog tűnni az, hogy sok olyat mondok el, melynek el­mondása részben az átalános vita keretébe tarto­zott volna; ha azonban azt mellőzve nem szólaltam fel az átalános vita alatt, azt tettem azért, mert óhajtottam először a tanácskozást meg nem lassí­tani, másrészt azért, mert ezen átalános szempon­tokból folyik főleg azon indok, melyet én legsür­gősebbnek tekintek a nézetem szerint módosítvá­­nyom indokolására. Módosítványom lényege abban áll, hogy én nem úgy mint a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat ó­t­a intézkedik, hanem az­zal ellenkezőleg úgy óhajtom, hogy minden okirat, a­mely a közjegyző által kiállí­tatik, kizárólag magyar nyelven szerkesztessék. Én nem zárom ki módosítványomban azt, hogy egyéb más nyelven is nem volna kiállítható a kir. közjegyző által okmány, sőt kötelességének kell tartania az illető felek óhajtásának megfelelni; de az ily módon kiállított okmány soha sem fog bírni az eredeti hitelességével, hanem mindig a hiteles másolat jellegét hordhatja csak magán. Azon tanácskozásokból, a­melyek ezen törvényjavaslat fölött a képviselőházban tartottak, azután mind­azon nézetből, a­melyek a sajtóban az ügy fölött nyilvánultak, és azután legújabban a mél­tóságos főrendek bizottságában az excitára az igaz­ságügyminiszter által tett nyilatkozatokból is azon meggyőződést meríthettem, hogy mind­azon indokok, a­melyek felolvastattak arra nézve a törvényjavaslat szövege szerint indokolt megszorítás bizonyos mérték­ben a magyar nyelvnek az ily okmányok kiállításánál, mondom a felolvasott indokok döntő befolyást gya­korolhatnak sokak meggyőződésére, hogy azt el­fogadják, feltéve, hogy mindazok helyeslik azon irányt, a­mely irány vezette a törvényhozást akkor a midőn a nemzetiségek és azok nyelvének hasz­nálatára vonatkozó törvény törvényhozásilag meg­­állapíttatott. De ugyanezekből azon ellenkező meg­győződést merítettem, hogy én rám nézve csak annyiban gyakorolhattak ezen felhozott indokok meggyőző erőt, a­mennyiben annyival inkább kö­telességemnek éreztem legalább megkísérteni mó­­dosítványom által azon helyet biztosítani a magyar nyelvnek, a­melyet én a nyelv számára e házában óhajtok. Nem akarom és nincs is szándékomban, ezzel azt állítani és azt mutatni ki, mintha az ál­talam felemlített törvényben foglalt intézkedések­nek szükségszerűségét tagadnám, vagy hogy két­ségbe vonnám a hozott törvénynek fenállását, de tagadni akarom azon következtetést, mintha az abban foglalt intézkedésekből az következnék, hogy valahányszor új törvényt hozunk, t. i. olyat, mely csak távolról a nemzetiségi nyelvek használatával összeköttetésben van, az folyton engedményeket is foglaljon magában. Sőt miután azt hiszem, hogy ez sem a nemzet, sem a magyar állam érdekében nincs, nem is tartom a kormány és törvényhozás feladatául, hogy mindig valahányszor új törvény hozatik, arra figyelemmel legyen és az irányban új engedmények tétessenek, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy ennek természetszerű következése az, hogy nem annyira az előttünk fekvő tv. javaslatban foglalt §-nak szövege fogadhassa el, a­mely köz­jegyzői okiratoknak csak bevezetését és befejezé­sét kívánja magyarul fogalmaztatni, a többit pedig más nyelven is megengedi, hanem óhajtom, hogy méltóságos főrendek módosítványomra szavazza­nak, mely egész terjedelmében csak­is magyar nyelven kívánja a közokiratokat kiállíttatni. Tudják azt, hogy a magyar törvényhozás a nemzetségek nyelvhasználatában bőkezű volt, megengedte és biztosította nekik a törvényhatóságok körében és bíróságok előtt saját nyelvök használatát s nincs oly intézkedése e hazának, mely nyelvük és iro­dalmuk fejlesztését gátolná; Mindazáltal tudjuk jól, hogy a folytonos kül- és belföldi jelentékeny agitatiók folytán, régió­s száma azon követelések­nek, melyek legerősebb oldala az, hogy soha ki nem elégíthetők ; de ezek volta semmi esetre sem ok arra, hogy a nemzetiségeknek engedett kedvez­ményen kívü­l újabb engedményeket tenni észszerű, vagy kötelességszerű volna, mert azt hiszem, ezen agitatiók, bár nemzetiségi egyenjogúság s más ef­féle czímen indulnak meg, melyek azonban bátran utópiáknak nevezhetők végczéljukban, ha figye­lembe veszszük, könnyen felfedezhetjük azt, hogy ott, hol teljes biztonságban érzik magukat, mit ne­veznek végczél jóknak. Daco-Romania Délszlávország s minden ehhez hasonló törekvések mindenütt a nemzetiségi czímen indulnak meg, és mint végczél állíttatnak elő. Ily tényekkel szemben lep­lezetlenül kimondom nézetemet, hogy kívánságom az, hogy a­­javaslat alkotásánál szilárdan ragasz­kodjunk ahhoz, mi a magyar nyelvet illeti, s ne tanúsítsunk kaczérkodásnak nevezhető engedékeny­séget. Ily tényekkel szemben majdnem hajlandó va­gyok azon kitűnő angol bölcsész nézeteit követni, ki azt mondá, hogy a törvényhozó legbölcsebb factuma a törvény meghozatala, csak hogy az eset­leg oly alakban is történhetik, hogy ezen bölcs tette egy régebben mivelt szintén bölcs tettnek megsértése, a­mennyiben ritkán lehet törvényt hozni a­nélkül, hogy ez­által egy régibb törvény hatályát ne veszítse. Ezt annak illustratiójára ho­zom fel, hogy kívánatos lenne, ha egy oly erélyes belügyminisztert üdvözölhetnénk a miniszteri ezék­­ben, a­ki azon nézetnek adna kifejezést, hogy el­érkezett már az idő­s hazában egy jó nemzetiségi törvényt alkotni, mely ezen egyszerű szavakból állana, hogy a nemzetiségi törvényt el kell tö­rölni. Meglehet, hogy indokolásom és beter­jesztendő módosítványom ellenében azt fogják felhozni, hogy nem szabadelvű, nem haladási lépés; megengedem, de kereken kimondom, hogy azzal nem törödön.D­e részben régen tisztában va­gyok magammal az iránt, hogy a hazában két oly érdeket egymással szembe állítva: a haza és a sza­­badelvűség érdekét, a választásban tétovázni nem lehet, és sokkal inkább szegő­döm a haza érdeké­hez, semhogy népszerűségi vágyból a szabadelvű­­ség zászlója alá visszavonuljak. Én legalább ezt részemr­ől tenni nem fogom, sőt azt hiszem, hogy épen a méltóságos főrendeknek jutott a feladat, hogy a­­javaslatnak ezen nézetem szerint hiányán segítsenek, mert legnagyobb bizalmam van a fő­rendekhez, hogy hasonlóképen oda állítva a kér­dést, ők nem tétováznak, és ha a magyar nemzet érdeke forog kérdésben, elhatározásuknál ez fog vezérfonalul szolgálni. Mindezekben, miket bátor voltam előadni, rejlik azon egyetlen és fő indok, mely végett én a tárgyalás alatt levő §-t így nem óhajtom elfogad­tatni, hanem az iránt módosítványt nyújtok be. Természetes követelménynek tűnik föl tehát előt­tem az, hogy midőn ezen általános és szerintem döntő szempontból indokoltam azt, mellőzhetni véltem, mindazon szélsemrűségi szempontokból vagy egyéb körülményekből felhozható indokokat, me­lyek akár módosítványom mellett, akár ellen fel­hozhatók volnának. Nem is kívántam azt épen azért, hogy egyoldalú és erősebb legyen indo­kolásom, ezekre kiterjeszkedni, hanem egyedül ezen­ szempontból és ezen eszme alapján bátor vagyok módosítványomat a méltó főrendek pár­­tolásába aj­ánlani. Mód­osítványa ekkép hangzik: „ 7. §. A közjegyzőt feljogosítja kineveztetése és kötelezi őt minden közjegyzői okiratot magyarul kiállítani. Köteles azt a magántól kívánságára bár­mely más oly nyelven is eszközölni, a­mely nyelv­nek leírását kellően igazolta, és a­melynek hasz­­nálhatására az igazságügyminiszter felhatalmazá­sát bírja. Az ily kiadvány azonban nem eredeti ok­mány, hanem csak­is hitelesen lefordított má­solat és az eredeti okirat minőségével nem bír.“ Tomcsányi főispán támogatja a módosít­ványt. Elismeri, hogy ellenmondásban áll ez ta­lán a nemzetiségi törvénynyel, de ki állítja, hogy ez kifogástalan jó, s hogy meg nem változtatható?! Midőn ama törvény megalkottatott, mindjárt tudta, hogy czért fog az téveszteni, s ez be is bizonyult, s ez okból pártolja a módosítványt. Pártolja S­z­a­p­á­r­y István gróf főispán is. Paul­er miniszter e törvényjavaslatban is kifejezve találja az elvet, hogy az államnak hiva­talos nyelve a magyar , de a másik elvet, mely a nemzetiségi törvényben kifejezést nyert, nem lehet megtagadni, azt t. i., hogy a polgárok magánügyeikben saját nyelvöket használhatják. Ez nem veszélyez­teti a magyar nyelv elsőségét és fölényét, s a módosítvány elfogadása a nemzetiségi törvény meg­változtatását vonná maga után, amit nem tart czél­­szerűnek. De más szempontból sem fogadható el a módosítvány, mert a nem magyar­ ajkú polgárok magán ügyleteikben nem vehetnék igénybe a köz­jegyző segélyét, vagy ki lennének téve annak, hogy más lenne az, amit a hivatalos eredeti ma­gyar szöveg magában foglal s mást fejezne ki a fordítás. Kéri a házat, ne fogadja el a módosít­ványt. Szögyény Marich László hivatkozik a nemzetiségi törvény tárgyalásakor elmondott sza­vaira, midőn kifejezte, hogy az abban kijelölt ha­tárt utolsónak akarja tekinteni, a­meddig a nem­zetiségek iránti tekintetből mehetünk, tovább ter­jeszkedni nemzeti nyelvünk érdekében tilos. Ez új javaslatban azonban a kormány már azt a határt is túllépi, s így kötelességének tartja odáig nem követni, s a módosítványt pártolja. Hasonló érte­lemben szólnak Tomcsányi és Hertelendy főispánok is. P­a­u­­­e­r miniszter még egyszer felszólal a módosítvány ellen. Keglevich Béla gróf zárbe­­szédében hangsúlyozza, hogy a közjegyző állami személy lesz, s az általa szerkesztendő hiteles ok­iratnak az állam nyelvén kell szerkesztve lennie; nem bír alappal az az ellenvetés, hogy ekként nem magyarajkú polgárok ügyeiben, vagy gyűléseiről hiteles okiratot a közjegyző nem állíthat ki, ha magyarul kell azt kiállítania, mert a közjegyző csak hitelesít valamely jogügyletet, gyűlési jegy­zőkönyvet, s csak az kell, hogy értse ama nyel­vet, a­melyet a felek használnak, a hitelesítés aztán magyar nyelven szólhat. A túlságos enged­ményeknek nem barátja, s ajánlja módosítványát. A ház elfogadta a módosítványt. A 9. §-nál az állandó bizottság azt a módo­sítványt ajánlja, hogy a közjegyző 2000 forint biz­tosítékot tegyen le; a miniszter vitatta, hogy elég a javaslatban kikötött egy ezer forint ; Z­i­­chy Ferraris gróf ellenben azért vélte szük­ségesnek a biztosítékot 2000 forintban megál­lapí­­tandónak, hogy mindenki ne egykönnyen lehessen közjegyző. — A többség 2000 forint biztosítékot szavazott meg. TÁRCZA. HOLT FELIX A RADICALIS. Irt. GEORGES ELIOT. Angolból fordította DOMINKOVICS MARIA. Il-ik kötet TIZENHETEDIK FEJEZET. (Folytatás.) Eszter nem hagyó a kocsit egészen a sörház­­ud­varba behajtatni, hanem már a városon kívül megállító, s midőn a házba lépett, felül Lyddynek ujját ajkára tette, s nesztelenül felsietett a lépcsé­­kön. Meg akarta atyját lepni, s ez sikerült is neki. A kis lelkész e perezben egy könyvfal me­gett ült, melyből csak feje volt ki, miután nagy zavarban volt, asztal s polezhelyettesítőt találni, melyre a köteteket, melyekben lapozgatnia kellett, kiterjeszthette volna. Dániel könyvének mind ama fáradságteljes értelmezésébe volt elmerülve, melyek most már egy téves felfogás leküzdött álláspont­jához tartoznak; s Eszter, midőn zajtalanul az aj­tót felnyitó, hallá mint mond el magában egy mon­datot, melyben néhány fentartással kifejté: miként nem érti, egy agyafúrt elme, hogyan tompíthatja el a látnoki világosságot, vagy hogyan tévedhet a Dyik­­ész annak felismerésében, hogy „a little horn“ chronológiájában egy kinyilatkoztatott symbolum fényes lámpája világos, melynek rendeltetése az Antikrisztus hatalmát csírájában elfojtani. „Megharagszol atyám, ha zavarjan?“ kérdé Eszter pajkosan. „Oh kedves gyermekem !“ kiáltó fel Lyon, egy halom könyvet taszítva fel s igy önkénytele­nül oly nagy rést ütött bástyáján, hogy Eszter azon át hozzá férhetett s megölelhető. Jötted vé­letlen öröm rám nézve. Már csak úgy gondoltam rád, mint a vakok a nap fényére gondolnak, ami­nek mindnyájan örvendünk, mint minden jónak, ha nem látjuk is.“ „Valóban oly jól érezted-e magad, mint a­hogy leveleidben írtad nekem?“ mondá Eszter, leülvén atyja mellé s vállára téve kezét. „Az igazat írtam, úgy a mint akkor volt, kedves gyermekem. De egy oly öreg emlékező te­hetségre nézve mint az enyém, olyanok a jelen napjai, mint egy csöpp a tengerben. E perezben úgy tetszik nekem valóban, mintha minden úgy volna mint régen, tanulmányaimat kivéve, a­me­lyek sajátságos, midőn a próféták történetéhez ve­zetett engem. De félek, hogy meg fogsz szidni hanyag öltözékemért,“ mondá a kis ember, a­ki úgy érezte magát Eszter ragyogó jelenlétében, mint egy denevér, melyet meglep a felkelő nap. „Ez Lyddy hibája, a­ki leül sírni keresz­tyéni megerősödés hiánya felett, a­helyett, hogy ruháidat kefélné ki s tiszta nyakkendőt adna ne­ked. Mindig azt mondja, hogy igazságossága olyan csak, mint a szenyes rongy, s én valóban nem gondolom, hogy ez elég keményen volna ki­fejezve. Biztos vagyok benne, hogy poros ruha és bútor az. „Nem, gyermekem, tréfáid nagyon is szigorúan bánnak hűséges Lyddynkkel. Magamat is illeti a szemrehányás, hogy gyenge emlékező tehetségének nem vagyok segélyére. De beszélj el nekem min­dent magadról, a­mit még meg nem írtál nekem Úgy látszik, szíved eléggé e család felé hajlott, kü­lönösen az öreg ember s a gyermek felé, kikről mit sem tudtam.“ „Igen, kedves atyám Egyre nehezebb elkép­zelnem, miként bírjam rá magamat ez emberek életét egyátalán megháborítani. „Mindenesetre igyekezni kellene, hogy az öreg szülőknek veszteségüket s sorsuknak fordula­tát enyhítsd. Minden körülmények közt azt szeret­ném, hogy mérsékelni igyekezzél a végzetet, jólle­het e gondviselés rendelése lévén, egészen el nem hárítható. „Azt hiszed atyám, — bizonyos vagy benne, hogy egy oly örökösödési eset, mint az enyém, a gondviselés oly rendeletei közé tartozik, melyeknek okvetlenül engedelmeskedni kell.“ „Én annak tekintettem azt,a mondá­nyon ün­nepélyesen, „minden megfontolásaimban annak te­kintettem azt.“ Mert nem szabad elfeledned, ked­ves gyermekem, hogy csodálatos életuton vezérel­tettél, mely nem megszokott azoknál, kik a világ­ban magas helyzetben vannak, s szeretnék a felett, a mire vonatkozólag már leveleimben is czéloztam, körülményesebben beszélni veled.“­siszter kellemetlen ér­éssel hallgatott. Jövő sorsának e nagy kérdésében kételyeket s oly ne­hézségeket látott, melyekre nézve atyjánál nem hitt segítő tanácsot találhatni. A gondviselés rendeleté­ről szóló elméletben nem volt számára megvilágo­sodás. Hirtelen megszólalt, de nem hirtelen támadt gondolatot szólott, mondván: „Ismét meglátogattad Holt Felixet, atyám? Nem említed leveleidben “ „Meglátogattam azóta, hogy utóljára írtam neked, kedves gyermekem, a pedig anyjával együtt voltam nála, a­ki félek, panaszkodásával megnehe­zítette neki azt az órát. Aztán elvittem anyját a loamfurdi lelkésztársam házához s ismét visszatér­vén Felixhez, még sokat beszélgettünk.“ „Mindent elbeszéltél neki, már mint rólam s Transomékról ?“ „Bizonyos, mindent elbeszéltem neki, egész ámulattal hallgatta, mert sok hallani valója volt, mivel még mit sem tudott származásodról s arról, hogy más valaki az atyád, mint Lyon Rufus. Nem mondanám el e történetet másnak, de jól esett ne­kem a teljes igazságot közölni a fiatal barátunk­kal, ki oly csodálatos módon megnyerte­m szere­­tetemet, — mely vajha életének kevésbbé irányt vetett korszakában, midőn én már nem leszek, lát­ható javára szolgáljon.“ „S elmondtad neki, hogy jöttek Transomék hozzánk, s hogy most Transome-Courtban vagyok ? „Igen, egész körülményesen, mint a­hogy minden dolognál szoktam, mely valóban mélyen érint.“ „S mit mondott Felix?“ „Voltaképen semmit, kedves gyermekem, mi érdemes volna az ismétlésre,“ mondá Lyon homlo­kát végig simítva. „Kedves atyám mondott valamit, s te soha­sem felejted el, a­mit az emberek mondanak. Kérlek, ismételd azt nekem, óhajtom tudni. „Elhamarkodott megjegyzés volt az, mely csak így elröppent, hogy ideje sem volt jól meg­gondolni. Azt mondá: „Úgy Transomehoz megy nőül, erre számít Transome.“ „Ez volt az egész?“ kérdé Eszter elhalvá­­nyodva s­arkaiba harapva, hogy könyeit erőszak­kal visszatartsa. v I^ou ! neni booBAltUuk .uvtUjU erről. Remélem,­­ hogy jóslata nem fog teljesülni, s nem lehetnék nyugodt, ha ezeket kellene gondolnom. Mert elis­merem, hogy reményteljes megelégedéssel gondo­lok rá, miként állásod ez emelkedésében hű ma­radsz dissenter községünkhöz, mely meggyőződé­sem szerint az egyház eredeti tisztaságát leghűsé­gesebben megőrző, így nevelésed s különös törté­neted az események hosszú sorával találkozni lát­szanék arra, hogy e családi tulajdont eszközzé tegye, tiszteletre s dicsőségre emelni a keresztény­ség egy tisztább alakját, mint az, mely szerencsét­lenségére eddigelé ez országban az elsőségre ju­tott Én, kedves gyermekem,­­ mint tudod mindig azon előzményből indulok ki, hogy egészen közsé­­gü­nköz fogsz csatlakozni, s szivem e benső vágya, e buzgó imám valószínűleg meghiúsittatnék, ha házas­ságra lépnél oly férfiúval, kitől, a­mennyire eddig megítélhető, nem lehet várni, hogy községünkbe belépjen. Ha Eszter kevésbbé lett volna izgatott, alig tudva volna magát egy mosolytól megtartóztatni, a­mint atyja Transome Harold esetleges vallás­­változtatását rajzolá. De nagyon is komolyan fog­­lalkoztató Felix nyilatkozata, mely kétféle te­kintetben érintő mélyen. Először boszanta, hogy Felix neki biztosan mondja kihez megy férjhez;­­ másodszor érzékenyen vette a kijelentést, hogy Transome Haroldnak eleitől fogva hideg, jól meg­fontolt terve volt, őt nőül venni. Eszter azt­ mondá magában, tökéletesen képes, Harold indokait meg­különböztetni s magaviseletét megitélni. Meg volt győződve róla, hogy Harold nemes s nyilt. Véle­ményében azzal nem szállt alább Harold, hogy miután a körülmények összehozták őket, nyiltan csodálta őt — beleszeretett, szóval — hogy nőül s venni óhajtja. S Eszter tökéletesen érteni hitte azon gyöngédséget, mely visszatartja, hogy vilá­gosabban nyilatkozzék. Nincs pont, melyben fiatal leányok érzékenyebbek legyenek, mint létüknek biztossága érzetében oly férfiakról, a kik udvarol­nak nekik. S Eszter nemes természete­s -ideg volt másokat, nemeslelküeknek tarthasd Mindezen gondolatok megrohanták, mialatt atyja csak azon viszfényről beszélt, mely sorává­tozásától a dissen­­terismus ügyére háramolhatná. Hallgatta szavait, a TisB&neun­eKc&itt az.(%.ra aztán, hauemn e perezben nem adott feleletet, a inkább felkelt s egy kefét keresett, a mit atyja természetesnek tarthatott s ezzel a tárgy behatóbb tárgyalásától mégis elvon­hatta. „Beszéltél már Transome álral Holtné asz­­szonyról, kedves gyermekem?“ mondá Lyon, mi­alatt Eszter a szobában keresgélt. „Azt mondom neki a múltkor, hogy te legjobban tudod, mint kelljen neki segélyt juttatni.“ „Nem, atyám, még nem érintettük e tárgyat. Transome valószínűleg elfelejtette e dolgot, s kü­lönböző okoknál fogva nem szeretnék most vele arról, általában pénzügyekről beszélni. Még adós­­saim Lukynék , Bendrellék.“ „Már kifizették adósságaikat“, mondá Lyon, íróasztala fiókját kinyitva, „ide készítettem el pén­zedet.“ „Tarszd meg, atyám, s fizesd ki belőle Holtné asszony házbérét, s még a mire szüksége van. Ne­künk most mindent ideiglenesnek kell tekintenünk,“ mondá Eszter, egy törülközőt kerítve atyja nyaka körül s elkezdve sima, gesztenyeszin haját kefélni, mialatt atyja szemeit becsukván, nekikészült e kellemes műtétet végrehajtatni magán. „Minden bizonytalan, mi lesz Felixből, s mi lesz mindnyá­junkból. Ah, istenem­!“ folytató ismét vidáman fel­nevetve, „azt hiszem, én is úgy kezdek sopánkodni mint Lyddy.“ „Valóban“, mondá Lyon mosolyogva, a földi dolgok bizonytalansága nagyon is tág théma, sem­hogy gyümölcsöző alkalmazása lehetne, s beszélni róla annyi, mintha palac­kra szednék a levegőt s ajándékba adnák azoknak, kik már az ajtón kívül állanak.“­­ „Hiszed“, kérdé Eszter csevegése folyamán

Next