Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-09-01 / 239. szám

hegyekkel, a háttérben pedig óriási hóval fedett hegyek. Itt megint nagy urakká lettünk ; ugyanis egy küldöttség fogadott, mondván, hogy mától fogva a rajah vendégei vagyunk, s innét hajón lehetvén Svinagurba menni, egy hajó állott rendelkezésünk­re, mely elől rövidebb volt mint hátul, s belül igen kényelmesen ülhettünk vagy fekhettünk ; a nap el­len igen jól voltunk védve, s minthogy 25 ember evezett, a hajó keskeny volta mellett, képzelhetni, milyen gyorsan haladtunk. Mint érti a rajah azt, hogy vendégei vagyunk, kitetszhttik abból, hogy evezőinknek borravalót adtunk; este azonban a nagyvezir visssahozta a pénzt. Egy órával megér­keztünk után lisztet, vajat, tejet, czukrot, birkát, csirkét, egy szóval mindent kaptunk, a mi csak a főzéshez szükséges. Svinagur a Thilum partjaira van építve, a házak nagyrészt fából pilótákon, melyek a vízből merednek ki. A város maga igen piszkos s házai dűlőiéiben. A rajah egy csomó házat tart idege­nek számára, s nekünk egy palota volt szánva, de nem kaphattuk meg, miután Mr. Schaw lakik benne. Azonban igy is igen jól vagyunk elhelyezve, s nem keveset mulattatott a sok bocsánatkérés, melylyel a házba vezettek. Egész sereg szolga van rendelkezésünkre, mindenféle rangbeli, kik mindig kötelességüknek tartják sarkunkban lenni, mi sok­szor nem a legkényelmesebb. Svinagurnak három fő industriája van : schawl-, ezüst- és papir-maché munka. Az elsőre nézve némileg csalatkoztam, mert bár a legelső boltosnál voltunk, kinek több százezer frt értékű holmija volt boltjában, s mutatott 5000 frt érkü shawlt is, még sem találtam szépnek. Lehet, hogy nem értek hoz­zájuk, de többekkel beszélve, mind azt mondották: az ipar ez ága az országban a temérdek megren­delés folytán, s hogy csakis azok a szebb shawlok, melyek évenkint a királynő számára küldetnek, vagy a melyeket valaki egyenesen megrendel. Annál szebbek az ezüstnemüek, ezeknek csaknem mindenegyike objet d’art, mind kézi munka tömérdek ciselure-rel, s fizettetnek minden forint után 4 annát azaz 25 krt a munkáért; itt bizony mindnyájan erősen vásároltunk. Ugyanazt a munkát, a mit ezüstből, készítik rézből is, s ezek valóban potom árúak. A papír-machéra nézve csak az érdekes, mit mindent készítenek belőle, mert ebből nagyon szépet nem igen lehet készíteni, de ízlésük igen jó. Holnap elhagyjuk Svinagurt, hogy Galmurgba menjünk, hova a meleg elől most az egész társa­ság vonult. Ott pár napig időzünk, s talán próbá­lunk medvét is lőni, aztán Cs. . . . tői, ki három hónapig marad itt, elbúcsúzva, Elemérrel lefelé vesszük utunkat. Elek. A Tiszaszabályozás kérdéséhez. A tisza-bodrogi vizszabályozási szerkezetben van egy átkozott hely, Karád közelében, az úgy­nevezett holt Tisza. Ezt a helyet elhagyta a Tisza akkor még, mikor semmi gond nem fordittatott reá s szabadon csapongott, hol balra, hol jobbra. Majd midőn ezen egyesült folyók szabályo­zása előbb a magyar királyi helytartótanács, az­után a következett kormányok tervezése és veze­tése alatt elrendeltetett: úgy találta a technika, hogy az állam által e'vállalt átmetszések egyike, a 37-ik, épen ezen helyre terveztessék. A tervezet elfogadtatott, s kivitele az állam költségén megrendeltetett, több más átmetszésekkel együtt. Azonban mig sok többi átmetszések sikerül­tek, ez a 37-ik számú, holt-tiszai és borjuszöginek is nevezett átmetszés, — mely pedig egyrészben Karád község megmentésére is terveztetett, mai na­pig sem sikerült. Karád községnek Zemplén megye közönsége által támogatott többszöri folyamodására már 1871-ik évi 9353. sz. a. azt írta le a m. közmunka- és közlekedési miniszter ur helyett gr. Szapáry ál­lamtitkár ur a megyei bizottmányhoz, hogy „a tiszai 37. számú ugj nevezett borjuszegi átmet­szésnek mielőbbi sikeresltésére megkivántató mun­kálatoknak még ez évben leendő végrehajtására nézve a szükséges intézkedéseket megtettem.“ Ezen határozott leiratból azt kell követkéz tetni, hogy a szükséges költségvetés megtörtént, meg is szavaztatott. Azt meg tudom, hogy dolgoztatott az illető államszakosztály 1871-ik esztendőben, dolgoztatott azután is, sőt 1873-ík és 1874-ik években egy kotró gép is alkalmaztatott, mely által annyira ki- kotortatott ezen átmetszés, hogy a Tisza legkisebb vízállásán alul esett 1—2 lábbal. Azonban az átmetszésnek egészen kiapadása, s a Tiszának a legalsóig leszállása után tapasztal- tatott most a folyó évben, hogy az ottani holt Ti­sza ingoványos glébája összecsúszott annyira, mi­szerint most 4—5 lábbal magasabb az átmetszés ezen részének medre, a Tisza legalacsonyabb állá­sához képest. Ezen körülmény a szakasz mérnökség részé­ről a minisztériumhoz felterjesztetvén, minthogy a mostani rendkívüli apadás és szárazság idején az átmetszésbe összefutott és megkeményedett földet kézi munkával lehet kiemeltetni, ezt is elrendelte a minisztérium úgy, hogy vállalkozónak adta ki, s az köteles folyó évi szeptember l-ső napjától na- I ponkint 500 munkást kiállítani, és a munkát negy­ven nap alatt bevégezni. Ezzel egyszersmind a szükölködők kenyér- kereshetése is előmozdittatik a vidéken; tehát két­szeres édekből várja a Tisza-Bodrogköz, különösen pedig a mostani Tisza ál.al rongált Karád község a munka erélyes kivitelét. Azonban valamint a figyelmes vidékiek: úgy a szakértő mérnökök is azt tartják, hogy az a Tisza, mely ezelőtt önkényt elhagyta azon folyá­sát, a hová most a tudomány vissza akarja ve­zetni, aligha fog bemenni bizonyos kényszerités nélkül. Ez pedig egy sarkantyú lenne az átmetszés felső torkának átellenében, mely oda vetné a Ti­szát épen, a hová kell vágnia, hogy a neki kisza­bott uj folyást elfogadja. E nélkül nem tartjuk sikeresnek ezen veszedelmes átmetszésre fordított, s még befektetendő költségeket. Ennek figyelembe vételére kérem az igen tisztelt miniszter urat. Ez a sarkantyú is most épít­tethetnék meg a legalacsonyabb vízállás idején, s minthogy a szakértők kiegészítőül ajánlják ezt, méltóztassék megrendelni. Van még itt Karádnál eféle sarkantyuzni va­lója a tisza-bodrogi szabályozó társulatnak is, sa­ját töltései érdekében; el is van az határozva, szá- littattak is a helyek színeire czölöpök és rőzsék még tavaszkor, azóta ott száradnak, korhadnak, mert a viz leapadását kellett bevárni. Most a leg­alsóig szállt: tehát szintén bozzálátand a társulat is a munkához addig, mig megint késő nem lesz. Maga Karád községe azt kérte a kormányhoz és megyei bizottmányhoz beadott folyamodásaiban, hogy készíttesse el a hatóság a tervet, mely a templom, papiak és a falu megmentésére alkal­mas, és a lakosokat kényszerítse a munkára ; mind ennek nincs semmi következése. A egyszerű falusi nép maga nem tud a Tiszának parancsolni. Folya­modásai feltalálhatók a megyei bizottmány 1871-ik évi 466/3166, és 1873-iki évi uslgi0 számai alatt. Sáros Patak, 1874. augusztus 28. Szak ácsi Dán i e 1. A hitelsegélyegylet feloszlása alkalmából. Nemzetünk közgazdasági erőlködéseit alig le­het a szánalom és megindulás legmélyebb érzete nélkül tekinteni. Valóban fátuma az nemzetünknek, hogy ha­bár jól tudja, miként a kiegyezés óta igenis meg­változott viszonyai s elvállalt közterhének óriás nagysága folytán egyre növekedő veszélyes helyze­téből közgazdasági önállósága utján szabadulhat csak s ennek tudatában el is követ mindent, hogy ez útra rájuthasson: mind ennek daczára folyvást lenyügözötten kénytelen az őt fogva tartó hibás körben mozogni. Már számtalanszor el volt mondva, hogy nemzetünk ezen fatális helyzete a lajthántuli s lajtháninneni közgazdasági érdekek egy kalap alá vonásából származik, azon körök elfogul - ságából folyólag, melyek a monarchia üdvét még mindig az egységesítésben s Magyaror­szág közgazdasági leigázásában keresik, s melyek épen azért mai papig sem képesek átlátni, hogy az ilyetén modus procedendi az ellenkezőre vezet; hogy Magyarország eiszogényitése maga után von­ja Ausztria elszegényitését is ; a mit ugyan az élet már is eléggé igazol. Közgazdaságunk terén mindinkább mutatko­zó veszélyes symptomák arról győznek meg bennün­ket, hogy ama szerencsétlen politikának szóvivői még magyar körökben is szaporodnak, épen azok személyében, kik Magyarország közgazdasági önál­lóságát, a birodalom két felének közös érdekei szempontjából, már a 60-as években égető szük­ségnek tüntették fel, és a közvagyonosodás volt jelszavuk. A kiegyezés óta e jelszó azonban mindinkább veszítvén jelentőségét, ma már azt látjuk, hogy so­kan épen azok közül, kiket anyagi érdekeink eré­lyes védőinek hitt a közvélemény s tisztelettel em- lité nevöket, — ezúttal ellenkező szerepre vállal­koztak, s irtóznak mindentől, a mi közgazdasági dolgokbau magyar nemzeti alappal vagy színe­zettel bir. Mig mások az anyagi érdekekbe vágó modern tényezők köréből kizárva, vagy kizárkózva oly eszmemenetbe élik bele magukat, mely őket dickensi ecsetelésre méltóvá teszi ugyan, de a mely a nemzet anyagi emelkedésének vajmi kevés len­dületet ad. Valóban bámulatos, hogy anyagi érdekeink némely szóvivőjének közgazdasági politikája ho­gyan változhatott meg ennyire, s mi okozhatta e változást épen most, midőn nemzetünk zömét be kellene vonni a magasabb röptű ipar és keres­kedés régióiba; midőn mindenki heláthatja, s ma­ga az élet is mindinkább feltünteti, hogy köz- gazdasági önállóság nélkül Magyarország állam­életének órái megszámláivák, szemben azon terhes kötelezettségekkel, miknek teljesitésével önmagának s Ausztriának tartozik. De eltekintve ezen nyomós indokoktól, már maga azon egyetlen körülmény, hogy a politikában is van morál, és a politikai morál egyik főtörvé­nye a következetesség — komoly figyelmezteté­sül szolgál, hogy elvhűségünket megőrizzük, kivált mikor ezt a közérdek követeli. Épen azért még inkább ámulatba ejt Wenin- ger ur közgazdasági politikája, mely ellenkezője amannak, melyet a 60-as években oly garral gyti- rüztetett szét, és a melynek irányát bank- és hitel- ügyünk önállósítása képezé. Weoinger ur azonban nem csupán a múlt évi deczemberben a „Pesti Napló“ hasábjain, hanem a hitelsegélyegylet közgyűlésén igyekezett leginkább feltüntetni helyes közgazdasági politikájának meg­változtatását : midőn egész grand-seigneuri rátartással „tessék a bankkérdést megoldani“-féle provokáló kifejezést használt az ott nyilvánuló hazafias törek­vések ellenében, és a hitelsegélyegylet három havi fentartásávai mintegy kegyelmet látszott osztogatni. Pedig meggondolhatná Weninger ur, hogy a folytonos bő termés s nagy kivitel esetére is évek kellenének, hogy a birodalom két felének közös érdekeit s ezéijait egyre félreismerő bécsi pénzügyi körök által nagy részben okozott bajait Magyaror­szág kiheverhesse. Aztán ne hallja-e az idei csapás folytán öbb vidéknek már is hangoztató segélykiáltásait? S vájjon ez egyetlen körülmény is nem indokolja-e eléggé a hitelsegélyegylet fenntartásának szük­ségét ? Mennyire növelte volna Weninger urnák a múltban szerzett hazafiui érdemeit, ha azt mondja a közgyűlésen: ime uraim! a jelen év is inkább csapásaival, mint áldásaival tűnik élőnkbe s nem egy vidék van, mely a kormány gondoskodását az idén is igénybe venni kénytelen; következőleg nekünk is, már tudniillik a hitelsegély egyletnek szintén megvannak erkölcsi kötelmei s oda van utalva, hogy a csapások s folyton tartó pénzvál­ság közepeit üdvös irányú működését meg ne szüntesse ez időn. Hiába! mai időben a közvagyonosodási jel­szó ama tágító appendixe elveszítvén, akarva nem akarva az öuvagyonositás híveit gyűjti maga köré és e veszélyes symptomák főleg közgazdasá­gunk terén mutatkoznak nagy mértékben. Pedig a közgazdaság emelkedése vagy hanyatlása a ma gángazdaság emelkedésével vagy hanyatlásával áll arányban. A kik ez igazságot tagadják : azok a nem­zetgazdasággal valóban humbugot Űznek. K u nsc h. A magyar királyi pénzügyőrség Budapesten. Hogy a közönségnek egyes hatóságok műkö­désébe némi betekintést szerezzünk, röviden elősoro- landjuk az okokat, melyeknél fogva a Budapesten létező pénzügyőrség napról napra mindinkább kö­zeleg végleges feloszlásához. Az első az, hogy a pénzügyigazgatóságnál van egy titkár, ki a pénzügyőrségi osztályban mint előadó működik; de minthogy ez úri ember a ma- gjar nyelvet tökéletesen nem birja, ellensége min­den magyarnak s mindenkép arra törekszik, hogy a Budapesten létező pénzügyőrségnél alkalmazás­ban álló magyaroknak szolgálatát ezen intézetnél megkeserítse, mi többnyire a következő módon tör­ténik : Ha t. i. valamelyik értelmes fővigyázó a szem­lészi vizsga letételéne engedélyezésért folyamodik, úgy bizonyára évekig sem fog arra bocsáttatni, minek kö­vetkeztében az illető belátja, hogy legjobb akarata mellett és ismereteinek daczára sem mehet előre, mután még az sem engedtetik meg neki, hogy vizsga által bizonyítsa be, hogy ért valamit a do­loghoz. Ennélfogva, mihelyt csak lehetséges, azon iparkodik, hogy menekülhessen azon testületből, hol a magasabb állomásokon oly egyének türetnek, kik a magyar nyelvet nem bírják és a magyar embert saját országában csak üldözik. Hogy állításaink nem légből kapottak, min­denki belátandja, ha ama fővigyázóknak még ne­veiket is elősoroljuk, kik már több két évnél a szemlészi vizsga letétele végett folyamodtak, de arra engedélyt még mai nap sem kaptak, és kik­nek folyamodványaik egészen megsárgulva a pénz­ügyőrségi osztályban (uj fővámhivatali épület, 1. emelet 18. sz. ajtó) az első szobában létező szek­rényben hevernek. Ezeknek neveik: Gáts, Molnár, Szelepcsényi, Totterer stb. Egyébiránt még rósz néven sem vehetni a pénzügyőrségi előadótól Pesten, hogy a magyar i fővigyázókat szemlészi vizsgára nem bocsátja, miu- ( tán a vizsga letétele magyar nyelven történik, s mind ő, mind a vizsgáló bizottság elnöke, mind pe­dig a vizsgáknak eddig együttműködő B. J. pénz­ügyőri biztos nélkülözik a magyar nyelv tökéletes ismeretét, s igy azon esetben, ha a vizsgálandó jelölt valamely kérdésre hibásan válaszolna, egyikök sem lenne képes az előirt hivatalos nyelven kellő fel­világosítást adni. Ezen visszásságra hátrak vagyunk Madarassy Pál alállamtiíkár ur figyelmét különösen fölhívni. A másik ok, miért közéig feloszlásához a pesti pénzügyőrség, a pesti pénzügyigazgafóságnak rész­rehajlása, mint azt következő esetből bebizonyítani lehet. Egy pénzügyőri biztos egy hivatalos tény- leiráson, mely az ttgydarabek közt 252/1874 sz. alatt található fel, egy aláírást hamisított, miről a pesti pénzügyigazgatóságnak ugyan tudomása van, de azért vizsgálat az illető biztos ellen el rendelve nincs, mivel kebelbarátja az igazgatóság­nál létező pénzügyőrségi előadó. Főkép ezen körülmény miatt, hogy a pénzügyőri biztos ellen a hamis aláírásért vizsgálat nem indíttatott, tágult annyira a fegyelem a pesti pénzügyőrségnél, mi­után az összes legénységnek tudomása van az esetről és az illető azért még mindig mint biztos hivataloskodik; ha tehát valamely pénzügyőr bármi kihágásért feleletre vonatik, mindegyik a többször érintett biztosra hivatkozik, s mondja: „engem cse­kélység miatt vizsgálat alatt akarnak vonni és megbüntetni; miért nem büntetik meg .... biz­tost, hiszen ő bünfenyités alá tartozó tényt köve­tett el s talán még jutalmat kap érette!“ Továbbá a pénzügyőrök mindegyike igen jól tudja, hogy ha más biztos, szemlész vagy fővi­gyázó ily bűntényt követ el, az illető bizonyára vizsgálat alá vonatott és egyszersmind abtinfenyitő törvényszéknek átszo’gáltatott volna. A harmadik ok : a miért a budapesti pénz­ügyőrség ugyszólva egészen szétoszlik, a nyomorú­ságos elszállásolás. Állításunk igazságáról mindenki személyesen meggyőződhetik, ha az 1 2. és 3. sz. biztosság laktanyáit megtekinti Mindezen laktanyákban a legénység az egész­séget veszélyeztetőleg van elszállásolva; az 1 és 3. biztosság laktanyáiban (az előbbi a Józsefváros­ban, tömő-uteza 28. sz., az utóbbi Budán a Vízi­városban, az országút és horvát-uteza szögletén van elhelyezve) épen semmi ivóviz sincs, s a legénység kénytelen csekély zsoldjából a vizet a negyedórányi távolságra fekvő Orczykertből, a 3-ik biztosságnál pedig a Dunából kés z pénzen beszerezni. Az első biztosság legénysége több­nyire nyirkos pinczelakásokban van elszállásolva, hol éjjen át a ruhák és lábbeliek megpenészednek; hasonlóan áll a dolog a 4-ik szakasznál a lőpor- torony-utezában. Hogy mily állapotban létezik a 3-ik számú bizottság laktanyája, arról magának fogalmat csak az szerezhet, ki azt saját szemeivel látja; elég legyen csak annyit fölemlíteni, hogy ha ezen laktanyában tűz ütne Ki, — mitől ment­sen isten! — az első emeleten elszállásolt legény­ség csak életveszélylyel menekülhetne, miután az udvarban levő erkély fából van épitve. Továbbá ezen laktanya a fennálló szabályrendeletekkel el­lenkezőleg a biztosság területének legszélső végén van, holott a laktanyáknak a kerület központjában kellene elhelyezve lenniök. Most tehát azon kérdés merül föl, hogy a budapesti pénzügyőrség számára a pesti pénzügy- igazgatóság által miért vétettek föl oly nyomora ságos lakások? A válasz egészen rövid. Azon ház, melyben az első biztosság van elhelyezve, egy magy. kir. osztálytanácsosnak a sajátja; a má­sik, hol a 3-ik biztosság van elszállásolva, a pesti pénzügyőrségi előadó egyik jó barátjának a tu­lajdona. Ez okból tehát több mint 150 ember, — mintegy fele a budapest pénzügyőrségnek — kény­telen ily nyomorúságos szállásban kínlódni, pedig megjegyzendő, hogy ezen nyomorult lakíanyákért roppant házbér fizettetik. Ezek azon főokok, a melyeknél fogva a bu­dapesti pénzügyőrségnél, kevés kivétellel, valamire való ember szolgálni nem akar, és ennek folytán a budapesti pénzügyőrség végleges feloszlásához gyors lépésekkel közeleg; e mellett hogy menekül meg a kincstár, mindenki elképzelheti Hogy az itt előadottak szóról-szóra igazak, biztositjuk nem csak a közönséget, hanem a pénz­ügyminiszter urat is. Xy. Borszék, aug. 25. A fürdőidény kezd a vége felé járni. A ven- ! dégek egy része már elment, a másik része készü­lőiéiben van ; egy harmadik része azonban szep­tember közepéig, sőt még azon túl is itt szándéko­zik maradni. Nem is csoda! Borszék mindig Bor­szék, s hát még ha szállásai másképen tolnának berendezve? ! Különösnek tetszhetik, de Borszékre vendégek még most is érkeznek, igy volt orsz. képviselő és honvédőrnagy Kovács Lőrincz is — a ki különben évek óta látogatja Borszéket — csak tegnapelőtt jött meg N.-Bányáról, s mintegy i 4 hétig szándékszik itt maradni; sőt Budapestről I is pár nappal elébb is kaptunk vendéget. Na de, í mint mondám, még is csak ősziünk s mindjárt, mindjárt elmondhatjuk, hogy : „Kedves fecském jó utat!“ s még pedig a legtöbb esetben ezen bu­TÁRCZA FALSEN EDITH. Irta J-EGOUVÉ jiRNÖ. Fordította A M I C A. V. elő tt, hogy ez az énekes büvésznő mi volt reám nézve? Minden hang, mely a légbe felszállt, a fe­jemre tért vissza, véremben áradt szét, egész lé­nyemet megtöltötte, és ujjáteremtett. Éreztem, hogy e dallam csodás hatalma alatt gondolatom újjá születik, mint a haldokló növény az áldásos eső alatt. — Hogy ez az elragadtatás mennyi ideig tar­tott? azt nem tudom; egy erős fájdalom érzése hozott magamhoz, mert az ablakhoz támaszkodva, elaludtam, a földre estem és megsértettem maga­mat ; de mit gondoltam én most sebemmel, s a sebemből folyó vérrel ? Ismét ember voltam! éreztem, hogy az eszem helyén van. — Mily boldog az a nő! - mondá Edith sut togva. (Folytatás.) Az ifjú leány gyöngédségének nagyon kedves küzdelme volt ez, Aloys sötét bizalmatlanságá­val és gyanakodó természetével szemben. „Szívesen — mondá Aloys. — Ezelőtt tíz hó­nappal, egy szombati napon, lássa kegyed, a napját is tudom, sőt a pillanatát is; éjjel volt: az ablak mellett állottam, homlokomat a vasrostélyzathoz tá­masztottam, mert vasrostélyokkal voltam körülvéve ; a csillagok ragyogtak, az ég tiszta volt és világos, egy kert terült el előttem, és hosszas idő óta most éreztem először, mintha fejemnek nem lett volna forrósága; rögtön egy fris szellő fuvallat érinti az arezoraat, s nem tudom minő varázs következté­ben, úgy éreztem, mintha szivem mélyében, a hajnal gyenge világossága, az öntudat első érzete ébredt volna fel; körülnéztem magamat, és érez­tem, hogy nézek ; a fák ormait megezüstöző holdat látom, s értem, hogy az ott a hold; a holdat, csil­lagokat a pázsitot, fákat és virágokat a nevökön neveztem, és akkor .... — És akkor? — kérdé Edith könnyeit letö­rülvc. — A szomszéd háznak egyik ablaka megnyí­lik, egy fehér ruhába öltözött nő hajlott ki, meg­nézte az eget és visszahúzódott: s aztán, nehány pillanat múlva, zenét és egy hangot, énekhangot hallottam; énekelt! Oberonnak Bezia-áriáját énekelt e. Mit mondjak ? Hogy fessem le kegyed — Másnap korán keltem fel, az erkélyre fu­tottam, honnét az egész vidéket beláthattam. Ah ! kisasszony, mily szép a világ! Szegény boldog! kegyed azt nem tudja, nem tudhatja, mert sóha sem volt az életből száműzve; de miután egy egész hónapig bolyogtam abban a rettenetes pokolban, mit őrültségnek neveznek, s az életre visszatértem, oly szép és megható volt az embereket, a földet és a napot ismét látni! Ösmeri kegyed a napot ? Mily kimondhatatlan élvezet volt a gondolato­mat és öntudatomat birni! Hányszor borultam térdre, azt kiáltva: „Én istenem! mily jó vagy!“ | Az embereket szerettem ; először életemben kiván- j tam a gazdagságot: hogy a szegényeket meggaz- dagitsam. — Aloys ur, ön jószivü. — Nem, boldog voltam. E naptól kezdve gyógyulásom sebes léptekkel haladt. Ha szenved­tem, zenét rendeltek, igen, a zenét úgy rendelték, a hogy a betegeknek az erősítő orvosságot ren­delik, s a zene hallására minden fájdalmam leesi- lapult : engem a zene gyógyított meg. — És a zene tette beteggé, ugy-e ? — Igen, a zene tett beteggé; de megbocsátom a zenének, — kiáltá lelkesültséggel ; a zenét annyira szeretem, a hogy nem szerette senki ! A zene gyermekkorom jóltev'je és sajnálatra méltó ifjúságom támasza: ma, midőn a gyógyulás első mámora elmúlt, s mély bánatom visszatért, mi tart fenn ? A zene. Elhiszi kegyed, néha még a ! felett is megvigasztolódom, hogy nem vagyok többé ember, s talán örökre tétlen és természetien életre vagyok kárhoztatva, hogy ez által egész életemet a művészetnek szentelhetem. Egy zongorám van . .... De mennyire elhagyom magam ragadtatni! Kisasszony; kegyed nem tudja, hogy e szóval z e- u e milyen érzéseket ébresztett föl bennem. — Beszéljen ! beszéljen ! — Egy zongorám van, mely előttem több mint egy hangszer, legjobb barátomat és jobb nap­jaimat juttatja eszembe; s midőn magányos szo­bámba zárkózom, zongorám és Gluck mindent el­felejtet velem. — A zeneszerzésben nem találna ön hatal­masabb vigasztalást ? — Most már nem tudok zenét irni; hússzor is megkísértettem, de hasztalan. Mihelyt sikerül nehány eszmét összeállítanom, értelmen meg­zavarodik, agyvelőm elnehezül; a teremtésre nem elég erős a fejem, pedig volt egy olyan éjszakám, midőn.............De az ilyen vallomásokat csak az anyjának mondhatja el az ember. — Úgy beszéljen velem, mint az anyja leá nyával. — Volt egy olyan éjszakám, midőn 6 óra hosszat lángeszű zenész voltam. — Tudtam, — hiszem. — De ez még nem elég, — folytatá Edith szavától még jobban fellelkesülve; még egy sok­kal különösebb emlékem is van, egy homályos emlé­kem, mintha álom lett volna, s mégis oly megfogható, mint a valóság: néha úgy tetszik, mintha egy helyen, melyet nem tudok leírni, egy olyan időben,melyen nem tudok meghatározni, olyan állapotban, melyre emléke­zem ugyan, de mégis elmosódik előttem, olyan éneke­ket írtam, melyek méltók voltak arra, hogy meg­maradjanak. — S ha ez igaz volna ? — kiáltá a leány, a Bochmelnétől hallott beszéd emléke által elra­gadtatva. — Ha ez igaz volna, akkor megváltozna életem! De fájdalom! semmi nyoma sem maradt. Eleinte, ez a hit élt bennem, s e hit reménység­gel töltött el, azt hittem, hogy őrült állapotomban zenét írtam. —- S aztán? — Kértem anyámat, hogy írjon annak az orvosnak, a ki ápolt: de semmit sem küldött ! — Csalódtam. Pedig — folytatá — még most is látom a papíromat, a pennát, látom a hangjegye­ket, a mint ujjaim alatt szaporodtak. Oh ! ez az emlék üldöz és emészt, mert érzem, hogy azok a dallamok nagyon szépek voltak, s ha megtalálhatnám , érzem, hogy a gondolatomra nehezülő fátyol szétszakadna, és ismét teremt­hetnék. Edith égett a vágytól ezt mondani : — Igaza van, a dallamok léteznek, a kerti lakban egy szekrényben vannak, — de mégigérte volt Bochmel asszonyságnak, hogy titkát nem árulja el, s hallgatott. Aloys mély csüggetegséggel folytatta : — De miért is Írjak ? miért vegyek erőt magamon? mi haszna a tehetségnek? junius 1-je itt van, egy hónap múlva julius 1-je, s két hónap múlva augusztus 1-je, és augusztus elsején . . . . akkor én .... oh ! Anélkül, hogy mondatát befejezte volna, az ifjú kebléből egy fájdalmas kiáltás tört ki, felug­rott és elszaladt, Edith Etchahonnal egyedül maradt. Nemsokára a többiek is megérkeztek, s foly­tatták utjokat. Edith gondolataiba merülve há­tul maradt s egyedül ment ; egy idős asszonyság, ki nagyon gyöngéden szerette, hozzá csatlakozott s azt mondta: — Gyermekem, nem Aloys úrral volt ezen a sziklán? — Igen, vele voltam. — Bámulom bátorságát. — Bátorságomat! amiért e sziklára jöttem? Oh! én a hegyek közt nőttem, s biztos lábom van. — Nem a sziklákat értem, de a társától én részemről nagyon téltem volna. — Miért? — Miért? —folytatá az öreg asszonyság rej­télyes hangon; három nappal ezelőtt azt hallottam, hogy ez az ifjú őrült volt. — Tudtam. — Tudta! hát azt tudja, hogy a dühroham az ilyen szerencsétlenekre pillanat alatt ismét reá jöhet ? egy égetőbb napsugár elegendő arra, hogy elveszítse eszét, s őrültségében kegyedet a sziklá­ról a mélységbe taszítsa? esünk igazán szivből jő. A kedélyes együttlét ba­ráti viszonyuyá, sőt néha s néhol talán még többé is fejlődött; tehát nehéz a megválás. Mint már az „Ellenőriben el volt mondva, az idény kezdetén a borszéki társasélet egyáltalán nem volt irigylendő; a fennebbiek pedig épen el­lenkezőről tesznek tanúságot. És itt újból is elis­merésünket kell Mikó Mibály főispán urnák és ne­jének nyilvánítanunk, mint a kik legfőbb tényező­ként folytak be abba, hogy a borszéki társas élet kedves és felvidító legyeD. Egyébiránt ezért csak­nem az összes fürdővendégek elismerést érdemel­nek — kisebb-nagyobb mértékben. Az utolsó színi előadás jelen hó 21-én volt midőn „Alfons ur“-ban Prielíe Cornéiia — Ray­mond asszony szerepében —- és leánya Szerdahelyi Antonia k. a. is — Adriene szerepében — föllép­tek. és kitűnő játékuk által a szűnni nem akaró tapsokat, köszönik és virágbokréták özönét érde­melték ki. Antonia k a. valóban mindnyájunkat meglepett. Jeles művésznőnk is tegnap hagyta eí Borszéket. Az utolsó formális és igen sikerült bál 20-án volt; ezen „szent istváni bál“ minden évben me' szokott tartatni. Szt. István ünnepéről annyit Be­jegyezhetünk, hogy a korábbi években divatozott folytonos lődözés — igen helyesen — elmaradt, s csak nehány mozsár-durranás s estélyi kivilágítás jelezte az ünnepélyt külsőleg. Nézetünk szerint° ez is fölösleges. Egyébiránt azt is fölemlítem, hogy miután a világítás folyama alatt a zenebanda Kölcsey „Hymnus“-át és Vörösmarty „Szózatját el­húzta, a közönség fiatal része a gyönyörű csilla gos égboltozat alatt, a világítás fényénél tánezra kezdett, s jóízűen tánczolt. Az igy a sétatéren rög­tönzött táncz egyébiránt az idény második felében igen gyakori volt. F. hó 22. délutánjára pedig egy kirándulás volt tervezve; de az idő a szabadban a fenyvesek közti összejövetelre nem nagyon kedvezvén, az ősz szes fürdői közönség bekerült a bálterembe, s ott éjféli 11 óráig vigan mulatott és tánczolt: a sok szép nő és kedélyes együttlét minden gondot, but és bajt száműztek. Ez egyébiránt, úgy látszik, az utolsó nagyobb társas összejövetel volt a jelen idényre; hiszem azonban, hogy jövendőben sokszo­ros folytatása következik. Most pedig ismételve: „kedves fecském jó utat!“ _________ Cs. KÜLFÖLD. — Aug. 31. — Franczia köztársaság. A „Times“ pári­si tudósítójának Mac Mahont jellemző czikkéből, melyről esti lapunkban szó volt, ide jegyezzünk á következő vonást: A „Times“ tudósitója szerint Mac-Mabon maga beszélte el 1868-ban egyik ba­rátjának, hogy ő III. Napóleonnak is kijelentette, miszerint az ő ügyéhez csatlakozott, de nem mert bonapartista lett volna, hanem mert az ő ügyét a rendével azonosnak tartotta, a mire pedig Fran- cziaországnak elkerülhetlen szüksége van és volt. Napóleon egy ízben Algierban (Oranban) volt s ebéd után a császár, Mac-Mabon, Fleury és Cas- telneau tbkok a kioszkba mentek ki a kertbe. Hogy­hogy nem a beszéd az államosinyra kezűit. Mac- Mahon pedig kijelenté a császárnak, hogy azt soha sem helyeselte. „Tudom, igy szólt Mac-Mahon Napóle­onhoz, hogy vannak esetek, midőn az állam biztonsága és érdeke elkerülhetlenné teszi a törvénysértést, melynek nem lehet mindig betűjéhez ragaszkodni, s miután a törvénysértés elkövettetett (miután más eszköz nem volt), rendesen a helyreállított rend szolgál e tett igazolásául; nem vagyok rigorista, de Francziaország helyzete nem tette szükségessé és elkerülhetlenné az ön által elkövetett államcsínyt, még mindig lehetett volna megállapodásra jutnia a nemzetgyűléssel. Mindazáltal tehát, hogy nem he­lyeseltem tettét és sokáig ingadoztam is, az ön zászlójához csatlakoztam, kivált midőn a plebisci- tum alkalmával arról értesültem, hogy a démagó- gia a hadsereget „t.em“-mel való szavazásra fog­ná birni; az ön zászlójához csatlakoztam azért, mert világos lett előttem, hogy az a rend zás lója is. Szolgáltam aztán hiven önt, hahár nem vagyok bonapartista.“ Spanyolország. (A kormány elisme­réséhez. Don Carlos és a pápa.) A „Ta­gespresse“ tudni akarja, hogy az orosz kormány második válaszjegyzéke, melyet rz elismerés kér­désében a nagykövetekhez intézett, 22-ikén érké­zért Bécsbe s lényeges pontjai szerint ez volna: Kiemeli, hogy Oroszország, mély sajnálatára, újabb megfontolás után sem képes magát olyan kormány elismerésére elhatározni, mely saját hazájábau sincs elismerve, melyet még barátai is csak átmeneti dictaturának tekintenek. Oroszország a spanyol ügyekbe való minden beavatkozást perhorrescál s sem az egyik, sem a másik pártot nem támogatja. A pétervári cabinet minden spanyol kormánynyal hivatalos viszonyba fog lépni, mely az országban valamely jogi alapon nyugszik, legális tekintélylye — Midőn az ember egy deliriumban levő beteg ágya mellett ül, tudja, hogy a beteg minden perez ben reá rohanhat és megsértheti; s e félelem daczára ott marad és ápolja. — Egy beteg és egy őrült között véghetetlen nagy különbség és távolság van : az őrültség több a szenvedésnél, egy tébolydott látása épen olyan irtózattal tölti el szivünket, mint a meggyaláztatás látványa. — Igen, — mondá mély szomorúsággal Edith, — az emberek hosszú és veszélyes utazásokra vállal­koznak, hogy egy régi rum-maradványt, vagy egy Összedőlt templomot megbámuljanak, s még e holt tárgyak is sajnálkozásunkat költik fel; egy em­beri lélek szétrombolása nem sokkal meghatóbb látvány-e? A kő nem tudja, hogy mi a szégyen, a kő nem érez; de az őrült egy érző rom. — Gyermekem, a szivének igaza van, de e szerencsétleneket megvetésünkre még az isten is kijelölte az által, hogy dúlt arczkifejezésekre, s téveteg tek’ntetü szemökre e szót irta : r e p ró­hati o. Ez idő alatt Falsén ur birtokára érkeztek, s a beszélgetés félbeszakadt. A hiúság minden emberi érzeményben meg van, de a szerelemben legnagyobb mértékben meg­találják, szeretjük a mi szép, nemes és értelmes; a szerencsétleneket is szeretjük, ha szerencsét- lenségökben valami nagyszerűt, vagy feltűnőt találunk; még egy gonosztevőt is szerethet az ember, ha bűne valami különös vakmerőség vagy rendkivüliség bélyegét hordja magán; de leala­csonyítva és megvetve lenni! ez rettenetes 1 És e megvetés, a mivel szegény Aloyst súj­tották, volt az, mi az ifjú képét Edith szivébe véste; e leány szeretete épen abból képződött, mi a többi nőknél minden gyöngédebb hajlamot meg­ölt volna; e szép léleknek rendeltetésében volt, hogy minden érzeményét a szánalomból nyerje. A mi Aloyst illeti, az ő szenvedélye egy­úttal gyönyör és gyötrelem volt : nem mert szeretni. (Folyt, kőv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék