Ellenőr, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-01 / 269. szám

is magyarok. Nem magyar vidéken csak oly mérv­ben magyarosodnak, mint mások, sőt nagyobb mérvben, mert egyetlen nem magyar nemzetiség­hez sem csatlakoznak. Ami pedig hazafiságukat illeti! — nagy szó ez uraim! mi azt hiszszük, ép oly jó és ép oly rész hazafiak, mint átlag véve keresztyén atyánkfiái, ezen mateak­listikus vi­lágban ! Hanem ha az nem tetszik Csernátonynak s az egész liberális tábornak, hogy tömegesen jön­nek be külországból a zsidók, és azok rögtön meg nem magyarosodnak; s nicolátusi törvény hijján ellepik az országot, s­zociális, sőt politikai befo­lyást gyakorolnak, mielőtt éreznék, hogy e föld hazájuk, ha ez a bajuk az uraknak, (pedig ez nyomja szívöket) ezt tetszett volna előbb meggon­dolnák, mielőtt liberalismus fitogatásával megsza­vazták volna a zsidók feltétlen egyenjogúsítását. Most erről késő beszélni, és midőn így cselekesz­­nek,­­ most azt követelik az urak, hogy a zsidók „hálából“ egyszerre megmagyarosodjanak: ezek indignálódnak, vagy­­ az önök szemébe ne­vetnek. De ha ebben Csernátonynak nem is volt igaza, más oldalról azok sem jártak el tapintato­san vagy igazságosan, kik a zsidók védelmére kel­nek. A „P. Lloyd“ és magyar utánpapolói csak könnyebb végét fogják, mondván, hogy ez csak confessionalis ügy, a zsidóság csak confessio, val­lásfelekezet. E szempontból ózsdiság volna fölötte vitatkozni, megengedjük. De ez nem áll. A zsidóság nagy számával, Magyarország ethnográfiai s gazdászati viszonyai közt egy társadalmi problémát képez, melyet az emancipatio, a jogegye­sülés, meg nem oldott, mert a keresztyénség és zsidóság még ezután is oly el­különítve áll egymás mellett és között mint víz és olaj. Abban is hibáznak a zsidók ügyvédei, hogy absolute nem engednek meg egy hajszálat a zsi­dóság ellen emeltetni szokott vádakból; hogy sér­tésnek veszik a legigazabb állítást, mely alsóbb osztályaik tömegének mivelődési s erkölcsiségi állapotaira vonatkozik. Ne hunyjanak szemet a tények ellen. Nem lehet csak felekezeti elfogult­ságnak, vagy indokolatlan gyűlölködésnek és irigy­ségnek tulajdonítani azon jelenséget, hogy a né­pek közérzülete az egész világon ellenük van, hogy a legciviliülte­bb népek, a németek vagy hollan­dok között mindenütt, a­hol nagyobb tömeg­ben laknak, ellenszenv nyilatkozik ellenük. Sok „rohadt Dániában“ , ezt objective kell észlelniük ; a hiányt és­­oszat maguknak fölismerniük, hogy azon segíthessenek azon miveltebb köreik, kiknek küzdelme az orthodoxok ellen már maga is mutatja, hogy ők is érzik a mit mondunk. Mind­ez nem nagy dolog oly országokban, hol a zsidók minimális töredékét képezik a lakosság­nak, mint Angol- vagy Francziaországban , de so­ciális kérdés fontosságával bír Magyarországban, hol a nép egy tizedrészét képezik. De a kérdést nem kell nehezíteni szenvedé­lyek által. * * * A „Magyar Ujság“-ból: Dicsérettel hallottuk említeni „zsidóinkról“, hogy a vidéken már nagyobb részt megmagyaro­­sodtak s csak a fővárosban hódolnak még mindig a germanisatiónak. Ez a listán mindent megmagyaráz. Ha majd Magyarországnak önálló pénzügye s ezzel kapcsolatban lesz magyar kereskedelem, mely nem a saját sütötte kalács morzsáiból lesz kény­telen élni mások kegyéből: a fővárosi zsidó is meg fog magyarosodni. Lám, a vidéki zsidó megmagyarosodott, mert ott ő a vevő, élet­szükségleteiben rászorul a magyar nyelvet beszélőkre. így van a fővárosi zsidó Bécs­­sel szemben. Hatalmas urak azok ott fönt. Tessék a magyar kereskedelmet emancipálni Bécstől s meg­fogják látni a hatást. Hanem ez aligha­nem olyan kívánság, mintha valaki azt várná, hogy az osztrák miniszterek ma­gyar kollegáikkal magyarul beszéljenek. Az ilye­nekben van a magyarság erkölcsi megaláztatása. A németség mindenütt előtérbe tolatik. Ki ne bálványozná, mikor a bankóprés is a kezében van. A magyar ember pedig mint spec­ialitás, olyan furcsa bogár gyanánt van bemutatva, hogy hében­­korban a hátán lehet fát is vágni, olyan jó bolond. Hogy azután az ilyen jó bolondnak milyen lehet a tekintélye, tessék ezt megfontolni a közös­­ügyes mérlegen, kikutassa azt, miszerint mivel foglalatoskodik azon nemzetiség e hazában legnagyobb részben, s ez­után pedig oda hatni, hogy arra a pályára készü­lők magyaros szellemben nyerjenek szakoktatást. Mindez azonban hazánkban sajnosan még a 19. század végén is egészen megfordítva van, mert ha azt kutatjuk, hogy a zsidó felekezet mi­vel foglalatoskodik e hazában, legnagyobb részben azonnal rá akadunk, hogy a kereskedéssel, s ha továbbá azt kutatjuk, hogy mi történt a kereske­delmi pályára készülő ifjúság megmagyarosítására, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy semmi, s ha annak okát kutatjuk, hogy miért nem történt sem­mi, s ki ennek az oka, kénytelenek vagyunk be­vallani, hogy a mulasztás a kormányt épen úgy, mint a képviselőházat terheli, mert: 1. A kereskedő osztály az 1867. vagyis a magyar kormány fennállása óta folytonosan sür­gette állami, konzulátusi, akadémiai és állami ke­reskedelmi tanodák felállítását azért, hogy a kon­zulátusi s a kereskedelmi pályára készülő ifjak ne legyenek kénytelenek a kereskedelmi tudományok tanulhatása és elvégezhetése végett külföldre men­ni, s ott azokat idegen nyelven tanulni, hanem, hogy e hazában és a hazai nyelven tanulhassák és végezhessék, s mert: 2. E haza kereskedő osztálya folytonosan sürgette illetékes helyen, hogy a „Bibliothek der gesammten Handelswissenschaften“ czimü, jelenleg legtökéletesebb kereskedelmi mű fordíttassék át magyarra, s adassék ki az állam által magyar nyelven azért, hogy a kereskedő osztály a könyv­­vezetést és a levelezést magyar nyelven vezethesse és vihesse, s mert 3. A vámhivataloknál, a vasutaknál és a gőzha­jóknál a hivatalos nyelv ma is még a német lévén, s a vámhivataloknál az Erklärungok, s a vasutaknál az Avisok, s a gőzhajóknál a Bezugsscheinek még a magyar kormány 7. évének uralkodása alatt is folytonosan német nyelven állítattván ki, nemhogy a kereskedelmi téren a magyar nyelvre volna szüksége, hanem ha csak a magyar nyelvet birja, e haza kereskedő osztálya közül valaki, a hazai vámhivatalokkal e hazában a mai világban boldo­gulnia lehetetlen, s kénytelen németté lenni Ma­gyarországban vagy akar, vagy nem. S hogy mindez így van, idezárva vagyok bátor megküldeni: 1. A nagym. közoktatási miniszter úr 11953. számú rendeletét. 2. Waaren-Erklärungzur Eingangs Verzollung, Vormerkung, Aufnahme in die Niederlage állam­költségén nyomott bevallási ivet. 3. Aviso und Bezugs-Schein 2 Kisten Cham­pagner értesítő vasúti levelet. 4. Az államköltségen nyomott Correspondenz­­kartet. 5. Az állam költségén nyomott Aufgabs-Re­­cepissét. *) 6. Az állam költségén nyomott Zahlungs- Bolette d68 k. ung. Verzehrungssteueramlesbárczát. 7. Südbahn Ofen, Frachtgut, Waaggeld, Aus­zufolgen, szállító levelet. Tessék tehát a magyar kormánynak elhatá­rozni, hogy az állam hivatalos nyelve a magyar lévén, a vámhivatalnál, a postánál, a fogyasztási adónál, a rendes adónál, a vasutaknál, s a gőz­hajózásnál szükséges okmányok csak is magyar nyelven nyomathatók, s mindezen hivatalokhoz a beadványok szintén csak a magyar nyelven fog­lalhatók el. A törvényhozás pedig mondja ki törvényül, hogy a magyar nyelven nem vezetett kereskedelmi könyvek a törvény előtt bizonyító erővel nem bír­nak, s ekkor majd ezután lesznek magyar zsidó­ink, de mindaddig, mig az állam maga a német nyelvet a magyar nyelvvel egyenlőkép használni nemcak hogy megengedi, hanem állami költségen önmaga nyomat hivatalos okmányokat német nyel­ven is, s az által a német nyelvet az állam teszi önnmaga hivatalos nyelvvé, noha a német nyelv tör­vényeink szerint e hazában csak épen oly nemze­tiségi nyelv, mint a tót, oláh, olasz stb. addig nemcsak hogy magyar zsidóink, de magyar ke­reskedőink sem lehetnek, mert hisz saját államunk kényszerít bennünket németekké tenni, s még­hozzá saját pénzünkön, mint az idezárt okmányok bizo­nyítják. Fromm Antal, ügynök, gyár érdekeket hiven szolgáló német lap, s mert a hazai s külföldi német lapok sokkal önzőbbek, hogysem a germanisatió elleni nemes föllépés eme nyilatkozatait — saját rovásukra — olvasóiknak tudomására hoznák ! Tehát a jó szándék, s a czél meddővé vált; mert a­kik ön szép s hazafias czik­keit magyarul olvasták, azok úgyis elég jó ma­gyarok, s csak fájdalmat éreznek azon, hogy azo­kat összes nem magyar polgártársaikkal meg nem értethetik. Amit ön czikkeiben, főleg a fővárosi zsidóság ellen vádként hoz fel, hogy a magyar nyelv elsa­játítása által nem iegyekszenek a haza valódi m­a­­g­y­a­r polgáraivá lenni, teljesen igaz (kivéve a kiveendőket), habár e hibában, mondhatni bűn­ben, nemcsak a zsidók részesek. Ott vannak édes szász, román, szerb s német polgártársaink, kik közt sokan, *) de igen sokat, vannak, kik teljesen fölöslegesnek tartják hazánk hivatalos nyelvét megtanulni; sőt nem mondok újat, saját kormá­nyunk kebelében a hivatalszobák nagy részében valóságos apostolai vannak a germanismusnak, mert a szegény alattas hivatalnok, az itt rekedt német és cseh hivatalfőnök kedvéért — ha meg akarja magát értetni — kénytelen, ha tud, ha nem, németül beszélni! Ennyire éretlen és képtelen tehát a magyar , hogy saját országában, a központi hivatalokban sem tud nyelvének kellő tisztetetet s érvényt sze­rezni?! . . . Mig ez másként nem lesz, hijába minden hírlapi harcz a germanismus ellen. Meg kell előbb mutatni a magyarnak, hogy magyar (a vallás más kérdés), s nem bábja és rabszolgája az ide hányódott, vetődött idegennek ! Én is zsidó vagyok, de családomban magyar szó hangzik, s ha csak elkerülhetem s nem kül­földivel van dolgom, minden ügyeimben magyarul értekezem. Örömmel mondhatom, hogy több ily pesti zsidót is ismerek, kik büszkék arra, hogy magyarok. Engedje a Jehova, hogy ezek száma minél nagyobbá legyen! Hogy ennek így kellene lenni, azt egy hazafi sem tagadhatja. Mert akár Mózes, akár Kálvin vagy Luther, akár Jézus vallását kövesse légyen is valaki; akár pedig a görög naptár szerint ülje is meg a husvétot, jó hazafi, s különösen m­a­­gyar hazafinak addig nem tekintem, mig e nemzet nyelvét, a szép magyar nyelvet meg nem tanulja, míg gyermekeivel együtt magyarul nem érez! Mondjon bárki dicsőítő éneket a világ polgár­ságeszméje mellett: én, mint magyar, ellene mon­dok , mert e nép, a testvér és rokon nélküli nép megszűnt lenni, ha nemzeti nyelvét megtagadja; lehet német, lehet szláv, de nem magyar többé! „Nyelvében nemzet élni enyészni szokott“, mondja a nagy költő; ezt emlékeze­tükbe vehetnék azok — zsidók és nem zsidók — kik közönyösen nézik, mint fajul el a lovagias nemzet, mely mindnyájunknak jogokat s szabad hazát adott! Vegye !, szerkesztő úr e soraimat szives tu­domásul arra nézve, hogy vannak jó magyar zsi­dók is, s áldom Jehovát, hogy engem is magyar­nak teremtett! K. Müller Sándor: Az „Ellenőr“ szerkesztőjéhez. Budapest, szept. 28. A „Zsidóinkról“ irt öt igen érdekes czikkeit figyelemmel átolvasván, bátor vagyok becses lap­jába a következő sorok fölvételére kérni Nézetem és véleményem szerint ugyanis el tetszett a leglényegesebb dologról felejtkezni zsi­dóink magyarosodását illetőleg, t. i. a kereskedelmi osztály szakoktatásáról, vagyis a kereskedelmi szakoktatásról, mert midőn az ember valamely nemzetiséget meg akar magyarosítani, a legfőbb és legelsőbb teendőjének annak kell lennie, hogy TÁRCZA. AZ ANGOLOK ejKKi sahh: V HATTEHAS KiPlTinY K­ .A. L .A 3ST ID J A. I­­RTA BERNE GYULA, ELSŐ FEJEZET. A „Forward.“ „Holnap az apály beálltával a Forward brigg — kapitány : K. Z., alkapitány Saandon Rilchárd — a New prince’s Docksból elindul. Rendeltetését nem tudni.“ „ . Ez volt olvasható í­­liverpol Herald-ban 1860. április 5 ikén. Egy brigg indulása Anglia legnagyobb ke­reskedelmi kikötőjében nem valami feltűnő ese­m­ény. Ki venné észre annyi mindenféle és minden nemzetiségű hajó rengetegében, mely a révme­­denc­e két mértföld hosszában alig férhet el. Április 6-ikán mégis már kora reggel óta jelentékeny sokaság borította el a New Prince’s­­ Docks partjait. A tengerészek megszámol­hatatlan­­ testülete mintha találkozót tartott volna ott. A szom­szédos hajógyárak m­unkásónépe odahagyta dolgát, s oda sötét h­ószobáját az üzér, s kongó raktárait a kereskedő. Tarka omnibuszok, melyek a külső medencze-fal hosszát járják, mind egyre új meg új szállítmány kiváncsiakat hoztak és raktak le, mintha az egész városnak egyéb gondja se lenne, m­int ott lenni a Forward elindulásakor. Volt pedig a Forward egy százhetven ton­nás brigg, csavarhajtóval s százhúsz lóerejű gőz­géppel. Akárhány párja akadt a kikötőben. De ha a közönség szemének nem is mutatott semmi rendkívülit: a műértő vett rajta észre valami sa­játságosat, ami nem kerülheti el a tengerész figyelmét. S így, a közelében horgonyzó Nautilus fedélze­tén is egy matrózcsoport ugyancsak erősen talál­gatta a Forward rendeltetését. . . De mit is tartson az ember erről az ár­­boczszerről, mondá az egyik. Ki látott valaha egy­­nyi vitorlát gőzösön. — Nem lehet máskép, mondja rá egy tagba szakadt piros-pozsgás almester, mint hogy ez az épség inkább ár oczaira mint gépére számít, s hogy annyi sok a felső vitorlája, bizonyára azért van, mert az alsók gyakran szél alatt lesznek. Én hát a mondó vagyok, hogy a Forward rendeltetése a sarki tengereket járni, hol a jéghegyek felfog­ják a szelet s rendes hajónak bajt szereznek ezzel. — Igaza lehet, Cornbill mester, szól közbe egy harmadik hajós. Nem vette ön észre, mily egyenest szögellik tengernek e hajó orr-tőkéje? — Még a mellé éle is van öntött aczélból — egészíté ki Cornbill mester, — metsző mint a bo­rotva­s derékban ketté szelhet vele bármely ki­sebb hajót, ha keresztbe áll útjának, midőn a Forward egész erővel hajt. — Igaz­a, — mondja egy mertegi kalauz — mert ez a brigg pompás csavarával könnyedén le­vágja perczenként ,a maga tizennégy csomó­ alját.1) Csupa gyönyörűség volt nézni, amint próbajárása­kor az áramlatot szeldelé. Mondhatom, kitűnő já­rása van. L . ................ — És vitorlára kelve sincs máskülönben, az nem ártogat neki — fejtegeté Cornbill mester. — Egyenest nekivág a szélnek, s egy kézzel kormányozható. Ne legyen Cornbill a nevem, ha ez a hajó nem a sarki vizekben fog mosdani. S ‘­ Egy csomó­ alja 10 öl, aztán még ott van ii ! — Veszitek észre, milyen a kormány­ fel járója? — Az ám, — bólingatának a hajósok —de mire vélje ezt az ember? — Hát arra, édes szolgáim — viszontá le­néző elégültséggel a mester, — hogy először is, ti se látni se gondolkozni nem tudtok; aztán pe­dig arra, hogy a kormány­félnek szabadabb játéka legyen, s igy gyorsabban válthasson helyet. Hát nem tudjátok, hogy e manőver gyakran előfordul a jéghegyek között? — Szent igaz lesz a — erősíték a Nautilus matrózai. — Meg aztán, kezdő egyikök, Cornhill mes­ter véleményét maga a brigg terűje is igazolja. A Forward öt-hat évre való eleséget meg szenet visz magával. Nekem Clifton mondta, a­ki vele megy. Az egész terv csupa szén és eleség, meg egy csomó posztóruha és fókabőr. — No lám , ezzel hát tisztában volnánk, mon­dá Cornhill mester. De barátom, ha már ismered Cliftont, nem mondott neked semmit az utazás czéljáról ? — Nem az ; maga sem tud semmit, így van fogadva az egész legénység. Hova megy, majd csak akkor tudja meg, ha ott lesz. — Még ha poklokra mennek is, a­mint én igen erősen gyanítom, veté közbe egy hitetlen. — De van is érte fizetés! folytata Clifton barátja, neki melegedve. Micsoda bér! Ötszerte nagyobb a rendesnél. E nélkül ugyan nem tobor­zott volna Shandon Richard ilyen körülmények között, de senkit. Ilyen különös hajó, melyről nem tudni hová megy, és nem látszik meg rajta, hogy vissza is akarna térni! Már nekem nem lenne ínyemre. — Lenne vagy sem, válaszolt Cornhill, te, barátom, ugyan soha nem lehettél volna tagja a Forward legénységének. — Várjon miért? — Mert nincsenek meg benned a kívánt föl­tételek, úgy tudom, a nős emberek ki vannak zárva. Te pedig az vagy, fiam, azért hát sohase zsinórozd a szádat, ami különben is valóságos kény­szermunka neked. A matróz hahotára fakadt társaival együtt, így bizonyítván, mennyire találó a Cornhill mester tréfája. — Mindene, még a neve is oly rettenetesen vakmerő ennek a hajónak — folytatá Cornhill mester önelégülten. Forward ! „Előre!“ Előre ám, de meddig ? És még azt se tudni, ki a kapitánya, senki nem ismeri. — De bizony ismerik, szólt közbe egy kissé együgyű képű suhancz matróz. — Micsoda ? Még hogy ismerik ? — Az ám. — Tán bizony azt hiszed, öcsém hogy Shan­don Richárd a kapitány, mondá Cornhill. A suhancz válaszolni akart, de Cornhill elébe vágott. — Tudd meg, fia, hogy Shandon a comman­der, alkapitány, semmi egyéb, derék, bátor tengerész, kipróbált bálna­vadász, jóravaló czimbora — min­den tekintetben méltó a parancsnokságra, de hát mégsem ő parancsol ott. Ép oly kevésbbé kapi­tány ő, mint akár te akár jó magam, rangomat nem sértve, és ép úgy nem tudja ki le azisten után ir a fedélzeten. Ha ideje megérkezik, a kapitány megjelen majd, nem tudni hogyan, s a két világ melyik partjáról, mert Shandon Richárd nem mond­ja meg, nem szabad megmondania, mely égi táj felé lesz útja. De a fia­ matróz nem tágított. — Már Cornhill mester,— mondá — én még­is bizonyosat fogadhatok arra, hogy valaki jelent­kezett a hajón kapitányul, valaki, akinek jöttét az a levél jelenté, mely Shandonnak az alkapitány­­ságot felajánlá. — Micsoda — pattant fel Cornhill, homlokát ránczolva, — még azt állítod nekem, hogy van a Forward fedélzetén kapitány? — Igen is van, Cornhill mester. — Nekem mondod ezt? nekem ? — Hát mondom; merem mondani, mert ma­ gától Johnson­tól tudom, aki őrmester a „For­ward“-on. — Jonhson mestertől ? — úgy van, nekem, magamnak beszélte. — Johnson ? Neked ? — Nekem hát. És nem csak beszélte, de meg is mutatta a kapitányt. — Megmutatta a kapitányt ! — kiáltott Corn­­bill megrökönyödve. — Meg. — Láttad ? — Saját szemeimmel. — És ki az? — Egy — kutya. — Kutya! — Valóságos négylábú kutya ? — Az a. Nagy lett erre az ámulat a Nautilus matró­zai között. Minden más esetben nagyot kaczagtak volna neki. Egy kutya, mint egy százhetven ton­nás brigg kapitánya! Megpukkadásig való ! De a Forward igazán olyan furcsa egy hajó volt, hogy kétszer is meg kellett gondolni, míg valaki ne­vetni vagy tagadni mert volna. Maga Cornhill sem nevetett. — Tehát Johnson mutatta meg neked azt az újfajta kapitányt, az ebet? — kérdezte a fiatalos matróztól. S láttad ? — Mint önt látom , tisztesség ne essék. — Nos hát, mit szól ehhez Cornhill mester? — kérdezék a matrózok. — Semmit, válaszolt ez keményen. Épen semmit, ha csak azt nem, hogy ez a Forward, az ördögök, vagy a Bedlamba való bolondok hajója. A matrózok hallgatag szemlélték tovább a „For­ward“- ot, mely útrakészülődésének vége felé járt , és nem akadt köztük egy sem, a­ki állítani merte volna, hogy Johnson mester bolonddá tartotta a suhancz matrózt. Ez a kutya-történet különben bejárta már az egész várost, s nem egy kíváncsi kereste fürkésző szemmel a kapitány-ebet, melyet igen hajlandók voltak, valami boszorkánym­esternek tartani. Az „Ellenőr“ szerkesztőjéhez. Fölötte nagy érdekkel olvasom az „Ellenőr“ utóbbi számában „Zsidóinkról“ írt 5 czikket. Én, mint egyike Mózes vallása követőinek, indíttatva érzem magam önnek czikkeire vonatkozólag egy pár megjegyzést koc­káztatni. Mindenekelőtt saját és több elvbarátom ré­széről meleg köszönetet szavazok önnek, hogy e kérdést oly higgadt és mérsékelt alakban hozta szőnyegre. Fájdalom, hogy e szép tapintattal irt sorok németajkú hitsorsosaim tudomására soha nem juthatnak, nem pedig azért, mert nincs egy a ma­*) úgy tudjuk, hogy a 4. és 5. számok alatt foglal­tak most már csupán magyar nyelven nyomatnak. De épen ezen javulás alapján is követelhetjük a helyes intézkedést a többi pontokra nézve is. Szerkesztő: KÜLFÖLD. — Szept. 30. — Franczia köztársaság. (K­i­l­át­á­s v­á­l­­lozásra a kormányban. A választások. Egy leleplezés.) A legújabb táviratok szerint elmaradhatlan a minisztériumban a változás, még pedig a legitimisa elem kiküszöbölésével. Mac Ma­hon Broglieval és Falloux-val akart minisztériumot construálni. Most azt mondják, hogy Décazesnak szándéka van Périerrel és a balközéppel új alku­dozásukba ereszkedni. A kormány, az orleanisták és bonapartisták közreműködésével oly bizonyos győzelemre számított a M­a­r­n­e-e­t-L­o­i­r­e b­a­n, hogy hétfőn reggel nem közölte a végleges ered­ményt s vereségét elhallgatta. Kapott in­form­at­ió után az első választási eseményről három kerü­letben, a minisztérium a megyefőnökökkel táv­iratilag közölte a septen­atus győzelmét. Mac-Ma­­hon, mint mondják, igen le van verve az eredmény miatt. A küszöbön lévő pótválasztások között leg­nagyobb figyelemmel tekintik a nizzait. A két helyettesítendő képviselő tudvalevőleg az olasz párthoz tartozott, s most minden törekvés oda irá­nyul, hogy a franczia párt győzzön. A kor­mány a bonapartista Rivoli herczeg és az inkább legitimista de Vidal érdekében működik. A félhi­vatalos Monstem erről így szól: „1870 óta separatisti­­kus üzelmek folynak e kerületben, melyeket különbö­zőkép lehet megítélni, de tagadni nem. Az olasz kor­mány távol maradt ez üzelmektől, s a franczia­­ellenes befolyások nem Rómából eredtek. Bármint van is, annyi bizonyos, hogy ez üzelmek gyakran a radicalisms zászlója mögé rejtőztek. De meg kell vallanunk, hogy demokratikus ellenzék, min­dig meghazudtolta e nemzetellenes szövetséget, s meglepetés nélkül és elégültséggel constatáljuk. *) Igaza van önnek azon hozzáadással, hogy a zsi­dóknak nem is faji nyelvük a német, mint oláhnak az oláh, szerbnek a szerb s németnek a német. Szerkesztő, hogy az odavaló lapok egyhangúlag csakis oly jelölteket ígérnek pártolni, kik zászlajukra a „fran­czia hazá“-t fogják felírni. Ha az október 18-iki kettős választás e feltételeket megtartja, minden idegen cselszövényt ki fog küszöbölni, melyek bár katonai helyzetünkből megmagyarázhatók, az alsó alpok lakosságánál még gyökeret nem vertek.“ E közlemény különben azt látszik tanúsítani, hogy a nizzai választások eredménye iránt nincsenek teljesen megnyugodva. Ha igaznak bizonyul, nem érdekte­len adatokul fog szolgálni a legutóbbi franczia­­porosz háborúhoz a következő leleplezés. Egy állí­tólagos titkos jegyzékről van ugyan­is szó, melyet I­ugenia gyóntatóatyja Napóleonhoz intézett volna, hogy őt bábomra ösztönözze, s me­lyet most Direkink-Hohnfeld báró Pinnebergben né­met fordításban közöl. Az van benne kifejtve, hogy Napóleon Lajos trónja csak úgy állhat fenn, ha a latin faj egyesülése által a világhatalom a katho­­licismus számára biztosíttatik. A Poroszország el­leni háború szükséges még azon föltevés mellett is, hogy az fog győzni, mert akkor lehetséges lesz Porosz- és Francziaország között coantiót teremteni a forradalmi elemek megbénítására. Az irat egy helye szóról-szóra így hangzik : „Poroszország saját erejéből kiállíthat egy jól szervezett s jól vezényelt hadsereget. A császárság nem állíthat ellenébe semmi vele hasonlítható erőt. Ez nem jó figyelembe, ha a háború csak a legmagasabb jó ügyének fog szolgálni. Nem anyagi harc­ról van szó, hanem a forradalmi elemektől való megszabadulás szellemi diadaláról. Poroszország a sorstól hivatva van ben­nünket diadalra segíteni, hogy egyúttal a német eretnekség bűnhődését is megkezdje. Poroszország dolga a sorstól ráruházott hivatásához képest El­zászt megbüntetni; saját érdekéhez képest minden ország forradalmait, mely istentelen tűzhelye köré gyűl, ki fogja irtani.“ Spanyolország. (Nobile par fra­­trum. A követségek köréből.) Don Carlos és Don Alfonso, e derék testvérpár, kik oly hő­siesen vesznek az ütközetben részt — az arczél mögött, nemcsak hőstetteikkel, de kiáltványaikkal is emelik híröket. Az ifjabbik testvér egy decretu­­mot, az öregebbik egy levelet tett közzé. Don Alfons az utóbbi tartalékbehívástól, mely a kor­mánynak 60.000 embert szolgáltatott, megrémült, s decretumot adott ki, mely a hadseregbe lépőket és családjaikat súlyos büntetéssel fenyegeti. A vé­gén azt mondja, hogy „a köztársasági hadsereg minden katonája, ha fegyverrel s podgyászszal a royalistákhoz átlép, 5 durót kap, s kívánatéra tel­jes szolgálati fölmentésben részesül.“ A valódi, hajdani pápai zuáv, Don Alfonso már a szent atya szolgálatában tanúbizonyságot tett vitézségé­ről, midőn 1870. szept. 20-án nyomtalanul elpá­rolgott. Don Carlos a vergarai újonnan alapított seminárium igazgatójához irt levelet. Ez a ki­rályt­ meghívta volt a megnyitási ünnepélyre. Don Carlos azt írja, hogy a barezmezőt el nem hagyhatja, hanem azért lelke a szellem derék har­­czosainál van, kik nemesen készülnek arra elő, hogy az áthaladást és álbölcsészetet leküzdjék, kik előkészülnek arra, hogy megmutas­sák e felzavart társadalomnak, miszerint a vállár és a jó politikai elvek legfontosabb elemei a polgáro­sodás fejlődésének.­­ A párisi spanyol kö­vet parancsot kapott kijelenteni, miszerint Ser­rano­s miniszterei egyhangúlag elhatározták a Ba­­zaine szolgálatait el nem fogadni. A franczia és angol követ­ek­ szerint Serranot egyezkedésre akar­ják birni az alfonsistákkal. Angolország. (Egy anti­papisticus meeting.) A november 7-ikére Glasgowba ösz­­szehivott népgyűlés elé a polgári és vallási szabad­ság érdekében a következő hat határozatot fogják terjeszteni. 1. Miután a római egyház alapelvei és törvényei a legfőbb politikai igényeket foglalják magukba, s így legfelsőbb bíráskodást követelnek világi és egyházi ügyekben: az ily lényegilegileg ép úgy politikai mint egyházi szervezetek ellenőr­­zetlen és korlátlan eljárása minden országban azo­nos a szabadsági elvek megsértésével és az illető ország függetlenségének és önkormányzatának feladásával. 2. Róma mostani eljárása Németor­szágban példája e politikai szervezetnek. Róma ott állítólagos papi censura alatt, de mely világi bün­tetéseket foglal magában, a csalhatatlansági dogma ráerőszakolását s a nép egy részének elidegeníté­sét kísérli meg, s ily módon tényleg bitorol­ja az ország kormányát. A népgyűlés tehát rokon­­szenvet érez a német kormány iránt az ultramontaniz­­mus elleni harczában. 3. A népgyűlés fölhívja a brit kormányt és a parliamentet, hogy minden rendelkezé­sekre álló eszközzel küzdjenek a pápai hierarchia világi főhatalmi igénye ellen. 4. E harcz a parlia­­­ment és nemzet részéről annyival szükségesebb,­­ mert ha a világi főhatalom mögött Angliában és­­ az egész világon a csalhatatlanság áll, nem kevésbbé tény az is, hogy e mögött a jezsuita­­ szervezkedés áll. 1­5. Századok tapasztalata bizo­­nyítja, hogy a romanismus szétrombolja az erköl­­csiséget, megrontja a tudományt, megdönti a nem­zet szabadságát, rendjét és jólétét; tehát a ro-­­ manismus gyarapodása valamely országban, azo­nos ennek intellectuális, erkölcsi és politikai ha­­t­­almának csökkenésével. 6. A népgyűlés javasolja ezen határozatot a német követnek — a német császárhoz és a német néphez juttatatás végett — átadni. Olaszország. (A „Orénoque“-ü­gy.) Az „Oré­­noque“-ügyben a turini klerikális „Unitá Catto­­lica“-nak, szept. 23-ról Párisból azt írják, hogy nagyon is valószínű, miszerint a kormány innenziói megváltoztak. Deenzes herczegnek a spanyol kér­désben tanúsított szánandó gyöngesége feltüzelte az olasz kormány henczegését („l’ardive“), mely másrészről az „Orénoque“ visszahivatását fegyverül akarta felhasználni a választások alatt a baloldal férfiai ellen. Decazes herczeg most is engedett. Egyik gyöngeség a másikat vonja maga után. Az „Orénoque“ visszahivatása után Franczia­­országtól a szentszéki követség megszüntetését fog­ják követelni. Talán nem elég — így fog­nak szólni — az olasz király melletti követség ? „Deeazes ur“ — így végződik a czikk — aki szörnyen fél, hogy klerikálisnak ne tartsák, megint engedni fog. És Mac­ Mahon ? kérdik önök. Mac Mahonnak más emberekkel kellene magát kör­­nyeztetnie s több bátorsággal követnie saját in­­spiratióit.“ Németország. (Készülődés a par­lament téli ülésszakára.) A parlament téli ülésszakára folynak már az előkészületek. A mun­kálatban levő birodalmi polgári házassági törvény­­­ről jó híreket lehet hallani. Bizonyosnak jelentik, hogy az említett törvény tervezete bevégeztetéséhez közeledik s még őszszel a ház asztalán lesz. E munkálat természetesen szorosan összefügg a ma ha­tályba lépő polgári házassági törvénynyel A pu­bticista viták egy további tárgyát a porosz közok­tatási törvény benyújtási határideje képezi. Több oldalról kétkednek benne, hogy váljon az ország­gyűlés megnyíltáig, tehát januárg el lesz-e ké­szítve. Másfelől meg az hallatszik, hogy dr. Falk egy perczre sem hagyott fel avval a gondolattal, hogy ez égető szükségű törvényt már a legköze­lebbi ü­lésnek eléje terjeszti. Oroszország. (Kivándorlás és be­­vándorlás;tengerészet;önkénytesek.) Oroszorságban van jelenleg két erős ellentétes vándor­lási áramlat: Dél-Oroszországban kifelé az Ameri­kába tömegesen költözködő német gyarmatosok között és másik befelé a birodalom éjszaknyugati határszélein, a régi Lengyelország határaiban, grod­női, kornoi, vilnoi s podolini kormánykerületekben, a­hol az európai bevándorlók, főképen németek, tele­pednek le. Ez utóbbi gyarmatosítási mozgalom el­len a „Golos“ azon kifogást teszi, hogy minden terv és rendszer nélkül, úgyszólva suttyonban megy végbe, s emlékeztetve Il­ik Katalin mesz­­szelátó politikájára, mely szerint a bevándorló idegen gyarmatosokat egyedül a nyugati határszél­től messze eső vidékeken volt szabad befogadni, abbeli aggodalmának ad helyet, hogy miután az oroszok száz év alatt ezen idegeneket sem voltak képesek az orosz nemzettel amalgamizálni s velök az uj hazát megkedveltetni, a nyugati határtarto­mányokban jelenleg sűrü sorokban képződő gyarmatokból idővel igen kényelmetlen békés idegen hódítás nőheti ki magát. Reméli azon­ban, hogy ezen telepí­tvény­esek nem fognak élvezni különféle kiváltságokat azon ország ro­vására, a­melybe kincseket jöttek keresni. A „Moskovskija Viedomosti“ hálás elismerést fejez ki az oroszos diplomácziának a Franczia- és Oroszország között, folyó évi ápril­is 1-én kötött szerződés által az orosz kereskedelmi tengerészet­nek tett nagy szolgálatokért, szerinte minden orosz, elolvasván a most említett kereskedelmi szerződés feltételeit, ki lesz elégítve hazafias érzületében, mert többet alig lehetett várni. De ez alkalommal el nem mulasztja azon megjegyzést tenni, hogy az úgynevezett orosz kereskedelmi tengerészet még nem létezik. Hol van nálunk, — kérdi a lap — azon holmi hajóraj, mely hasznára fordíthatná a szerző­désben neki biztosított előnyöket ? Létezik ez ugyan a valóságban, de számra és minőségére nézve olyan-e, a­milyennek, a szerződés gondos­kodása után ítélve, kellene lennie, s megérdemli-e az „orosz nemzeti kereskedelmi hajósereg" csatta­­nós elnevezését? Van nálunk bőségben és kitűnő hajóépítési faanyag, de milyen maga az építés? Mi keméletlenül pusztítjuk a hajóépítésre alkal­mas fát szolgáltató erdeinket, de honi hajógyá­rak, hajóépítők elégtelensége miatt a kivágott fa potom árért idegen hajórajok javára fordíttatik. Az orosz lobogót viselő hajók többnyire külföldön épültek és szereltettek föl, a rajtuk szolgáló legény­ség gyakran idegenekből áll, sőt a hajók tulajdo­nosai is nem benszülött oroszok, hanem külföldi alattvalók s legjobb esetben orosz tulajdonosok birtokostársai. S több effélét mond, felhíva egy független, valóban orosz nemzeti hajóraj alakítá­sára. A „Birzevyja Viedomosti“ szerint a jelen isko­lai év kezdetén Oroszországban a katonai taninté­zetekbe 4950 önkénytes jelentkezett már. A Wiesbaden­ protestáns gyűlésről következő távirat érkezett tegnapi kelettel. Bluntschli titkos tanácsos a 8-ik német protestáns gyű­lést, egy visszapillantással az egylet 10. évi mű­ködésére nyitja meg. Az egylet állása ma ugyan kedvezőbb, de az egyházkormány bizalmatlanul, s az egyház igazságtalanul bánik vele. A hie­rarchia legyőzéséhez a rendőri módszereken

Next