Ellenőr, 1874. december (6. évfolyam, 330-358. szám)

1874-12-03 / 332. szám

fejendre kivétel nélkül vonatkozik. De hát a ,,ma­gyar“ újság nem maradt Kerekiben, hanem elment egyenest Ausztráliába vadnak, hogy néhány száz mértföldnyire innen ne is olvashassa el a cseléd­adót tárgyazó javaslatnak mindjárt a kezdeten álló szakaszát: „Cselédadót tartoznak fizetni, kik saját ma­guknak, családjuk tagjainak, vagy az ahoz tarto­zóknak személyes szolgálatára, vagy háztartá­suk, lakházaik, dísz-vagy mulatókertjeik, vagy adó alá tartozó lovaik közül teendő szolgálatokra bármi elnevezés alatt férficselédet tartanak.“ Ezen idézet teljesen fölment bennünket, hogy az „ausztráliai“ tájékozottsággal írott lapnak egyéb oktalankodásaira felelve, előadjuk azon pri­mitív nemzetgazdászati igazságokat, melyek a fényűző cselédtartással berendezett háztartás ellen szólanak. Megtesszük mindamellett, hogy máskorra a sajtó kompromittálásának kikerülése végett, és na­gyobb lelkiismeretesség és óvatosságra szoktatás czél­­jából, segítségére sietü­nk gyöngeségének Horn Ede néhány tartalmas megjegyzésével: „Mint határozottan ajánlandó fényűzési adót tekintem a cselédadót. Ez létezik Angliában, Belgiumban, Hollandban; behozatala nálunk kü­lönösen c­élszerű volna. A nyugatit, a­ki bizonyos időt itt tölt és alkalma van társadalmi viszonyain­kat megismerni, semmi sem emlékezteti jobban a kelet közel voltára, mint a visszaélés, melyet általánosan űznek a cselédtartással. A legsze­gényebb polg. család, a­mely Páriában, vagy Berlin­ben talán egy szolgálót sem tartana,­hanem „fémmé de ménage”, kiszolgálónőt keresne, Budapesten rendesen két cselédet tart; ha több­ gyermek van, hármat meg négyet is. A nagyobb vidéki váro­sokban, a­hol a fényűzés sok tekintetben még esztelenebből űzetik, a vidéken, a­hol az emberevő még kevé­bbé kíméh­etik, mint a fővárosban, a cselédfényűzés hasonló vagy még nagyobb mérv­ben nyilatkozik. Ehhez járul a cselédtartási fényűzés káros befolyása a nemzetgazdasági tevékenységre. A földmivelés, ipar és kereskedelem mind panaszkod­nak a munkaerők hiányáról; a panasz nagyon is alapos és a panaszolt baj gazdasági hátrama­radásunk fő okainak egyike. Azonban, hogy hatá­rozza el magát a szegényebb ifjú is, a savanyú munkára, ha mint szolga fél, vagy egész semmit­tevésért is könnyebb és kedvesebb alkalmazást kaphat ?“ No de elég ennyi is, szemben a „Magyar Újság“ tu­dákos otrombaságaival. A tordamegyei Deák-párt közgyűlése. A „Pesti Napló“ ma esti lapjából vessszük át az alábbi részletes tudósítást: T­o­r­d­a, nov. 29. Torda megye alsó kerületének Deákpártja ma tartotta közgyűlését a „Koronához“ czímzett ven­déglő egyik termében. A gyűlés tárgyát az új er­délyi magyar nemzeti párttal szemben követendő magatartás meghatározása képezte. A vita folyamában felmerült a nézet, hogy bizonyos érintkezési pontok csakugyan vannak az új párti és a Deákpárt között; nevezetesen beismerte majdnem mindenik szónok hazánk aggasztó álla­potát ; elismertetett szüksége, hogy a Királyhágón inneni részek ké­pviselői nagyobb egyöntetűséggel és erélylyel szere­zenek érvényt az erdélyi részek jogos igényeinek; de a modort, melylyel az uj párt fellépett, az eddig ismert eszközöket, melylyel czél­­ját ki akarja vinni s egyáltalán uj párt alakításra irányuló minden törekvését kivétel nélkül mindenki elítélte. Az uj pártnak egyik vezérfia igyekezett megc­áfolni a felhozott érveket, támogatva még két elvrokona által, de a legkisebb siker nélkül. A gyűlés azonban, támaszkodva az említett érint­kezési pontokra, békejobbot ajánlott az új párt­nak, s felszólította tagjait a régi párt kebelében való maradásra; a párt megjelent tagjai azonban megmaradván elfoglalt álláspontjuk mellett, a tor­­damegyei alsókerületi Deák-párt egyhangúlag ki­mondta, hogy I. Az „erdélyi magyar nemzeti párt“ czimén egy uj párt megalakulását roszalja. II. Azon meggyőződésben lévén, hogy hazánk zilált helyzetének rendezését az eddigi párt kebelében és annak megerősítésével eszközölhetni leghelyeseb­ben, egyáltalán nem tartja időszerűnek bármiféle új pártok alakítását. IH. Ezen határozatot a torda­megyei Deák-párt azon felszólítással közli a Ki­rályhágón inneni Deákpártokkal, hogy e határozat szellemében a cselekvés terére lépjenek. A határozat szövegezésével regid. gr. Teleky Domokos, gr. Bethlen Géza, b. Huszár Károly, Vé­­lics Ödön, Nagy Imre bízattak meg. Elnök: gr. Bethlen Géza, pont 11 órakor megnyitván a gyűlést, előadja annak tárgyát,­­ mely nem más, mint a Sz.-Régensben megindított erdélyi magyar nemzeti párt alakulásának helyes­lése vagy rászallása; kéri a gyűlést, hogy a tárgy fontosságához illő komolysággal és higgadtsággal szóljon a fennforgó kérdéshez. Légid. gr. Teleky Domokos: Minél komo­lyabb az ország jelenlegi helyzete, annál nagyobb hiba volna az előforduló politikai változásokról egykedvűen szólani. Ily komoly tüneménynek tartja az új „erdélyi magyar nemzeti­ párt“ alakulását, s kéri a gyűlést, ne vegye rész néven, ha e tüne­ményről nem szólhat egykedvűen; azt azonban ígéri, hogy ép oly higgadtan szól, mint a­milyen fontosnak találja hazánk politikai terén azon kö­rülményt, hogy ép akkor, midőn közbajaink legyő­zésére az volna helyesebb, hogy sorakozzunk, az eddigi párt kebeléből egy új párt válik ki. Szóló méltánylandónak tartja ez eseményt s első­sorban azt vizsgálja: van-e ok új párt s ép egy speciális erdélyi új párt alakítására, s ha igen, helyeselhe­­tők-e az eszközök, melyeket a párt czéljainak el­érésére kiválasztott. Nem arról van — úgymond — szó, hogy egyénileg kik azok, kik eddig velünk együtt küz­döttek, s most tőlünk elváltak, hanem egy politi­kai pártról, melynek legyen tagja rokonunk vagy barátunk, de mint azon párt tagját túlságosan nem kímélhetjük. Azt állítja az új párt, hogy hazánk helyzete szerfelett mostoha, a meglevő pártok pedig e szo­­morító helyzet létrehozatalában részesek, tehát hibásak is. Maga Erdély még szomorítóbb hely­zetben van, mint az anyáhon, minek oka leginkább abban rejlik, hogy az erdélyi képviselők az erdé­lyi érdekeknek nem adtak kellő súlyt. Elismeri, hogy mindkét állítás bír bizonyos mértékben az igazság jellegével; elismeri, hogy a­mint olykor a testnek egyik tagjára, talán ránk is súlyosabban nehezül a közös fájdalom: az erdélyi részek kép­viselőitől is több erélyt várt volna ; képviselőink eleinte tartottak külön gyűléseket, meg is kísér­tették többen kellő nyomatékkal lépni fel érdeke­inkben, de e külön gyűléseket sokan az unió ellen való tüntetésnek tekintették. Szóló e nézetet nem helyesli, de méltányolja, s leginkább ennek tulaj­donítja képviselőink magatartását. Bizonyos tekin­tetben igazat ad tehát az új pártnak, de csak a mondottakig. Azt mondták többen, hogy az új pártnak még nincs programmja, szóló azonban annak te­kinti a pártot, a­minek eddigi nyilatkozataiban vallotta magát. Hiába mondjuk, hogy az illetők barátaink, kikről tudjuk, hogy szivök egyebet vall, mint ami kinyomatva áll. A pártok nem 2 mértföldnyi területre terjednek, hanem országra szólanak, s nem a közel jó barátok, hanem az egész haza előtt felelősek. Lássuk tehát — úgy­mond — hogy az uj párt mit mond, mit és mily kifejezésekkel mondja, amit akar. Kötelességének érzi itt minden szót meglatolni, mert azt, mi egy uj pártalakítás érdekében írva van, sem gyermek­­játéknak, sem ábrándos ömlengésnek nem te­kintheti. Azt mondja az új párt nyilatkozatában, hogy speciális erdélyi és magyar érdekek védelmére ala­kult. Első­sorban azt kérdi, melyik képviselő ír­hatná alá, hogy speciális tordai vagy erdélyi ér­deket képvisel; nézete szerint minden követ a közhazát, az egész országot képviseli; érvényesít­heti, mint ilyen, a közérdekért akár a Deákpárt ér­dekeit is, de annak országos képviselője nem lehet. (Helyeslés.) Szól továbbá a nyilatkozat magyar nemzetiségről. Szóló ismer magyar államot, ma­gyar nemzetet s végül magyar nemzetiséget. Az első magában foglalja a két másikat s még egye­bet is, de azt nem értheti, miért legyünk az utolsó, a harmadik, mikor az első is lehetünk. (Élénk he­lyeslés.) „Igyekezzünk — mond tovább a nyilatkozat, — megmenteni legalább Erdélyben, a­mi még meg­menthető.“ Gratulál szóló ezen fogalomnak, de nem elégedhetik meg ezen porczióval. Mentsük meg a hazát s akkor megmentettük Erdélyt is. (Élénk helyeslés.) Nem akar szóló palotát törni egyáltalán a pártalakulásnak alapja felett, hanem igen­is a kihívó modor felett, mely kíméletlenül megtá­mad kormányt és parlamentet egyaránt. Szóló azt látja, hogy mindkettő teljes igyekezettel igyekszik helyrehozni az elkövetett hibákat; lehet nyilatkoztatni azt, hogy netalán hibásak az elvek, melyeket e munkájában követ, de nem szabad elítélnünk az intenzio hazafias voltát, s így azt mondani pl. a kormányról, hogy Széchenyi azon jóslatát, mely szerint „Magyarország nem volt, ha nem lesz, rendszeresen megsemmisíteni akarja, a legnagyobb képtelenségek közé tartozik. És oly megfontolat­lannak tartja a nyilatkozat azon állítását, hogy erdélyi „követeink az országgyűlésen tönkre hagy­­ták jutni összes, ott felmerült érdekeinket összes érdekeinket tehát és semmi jót, hasznosat nem cse­lekedtek ; miként lehet ezt állítani az ügyek hig­gadt megfontolásával? „Elidegenítette a kormány — mond az új párt nyilatkozata — a Bácskát, Bánátot“ ; szóló nem érti tisztán, hogy mit akar ezzel kifejezni az új párt, de ha arról van szó, hogy ezen vidékek ellenszenvét költötte fel a kormány, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy kormány és országgyűlés szi­gorúan védelmezték a magyarság érdekeit. Szóló szerint nem létezik az államban jog és intézmény, mit túlzással tönkre nem tehetni. Az új pártnak is a túlzásban rejlik legnagyobb hibá­ja; oly nyilatkozatok eredtek e párttól, minőket csak Babestől vagy Mileticstől hallhatni, illő volna hozzánk megmutatni, hogy műveltség tekintetében is felette állunk azon agitátoroknak. De helytelennek tartja különösen az új párt arra irányuló törekvését, hogy specificus erdélyi pártot alkosson, hogy tegyen és szóljon az or­szág 16 része a más 4/s-del szemben, párttá ala­kuljon az Új magyarság a más 7/g-dal ellentétben. (Helyeslés.) Mindezek után szóló elismer bizonyos ta­lálkozási pontokat az új párt és a conserválva ha­ladó Deákpárt között; nem tagadja, hogy a Ki­rályhágón inneni részek helyzete súlyosabb, vala­mint Magyarországnak is lehetnek részei, melyek többet szenvednek a többinél,­ az erdélyrészi kép­viselőktől maga is megkívánja, hogy jogos igé­nyeinket nagyobb nyomatékkal érvényesítsék, de sem azt, mit az új nemzeti párt akar, sem a mó­dot, a­hogy akaratát valósítni kívánja, nem he­lyeselheti s kéri az új párt tagjait, hogy vala­mint eddig működtek, maradjanak jövőre is a párt kebelében hazánk közös javának együttes előmozdítására. Egyébiránt kijelenti, hogy ellen­kező esetben a torda megyei Deákpárt is fogja tudni, mit cselekedjék. Ezúttal pedig indítványozza, hogy mondja ki a közgyűlés, miszerint az ország jelen válságos helyzetében a mérsékelve haladó párt együvé tömörülésének látja szükségét, s hely­teleníti az erdélyi nemzeti párt megalakulását. (Ál­talános élénk helyeslés) B. Kemény György tordamegyei főispán előre is kijelenti, hogy regid. gr. Teleky Domokos indítványát pártolja s fenntartja magának a jogot, hogy ellenzés esetében szólhasson. Közb. gr. Teleky Domokos. Sokaknak feltűnhet, hogy ő, mint a ki a magyar nemzeti párt hívének vallja magát, e gyűlésben felszólal, mindazáltal meggyőződése helyességének tudatá­ban, mint a Deákpártnak megalakulása óta tagja, bátorságot vesz magának a szólásra, megjegyez­vén, hogy gyűlés végével a pártból való kilépése iránt beadja nyilatkozatát. 1867-ben — úgy­mond — létesült a prag­­matica sarctia alapján a kiegyezés, melynek meg­buktatása és fenntartása szerint alakultak a je­lenlegi pártok. Hét év tapasztalata kimutatta, hogy azon törvény sokkal erősebb, hogysem további támogatásokra szorulna. Részéről is pártolja azon elvet, mit régid. gr. T. D. hangoztatott, hogy tö­mörülnünk kell egy párttá, de a jelenlegi pártok között nem fedezi fel azt, mely körül tömörülni lehetne; kérdi, létezik-e most jobboldal, midőn annyi darabra van szakadva; — épp ez s hazánk zilált helyzete győzte meg szólót szükségéről an­nak, hogy egy olyan párt alakíttassák, melybe a kiegyezésre vonatkozó elveinek fenntartásával, tisztán a belügyek, közigazgatásunk, justitiánk rendezésére minden pártbeli egyén beléphessen. Ez egyesítése a pártoknak és nem szétdarabolása, miként az új pártot vádolják. B. Kemény György: A szász-régeni ma­gyar nemzeti párt megalapítását helytelennek, ká­rosnak tartja. 1) mert a magyar államban magyar nemzeti pártot alapítani annyit tesz, mint a ma­gyar nemzetnek érdekeit a magyar állam más nemzetiségeinek érdekeivel szembeállítani. 2) Nem helyesli a nevezett pártnak megalapítását mint na­gyon kihívó lépést, mivel ennek megalapítása, minden más nemzetiség, román, tót,­ szerb stb. nemzetiségi pártok előállítását és fennmaradását provokálja. 3) Nagy és következéseiben veszé­lyessé válható politikai hibának tartja a szerint nyilatkozni, hogy az unió helye­sége, üdvössége bármely körülmények között kérdésessé tétethes­sék,­­ mert életerős, magyar államot, Erdély­nek Magyarországgal való uniója nélkül képzelni nem tud. Ennélfogva kimondatni kívánja határozatilag, hogy a fennebb elősorolt okok alapján a gyűlés helytelennek, károsnak tartja az erdélyi magyar nemzeti párt alakítását, tehát nem helyesli a Szászré­­genben ez irányban létrejött megállapodásokat sem. Mondják ki, hogy jelen politikai viszonyok között új politikai pártok alapítását czélszerűtlen­­nek tartja. Adjon kifejezést azon óhajának, hogy a Királyhágón inneni képviselőink Erdélynek spe­cificus érdekei mellett fejtsenek ki több erélyt. Miksa Elek pártolja régid gr. T. D. indít­ványát. Nagy Imre örömét fejezvén ki a tanács­kozás komoly, higgadt menete felett, sajátságosnak tartja, hogy az ellenpárt program­ja ítéletet hoz az egész országról, holott az új párt tagjai is csak azon országban vannak, mely maga hozta létre maga számára mindazt, mit most kárhoztatunk. Ha törekvésünk a javítás, önmagunkon kezdjük azt, reorganizáljuk pártunkat s ne úgy segítsünk rajta, hogy odahagyjuk. Horváth Mihály azt hiszi, hogy mindenki bizonyos tekintetben az uj párt hívének mondta magát, a czim nem sokat tesz; a modorról azt ál­lítják : kihívó, szóló azt hiszi, eleget kértünk 7 esztendeig. Légid. gr. Teleky Domokos a közegyetér­tés tolmácsa kiván lenni, ezt látja a haza érdeké­vel leginkább összeegyeztethetőnek; sajnálná, ha e tekintetben a gyűlés nem juthatna czélhoz, de az ellenkezőtől sem riad vissza. Azt kérdi a párt tag­jaitól, tegnaptól vagy tegnapelőttől fogva lett oly veszedelmes a helyzet, hogy rögtön új párt létesí­tését erőszakolják; elnézték eddig, hogy miként tették a ház alá az üszköt s csak most szólalnak fel, mikor már jobbot vetett? Azzal vádolja az új párt a Deákpártot, hogy nincs bátorsága a felszólalásra; szóló úgy tudja, hogy a Deákpárt 1848 óta nagyobb dolgokb­a mutatta ki bátorságát, mint a nemzeti párt. A nemzeti párt nem néz a nemzetek történetének tük­rébe, onnan tudhatná, hogy annyi század után Európában csak három nemzet intézi nagyban ki­fogástalanul sorsát: Anglia, Belgium és Svájc­, a többi csak rövid idő alatt is nagyobb politikai hi­­­­bákat követett el, mint Magyarország. Mit nem tett öt évvel ezelőtt a franczia nem­zet? Azt kérdi egész őszinteséggel, hogy azok, kik­­ palctát törnek az egész ország felett, magán­ügyeik-­­­ben nem ejtettek-e soha hibát? Egyik előtte szóló nem hisz kevesebbet, mint hogy a hold fogja magához húzni a földet s a diónyi nemzeti párt felöleli majd a Deákpártot és ellenzéket együttesen. Szóló 45 éve, hogy a köz­élet pályáján működik, de mindig a létező kijaví­tásán működött, ha hiba esett rajta. Menenius Agrippaként a párt ellen nem secedált. Azon meggyőződésben van, hogy az ellenfél is sokkal többet tehet a párt kebelében, mint azon kívül. (Helyeslés.) Közli. gr. Teleky Domokos ellene mond azon állításnak, hogy pártalakításuk tévelygés; a párt még eddig nem adta ki programmját, de ha szervezve lesz, ki fogja adni. Vádoltatik a história nem tudásával, kéri azonban, hogy mutassanak letelepülő nemzetiséget a történelemben, mely nem­zetiségi jogokat követeljen oly mértékben magá­nak, mint nálunk. Sajnálja, hogy csak pirulva merjük kimondani, miszerint magyarok vagyunk. Elnök ezek után bezárván a vitát, a fennebb közlött határozatokat kijelenti. TÁRCZA. AZ ANGOLOK AZ S^0yV HATTERAS KAPITÍNY­OV I£ .A. X. .A. ÜST 3D «T .A I. IRTA yERNE jjYULA. HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET. Utazás a jégmező­kön. (Folytatás.) Azzal tovább folytatták az utat dél-keletnek , huszonöt mértföldet haladván, rajok esteledett, s kénytelenek voltak tanyát ütni; nagyon eltörőd­tek, de az orvos ezért még egy jéghegy megmá­szására vállalkozott, mialatt a többiek a hókuny­hót épiték. A teljes hold fagyó fénynyel világolt a de­rült égen; a csillagok tündöklő sugarakat löveltek s a jéghegy csúcsáról messze-messze ellátott a szem a végtelen rónaság fölött, melyen szeszélyes alakú jégbuczkák voltak elszórva. E szanaszét he­verő jégalakzatokat szemlélve, amint a hold suga­raiban ragyogva tisztán kitűntek a környező ár­nyak fölött, hol álló oszlopokhoz, hol össz idült ívekhez, majd ismét sírkövekhez hasonlón: mintha lombtalanul, némán, ridegen egy végtelen temető te­rülne el az ember előtt, hova húsz nemzedékét fek­­teté örök álomra az élő világ. Az orvos hosszan, mélyen elmerült e kép szemléletébe, nem érzett hideget, se fáradtságot, s társai csak nagy bajjal bírták messzelátójáról le­szállítani. De pihenésre kellett gondolni; a hó­kunyhó készen volt s utasaink vakand módjára beleásván magukat, nemsokára elszenderedtek. A következő napok félbeszakitatlan egyforma­ságban teltek le; könnyen vagy bajjal, gyorsan vagy lassan haladtak, az időjárás szeszélyei sze­rint, melyek majd csikorgó száraz hideget majd irhán-bőrön átható nedvességet hoztak. A talaj ter­mészetéhez képest hol a mocassin bocskort, hol hóczipőket kellett húzni, így érték meg január 15-ikét. A hold utolsó negyedében csak rövid ideig volt látható, s a nap még mindig a láthatár alatt bujkálva, már terjesz­tett ugyan naponta hat óra hosszat némi deren­gést, de ez nem világította meg elegendően az utat. Iránytűvel kellett tájékozódni, Bell aztán megindult elől a felvett irányban, Hatteras egye­nes vonalban utána ment, Simpson s az orvos pedig, utánuk igazodtak, úgy, hogy csak Hatte­­rast láthatták. Ily módon igyekeztek egyenes irányban maradni, de minden vigyázat mellett is nem ritkán harminc- negyven fokkal is letértek róla, s akkor újból kellett tájékozódni. Hatterr­s számítása szerint körülbelül száz mértföldet haladtak, január 15 éig. E vasárnap reg­gelét különféle táborozó szerek és ruhaneműek ki­tatarozására szentelték. Az isteni tiszteletről sem feledkeztek meg. Délben fölkerekedtek megint. Hideg idő volt, a hévmérő csak harminczkét fokot mutatott a zé­rus alatt (—36°centig.) A levegő igen tiszta volt. Hirtelen, minden látható ok és előjel nélkül, párázat szállt föl a földből, tökéletesen megfagyott állapotban ; körülbelül feilenczven lábnyi magasra emelkedett s aztán nem mozdult. Egy lépésnyire nem lehetett egymást látni; a párázat megszállta a ruhát s hosszú hegyes jégsörtével vonta be. A dér­ füstj­­e sajátságos tüneményétől meg­lepve, első gondolata volt utazóinknak egymást megkiáltani s összegyűlni. — Hej ! Simpson! — Ide, Bell! ide ! — Clawbonny ur ! — Orvos ur! — Hol van, kapitány úr? így kiabáltak mindenfelől. A négy utas kiterjesztett karokkal kereste egymást, tapogatódzva a sűrü ködben, hol látni egyátalán nem lehetett. De ami legnyugtalanítóbb volt, egyik sem hallott feleletet, mintha e párázat a hangot se adná tovább. Mindegyiknek az a gondolata támadt tehát, hogy összehívó felül elsüti fegyverét. De ha az emberi hang gyönge volt, a fegyverdörej meg igen erős volt; a visszhang elkapta a dördü­­lést s összevissza hányta minden irányban, hogy a nagy dübörgés után épen nem lehetett eligazodni. Most tehát mindenki ösztöne szerint cseleke­dett. Hatteras megállt s összefont karokkal várt mozdulatlanul. Simpson megelégedett azzal, hogy fogatát nem minden bajlódás nélkül visszatartóz­­tatá. Bell visszafelé ment, kézzel tapogatva a nyo­mokat, melyeket előre mentében a havon hagyott. Az orvos egy jégdarabban megbotolván, ele­sett, s amint feltápászkodott, elkezdett irányt­­vesztve jobbra-balra, előre-hátra kóvályogni s mind­inkább eltévedt. Öt percznyi keringésés után, igy szólt ma­gában : — Sokáig csak nem tarthat ez a bujosdi ! Terringettél, kissé sok is a jóból, ennyi véletlen meglepetés ! No hiszen, éghajlat ez, az igaz ! Az ember sohase tudja, mi vár rá, s még ezek az át­kozott jégtslk, úgy kihímezik az ember testét, hogy no. Hahó ! kapitány ! Hahó ! kezdett aztán tor­­kaszakadtából kiabálni. *) Frost-rime. Fumée gelée. De feleletet csak nam kapott. Találomra meg­töltő fegyverét, mely foglalkozás közben vastag keztyűjén keresztül is megcsípte kezét a puska­cső égető hidege. Míg ezzel bajlódott, úgy tetszett neki, mintha e­gy alaktalan tömeg mozgolódna egy pár lépésre hozzá. — No végre! mondá Hatteras! Bell! Simp­son ! Melyikök az ? No mondja hát ! Tompa morgás hallatszott. — Csitt csak, mi az megint? gondolá magá­ban az orvos. A tömeg közeledett, terjedelme összeesett, s körvonalai jobban előtűntek. Borzasztó gondolat villant meg az orvos agyába­n. — Ez medve! Valóban az volt, még pedig a javából,­a je­ges ködben eltévedve, összevissza bolyongott, s min­den pillanatban bele­ütközhetett az utasokba, a­kikről bizonynyal sejtelme sem volt. — A dolog szépecskén bonyolódik, gondolá az orvos, csendesen meghúzódva. Majd az állat lehelletét érezé, majd a leve­gőjén hadonászó iszonyú talpait pillantotta meg, melyek oly közel csapkodtak körülte, hogy az éles karmok több ízben ruháját is széttépték; ijedté­ben hátra szökött, s a mozgó tömeg ismét elmo­sódott a ködben, mint egy kisértet. De hátrálás közben lábai alatt emelkedni érezé a talaját; kézzel segítkezve, felmászott egy jégdarabra, aztán a másikra, vizsgálva tapogatód­­zott botjával. — Hisz ez jéghegy! mondá; ha tetejébe juthatok, mentve leszek. Ezt mondván, macska ügyességgel kezdett fölfelé kiízni, s szerencsésen elérte a nyolc­van láb magas szirt tetejét, s feje kibukkant a megfa­gyott ködből, mely felül egyenlő sima határban végződött. — Helyes, mondá magában, s körültekintve, utitársait is egymásután felbukdosni látta a jeges ködárból. — Hatteras ! — Clawbonny úr ! — Bell! — Simpson! E négy kiáltás majdnem egyszerre hang­zott föl. A pompás holdudvartól megvilágított ég, hal­vány sugarakat lövelt, melyek felhőmódra kiszíne­­zék a dér-füstöt, s úgy látszott, mintha a jéghe­gyek csúcsai olvasztott ezüstből emelkednének ki. Az utasok alig száz lábnyi kerületben voltak egymástól. A nagy hideg a rendkívül tiszta felső légréteg minden szavukat hallhatóvá tette s jéghe­gyeik magaslatáról igen könnyen társaloghattak. A fegyverek elsütése után, egyikök sem hallván feleletet, nem tudtak okosabbat tenni, mint fölka­paszkodni a köd­főkébe. — S a szán? kérdé a kapitány. — Nyolczvan lábnyira alattunk viszonzá Simpson. — Jó karban? — Igen. — Hát a medve? kérdé az orvos. — Micsoda medve ? mondá Bell. — No, amellyel oly kedélyes találkozásom volt, hogy majd beszakíta a koponyámat. — Medvével találkozott? kérdé Hatteras. Akkor szálljunk le gyorsan. — De bizony ne szálljunk! viszonzá az orvos. Csak eltévednénk megint, s újra kezdhetnék az összeszedekedést. —­­ S ha az a fenevad megtámadja kutyáinkat? kérdé Hatteras. E pillanatban Duk ugatása hallatszott fel a köd mélyéből, mely alulról jőve, könnyen utat tört az utazók füléig. — Ez Duk! kiáltott fel Hatteras. Bizonyosan baj van. Én leszállok. (44. folytatás köv.) A magyar államvasutak személyzetének le­­szállitásáról. Miután oly hosszú vonaglással és mégis oly vaktában akar megszülemleni ezen rég emle­getett „rednetió“, nem lenne tán felesleges, ha ah­hoz a legközelebbről érdekeltek és a legközelebbi ismerősök is szólnának néhány szót. Annyit tud mindenki, hogy a jelenlegi hely­zet nem állhat meg, sőt még azt is tudjuk, hogy erről a minisztérium is meggyőződött, és annak foly­tán két tűz közé szok­ta az államvasutak igazgató­ságát; azt is tudjuk, hogy e nevezetes átalakulás­nak főleg a személyzet reductióján kell ala­pulnia,­­ a többi alapokról azonban nem szól a história. Már most lássuk, mikép­p véli a feltisztelt igaz­gatóság a gordiusi csomót megoldani. Miután min­den oldalról kisült, hogy a magyar államvasutak kezelése egyátalában félszegen történik, hogy ro­­szabbat ne mondjak, — továbbá, hogy a jövedelem ennek következtében kevesebb a kevésnél, hogy végre e gyönyörű kezelés mindannak daczára annál drágább, azaz hogy töméntelen az alkalma­zott,m­ergo, hogy egy csapással agyonüssön az igaz­gatótanács minden legyet, elhatározta volna, hogy elbocsát egypár dijnokot, és finita la comedis! Mert, hát ezután a megmaradt hivatalnokok a sza­porodott munkát annál nagyobb buzgalom­mal, sőt azt ezentúl okosabban is fogják el­végezni ; a zavar ennek utána redukálódik, mert az kevesebb egyén közt lesz felosztva, kifo­gástalan lesz a kezelés, 567 frt 98 krajczár meg lesz takarítva, a jövedelem nőni fog, a pénztár­­nokok nem fognak ezekkel elosonni, mert az jö­vőben sok orcán meg lesz tiltva ; mindez rögtön megtörténend, mihelyt ama pár dijnokot elbocsát­ják ! . . . Vannak azonban emberek, kik e merészen kigondolt tervnek fentebbi sikerét nem hiszik. Ezért ugyan ne vádoljanak részrehajlással, mert hisz minden embernek valami kis különbség nélkül nem lehet ugyanazon egy véleménye ilynemű kérdéseknél, hanem csak úgy méltóztassék azt venni, mint egy jóindulatú hazafinak a közjóra c­élzó törekvéseit, tekintet nélkül egyes egyénekre és fejtegetéseit kizárólag a való kiderítésére irá­nyozva. Azt állítom tehát, hogy az előbbi tervezet épen az ellenkező gyümölcsöket hozná meg. De bebizonyítását illetőleg, kíméljük a papirost! és beszéljünk komolyan. Minden gyakorlati tapintatossággal bíró em­ber beismerendő, hogy az államvasutak bel- és kül­­kezelési módja iszonyú bonyodalmas és hosz­­szú,­­ szabadjon részemről ráfogni, hogy az el­­avult és éktelenül nevetséges, azaz világosabban mondva vízözön előtti. Ki ezt nem hiszi, az a többit át se olvassa, hanem térjen át egyenesen cikkem utolsó kikezdésére. Mi többiek pedig men­jünk tovább, ha tény az, hogy a kezelési teendők egy rész és elavult rendszer következté­ben mértéken túl szaporodtak, nagyrészt haszon­talan és bonyodalmas felületességekbe nőtték ki magukat,­­ akkor kérdjük a t. igazgatóságtól, az által vélt-e e fő hátrányon egyszer mindenkorra segíteni, hogy minden átalakítás fejében ama pár dijnokot szándékozik elbocsátani, a többiekre nézve pedig be akarja várni, míg elhalnak ? . . . Mond­juk ki tehát nyíltan, hogy a mindenki által elis­mert bonyodalom csakis akkor lesz végre tisztáz­va, ha­ a bel- és külkezelést gyökerese­n át­alakítják, a sok haszontalan munkát beszün­tetik, a szükségeket a jelenleg külföldön használt c­élszerű rendszerek szerint újból szervezik, az ügy­osztályok vezetését képes egyénekre bízzák, és­­ akkor azután redukálhatnak nem csak dijnokokat, , hanem az egész személyzetnek felét! Igenis fe­­j­­ét, tisztelt uraim, és­pedig a következőkép : rég­­­szesítsék az alsóbb rangú hivatalnokokat is, kik­­ mellesleg legyen mondva, a munkát végzik, olyan­­ fizetésben, hogy becsületesen megélhessenek, hogy ne legyenek kényszerítve éjjel és nappal azon tör­ni fejüket, hogy nyomorukból mikép szabadulhas­sanak ki, hogy mikép­p oldhatják meg pár kraj­­czárral azon csekélységet, melyet fizetés fejében kapnak. Mert ha kellőleg el lenn­ének látva, úgy nem fognának például a központi hivatalnokok szüntelen mellékkereset után nézni, hanem teljes odaadással és lelkiismeretességgel végeznék hiva­talos teendőiket, akkor viszont az igazgatóság is megtoldhatná a hivatalos órákat és teljes joggal köve­telhetné a jó és pontos munkát. Miután pedig el­­vitázhatlan tény, miszerint a központi hivatalnokok, például mindegyike még egyszer annyit lenne ké­pes feldolgozni naponta mint jelenleg, t. i. méltá­nyos fizetés mellett másrészt pedig szintoly kétség­telen dolog az, hogy a kezelési és igazgatási teen­dőket szintén egyszerűsíteni azaz kevesbíteni le­hetne, v­agy bátran ismételhetjük, miszerint az igazgatóság alkalmazottai számát felényire leszál­líthatná. Nagyon tévedne valaki, ha azt gondolná, hogy ha egyszer meg van állapítva az, hogy min­den központi hivatalnok még egyszer annyit képes volna elvégezni mint jelenleg, úgy a mostani szo­rult viszonyoknál fogva magával a szükséggel le­hetne őt arra kényszeríteni. El nem kell feledni, hogy a szükség ritkán kényszerít jóra. De ha ezt el is fogadnék, e kényszerrendszer ismét csak addig állhatna fenn, míg kedvezőbb viszonyok jöt­tével őket többé maradásra kényszeríteni nem le­hetne, és akkor ismét beállna a crisis. Végre pedig a legjobb esetben, ha sikerülne és fennma­radhatna e kényszerrendszer, a czél csakis rész­ben lenne elérve, mert a régi kezelés megmaradna azon különbséggel, hogy ugyanazon munkát kettő helyett egy végezné. Visszatérve a hivatalnokok díjazására, ki kell emelnem azon fonák felfogást, mely szerint hazánkban a vasúti hivatalnokokat díjazzák. Németországban, hol a képzett emberek száma általában legnagyobb, és ol­csó az életmód, az ilynemű hivatalnokok igénye nem terjed túl e szerény díjazáson; ott egy képzett mérnök például tökéletesen megelégszik 800 frt évi fizetéssel, sőt ahhoz jutni még szerencséjének is tartja. Nem így van ez nálunk, hál a képzett egyének száma arány­talanul kevesebb és drágább az életmód (daczára több rendbeli közmondásainknak). Már most ha mi ép úgy akarjuk díjazni vasúti hivatalnokainkat mint a németek, mi különben tény,mi módon követelhetjük mi azt, hogy derék vasúti hivatalnokaink legyenek ? ! Ez az oka annak, hogy hazánkban az executív szolgálato­kat végző vasúti hivatalnokaink közt oly kevés a hasznavehető ember, mert azok nem szegődnek oda addig, míg egyébütt alkalmazást nyerhetnek. Ezen pedig holmi szobatudománynyal nem lehet segíteni, tisztelt uraim, hanem csakis méltány­lással, és azt a csekély összeget, melyet azok fizetéseinek javítására adnánk ki, bizonyára tízsze­­rezett nyereségek és számos elhárított balesetek pótolnák ki, mert a kezelés lelkiismeretesen tör­ténnék, tőlük is s­zigorúan követelhetnék köte­lességeik pontos és hiány nélküli teljesítését, álta­lában elérnék azt, mit a franczia vasutak, melyek­nek ugyan a legjobban fizetett hivatalnokai van­nak, de kevés számuknál fogva mégis kevesebbe kerülnek és e mellett a világ minden vasutai közt a legjobban kezeltek. Még egy szót a kezelési rendszerről. Azt kérdhetné valaki tőlem, hogy hát mi módon ala­­kíthatná át magát a magyar államvasutak igazga­tósága valamely új rendszer szerint, ha arra ké­pes egyénekkel nem rendelkezik! Én ugyan nem akarom e kérdés jogos voltát tárgyalni, de ha való az, hogy nincsenek prófétáik, akkor uraim nincs egy nap veszteni való sem, hanem küldje­nek ki azonnal alkalmas egyéneket oly vasutak­hoz, hol a befektetett tőke nem 203°/00, hanem 20-30°/00 jövedelmet hoz, és hol a vasutak ki­használását tudományra emelték, és vegyék igaz­gatását komoly tanulmányozás alá. Ezen kiküldé­sek azonban ne szolgáljanak ürügyül némely pártfo­goltak utazási vágyainak kielégítésére, kik vissza­tértükkor egy csomó összeszedett kalendárium kí­séretében arról szoktak jelentést tenni, hogy mily kényelmesek ezen vagy azon állomáson a váróter­mek, vagy milyen dudájuk van itt vagy amott a kocsitolóknak , hanem komoly feladatukká tegyék illetőknek elsajátítani mindazon czélszerű nyitmá­nyokat, melyek megszámlálhatlanok a külföldön, és melyeket nálunk annyira ismernek, mint a hold­beliek. Egy szóval: gyökeres újjászervezés, ez­által a munkának lényeges kevesbítése, a személyzetnek fölényire való leszállítása, a megmaradottaknak pedig méltányos díjazása. Ez alkalommal csak a főbb tényeket említem meg és az elveket, melyeken az elkerülhetetlenül szükséges átalakulásnak véleményem szerint ala­pulnia kell. Ha valaki azonban egyik vagy másik állításomat helytelennek vélné, részletes bizonyíté­kokkal mindig készen állok. Budapesten, 1874. decz. hó 2-án. Gyö­rök Leo Gy.

Next