Ellenőr, 1874. december (6. évfolyam, 330-358. szám)
1874-12-03 / 332. szám
fejendre kivétel nélkül vonatkozik. De hát a ,,magyar“ újság nem maradt Kerekiben, hanem elment egyenest Ausztráliába vadnak, hogy néhány száz mértföldnyire innen ne is olvashassa el a cselédadót tárgyazó javaslatnak mindjárt a kezdeten álló szakaszát: „Cselédadót tartoznak fizetni, kik saját maguknak, családjuk tagjainak, vagy az ahoz tartozóknak személyes szolgálatára, vagy háztartásuk, lakházaik, dísz-vagy mulatókertjeik, vagy adó alá tartozó lovaik közül teendő szolgálatokra bármi elnevezés alatt férficselédet tartanak.“ Ezen idézet teljesen fölment bennünket, hogy az „ausztráliai“ tájékozottsággal írott lapnak egyéb oktalankodásaira felelve, előadjuk azon primitív nemzetgazdászati igazságokat, melyek a fényűző cselédtartással berendezett háztartás ellen szólanak. Megtesszük mindamellett, hogy máskorra a sajtó kompromittálásának kikerülése végett, és nagyobb lelkiismeretesség és óvatosságra szoktatás czéljából, segítségére sietünk gyöngeségének Horn Ede néhány tartalmas megjegyzésével: „Mint határozottan ajánlandó fényűzési adót tekintem a cselédadót. Ez létezik Angliában, Belgiumban, Hollandban; behozatala nálunk különösen célszerű volna. A nyugatit, aki bizonyos időt itt tölt és alkalma van társadalmi viszonyainkat megismerni, semmi sem emlékezteti jobban a kelet közel voltára, mint a visszaélés, melyet általánosan űznek a cselédtartással. A legszegényebb polg. család, amely Páriában, vagy Berlinben talán egy szolgálót sem tartana,hanem „fémmé de ménage”, kiszolgálónőt keresne, Budapesten rendesen két cselédet tart; ha több gyermek van, hármat meg négyet is. A nagyobb vidéki városokban, ahol a fényűzés sok tekintetben még esztelenebből űzetik, a vidéken, ahol az emberevő még kevébbé kíméhetik, mint a fővárosban, a cselédfényűzés hasonló vagy még nagyobb mérvben nyilatkozik. Ehhez járul a cselédtartási fényűzés káros befolyása a nemzetgazdasági tevékenységre. A földmivelés, ipar és kereskedelem mind panaszkodnak a munkaerők hiányáról; a panasz nagyon is alapos és a panaszolt baj gazdasági hátramaradásunk fő okainak egyike. Azonban, hogy határozza el magát a szegényebb ifjú is, a savanyú munkára, ha mint szolga fél, vagy egész semmittevésért is könnyebb és kedvesebb alkalmazást kaphat ?“ No de elég ennyi is, szemben a „Magyar Újság“ tudákos otrombaságaival. A tordamegyei Deák-párt közgyűlése. A „Pesti Napló“ ma esti lapjából vessszük át az alábbi részletes tudósítást: Torda, nov. 29. Torda megye alsó kerületének Deákpártja ma tartotta közgyűlését a „Koronához“ czímzett vendéglő egyik termében. A gyűlés tárgyát az új erdélyi magyar nemzeti párttal szemben követendő magatartás meghatározása képezte. A vita folyamában felmerült a nézet, hogy bizonyos érintkezési pontok csakugyan vannak az új párti és a Deákpárt között; nevezetesen beismerte majdnem mindenik szónok hazánk aggasztó állapotát ; elismertetett szüksége, hogy a Királyhágón inneni részek képviselői nagyobb egyöntetűséggel és erélylyel szerezenek érvényt az erdélyi részek jogos igényeinek; de a modort, melylyel az uj párt fellépett, az eddig ismert eszközöket, melylyel czélját ki akarja vinni s egyáltalán uj párt alakításra irányuló minden törekvését kivétel nélkül mindenki elítélte. Az uj pártnak egyik vezérfia igyekezett megcáfolni a felhozott érveket, támogatva még két elvrokona által, de a legkisebb siker nélkül. A gyűlés azonban, támaszkodva az említett érintkezési pontokra, békejobbot ajánlott az új pártnak, s felszólította tagjait a régi párt kebelében való maradásra; a párt megjelent tagjai azonban megmaradván elfoglalt álláspontjuk mellett, a tordamegyei alsókerületi Deák-párt egyhangúlag kimondta, hogy I. Az „erdélyi magyar nemzeti párt“ czimén egy uj párt megalakulását roszalja. II. Azon meggyőződésben lévén, hogy hazánk zilált helyzetének rendezését az eddigi párt kebelében és annak megerősítésével eszközölhetni leghelyesebben, egyáltalán nem tartja időszerűnek bármiféle új pártok alakítását. IH. Ezen határozatot a tordamegyei Deák-párt azon felszólítással közli a Királyhágón inneni Deákpártokkal, hogy e határozat szellemében a cselekvés terére lépjenek. A határozat szövegezésével regid. gr. Teleky Domokos, gr. Bethlen Géza, b. Huszár Károly, Vélics Ödön, Nagy Imre bízattak meg. Elnök: gr. Bethlen Géza, pont 11 órakor megnyitván a gyűlést, előadja annak tárgyát, mely nem más, mint a Sz.-Régensben megindított erdélyi magyar nemzeti párt alakulásának helyeslése vagy rászallása; kéri a gyűlést, hogy a tárgy fontosságához illő komolysággal és higgadtsággal szóljon a fennforgó kérdéshez. Légid. gr. Teleky Domokos: Minél komolyabb az ország jelenlegi helyzete, annál nagyobb hiba volna az előforduló politikai változásokról egykedvűen szólani. Ily komoly tüneménynek tartja az új „erdélyi magyar nemzeti párt“ alakulását, s kéri a gyűlést, ne vegye rész néven, ha e tüneményről nem szólhat egykedvűen; azt azonban ígéri, hogy ép oly higgadtan szól, mint amilyen fontosnak találja hazánk politikai terén azon körülményt, hogy ép akkor, midőn közbajaink legyőzésére az volna helyesebb, hogy sorakozzunk, az eddigi párt kebeléből egy új párt válik ki. Szóló méltánylandónak tartja ez eseményt s elsősorban azt vizsgálja: van-e ok új párt s ép egy speciális erdélyi új párt alakítására, s ha igen, helyeselhetők-e az eszközök, melyeket a párt czéljainak elérésére kiválasztott. Nem arról van — úgymond — szó, hogy egyénileg kik azok, kik eddig velünk együtt küzdöttek, s most tőlünk elváltak, hanem egy politikai pártról, melynek legyen tagja rokonunk vagy barátunk, de mint azon párt tagját túlságosan nem kímélhetjük. Azt állítja az új párt, hogy hazánk helyzete szerfelett mostoha, a meglevő pártok pedig e szomorító helyzet létrehozatalában részesek, tehát hibásak is. Maga Erdély még szomorítóbb helyzetben van, mint az anyáhon, minek oka leginkább abban rejlik, hogy az erdélyi képviselők az erdélyi érdekeknek nem adtak kellő súlyt. Elismeri, hogy mindkét állítás bír bizonyos mértékben az igazság jellegével; elismeri, hogy amint olykor a testnek egyik tagjára, talán ránk is súlyosabban nehezül a közös fájdalom: az erdélyi részek képviselőitől is több erélyt várt volna ; képviselőink eleinte tartottak külön gyűléseket, meg is kísértették többen kellő nyomatékkal lépni fel érdekeinkben, de e külön gyűléseket sokan az unió ellen való tüntetésnek tekintették. Szóló e nézetet nem helyesli, de méltányolja, s leginkább ennek tulajdonítja képviselőink magatartását. Bizonyos tekintetben igazat ad tehát az új pártnak, de csak a mondottakig. Azt mondták többen, hogy az új pártnak még nincs programmja, szóló azonban annak tekinti a pártot, aminek eddigi nyilatkozataiban vallotta magát. Hiába mondjuk, hogy az illetők barátaink, kikről tudjuk, hogy szivök egyebet vall, mint ami kinyomatva áll. A pártok nem 2 mértföldnyi területre terjednek, hanem országra szólanak, s nem a közel jó barátok, hanem az egész haza előtt felelősek. Lássuk tehát — úgymond — hogy az uj párt mit mond, mit és mily kifejezésekkel mondja, amit akar. Kötelességének érzi itt minden szót meglatolni, mert azt, mi egy uj pártalakítás érdekében írva van, sem gyermekjátéknak, sem ábrándos ömlengésnek nem tekintheti. Azt mondja az új párt nyilatkozatában, hogy speciális erdélyi és magyar érdekek védelmére alakult. Elsősorban azt kérdi, melyik képviselő írhatná alá, hogy speciális tordai vagy erdélyi érdeket képvisel; nézete szerint minden követ a közhazát, az egész országot képviseli; érvényesítheti, mint ilyen, a közérdekért akár a Deákpárt érdekeit is, de annak országos képviselője nem lehet. (Helyeslés.) Szól továbbá a nyilatkozat magyar nemzetiségről. Szóló ismer magyar államot, magyar nemzetet s végül magyar nemzetiséget. Az első magában foglalja a két másikat s még egyebet is, de azt nem értheti, miért legyünk az utolsó, a harmadik, mikor az első is lehetünk. (Élénk helyeslés.) „Igyekezzünk — mond tovább a nyilatkozat, — megmenteni legalább Erdélyben, ami még megmenthető.“ Gratulál szóló ezen fogalomnak, de nem elégedhetik meg ezen porczióval. Mentsük meg a hazát s akkor megmentettük Erdélyt is. (Élénk helyeslés.) Nem akar szóló palotát törni egyáltalán a pártalakulásnak alapja felett, hanem igenis a kihívó modor felett, mely kíméletlenül megtámad kormányt és parlamentet egyaránt. Szóló azt látja, hogy mindkettő teljes igyekezettel igyekszik helyrehozni az elkövetett hibákat; lehet nyilatkoztatni azt, hogy netalán hibásak az elvek, melyeket e munkájában követ, de nem szabad elítélnünk az intenzio hazafias voltát, s így azt mondani pl. a kormányról, hogy Széchenyi azon jóslatát, mely szerint „Magyarország nem volt, ha nem lesz, rendszeresen megsemmisíteni akarja, a legnagyobb képtelenségek közé tartozik. És oly megfontolatlannak tartja a nyilatkozat azon állítását, hogy erdélyi „követeink az országgyűlésen tönkre hagyták jutni összes, ott felmerült érdekeinket összes érdekeinket tehát és semmi jót, hasznosat nem cselekedtek ; miként lehet ezt állítani az ügyek higgadt megfontolásával? „Elidegenítette a kormány — mond az új párt nyilatkozata — a Bácskát, Bánátot“ ; szóló nem érti tisztán, hogy mit akar ezzel kifejezni az új párt, de ha arról van szó, hogy ezen vidékek ellenszenvét költötte fel a kormány, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy kormány és országgyűlés szigorúan védelmezték a magyarság érdekeit. Szóló szerint nem létezik az államban jog és intézmény, mit túlzással tönkre nem tehetni. Az új pártnak is a túlzásban rejlik legnagyobb hibája; oly nyilatkozatok eredtek e párttól, minőket csak Babestől vagy Mileticstől hallhatni, illő volna hozzánk megmutatni, hogy műveltség tekintetében is felette állunk azon agitátoroknak. De helytelennek tartja különösen az új párt arra irányuló törekvését, hogy specificus erdélyi pártot alkosson, hogy tegyen és szóljon az ország 16 része a más 4/s-del szemben, párttá alakuljon az Új magyarság a más 7/g-dal ellentétben. (Helyeslés.) Mindezek után szóló elismer bizonyos találkozási pontokat az új párt és a conserválva haladó Deákpárt között; nem tagadja, hogy a Királyhágón inneni részek helyzete súlyosabb, valamint Magyarországnak is lehetnek részei, melyek többet szenvednek a többinél, az erdélyrészi képviselőktől maga is megkívánja, hogy jogos igényeinket nagyobb nyomatékkal érvényesítsék, de sem azt, mit az új nemzeti párt akar, sem a módot, ahogy akaratát valósítni kívánja, nem helyeselheti s kéri az új párt tagjait, hogy valamint eddig működtek, maradjanak jövőre is a párt kebelében hazánk közös javának együttes előmozdítására. Egyébiránt kijelenti, hogy ellenkező esetben a torda megyei Deákpárt is fogja tudni, mit cselekedjék. Ezúttal pedig indítványozza, hogy mondja ki a közgyűlés, miszerint az ország jelen válságos helyzetében a mérsékelve haladó párt együvé tömörülésének látja szükségét, s helyteleníti az erdélyi nemzeti párt megalakulását. (Általános élénk helyeslés) B. Kemény György tordamegyei főispán előre is kijelenti, hogy regid. gr. Teleky Domokos indítványát pártolja s fenntartja magának a jogot, hogy ellenzés esetében szólhasson. Közb. gr. Teleky Domokos. Sokaknak feltűnhet, hogy ő, mint a ki a magyar nemzeti párt hívének vallja magát, e gyűlésben felszólal, mindazáltal meggyőződése helyességének tudatában, mint a Deákpártnak megalakulása óta tagja, bátorságot vesz magának a szólásra, megjegyezvén, hogy gyűlés végével a pártból való kilépése iránt beadja nyilatkozatát. 1867-ben — úgymond — létesült a pragmatica sarctia alapján a kiegyezés, melynek megbuktatása és fenntartása szerint alakultak a jelenlegi pártok. Hét év tapasztalata kimutatta, hogy azon törvény sokkal erősebb, hogysem további támogatásokra szorulna. Részéről is pártolja azon elvet, mit régid. gr. T. D. hangoztatott, hogy tömörülnünk kell egy párttá, de a jelenlegi pártok között nem fedezi fel azt, mely körül tömörülni lehetne; kérdi, létezik-e most jobboldal, midőn annyi darabra van szakadva; — épp ez s hazánk zilált helyzete győzte meg szólót szükségéről annak, hogy egy olyan párt alakíttassák, melybe a kiegyezésre vonatkozó elveinek fenntartásával, tisztán a belügyek, közigazgatásunk, justitiánk rendezésére minden pártbeli egyén beléphessen. Ez egyesítése a pártoknak és nem szétdarabolása, miként az új pártot vádolják. B. Kemény György: A szász-régeni magyar nemzeti párt megalapítását helytelennek, károsnak tartja. 1) mert a magyar államban magyar nemzeti pártot alapítani annyit tesz, mint a magyar nemzetnek érdekeit a magyar állam más nemzetiségeinek érdekeivel szembeállítani. 2) Nem helyesli a nevezett pártnak megalapítását mint nagyon kihívó lépést, mivel ennek megalapítása, minden más nemzetiség, román, tót, szerb stb. nemzetiségi pártok előállítását és fennmaradását provokálja. 3) Nagy és következéseiben veszélyessé válható politikai hibának tartja a szerint nyilatkozni, hogy az unió helyesége, üdvössége bármely körülmények között kérdésessé tétethessék, mert életerős, magyar államot, Erdélynek Magyarországgal való uniója nélkül képzelni nem tud. Ennélfogva kimondatni kívánja határozatilag, hogy a fennebb elősorolt okok alapján a gyűlés helytelennek, károsnak tartja az erdélyi magyar nemzeti párt alakítását, tehát nem helyesli a Szászrégenben ez irányban létrejött megállapodásokat sem. Mondják ki, hogy jelen politikai viszonyok között új politikai pártok alapítását czélszerűtlennek tartja. Adjon kifejezést azon óhajának, hogy a Királyhágón inneni képviselőink Erdélynek specificus érdekei mellett fejtsenek ki több erélyt. Miksa Elek pártolja régid gr. T. D. indítványát. Nagy Imre örömét fejezvén ki a tanácskozás komoly, higgadt menete felett, sajátságosnak tartja, hogy az ellenpárt programja ítéletet hoz az egész országról, holott az új párt tagjai is csak azon országban vannak, mely maga hozta létre maga számára mindazt, mit most kárhoztatunk. Ha törekvésünk a javítás, önmagunkon kezdjük azt, reorganizáljuk pártunkat s ne úgy segítsünk rajta, hogy odahagyjuk. Horváth Mihály azt hiszi, hogy mindenki bizonyos tekintetben az uj párt hívének mondta magát, a czim nem sokat tesz; a modorról azt állítják : kihívó, szóló azt hiszi, eleget kértünk 7 esztendeig. Légid. gr. Teleky Domokos a közegyetértés tolmácsa kiván lenni, ezt látja a haza érdekével leginkább összeegyeztethetőnek; sajnálná, ha e tekintetben a gyűlés nem juthatna czélhoz, de az ellenkezőtől sem riad vissza. Azt kérdi a párt tagjaitól, tegnaptól vagy tegnapelőttől fogva lett oly veszedelmes a helyzet, hogy rögtön új párt létesítését erőszakolják; elnézték eddig, hogy miként tették a ház alá az üszköt s csak most szólalnak fel, mikor már jobbot vetett? Azzal vádolja az új párt a Deákpártot, hogy nincs bátorsága a felszólalásra; szóló úgy tudja, hogy a Deákpárt 1848 óta nagyobb dolgokba mutatta ki bátorságát, mint a nemzeti párt. A nemzeti párt nem néz a nemzetek történetének tükrébe, onnan tudhatná, hogy annyi század után Európában csak három nemzet intézi nagyban kifogástalanul sorsát: Anglia, Belgium és Svájc, a többi csak rövid idő alatt is nagyobb politikai hibákat követett el, mint Magyarország. Mit nem tett öt évvel ezelőtt a franczia nemzet? Azt kérdi egész őszinteséggel, hogy azok, kik palctát törnek az egész ország felett, magánügyeik-ben nem ejtettek-e soha hibát? Egyik előtte szóló nem hisz kevesebbet, mint hogy a hold fogja magához húzni a földet s a diónyi nemzeti párt felöleli majd a Deákpártot és ellenzéket együttesen. Szóló 45 éve, hogy a közélet pályáján működik, de mindig a létező kijavításán működött, ha hiba esett rajta. Menenius Agrippaként a párt ellen nem secedált. Azon meggyőződésben van, hogy az ellenfél is sokkal többet tehet a párt kebelében, mint azon kívül. (Helyeslés.) Közli. gr. Teleky Domokos ellene mond azon állításnak, hogy pártalakításuk tévelygés; a párt még eddig nem adta ki programmját, de ha szervezve lesz, ki fogja adni. Vádoltatik a história nem tudásával, kéri azonban, hogy mutassanak letelepülő nemzetiséget a történelemben, mely nemzetiségi jogokat követeljen oly mértékben magának, mint nálunk. Sajnálja, hogy csak pirulva merjük kimondani, miszerint magyarok vagyunk. Elnök ezek után bezárván a vitát, a fennebb közlött határozatokat kijelenti. TÁRCZA. AZ ANGOLOK AZ S^0yV HATTERAS KAPITÍNYOV I£ .A. X. .A. ÜST 3D «T .A I. IRTA yERNE jjYULA. HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET. Utazás a jégmezőkön. (Folytatás.) Azzal tovább folytatták az utat dél-keletnek , huszonöt mértföldet haladván, rajok esteledett, s kénytelenek voltak tanyát ütni; nagyon eltörődtek, de az orvos ezért még egy jéghegy megmászására vállalkozott, mialatt a többiek a hókunyhót épiték. A teljes hold fagyó fénynyel világolt a derült égen; a csillagok tündöklő sugarakat löveltek s a jéghegy csúcsáról messze-messze ellátott a szem a végtelen rónaság fölött, melyen szeszélyes alakú jégbuczkák voltak elszórva. E szanaszét heverő jégalakzatokat szemlélve, amint a hold sugaraiban ragyogva tisztán kitűntek a környező árnyak fölött, hol álló oszlopokhoz, hol össz idült ívekhez, majd ismét sírkövekhez hasonlón: mintha lombtalanul, némán, ridegen egy végtelen temető terülne el az ember előtt, hova húsz nemzedékét fekteté örök álomra az élő világ. Az orvos hosszan, mélyen elmerült e kép szemléletébe, nem érzett hideget, se fáradtságot, s társai csak nagy bajjal bírták messzelátójáról leszállítani. De pihenésre kellett gondolni; a hókunyhó készen volt s utasaink vakand módjára beleásván magukat, nemsokára elszenderedtek. A következő napok félbeszakitatlan egyformaságban teltek le; könnyen vagy bajjal, gyorsan vagy lassan haladtak, az időjárás szeszélyei szerint, melyek majd csikorgó száraz hideget majd irhán-bőrön átható nedvességet hoztak. A talaj természetéhez képest hol a mocassin bocskort, hol hóczipőket kellett húzni, így érték meg január 15-ikét. A hold utolsó negyedében csak rövid ideig volt látható, s a nap még mindig a láthatár alatt bujkálva, már terjesztett ugyan naponta hat óra hosszat némi derengést, de ez nem világította meg elegendően az utat. Iránytűvel kellett tájékozódni, Bell aztán megindult elől a felvett irányban, Hatteras egyenes vonalban utána ment, Simpson s az orvos pedig, utánuk igazodtak, úgy, hogy csak Hatterast láthatták. Ily módon igyekeztek egyenes irányban maradni, de minden vigyázat mellett is nem ritkán harminc- negyven fokkal is letértek róla, s akkor újból kellett tájékozódni. Hatterrs számítása szerint körülbelül száz mértföldet haladtak, január 15 éig. E vasárnap reggelét különféle táborozó szerek és ruhaneműek kitatarozására szentelték. Az isteni tiszteletről sem feledkeztek meg. Délben fölkerekedtek megint. Hideg idő volt, a hévmérő csak harminczkét fokot mutatott a zérus alatt (—36°centig.) A levegő igen tiszta volt. Hirtelen, minden látható ok és előjel nélkül, párázat szállt föl a földből, tökéletesen megfagyott állapotban ; körülbelül feilenczven lábnyi magasra emelkedett s aztán nem mozdult. Egy lépésnyire nem lehetett egymást látni; a párázat megszállta a ruhát s hosszú hegyes jégsörtével vonta be. A dér füstje sajátságos tüneményétől meglepve, első gondolata volt utazóinknak egymást megkiáltani s összegyűlni. — Hej ! Simpson! — Ide, Bell! ide ! — Clawbonny ur ! — Orvos ur! — Hol van, kapitány úr? így kiabáltak mindenfelől. A négy utas kiterjesztett karokkal kereste egymást, tapogatódzva a sűrü ködben, hol látni egyátalán nem lehetett. De ami legnyugtalanítóbb volt, egyik sem hallott feleletet, mintha e párázat a hangot se adná tovább. Mindegyiknek az a gondolata támadt tehát, hogy összehívó felül elsüti fegyverét. De ha az emberi hang gyönge volt, a fegyverdörej meg igen erős volt; a visszhang elkapta a dördülést s összevissza hányta minden irányban, hogy a nagy dübörgés után épen nem lehetett eligazodni. Most tehát mindenki ösztöne szerint cselekedett. Hatteras megállt s összefont karokkal várt mozdulatlanul. Simpson megelégedett azzal, hogy fogatát nem minden bajlódás nélkül visszatartóztatá. Bell visszafelé ment, kézzel tapogatva a nyomokat, melyeket előre mentében a havon hagyott. Az orvos egy jégdarabban megbotolván, elesett, s amint feltápászkodott, elkezdett iránytvesztve jobbra-balra, előre-hátra kóvályogni s mindinkább eltévedt. Öt percznyi keringésés után, igy szólt magában : — Sokáig csak nem tarthat ez a bujosdi ! Terringettél, kissé sok is a jóból, ennyi véletlen meglepetés ! No hiszen, éghajlat ez, az igaz ! Az ember sohase tudja, mi vár rá, s még ezek az átkozott jégtslk, úgy kihímezik az ember testét, hogy no. Hahó ! kapitány ! Hahó ! kezdett aztán torkaszakadtából kiabálni. *) Frost-rime. Fumée gelée. De feleletet csak nam kapott. Találomra megtöltő fegyverét, mely foglalkozás közben vastag keztyűjén keresztül is megcsípte kezét a puskacső égető hidege. Míg ezzel bajlódott, úgy tetszett neki, mintha egy alaktalan tömeg mozgolódna egy pár lépésre hozzá. — No végre! mondá Hatteras! Bell! Simpson ! Melyikök az ? No mondja hát ! Tompa morgás hallatszott. — Csitt csak, mi az megint? gondolá magában az orvos. A tömeg közeledett, terjedelme összeesett, s körvonalai jobban előtűntek. Borzasztó gondolat villant meg az orvos agyában. — Ez medve! Valóban az volt, még pedig a javából,a jeges ködben eltévedve, összevissza bolyongott, s minden pillanatban beleütközhetett az utasokba, akikről bizonynyal sejtelme sem volt. — A dolog szépecskén bonyolódik, gondolá az orvos, csendesen meghúzódva. Majd az állat lehelletét érezé, majd a levegőjén hadonászó iszonyú talpait pillantotta meg, melyek oly közel csapkodtak körülte, hogy az éles karmok több ízben ruháját is széttépték; ijedtében hátra szökött, s a mozgó tömeg ismét elmosódott a ködben, mint egy kisértet. De hátrálás közben lábai alatt emelkedni érezé a talaját; kézzel segítkezve, felmászott egy jégdarabra, aztán a másikra, vizsgálva tapogatódzott botjával. — Hisz ez jéghegy! mondá; ha tetejébe juthatok, mentve leszek. Ezt mondván, macska ügyességgel kezdett fölfelé kiízni, s szerencsésen elérte a nyolcvan láb magas szirt tetejét, s feje kibukkant a megfagyott ködből, mely felül egyenlő sima határban végződött. — Helyes, mondá magában, s körültekintve, utitársait is egymásután felbukdosni látta a jeges ködárból. — Hatteras ! — Clawbonny úr ! — Bell! — Simpson! E négy kiáltás majdnem egyszerre hangzott föl. A pompás holdudvartól megvilágított ég, halvány sugarakat lövelt, melyek felhőmódra kiszínezék a dér-füstöt, s úgy látszott, mintha a jéghegyek csúcsai olvasztott ezüstből emelkednének ki. Az utasok alig száz lábnyi kerületben voltak egymástól. A nagy hideg a rendkívül tiszta felső légréteg minden szavukat hallhatóvá tette s jéghegyeik magaslatáról igen könnyen társaloghattak. A fegyverek elsütése után, egyikök sem hallván feleletet, nem tudtak okosabbat tenni, mint fölkapaszkodni a ködfőkébe. — S a szán? kérdé a kapitány. — Nyolczvan lábnyira alattunk viszonzá Simpson. — Jó karban? — Igen. — Hát a medve? kérdé az orvos. — Micsoda medve ? mondá Bell. — No, amellyel oly kedélyes találkozásom volt, hogy majd beszakíta a koponyámat. — Medvével találkozott? kérdé Hatteras. Akkor szálljunk le gyorsan. — De bizony ne szálljunk! viszonzá az orvos. Csak eltévednénk megint, s újra kezdhetnék az összeszedekedést. — S ha az a fenevad megtámadja kutyáinkat? kérdé Hatteras. E pillanatban Duk ugatása hallatszott fel a köd mélyéből, mely alulról jőve, könnyen utat tört az utazók füléig. — Ez Duk! kiáltott fel Hatteras. Bizonyosan baj van. Én leszállok. (44. folytatás köv.) A magyar államvasutak személyzetének leszállitásáról. Miután oly hosszú vonaglással és mégis oly vaktában akar megszülemleni ezen rég emlegetett „rednetió“, nem lenne tán felesleges, ha ahhoz a legközelebbről érdekeltek és a legközelebbi ismerősök is szólnának néhány szót. Annyit tud mindenki, hogy a jelenlegi helyzet nem állhat meg, sőt még azt is tudjuk, hogy erről a minisztérium is meggyőződött, és annak folytán két tűz közé szokta az államvasutak igazgatóságát; azt is tudjuk, hogy e nevezetes átalakulásnak főleg a személyzet reductióján kell alapulnia, a többi alapokról azonban nem szól a história. Már most lássuk, miképp véli a feltisztelt igazgatóság a gordiusi csomót megoldani. Miután minden oldalról kisült, hogy a magyar államvasutak kezelése egyátalában félszegen történik, hogy roszabbat ne mondjak, — továbbá, hogy a jövedelem ennek következtében kevesebb a kevésnél, hogy végre e gyönyörű kezelés mindannak daczára annál drágább, azaz hogy töméntelen az alkalmazott,mergo, hogy egy csapással agyonüssön az igazgatótanács minden legyet, elhatározta volna, hogy elbocsát egypár dijnokot, és finita la comedis! Mert, hát ezután a megmaradt hivatalnokok a szaporodott munkát annál nagyobb buzgalommal, sőt azt ezentúl okosabban is fogják elvégezni ; a zavar ennek utána redukálódik, mert az kevesebb egyén közt lesz felosztva, kifogástalan lesz a kezelés, 567 frt 98 krajczár meg lesz takarítva, a jövedelem nőni fog, a pénztárnokok nem fognak ezekkel elosonni, mert az jövőben sok orcán meg lesz tiltva ; mindez rögtön megtörténend, mihelyt ama pár dijnokot elbocsátják ! . . . Vannak azonban emberek, kik e merészen kigondolt tervnek fentebbi sikerét nem hiszik. Ezért ugyan ne vádoljanak részrehajlással, mert hisz minden embernek valami kis különbség nélkül nem lehet ugyanazon egy véleménye ilynemű kérdéseknél, hanem csak úgy méltóztassék azt venni, mint egy jóindulatú hazafinak a közjóra célzó törekvéseit, tekintet nélkül egyes egyénekre és fejtegetéseit kizárólag a való kiderítésére irányozva. Azt állítom tehát, hogy az előbbi tervezet épen az ellenkező gyümölcsöket hozná meg. De bebizonyítását illetőleg, kíméljük a papirost! és beszéljünk komolyan. Minden gyakorlati tapintatossággal bíró ember beismerendő, hogy az államvasutak bel- és külkezelési módja iszonyú bonyodalmas és hoszszú, szabadjon részemről ráfogni, hogy az elavult és éktelenül nevetséges, azaz világosabban mondva vízözön előtti. Ki ezt nem hiszi, az a többit át se olvassa, hanem térjen át egyenesen cikkem utolsó kikezdésére. Mi többiek pedig menjünk tovább, ha tény az, hogy a kezelési teendők egy rész és elavult rendszer következtében mértéken túl szaporodtak, nagyrészt haszontalan és bonyodalmas felületességekbe nőtték ki magukat, akkor kérdjük a t. igazgatóságtól, az által vélt-e e fő hátrányon egyszer mindenkorra segíteni, hogy minden átalakítás fejében ama pár dijnokot szándékozik elbocsátani, a többiekre nézve pedig be akarja várni, míg elhalnak ? . . . Mondjuk ki tehát nyíltan, hogy a mindenki által elismert bonyodalom csakis akkor lesz végre tisztázva, ha a bel- és külkezelést gyökeresen átalakítják, a sok haszontalan munkát beszüntetik, a szükségeket a jelenleg külföldön használt célszerű rendszerek szerint újból szervezik, az ügyosztályok vezetését képes egyénekre bízzák, és akkor azután redukálhatnak nem csak dijnokokat, , hanem az egész személyzetnek felét! Igenis fejét, tisztelt uraim, éspedig a következőkép : régszesítsék az alsóbb rangú hivatalnokokat is, kik mellesleg legyen mondva, a munkát végzik, olyan fizetésben, hogy becsületesen megélhessenek, hogy ne legyenek kényszerítve éjjel és nappal azon törni fejüket, hogy nyomorukból mikép szabadulhassanak ki, hogy miképp oldhatják meg pár krajczárral azon csekélységet, melyet fizetés fejében kapnak. Mert ha kellőleg el lennének látva, úgy nem fognának például a központi hivatalnokok szüntelen mellékkereset után nézni, hanem teljes odaadással és lelkiismeretességgel végeznék hivatalos teendőiket, akkor viszont az igazgatóság is megtoldhatná a hivatalos órákat és teljes joggal követelhetné a jó és pontos munkát. Miután pedig elvitázhatlan tény, miszerint a központi hivatalnokok, például mindegyike még egyszer annyit lenne képes feldolgozni naponta mint jelenleg, t. i. méltányos fizetés mellett másrészt pedig szintoly kétségtelen dolog az, hogy a kezelési és igazgatási teendőket szintén egyszerűsíteni azaz kevesbíteni lehetne, vagy bátran ismételhetjük, miszerint az igazgatóság alkalmazottai számát felényire leszállíthatná. Nagyon tévedne valaki, ha azt gondolná, hogy ha egyszer meg van állapítva az, hogy minden központi hivatalnok még egyszer annyit képes volna elvégezni mint jelenleg, úgy a mostani szorult viszonyoknál fogva magával a szükséggel lehetne őt arra kényszeríteni. El nem kell feledni, hogy a szükség ritkán kényszerít jóra. De ha ezt el is fogadnék, e kényszerrendszer ismét csak addig állhatna fenn, míg kedvezőbb viszonyok jöttével őket többé maradásra kényszeríteni nem lehetne, és akkor ismét beállna a crisis. Végre pedig a legjobb esetben, ha sikerülne és fennmaradhatna e kényszerrendszer, a czél csakis részben lenne elérve, mert a régi kezelés megmaradna azon különbséggel, hogy ugyanazon munkát kettő helyett egy végezné. Visszatérve a hivatalnokok díjazására, ki kell emelnem azon fonák felfogást, mely szerint hazánkban a vasúti hivatalnokokat díjazzák. Németországban, hol a képzett emberek száma általában legnagyobb, és olcsó az életmód, az ilynemű hivatalnokok igénye nem terjed túl e szerény díjazáson; ott egy képzett mérnök például tökéletesen megelégszik 800 frt évi fizetéssel, sőt ahhoz jutni még szerencséjének is tartja. Nem így van ez nálunk, hál a képzett egyének száma aránytalanul kevesebb és drágább az életmód (daczára több rendbeli közmondásainknak). Már most ha mi ép úgy akarjuk díjazni vasúti hivatalnokainkat mint a németek, mi különben tény,mi módon követelhetjük mi azt, hogy derék vasúti hivatalnokaink legyenek ? ! Ez az oka annak, hogy hazánkban az executív szolgálatokat végző vasúti hivatalnokaink közt oly kevés a hasznavehető ember, mert azok nem szegődnek oda addig, míg egyébütt alkalmazást nyerhetnek. Ezen pedig holmi szobatudománynyal nem lehet segíteni, tisztelt uraim, hanem csakis méltánylással, és azt a csekély összeget, melyet azok fizetéseinek javítására adnánk ki, bizonyára tízszerezett nyereségek és számos elhárított balesetek pótolnák ki, mert a kezelés lelkiismeretesen történnék, tőlük is szigorúan követelhetnék kötelességeik pontos és hiány nélküli teljesítését, általában elérnék azt, mit a franczia vasutak, melyeknek ugyan a legjobban fizetett hivatalnokai vannak, de kevés számuknál fogva mégis kevesebbe kerülnek és e mellett a világ minden vasutai közt a legjobban kezeltek. Még egy szót a kezelési rendszerről. Azt kérdhetné valaki tőlem, hogy hát mi módon alakíthatná át magát a magyar államvasutak igazgatósága valamely új rendszer szerint, ha arra képes egyénekkel nem rendelkezik! Én ugyan nem akarom e kérdés jogos voltát tárgyalni, de ha való az, hogy nincsenek prófétáik, akkor uraim nincs egy nap veszteni való sem, hanem küldjenek ki azonnal alkalmas egyéneket oly vasutakhoz, hol a befektetett tőke nem 203°/00, hanem 20-30°/00 jövedelmet hoz, és hol a vasutak kihasználását tudományra emelték, és vegyék igazgatását komoly tanulmányozás alá. Ezen kiküldések azonban ne szolgáljanak ürügyül némely pártfogoltak utazási vágyainak kielégítésére, kik visszatértükkor egy csomó összeszedett kalendárium kíséretében arról szoktak jelentést tenni, hogy mily kényelmesek ezen vagy azon állomáson a várótermek, vagy milyen dudájuk van itt vagy amott a kocsitolóknak , hanem komoly feladatukká tegyék illetőknek elsajátítani mindazon czélszerű nyitmányokat, melyek megszámlálhatlanok a külföldön, és melyeket nálunk annyira ismernek, mint a holdbeliek. Egy szóval: gyökeres újjászervezés, ezáltal a munkának lényeges kevesbítése, a személyzetnek fölényire való leszállítása, a megmaradottaknak pedig méltányos díjazása. Ez alkalommal csak a főbb tényeket említem meg és az elveket, melyeken az elkerülhetetlenül szükséges átalakulásnak véleményem szerint alapulnia kell. Ha valaki azonban egyik vagy másik állításomat helytelennek vélné, részletes bizonyítékokkal mindig készen állok. Budapesten, 1874. decz. hó 2-án. Györök Leo Gy.