Ellenőr, 1875. április (7. évfolyam, 90-119. szám)

1875-04-01 / 90. szám

den czélzatosság nélkül emlegették már, hogy az olasz király másfél év előtti láto­gatása Bécsben és Berlinben, viszonzás nél­kül maradt, s a vesztett remények éledni kezdtek. Most megkapták a választ Bécs­­ből úgy mint Berlinből, mert, a­mint tud­juk, néhány hét múlva a német császár lá­togatása következik. Hogy a történelmi igazságon túl Olasz­ország egységének, úgy a­mint az most létrejött, mi jelentősége van, nem szükség magyaráznunk. Az olasz egységért, ha fegy­verrel nem is, de lélekben ott küzdött a li­­beralismusnak, a culturának, az emberiség előhaladásának minden barátja. Hogy e nagy küzdelem sikere ne legyen múlandó, az füg­gött az olaszok józan hazafis­ágától, de füg­gött a külállamok magatartásától is. Az olaszok épp az utóbbi időben sok jelét ad­ták politikai értelmüknek, s az egység ba­rátai benn úgy, mint künn megelégedéssel nézhették a consolidatio nehéz munkájának csendes, de folytonos haladását. Most még több önbizalommal és még nagyobb lelkese­déssel folytathatják az eddig elért siker biz­tosítására irányzott szent harczot, s továbbra is erőt meríthetnek annak­­kétségtelen bizo­nyítékából, hogy a dolgok új rendjének fel­­forgatására legfeljebb már csak olyanok gon­dolhatnak,, a­kikkel könnyű lesz ezután el­bánni. A clericalismust értjük, azt a cleri­­calismust, mely nem akart megalkudni a századdal, úgy látjuk, hogy most már el­veszti végkép az alapot, s erre nem csekély befolyása lesz a velenczei látogatásnak, melynek napja így emlékezetes marad nem­csak az egységes Olaszország történelmében, hanem az emberiség haladására nézve is, melyet többé fel nem tartóztathat a minden támaszát vesztett Róma. Rómát már csak mint fogalmat, s nem mint várost értve. Ezekben fogtuk fel mi királyunk utjá­nak jelentőségét, s azon hitben élünk, hogy a következés igazolni fogja felfogásunkat és­­ reményeinket. A debreczeni szabadelvű párt megalakulásáról a „Debreczeni Ellenőr“ a következőket írja: A debreczeni baloldali párt közgyűlése, mely a pártalakulás felett volt végle­gesen határozandó, hétfőn délelőtt 10 órakor vet­te kezdetét a városháza nagy tanácstermében. A tanácsterem, a folyosók, a lépcsőzet csúfolásig el voltak lepve a baloldal elveit valló polgársággal. A közgyűlést Molnár György elnök megnyitván, remek beszédben előadta a közgyűlés összehívá­sának czélját, előadta a siralmas állapotot, mely­be az ország a rosz gazdálkodás folytán juttatott, s kimondta, hogy vagy be fog következni a ment­hetetlen szégyenletes bukás, vagy elő kell állania mint egy embernek a haza minden hű fiainak, s vállvetve, kezet fogva összemüködni a haza meg­mentésére. — Tisza Kálmán vállalkozott a nagy munkára, hogy a haza bajain a szabadelvű kor­mánynyal segítsen, s azt képes leend is létesitni, ha a haza hű fiai őt támogatják nemes törekvésében.­­ Tisza Kálmán február 3-iki beszédében kimon­dotta, hogy nem azt kell kérdezni ma, hogy mi történjék évek múlva, hanem azt, hogy miképpen éljünk meg ma, s e végből fölhívta honfitársait, hogy a­ki szereti hazáját, s akarja, hogy Magyar­­ország megmaradjon Magyarországnak, az egye­süljön a veszélynek elhárítására. Erre szólította fel a pártokat, s a haza hű fiait. E felhívás hatása alatt szétbomlott a kor­mánypárt; a koronás király, ki az alkotmányra tett szent esküjét híven tartja meg, meghívta volt Tisza Kálmánt a kormányba a nélkül, hogy tőle elvfeledást követelt volna. És ő belépett a kor­mányba, hogy megszerezze a szükséges eszközöket a haza megmentésére, aztán boldogítására, felvirá­goztatására. Ekkor a pártok egyesülése következett, s az országgyűlési bal- és jobboldalból alakult új ha­talmas párt felvette a szabadelvű nevezetet. (Éljenzés.) Aztán szólott elnök a szabadelvű párt jelentőségéről, feladatáról, s áttért az új kormány programmjára, s aztán kimondotta, hogy most, e pillanatban a haza üdve kívánja, hogy Magyaror­szág mint egy ember álljon szembe minden ellen­séges elemmel, s küzdjön a haza megmentéséért. Utal aztán a pártbizottság határozatára s azt Nagy Ferencz jegyzővel felolvastatja. A három pontú határozat igy hangzik : 1. A debr. baloldali párt bizottmánya he­lyesli Tisza Kálmán február 3-án elmondott pro­­grammját. TÁRCZA. A PÁRISIAK. S I­T A Lori LITTON BULWER EDTIHD. I. KÖTET. ELSŐ KÖNYV. I. FEJEZET. 1869. év egy derült kora tavaszi napján, úgy látszott, mintha egész Pária kisétált volna a szabadba, gyönyörködni. A tuileriák, az elyséei mezők, a Bois de Boulogne csakúgy hemzsegtek a lézengőktől. Az idegen csodálva kérdhette volna, hogy a munka hol folyik tehát, és mely zugoly­ban lappang elbújva a szegénység? A londoni milliomos tőzsér, végig nézve a tárházakon, a hin­tákon és a női öltözékeken, s tudakozódva a bol­tokban az árak és a házakban a lakásbérek után, irigylő ámulattal kérdhette volna magától, hogy az isten szerelméért­­miképen tudnak ezek a vidám párisiak így élni ? Mi a vagyonuk ? s miből ered ? A­mint a nap vége felé járt, a szétszórt já­rókelők közel számosan gyűltek a boulevardokra; a kávéházak és vendéglők világosodni kezdtek. Ezen időtájban egy körülbelől 25—26 éves fiatal­ember sétált a Boulevard des Italiens-en vé­gig, keveset törődve a tömeggel, melyen keresztül magányos útját folytatta. Külsejében és tartásá­ban volt valami, a­mi figyelmet keltett ; látszott, hogy valaki, de nem párisi, bár félreismerhetetlenül franczia. Öltözete nem az uralkodó divat után ké­szült; a gyakorlott szem azonnal fölismerhette rajta a vidéki szabó ízlését és szabását. Járása nem olyan volt, mint a párisiaké , kevésbbé ámolygó és tekintélyesebb, s közönyösnek lát­szott az iránt, hogy nézik-e, és ebben sem hason­lított a párisiakhoz. Mindamellett is megvolt külsejében az a méltóság vagy kiválóság, melyet azok, kik bölcső­jüktől kezdve a születési büszkeségben nevelked­tek, oly öntudatlanul szereznek meg, hogy örök­löttnek vagy velük születettnek látszik. Azt is meg kell vallani, hogy fiatal emberünk meg volt ajándékozva jó részével azon nemességnek, melyet a természet — kevés tekintettel családfáikra és czimerekre — oly szeszélyesen osztogat kedvenczei­­nek: a termet és arczkifejezés nemességét. Magas és déli termetű volt, tagjai arányosak, vállai lej­tősek ; arcza szabályos, a franczia férfiszépség leg­tisztább típusából : finom, keskeny, kevéssé haj­lott fasorr, szépmetszetű nyílt orrlyukakkal; tiszta arczbőr; nagy, világosbarna szemek, sötét szem­pillákkal ; barna gesztenyeszín haj; egy árnyalat­tal sötétebb, rövidre nyírott szakáll és bajusz, mely nem födte el az ajkak körvonalait. Ez ajkak most össze voltak szorítva, mintha az utóbbi idő­ben elszoktak volna a mosolytól; pedig ezen ösz­­szeszorulás nem látszott öszhangban lenni az ajkak alakjának phisiognomiai jellegével, mely Lavater szerint derültségre és vidámságra könnyen hajló kedélyt árul el. Egy másik, körülbelől hasonkorú férfi, ki éppen most szapora léptekkel jött a Chaussée d‘­Antin egyik utczájából, könnyedén érintette elha­­ladtában az imént leírt tekintélyes sétálót, s szemébe nézve megállott és felkiáltott : „Alain!“ Az ekként megszólított nyugodtan fordítá tekin­tetét az élénk arczra, melynek alsó részét fekete szakáll fedte el, s könnyedén megemelve kalapját, oly fejmozdulattal folytatta lassú és közönyös útját, mintha mondaná : „Téved ön, uram, nincs szerencsém önt ismerni.“ De az állítólagos ismerős nem engedett oly könnyen. „Mennykőbe­­ mormogó fogai között — bizonyosan nem tévedek, ő nem nagyot változott — én igen; tíz évi tartózkodás Parisban egy orangutangot is kicsinosított volna.“ S ekkor, gyorsított léptekkel utólérve az „Alain“ -nek nevezett idegent, merészséggel és udvariasság­gal vegyes hangon és arczc­al mondá : — Ezer bocsánat, uram, ha tévedek; de két­ségkívül de Kerouec Alainhez, Rochebriant marquis fiához van szerencsém? — úgy van, uram, de ... . — De ön nem emlékszik többé reám, régi iskolatársára, Lemercier Frigyesre ? — Lehetséges-e? kiálta Alain oly szíves­ség­el és élénkséggel, mely egészen megváltoztatá arczkifejezését. — Kedves Frigyesem, kedves ba­rátom, ez valóban szerencsés véletlen! Hát te­bb Párisban vagy? — Persze, s te? Éppen most érkeztél, a­mint látom, — téve hozzá kissé gunyorosan, amint karját újonnan feltalált barátjáéba fűzve, ennek kabátja szabására tekintett. — Két hete, hogy itt vagyok, felesé Alain. — Hm, nyilván a régi Rochebriant palotában lakói. Tegnap mentem el előtte, bámulva széles homlokzatát s nem is sejtve, hogy lakója vagy. — Nem is lakom benne ; a palota nem enyém, atyám már néhány éve eladta. — Így? Reménylem, jó árt kapott érte; ezek a nagy paloták öt év óta háromszoros ér­tékre emelkedtek. Hát atyád hogy van ? Még min­dig az az előkelő grand seigneur? Tudod, csak egyszer láttam életemben, de sohasem fogom elfeledni mosolyát, a­mint style grand monarque szerint fe­jemet megveregette és tíz napoleon­ aranyat nyomott kezembe. — Atyám nincs többé, mondá Alain komo­lyan, — közel három éve, hogy meghalt. — Egek! bocsáss meg, ez igen fájón hatott rám. Hm, így hát te most Rochebriant marquis vagy. Nagy történelmi név, sokat ér a pénzpia­­czon. Kevés ilyen név van már. Pompás egy épü­let az a te régi kastélyod, nemde ? — Pompás épület — nem, de tiszteletre méltó rom — igen. Rőm? annál jobb. Valamennyi bankár bolon­dul a romok után, — hisz oly kedves időtöltés az a kiépítés. Te bizonyosan kiépítteted a tiedet, ugy­e ? Majd elvezetlek én egy építészhez — a moyen-age a kis ujjában van. Drága — de lángész. A fiatal marquis mosolygott — mert mióta egy régi iskolatársára talált, meglátszott arczán, hogy tud mosolygni — de nem vidorán, s mondá: — Nincs szándékomban Rochebriantot újjá építeni. A falak szilárdak; hat század viharaival daczoltak ; eltartanak még mig élek s velem együtt családom is kihal. — Az ám ! Családod kihal, hogyisne! Meg­­házasodol! Parlez-moi de ga­­ jobb emberhez nem is fordulhattál volna. Nekem megvan Páris vala­mennyi gazdag örökösnőjének névsora orosz kor­dován-bőrbe kötve. Választhatsz húsz között. Hej, csak Rochebriant volnék! Átkozott dolog Lemer­­ciernek lépni a világba. D­eokrata vagyok, az természetes. Egy Lemercier helytelen állást foglalna el, ha nem az volna. De hagyjon csak reám va­laki húsz hold földet, meg régi jogot a Kdea-hez s valami czimhez — a manóba is, nem lennék-e én,ak­­kor aristokrata, s nem védelmezném-e rendemet? De most, hogy találkoztunk, kérlek, ebédeljünk együtt. Te persze egész hónapon át minden napra meg vagy valahová hiva. Egy újonnan Párisba érkezett Rochebriantot természetesen az egész Fau­bourg ünnepeli. — Nem, felesé Alain egyszerűen, nem vagyok meghiva ; ismeretségem köre sokkal korlátoltabb, semmint gondolod. — Annál jobb reám nézve. Szerencsére ma nem vagyok meghiva, a­mi nem gyakran történik, mert meglehetősen keresett ember vagyok a ma­gam körében, mely, igaz, nem a Faubourghoz tartozik. Hol ebédeljünk? A „Trois Fréres“-ben? — A hol akarod. Én nem ismerek más evő­termet Párisban, mint egy nagyon közönségest, lakásom tőszomszédságában. — Igaz — hol lakói ? — Rue de l’Université­s szám alatt. — Szép utcza, de mogorva. Ha nincs meg többé családi palotád, semmi okod továbbra is megmaradnod abban a múmiák múzeumában, a Faubourg St. Germainben; valamelyik újabb ne­gyedbe kell költöznöd az elyséei mezők közelébe. Bizd rám, majd kerítek én számodra gyl lakást. Tudok egy nagyon olcsót, az ára - kélység­e 500 napoleon-arany. Belekerül még két-háromezer frankodba a lakást tűri nem fényűzéssel bebútorozni. Bízz csak­­ én reám. Három nap múlva meglesz minden A lovak! — Hármat nyereg alá, kettőt hint Azt is előkeritem. Holnap K­ok Londonba lesz a mi emberünk. — Ne fáradj, édes Frigyesem. Sem­­ sem hintót nem tartok; lakásomat sem ve­tem. Ezt mondva, Rochebriant kissé büszk egyenesedett. — A manóba, gondolá Lemercier, talá nem szegény a marquis ? Nem. Mindig azt hogy a Rochebriantok Bretagne leggazdagí­tékosai közé tartoznak. Nagyon valószínű faubourg-st.-germaini ártatlansága mellett it ismeri a világot, hogy tudja, miszerint mercier Frigyes, nem lehetek a legfőbb nő egyik tagjának pártfogója. Az ördögbe­ kellene hinnem; ha velem, régi iskolai szemben fensőbb tekintélyt akarna magát vetetni — akkor — akkor kihívnám. Éppen a­mint Lemercier ehhez a­z elhatározáshoz jutott, a marquis nyílt,­­ komolyan ábrándos mosolylyal mondá: — Frigyesem, bocsáss meg, ha szives aját barátságtalanul látszom visszautasítani. N­el, vannak okaim, melyeket te helyeseli hogy oly életmódot folytassak Párisban, bizonynyal nem fogsz irigyelni. Azután, hogy a társalgást másfelé fordítsa, élénké­gen folytatá: — De mily csodaszerű­ város ez a risunk! Jegyezd meg, hogy még sohasem Most két hete úgy tetszett, mintha az E valamely városába jöttem volna,­­ a­mi gyobb benyomással volt reám, — sajnál és fájó érzéssel mondom — az nem a m Párisa, hanem az a Páris, melyet Buona — bocsánat, — melyet a császár varázst melyet örök időkre azonossá tett uraik Ami út Párisban, az gyakorol rám ben 2. A képviselőházban a szabadelvű párt kormánya által 1875. évi márcz. 3-án előadott pro­­grammot magáévá teszi s mindaddig, míg a kor­mány annak értelmében működik, azt hazafias kész­séggel támogatja. 3. A balpárt nevet nem lehetvén tovább fenn­tartani, erről lemond s elfogadja a szabadelvű párt nevezetet. A felolvasott határozatot a közgyűlés lelkes éljenzéssel elfogadta. Az éljenek elhangoztával hozatott aztán szinte a ma­gyarra tüntetni akaró szélbali komédia, mely szánalmas mosolyt csalt mindenki ajkára. Ugyanis Oláh Károly dicső szellemének egyik örököse, sógora, Tóth Endre,­­ a „Debreczen“ lap expeditora állott fel, s elvbarátai nevében ki­mondotta, hogy ő ezt a közös ügyes kormányt nem pártolja, és ellenzéket fog az ellen képezni, s fel­olvasott remegő hangon egy határozati javaslatot, melyben a baloldali párt által kimondatni kéri, hogy mi bizon nem indulunk Tisza Kálmán után, hanem leszünk nyakas oppositio, ha mindjárt utána vész is az ország. — Tóth Endrének, ki közül 10—12 hű elvtárs csoportosult, s éljenzett is, Molnár György felelt meg, harsány éljenzések közt hatalmasan,­­ az a szerény habocska, mit Tóth Endre indítványának fuvallata felbádo­­rított, oly szépen lesimult, hogy Tóth Endre szót kérvén, kijavította magát, hogy csak ak­kor fog ő ellenzék lenni akarni, ha az új kormány az előbbeni kormányok hibáiba es­nek. — J­ó­n­a Dániel kimondotta, hogy azon esetben ő is és sok ezeren, kik ma a szabadelvű párt hívei — ellenzéket fognának képezni a kormány ellen, — de addig, míg látják, hogy a kormány szándéka jó és hazafias, inkább követik azt, mint hogy a szélballal vakon a falnak ro­hanjanak. Ekkor elnök, bár a határozat már ki volt mondva, nagyobb megnyugvás kedvéért még egyszer feltette a kérdést, hogy elfogadja-e a közgyűlés a pártválasztmány indítványát, s a szabadelvű párt nevében felszólította pártkülönb­ség nélkül a város összes polgárait az egye­sülésre. Mire a szabadelvű párttá átalakulás egetverő éljenzések között len elfogadva. Aztán az elnökök és a választmány beadták lemondásukat, s a szabadelvű párt szervezkedő közgyűlésére jövő vasárnap d. e. 10 órára az új párt minden tagja meghivatott, s Molnár György a következő szavakkal oszlatta fel a gyűlést: „Debreczen városának ma a történelem könyvében egy nagy név jegyeztetik fel hom­lokára,a­mit hosszú éljenzés, s a szétoszlás kö­vetett. A román nemzeti congressus. (Egy erdélyrészi romántól.) Az erdélyrészi románság, Mahomed kopor­sójaként, ég és föld között lebeg; odáig mentünk már itt, hogy azt sem tudjuk, hol vegyük fel a dolgok fonalát. A román nép ügye nálunk Baritiu, dr. Ba­tin, Macelariu és dr. Vancea kezébe­ van letéve; meg kell adni, hogy e férfiak egy időben valóban a nép vezéreiként tűntek fel. Egy időben Saguna és Suluti érsekek vitték a román ügyeket, ezek­nek halála után a fennebbiek léptek a küzdtérre. S ha számbaveszszük az eredményeket, melyeket ezek producálhatnak ma, azon meggyőződésre ju­tunk, hogy e férfiak vezetése alatt a román nép soha biztos révpartra evezni nem fog. Baritiu és három társa befolyása folytán az erdélyi románság kimondotta a passivitást s ez által a népet a leghazafiatlanabb színben tüntet­ték föl. E férfiak politikája a magyarok bizalmát merőben eljátszotta s az arról győzte meg a ma­gyarokat, hogy a románokra számítani nem lehet, hogy a románok hazánk alkotmányát nem tiszte­lik, a hozott törvények előtt nem hajolnak meg. Ez mindenesetre nagy veszteség a románok­ra nézve. A passivitás kimondása óta az erdélyrészi románság semmit sem haladott, minden téren pas­siv maradott; ennek köszönhető a szembeötlő hátramaradás úgy a sociális, mint a politikai té­ren. Máskor kies Erdélyünk a tudományosság fáklyájául szolgált a románok előtt; ma már nem az, most már gyertyának sem tekinthető. A vezér­férfiak visszavonultak szobáikba és a nép jajga­tása onnan ki nem vonszolhatta őket. Csak a sajtó működött, de oly irányban, mely a románokra nézve ismét csak veszteségnek mondható. A sajtó nem a közügynek, hanem a magán, személyes érdekeknek szolgált. Privát ügyek tárgyaltattak nyilvánosan, a közügy rová­sára, így a románok között egyre terjedt az egye­netlenség és visszavonás; e privát veszekedéseket csak a magyarok ellen szórt rágalmak szakították néha félbe. Az ilyen eljárással maguk a népnevelők el­játszották tekintélyüket annyira, hogy a politikai adtusoknál a nép egyszer sem tartott velük. A sok flassív ellenállás a népet is corrumpálta, mert a papság a választásoknál a passivitást hirdették ugyan, de pénzért szívesen vitte híveit az urná­hoz. A román népnek nálunk semminemű politi­kai meggyőződése nem volt, mert arra a merre hajtották, így van az jelenleg is. Ki van mondva ugyan a passivitás, de ezt maguk a vezérek sem tartották meg annyira, hogy itt-ott a választások­nál ők is tevékeny részt vettek. Ily körülmények közt ma nálunk nincs egy férfin, a­ki iránt a nép feltétlen bizalommal visel­tessék, mert látta és sajnosan tapasztalta azt, hogy a kikü­rtölt népvezérek mindenre képesek, csak a nép bajainak orvoslására nem. Ez idő szerint az erdélyi részekben minden irány és czél nélkül haladunk, a­nélkül, hogy tudnék, hol lesz a megállapodás. Passivitást avagy aktivitást folytatunk-e ? Mind a két fogalom összezavarva, aktívak va­gyunk a roszban és passivák a jóban, midőn erről volna szó. A fogalmak, elvek, követelések és kívánsá­gok eme h­acsában tengődik a román nép a­nél­kül, hogy csak komoly szándékában volna vala­kinek a dolog kitisztázása. Akkor, a midőn minden ember vonakodik, a midőn mindenki szalad egyik vagy másik irányban segíteni az ország baján, mi románok nem igyekszünk állást foglalni, sopánko­dunk zavart ügyeink nagy halmaza előtt. A kolozsvári román intelligentia e zavar osz­­latására tett lépéseket, a­midőn Gyula-Fehérvárra február 15-re congressust hirdetett. E congressus füstbe ment, mert a passivisták azt is meghiúsítot­ták, a congressus alakítása elébe több akadályt gördítvén. A congressus tehát elmaradt, egy jobb időre hihetőleg összehívják, a­midőn a román népre semmi haszonnal nem fog járni. A congressus megtartása igen kívánatos volna már abból a szempontból is, mert a románság a pas­sivitás ellen nyilatkozik, s remélhető, hogy az er­­délyrészi románság helyrehozandja a hazafiságán ejtett csorbákat. E congressus képezi a vitatárgyat a román sajtóban. A felett veszekedünk, hogy e congressu­­son a nép miként legyen képviselve. Egyik formá­lis képviselőválasztást sürget; a másik az összes románság részvételét engedné meg; a harmadik a papság s intelligentia által, választás nélkül kép­viseltetné a közvéleményt. E felett fog még hóna­pokig a veszekedés folyni, a­nélkül, hogy az esz­mék tisztulnának, avagy valamiben megállapodás jönne létre. Ily rendszeretlen eljárás mellett a románok ügye marad a régi, zavart. Egyáltalában nem vagyok barátja annak, hogy a románság külön lepényt süssön magának, külön politikát űzzön, mert a­míg egyrészről erre képtelen, másrészről érdekei nem annyira különvá­­lók, hogy azokat a magyarok érdekeivel össze­egyeztetni ne lehessen. A román nép sem számra, sem értelmiségre nem olyan,­hogy ponderáló politikát űzhessen, de mint mondom, különpolitika űzésére nem ad jogot egy népnek az, hogy nyelvre nézve a hazánkban vezérszerepet vivő magyaroktól különbözik. A ro­mánság hazánk egyik vagy másik alkotmányos pártjának zászlója alá mindig sorakozhatik a nél­kül, hogy nemzeti érdekei ellen dolgoznék, vagy azokat ignorálná. Daczára annak, hogy a különpolitika üzé­­sének barátja nem vagyok, tanácsosnak tartanám a congressus megtartását, hogy az eddig penge­tett hazafias eszmék érvényre juthassanak s alkal­ma nyíljék a románságnak kinyilvánítani, hogy akkor, midőn a haza bajainak orvoslásáról van szó, a román népre az ország mindig számíthat. Tanácsosnak tartanám a román congressus mielőbbi megtartását azért is, hogy az eddigi rend­­szeretlenségnek eleje vétessék; hogy a passiv po­litika kimondása által a hazafiságon ejtett csor­bák helyre hozassanak; hogy megmutassa a román nép az ország népeinek, hogy reá számíthatni mindig, hogy a hazaszeretet kebelében épp úgy lángol, mint más népek kebelében. A kolozsvári intelligencia kiadott felhívása után méltán várhatjuk az elmondottak érvényesü­lését ; e felhívás annyira szabadelvű és annyira hazafias, hogy kételkednünk nem szabad az ered­mények felett, különösen, ha tekintjük az általá­nos lelkesedést, melylyel az a románok között fo­gadtatott. Az erdélyrészi románság az ország előtt rész szinben áll; alkotmányellenes törekvései egypár vezetőnek erőszakolták reá e szint a népre. Ideje volna más színben tűnni fel, eloszlatni a fennálló kételyeket. Az erdélyrészi románság nagy része a sza­badelvű párt programmját fogadta el, számba nem vehető a kisebbség, mely a külön nemzeti Pro­gramm megalkotását sürgeti. Helyes volna, ha a nép e meggyőződésének kifejezést adna nyilváno­san is. Bizonyára a magyarok becsülését és bi­zalmát nyernék meg. Ez az, a­mire népünk any­­nyira vágyik, de a vezetők fonák politikája mel­lett azt soha el nem érhette. A kolozsvári román intelligentia feladata, kezébe venni a vezérszerepet, s a gordiusi cso­mót kettévágni. Ismerve ezen intelligentia ragasz­kodását a román néphez s önzetlen hazafiságát, nem enged kételyt, hogy kötelességét teljesíteni fogja. Tegyünk valamit már; mutassuk meg, hogy mi is szeretjük a hazát s bajain mi is sietünk segíteni. Hogy a románok tartsanak-e vagy sem faji congressust, az olyan kérdés, a­melyre feleletet adni egyenesen őket illeti. De hogy tenniök kell valamit, hogy a gyakorlati politika terére lépve megszüntessék az elterjedt véleményt, misze­rint kifelé gravitáló eljárást követnek vezéreik, az iránt tőlünk is elfogadhatnak egy tanácsot. És e tanács az, hogy akár lesz congressusuk, akár nem, román nyelvű polgártársaink ne hagyjanak magukra oo­rogáltatni senki által, bármiféle tes­tületi csatlakozást akármelyik párthoz is. Csatlakozzanak egyéni­leg — mint a magya­rok — meggyőződésük és hajlamaik szerint, a „szabadelvű párthoz“, vagy a „jobboldali ellen­zékhez“ vagy — a­kinek gusztusa — a „szél­sőbalhoz“ , csak attól őrizkedjenek, hogy politi­kai magatartásuk corporationális jelszóra mozogjon, akár ide akár oda, mert ezzel nem szol­gálnák sem közös hazánk ügyét, sem az ezzel ösz­­szetérhető speciális anyagi és szellemi érdekeiket. Szerkesztő: Szabadka, márcz. 29 én 1875. *) Köztudomású, hogy az itteni „Deák párt“, egész zömével a „szabadelvű párt“ álláspontját fogadván el magáénak, kijelentette, hogy mint ilyen a fusionált kormányt hazafisága egész erejé­vel fogja támogatni. Az is köztudomású, hogy egy héttagú bizottságot megválasztván, az első lépést az itteni pártok kiegyeztetése és egyesülé­sére nézve megtette. Azonban e napig mégsem vagyunk azon helyzetben, hogy tényeket bír­nánk registrálni. A balpárt mint ilyen, párthívei­­nek csaknem utolsóig tett megjelenése mellett — baloldali pártértekezletét mai nap tartotta meg. Annyiról — magántag — vagyunk értesítve, hogy a „f u s i­ó­t“ nem perkorreskálja. Választott is volna egy 60 tagból —azaz hatvan tagból álló központi bi­zottságot, melynek feladata leend a pártok közötti kiegyezést közvetítni. Arról is hallottunk, hogy az újabban alakulandó „pártnak“ programmja a kérdések részleteiben fogna megállapíttatni. Mind­ez azonban ez ideig nincsen kezünknél. A­meny­nyiben meg lesz, legott felküldjük. De mégis van egy adtus, melyről az olvasó közönséget és a t. lapszerkesztőséget bírjuk értesítni. Értjük a „bal­párt“ ünnepélyes nyilatkozatát, melyet egész terje­delmében ide mellékelünk. Az ünnepélyes nyilatkozat így hangzik: „A szabadkai baloldal, mint közjogi ellenzéki párt, szemben azokkal, kik az 1867-iki kiegyezkedést, illetőleg államjogi alapot jelen alakjában változat­lanul fentartani s azt, mint ilyent, a magyar állam egyedüli és kizárólagos létfeltétele gyanánt állan­dósítani és megörökitni törekszenek, politikai hit­vallásához hiven, ellenzéki állást foglal el. Azonban, másrészt: szemben a jelen aggasztó és mostoha állapottal, mely a hazát anyagi vég­romlással fenyegeti; szemben a közerkölcstelenség veszélyes áramlatával, mely a nemzet hitelét és történelmi jó hírnevét egyaránt koczkáztatja ; szem­ben a társadalmi élet szomorú helyzetével, hol a felkorbácsolt pártszenvedély még a családi kör házi tűzhelyén is máglyát emel áldozatainak. — És mindenek felett: szemben a közérdek parancs­szavával, mely fenhangon követeli minden egyes honpolgártól, pártárnyalat-, vallás- és nemzetiségi különbség nélkül, az együttes és vállvetett közre­működést a haza megmentésére , határozatilag kijelenti, hogy felhagyván — ez idő szerint — a közjogi kérdés vitatásával, az országos „sza­badelvű párt“ zászlója alatt, a jelenlegi kormányt hazafius törekvésében őszintén és bizalommal tá­mogatni erkölcsi kötelességének tartja. Kelt Szabadkán, 1875-ik évi márczius hó 29-én tartott baloldali pártértekezletünkből. A köz­ponti bizottság:“ A fentebbi nyilatkozatnak iránya, szövege, di­plomatikai kétértelműsége miként és mennyire fogja a t. szerkesztőséget kielégíteni ? Nem tud­juk. Annyit azonban írhatunk magunkról, hogy helyi viszonyaink között, a várva-várt „fusió“ létesülhetésére nézve, aggasztóan csüggesztő hatásnak lett az megítélve. Meglehet, hogy hibá­san. Az sem lehetetlen, hogy a „múlt idők“ em­léke tesz bennünket elfogulttá. Ily körülmények között tán legjobban meg fogjuk közelíteni az igaz­ságot, ha mások — egy teljesen elfogulatlan közbeszólónak fogjuk ítéletét bevárni. Erre az „Ellenőr“­. lapszerkesztőségénél alig lehetne va­laki illetékes­. És én megvallom, hogy midőn a levelezői tisztet e czélból elvállaltam, magam meggyőződésén kívül még inkább az itthelyi kö­zönség tekintélyesbjei óhajban kifejezett kérelmé­nek hódoltam. Nagyon örülnénk rajta, ha az eszmék tisz­t) Egy másik levelet is vettünk hasonló tartalom­mal, de kimeríti tárgyát egy is. S­z­e­r­k. A szabadkai baloldal „ünnepélyes nyilatko­zata“ sajátságos okmány ugyan, a­mennyiben nyilvánítja egy részről, hogy „ellenzéki állást fog­lal el,* más részről pedig „határozatilag kijelenti/ hogy „felhagyv­a ez idő szerint a közjogi kérdés vitatásával, az országos szabadelvű pár zászlója alatt, a jelenlegi kormányt hazafias törek­vésében őszintén és bizalommal támogatni erkölcs kötelességének tartja­ , hanem ezen sajátságosság­ mellett is a helyes pártalakulás terére lépett. S ez a fődolog. A többit az időre kell bízni. Ké nagy pártnak, melyek hét éven át szenvedé­lyes harczban állottak szemközt, isteni tulajdonok­kal kellene­­ hinni, hogy egyesülésük üdvös perezébe ne forduljon elő semmi emberi gyarlóság s a kibé­külésbe ne vegyüljön legkisebb utalás is a múlt­nak küzdelmeire. Nem kell e miatt aggódni. A egybeolvadás menetére nem lesz annak semmi befo­lyása. Történik időszerűtlen okoskodás az egyesü két párt közül minden iknek részéről — h­ egy hol más dologban — s bizony eleget hallga­tunk el mi is azon visszatekintésekbe melyekkel a volt jobboldal fővárosi legtekintélye­sebb közlönyei fűszerezték a szabadelv párthoz csatlakozásuk édes-keserű nyilatkoza­tát; de a ki komolyan óhajtja a két nagy pá egybeolvadását mint a haza előmenetelének előfeltét­lét, az túlteszi magát az aprólékos nehézségeke­t mosolyog a sajátságos eljárások felett, aká melyik félnek ötletei gyanánt merüljenek is eze­kel a nagyszerű té­ny hatalmas fejlődésén! utján. Szerkesztő. * * * lárása által — azon akadályok elhárítását, me­lyek útjában a fajiót Dálunk fenyegetik: a igen t. szerkesztőség hazafias értelme és buzgó jó akaratának bírnánk köszönni. r. 1. * * * Budapest, márcz. 30. 1875. Wahl úrtól, az alföldi vasút igazgatójától, „Ellenőr“ 87. számában megjelent felszólalási egy tételének helyreigazításául, személyes értt­kezés folytán azon felvilágosítást nyertem, hol ő azon időtájban, midőn Elszászt az esemény hatalma a franczia államtól elszakasztotta, kérek folytán a magyar államban polgári jogot nye­rint ezen ország állampolgára az állam nyelvén elsajátítását még a felsőbb rendelet kibocsátó előtt törekvése czélpontjául tűzte ki , s czélja érésében annyira haladt, hogy feladatát e tek­tetben is nehézség nélkül képes megoldani; tovább hogy törekvése nemcsak oda terjed, miszerint vezetése alatti vállalatnál a kormány rendeletes foganatot szerezzen, hanem, mint a magyar áll polgára, a nemzeti szellem gyarapodására is is óhajt. Ehhez képest módosulást szenved felszólalás annyiban, a­mennyiben a tisztelt igazgató úr ily szellemű nyilatkozata után, minden bizony, azon nem nagyszámú idegen származású vas tisztviselők sorába fogja a hazai közönség szá­zait, a­kiknek a hazai közlekedési ügy terén a­zeti irányban érvényesíteni óhajtott szakértői szíves örömmel üdvözli. A minő örömmel teszem ezen helyreigazit éppen oly őszinte köszönettel fogadom Wab azon szíves ígéretét, hogy az előtte eddig telj­ ismeretlen visegrádi garázdálkodásnak, a veze alatt álló vasútnál alkalmazott fő-főtényezője múltra nézve kérdőre vonja ; a jövőre nézve , ildomosabb s helyzetéhez illőbb viseletre szokt, megjegyezvén egyébiránt, hogy ama magyar tá­tól iszonyodó, a magyart egyátalában nem szi­k a magyar praepotentia megfékezésére töri egyéniség nem Elszászból került, hanem Béc Magyarországra származott szülőknek, hazánk rületén született, s itt növekedett gyermeke. Adjon az isten neki több ragaszkodást országhoz, melyben született, és a melynek­­­dalmait élvezi. Kerekes Józsi KÜLFÖLD. — Márczius 31-én. — Olaszország. (A senatus és a­­ vis­e­l­ő­h­á­z. G­arib­a­l­di t­e­rve) A ka kötelezettségre vonatkozó törvényjavaslat­­ aligha összeütközés nem lesz a senatus és a viselőház között. A senatus elfogadta a hat miniszter javaslatát, mely szerint a papok a kénytesi évet megfizetik s azután a második tályba soroztatnak, azaz háború esetére ha káplánok lesznek és a kórházakban hete ápolnak. A képviselőház pedig Crispi indítván elvetett mindennemű kiváltságot. A vatiáis szörnyű felháborodást idézett elő Crispi iiá­nyának elfogadása, s a praelatusok a végét jósolják belőle. A törvény vissza a senatus elé, mely megmarad első h­­ata mellett, a képviselőház meg szintén akar engedni. — Garibaldi terveinek hezvitelére az angolok és amerikaiak ré mellett országos „Garibaldi-kölcsön“-t szándék felvenni, mely 100 millió arany lírára !

Next