Ellenőr, 1875. augusztus (7. évfolyam, 211-240. szám)

1875-08-01 / 211. szám

sürgősségét és szükségességét külön emlékiratban fogja igazolni. Első pillanatra világos , hogy ezen előterjesztésben rejlik az egész budget súlypontja. Mert ha — mint el kell ismernünk — a pénz­ügyi helyzet eszélyes tekintetbevételével kidolgo­zott budgeten további jelentékeny megtakarítás lé­tetnék, ez csak az ágyú­szükséglet nagyobb szá­mú évekre való felosztása által lesz lehetséges, semmint ma jeleztük. A nélkül is úgy látszik, hogy az új anyag előterjesztése meglehetős nagy időt fog igénybe venni, mert mielőtt az Actatius­­csövek öntéséhez lehetne fogni, az arsenal etab­­lissementjait először be kell rendezni és ehhez a gépeket felállítani. Egyébiránt ki kell emelni és készségesen elismerni, hogy a kormány megtar­totta az 1872. évi ígéreteket, s nem lépte túl — legalább az ordinariumot illetőleg — az akkor normális budgetül kijelölt számot, sőt inkább az akkor benyújtott rendes szükséglettel szemben kö­zel egy milliónyi kevesebbleti követelés consta­­tálható. Igaz, hogy ennek aztán az a következmé­nye, hogy a katonák ellátásának oly kívánatos javítása még nem vihető keresztül. De a hadügyi kormányzat az élelmi­szerek árának folytonos csökkenésében talán itt is megtalálja a módo­kat, hogy legalább némileg javítson a katonák sorsán.“ A közegészségügy állapota hazánkban és annak rendezése. (Válaszul dr. Grosz Lajosnak a „Hon“ és „Pester Lloyds"-ban megjelent hasonczimü czikkeire.) „Propria laus aurdöt.“ n. Különben minden jóravaló orvos dicséretnek tekintheti azt csak, miből nemtelenül fegyvert akar ellene kovácsolni Grosz úr; mert az orvosoknak úgy önmaguk, mint a közönség iránt egyenlően első kötelességük az általános közegészségügy emelke­désével egyenes arányban levő, annak felvirágzá­sával csak párhuzamosan haladható és attól fel­tételezett rendi érdekeiket megvédeni, me­lyeket csak e testülethez magát számítani nem kívánó, s gőgjében már önmagát sem ismerő egyén tarthat szégyenletes törekvésnek, de csak azért, mert amaz érdekek ez idő szerint az ő egyéni ér­dek­eive­l ellentétben állanak. Hát, a hivatalnokig, bírói, ügyvédi, tanári stb­­haso­nló karok a testületi szellemtől áthatva min­den igyekezetüket arra fordítják, hogy saját állá­sukat minél tiszteltebbé, becsültebbé tegyék, ha jelenüket és jövőjüket közös összetartással mind­inkább biztosítani igyekeznek, mivől mindről kü­lönben megfelelő törvények és intézkedések által — szerencséjükre egész a nyugdíjképességig — bőven van gondoskodva, egy még eddig magát dr. előbetűkkel jegyző egyén ezt rész néven veszi az orvosuktól, és azt óhajtaná, hogy az orvos, kikről az állam úgy sem gondoskodott semmi tekintetben, még egyesületi uton se igyekezzenek maguknak érvényt szerezni? Pedig bizonynyal tudja, hogy csak úgy mint a bírák az igazságszolgáltatásnak, a tanárok a tanügynek, az orvosok ezzel az egészségügynek fognának szolgálatot tenni, mert jaj azon ügynek, melynek képviselői önmagukat meg nem be­csülik. Vagy mit óhajtana Grosz L. ur, ki Fortuna istenasszony különös kegyelméből oly helyzetbe jutott, melyről közönséges vidéki gyakorló orvos korában aligha álmodhatott is ? Oly paria-szerü osztálynak szeretné látni in infinitum az orvosi kart, melylyel kénye kedve szerint bánhat mindenki, elkezdve az országos közegészségi tanács ily nemes gondolkodású colle­­gájától kezdve a „b­ag­a­t­ell-ügy­e­kk­e­l“ is foglalkozó szolgabiróig ? Oly ötödik keréknek akarja-e továbbra is tartatni saját rendjét a társadalomban, mely bár éjjelét-nappalát, egészségét s életét szenteli szenvedő embertársainak, mely nagyobb terhet húz, nagyobb áldozatokkal szolgál, mint akármely más vele ha­sonló értelmi fokon álló tagjai és munkásai az államnak, önnön erejére hagyva, jogos igényeinek hangot se adjon, melynek kiváltsága továbbra is maradjon mint eddig volt, helyt állani mindenkor, serényen munkálkodni a legnehezebb körülmények közt is édes mindnyájunk és így a haza közjaván, minden elismerés, minden megfelelő egyenjogúsítás nélkül ? Azért, hogy az orvos-egyletek államtitkárokat és megfelelő számú miniszteri osztálytanácsosokat akarnak, nem saját érdekeik előmozdítására, de a hazai közegészségügy élére szakemberekből állítani, hogy igy az állami szervezetben egyedül illetékes helyét végre elfoglalhassa és a közegészségügynek minduntalan hangoztatott igéi testes alakot ölthes­­senek, csak köszönettel lehetne adós minden egy­letnek külön Grosz Lajos és mindazok, kik komo­lyan óhajtják, mit pedig ő maga is nagy fennen hirdet, hogy t. i. „a közigazgatásnak egyik legfontosabb részét képezi a közegészségügy helyes kezelése“. Mert a­ki a czélt akarja őszintén és igazán, annak az eszközöktől sem szabad visszariadnia, ha mindjárt az némi csekély áldozatokkal is járna az ország részéről. Mi súlyos deficitünkből a köz­egészségügy rovására esnék, az a leghasznosabb befektetéseknek önmagát törlesztő tőkéjét képezné csak, melynél dúsabban mi sem kamatoznék. És a józan megtakarítások nem is abban rejlenek, hogy szükséges újabb intézmények be ne hozassanak, különösen most, midőn az egyetemes közigazgatás reformálására vállalkozott az ország kormá­nya és az feladata az összeülendő új parlament­nek, hanem abban, ha fölöslegeseknek bizonyult s rendeltetésüknek meg nem felelő testületek és azok közegeinek budget-tételei nem terhelik hiába­ az ország pénztárát. Egyébiránt még az is kérdéses, váljon többe kerülne­k jelentékenyen ezen az orvos-egyletek, de „a magyar orvosok és t­e­r­m­ész­e­t­v­i­z­s­­gálók XVII-ik győri nagygyűlése“ által is elfogadott tervezet a régi rendszernél, melyhez a saját munkájába oly szerelmes Grosz úr oly szívós csökönösséggel ragaszkodik ? Tázetett-e már számitás, mely e különbözetét előtüntetné ? mert ha előállana is egy csekély többlet, az avval járó haszon kiszámithatlanul­­ nagyobb lenne, mint ha az eddigi dualisticus irányzat továbbra is fenntar­­tatnék. Hiszen azt csak nem akarja elhitetni Grosz úr a világgal, hogy az ő jövendő „közegészségi tanácsának“ tagjai örökre ingyen fognak működ­ni? Abból az összegből pedig, melybe a belü­gy­miniszteri egészség osztály hivatalnokai és a köz­egészségi tanács „urai“-nak fizetése kikerül, cse­kély hozzáadással meg lehet teremteni az államtit­kár szakvezetése alatt álló, bárhogyan czímzett, de egyöntetű államorvosi országos testületet. Különben meg kell adni, hogy életrevaló egy úr dr. Grosz Lajos, mert hol saját magának némi kilátásai vannak a jövőben, ott nyilatkozataiban nagyon óvatos. Halljuk őt magát, mit mond az orvos-egyletek e nemű terveire ? Íme szavai: „Ezek a jelenlegi pénzviszonyok között talán nincsenek egész helyükön.“ Lám-lám ! mennyi engedmény ! Mert ha esetleg ő lehetne a jövőben olyan államtit­kár, mily más képet nyerne a dolog! Akkor az „orvosi rendi érdekekért“ buzgolkodó egyleteknek talán mégis igazuk volna! . . . Egy kis kibúvó ajtócska sohasem árthat és jó azt bizonyos eshe­tőségekre nyitva tartani. A „nagy augur“ azonban mindent excommu­­nicál, mi az ő indexében nem foglaltatik. Hosszas és „előrebocsátani szükségesnek vélt bevezetésé­ben“ személyeskedik folytonosan meg nem neve­zett egyes gyakorló, aztán fiatal orvosok, egyletek s testületek, s végre némely „ó­riás“-ok ellen is, kiknek korával akar imponálni. E részben azon oly gyermekes és igazán törpe észjárásról tanúskodó helyek vannak, hogy lehetetlen felettük óriási nevetésre nem fa­kadni. Mennyiben azonban e sarcasticus illetlensé­gek mégis a tárgygyal szorosan összefüggnek, czélszerű azok ismertetésével is kissé bíbelődni, hogy lássa az olvasó közönség, kivel van dolga. „Vannak azután fiatal óriások, kik a­helyett, hogy neveiket és rendelési óráikat a megszabott díj mellett hirdetnék, lemásolnak egy-két czikket valamely orvostanból“ szól az anathema. De hát talán kötelessége-e az orvosoknak azon hirdetés, hogy erre egy közegészségi taná­csos figyelmeztetni szükségesnek tartja az azt ed­dig elmulasztott kollegákat? És bár még eddig nem jutott ily szabályrendelet tudomásunkra, ha valaki azt e hivatalos felhatalmazás után megtenni szándékozik, micsoda díj­szabást ismer a ta­nácsos úr, melyet jogosan hirdethetne egy bölcs oktatásaira netalán hajlani kész orvos? Mert azt már mégis nem tudom elképzelni, hogy a Mária- Theresia idejéből fennmaradt 17 és 34 órás rendelési díjat óhajtaná minden orvos rendelő táb­láján megörökíttetni? E „sest ru­m“-nál újabb pedig csak tervben létezik, de tényleg nem. A a még egy más helyen is emlegetett „l­e­­másolás“ is nagyon kétélű fegyver. A német ki­mondás szerint „nem kell annak a napra menni, kinek vaj van a fején“. Már­pedig, a­kik dr. Grosz Lajos az eddig meg­jelent munkáit nem nagy épülésükre végig olvas­ták, eléggé meggyőződhettek róla, hogy azok nem egyebek idegen forrásokból összeszedett felületes másolatoknak, halvány roszul sikerült utánzások­nál, melyek még a mi e nemű szegény irodal­munkban is értéktelenek, bárha szerzőjük azokra építi ez utolsó, csakugyan „eredeti“ czikkével megkoronázott és betetőzött hírnevét. Ha ő az irodalom színvonalán álló, a jelen tudományos igényeinek megfelelő eredeti munkát tudott volna, vagy tudna írni, bizonyára nem ké­sett volna azt a „magyar orvosi könyvkiadó vállalati kiadványai közé felvétetni, mert tudja, hogy azok mindenikének belbecséről előre is meg van győződve a közönség és ez általános tudatot bizonyára szívesen felhasználta vol­na, különben nagyon kétséges írói reputatió­­jának megalapítására, így magánkiadó csak találkozik mindenre. Hogy olvasó meg mennyi van, avva­l nem szokott az törődni, ki munkáival csak pénzre akar szert tenni, és különben is az ahoz nem értők előtt akar feltűnni. Nálunk persze azonfelül még ez elegendő „gradus ad Par­­nassum“ is, és ez egy harmadik s igen fontos ok volt nála mindig a „másolásra“. De menjünk csak tovább ! Azt mondja nagy hetykén: „Ismerek fiatal orvost, ki azon kevés betegeit, kik késedelmesen fizetnek, bepereli, an­nak világos bizonyítéka gyanánt, hogy nagy szük­sége van úgy a betegségekre, mint a fizető bete­gekre. „Bis­um teneatis amici!“ Hát ki ké­telkedik benne, hogy fiatal és öreg orvosnak egy­aránt szüksége van betegségekre és fizető bete­gekre ? De megfordítva, váljon a közönségnek nincs-e szüksége az orvosokra ? Hogy lehet ily egyoldalúságot egy orvosnak elárulni, ki annyit csak tudhatná, hogy beteg közönség és az orvosi hivatás egymást szükségképen kiegészítő tényezők! $, mi köze neki, ha beperli egyik-másik nem fizető betegeit ? Ez magánügye az egyénnek, kinek jogos követelését aztán a bíró van hivatva megítélni. Vagy szerinte, ki feljebb még a díj­szabás hirde­tését is ajánlotta, csak az orvos munkájának és fáradságának nincs bére ? Mindenkinek élnie kell a maga hivatása után, becsülettel. Az nem szégyen. Avagy Grosz Lajos úrnak nincs-e szüksége a tanács­jegyzői, a ma­gyar államvasutak főorvosi s mit tudom én, még micsoda egyéb hivatalos állomásai után kapott já­randóságaira? hogy olyan grand-seigneuri módon hánytorgatja azt, kinek mire van szüksége? És abból, hogy valaki kevés késedelmesen fizető betegeit bepereli, még egyáltalában nem az következik, hogy éppen ez által fennmaradt sok szabad idejében, melyet éppen a fiatal gyakorlók legnagyobb része folytonos tanulással és önkép­zéssel tölt be — mit Grosz Lajos arra ráfogni sem lehet — egyéb oly dolgokkal is ne foglal­kozhatnék, mire magában hivatást és kedvet érez. Ám most jó a java! „A nem orvosi közön­ség alig bírja gyakorlati észszel felfogni azt, hogy a magángyakorlatból élő orvos őszin­tén fáradozik a betegségek tökéletes megszünte­tése végett." E dicső ötlet méltó szerzőjéhez! Eb­ből megtudjuk, hogy ő őszintén fáradozik olya­non, mi okos embernek eszébe sem juthat. A „töké­letes megszüntetés“ nagy munkáját a gyakorló orvosok, mint kiknek feladatuk a lehetőség hatá­rain belül működni, továbbra is e modern Don- Quixot-ra fogják bízni, jó sikert kívánva hozzá. Addig azonban elvárták volna velem együtt Gresz Lajos úrtól, hogy még ha a közönség ily nevetséges f­­lvéleményt táplált volna is az orvosi hivatás felől, ő becsület- és hivatalbeli köteles­ségének tartotta volna az ellenkezőről meggyőzni mindenkit, ki ily fogalomzavarban szenved. De azt, hogy azon kárt, mely egyedül képes az egész­ségügy javítására tényleg s gyakorlatilag hatni, ily lak­us insinuatiókkal egy közegész­­ségi tanácsos támadja meg, azt értse, a ki tudja. Ezeket pedig mind azért kellett előbocsátania, hogy „kellő értékükre s­z­ál­lí­t­s­a le az ezek tollaiból eredő munkálatokat“, mint kik az ő tőle előlegesen kikért engedély nélkül „közegészségi írókként szerepelnek“, és kik ellen tulajdonkép kopott nyilait szórja, bűnösöknek marasztalván el őket minden további felebbezhetés és kegyelmezés nélkül — persze csak saját nevében — mint „kik a közegészségügynek sokkal többet ártanak, mint használnak“. Én azt hiszem, hogy az idézett tarkaságok­kal leszállította biz ő saját magát kellő értékére. „Le styl c’est l’homme.“ A­ki még nem ismerte, most tolláról reá fog is­merni a madárra, mely merész szárnyalását azzal kezdi, hogy előbb saját fészkét is bepiszkítja. Szerencsére azonban van még ez országban közvélemény is, és majd csak annak józan, rész­­rehajlatlan s elfogulatlan ítéletére bízza a hazai orvosi közönség annak megítélését, várjon ki árt­hat többet a közegészségügynek? Grosz Lajos-e ilyen szellemdús­zpergnkkel fűszerezni óhajtott gunyi­atban, vagy azok, kik az ily óriási tehetsé­gek gyarlóságaival foglalkozva, azokra mindannyi­szor reásütik a bélyeget, kik üldözik a hazai köz­­egészségügy ellen vétőket és bármily szerény ál­lásaikban, bármily csekély tehetségeikkel is, de ön­zetlen és tiszta harczot folytatnak oly tekintélyek ellen, kik előtt semmi sem szent. Dr. Po­­­lá­k László, gyakorló orvos. TÁRCZA. A PÁRISIAK. SÍRTA Lori LYTTCH BALIER EDVÁRD. II. KÖTET. ÖTÖDIK K KÖNYV. X. FEJEZET. Graham megállóit a küszöbön. Gyors pillan­tást vetett Savarinre, ki az ablakmélyedésben ol­vasott, s azután Rameaura és Izaurára tekintett, kik ugyanazon pamlagon ültek. — Rameau két kezébe fogta Iz­aura kezét s arczával oly közel hajolt az övéhez, hogy a leány egy szabadon csüngő hajfürtje homlokát látszott érinteni. Graham megállóit és soha állami rendet és alkotmányt felforgató forradalom nem volt oly ro­hamos, mint az, mely szótlanul lepte el nem is sejtő szíve legmélyét. A szívnek nincs története, melyben a bölcselők búvárkodhatnának. Egy kö­zönséges politikai észlelő, tekintetbe véve vala­mely nemzet állapotát, bátran megjövendölheti, hogy minő következményük lesz a szeme elé tá­ruló okoknak. De a legeszesebb, legmesszelátóbb bölcs sem tudná megmondani, ha egy órakor rá­néz­i az­ emberre, hogy minő forrongás fog ennek egész lényében keletkezni, mire az óra kettőt üt. Izaura fölkelt, vendégét üdvözölni és Sa­varin a kézirattal előlépett az ablakmélyedésből. — Fils du perfide Albion, mondá Savarin vidtoran, — tartottunk tőle, hogy hűtlen lett a franczia szövetséghez. Üdvözlegyen Párisban és entente cordiale ! Szivesen örvendenék az üdvözleten. De ismét távoznom kell Parisból. — De hogy csakhamar visszatérjen, n’est-ce pas ? Páris ellentállhatat­lan deleje a beaux esprits­­nek. À propos de beaux esprits, el ne mulaszsza rendeletét adni könyvárusának, ha van, hogy je­gyezze be önt egy új lap előfizetői közé. — Semmiesetre, ha Savarin nz ajánlja. — Természetes, hogy ajánlja, mikor maga is ír belé, — mondá Rameau. — Elég biztosíték a lap kitűnőségére nézve. Mi a czime? — Még nem gondoltunk rá, felele Savarin. A gyermeknek előbb meg kell születnie, mielőtt megkeresztelik, de elég világosan megjelölheti könyvársának a lapot, ha azt mondja neki, hogy Rameau Gusztáv a szerkesztője. Graham feszesen meghajlott a jövendőbeli szerkesztő előtt s némi gunynyal mondá: —­ Sza­bad-e reménylenem, hogy a kritikai rovatban nem fogja nagyon bántani azt a szegény Tassót? — Soha­se féljen tőle, a signolina, ki imádja Tassót, különös oltalma alá veendi őt, — mondá Savarin, útját vágva Rameau boszos és zavart vá­laszának. Graham könnyedén összeránczolá homlokát. — A kisasszony tehát — mondá — egyesülni fog Rameau Gusztáv úrral a lap vezetésében ? — Nem, nem! kiálta Izaura, mintegy meg­rettenve e gondolattól. — De remény­em, mondá Savarin, — hogy a signorina sokkal jelentékenyebb dolgozótárs lesz, semhogy a szerkesztő meg merné sérteni kedvencz íróit, — ideértve Tassót is. Rameauval azért jöt­tünk ide, hogy befolyásáért esedezzünk, melylyel benső és kitűnő barátnőjét, Grantmesnilné asszonyt rávehetné, hogy nevének a dolgozótársak közé ig­­tatásával vállalatunk sikerét biztosítsa. — Hogy társadalmi kérdésekről írjon, nemde, —­ például a házassági törvényekről ? mondá Gra­ham sarcasticus mosolylval, mely eltitkolá ajkai remegését és elfátyolozó fájdalmas hangját. — Nem, — monda Savarin, — lapunk az ilyen mély tárgyakhoz nagyon is sportive lesz. In­kább arra kérnék Grantmesnilné asszonyt, hogy egy rövid regénynyel szerencséltessen bennünket, mely elbüvöli képzeletét mindenkinek , nem sérti véleményét senkinek. De mióta ide beléptem, már kevesebbet gondolok a signorina befolyására, me­lyet a nagy írónőre gyakorol, é­s ezzel jelentősen tekintett a kéziratra. — Hogyan? — kérdi Graham, szemmel kí­sérve Savarin tekintetét. — Ha ezen kézirat szerzője be akarná fe­jezni, a mit megkezdett, akkor nem kell Grantmes­­nilnétől függenünk. — Ugyan! — kiálta Izaura hevesen, s ar­­czát és nyakát pir­borttá el, — ugyan!­ez gú­nyolódás ! Graham­ merően ránézett s azután Savarinhez fordult. Eltalálta az igazat. — A kisasszony tehát iró? — És barátnője, Grantmesnilné asszony modo­rában ? — Báb, — mondá Savarin, — igazán bűnös gúnyolódó volnék, ha a signorinának azt a hamis bókot mondanám, hogy első kísérletével elérte a nyelvezet egyik legtökéletesebb feje­delmének irá­lyát, kik Francziaország irodalma fölött valaha uralkodtak. Ha azt mondom, hogy „adja nekünk ez elbeszélést teljesen, s vigasztalva leszek, ha lapunk nem nyeri meg Grantmesnilné közreműkö­dését“, ez alatt azt értem, hogy e lapokon az üde­ség és újdonság ama megnevezhetetlen bája ömlik el, mely kárpótol sok olyan hibáért, a­minőket Grantmesnilné gyakorlott tolla sohasem követ el. Kedves kisasszony, folytassa az elbeszélést, — fe­jezze be. Ha befejezi, ne vegyen rész néven néhány­­ figyelmeztetést, melyet a javításra nézve ajánlani fogok. S akkor oly fényes irói pályát merek önnek jósolni, hogy nem fogja érte megbánni a nagy hír­nevet, melyet mint színésznő, vagy énekesnő elérhet. Graham görcsösen szívére szok­ta kezét mintha hirtelen szorulás fogta volna el. De amint szemét Izaura arczára függeszté, mely a genius lelkesült gyönyörétől sugározott, — mint midőn a pálya, melyre rálépni szeretne, mint egy mennyei tűzfény világánál megnyílik előtte, minden féltékeny izga­tottsága, minden önző kínja, melyet azelőtt talán érzett, megszűnt s kimondhatatlan szomorúság és szánalom érzetévé olvadt át. Gyakorlati ember lé­vén, jól ismeré mindazon veszélyeket, mindazon akadályokat, mindazon keserveket, mindazon ne­vet és hirt gyalázó mendemondák­at, melyek Páris világában az atyátlan leányt fenyegetik, aki akár mint író, akár mint színésznő, örökre maga mögött hagyja a magán­élet biztos menedékhelyét, és zsákmányául veti oda magát a közönség nyelvének. Mily keskeny Párisban ez a határvonal, mely az írónőt a bohémienne-USX elválasztja! Graham szótla­nul roskadt székébe, végig húzta kezét szemein, mintha egy jövendőbeli látományt akarna eltakarni. Izaura nem véve fölhevültségében észre a hatást, melyet a jelenet Grahamra gyakorolt. Ilyen hatást nem is tudott volna sejteni. Ellenkezőleg, azon való örömébe, hogy helyesen eltalálta ösztönét, mely az énekesnőénél nemesebb hivatásra vezérlette őt, — hogy a sorompó megnyílott előtte, s napsu­gárba fürösztött térség hívogatja újonnan érzett szárnyait lebegtetni — még ezen örömébe is egy sokkal teljesebb, sokkal egyszerűbben nőies gyö­nyör vegyült. „Ha— gondolá gyönyörében —ha ez igaz, akkor büszke vágyam betelt; az érdem és va­gyon minden egyenlőtlensége megszűnt közöttem és ő közötte, kire most nem háramlik többé a més alliance gyalázata!“ Szegény ábrándozó, szegény gyermek! — Meg fogja nekem mutatni, hogy mit irt? mondá Rameau, mintegy parancsolóan, szokott éles hangját, s mely üvegszilánkként fúródott Gra­ham fülébe. — Nem — most nem, majd ha befejezem. — Be akarja fejezni ? •— Oh igen, mit is tehetnék ilyen bátorítás­ban ? — Kinyujtá karját Savarin elé s az udva­riasan megcsókoló, ezután tekintete ösztönszerűen Grahamét kereste. Graham már visszanyerő önural­mát, nyugodtan, mosolyogva viszonzá tekintetét; de ez a mosoly lehitté a leányt, — nem tudta, miért. A társalgás ezután a divatos könyvekről és írókról folyt, s leginkább Savarin gúnyos tréfáiból állott, ki világos jó kedvében volt. Graham, ki — mint tudjuk — abban a re­ményben jött, hogy Izaurát egyedül láthatja, a azzal a szándékkal, hogy oly szavakat mondjon el, melyek bár tartózkodók lettek volna, de távol­létében összefűző lánczszemeket képeztek volna kö­zölték, — most nem kívánta többé e találkozást, nem gondolkozok többé ama szavakon. Csakhamar távozni készült. — Nem lesz szerencsém holnap edén­re? — kérdé Savarin. — Talán rávehetem a signori­­nát és Rameaut, hogy ejtsék önt kísérletbe, velük találkozhatni. — Holnap már mértföldekre leszek innen. Izaura szíva megdobbant. Most már teljesen megfeledkezett a kéziratról. — Ön sohasem mondá, hogy oly hamar el­távozik, mondá Savarin. — Mikor jön vissza, vile déserteur ? — Arról sejtelmem sincs. Rameau úr, szá­mítson előfizetői közé. Kisasszony, legmélyebb tisz­teletemet signora Venostának. Mikor ismét látni fogom önt, akkorára kétségkívül nagy hírneve lesz. Izaura nem tudott többé magán uralkodni. Felszökött helyéről s feléje közeledék, — kezét eléje nyujtá s mosolyogni igyekvék. — De nem azon a pályán lesz hírnevem, melytől ön óvott, — mondá suttogó hangon. — Ön barátom marad, ugy­e? Szava olyan volt, mint a gyermek siralmas panasza, mely szeretne kibékülni valakivel, a ki, — szegényke, nem tudja, miért — erővel vesze­kedni akar vele, Graham meg volt indulva, de mit tudott volna mondani. Lehet-e joga ettől a pályától is óvni őt, megtiltani minden vágyát, elzárni minden hitre vezető útját e nagy reményű törekvőnek? Beval­lott és elfogadott szerelmestől is sok lett volna ez. — Az, — felesé, — barátja leszek minden­kor, ha valaha szüksége lesz reá. Izaura keze kihullott az övéből; a leány mé­lyen megsebezve fordult el tőle. — A kapu előtt van a coupé-je? — kérdé Savarin. — Csak bérkocsi. — S egyenesen Fázisba hajtat? — Egyenesen. — Nem volna szives engem a Rivoli utczáig elvinni? — A legnagyobb örömmel. (58. folyt köv.) A nagykanizsai kerületből. P­a­c­s­a, julius 26. A nagykanizsai választó kerület pacsai járá­sának polgárai Pacsán, tegnap, 25-én érkeztetet tartottak, melynek lefolyásáról a következőket kö­zöljük : U­j­­­a­k­y József, mint a végrehajtó bizottság alelnöke, meleg szavakban üdvözölte a választókö­­zönséget, kifejtvén előttük a szabadelvű párt nagy­horderejű törekvését, meleg szavakban éltetvén Csengery Antal szeretve tisztelt képviselőjelöl­tünket. Ezután felszólalt a járás szolgabirája Hor­váth Mór kir. kamarás úr, a nép nyelvén élénk szavakban ecsetelte a felső vidék érdekeit, melyek előmozdítását főleg nagyérdemű képviselőjelöltünk­től, Csengery Antal úrtól remélhetjük. Meleg szavakban újólag éltetvén a felső vidék leendő képviselőjelöltjét, Csengery Antal urat. Igen szép szavakban emlékezett meg ezután Peternich József, a járás tiszt, szolgabirá­ja azon buzgalomról, melylyel szeretve tisztelt képviselőjelöltünk. Csengery Antal ur már ekkorig is a felső vidék érdekeit előmozdítani tö­rekedett, jelezvén egyúttal a nép előtt, hogy a fel­ső vidék az ő hazafias törekvéseitől minden kor­szerű igényeinek kielégítését várhatja ; éltetvén az érdemben tiszt, képviselőjelöltünket, mint leendő képviselőnket, indítványozza, hogy ezen vidék vá­lasztói hozzá bizalmi, hála- és üdvözlő nyilatkozatot intézzenek, mit is a jelen volt választóközönség egyhangú lelkesüléssel fogadott. Ennek kapcsán felszólalt Ujlaky József a végrehajtó bizottság alelnöke, kijelentvén, hogy azon indítvány elfogadtatván — írásba foglaltas­sák s a választóközönség által aláíratván, tisztelt képviselőjelöltünknek, mint hála- és köszönő felirat felküldessék. Ezután Töttösy Károly szent-péteri kör­jegyző felemlíti s egyúttal figyelmezteté a jelen volt nagyszámú közönséget, hogy ellentüntetések, illetőleg ellenpárti törekvések különösen a Sennyey­­párt részéről a vidéken — főleg az ő vidékén észlelhetők; ezen tárgyhoz többen, nevezetesen: Ujlaky József, Horváth Mór urak hozzászóltak — figyelmeztetvén a népet, hogy bűn és állandóan maradjanak azon zászló alatt, mely a nép s a haza javára a szabadelvű párt által választókerü­letünkben kitüzetett. Ezután a köszönő és hálafelirat, valamint a nagyszámú értelmiség, úgy a választó­községek jelen volt képviselői által aláíratván, az értekezlet befejezettnek nyilváníttatott, és a jegyzőkönyv a jelen volt végrehajtó bizottsági, valamint erre kü­lönösen megkért bizottsági tagok által aláiratott. Ujlaky József, mint a végrehajtó bizottság alel­nöke, Horváth Mór, Nunkovics Vilmos, Talabér Elek, Weinhofen­ Károly, Selley Antal végrehajtó bizottsági tag, Zbinyovszky Jenő plébános, Tóth János, Töttösy Károly mint az értekezlet jegyzője. A közjegyzők ügyködésére alkalmazandó bélyeg- és illetékről. (A pénzügyminiszter körrendelete valamennyi pénz­ügyigazgatósághoz.) Minthogy az 1874. évi XXXV. t. sz. alapján a m. k. igazságügyminiszter által kinevezett kirá­lyi közjegyzők működésüket i. é. augusztus elsején megkezdik, a pénzügyi törvények és szabályok 1868. évben kiadott hivatalos összeállításának a bélyeg- és jogilletékekről szóló 14-ik füzetébe a közjegyzői intézmény hiánya miatt részben fel nem vett, de az 1868. évi XXIII., 1873. IX. és 1875. évi XXV. törvényczikkek által érvényükben szin­tén fentartott, a közjegyzők ügyködésére alkalma­zandó illetéki szabályok, tekintettel a kezdetben idézett törvényczikkben s a m. kir. igazságügymi­­niszter által f. évi 663. sz. a. kiadott közjegyzői utasításban foglalt határozmányokra, nem külön­ben a törvényhozás által időközben tett változtatá­sokra, a következőkben közöltetnek a p. tt. igaz­gatósággal miheztartás és a területén levő kir. közjegyzők értesítése végett, s egyszersmind lé­nyegükben körvonalaztatnak azon kötelezettségek, melyeket a bélyeg- s jogilletékek tekintetében a fenn­álló pénzügyi törvények a szabályok alapján tar­toznak teljesíteni a kir. közjegyzők. 1) A közjegyző vagy annak helyettese m­in­­den általa kezelt ügylet és iratra nézve a bélyeg­es illetéki szabályok szoros megtartásáért első­sor­ban felelős. Ennélfogva köteles az általa kiállított köz­jegyzői iratokat s általában minden általa szer­kesztett más iratot és beadványt tartalma­zó mi­nőségéhez képest a fennálló illetéki szabályokban megállapított bélyeggel ellátni, továbbá a nem ál­tala kiállított, de az 1874. évi XXXV. törvény­czikkben említett, bármely czélból előtte felmutatott vagy nála letett szabályszerűen nem bélyegzett iratok felett felvenni a leletet, s azt haladék nél­kül a p. v. igazgatóságnak megküldeni; oly jog­ügyletekről szóló okiratokat pedig, melyek után az illeték hivatalos kiszabás alapján készpénzben fizetendő, vagy a 25 frtot meghaladó fokozatos illeték nem rovatott bélyegjegyeknek az okiratra való szabályszerű felhasználása által, tartozik a közjegyző, az általa eszközlött kiállítás, illetőleg a nála történt felmutatás vagy letevéstől számítandó 8 nap alatt az illetékszabási hivatallal bélyegmen­­tes másolatban közölni. E kötelezettség alól kivételnek csak azon esetben van helye, ha a törvényszerű illeték le­rovása vagy a már korábban történt leletezés magán a felmutatott vagy letett okiraton igazol­va van. Az 1868. évi XXvi. t. sz. 3. §-ának azon rendelkezése, hogy a több példányban kiállított , fokozatos illeték alá eső okiratok eredeti példányai 8 nap alatt az illetékszabási hivatalnak bemuta­­tandók a végett, hogy az illetéknek az első pél­dánytól történt lerovása valamennyi példányon iga­zoltassák, a közjegyzői okiratokra nem vonatkozik, s a közjegyző által felvett köziratoknál elégséges, ha az arról kiadott hiteles kiadványokban a köz­jegyző által bizonyíttatik, hogy az eredeti okirat mily bélyeggel láttatott el. 2) A közjegyző köteleztetik az általa kiállí­tott iratokra felhasznált bélyeg mennyiségét, köz­vetlen illeték alá eső jogügyletekről szóló okira­tokról pedig ezeknek az illetékkiszabási hivatallal történt közlését vagy azon körülményt, hogy az illeték lefizetése az eredeti okiraton van igazolva, ügyviteli és letéti könyveiben is feljegyezni, és az általa kiállított kiadványok hitelesítési záradéká­ban azon okiratok bélyegének mennyiségéről, ille­tőleg a közvetlenül fizetendő illeték lerovásáról is említést tenni, a­mely okiratra az általa felvett ira­tokban hivatkozás történik. Hasonlókép köteles a közjegyző az őrizet vé­gett neki átadott okiratok, adóslevelek és váltók átvételekor felvett jegyzőkönyvben, és ha az ok­irat őrizet végett postán küldetik hozzá, magán a jegyzőkönyvet pótló levélen; tanúsítványoknál az ezekről felvett jegyzőkönyvben, hiteles kiadványok, kivonatok és másolatoknál pedig a hitelesítési záradékban az illetékszabás 69. tétele 4. jegyze­tében foglalt szabálynak megfelelni. 3) Ha a közjegyző az általa kiállított ira­tokat a megfelelő bélyeggel el nem látja, a hi­ányzó egyszeres bélyegilleték szabályszerűen fel­emelt mérvben mindenkor tőle lesz első­sorban behajtandó az 1874. évi XXXV. t. sz. 172. §-a alapján. A 25 frtot meghaladó fokozatos illeték, va­lamint a százalékos illeték alá eső okiratoknál ellenben a közjegyző csak akkor kötelezhető az illeték megfizetésére, ha az okirat másolatát az illetékkiszabási hivatalhoz a törvényes határidő alatt áttenni elmulasztotta. 4) Közjegyzőknek az 1874-ik évi XXXV. törvénycikk 11. §-a alapján letett biztosítéka a letéti hivatalok által díjmentesen kezelendő; ha­sonlókép illetékmentesek azon hirdetmények, me­lyek az idézett törvény 15. §-a szerint a közjegyző irodájának megnyitása, s a 44. §. szerint bizto­sítékának kiadása iránt a törvényszék által közzé­tételnek. 5) Közjegyzői jelöltek részére a gyakorlatból kilépés alkalmával kiállított bizonyítványok 50 kr bélyeg-illetékek alá esnek. (20. §.) 6) Közjegyző által a fegyelmi bíróság hatá­rozata ellen intézett felebbezésnek első íve t­artos, a többi iv 50—50 kros bélyeggel látandó el. 7) Az idézett XXXV-ik törvényczikk határo­zataihoz képest a közjegyző által felvett jegyző­könyvek közül azok, melyek a) a százalékos illeték alá eső jogügyletet tartalmaznak, b) a 81., 83., ,84. és 145. §§-ainak esetében vé­tetnek fel, évenként szintén 50 kv bélyeg alá esnek. Azon jegyzőkönyvek, melyek a 106., 107. és 108. §§. eseteiben vétetnek fel, évenként szintén 50 kros, illetőleg a­mennyiben a tárgy értékéhez mérten a II. fokozat szerinti illeték csekélyebb lenne, ezen csekélyebb bélyeggel látandók el. Ha valamely őrizet végett letett okirat, vagy egyéb értékneműek visszaadásáról külön jegyző­könyv nem vétetik fel, s a visszavétel magán a le­téti jegyzőkönyvön, vagy pedig az ezt helyettesítő iraton bizonyíttatik, az 50 kv állandó, illetőleg a II. fokozat szerinti csekélyebb illeték a letéti jegy­zőkönyv, vagy az ezt pótló irat azon részére illesz­tendő, hol a visszavétel igazoltatik. Ellenben illetékmentesek az említett törvény 92., 103. §§-ban felsorolt tanúsítványokról felvett jegyzőkönyvek, miután a külön kiadott tanúsítvá­nyok évenként 50 kv bélyeggel látandók el. Kivé­telnek azonban az árverési, árlejtési és ajánlati tár­gyalásokról szóló jegyzőkönyvek, melyek az azok­ban foglalt jogügylet minőségéhez képest az ille­tékszabásra vonatkozó tételei alatt meghatározott bélyegilleték alá tartoznak. 8) Névaláírásoknak közjegyzők általi hitelesí­tésénél az első fél aláírásának hitelesítésétől a bé­lyeg 50 kr, minden további fél aláírásának hitele­sítésétől pedig 25 krt teszen. 9) A közjegyzők által felvett váltóóvások első ívére­­ írt, a többi ívre pedig 50 kr bélyeg szük­séges az illetékszabás 99. tétel a) betűje szerint. 10) Minden közjegyzői kiadvány, úgyszintén a közjegyző által kiadott kivonatok, hitelesített másolatok, fordítások s általában minden általuk láttamozott iromány igenkint 50 kr bélyegilleték alá esik. De ha az eredeti okirat első évétől 50 krnál csekélyebb bélyegilleték jár, a hiteles kiadványnak minden ívére csak az eredeti okiratra felhasznált csekélyebb bélyeg szükséges.

Next