Ellenőr, 1875. szeptember (7. évfolyam, 242-271. szám)

1875-09-18 / 259. szám

Egyébiránt, t. hát, a t. képviselő úrnak nem­csak belügyi politikájában, hanem külügyi politi­kájában is megtaláljuk ezen sajátságos theóriákat és mindenek­előtt azon régi és többször ismételt felfogást, mintha a külügyi kérdésekben csakis a rokon- és ellenszenvet kellene követni. Pedig éppen ellenkezőleg áll a dolog. Ha valahol, itt van az érdekek, az állam érdekei szigorú szemmel tartá­sának helye. Táplálhat valaki rokon- vagy ellen­szenvet rögeszmét, azon szálak szerint, melyek ér­zelmeit ide vagy oda fűzik, de a­ki félreismeri, hogy külügyi kérdésekben az állam legfőbb érde­kei döntők, a­kinek szemében nem az országnak biztonsága, az állam méltósága a fődolog, vagy a­ki ezekről subjectív nézetek kedvéért megfeledke­zik, az minden lehet, csak nem államférfi és meg­bízható szolga. (Helyeslés.) Egyébiránt megvallom, nekem úgy látszik, hogy a t. képviselő úr értesülései, melyeken a ke­leti politikában elindult, és melyekkel Berlin és Péterváron át kalandozott, jellemüknél és egész analógiájuknál fogva ugyanazon forrásból erednek, a­melyből a Raguzából, Kattarából, Trebinjéből és Belgrádból keletkezett hirek származnak, a­melyek addig kürtötték az insurrectiónak győzelmeit, míg Európa az insurrectióba létében való hitét is vég­kép elvesztette. De valóban nehéz komolyan venni a t. képviselő úr állításait, midőn oly—alig tudok más szót erre találni,— képtelen dolgot mond, mint­hogy a külügyminisztérium kürtölné, hogy megbízás folytán cselekszik így vagy amúgy. Nem érzi-e a t, képviselő úr, hogy egy nagy államról, mert azt talán csak tagadni nem fogja, hogy e monarchia nagy állam, ilyent mondani, mily üres hitegetés ? nem látja-e át állí­tásainak morális lehetetlenségét ? Nem érzi-e a t, kép­viselő úr, hogy mindnyájunknak ezen önkényes ráfogásokat minden kritika, minden ráfogás nélkül egyszerűen vissza kell utasítanunk, mint oly vala­mit, ami képzelhetlen, mint oly valamit, a­mit ad­dig, míg államférfiú ált egyáltalán elhinni senkinek sem lehet. (Helyeslés). Valóban csak egy komoly olda­la van a dolognak, és ez az, hogy azoktól szár­maznak ezen hírek, a­kiknek egyedül válhatnak hasznára, hogy azoktól eredhetnek csupán az ilyen hitegetések, a­kik ott is, hol békéltetésről van szó, konkolyt iparkodnak hinteni, a­kik ott, hol az euró­pai államok a baj forrását kiapasztani törekszenek a tüzet szítják, és nem átálljak másokat, midőn tudják, hogy reményt nem nyújtanak, a veszélynek kitenni, és pedig oly veszélynek, a­milyennek ma­gunkat kitenni egyáltalán hajlandóknak nem mu­tatkozunk. (Élénk helyeslés). Húsz évi tapasztalatra hivatkozott a t. képviselő úr arra vonatkozólag, hogy Törökországban ■nincs remény az állapotok közvetlen békés javítására. Mi nem húsz, de 200 évi tapasztalatra hivatkozunk másra nézve, arra ugyanis, hogy a külügyi dolgokban azok látnak leghomályosabban, hogy idegen állam­­ alattvalói­nak a legroszabb tanácsadói, a­kik saját hazájuk iránti viszonyainak tekintetében sem tudtak soha tisztába jönni, és sohasem tudták polgári köteles­ségüket kellőleg felfogni. (Általános­ helyeslés és taps.) De, t. hát, hiszem, hogy­ Pofti képv. ur elő­adásának további c­áfolata talán nem is szükséges, talán felesleges, hiszen mindenki előtt magától is felvillant azon egyszerű gondolatsor, melynek ki­fejezést adni bátor voltam. (Helyeslés.) Hogy előadásom fonalára tehát visszatérjek, igazolja a miniszteriuma eljárását a trónbeszéd, és a ház eljárását a felirat tekintetében mindenekfelett azon államférfiú kijelentése, kinek távollétéért so­rainkból az alkotás pillanatában csak azon ígérete ad kárpótlást, melyet a tegnapi napon tőle nyer­tünk, és azon tudat, hogy a veszteségekért, me­lyet ő és pártja — s megvallhatom, sokan a mi pártunkból is — fájlalunk, nem a mi kormá­nyunk és nem a mi pártunk eljárása felelős. (He­lyeslés.) Megvallom, hogy tegnap bizonyos kíváncsiság­gal vártuk sokan nyilatkozatát, hiszen tudtuk és er­ről beszédből is értesültünk, hogy nem helyesli egészen azon nézetet, amely szerint a kormány indíttatva érezte magát, programmját majdan törvényjavaslatai által körvonalazni és jelezni; azt vártuk, hogy ezzel szemben legalább körvonalazni fogja ő azon épü­let tervrajzát, melynek kedvéért a mi pártunk sze­rény hajlékát elhagyta. Ezen kíváncsiságunkban, megvallom, némileg csalódtunk, csalódtunk egyéb­iránt nem kellemetlenül, hiszen csakis szerencsét kívánhatunk magunknak, ha a parlamentáris élet­tel és a parlamentáris élet követelményeivel oly hosszú tanulmány és oly alapos tapasztalat után megbarátkozott kiváló államférfi, mint ő, még tak­­tikánkat e tekintetben is helyesli. Reánk nézve e tudat mindenesetre csak könnyűi bevárását azon időnek, midőn a kormány javaslatai előttünk fog­nak feküdni. (Helyeslés a középről.) A­mi a felirat részleteit illeti, nem kívánom azokat kommentálni. Azt hiszem, s abban bízom, hogy ez iránt a kormány előterjesztései teljes ma­gyarázattal fognak szolgálni. Remény­em, s azon bizalommal vagyok, hogy ezen előterjesztések nem­csak egyes intézkedéseket fognak tartalmazni, ha­nem egyszersmind azon egész utat is kijelölik, melyen Magyarország regenerátiója e törvényhozás által eszközölhető lesz. Ezen bizalommal a válasz­feliratot, úgy a­mint van, elfogadom. (Élénk he­lyeslés és tetszés a középen.) Mocsáry Lajos nem fogadja el a felirati bizottság javaslatát, mert ne­m mondja meg az igazat ő felségének, s tiltakozik az előadó azon szavai ellen, hogy normális viszonyok közt­­élünk. Mert nem normális viszony az, midőn évek óta 30 millió deficittel küzdünk, s az ország erejét meg­haladó terhek alatt nyög, melyek csak a legszi­gorúbb­ eszközökkel­ hajthatók be. Szükséges tehát­­ felségét értesíteni az ország valódi állapotáról. Szóló a trónbeszédben benne találja a kormány programmját, mely abból áll, hogy javaslatokat fog előterjeszte­ni, amint meg is van ígérve a trónbeszédben, hogy számos javaslatot fog előterjeszteni a köz­­igazgatás és törvénykezés javítására nézve, hogy szándékozik igen sokat tenni mindenben, a­mi az ország állapotát, közigazgatását illeti, hogy össze­vágó intézkedés útján az államélet minden ágai­ban általában emeltessék az ország állapota, de ezenkívül egyéb mit sem, s az utolsó menekvés a nemzet áldozatkészségére való hivatkozás. De szóló nem tartja helyesnek azt az állítást, hogy a nemes kötelesség érzete, hogy a hazafiság parancsolja a nemzetnek azt, hogy magát az áldo­zatkészség azon nemére, mely az adók emelésében áll, elhatározza. Meg vagyok róla győződve, hogy igenis hazafiatlanul, igenis kötelessége ellen csele­kednék ezen nemzet, ha magát még nagyobb adók­kal megterheltetni engedné, mert ez nem jelentene és nem tenne egyebet, mint azt, hogy megtámadná a nemzet tőkevagyonát, életerejét, megtámadná azt a képességet, a­melyre a jövendőben is szük­sége van. És itt szóló alkalmat vesz magának kikelni az előadó kifakadásaira a magyar nemzet erényei ellen, s a bankérdés és vám­szövetség megoldásá­nál a kiegyezési törvényt tekinti legfőbb akadály­nak. Végül a közjogi kérdést napirenden levőnek találja s reméli, hogy a nemzet nem fog bele­egyezni abba soha, hogy ezen kérdés a napirendről levitessék, mert igen helyesen mondta nemrég ha­zánk nagy fia Kossuth Lajos. (Éljenzés a szélső­balról), hogy Jaj azon nemzetnek, melynél az önálló államiságnak és függetlenségnek kérdése állandóan, napirenden nincs!“ (Élénk helyeslés szélsőbal felől.) Pártolja azon válaszfelirati javaslatot, melyet Simonyi képviselő beadott. (Helyeslés szélső­balról.) Tisza Kálmán belügyminiszter: T. ház! (Halljuk ! Halljuk!) Mielőtt elmondom azokat, mi­ket a válaszfelirati vita jelen stádiumában elmon­dani szándékozom, a tisztelt előttem szólott képvi­selő úr beszédét nem szándékozom részletesen tag­lalni, nem pedig azért, mert némely részeire állí­tásainak meg lesz adva a válasz azokban, melye­ket különben is elmondandó leszek; más részei olyanok, melyeknek ma e perekben itteni vitatása nem hiszem, hogy az országnak kárnál egyebet okozhatna; nem végül azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a­mik magára a válaszfelirati javaslatra és az előadó úr beszédére vonatkoztak, ha szükségét látja, meg fog azokra felelni maga az előadó úr.­­ Két dolgot azonban ki kell emelnem. Előre bocsátom, legtávolabbról sincs nekem szándékom, e házban senkinek, annál kevésbbé a t. képviselő úrnak tiszta hazafiui szándékát kétségbe vonni; de engedjen meg, hogy határozottan kétségbe von­jam azok után, a­miket most mondott, hazafiui ta­pintatát. Mert a mai viszonyok között, midőn le­hetetlen, hogy legyen ember, a ki azt hiszi, hogy az 1867-iki 12. t. cz.-et megváltoztatni lehetne, valaki a magyar parlament kebelében mint logi­kai következményt, mint kényszerűséget hirdesse, hogy ennél fogva Magyarországnak bankja nem lehet, Magyarországnak kereskedelmi ügyei saját érdekében nem rendeztethetnek; ez lehet igenis nagy szolgálat, melyet, a­ki ezt hirdeti, tesz, nem e képviselőháznak, nem Magyarországnak, hanem azoknak, kik Magyarország ellen vannak. (Élénk helyeslés.) De még egyre — és azután tovább fogok menni beszédemben — kívánom a tisztelt képviselő urat figyelmeztetni. Ő azt mondta, hogy Magyaror­szágnak ki kell fejteni a válaszfeliratban nyomorú­ságos helyzetét; azt mondja, nem kell azon termé­szeti kincsekről beszélni, nincsenek azok sehol; azt ajánlani a magyar népnek — mert megjegy­zem, hogy léhának vagy tunyának nem mondotta senki más, csak a t. képviselő úr képzelte — légy takarékos, munkás, nem szabad, mert hisz ez takarékosabb és munkásabb, mint minden népe e világnak . (Felkiáltások a szélső bal­ról: Nem mondta! A középen: De igy mond­ta!) — engedelmet kérek, ezt tetszett mondani — mondom, ezt a népnek nem szabad mon­dani, hogy légy takarékosabb és munkásabb, mert ez megvan. Ha ez megvan, és nem tudunk anya­gilag boldogulni, ez természetes illudratiója a kép­viselő úr azon állításának, hogy az országnak gaz­dag kincsei nincsenek; és akkor azután, mikor valaki azt illustrálja, hogy az ország nem bír az anyaggal, melyből erősbü­lni lehet, akkor akarni az ország felvirágzására hatni, akkor akarni jogo­kat követelni és nemcsak a meglevőt megtartani: ez logikai képtelenség. (Élénk helyeslés és de­rültség.) Én, különben te­hát­ nem akarom a válasz­felirati javaslatot sem védeni, sem indokolni. Azt gondolom, ezt meg fogják tenni azok, kiknek ke­beléből a javaslat keletkezett, — ha ugyan szük- s ségét látják — és helyesebb, hogy a válasz felirati javaslatot ne a kormány tagjai, de a ház többségé­nek tagjai védelmezzék és indokolják. Én általá- I nosságban akarom az előadottakkal szentben kije- I lenteni nézetemet a felől, mi szerintem a trónbe- I szék­nek feladata, s mi ennélfogva a legilletéke­sebb, leghelyesebb válaszfelirat átalában, s elvon- I tan a mostani esettől. (Halljuk !) A trónbeszédnek feladata nézetem szerint, — s nem először mondom el a ház kebelében e nép s­zetet, az, hogy igenis érintse, jelezze az ország I helyzetét, jelölje ki a teendőket. De nem lehet a J trónbeszédnek feladata a módozatokat, a részlete- I két, az irány részletezését magában foglalni. Egy trónbeszéd kerete azt, hogy ezek kellőleg kifej­tethessenek, nem engedi. Egypár szóba burkolt irány, vagy el? kijelentése részint érthetetlen, ré­szint sokfelé magyarázható. De egyáltalában, mi­után provokálja a vitát ama kérdések fölött, azon I­észetben, midőn azon kérdések meg nem oldhatók, semmi egyébre, mint haszon nélküli idővesztege­­tésre nem vezethet. (Helyeslés.) Nem félünk, nem fogunk mi félni az elvi vi­­t­­ától. Szívesen fogadjuk azt. Részemről nem is­­ szeretném, ha a nagyfontosságú kérdések, melye­ket ez országgyűlésnek meg kell oldani, komoly elvi vita nélkül oldatnának meg. De folytassuk a vitát akkor, mikor a vitának eredménye a kérdés­nek jobbra vagy balra eldőlése lehet. (Helyeslés.) Ez nézetem a trónbeszédről, s természetesen­­ azt tartom, hogy a válaszfelirat nálunk, mint min­denütt a világon, miként előttem is már kifejtetett, a trónbeszédnek paraphrasisa legyen, a fejedelem iránt loyalitás kifejezése és közreműködésnek nyil- t vánítása. Nem fogom részletesen taglalni az ellen­­indítványokat, tehát a függetlenségi párt részéről beadott ellenindítványnál sem fogok hosszabban időzni, csakis egyszerűen constatálni kívánom ré­szemről, hogy azt, habár vannak is pontjai, me­lyeket magaméinak nem vallhatok, mint az alkot­mányos érzület és lojalitás hangján tartottat, igen , szívesen üdvözlöm. Nem mondhatok azonban hasonlót azon másik ellenindítványról, mely a házba beadva jön, és megvallom, csodálkoztam némileg, hogy Simonyi Ernő t. képviselőtársam rászólását fejezte ki a fölött, hogy ezen javaslattól a kinyomatás megta­gadtato. Én nem tudom, t. képviselőház, minő más módokat kíván a t. képviselő úr ajánlani erre nézve, hogy ilyenek ne történhessenek. Én gondol­koztam rajta, de én olyan módot, melylyel az ilyennek megtörténtét a parlamentben megakadá­lyozni lehessen, oly módon, hogy a parlamentárt a vita szabadsága meg ne sértessék, nem találtam. De ha meg nem akadályozhatjuk ezt, akkor azt hiszem, a legkevesebb, a­mit tehetünk, legalább az, hogy vonjuk meg tőle azon elismerést, melyet elvonni teljesen jogunkban van. (Helyeslés.) És hogy ezen esetben ez teljesen indokolt volt, nem hiszem, hogy tagadhatná bárki, ha hallja, hogy — sokat ne említsek — a beadott indítvány beszél arról, hogy a magyar nemzetnek itt csak foglalási joga van , hogy úgy , mint a politikát folytatjuk, a többi nemzeteknek a felszabadulási jogot adja; tehát a magyar törvényhozó testületben követeli a szaka­dási jognak gyakorlatát. (Mozgás.) Azt mondja, hogy az egész egyezkedés hibás. És miért? Azért, mert azt mondja, hogy a kiegyezés történt a vég­ből, hogy a két nemzetiség uralkodjék az ország­ban lakó nemzetek felett; tehát Magyarországon a magyar csak nemzetiség, a többi nemzet! (Zajos mozgás.) Hogy minő fellépés ez, minő nyilatkozat ez, azt jellemezni nem fogom; mert azt parlamentben jellemezni nem lehet; mert oly szót, mivel azt jellemezni lehetne,a parlamentben kimon­dani nem szabad. (Élénk tetszés.) De, uraim, ez nem volt még elég; nem volt elég csak Magyar­­országot megbántani, nem volt elég csak a magyar nemzetet megbántani, még tovább kellett mennie. Gyanúsítás alá, a kétszínűség vádja alá, az izga­tás, a jó szomszédnál zavarcsinálás vádja alá kellett vonni azt, kit alkotmányos országban min­denütt sérthetetlennek tartanak: az ország koronás fejedelmét. Hogy lehessen egy parlamentben jelle­­­­mezni azt, midőn van ember, ki elég elvetemült : azt mondani, hogy a most dühöngő polgárharczot Dalmáczia ormain Magyarország törvényes királyá­nak ottani megjelenése indította meg. Azt hiszem, hogy van még eszköz, melylyel ezt nem ugyan megakadályozni, de kellőleg megfenyíteni lehet, és remény­em, hogy nem lesz e házban tag, ki nem alkalmazná ezen fenyítéket,­­ a megvetés­nek fenyítékét. (Élénk, hosszantartó helyeslés.) Egy vád foglaltatik ezen felirati javaslatban a ma­gyar kormány eljárásával szemben a gyűjtéseket illetőleg Miután hivatalomnál fogva ez intézkedést én tettem, azt gondolom, tartozom nem ugyan az in­dítványozó uraknak, de a t. háznak azzal, hogy megmondjam, mit tartalmaz azon rendelet. Mind­járt a harcz kiütésekor gyűjtéseket kívántak rendezni hivatalos engedélylyel,­­ pénzeket küldeni a harcz színhelyére, azt mondván, hogy a károsodottak számára akarnak gyűjteni. Hozzám kérdés intéz­­tetvén, azt feleltem : addig míg a háború dúl, ott haczosok vannak, kiket egy barátságos állam ke­belében pénzzel támogatni nem szabad. Lehet gyűjteni, igenis, de csak oly, hazánkba menekül­tek számára, kik az országban bekebelezve lévén, biztosak lehetünk, hogy sem a nyert pénzzel a harczot táplálni vissza nem mennek, sem a pénzt oda nem küldik. Ez volt az, mit részemről elren­deltem, s én minden hasonló alkalommal hasonló­­kép fogok eljárni. (Élénk helyeslés.) Különben a javaslatot indokolt­a. képv. ur, úgy látszik, a kül­ügyi politikában nagy ismeretekkel bír, de nem azt ismeri, a­mi van, hanem azt, a­mi lehetetlen. Vagy azt kell hinnem, hogy titkos távírda-sodro­nyok kötik össze mind sportcsakoff herczeg, mind Bismarck herczeg, mind Andrássy grófnak legtit­kosabb kabinetjével; mert ime, ő tudja azt, hogy az osztrák-magyar kormány eleinte a felkelést tá­mogatta, — oly dolog, a mit senki sem tud rajta kívül. (Derültség.) Tudja azt, hogy Andrássy Gyula gróf azt hiresztelte — miután megijedt a törökök haragjától — hogy ő meg van bízva Szerbiát megszállani; de — azt mondja a képv. ur — mi­dőn ezt megtudta Gortesakoff herczeg és Bis­marck, nagyon csodálkoztak. (Derültség.) Higgye el a t. képv. ur, sem Bismarck sem Gortschakoff nem csodálkoztak jobban, mint a hogy csodálkoz­ni fog gr. Andrássy, ha a t. képv. úrtól ezen szán­dékát megtudja. (Élénk derültség.) Ha nem vannak igen furcsa politikai eljárások, azt tapasztaljuk s ugy látszik a t. képv. úr is azon eljárásnak hive, a­mely eljárás áll annyiból: ha­mis híreket szétterjeszteni. Vagy hallgat rá az il­lető kormány, mely ellen terjesztik, és akkor azt mondják rá: lám hogy igaz, nem is merik megc­á­­folni; ha nem hallgat rá, hanem defavoyálja, akkor azt mondják, persze hogy igaz volt, de a többiek rá ijesztettek. (Élénk derültség.) Így természetes, akár­mit tesz a kormány, a rágalom nyelve mindig hirdeti annak ellenkezőjét. És most engedje meg a t. ház, hogy a t. képviselő úr ellen védelmembe ve­gyem komolyan, elhatározottan, legjobb meggyőző­désem szerint, Magyarországnak nem­ magyar ajkú lakóit. (Halljuk !) A t. képv. úr azt mondja, hogy kérdés, mert nemcsak pénzügyi bajaink vannak­, hogy létezik-e a haza minden fiában, a hazafiság, és a haza iránti lelkesedés, s akkor azt mondja, hogy ő kénytelen arra nemmel felelni. Beszédének előzményeiből­ kiindulva, nem érthetett mást —mert nem hiszem, hogy csak magáról beszélt volna, mert akkor nem vitatkozom vele — nem érthetett mást, mint az ország nem-magyar ajkú lakosait. Én te­hát, a legnagyobb lelki nyugodalommal merem mondani, hogy igenis, azoknál létezik hazafiság, lé­tezik hazaszeretet, létezni is fog, csak tegye meg a magyar kormány és a magyar törvényhozás azon kötelességét, hogy a konkolyvetőket ne engedje felettük uralkodni (élénk éljenzés és taps) és ne engedje a népek egészséges, hazafias lelkű idét megmételyeztetni. (Hosszantartó élénk helyeslés.) Azt, hogy a f. képviselő úr jónak, czélsze­­rűnek látja arra nézve, hogy a haza nem-magyar ajkú lakosai is küzdöttek az alkotmányért, éppen a 48-iki eseményeket felhozni, saját ízlésére, saját ítéletére bízom. Talán azt gondolta, hogy ezen 1848-iki emlékek felhozatalával fog bennünket in­gerelni és isten tudja, micsoda fellépésre bírni. De legyen megnyugtatva a képviselő úr,a magyar nemzet haragtartó soha nem volt, a magyar nem­zet megbocsátotta már azt, a­mi a múltban tör­tént, de nem fogja tűrni, hogy a jelenben valami hazaellenes történjék. (Élénk helyeslés.)­­ Hogy végezzek a t. képviselő úrral, még egyet említek fel. Ő azt mondja — azért szólha­tok itt igen röviden, mert Pulszky Ágost képviselő úr elmondotta már nagyobb részét annak, a­mit e részben elmondandó voltam — azt mondja a kép­viselő úr,­ hogy a nemzetiségi kérdés Magyar­­szágon az administrate kérdése: azt mond­ja, hogy megvan az archimedesi sarkpont a me­gyékben, a nemzetiségi kérdés megoldásával. Már engedje meg a t. képviselő úr, én tökéletesen el­hiszem, hogy a nemzetiségi kérdés azon megol­dására, a­melyet­ évek óta hirdet a t. képviselő úr, az ő általa contemplált megye lehet igenis az archimedesi pont, mert az oly megye, melyet ő akar, hogy t. i. a hatóság külön nemzeti jelleggel bírjon, az nem más, mint az ország testének fajok szerinti feldarabolása, vagyis a magyar államnak megszüntetése. (Felkiáltások: Úgy van!) Az ő óhaja szerint a megyében igenis megvan az az archimedesi pont, hogy Magyarország megsemmi­süljön, de lesz rá gondunk, hogy abba a megyébe lábát soha bele ne tegye. (Hosszan tartó élénk éljenzés és taps.) Én, te hát, lelkemből kívánom, hogyha lesz­nek bonyodalmak,­­ a­melyek hogy lesznek-e is­mét, ha most elcsendesednek, én nem tudom, mert időjós nem vagyok, sem politikában, sem más té­ren, sem oly titkos összeköttetéseim nincsenek, hogy akár a hatalmasak titkos gondolatát, akár az összeesküvők rejtett suttogásait tudjam, mon­dom, én nem tudom, de óhajtom, hogy bármikor lesznek, álljunk e hazában mindnyájan együtt, jó békében, mint testvérek, nemcsak a vész perejé­ben, de a béke idejében is, hogy együtt fordíthas­suk munkálkodásunkat közös hazánk felvirágzá­sára. De a­ki ezt kívánja, annak nem szab­ad oly­­anokat hirdetni, a­melyek az államnak lételét megingatnák vagy semmivé tennék, és ,higgyék el, kérem, Magyarország minden, bármely ajkú lako­sainak vezérei fontolják meg ezen közös érdeket, és ne a magyar nemzet elleni gyűlölség hirdetését hírlapjaikban és más téren tartsák feladatuknak, de igenis igyekezzenek elsimítani, a­mi a régi időkből még rosz emlékezet fennmaradt volna. Mert higgyék el nekem, hogyha a gyűlölködés erőt bírna v­nni a Magyarországban lakó fajokon, ez mindegyikre nézve szerencsétlenség lenne ugyan, de mégis azt mondom, nem a magyar fajra lenne a legnagyobb szerencsétlenség. (Élénk helyeslés.) T. hát! A vita folyamában legelőször Simo­nyi Ernő képviselő vetette fel azon kérdést, hogy váljon mi felett határozott valójában a mostani választás? Helfy képviselő úr tovább folytatva nyilvánította azon meggyőződését, hogy ezen vá­lasztás annyira nem döntött a legfontosabb kérdé­sek felett, hogy a jelen országgyűlést két év múl­va okvetetlenül el kell­ oszlatni, hogy majd azután a nemzet dönthessen. Érvül, hogy mennyire nem voltak tájékozva az emberek, felhozta azon példát, hogy az ő pártjukhoz tartozók örömmel, mint párt­juk győzelmét üdvözölték a szabadelvű párt jelölt­jeinek Pesten történt megválasztatását, és indokol­ta azután azt is, hogy milyen, az én csekély sze­mélyemre vonatkozó nézet alapján szavaztak­ itt, vagy szavaztak ott a szabadelvű pártiakra, mint saját pártjukhoz tartozókra. Ugyanezen kérdést K. Sennyey Pál t. képviselőtársam is érintette diplo­­matice és tapintatosan tegnapi beszédében. Én, t. ház, azt gondolom, hogy a mai választások előtt nem volt, igaz, theoretice ezen kérdés felvetve : jó-e az 1867. XII. t. sz. vagy nem? Ezen kérdés nem volt felvetve; általunk legalább ezen kér­dés hallgatva mellőztetett, de igenis tisztán, prae­­cise állott a kérdés, mely a múlt országgyűlés alatt fe­bruár 3-án felvettetvén, éppen a t. túlsó oldal gondosko­dása folytán is, majd minden héten, legalább igen gyak­ran megvitattatott, fel volt vetve a választások előtt ál­talam is, mások által is egyenesen. Őszintén, nyíltan és ez a kérdés az volt. Helyesli-e az ország, hogy a közösügyi kérdések vitatása a napirendről leté­tetvén, fogjunk kezet az ország égető bajainak or­voslására. (Igaz! Úgy van!) E kérdés oly tisztán volt feltéve, melyhez kétség nem férhetett, s a­mily tiszta volt a kérdés, épp oly tiszta és határozott a válasz, mit az ország reá adott.­Vagy azon hitet, hogy most nem ez a kérdés, hogy majd a régi bal­oldaliak így fognak tenni, talán önök híresztelték, mert más nem hiresztelte ; de ha hiresztelték, nagy titokban tehették, mert a­mint lapjaik és programm­­jaik kezünkhöz vagy füleinkhez jutottak, tapasztal­tuk,­ hogy ugyancsak hiresztelték ennek az ellen­kezőjét. (Élénk derültség.) Ha azonban egy bizonyos fokig tévedek és igenis fel volt vetve a közjogi kérdés, de csakis kizárólag önök által, de ha fel volt vetve, — pedig nem tagadhatják, mindenki tudja, hogy mindenütt azzal jártak össze vissza az ország­ban, — és az eredmény mégis­ ez; ez bizony aligha bizonyít önök mellett. (Tetszés.) De egyébiránt megvallom, csodálkozva értet­tem, a­mit Holfy képviselőtársam állításának indo­kolásául felhozott, hogy ő járván, mint mondá, az országban, a pártjukhoz tartozó választók mint az ő pártjuk örömünnepét üdvözölték a szabadelvű párt képviselőinek megválasztását Budapesten. Meg­vallom, az bizonyos kellemetlen hatást tett rám, és egy illusiótól fosztott meg, mert szavaiban ké­telkedni sem fogom, sem kedvem. Tehát a dolog igaz. De miben áll e dolog? Abban, hogy fél esz­tendővel azután, a­midőn az új pártalakulás meg­történt és e kérdés pro et contra naponként vi­­tattatott, ő általuk a népgyűlésekban és az ország­ban széltében prédikáltatok, s az ő választóik még sem tudták, mi történt. (Derültség.) Megvallom, hogyha ellenpárti embertől hallottam volna ezt, kész volnék pártfágalomnak tartani ezen állítást. (Élénk derültség.) Igenis, te­hát­­ a választás dön­tött a felett, a­mi felett döntenie kellett, hogy he­lyes volt-e az alap, melyen a szabadelvű párt ala­kult, hogy helyes-e a meg nem oldható kér­dések fölötti harcrot félretéve egész erővel az ország megmentésére, jólétének emelésére mun­kálni. És mert a kérdés így volt felállítva, és mert az ország így döntött felette, engedje meg Sennyey Pál tisztelt képviselőtársam, hogy kér­jem, ne bántsa lelkét aggály­a felől, váljon ez irányban mint gondolkoznak bona fide a kormány és a kormánykörökben. Nem rég, a rasionális idők­ben, volt szerencsém, ő vele e dologról beszélni. Megtisztelt azon bizalmával, hogy azt mondta: a­­ nyíltan a parlament kebelében kimondott szó olyan, melyhez kétség nem férhet. Nem hinném, hogy okot adtam volna arra, hogy ma is kevésbbé bíz­zék szavaimban. (Helyeslés­e középen.) És legyen meggyőződve, hogy én — hogy az ő egyik igen sikerült szavával éljek — annyira nem vagyok követője, de annyira szenvedhetlennek és scalázó­­nak tartanám a vakandok-politikát, hogy részem­ről, még midőn saját helyzetemet kívánom is nyíl­tan kifejezni és saját álláspontomat kiemelni, még csak egy szónak árnyékával sem szeretnék olyat mondani, a­mi egy másik pártbeli emberre gya­­núsítáliig hat. (Hosszan tartó mozgás.) De, t. képviselőház, (Halljuk!) azt mondják, hogy ez mind nem ér semmit, hiszen az ország financiális bajain segíteni nem­ lehet; némelyek azt mondják, hogy egyáltalában nem lehet, mások egy kis variatiót tesznek hozzá és azt mondják hogy kevésbbé lehet, nem oly jól lehet. Engedjék m­eg, hogy én számokat említsek fel, nem a ma­gam számait, nem is pártombeliét, hanem Sunonyi Ernő­t, képviselő úr számait és adatait , csak tegnapelőtt — ha jól emlékszem — miután meg­mondta volna, hogy az állam bajain nem lehet se­gíteni, míg a 67-iki 12 t. ez. fönáll, mert azt be­ismerem, hogy előbb ezt categorice kimondotta, aztán hogy áttérjen annak indokolására, hogy ezenkívül a rosz­gazdálkodás még más hasonlót is okozott, a­miben én vele tökéletesen egyetértek azt mondá, hogy 1868-ban az ország bírta még fedezni kiadásait, de ma már 30 millió deficitünk van. Azt kérdi, miért? Azért, mer azóta csináltak 1868 óta annyi adósságot, a­melynek kamatja 20 millió, építettünk annyi vasutat, melyek­re évenként 15 millió garantiát fizetünk. Kérdem, hogyan lehet két ily dolgot egymás mellé állítani ? Mert vagy áll az, hogy az 1867. XII. t. sz. az oka, akkor lehetetlen, hogy a baj meg ne lett volna már az 1867-iki törvény meghozatala előtt , vagy nem áll s akkor hiában keresünk hibát ott, hol a szá­mok szerencsétlen csoportosítása által az első tételből, melyet felállítottunk, annak kell kö­vetkezni, hogy ha 1868 óta hibák nem történtek volna, még 5 millió superplusnak kellene a pénz­tárban lenni. (Derültség.) De a képviselő úr leginkább megelégedetlen a trónbeszédnek a bankkérdésről szóló nyilatkoza­tával. Miután elmondott egyebeket, azt mondja - de hogy is lehet bankkérdésről szólani minálunk . Tagadja, hogy nálunk volna bankkérdés, mert kér­désnek csak azt tartja, a­mi fölött két államnak alkudozni kell. Szerencsétlenség, de a gyorsírók mindent feljegyeznek, és néhány sorral alább maga mondja, hogy az országnak legsúlyosabb baja az U'Sora, és hogy annak megorvoslására mindenek­előtt szükséges a bankkérdésnek megoldása. Ek­kor tehát bankkérdésnek nevezi, de mikor a trón­­beszédben az van, hogy bankkérdés, akkor ki kell találni valami iszonyatos titkot, miért használtaik ott e szó bankkérdés. És bizonyosan megköszönhe­tik ma szólott képviselőtársai is, hogy e szót annyira hibáztatja, mert senki sem tudott közülök más képet­ szólani, mint hogy bankkérdést, vagy felváltva bankügyét említett volna. Itt van például a képviselői nap­díjak fizetésének kérdése; egy szóval, a parlamenti nyelv oly szegény, hogy ha a képviselő úr állítása szerint csak azt lehet kérdés­nek nevezni, a­mi két nemzet között alku tárgya akkor a legtöbb tárgyat meg sem lehetne jelölni, m­ert mindazt, a­mi általában szóban foroghat bizony azt kérd­ésnek szokták a bárgyú emberek nevezni. (Derültség.) De ne nyugtalanítsa a képvi­selő urat se a „kérdés“ se a „jog“ szó. Megval­lom, meglepetéssel hallottam, hogy a „jog“ szó is nyugtalanítani kezdette. Ha azt mondottuk volna: a bankkérdés meg*­­odása, azt felelték volna: hó-hó!­v, nem olyan kérdés, mint a többi, itt az ország jogáról van szó. Most maga a korona ünnepélyes pillanatban elismeri a jogszerű megoldást, és akkor már gon­dolkozni kezdenek rajta, hogy ime, eddig egy kor­mány sem mondotta, hogy joga van az országnak hozzá, de ez a kormány, mely kimondja a „jog“ 8«n\b\70«y08ait azt hiszi, h°Sy D'ncs joga. (De­rültség.) Megvallom, ez az emberi logica igen czif­­.,az’ ott van a C­élszerű meg­oldás, azt tartom, hogy ott is kell lennie, mert nem elég, hogy joga legyen, mert lehet a jogot úgy is használni, hogy magunk ellen forduljon de lehet czélszerűen is használni, és ez lesz a kr­mány feladata. (Helyeslés.) Nagyon i­s bünte kötik, még­pedig többen, hogy egyedül az ors­zág érdeke legyen szemünk előtt, majd azt mondják , gondolom, ezt Helfy képviselő úr mondta — hogy íme, az osztrák kormánynak van bátorsága kimon­­dani, hogy ő védi az osztrák érdekeket, de a magyar kormánynak nincs bátorsága ezt ki­dani. Engedjék meg a tisztelt képviselő urak az én meggyőződésem is az, hogy a kormány­,!’ !! ország érdekeit kötelessége szem előtt tartani, csakhogy az ország érdekeit nem egy elszü­lt nem egy elzárt a többiektől elt­eltert k­érdés szempontjából, hanem általános szempontból kell megítélni Nem szigetelhető el semmi az országon a mai világban egymástól és bármely országoó” kormánya próbálja meg egyetlenegy esetben fel itbuV* ráe"'k ’J»­erneneit köveni akarni figyelem nélkül a má-ok­ra, éppen ez által fogta volna annak az orszátr­­nak érdekeit leginkább megkárositani. Igenis az ország érdekeire tekinteni kell de sem Sfc­iából hkérdésben DeElcsak azon kérdés szempont­jából, hanem az ország általános helyzetének po­litikai, közgazdászati összes viszonyain-it ’ P T A (Élénk h*'rlé--} kell talán saját honfitársainknak szerintünk nem ÄeHn)kaPD DéZetet el,eD' (El^k Szés é” ban nimbikA A' bomasab­látszik lohr ’ ?dfy kéPTM előtársam­nak is, úgy TM f •V.a!an" 8 Prik­tU8 familiárisa ervik agy másik mraisztellaaraá!, mert előbb felnana­­szolja, hogy titokban mik tétettek- a enqueltek­­, tárgyalások folytak, éS .“ nS" 1 ment és egyes tételenként kezdte felsorolni és c­á­­folni, a­mit tettek. *ci8.,ro.ni cs­­..a­ban v“?0 IS“áCZ: 'OKI A la,,*. . »ISSS SSSSi^“akkor - Én, t. ház! e felett abban a nézetben v* fa?) ’Jíls 0 “; r’ h* bmS alar séfes abs’tríte­m’- V°gofc nem mi°dig Bő­séges abstracte, nem mindig szükséges gyakori­lni akarni, ha ugyanazon jog alapján egyezkedés so­r­­án az országra nézve jobbat is lehet elérni. S kell várni az egyezkedések eredményeit, számokk­al fogunk aztán beszélni, és akkor majd megvitatha­juk mindazon csudatevő dolgokat, melyek a küín Sha atlaf1?0ttSl stílbozattak- azonban tagadha­tó­an. Egyik a jog a külön vámterülethez • de másik hasonlólag oly tagadhatatlan, hogy tisz.'á nélkül a’ k­­iRinaZtA IUfnt’Mf°/y a Po!"árok terheletése nélkül a külön vámterület milliókat fog behajtani fő? fizuit ! •’ 3 “? bajtani fog’ a PO,gépk zsebéből’ fog fizettetni mint az adó; megkevesbitvén terraé­­szetesen a vámkezelési költségek kiadásaival azaz sokkal kisebb netto, mint brutto lesz,­­és a ’ vég­eredményében talán azért fogja kivenni 3 millió consumens zsebéből hogy 50-60 ezer ember zse­bárm­it méltóz(Ht yl és,,) engedelmet érek, bármit méltóztatnak mondani, ha Magyaron-z-Woa szélt^T kénv'a r kapm mert vekrellle-ZT u k.éPArml° nr, pedig vannak gazdasági felszerelések és más hasonló dolgok is — ha min­den ember az országban, csakhogy az adótól me­­nvjkü.jon mezítláb kell, hogy járjon, ez, az igaz, Sé míl­asz a fradicsom­- de «era * boldogság fi • (Derültség.) Azt, a­mennyivel talán többed fizetne, bőven elveszti egy pár csizma vag­y rokk árán. (Derültség.) De mondom - merem ^Hhani hogy ez sokkal fontosabb kérdés, sem h^y nem’ tartanám szükségesnek bevárni azt, midől­ va­lóság­gal napirenden lesz. Csak azt kívánom itt megjegyezni hogy «1867. XVI. törvény nem azt tar­ta , Helfy képv úr tegnap mondott, mert azon törvény a 6 hónapi alkudozás után nem azt mondja, hogyha az nem sikerül, akkor már itt van az idő M-k­mi vámterület felállítására, hanem azt mondja akkor a felmondás következik és a felmondási év­­ alatt meg kell kísérteni új egyezség kötését, sőt még nem­­ azt mondja, hogy ha 9 év múlva meg nem új la­ik akkor megszűnik, hanem azt mondja hogyha 9 év múlva a felmondás meg mm törté­­nik, a szerződés folytatólag érvénybe lép, ha pedig felmondatik, azon 10-ik év arra fordítandó, hogy az egyezség a közös vámterületre nézve újabb ala­pon megkezdessék. (Ellenmond is szélsőbal.) Mél­(Ugy van!) 0 a8DI 87óról'87óra, ez van benne.­­ bá/Á ^?Csánatot kérek, máris soká fá­rasztó­tam - (Halljuk! Halljuk!) Röviden be fogm beszédemet fejezni. (Halljuk!) : * Lennyey. Pál­­­ képviselőtársam megpróbálja rirmfy­ btr 'geD BZép és lovasia8 modorban, a kormányt hogy miért nem terjeszti elő programm­lanatban áz terjesZtette e,é ed(% most e pH­, . jKelőre kijele­ntem, hogy nem osztom azon mietet, hogy a parlamenti kormányforma mellett egyformán kellessék részletes javaslatokat köve­­t­ni a kormánytól, mint az ellenzéktől, mert rész­­letes javaslatok tétele első­sorban a kormánynak kötelessége és feladata; de megengedjen a t. köi­­vvelő úr, nem részletes javaslatokkal, de bizonyos fokig kifejtett programon­, kivált választások előtt és alatt minden pártnak egyformán kell bízni és megengedjen abban is, ha azt mondom, hogy én legalább nem tudom a nyilvánosság előtt, méré­sein oly programmjokat, mely részletesebben vagy körülményesebben, vagy tisztábban kifejezte volna nézetüket, mint a­hogy a kormány részéről már csak a megalakulás perezében is kifejtve lett De azt, hogy részleges javaslatokkal mért nem lépünk most fel, indokolni kívánom a következőkkel: miként fogják fel a politikai helyzetet ezt fővonalaiban, — ma is azt állítom, — komert a trónbeszéd, mely nem mint Mocsáry képviselő úr mondotta, az egész financiális rendezést a köz­­igazgatás és törvénykezési reformok útján akarja eszközölni, de a­mely csak azt mondja, hogy nem csupán pénzügyi rendszabályokkal, de azokkal is mert csak ha az államélet összes ágai rendeztetnek, akkor lehet gyökeresen az állampénz ügyeit ren­dezni. A főelv tehát a kormány által jelezve van. Részletes javaslatokat éppen azért nem tesz és nem tehet még ma a ház asztalára, mert az államélet összes ágazatait fel kellvén karolni, elhibázott mun­kát követnénk, ha elszigetelt javaslatokat tennénk le a ház asztalára akkor, midőn azok egyenként helyesen és alaposan megbírálhatók sem volnának.­­ Méltóztassanak tehát megengedni, nem kérünk sok­­ időt, de hogy várhattuk be azt, midőn azon javas­­­­latok legalább, melyek egymással szoros kápcso­­■ latban vannak, egyszerre tétessenek le a ház asz­­t­­alára, hogy akkor aztán helyesen, alaposan lehes­­s­­en az ekrész irányzat felett ítélni. (Helyeslés.) Különben a t. képviselő úr az iránt is elmond

Next