Ellenőr, 1875. december (7. évfolyam, 332-361. szám)

1875-12-01 / 332. szám

így minden hadihajó egy-egy kis Bábel­lé vált, hol az idegen vezényszót egy-egy értelme­sebb altiszt vagy öreg tengerész adja tovább tár­sainak jó tengerész­nyelven, hogy megértsék: így volt ez a rohamos átalakulás éveiben, s minthogy a viszonyok nem változtak , így van ez ma is. Emlékezzék vissza az „Ellenőr“ tisztelt szer­kesztője, midőn pár év előtt a „Lissa“ pánczélos hajó fedélzetén, szemtanúja volt ama sürgés-for­gásnak, mely ezen úszó erődben a hadi művele­tek mutatása czéljából előállott. Mintha egy gép hajtotta volna, oly pontosan működött ezen száz meg­szárkózó szörny. De ezen gépies összhang daczára is bizo­nyára fölismerhető volt, hogy ott az in­tellige­ntiát s a munkaerőt két különböző elem képviseli, me­lyet csak a fegyelem köt össze s egyetlen érint­kezési pontjuk a vezényszó. Pedig­­ tengerész­ népünknek is megvan a maga intelligens osztálya azon százakra menő igen jeles hajókapitányok és hadnagyok zömében, mely a kereskedelmi hajókon keresi, de a saját testü­letében évről-évre növekedő concurrentia miatt, hovatovább mindig nehezebben találja keserves ke­nyerét. Azon 694 hosszújáratu hajó után, melylyel monarchiánk bir, hogyan éljen meg 1352 hasonló utakra minősített hajókapitány? Hová forduljon ? mögötte hazájának kopár, hálátlan sziklahalmai, előtte csak a tenger, mely­ről­­ ő valóban elmondhatja: „itt élned halnod kell !“ Más országban a hadi marina éppen a hi­vatási tengerész nép előtt áll nyitva, míg nálunk e néposztályból csak a durva munkaerőt requirál­­ják oda, de intelligenciája előtt e pálya el van zárva. Miért nem találhatni őket ott is a hadi­hajók fedélzetén? hol magasabb kiképeztetés mellett, mi­nőben a hadi tengerészet növendékei részesülnek, épp úgy megállná helyét, sőt tekintettel tengerész­­népünk nemzetiségére, igen alkalmas kapcsot ké­pezne a jelenben egy mederbe szorítva ugyan — de olaj- és vízként kü­lönváltan úszó két­­elem között? Nem c­élom e „miért“-re ezúttal felelni. Csakis a tényállást kívántam megjelölni, annak ki­mutatása czéljából, hogy tengerészetü­k két válfaja között azon elkülönödő helyezet, azon kölcsönös idegenkedés, melyről említést tettem, egyik fél hi­bájául sem róható különösen, hanem sokféle a múlt­ban gyökerező körülmények összmunkálásából szűk­ ,­séges képen állott elő. Előállott és gyökeret vert, daczára azon át­­alakulásnak, melyen monarchiánk az utóbbi évti­zedben keresztülment. Én itt tűnik elő azon sajátos jelenség hadi mannánkra nézve, hogy jóllehet az a katonai stá­tus elite-osztályának mondható, melyben több a műveltség, több a képzettség, mint más testületben, mégis legkevésbbé hódol a korszellem kívánal­mainak. Mintha azon erdők, melyek legnagyobb hadi kikötőjét a száraz felől védik, az uralkodó eszmék befolyása, a szabadabb szellemek oda behatása el­len lennének emelve! Ez is hadi mannánk genesiséből ered. Nekünk, kiknek sem vagyonunk a tengeren, sem gazdag partjaink, melyeket komolyan félthet­nénk, sem tengerentúli birtoknak, sem gyarma­tunk, a hadi mar­na oly kis, házias intézmény maradt volna természetes határai között, mely semminemű ambitióknak nem szolgált volna inge­rül. Ezen szerény határai közül, melyben az 60-es évek kezdetén élt, kiragadta azt egy hatalmas protector, ki ifjú lelke egész szenvedélyével e pá­lyának esve, egy nagyobb mérvű hadi marina al­kotását tűzte ki czélul. Lissáig, e hatalmas protectornak részint di­rect, részint indirect befolyása alatt gyarapodott. Lissa után pedig, kivívott dicsőségének visszfé­nye alatt, így történt, hogy lassan kint kinőtte magát szerény hivatásánk szűk korlátai közül. Tágasabb munkakör után sóvárgott, de ilyet szerény viszonyainak nem nyújthattak. így kezdődtek a tengerentúli expeditiók, hosz­­szú és duppla gage-zsal járó kellemes útjaival; a diplomatiai missiók, melyekben a honneur-csiná­­lásnak és fogadásnak se vége se hosszú. Ez aztán oly keret, melyben egész ambitió­­jával­ megfér, a­melyben magát kizárólagosan a diplomatia legfontosabb orgánumának tekinti. E magas piedestalon tetszik önmagának, s minden tekintetben jóval hozzáférhetlenebb, mint maga a diplomatia. Ha a fennebb mondottakban sikerült volna hadi mam­ánknak merőben téves állását kimutatni, vagy legalább a figyelmet annak tüzetesebb meg­vizsgálására felkelteni , akkor egy fontos kérdés megoldásához egy hatalmas lépéssel közelebb vol­nánk; értem hadi marillánknak egyelőre a józan határok közé szorítását, mert an­nak egy más alapra és más szellemben szervezését csak később jövőtől várhatni. TARCZA. BALMA­Y Hitűlíó „Őszes költeményeidből, I. Rákóczy hamvai. Volt-e ilyen fásult nemzedéke A hazának, mint a mostani ? A fölött is kétkedik, ha vájjon Szentek-e az ősök hamvai? Óh Rákóczy, nem hiába nyugszol Idegen föld hantjai alatt! Az a nép, mely visszakérni retteg, Nem méltó, hogy az övé maradj. Sivár ember, a ki azt hiszed, hogy A holtnak jó, bárhol fekü­gyék : Kérd a sorsot összetett kezekkel, Hogy valaha bujdosó ne légy. A halottak hazajárnak éjjel, Eszü­kbe jut hogy otthon mi jó . . . Majd megtudod, milyen tioksúly az, Ha valaki kétszer bujdosói Fog-e e föld hazafit teremni, Ha ily sivár szivekkel vegyül ? Lesz-e hűség, szabadság oly földön, Mely többé már föl nem melegül ? Kétségbeesve nézek a jövőbe, Látom ott a pusztuló hazát, A bujdosó megád a határon, Ott á­l­soká, — és nem lépi át. Óh déli szél, mely átérzed mit tesz Szertejárni a nagy ég alatt: Szégyenitad meg a korcs unokákat, Hozd haza a drága hamvakat ! H. Vesd meg az idegent . . . Vesd meg az idegent, Ki e honba siet, És megtanulni rest A nyelvet, mely tied. Ha szólít, ne felelj, Ha köszönt, ne fogadd, Ha szívességre kér, Fordítsd el arczodat. Légy hozzá szigorú, Alázd meg, hol lehet, Ne gondolj vele, ha Kifakad ellened. Nyilt ellenséged ő ! Mutass ajtót neki, Ha lábát vakmerőn Házadba beteszi. Ne tűrd a szemtelent Bárki fia legyen, Mert ő lesz itt az úr, Te meg az idegen. HL A magyar keítőkhez. Költők­­ fel dalra­­ énekeljünk, Nagy eszmék lelkesítsenek, Ne törődjünk a sokasággal, Mely a költőt nem érti meg. Hadd járjon ő alant a porban, Majd belátja, h­gy tévedett, Csak egy utat ismerhetünk mi: Ez itt a magasba vezet. De tán nem is illenék mostan­­jkainkra az égi dal? A haza sok bajjal küzd, és mi­re gondolnánk bajaival? Mikor minden gyermekét híja, Mi akkor mind szárnyra kelünk? Mikor felhő száll sok homlokra, Mi akkor napfényt keresünk? Éppen azért daloljunk fennen, Hirdetve szépet és nagyot, Mert a haza mélységek közt jár, S reménye is ellankadott. Ha majd a sok dalhangot hallja, És szemeit ránk veti fel, Tán megleli az igaz ösvényt, Melyen eztán járnia kell.­­ Már többször , újabban az utóbbi közösügyi­­ tárgyalások alkalmával is fölmerült azon tárgy, hogy a hadi­hajók létszáma és szervezete véglege­sen megállapíttassék. A kormány ezt megígérte s én hiszem, hogy már saját érdekében is megteszi. De tartok attól — a költség leszállítását illetőleg — hogy ezen létszám megállapításával, mi „cseberből vederbe jutunk!“ Hogy azon létszám, melynek két év múlva előmutatását az orsz. bizottság ezúttal nyomatosan követelte, nem l­ond más alapra fektetve, mint volt a Tegethof-féle javaslat, ez iránt már ma tisz­tában lehetünk. Azon javaslatról ugyanis ki volt mondva, hogy a defensivát tartotta szem előtt. Ennél kevesebbet az új javaslat sem tartal­mazhat, mert az ágyú és puska embere előtt ezen létszám szerkesztésében csakis kétféle tekintet jön kérdés alá: vagy az offensiv­a, vagy a de­­f­e­n­s­i­v­a. Az első, kérdés tárgyát sem képez­hetvén, csak az utóbbi szolgálhat nekik alapul. S hogy ezen alapon ők ugyanazon létszámot fogják bemutatni, melyet a marina hírnevét megalapított admirálisuk készített, nemcsak természetes, de egy­szersmind következetes eljárás is. Már­pedig ezen javaslatot az orsz. bizottság, illő tempore félretette, menekülni akarván azon kényszerhelyzetből, melybe annak tárgyalásával került volna. Az akkori orsz. bizottság ezen eljárása csak helyeselhető, mert oly fontos kérdésben, mint a hadi marináé, minden előkészület nélkül évekre ki­ható és milliókba kerülő határozatot hozni, leg­alább is könnyelmű eljárás lett volna. De azzal, hogy a létszám kérdését akkor félretették, e kérdés végleges eldöntésének útja még nem lett egyengetve, mert midőn ugyanazon létszám­javaslat, halottaiból feltámadva, újra bemu­tatva teend, éppen olyan kényszerhelyzetet fog­­ 1m- idézni,­ mint évek előtt. Épp oly készületlenek leszünk akkor e kér­­désre nézve, mint valánk évek előtt. Önkén­t merül fel tehát azon kérdés, me­lyek azon előkészületek, melyek útján ezen kény­­szerhelyzetnél menekülni lehetne. Erre a felelet, csekély nézetem szerint, csakis a következő lehetne: Hogy a katona előtt a létszám megállapítá­­sának kérdése csakis ama két osztályra oszlik, melyet az offensiva és defensiva nevezet alatt jelöltünk meg ez a dolog természetéből ered, úgy az is, hogy a fennforgó esetben előttük a de­fensiva leend az irányadó elv. Ezen elvi keret azonban oly elasztikus, hogy abba mind­azt befoglalhatják, a­mit más czéljaik elérésére szükségesnek tartanak. Ki fog ebből valamit tőlük ledisputálhatni, főleg ha azon taktikával élnek, mely majdnem mindannyiszor előnyösnek bizonyul, valahányszor szakemberek dolgozatait nem szakértők vitatják, hogy t. i. ezek számára valami elengedhetőt a javaslatba befoglalnak, hogy így ennek törlése által engedékenységet tanúsítva, az ellenfél nézeté­nek hódolni láttassanak. Nem ezen, úgy szólva általuk előkészített terverumon kell ezen kérdéssel megmérkőzni. Más, biztosabb állást kellene foglalnunk, melybe eljuthatunk, ha a kérdést kétfelé vá­lasztjuk : elvire és műszakira. Vegye kezébe az initiatívát azon fél, melyet megillet, mert ő fogja a költséget hordani, s jöjjön tisztába azzal, hogy minő marinát akar? Állapítsa meg az irány­elveket, melyekre a hadi marinát szervezni óhajtja, írja körül pontosan azon határt, meddig a költsé­ges institútióval eljutni szükségesnek véli, de me­lyen túlterjedni éppen nem szándéka. Szállítsa le valódi értékére azon eddig már milliókba került tengerentúli expeditiókat, melyeknek haszna felől ma már valóban tisztában lehetünk. Szabjon ajzadi marina elé kötelmeket, azon magas politikai ten­­dentiák helyett, melyet jelenben az majdnem kizá­rólagos hivatásának tekint. S midőn e kérdés ezen oldala tisztázva leend, akkor adja az illető katonai szakosztály kezébe ezen úgy szólva elvi keretet, hogy ebbe a ki­jelölt szükségnek megfelelő hajók létszámát bele­illeszsze. Még ez is elasztikus keret leend, melybe több millió fog beleférni annál, mint mennyit a hadi marinába befektetni kívánatos lehet. Csakis akkor, ha a létszám műszaki oldalá­nak kikerekítői a megállapított elveknek szívből hódolnának, volna elvárhatós egy összhangzatos mű. Mind­ezen fenyegető hiány mellett a meg­adott alapelvek keretében szerkesztett létszámhoz mégis könnyebb leene hozzá­szólani! Adatunk van elég, saját marinánk múltjából menthetjük azokat. Csak egy pillantás ebbe­n látni fogjuk, hogy marinánk fejlődésében, gyarapításában Lissa válópontot képez. Látni fogjuk, hogy az ott szer­zett dicsőség árát azóta folytonosan emelkedő bud­­get-vel vagyunk kénytelenek leróni. Pedig az 1859-ik évi marina, mely nem volt képes, Velenczének szám szerint három idegen hajóval eszközlött ostromzárát megtörni s az egész hadjáratot s a később a malamoccói kikötő elé gyűlt egyesült olasz franczia flottát a lagúnák erő­dés mögül tétlenül nézte, épp annyi befolyással volt a háború kimenetelére, mint mennyivel 1866- ban a már sokkal nagyobb marinánk a lissai győ­zelem daczára. Minket e tengeri csata eredmé­nye elvakított, a­helyett hogy ellenke­zőleg kijózanított volna hadi mari­nánk hivatására nézve. Hová kell fényesebb bizonyság arra, hogy monarchiánk sorsára a hadi­tengerészet befolyást nem gyakorolhat? Nem éreztük hiányát gyenge korában, midőn az erődök ágyainak védelme alá szorult. S nem éreztük hasznát, midőn babérokkal terhelten tért meg a csatából. És mégis, azóta is e szemkáprázatban élünk. Ennek tulajdoníthatni azon körülményt, hogy a lissai hős által bemutatott létszámot az orsz. bi­zottság tartózkodott határozottan olyannak nyilvá­­nítani, mely a hadi­tengerészet irányában józanul formálható igényeinket túlhaladja, s megelégedett azzal, hogy a javaslatot mint „becses anyagot“ félre tette. S ha a napi sajtó — most még időnk van arra — komolyan föl nem karolja ez ügyet, ha nem hat oda, hogy hadi­tengerészetünk kérdésének tisztázására a törvényhozás előkészületi lépéseket tétessen, a legközelebbről előálló kényszer­hely­zetben, melyet a létszám megállapítása előidézni fog, hadi marinánk sorsa évekre és milliókra menő kárunkra fog eldőlni. Valahányszor hadi tengerészetünk kérdése évenként, mint egy bolygó csillag megjelenik, hogy pénzzel megrakodva rögtön eltűnjék, mindig bá­mulni lehetett azon helyes felfogást, azon éles be­­lepillantást, melyet az akkor hirtelenében azon tárgygyal foglalkozóó napisajtónkban egyesek ta­núsítani képesek voltak. Ily szórványos felszólalások azonban rende­sen csak egynapi életűek, pedig e tárgy elég fontos arra, hogy a napi kérdések sorában fen­­tartassék. Azokon állana, kik e tárgy iránt kitű­nő ér­téket tanúsítottak, feldolgozni azon anyagot, me­lyet azok, kik a tengerészeti dolgokkal közvetlen érintkeznek, bőven szolgáltatnának, mihelyt kilátás volna arra, hogy maga a kérdés nincs elejtve. A szomszéd Olaszország hadi marinája épp ez idő szerint lényeges átalakulás stádiumában van. És­pedig nem a terjeszkedés irányában, nem is új ágyuk vagy vastagabb pácéról alkalma­zásának kérdése körül, hanem nagymérvű meg­takarítások czéljából. Mária több költséges hajójától, elárusitás utján megmenekült s a partvédelemre nézve ol­csóbb rendszert kiván életbe léptetni. Jó lenne megfigyelni, hogy ott ezen irány­ban mi történik! & Az országházból. November 30. A közlekedési minisztérium tárcsájának hát­ralevő részét gyorsan letárgyalta a ház, mely nyugtalanul várta az ülés végére kitűzött fontos miniszterelnöki választ. Tisza Kálmánnak a vám­ügyi interpellációra adott fontos feleletéről külön foglalkozik lapunk, és így e helyen csupán azon két hosszabb beszédéről kell megemlékeznünk, me­lyek a kereskedelmi tárc­a budgetjénél az általá­nos vitát m­egnyitották. Irányi Dániel és h­a a­b Ivor báró beszédei ugyanegy czélra tör­tek, mindkettő a külön vámterület felállítását kí­vánta. De ha egy is volt a czél, az eszközökben egy lényeges eltérés, sőt haladás mutatkozott. Irányi beszédében az önálló vámterület elhasznált fegyve­reit szedte elő. Okoskodása teljesen a védvámos iskola arsenáljából merítette érveit és így alig já­rult valami újabb adalékkal e fontos és még min­dig nyílt kérdés felvilágosításához. Vámügyi elveit kiválóan politikai indokok vezérlik, holott itt egy közgazdasági probléma áll előttünk, melyet csak az ítélhet meg helyesen, ki minden melléktekinte­­tektől menten, higgadtan és elfogulatlanul tudja mérlegelni az előnyöket és hátrányokat. Vámpoliti­kai elveit egy egyetlen osztály az iparosok érde­kére alapitja s amellett meggondolatlanul pálctát tör egy más fontos közgazda­sági tényező, a ke­reskedelmi osztály felett, mely pedig a mai viszo­nyok közt mindenesetre nagyobb szerepet játszik anyagi életünkben, mint az iparos. És amellett úgy­szólván teljesen megfeledkezik legfonto­sabb gazdasági águnkról, az őstermelésről mely­től csak hazafias áldozatokat tud kérni, anél­kül hogy megfelelő jutalomban is tudná részesíteni. Ka­as érvelése ezzel ellentétben valamenyi osztály és gazdasági tényező össziaagzó érdekére f­ektette okoskodását. Igyekezett kimutatni, hogy a mai­ ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése nov. 30-án. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Wachter Frigyes, Orbán Balázs. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán, Trefort Ágoston, Tisza Kálmán, Szende Béla, P­é­c­h­y Tamás, S­i­m­o­n­y­i La­jos báró. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Az elnök bemutatja a nagy­kikindai kerü­let kérvényét a lókiállítás tárgyában, özv. Povolni Józsefné magánkérvényét, a torda-aranyosi gazda­sági egylet kérvényét. A kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Az elnök bemutatja Schwarcz Gyula megbízó levelét, mely az állandó igazoló bizottsághoz uta­­síttatik.Hegedűst Sándor beadja a központi bizott­ság jelentését a Romániával kötött kereskedelmi szerződés tárgyában. Ki fog nyomatni. Dániel Ernő benyújtja a központi bizott­ság jelentését a méter­ mérték ügyében kötött nem­zetközi egyezmény tárgyában. Ki fog nyomatni. Molnár Aladár hirdeti a tegnapi szavazás eredményét; beadatott összesen 216 szavazat, ebből 19 üres volt; a legtöbb szavazatot nyerték : Szen­tál György 197-et, Karuch József 195-öt, Sztupa György 191 et; a többi szavazat egyesek közt oszlott meg. Elnök: Az ekként megválasztott bíráló bi­zottsági tagok működésüknek mielőbbi teljesítésére szólíttatnak fel. Következik a közlekedési miniszter költség­­vetése. A fehértemplom-debreczeni útra 40,000 főt szavaztatik meg. A megyei utakon előforduló hidakra a ház A­n­t­a­l­f­y Károly és B­o­r­­­e­a Zsigmond felszó­lalása után 150,000 frtot szavazott meg. A vízi utak építésénél H­e­l­f­y Ignácz a Béga-csatorna költségeiből 50,000 frt törlést java­sol, de a ház Péchy Tamás felvilágosításai után kezelési költségekre megszavazott 27,651 forintot, fenntartása 219,145 frtot, a Dunánál a hajózási aka­dályok elhárítására 50,000 frtot, a Tiszánál át­metszések sikeresítésére 150,000 frtot,­ a Temes-fo­­lyó hajózhatóvá tételére 60,000 frtot, más folya­mok szabályozására, miután Mark­hot János és P­o­n­g­rá­cz Lajos a Vág-folyós érdekében szólal­tak fel, 30,000 frtot, műszaki tanulmányok elő­mozdítására 5000 frtot, a Dráva szabályozására 20,000 frtot, Horvátországban a Dunánál a Dálya melletti jobboldali párt biztosítására 13,432 frtot, utazási ösztöndíjakra 3000 frtot, vasúti gyakorno­kok kiképzésére 5000 frtot, új vasútvonalak tanul­mányozására, miután Simonyi Ernő és Mada­rász József kérdéseire a közlekedési miniszter felvilágosításokat adott, 10,000 frtot, a nyugdíjak­ra 130,000 frtot, a budapesti Dunavész munkála­taira 606,000 frtot, a fiumei kikötő építésére 530,000 forintot. A budapesti összekötő vasútra előirányoztatok egy millió frt. Mocsáry Géza e vasúti hídra vonatkozólag felvilágosítást kér a minisztertől. Péchy Tamás: A t. képviselő úr először azt kérdezi, hogy mi a valóságos költsége ezen híd­­nak; nagyon természetes, hogy más nem lehet, mint a­mi a pénzügyi bizottság által is kimutatta­tik, t. i. 2.188,920 frt. Ez a valóságos költség, mint a­mely hivatalos adatok szerint kimutatva van. A­mi azon vasút építésének három évre való beosztá­sát illeti, az a tényleges állapotnak megfelel. A t. képviselő úr igen szépen, igen jól beszélt, de elmé­letből beszélt, mert méltóztassék megvizsgálni a dolgot alaposan, a­mint van, és meg fog győződni, hogy mindamellett, hogy ez a vonal oly rövid, oly csekély idő alatt, mint a minő alatt más oly hosz­szú vonalat talán felépíteni lehetne, ezen vonalat megépíteni nem lehet. Először is Pest városával kellett tisztába jönni az iránt, hogy miképen legyen ezen vonal építendő, mert itt a forgalom igényeihez képest kellett építeni, erre pedig bizonyos kötele­zettséget kívánt Pest városa magának biztosítani, azért, mert ő is nagy áldozatokkal járult ezen vasút építéséhez, adva a territóriumot, még­pedig legna­gyobbrészt ingyen. Mindezek nagyobb mérvű mun­kálatot tettek szükségessé, melyek sok időt igé­nyeltek. Én tehát nem vehettem fel többet, mint a­mennyit a mostani viszonyok közt az építés igénybe fog venni. A kért egy millió forint megszavaztatik, va­lamint a magyar államvasutak bevételei gya­nánt 7.616.000 frt, üzleti kiadásra 5.136.000 frt, a vasutak tiszta bevétele 2.480.000 frt, a rend­kívüli szükségletnél a hatvan-miskolczi vonalon levő hidak átalakítására 70,000 frt, a zákány­­zágrábi vonalon levő hidak átalakítására 30,000 frt, a stubnyai hídra 6500 frt, több áteresztésekre 6000 frt, átrakodási csatornák építésére 17,600 frt, a gépgyár üzleti kiadásaira 540,000 frt, a fedezet gyanánt 540,000 frt. Következik a kereskedelmi minisztérium költ­ségvetése. Irányi Dániel a kereskedelmi miniszter tározóját igen fontosnak tartja, mert a közgazda­­sági életnek három legfontosabb szervét foglalja magában, a földmivelést, ipart és kereskedelmet. Fájdalommal tapasztalja azonban szóló, hogy mind­ez a három szerv évek óta szenved, sorvadoz. Ez­után hosszabban előadja, hogy a bajnak négy oka van: a szűk termés, a permanenssé vált hitelvál­ság, a vámközösség és egy önálló banknak hiánya. Különösen melegen védi az önálló vámterületet, s előszámlálja a vámközösségből származó hiányo­kat. Ezután az önálló bank érdekében hozza fel s érveit, s beszédét így folytatja: Tudom én, te­hát! hogy az ipar- és kereskedelmi kamarák, valamint a vámközösség, úgy a bank tárgyában is más vé­leményt és más tanácsot adtak a miniszter úr­nak, úgy de minden tisztelettel, melylyel ezen testületek iránt viseltetem, legyen szabad megje­gyeznem, hogy ily dologban nemcsak értelmiségre, hanem függetlenségre is van szükség, én pedig a mi kereskedőinknek, a mi nagy iparosainknak függet­­lenségét­ az osztrák­ bank­ irányában határozottan" két­ségbe vonom. A mi kereskedőink, a mi nagy ipa­rosaink akár az itteni bankfióknak, akár pedig egyenesen a bécsi banknak és az avval összeköt­tetésben és viszonyban álló bécsi pénzkirályoknak alattvalói. Ezektől én mindenben inkább, "mint e kérdésben fogadok el tanácsot és a tényekkel, a tapasztalással számolok, nem pedig az ő vélemé­nyükkel. Kaas Iver kiemeli, hogy erélyes akarat biz­tos czélt követ, a­mint láthatjuk Ausztriában. Szá­mító észszel s egész önzéssel, nem a­kár sokan hi­szik elfogult szenvedéllyel állunk e­­rőben, midőn az osztrák védvámos politikával találkozunk. Gazdasági követelménye az ipar­űző osztrák­­ tartományoknak monopóliuma az egész monarchia piacjain, politikai iránya a centralismus, vagyis Magyarország államjogának megbuktatása, az or­szág vagyoni erejének kiszivattyúzása, annak gaz­dasági tönkretétele által. Sem a czél, sem az eszközök nem újak előt­tünk, évek óta nyögünk e viszonyok súlya alatt, s csak azt tartja csodálatosnak, hogy magyar po­litikusok üdvösnek tartják a létező viszonyt. Pedig a­kik a vámközösséget helyeslik, nem ismerik an­­nak minden következményeit tévednek annak jövő eredményeire nézve. Állítja, hogy a vám­közösség Magyarország gazdasági összes érdekeivel ellentétben áll s anyagi helyzetünknek nagy kárára válik; kárára mezőgazdaságunknak, iparunknak, kereskedelmünknek, pénzforgalmunknak. Állítja, hogy az Magyarország érdekeivel a két állam kü­lönböző közgazdasági természete folytán összefér­hettek Állítja, hogy az önálló magyar vámterület ellen felhozott érvek alaptalanok. Midőn 1850-ben lehullott a vám­sorompó, ez kedvezőleg hatott gazdasági viszonyainkra, mig Magyarországnak volt szűz­földje, melyet töretni lehetett, s mig óriásilag fokozott gabna- és liszt­­termése az európai piac­okon foglalásokat tett. De változtak az idők. Magyarország mezőgazdasága extensive nem terjeszkedhetik tovább s külföldi pi­­aczait részben elvesztette. Ausztria ugyan még mindig legfőbb vevője különböző nyersterményeink­nek, de leszállított áron és csak annyiban am­eny­­nyiben jobban és olcsóbban a dunai tartományok­ból vagy déli Oroszországból a nagyobb szállítási költségek miatt nem vásárolhat. És ezen is a galicziai vasutak, az osztrák államvasút és a dunagőzhajózási társulat differencziális tarifái és cartelljei által iparkodik magán segíteni az érdek­közösségben lévő magyar termelők nem kis hátrá­nyára. A vámközösségnek előnyei tehát megszűntek, s hátrányai nyomják nemzetünket. Ipar nem ke­letkezhetvén hazánkban, a termelők a gyártásra szolgáló árukat osztrák gyáraknak kénytelenek olcsó árért adni, a mezőgazda pedig nem térhet át az intenzívebb gazdasági rendszerekre, melyek :­­ csakis az ipar tőszomszédságában képzelhetők. A A PÁRISIAK. I A tori LYTTCH BOLIER EDVÁRD. IV. Kötet. Tizenegyedik könyv. XVI. FEJEZET. Igaz, hogy Izaura legutóbb közvetlenebb be­folyása alatt állott a vallásnak, mint elbeszélésünk korábbi idejében. Van egy időszak legtöbbjeink, a különösen a nők életében, midőn elcsüggedve min­den jövendő földi boldogság reménye iránt,­­ gyö­­törtetve a szív vonzalmának és a kötelességnek ösz­­szeütközése által, fölzavart lelkünk egész szenve­délyét és hevét lelkesítő áhítat tölti el az isteni szerelem után, — midőn kegyelmének forrásában új keresztséget vagyunk föltenni, ebből merítvén egyedüli reményeinket, melyek boldogíthatnak, egyedüli erősségünket, mely fenntarthat. Ilyen korszak állott be Izaura életében. Azelőtt a hétköz­napi világ bajai elől a művészet virágos kertjébe menekült. Most a művészet nem volt többé kedves előtte, majdnem gyűlöletessé vált. A kert babája tovatűnt, a virágai elhervadtak, ösvényei kövesek voltak, napfénye ködbe, borúba enyészett. Két hangja lakozik a természetnek a valódi művész, — azaz annak lelkében, ki, mert alkotni tud, föl­fogja szükségességét a nagy Alkotónak. E két hang sohasem néma egyszerre. Midőn az egyik elcsöndesíti, a másik világosan hallható. Az egyik művészetről regél neki, a másik: vallásról. Azon időben a páriai nők többféle egyesüle­tet alakítottak a sebesültek gondozására és ápo­lására, — az elsőt, ha nem csalódom, a legfőbb rangú hölgyek alakították, — közöttük Vandemar és di Rimini grófnékkal — noha szükségkép al­sóbb rangú hölgyek is részt vettek benne. Ezen egyesülethez, Rochebriant Alain és Enguerrand megkeresésére, hévvel csatlakozott Izanra is. Sok idejét foglalta ez el s ezzel összeköttetésben rokon­szenves ismeretséget kötött Vandemar Raonllal, ki a St. Francois de Siles-egyesü­letnek a többi legi­timista ifjak között legbuzgóbb és legtevékenyebb tagja volt. Raonl életének gyönyörét az emberi szenve­dés enyhítése képezte; benne a keresztyén jóté­konyság eszménye testesült meg. Azt hiszem, mind­nyájan — vagy legalább közölünk a legtöbben — tapasztaltuk, hogy mit tesz az: egy oly természet befolyása alá jutnunk, mely annyiban rokon a mienkkel, hogy valami jobb és magasztosabb óhajt lenni, mint a mi — de ezen jobbat és magaszto­saidat a mienkkel nem rokon, hanem attól távol­eső utakon keresi. Ha ezen érintkezés megtörténik, akkor a puszta akaraterő által vagy az egyik ter­mészet leigázza és magába olvasztja a másikat, vagy mind a kettő, külön-külön megtartván a maga független egyéniségét, gazdagodik a kölcsö­nös csereviszony által; a a súrlódások, melyeket az egyes ízlés- és érzelembeli különbségek közöt­tek talán előidéztek volna, azon rokonszenvben simulnak el, mely egyesíti az egyenlő vágygyal arra törekvő lelkeket, hogy közelebb emelkedjenek ama láthatatlan és megérinthetetlen Forráshoz, melyet mindketten isteninek vallanak. Talán, ha e két lény ezelőtt egy évvel a világ közönséges körében találkozik vela egymás­sal, egyik sem fedezte volna föl ama kölcsö­nös rokonszenvet, melyről szólok. Raoni nem volt előítélet nélkül a művészek és regényírók iránt, s ezen fölfogásban sokan osztoznak, a­kik azon meggyőződésben élnek, hogy hiúság minden, a­mi az ész és képzelem minden tehetségét nem a lé­lek túl­világi sorsára pontosítja össze , s Izanra ta­lán részvétet gerjesztett volna benne, de tisztele­tet bizonynyal nem. Másrészről pedig Izanra kor­látolt vakbuzgóságnak tekintette volna Raval föl­fogását mindarról, a­mi a múzsák és gratiák ado­mánya által a való életet vonzóvá és széppé igyekszik tenni. De most, ezen boldogtalan idő részei között, mind a két jellem szépsége feltűnt mindegyiknek. Izanra szemeiben a gyöngédség volt előural­kodó Raonl szerzetesszerű­ önmegtagadásában, Raonl szemeiben buzgó vallásosság volt előuralkodó Izanra szelíd elmerültségén. A betegek közül, a kórházban, a sebesültek gondozásában, a haldok­lókért való könyörgésben találkoztak egymással. Oh, könnyű a párisi társadalom könnyelmű­ségei és bűnei ellen szónokolni, a­mint ez a fel­színen mutatkozik, s forradalmi időkben Páris leggonoszabb elemei azok, melyek salakként a fel­színre emelkednek. De szállj le csak a felszín alá, még a rendbomlás elerkölcstelenítő idejében is, s sehol a földön nem láthatná az ur angyala tisz­tább képét az emberszeretetnek, mely bővebben ki­érdemelné a mennyei örökséget. XVH. FEJEZET. Az ostromlottak nagymérvű kirohanása, melyet Alain Leraerd­ernek előre megmondott, csakhamar bekövetkezik. A főutak már napok óta baljóslatilag el vol­tak lepve katonai co­wis-kkal. A boulevardi lézen­­gők meg-megálltak végig nézni a csapatok, ágyuk, élelmiszer-kocsik­ra — elszomorító kíséret­­ — és különféle kórházak betegszállító szekereinek elvonu­lását. Mily örvendezve mondták a lézengők egy­másnak : rEnfin /“ Valamennyi csapat közül, melyek Párisból kiküldettek, egy sem volt oly népszerű, mint azok, melyeket Páris nem nevelt — a tengerészek. Meg­érkezik pillanatától kezdve a tengerészek a fővá­ros kedvenczei lettek, s ők csakhamar megmutat­ták, mily feltűnő ellentétet képeznek azon haderő­vel, melyet Páris teremtett: a nemzetőrséggel. Tör­­tök edzett, természetes szokásuk tevékeny, fegyel­mük tökéletes, modoruk szelíd és udvarias. „Ok, ha valamennyi csapataink ilyenek volnának !“ ez volt közfelkiáltása a párisiaknak. Végre megjelentek Trochu és Dacrot tábor­nokok proclamatiói; az előbbi rövid, nyugodt, bro­­tsgueihoz méltó volt, s így végződött: „Bizalmun­kat istenbe vetve, szálljunk harczra hazánkért“ ; a másik részletesebb volt, őszintébben kifejti az aka­dályokat és nehézségeket; de lelkesült, tüzes ékes­szólással beszélt, katonai statistikával is támogatva szavait; előszámitá a 400 ágyút, melyeknek két­harmada a legnagyobb calibellt, s melyeknek sem­minemű anyag ellent nem állhat; több van 150,000 katonánál; mindnyájan jól fegyverzettek, jól föl­szereltek, lőszerrel bőven ellátottak, s mindnyájan (fen ai l’espoir) ugyanazon ellenállhatatlan hévtől lelkesülök. „A mi engem illet“, végre a tábornok, „én el vagyok tökéllve. Esküszöm nektek, eskü­szöm az egész nemzetnek, hogy mint halott, vagy mint győző térendek vissza Párisba.“ (120. folytatás.) tani rendszer mindegyiknek hasznára van, s igen sok figyelemre méltót tartalmaz magvas és önálló gondolkozást hirdető beszédének e része. Kevésbbé sikerült beszédének második része, mely a vámkö­zösségnek feltétlen tarthatlanságát igyekszik kimu­tatni. Itt ő is ingatag és süppedékes alapon moz­gott. Beszéde azonban még így is szerencsés for­dulatot jelez e fontos vitában. Legnagyobbrészt reális érvekkel szólt az igaz meggyőződés áthatott­­ságával e reális ügyben, és mi csak örvendeni fo­gunk, ha az önnálló vámterületért­ folytatott küzde­lem ezentúl is ezen az úton fog haladni. Helyes eredményre csakis így vezethet. — Kass­ mai előadása egyébiránt szeszbeszéd és mint ilyen nem volt ment az első fellépéssel járó elfogultságtól.

Next