Ellenőr, 1876. január (8. évfolyam, 1-30. szám)

1876-01-26 / 25. szám

ményekért küzd , hanem az: mit bír meg­valósítani. Ezért a gyakorlatban elvesz az ellentétek szélsősége, s a józan politikus nem rendszerekért rajong, hanem czélokra tör, s e végből minden rendszerből felhasz­nálja azt, mi czéljainak megfelel-Ha keressük, melyik az a közigazgatás, mely feladatának leginkább megfelel, azt találjuk, hogy egyik véglet sem vezet czélra, hogy itt csak minden tényező összhangzó működése vezet sikerre. A polgárok s az állam kölcsönös tevékenysége, mely egymást vállvetve támogatja és buzgalomra serkenti, — ez azon czél, melyre törekedni kell. S h­a e szempontból vizsgáljuk az új adókeze­lési javaslatot, megelégedéssel emlékezhe­tünk róla. Az adó kivetése és behajtása képezi az adókezelés két legfontosabb mozzanatát, s az új törvény mindkét helyen nevezetes tért nyit az önkormányzati elemeknek. A fix tételekben megállapított adóknál, a ho­zadéki és luxusadóknál a kivetés a községi közegeket illeti; a többieknél, a­hol beval­lás szükséges, a kivető bizottságokat, me­lyek felerészben a pénzügyminiszter, fele­részben az alispán stb. által neveztetnek ki. Az adókivető bizottságba azonkívül minden község adóügyei tárgyalásánál két bizalmi férfiút küldhet, anélkül azonban, hogy ezek elmaradása a tárgyalásokat fennakaszthatná. Míg tehát egyrészt gondoskodva van arról, hogy azok, kik ügyeik iránt érdeklődnek, azokra be is folyhassanak, másrészt nem estünk az önkormányzat ama téves értel­mezésébe, a­mely mellett bármely egyes község indolenciája fennakadást idézhetne elő az összes adóügyi gépezetben. Az adófelügylőt a községek és bizott­ságok működésénél csak a megindítás, el­lenőrzés és összefoglalás illeti meg. Úgy­hogy a hivatal, mely a pénz­ügy igazgatósá­gok és királyi adóhivatalok teendőinek elvo­násával és a financiális administrate lénye­ges decentralisatiójával jár, és ennek folytán egy a körülményekkel ismerősebb, szakava­tottabb, gyorsabb és olcsóbb közeget teremt, mindezen fontos előnyökön kívül még az önkormányzati elem erőteljesebb kifejleszté­sére is fog vezetni, a­mennyiben a felügye­lete alatt álló községi közegek működésébe új életet és erőt fog önteni. A javaslat ellenzői igen nagy hibául róvták fel, hogy a szolgabírák adóügyekben is gyakorolnak felügyeletet az alattas köz­ségi közegeken, és e körülményből az adófel­­ügyelő és a szolgabíró jogköreinek folytonos conflictusára akarnak következtetni. Az ille­tők aligha olvasták figyelemmel az új tör­vényt. A községi közegeken első­sorban ter­mészetesen csakis a szolgabíró gyakorolhat felügyeletet, ő tartozik hivatalból átvizs­gálni azok összeállításait, az adófelügyelő ellenőrzése is csak az ő közvetítésével tör­ténik, itt tehát konfliktustól, összeütközéstől nincs mit tartani, a­mint kellene tartani akkor, ha az adófelügyelő is közvetlenül rendelkeznék a községi közegekkel. Ha valamit hibáztatnunk kellene a kivetés körül, úgy az legfölebb a felszólam­­lási bizottságok kissé komplicált szerkezete. Két miniszter is nevez bele tagokat, minek alig lehet mindig gyakorlati haszna és szüksége. Még határozottabban érvényesül az ön­­kormányzati elem a behajtásnál. Az adó­­végrehajtói intézmény teljesen elmarad. Mun­­kájukat a községi közegek és szolgabírák veszik át. A kis és nagy községek választott adószedői, kik a 100 forinton aluli adókat hajtják be, minden­esetre közelebb fognak állni a néphez, mint a gyűlöletes adóvégre­hajtók, a­minek horderejét szintén nem sza­bad kicsinylenünk. A felülvizsgálatot itt az adófelügyelő s a közigazgatási bizottság gyakorolja, és így itt is, mint az adókive­tésnél, megvan az önkormányzati elemeknek és állami közegeknek azon kölcsönös egy­­másrahatása, melynek viszonyosan buzdító és élesztő ereje képezi a jó közigazgatás legfőbb kellékét. Lehetne ugyan még arról vitatkozni, váljon helyes-e az adóbehajtásnál az össze­gek nagysága szerint különböző közegeket alkalmazni, és nem volna-e czélszerűbb a járásokban általában a szolgabirót azzal megbízni, mint a­kinek kezében az állami közigazgatásnak úgyis majdnem minden szála végül összefoly, annyival is inkább, miután a szolgabirák szaporítása különben is elke­rülhetetlen szükséggé lesz. E kérdés azon­ban nagyon messze vinne kitűzött felada­tunktól. Részünkről csak azt óhajtottuk ki­mutatni, hogy a javaslat alapelvei az állami közegek decentralisatiója mellett az önkor­mányzati elem erősebb érvényesülésére ve­zetnek. Ez képezi az új törvény alapjellegét, bármennyire is tagadják azt az u. n. auto­­nomisták. Ennyit egyelőre, a részletekre még lesz alkalmunk visszatérni a törvény­­javaslat tárgyalásakor. TÁRCZA. AZ ATYA ÉS LEÁNYA. ELBESZÉLÉS. IRTA CHARLES PHILARETH. (Folytatás.) In. Megvallom, e hosszú szenvedés történetét ne­hezemre esik tovább folytatnom. A folytonos írás, a túlerőltetés Elliot szemére kártékonyan hatott. Előbb szúró fájdalomról panaszkodott. Később szikrákat látott fáradt szemegolyói előtt; dolgozó lámpája világát violaszínű tünemények környezték, s mivel éjjel is kénytelen volt dolgozni, már közel volt a megvakuláshoz. Szükségesnek tartottam figyelmeztetni. Ez új­ságot valóságos kétségbeeséssel fogadta. — Oh istenem ! — kiáltá — ne vedd el szemem világát! A szegénységre s nyomorra el voltam készülve: ez volt a sorsom. De megvakul­ni­­ ez sok. — Kötelességemnek tartom, önnek megmon­dani, hogy ha nem kíméli a szemét, okvetetlenül megvakul. — De orvos úr -- folytató keserű hangon — könnyű önnek azt mondani. De kérem, ugyan tanácsoljon, hogy mit tegyek ? Ön nyugalmat pa­rancsol , de miből éljünk ? Miből tartsam felesége­met és gyermekeimet ? A pénz az égből fog- e s­zámomra hullani ? Mi lesz belőlünk most, midőn a feleségen közel van a lebetegüléshez ? Mit re­méljünk ? Mihez kezdjünk ? Mi lesz belőlünk ? — Szerencsére, Marim még nem tudja, hogy mi vár reám; kérem, orvos úr, ne mondja meg neki, megtiltom önnek, hogy e fairrel megszomorítsa. — Oda jutottam, uram, hogy azt sajnálom, hogy Hal­­lery miért nem akasztatott fel, vagy miért nem deportáltatott. . . . Marim és én nem lettünk volna ily szerencsétlenek. De ha most halnék meg, mi haszna volna benne? .... Kezeite hajrá fejét s könnyezett. Ekkor a lép­csőn Mari fáradt lépéseit hallottuk közeledni. Be­jött, szomorúan reám nézett s mellém ült. Férje in­tett, hogy hallgassak ; a szegény asszony nem vette le rólam szemeit, mintha egy új szerencsétlenséget sejtett volna. Csak annyit mondtam neki, hogy na­gyon kívánatos volna, hogy, ha lehetséges, a férje ne dolgozzék estre, lámpavilágnál, mert a lobogó láng, a fehér papiros és az apró fekete betűk együtt véve a legjobb szemet is tönkre tennék. Egy hét lefolyása alatt Hallery urat több csapás érte, ha ugyan egy ilyen emberre hozzá­tartozói halálát csapásnak lehet mondani. Szélbü­­dött nénje, kit én is ápoltam, meghalt, s egyik fivére egy hajóskapitány, egy hajótörésben halt el, s a mi fiallorynak legérzékenyebben fájhatott, a két testvér tulajdonát, a hajó terhét is elnyelte a tenger. Scamplett lordot, az ő benső barátját, adós­ság miatt bezárták, s a börtönben öngyilkos lett. Azt hallottam, hogy ez események mély be­nyomást tettek arra a kemény szívű emberre, kit én saját gyermeke sorsán nem tudtam megindítani. Hosszasan beszélgettem Elliot asszonynyal e tárgy­ról, a­ki, mint fentebb említem, elhatározta volt, hogy apja gorombaságainak nem teszi többé ki magát. De én azt hittem, hogy egy újabb kísér­letre a mostaninál kedvezőbb alkalomra sohasem számíthatunk : Íme, Hallery egyedül maradt a vilá­gon, lehetséges, hogy megbánást vagy lelkiismeret furdalást ébreszthetünk szívében. Ödön egészsége mindennap hanyatlott, a fele­sége lebetegülése közeledett, semmiféle menekülési módot nem volt szabad elhanyagolnunk. Mari sírva fogadta el tanácsomat. Férje is egy véleményben volt velem. Karját nyújtotta nejének s a Toussaint templomig elkísérte. Mari dobogó szívvel közeledett az atyai házhoz; az utczára szolgáló ablakok nénje halála óta be voltak csukva. A ház elibe érve, a vas­rostélyhoz támaszkodott. Itt halt meg az anyja; itt szenvedett oly hosszasan, halálosan megbántott, engesztelhetetlen atyja itt lakott. Hiába igyekezett erőt venni magán, csüggedését s félelmét nem tudta legyőzni , intett férjének, hogy jöjjön kö­zelebb, üdön karját nyújta a reszkető nőnek, s­­ lassú léptekkel megkerülték az utczát. Midőn Mari nyugodtabb lett, ismét megálltak a végzetes ajtó előtt; ez az ajtó is oly kérlelhetlennek s rettene­tesnek látszott előtte, mint apja. — Végre csen­getett. — Mit akar, kit keres ? — kérdé egy kony­haszolgáló, ki Marit, öltözetéről ítélve, egy sze­gény asszonynak képzelte. — Józseffel akarok szólani. József egy öreg házmester volt, ki Mari születésekor is a háznál lakott. — Az öreg előjött. — József, József! — mondá Mari — roszul érzem magam, megengedi, hogy leüljek? József nyugtalanul tekintett körül. — Az én kedves úrnőm ! — mondá csudál­­kozva. S miután Mari közel volt az elájuláshoz, meg­fogta, a szobájába vezette, egy karos székbe ül­tette; előbb hideg vízzel megmosta a homlokát s néhány cseppet a szájába is töltött. Pár percz múlva Elliot asszony magához tért. — Kisasszony .... asszonyom .... mondá József — jöjjön magához. Nyugodjék..........nyu­godja ki magát ; azt hiszem, nem veszik észre, a házi cselédek mind el vannak foglalva. Csak Gubbley kisasszonytól félek. Ugy­e, asszonyom, tudja, hogy milyen nagy csapás ért bennün­ket ? ... . Mari a fejével intett, hogy tudja, s zokogott­— Szegény jó néném . ... ő szeretett! . . . . És az atyám ! hogy van ? de atyja nevét oly hal­kan mondta, hogy József alig hallotta. — Hallery úr elég jól van; miután az első bánat elmúlt, belenyugodott. — S ha tudná, hogy itt vagyok ?. . . — Ah ! asszonyom, miért intézi hozzám e kérdést ? Ha tudná, hogy mily szigorú lett az ur — Azt mondta, hogy a ki beereszti kegyedet a házába, azt rögtön elcsapja. Kisasszony, mi na- j­gyon búsultunk mindnyájan: megsirattuk a kisasz- I szonyt, mert szeretjük. Nem megy be a gazdasz-­­ szonyhoz? Nagyon örülne, ha a mi jó kisasszo-­­ nyunkat láthatná, s ha valami baj történnék,­­ a hátulsó ajtón észrevétlenül távozhatik a kis-­­­asszony. — Nem, édes József, nem akarom, hogy mi-­­­attam valaki bajba kerüljön. Az utczán várom be­­ e levélre a választ. József némi habozással vette át a levelet, s­­ a fejét lesütötte. — Kérem, József, adja át ezt a levelet, csak annyi pénzt kérek benne az atyámtól, amennyivel a nénémet meggyászolhatom, —mert nincs pénzem. — Szegény jó asszonyom! A helyemet kocz­­káztatom ! de szívesen teszem . . . megyek .... vi­szem. ... Nem az öreg úrtól félek — folytatá hal­kan, hanem attól a rosz lelkű Gubbley kisasszony­tól ; ő az úr a háznál, az ő kívánsága szerint megy minden. Ne távozzék, várjon meg itt a szobában, de hagyja nyitva az ajtót, s ha köhögök a lépcső­kön, ekkor távozzék hamar. József sebes léptekkel haladt fel a lépcsőn. Gubbley kisasszony nevének említése undort köl­tött fel Mariban, s majdnem borzadályt. Szegény jó asszony szívdobogása fokonkint nőtt, kínos nyug­talansággal várta Józsefet. Végre hallotta közeledő lépteit. — Kisasszony, lehetetlen az atyjáig jutnom. A folyosón Gubbley kisasszonynyal találkoztam. Ki­kapta a kezemből a levelet, azt mondta, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, rögtön elcsap. Nyo­morult szemtelennek nevezett. Midőn megtudta, hogy a kisasszony itt lent vár, a fejét rázta s azt mondta: „Ez ugyan hozzá méltó tett! Itt nincsen semmi keresete, az atyja nem akarja látni. Alig három nappal ezelőtt mondta az atyja a leányára vonatkozólag: — „A­milyen ágyat vetett magának, olyanba feküdjék!“ — s megmondhatja neki, hogy az atyja megbocsátására sohasem számoljon. Asz­­szonyom, ezek voltak a Gubbley kisasszony sza­vai , és e két darab aranyat küldi azon feltétel mel­lett, hogy az atyja háza küszöbén soha se tegye be többé a lábát. A József kezében három arany volt, egyet a magáéból tett hozzá, s igyekezett egykori úrnője kezébe csúsztatni. — Míg József beszélt, Mari moz­dulatlanul állt és hallgatott. — József, — mondá végre lassú, határozott, majdnem ünnepélyes hangon, — köszönöm a szí­vességét ! de még egy kérésem van. Nagyon gyen­ge vagyok, nem tudok e székből mozdulni. Kérem, segítsen, emeljen fel. Felemelte. De Mari ismét roskadozott, s térde­­re esett. József érezve a szegény nő gyengeségét, folytonosan tartotta. Mari összetette a kezét, s ég­­felé emelt tekintettel imádkozott. Nehány percz múlva felállott, a pénzt egy kis asztalra letette s az ajtó felé indult. József vezetni akarta s kérte, hogy támaszkodjék reá. — Köszönöm nem szükség, már jobban va­gyok; férjem az utczán vár reám. — Szegény Elliot úr! kiáltá József könyezve. S a három aranyat ismét a Mari kezébe akarta tenni. — Nem, József, nem! kiáltá Mari — a mi a maga keresete, azt nem vehetem el magától; a Gubbley kisasszony pénze pedig nem kell. Az is­ten nem engedi, hogy éhen haljak ! E szavak után kinyitotta az ajtót és sokkal biztosabb lépésekkel távozott, mint a­hogy belépett. Férje néhány lépésnyi távolságra várta. A­mint a karját nyújtotta, érezte, hogy Mari egész testében reszket. — Mire mentél ? kérdé Elliot nyugtalan hangon. Mari csendesen visszafordult, s ujjával az atyai ház felé mutatva, azt válaszolta: — Onnan semmi reménységünk többé. A szerencsétlen ember nem állhatta meg, hogy Hallery szívtelensége ellen egy átkot ne bocsásson ki ajkán. — Ne félj, — folytatá Mari — az isten nem hagy el bennünket. De siessünk haza, kis­fiunk unja magát nélkülünk. Elliot nem szólt többet. De összeránczolt homloka, zord tekintetbe azt jelentte, hogy fele­sége szelid resignátiójában nem osztozik. Van az emberek erkölcsi életében oly kegyetlen állapot, mely az a belső életre nézve, mi az émelygés a testre ; gyógyíthatatlan, mély kedvetlenség, életunt­ság, még a kétségbeesésnél is kegyetlenebb meg­semmisülés. A sors által legyőzött ember géppé lesz; teste még fentartja ugyan a lét rendes ter­hét, de a szellem már a sírba szállt: végzetszerű meghasonlás ez, mely már több szerencsétlent vitt öngyilkosságra. (Folytatása következik.­ A közegészségügyi törvényjavaslatról. VI. A gyógyszerészeti ügyről szóló XVI. fejezetre vonatkozólag, a mellett, hogy ezen fejezet helyett is külön törvényt óhajtok, az előttünk fekvő törvényjavaslat egy igen fontos részével még elvi ellentétben is állok. Ez a 130. §. Én nem értem és a közegészségügy érdekével össze nem egyez­tethetem, hogy miért kelljen a reáljogú gyógy­szertáraknak továbbra fennállását is biztosí­tani. Az indokolás ugyan azt mondja, hogy: „a fennálló gyógyszertári reáljogok meghagyása, a­mennyiben itt szerzett jogokról van szó, méltá­nyossági szempontból vétetett fel“. Ott, a­hol egy ily fontos közegészségügyi dologról van szó, a mél­tányossági szempontoknak semmi helye. A magyar törvényhozás — dicséretére legyen mondva — a szerzett és velünk született jogok egész hosszú so­rát semmisítette meg, szüntette be. Avagy a jog­­egyenlőség, a közös teherviselés behozatala, a ne­mesi jogok, ősiség eltörlése nem a legnagyobb jog­fosztások-e szintén? de a­melyekért e mellett is a legnagyobb elismeréssel kell a nemzetnek és tör­vényhozásnak adóznunk. És most, midőn a privi­légiumok ideje lejárt, midőn általánosan azt han­goztatják, hogy továbbá semmiféle privilégiumot tűrni nem fogunk, midőn a szédrendszert, a­mely­nek categóriájába a reáljogú gyógyszertárak is tar­toztak és tartoznak, eltörültük, egyedül ezen gyógy­­tárakra tegyünk kivételt. Nem, ez nem lehet, nincs helyén, és nem volna helyén még akkor sem, ha ezt talán némileg a közérdek kívánná; annyival inkább nincs most, midőn ezen jogok megszüntetését éppen a közérdek, közegészségügyünk felvirágzása kívánja. Mert hát mi a tulajdonképeni lényege ezen jog fenntartásá­nak? Az, hogy a tudatlanság a képzettség előtt az utat néhány ezer forinttal elzárva, magának állást vásároljon, s ezen állásában, mint tudomány, pöf­­feszkedjék. Szóval , én a reáljogú gyógyszertárak megszüntetését már ezen törvényben kimondatni óhajtom. Ám kösse a törvényhozás ezeknek, mint ilyeneknek létezését bizonyos évekhez, például 10, vagy 15 évhez, sőt szükség esetében még tovább is hajlandó volnék menni, addig tudniillik, hogy ezen jog, a kellő korlátok között, a jelenlegi tu­lajdonosnak özvegyére, és például 15 éves fiára, ha ez már tényleg a gyógyszerészeti pályán van, még átszállhasson. Hanem ez aztán már a végső határ is, a­meddig elmenni hajlandó vagyok, mert éppen a közegészségügy érdekében azt kell óhajta­nom, hogy gyógyszertáraink lehetőleg képzett egyé­nek kezében legyenek. Már­pedig a reáljogú gyógy­szertárak fennállása ezt nem csak azért korlátozza, mert az ily reáljogú helyre a képzettségnek bejutni csaknem lehetetlen, de azért is, mert a tehetséges fiatal emberek nem örömest választanak életpályá­­jukul olyan pályát, a­melyen a megélhetést a szü­letéshez csatolt jogok, elévült s általuk meg nem szerezhető privilégiumok korlátozzák, sőt teszik le­­hetlenné. Sőt éppen ezen szempontból a 131. §. azon határozmányát sem helyeselhetem, a­melynél fogva a személyes gyógyszertáraknak, személyes joggali átruházása a belügyminiszter engedélyével meg­történhetik. Ez így meghagyva kijátszása lesz a törvénynek, sőt éppen ezen szakasznak, mely a „jogosítvány el nem adhatását“ mondja ki. Ugyan­is az átruházás czime alatt az eladás ez­után is tovább folytattatnék. A­mit én megenged­nék, az legfölebb csak annyi lehetne, hogy bizo­nyos körülmények között két tényleges gyógysze­rész gyógyszertárt cserélhetne. Azok, a­miket itt elmondottam, szorosan az előttünk fekvő törvényjavaslatra tartozván, mielőtt ezen tárgytól megválnám, még egy pár átalános nézetnek is kifejezést óhajtok adni. A­mi engem illet, én a nagyobb városokban legalább, a­hol több gyógyszertár létezik, a gyógy­szerészeti üzletet is szabad iparrá tennem. Termé­szetesen, ekkor is feltétlenül megkövetelném, hogy mindenki, a­ki gyógyszertárt akar nyitni, legalább is gyógyszerész­mesteri oklevéllel bírjon, s hogy a kormánynak jogában álljon, bármikor is magának teljes meggyőződést szerezni arról, hogy az eláru­sítandó gyógyszerek a szabályszerű jósággal bír­­nak-e vagy sem? Szóval az állami felügyeletet mindig és minden körülmények között fenntartandó­­nak vélem. Hanem ekkor természetesen a gyógyszer-ár­szabálynak is el kell esni, a­mi egyébiránt ma is a leghaszontalanabb dolgok egyike. Általánosan tudva van ugyanis, hogy ezen árszabály éppenség­gel nem gátolja a gyógyszerészeket a tetszés sze­rinti taxálásban. Sőt akárhány helyt még az is nagyon divatban van, hogy főleg a drágább szere­ket minden orvosi vény daczára is vagy ép­penséggel nem, vagy pedig a rendelt adagnak igen kicsiny — például 1/10 vagy 1/28 — részét szolgál­tatják ki. Már­pedig ez az orvosi működésnek eredménytelenségét, a­mi pedig legfőbb, nem is te­kintve, a költségeket illetőleg is igen nagy különb­ség. így pl. hogy egy conkrét esetet hozzak fel, egy gramm h­inalnak az ára a taxa szerint 40 krajczár, s így minden 5 centigramm visszatartásánál 2 krajca­r jogtalan díjat húz a gyógyszerész az illetőtől. Az még egyébiránt hagyján volna, na né­hány centigrammal adnának kevesebbet, de én tudok oly gyógyszertárt is, a­hol akárhányszor a chinal egész adagát holmi értéktelen surrogatumok­­kal cserélték ki. Fájdalom, hogy a gyógyszerészek ilynemű visszaéléseinek nem egyszer maguk az or­vosok is gyámolítói. Magam is tudok eseteket, hol a gyógyszerész percentet ad az orvosnak minden hozzáküldött vénytől, sőt oly esetet is tudok, hogy az orvos a nem az ő patikájában csinálta­tott orvosságot az ablakon hányta ki. Szóval, akárhány helyen igen nagyok a visz­­szaélések, úgy­hogy, mint egy bécsi szaklap mondja: „Ezen labirinthusból csak egy út vezet ki: a gyógy­szerészeti üzlet felszabadítása, s a gyógyszer­árszabály megszüntetése.“ S „meg vagyunk győződve — folyta­tja tovább ugyanazon lap — hogy nincs messze az idő, a midőn a gyógyszertár nyit­­hatásának egyetlen feltétele az fog lenni, hogy az illető gyógyszerészeti tanulmányait sikerrel végezte legyen.“ (Wiener med. Wochenschrift, 1872. Nr. 11.) Mindenesetre ezek annyira belevágnak köz­egészségünkbe, hogy ezeknek minden oldalról meg­vitatása, s aztán a nyert eredmények külön és rész­letes törvény által szabályozása okvetetlenül szük­séges. Dr. Cseh Károly, ORSZÁGGYŰLÉS. I. A törvényhozó testületnek mindkét háza ülést tartott ma, s mindkét házban egy-egy törvényja­vaslat fogadtatott el. A főrendiház úgyszólván vita nélkül hozzájárult az 1873. évi 33. és 1874. évi 14. törvényczikkek alapján kibocsátott kincstári utalványok egy részének visszaváltásáról szóló tör­vényjavaslathoz, s ezután elhatározta, hogy a Ro­mániával kötendő szerződést a közigazgatási tör­vényjavaslatok tárgyalása után fogja napirendjére tűzni. Szintén ily simán folyt le a képviselőház ülése is, pedig végig tárgyaltatott egy igen fontos törvényjavaslat, mely a községek rendezéséről szóló törvényc­ikket módosítja és annak hiá­nyait pótolja.­­ Az általános vitában a képviselők közül Baros­s Gábor tűnt ki egy szépen átgondolt és praktikus dolgokkal foglalkozó beszéddel védvén a törvényjavaslatot, melyet Ha­lás­z Bálint és S­i­m­o­n­y­i Ernő támadott meg. A végszó a miniszterelnöké volt, ki szokásos ere­jével mutatta ki a támadások alapnélküliségét. A részletes tárgyalásnál semmi érdekesebb mozzanat nem fordult elő. Holnap 12 órakor lesz ülés, me­lyen a miniszterelnök válaszol Madarász interpel­­lációjára. II. A képviselőház ülése január 25-én. Elnök : Gh­y­c­z­y Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, S­i­m­o­n­y­i Lajos dr., P­é­c­s­y Tamás. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Az elnök bemutatja az országos honvéd­egylet központi választmányának kérvényét az 1848—49-iki honvédek erkölcsi elismerésének tör­vény általi biztosítása iránt. A kérvényi bi­zottságnak adatik ki, s azután harmadszor olvasta­­tik fel, és végleg elfogadtatik a törvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. XLII. törvényczikk­ben szabályozott fegyelmi eljárás módosításáról szóló törvényjavaslat. Következik a községek rendezéséről szóló törvényczikk módosításáról szóló törvényjavaslat. Cul­­ster Gyula elfogadásra ajánlja a tör­vényjavaslatot, melynek czélja javítani azon hiá­nyokon, a melyeket a községek rendezéséről szóló 1871. XVIII. t. czikkben a tapasztalat kimutatott, és a melyeknek mielőbbi orvoslását úgy a közigaz­gatás, mint az egyes községek, nem kevésb­, az egyes adózók érdeke méltán sürget. Az első hiány, melyet orvosolni akar a törvényjavaslat, a községi illetékesség megállapítására vonatkozik; a második hiány a fegyelmi eljárásra, a harmadik pedig a községi adók kérdésére. Végre részletes intézkedéseket tartalmaz a törvényjavaslat azon szempontból, hogy mikor és mily feltételek mellett alakulhat pusztából község, kis községből nagy község és nagy­községből ren­dezett tanácsú város és viszont, valamint részletes intézkedéseket tartalmaz arra nézve is, mikor lehet az illető községeket az államhatalom befolyása által kényszeríteni arra, hogy amennyiben nem képesek megfelelni a közigazgatás érdekében hozzájuk kö­tött igényeknek, akkor azok olcsóbb fokozatú, al­sóbb minőségű községekké alakíttassanak át. Ajánlja a törvényjavaslatot. (Helyeslés a kö­zépen.) Halász Bálint nem fogadja el a törvényja­vaslatot, mert a községi kiadások fedezése tekin­tetében a vagyon arányában való teherviselés elvét elveti és nagymérvű kedvezményekben részesíti a polgárok egy részét szemben a többivel, mely in­tézkedése a javaslatnak minden esetre sokszorta több kárt okoz a jövőben és a közéletben, mint a mennyi hasznot többi intézkedései előidézhetnek. Baross Gábor beismeri azt, hogy a törvény­­javaslat igen sok részben orvosolja az 1871. évi XVIII. t. czikknek hiányait, de nem minden tekin­tetben. Pedig nagy szükség volna a honosság meg­szerzésének kérdése iránt tisztába jönni, s azon a bajon segíteni, hogy a községi tisztviselők válasz­tásánál tapasztalt és elkövetett visszaélések orvos­lására egyáltalán semmi fórum sincs kijelölve. Be­szél ezután a pótadó kérdéséről is, s előadja, hogy a községi pótadó ma oly magas, hogy vannak me­gyék, melyekben a községi pótadó az egyenes ál­lamadónak nagyobb felét képezi, sőt vannak köz­ségek, hol ma 101°/0-re rúg a pótadó összege Az mondatott — ha jól emlékezik, itt is, de másutt is, hogy az 1871. 18­­. sz. eme módosításában, ille­tőleg ezen törvényjavaslatban, van erre intézkedés téve, a­mennyiben a rendezett tanácsú városok nagy községgé, a nagy községek kis községgé hi­vatalból degredálhatók azon esetre, hahogy a ma­ga költségeit éppen nem, vagy csak szerfölötti megterheltetéssel képes elviselni. Ez tökéletesen he­lyes, de mi történik a kis községgel, melyre nézve sem ezen, sem azon lehetőség sem áll fenn, hogy más községgel egyesülhessen, vagyis egyesült köz­séggé alakuljon át? Ezen esetben tagadhatatlanul a költségek azonossága folytán a pótadó nagysá­ga megmarad előbbi helyzetében és ennek korlá­tozására a törvényjavaslatban kellő intézkedés nincs téve. Pedig ez csak úgy volna korlátozható, ha egyáltalában megszoríttatnék egy bizonyos össze­gig a községek pótadót kivető joga. Ezekkel nagyobbrészt elmondván a hiányokat, melyeket észlelt, kijelenti, hogy e tvjavaslat szólót annyiban kielégíti, a mennyiben az 1871. XVIII. törvényczikk alapján állva, a leglényegesebb hiá­nyokat és visszaéléseket orvosolja, különösen azon részében, mely a községek csoportosításáról szól. Elfogadja a törvényjavaslatot. (Helyeslés a középen.) Simonyi Ernő szerette volna, ha a belügy­miniszter egy egészen új községi törvényt terjesz­tett volna a ház elé, s fejtegeti, hogy e törvényja­vaslat is a miniszteri omnipotentiát czélozza, s azért azt nem fogadja el. Tisza Kálmán miniszterelnök : Anélkül, hogy a törvényjavaslat bővebb indokolásába bocsátkoz­nám, minthogy azt a nyomtatásban kiosztott indo­kolásom mellett fölöslegesnek tartom, legyen sza­bad csak egy párra tenni megjegyzést azok közöl, a­mik a törvényjavaslat ellen felhozattak. (Hall­juk !) És itt mindenekelőtt meg kívánom jegyezni egy t. képviselőtársammal szemben, hogy ezen tör­vényjavaslatnak nem volt és nem czélja kedvez­ményben részesíteni bárkit, hanem igenis czélja, a­mennyire a gyakorlati életben lehetséges, meg­közelíteni a­zon igazságos elv érvényesítését, melyet az előttem szólott­­. Képviselő úr is hangsúlyozott, hogy ugyanis mindenki a lehetőségig oly mérvben járuljon valamely költséghez, a­mely mértékben az által érdekeltetik. És itt bátor vagyok megjegyezni azt, hogy egyáltalán fogva nem tudnám helyesnek elfogadni azon nézetet, hogy «--­ felteszem­ — az általa felemlített pusztai birtokosok egyáltalában nincsenek a körükben levő községed jó admini­­stratiója által érdekelve ;é s nem tudnám ennélfogva elfogadni azt, hogy ezen községek a közigazgatási költségekhez hozzá ne járuljanak; nem tagadha­tom meg másfelől azonban azt sem, hogy meggyő­ződésem szerint mégis lehetetlen volna azt mon­dani, hogy azon sok helyütt órányira, sőt több órá­nyi távolságra fekvő pusztán lakók és azok tulaj­donosai azon közigazgatásnak, melynek képviselőit gyakran egy egész évig nem látják, csakugyan annyi hasznát veszik, mint az, a­ki velük minden nap érintkezik, s ennélfogva igazságtalannak tar­tanám, hogy egyforma arányban járuljanak a köz­­igazgatás költségeihez. A­mi azon észrevételeket illeti, a­melyek arra vonatkoztak, hogy e törvényjavaslatnak a községi törvény többi hiányain is kellett volna segíteni, a­mit két oldalról is hallottam felhozatni, én részemről tekintettel a reánk váró teendők so­kaságára, feladatomnak csak azt tartottam, olya­nokat módosítani, a melyeknek hátránya a gya­korlati életben naponkint tapasztalható, s mellőzni olyanokat, melyek — megeshetik, — sőt néme­lyekre nézve ez határozottan áll is, hogy kivált elvi szempontból jobban alkotva lehetnének, de melyekből a gyakorlati élet hátrányokat, bajokat nem tüntetett fel. S itt a többek közt egy észre­vétel fordult elő, melyet már több oldalról hallottam a házon kívül is létetni, mely abban áll, hogy a községi képviselőtestületnek még intelligent­­ája szempontjából is, de még az illetők érdekeinek méltányossága tekintetéből is intézkedni kellene, hogy a testületek, az özvegyek, sőt egyesek is, kik több községben bíznak, legyenek jogosítva a községek képviseletében ott is, hol nem laknak, képviseltetni magukat, s így befolyásukat érvénye­síteni. Megengedem, hogy emellett lehet érvelni igen helyesen és alaposan, valamint lehet érvelni ellene igen helyesen és alaposan. A kérdés tehát vitat­ható. De megvallom, azt nem tartom, hogy a gya­korlati életben abból valakire pozitív hátrány kö­vetkeznék. Ugyanis, ha valaki több községekben is bírván, érdekeire felügyel, s azokat megvédeni kívánja, ha van megbízott embere minden ilyen helyen, érdekeit minden akadály nélkül megvéd­heti, anélkül is, hogy quasi egy képviselőt azon képviselőtestületbe ő nevezzen ki, mert hiszen jól tudjuk, hogy a költségvetések, a számadások és minden hasonlók nyilvánosan szoktak tárgyaltatni, nyilvánosan szoktak ki­tétetni, és felebbezni joga nem­csak a képviseleti tagoknak, hanem e község min­den egyes tagjának megvan, és így aki elmu­lasztja, ily módon érdekeit megvédeni, ezt csak ön­magának tulajdoníthatja, és aki nem ügyeltetvén fel érdekeire, ezekben károsíttatik, akkor is, ha azon képviselő-testületben lesz képviseltetési joga, de nem él vele; érdekein ugyanazon csorba meg fog ejtethetni, mely megejtethetik ma, de megejtethetik csak azokon, kik elmulasztják érdekeiknek képvi­­seltetéséről gondoskodni. Említtetett itten az is, hogy a községek né­mely része nem fogja megbízni a községi kiadáso­kat, a körjegyzői intézmény pedig nem kielégítő, mert kénytelenek a megyék igenis nagy körjegy­zői köröket alkotni, és ezekben a jegyzők nem bír­ják a közigazgatást kellőleg vezetni. Ajánltatott községi csoportoknak alakítása, oly modorban, mint ez a múlt napokban itten említve volt. Én, te­hát, a községek csoportosításának eszméjét sok irányban oly eszmének tartom, mely­nek lehet jövője , de megvallom, ma odamenni, hogy Magyarországon a megyék, a törvényhatóságok te­rületei, még más szempontokból, egyes számvizsgá­lati, vagy bárminő ilyen czélokból a községen fölül külön kisebb testületekre osztassanak, és így el­parcellázzuk a törvényhatósági területeket, legalább ma még időelőttinek és veszedelmesnek­ tartom. (Élénk helyeslés a középen.) s nem is hiszem, hogy ez segítene a körjegyzői bajon és a közigaz­gatás költségességén, ha csak ezen egy speciális szempontból veszem. Mert ha ezen kis községek körjegyzőségbe egyesítve, nem bírják el a közigaz­gatási költségeket, a­mint az egyik mondja, s ha, a­mint a másik mondja, egy jegyző nem győzi a teendőket, ha ezen községeket ezen czélból más név alatt csoportosítjuk is, ez nem fog a helyze­ten változtatni, nem fog a helyzeten segíteni. (He­lyeslés a középen.) Ha ugyanis nagyobb köröket csinálunk, még kevésbbé fogja binni egy jegyző a teendőket ellátni, így tehát a személyzetet szapo­rítani kell, ez pedig szaporítja a költségeket, és ekként a bajon segítve egyátalában nem lesz. (He­lyeslés a középen.) Felhozatott még, hogy honosítási törvényre van szükség, s ezzel szemben az előttem szólott­­. képviselő úr azt mondja, hogy nem állítja ugyan, hogy minden tekintetben kielégítő honosítási törvé­nyünk volna, de van honosítási törvényünk részint a corpus jurisban, részint pedig az élet elfogadha­tóvá tette azt, hogy a­ki 10 évig lakik az ország­ban, az honosítottnak tekintetik. Hogy a corpus

Next