Ellenőr, 1876. január (8. évfolyam, 1-30. szám)
1876-01-26 / 25. szám
ményekért küzd , hanem az: mit bír megvalósítani. Ezért a gyakorlatban elvesz az ellentétek szélsősége, s a józan politikus nem rendszerekért rajong, hanem czélokra tör, s e végből minden rendszerből felhasználja azt, mi czéljainak megfelel-Ha keressük, melyik az a közigazgatás, mely feladatának leginkább megfelel, azt találjuk, hogy egyik véglet sem vezet czélra, hogy itt csak minden tényező összhangzó működése vezet sikerre. A polgárok s az állam kölcsönös tevékenysége, mely egymást vállvetve támogatja és buzgalomra serkenti, — ez azon czél, melyre törekedni kell. S ha e szempontból vizsgáljuk az új adókezelési javaslatot, megelégedéssel emlékezhetünk róla. Az adó kivetése és behajtása képezi az adókezelés két legfontosabb mozzanatát, s az új törvény mindkét helyen nevezetes tért nyit az önkormányzati elemeknek. A fix tételekben megállapított adóknál, a hozadéki és luxusadóknál a kivetés a községi közegeket illeti; a többieknél, ahol bevallás szükséges, a kivető bizottságokat, melyek felerészben a pénzügyminiszter, felerészben az alispán stb. által neveztetnek ki. Az adókivető bizottságba azonkívül minden község adóügyei tárgyalásánál két bizalmi férfiút küldhet, anélkül azonban, hogy ezek elmaradása a tárgyalásokat fennakaszthatná. Míg tehát egyrészt gondoskodva van arról, hogy azok, kik ügyeik iránt érdeklődnek, azokra be is folyhassanak, másrészt nem estünk az önkormányzat ama téves értelmezésébe, amely mellett bármely egyes község indolenciája fennakadást idézhetne elő az összes adóügyi gépezetben. Az adófelügylőt a községek és bizottságok működésénél csak a megindítás, ellenőrzés és összefoglalás illeti meg. Úgyhogy a hivatal, mely a pénzügy igazgatóságok és királyi adóhivatalok teendőinek elvonásával és a financiális administrate lényeges decentralisatiójával jár, és ennek folytán egy a körülményekkel ismerősebb, szakavatottabb, gyorsabb és olcsóbb közeget teremt, mindezen fontos előnyökön kívül még az önkormányzati elem erőteljesebb kifejlesztésére is fog vezetni, amennyiben a felügyelete alatt álló községi közegek működésébe új életet és erőt fog önteni. A javaslat ellenzői igen nagy hibául róvták fel, hogy a szolgabírák adóügyekben is gyakorolnak felügyeletet az alattas községi közegeken, és e körülményből az adófelügyelő és a szolgabíró jogköreinek folytonos conflictusára akarnak következtetni. Az illetők aligha olvasták figyelemmel az új törvényt. A községi közegeken elsősorban természetesen csakis a szolgabíró gyakorolhat felügyeletet, ő tartozik hivatalból átvizsgálni azok összeállításait, az adófelügyelő ellenőrzése is csak az ő közvetítésével történik, itt tehát konfliktustól, összeütközéstől nincs mit tartani, amint kellene tartani akkor, ha az adófelügyelő is közvetlenül rendelkeznék a községi közegekkel. Ha valamit hibáztatnunk kellene a kivetés körül, úgy az legfölebb a felszólamlási bizottságok kissé komplicált szerkezete. Két miniszter is nevez bele tagokat, minek alig lehet mindig gyakorlati haszna és szüksége. Még határozottabban érvényesül az önkormányzati elem a behajtásnál. Az adóvégrehajtói intézmény teljesen elmarad. Munkájukat a községi közegek és szolgabírák veszik át. A kis és nagy községek választott adószedői, kik a 100 forinton aluli adókat hajtják be, mindenesetre közelebb fognak állni a néphez, mint a gyűlöletes adóvégrehajtók, aminek horderejét szintén nem szabad kicsinylenünk. A felülvizsgálatot itt az adófelügyelő s a közigazgatási bizottság gyakorolja, és így itt is, mint az adókivetésnél, megvan az önkormányzati elemeknek és állami közegeknek azon kölcsönös egymásrahatása, melynek viszonyosan buzdító és élesztő ereje képezi a jó közigazgatás legfőbb kellékét. Lehetne ugyan még arról vitatkozni, váljon helyes-e az adóbehajtásnál az összegek nagysága szerint különböző közegeket alkalmazni, és nem volna-e czélszerűbb a járásokban általában a szolgabirót azzal megbízni, mint akinek kezében az állami közigazgatásnak úgyis majdnem minden szála végül összefoly, annyival is inkább, miután a szolgabirák szaporítása különben is elkerülhetetlen szükséggé lesz. E kérdés azonban nagyon messze vinne kitűzött feladatunktól. Részünkről csak azt óhajtottuk kimutatni, hogy a javaslat alapelvei az állami közegek decentralisatiója mellett az önkormányzati elem erősebb érvényesülésére vezetnek. Ez képezi az új törvény alapjellegét, bármennyire is tagadják azt az u. n. autonomisták. Ennyit egyelőre, a részletekre még lesz alkalmunk visszatérni a törvényjavaslat tárgyalásakor. TÁRCZA. AZ ATYA ÉS LEÁNYA. ELBESZÉLÉS. IRTA CHARLES PHILARETH. (Folytatás.) In. Megvallom, e hosszú szenvedés történetét nehezemre esik tovább folytatnom. A folytonos írás, a túlerőltetés Elliot szemére kártékonyan hatott. Előbb szúró fájdalomról panaszkodott. Később szikrákat látott fáradt szemegolyói előtt; dolgozó lámpája világát violaszínű tünemények környezték, s mivel éjjel is kénytelen volt dolgozni, már közel volt a megvakuláshoz. Szükségesnek tartottam figyelmeztetni. Ez újságot valóságos kétségbeeséssel fogadta. — Oh istenem ! — kiáltá — ne vedd el szemem világát! A szegénységre s nyomorra el voltam készülve: ez volt a sorsom. De megvakulni ez sok. — Kötelességemnek tartom, önnek megmondani, hogy ha nem kíméli a szemét, okvetetlenül megvakul. — De orvos úr -- folytató keserű hangon — könnyű önnek azt mondani. De kérem, ugyan tanácsoljon, hogy mit tegyek ? Ön nyugalmat parancsol , de miből éljünk ? Miből tartsam feleségemet és gyermekeimet ? A pénz az égből fog- e számomra hullani ? Mi lesz belőlünk most, midőn a feleségen közel van a lebetegüléshez ? Mit reméljünk ? Mihez kezdjünk ? Mi lesz belőlünk ? — Szerencsére, Marim még nem tudja, hogy mi vár reám; kérem, orvos úr, ne mondja meg neki, megtiltom önnek, hogy e fairrel megszomorítsa. — Oda jutottam, uram, hogy azt sajnálom, hogy Hallery miért nem akasztatott fel, vagy miért nem deportáltatott. . . . Marim és én nem lettünk volna ily szerencsétlenek. De ha most halnék meg, mi haszna volna benne? .... Kezeite hajrá fejét s könnyezett. Ekkor a lépcsőn Mari fáradt lépéseit hallottuk közeledni. Bejött, szomorúan reám nézett s mellém ült. Férje intett, hogy hallgassak ; a szegény asszony nem vette le rólam szemeit, mintha egy új szerencsétlenséget sejtett volna. Csak annyit mondtam neki, hogy nagyon kívánatos volna, hogy, ha lehetséges, a férje ne dolgozzék estre, lámpavilágnál, mert a lobogó láng, a fehér papiros és az apró fekete betűk együtt véve a legjobb szemet is tönkre tennék. Egy hét lefolyása alatt Hallery urat több csapás érte, ha ugyan egy ilyen emberre hozzátartozói halálát csapásnak lehet mondani. Szélbüdött nénje, kit én is ápoltam, meghalt, s egyik fivére egy hajóskapitány, egy hajótörésben halt el, s a mi fiallorynak legérzékenyebben fájhatott, a két testvér tulajdonát, a hajó terhét is elnyelte a tenger. Scamplett lordot, az ő benső barátját, adósság miatt bezárták, s a börtönben öngyilkos lett. Azt hallottam, hogy ez események mély benyomást tettek arra a kemény szívű emberre, kit én saját gyermeke sorsán nem tudtam megindítani. Hosszasan beszélgettem Elliot asszonynyal e tárgyról, aki, mint fentebb említem, elhatározta volt, hogy apja gorombaságainak nem teszi többé ki magát. De én azt hittem, hogy egy újabb kísérletre a mostaninál kedvezőbb alkalomra sohasem számíthatunk : Íme, Hallery egyedül maradt a világon, lehetséges, hogy megbánást vagy lelkiismeret furdalást ébreszthetünk szívében. Ödön egészsége mindennap hanyatlott, a felesége lebetegülése közeledett, semmiféle menekülési módot nem volt szabad elhanyagolnunk. Mari sírva fogadta el tanácsomat. Férje is egy véleményben volt velem. Karját nyújtotta nejének s a Toussaint templomig elkísérte. Mari dobogó szívvel közeledett az atyai házhoz; az utczára szolgáló ablakok nénje halála óta be voltak csukva. A ház elibe érve, a vasrostélyhoz támaszkodott. Itt halt meg az anyja; itt szenvedett oly hosszasan, halálosan megbántott, engesztelhetetlen atyja itt lakott. Hiába igyekezett erőt venni magán, csüggedését s félelmét nem tudta legyőzni , intett férjének, hogy jöjjön közelebb, üdön karját nyújta a reszkető nőnek, s lassú léptekkel megkerülték az utczát. Midőn Mari nyugodtabb lett, ismét megálltak a végzetes ajtó előtt; ez az ajtó is oly kérlelhetlennek s rettenetesnek látszott előtte, mint apja. — Végre csengetett. — Mit akar, kit keres ? — kérdé egy konyhaszolgáló, ki Marit, öltözetéről ítélve, egy szegény asszonynak képzelte. — Józseffel akarok szólani. József egy öreg házmester volt, ki Mari születésekor is a háznál lakott. — Az öreg előjött. — József, József! — mondá Mari — roszul érzem magam, megengedi, hogy leüljek? József nyugtalanul tekintett körül. — Az én kedves úrnőm ! — mondá csudálkozva. S miután Mari közel volt az elájuláshoz, megfogta, a szobájába vezette, egy karos székbe ültette; előbb hideg vízzel megmosta a homlokát s néhány cseppet a szájába is töltött. Pár percz múlva Elliot asszony magához tért. — Kisasszony .... asszonyom .... mondá József — jöjjön magához. Nyugodjék..........nyugodja ki magát ; azt hiszem, nem veszik észre, a házi cselédek mind el vannak foglalva. Csak Gubbley kisasszonytól félek. Ugye, asszonyom, tudja, hogy milyen nagy csapás ért bennünket ? ... . Mari a fejével intett, hogy tudja, s zokogott— Szegény jó néném . ... ő szeretett! . . . . És az atyám ! hogy van ? de atyja nevét oly halkan mondta, hogy József alig hallotta. — Hallery úr elég jól van; miután az első bánat elmúlt, belenyugodott. — S ha tudná, hogy itt vagyok ?. . . — Ah ! asszonyom, miért intézi hozzám e kérdést ? Ha tudná, hogy mily szigorú lett az ur — Azt mondta, hogy a ki beereszti kegyedet a házába, azt rögtön elcsapja. Kisasszony, mi na- jgyon búsultunk mindnyájan: megsirattuk a kisasz- I szonyt, mert szeretjük. Nem megy be a gazdasz- szonyhoz? Nagyon örülne, ha a mi jó kisasszo- nyunkat láthatná, s ha valami baj történnék, a hátulsó ajtón észrevétlenül távozhatik a kis-asszony. — Nem, édes József, nem akarom, hogy mi-attam valaki bajba kerüljön. Az utczán várom be e levélre a választ. József némi habozással vette át a levelet, s a fejét lesütötte. — Kérem, József, adja át ezt a levelet, csak annyi pénzt kérek benne az atyámtól, amennyivel a nénémet meggyászolhatom, —mert nincs pénzem. — Szegény jó asszonyom! A helyemet koczkáztatom ! de szívesen teszem . . . megyek .... viszem. ... Nem az öreg úrtól félek — folytatá halkan, hanem attól a rosz lelkű Gubbley kisasszonytól ; ő az úr a háznál, az ő kívánsága szerint megy minden. Ne távozzék, várjon meg itt a szobában, de hagyja nyitva az ajtót, s ha köhögök a lépcsőkön, ekkor távozzék hamar. József sebes léptekkel haladt fel a lépcsőn. Gubbley kisasszony nevének említése undort költött fel Mariban, s majdnem borzadályt. Szegény jó asszony szívdobogása fokonkint nőtt, kínos nyugtalansággal várta Józsefet. Végre hallotta közeledő lépteit. — Kisasszony, lehetetlen az atyjáig jutnom. A folyosón Gubbley kisasszonynyal találkoztam. Kikapta a kezemből a levelet, azt mondta, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, rögtön elcsap. Nyomorult szemtelennek nevezett. Midőn megtudta, hogy a kisasszony itt lent vár, a fejét rázta s azt mondta: „Ez ugyan hozzá méltó tett! Itt nincsen semmi keresete, az atyja nem akarja látni. Alig három nappal ezelőtt mondta az atyja a leányára vonatkozólag: — „Amilyen ágyat vetett magának, olyanba feküdjék!“ — s megmondhatja neki, hogy az atyja megbocsátására sohasem számoljon. Aszszonyom, ezek voltak a Gubbley kisasszony szavai , és e két darab aranyat küldi azon feltétel mellett, hogy az atyja háza küszöbén soha se tegye be többé a lábát. A József kezében három arany volt, egyet a magáéból tett hozzá, s igyekezett egykori úrnője kezébe csúsztatni. — Míg József beszélt, Mari mozdulatlanul állt és hallgatott. — József, — mondá végre lassú, határozott, majdnem ünnepélyes hangon, — köszönöm a szívességét ! de még egy kérésem van. Nagyon gyenge vagyok, nem tudok e székből mozdulni. Kérem, segítsen, emeljen fel. Felemelte. De Mari ismét roskadozott, s térdere esett. József érezve a szegény nő gyengeségét, folytonosan tartotta. Mari összetette a kezét, s égfelé emelt tekintettel imádkozott. Nehány percz múlva felállott, a pénzt egy kis asztalra letette s az ajtó felé indult. József vezetni akarta s kérte, hogy támaszkodjék reá. — Köszönöm nem szükség, már jobban vagyok; férjem az utczán vár reám. — Szegény Elliot úr! kiáltá József könyezve. S a három aranyat ismét a Mari kezébe akarta tenni. — Nem, József, nem! kiáltá Mari — a mi a maga keresete, azt nem vehetem el magától; a Gubbley kisasszony pénze pedig nem kell. Az isten nem engedi, hogy éhen haljak ! E szavak után kinyitotta az ajtót és sokkal biztosabb lépésekkel távozott, mint ahogy belépett. Férje néhány lépésnyi távolságra várta. Amint a karját nyújtotta, érezte, hogy Mari egész testében reszket. — Mire mentél ? kérdé Elliot nyugtalan hangon. Mari csendesen visszafordult, s ujjával az atyai ház felé mutatva, azt válaszolta: — Onnan semmi reménységünk többé. A szerencsétlen ember nem állhatta meg, hogy Hallery szívtelensége ellen egy átkot ne bocsásson ki ajkán. — Ne félj, — folytatá Mari — az isten nem hagy el bennünket. De siessünk haza, kisfiunk unja magát nélkülünk. Elliot nem szólt többet. De összeránczolt homloka, zord tekintetbe azt jelentte, hogy felesége szelid resignátiójában nem osztozik. Van az emberek erkölcsi életében oly kegyetlen állapot, mely az a belső életre nézve, mi az émelygés a testre ; gyógyíthatatlan, mély kedvetlenség, életuntság, még a kétségbeesésnél is kegyetlenebb megsemmisülés. A sors által legyőzött ember géppé lesz; teste még fentartja ugyan a lét rendes terhét, de a szellem már a sírba szállt: végzetszerű meghasonlás ez, mely már több szerencsétlent vitt öngyilkosságra. (Folytatása következik. A közegészségügyi törvényjavaslatról. VI. A gyógyszerészeti ügyről szóló XVI. fejezetre vonatkozólag, a mellett, hogy ezen fejezet helyett is külön törvényt óhajtok, az előttünk fekvő törvényjavaslat egy igen fontos részével még elvi ellentétben is állok. Ez a 130. §. Én nem értem és a közegészségügy érdekével össze nem egyeztethetem, hogy miért kelljen a reáljogú gyógyszertáraknak továbbra fennállását is biztosítani. Az indokolás ugyan azt mondja, hogy: „a fennálló gyógyszertári reáljogok meghagyása, amennyiben itt szerzett jogokról van szó, méltányossági szempontból vétetett fel“. Ott, ahol egy ily fontos közegészségügyi dologról van szó, a méltányossági szempontoknak semmi helye. A magyar törvényhozás — dicséretére legyen mondva — a szerzett és velünk született jogok egész hosszú sorát semmisítette meg, szüntette be. Avagy a jogegyenlőség, a közös teherviselés behozatala, a nemesi jogok, ősiség eltörlése nem a legnagyobb jogfosztások-e szintén? de amelyekért e mellett is a legnagyobb elismeréssel kell a nemzetnek és törvényhozásnak adóznunk. És most, midőn a privilégiumok ideje lejárt, midőn általánosan azt hangoztatják, hogy továbbá semmiféle privilégiumot tűrni nem fogunk, midőn a szédrendszert, amelynek categóriájába a reáljogú gyógyszertárak is tartoztak és tartoznak, eltörültük, egyedül ezen gyógytárakra tegyünk kivételt. Nem, ez nem lehet, nincs helyén, és nem volna helyén még akkor sem, ha ezt talán némileg a közérdek kívánná; annyival inkább nincs most, midőn ezen jogok megszüntetését éppen a közérdek, közegészségügyünk felvirágzása kívánja. Mert hát mi a tulajdonképeni lényege ezen jog fenntartásának? Az, hogy a tudatlanság a képzettség előtt az utat néhány ezer forinttal elzárva, magának állást vásároljon, s ezen állásában, mint tudomány, pöffeszkedjék. Szóval , én a reáljogú gyógyszertárak megszüntetését már ezen törvényben kimondatni óhajtom. Ám kösse a törvényhozás ezeknek, mint ilyeneknek létezését bizonyos évekhez, például 10, vagy 15 évhez, sőt szükség esetében még tovább is hajlandó volnék menni, addig tudniillik, hogy ezen jog, a kellő korlátok között, a jelenlegi tulajdonosnak özvegyére, és például 15 éves fiára, ha ez már tényleg a gyógyszerészeti pályán van, még átszállhasson. Hanem ez aztán már a végső határ is, ameddig elmenni hajlandó vagyok, mert éppen a közegészségügy érdekében azt kell óhajtanom, hogy gyógyszertáraink lehetőleg képzett egyének kezében legyenek. Márpedig a reáljogú gyógyszertárak fennállása ezt nem csak azért korlátozza, mert az ily reáljogú helyre a képzettségnek bejutni csaknem lehetetlen, de azért is, mert a tehetséges fiatal emberek nem örömest választanak életpályájukul olyan pályát, amelyen a megélhetést a születéshez csatolt jogok, elévült s általuk meg nem szerezhető privilégiumok korlátozzák, sőt teszik lehetlenné. Sőt éppen ezen szempontból a 131. §. azon határozmányát sem helyeselhetem, amelynél fogva a személyes gyógyszertáraknak, személyes joggali átruházása a belügyminiszter engedélyével megtörténhetik. Ez így meghagyva kijátszása lesz a törvénynek, sőt éppen ezen szakasznak, mely a „jogosítvány el nem adhatását“ mondja ki. Ugyanis az átruházás czime alatt az eladás ezután is tovább folytattatnék. Amit én megengednék, az legfölebb csak annyi lehetne, hogy bizonyos körülmények között két tényleges gyógyszerész gyógyszertárt cserélhetne. Azok, amiket itt elmondottam, szorosan az előttünk fekvő törvényjavaslatra tartozván, mielőtt ezen tárgytól megválnám, még egy pár átalános nézetnek is kifejezést óhajtok adni. Ami engem illet, én a nagyobb városokban legalább, ahol több gyógyszertár létezik, a gyógyszerészeti üzletet is szabad iparrá tennem. Természetesen, ekkor is feltétlenül megkövetelném, hogy mindenki, aki gyógyszertárt akar nyitni, legalább is gyógyszerészmesteri oklevéllel bírjon, s hogy a kormánynak jogában álljon, bármikor is magának teljes meggyőződést szerezni arról, hogy az elárusítandó gyógyszerek a szabályszerű jósággal bírnak-e vagy sem? Szóval az állami felügyeletet mindig és minden körülmények között fenntartandónak vélem. Hanem ekkor természetesen a gyógyszer-árszabálynak is el kell esni, ami egyébiránt ma is a leghaszontalanabb dolgok egyike. Általánosan tudva van ugyanis, hogy ezen árszabály éppenséggel nem gátolja a gyógyszerészeket a tetszés szerinti taxálásban. Sőt akárhány helyt még az is nagyon divatban van, hogy főleg a drágább szereket minden orvosi vény daczára is vagy éppenséggel nem, vagy pedig a rendelt adagnak igen kicsiny — például 1/10 vagy 1/28 — részét szolgáltatják ki. Márpedig ez az orvosi működésnek eredménytelenségét, ami pedig legfőbb, nem is tekintve, a költségeket illetőleg is igen nagy különbség. így pl. hogy egy conkrét esetet hozzak fel, egy gramm hinalnak az ára a taxa szerint 40 krajczár, s így minden 5 centigramm visszatartásánál 2 krajcar jogtalan díjat húz a gyógyszerész az illetőtől. Az még egyébiránt hagyján volna, na néhány centigrammal adnának kevesebbet, de én tudok oly gyógyszertárt is, ahol akárhányszor a chinal egész adagát holmi értéktelen surrogatumokkal cserélték ki. Fájdalom, hogy a gyógyszerészek ilynemű visszaéléseinek nem egyszer maguk az orvosok is gyámolítói. Magam is tudok eseteket, hol a gyógyszerész percentet ad az orvosnak minden hozzáküldött vénytől, sőt oly esetet is tudok, hogy az orvos a nem az ő patikájában csináltatott orvosságot az ablakon hányta ki. Szóval, akárhány helyen igen nagyok a viszszaélések, úgyhogy, mint egy bécsi szaklap mondja: „Ezen labirinthusból csak egy út vezet ki: a gyógyszerészeti üzlet felszabadítása, s a gyógyszerárszabály megszüntetése.“ S „meg vagyunk győződve — folytatja tovább ugyanazon lap — hogy nincs messze az idő, a midőn a gyógyszertár nyithatásának egyetlen feltétele az fog lenni, hogy az illető gyógyszerészeti tanulmányait sikerrel végezte legyen.“ (Wiener med. Wochenschrift, 1872. Nr. 11.) Mindenesetre ezek annyira belevágnak közegészségünkbe, hogy ezeknek minden oldalról megvitatása, s aztán a nyert eredmények külön és részletes törvény által szabályozása okvetetlenül szükséges. Dr. Cseh Károly, ORSZÁGGYŰLÉS. I. A törvényhozó testületnek mindkét háza ülést tartott ma, s mindkét házban egy-egy törvényjavaslat fogadtatott el. A főrendiház úgyszólván vita nélkül hozzájárult az 1873. évi 33. és 1874. évi 14. törvényczikkek alapján kibocsátott kincstári utalványok egy részének visszaváltásáról szóló törvényjavaslathoz, s ezután elhatározta, hogy a Romániával kötendő szerződést a közigazgatási törvényjavaslatok tárgyalása után fogja napirendjére tűzni. Szintén ily simán folyt le a képviselőház ülése is, pedig végig tárgyaltatott egy igen fontos törvényjavaslat, mely a községek rendezéséről szóló törvénycikket módosítja és annak hiányait pótolja. Az általános vitában a képviselők közül Baross Gábor tűnt ki egy szépen átgondolt és praktikus dolgokkal foglalkozó beszéddel védvén a törvényjavaslatot, melyet Halász Bálint és Simonyi Ernő támadott meg. A végszó a miniszterelnöké volt, ki szokásos erejével mutatta ki a támadások alapnélküliségét. A részletes tárgyalásnál semmi érdekesebb mozzanat nem fordult elő. Holnap 12 órakor lesz ülés, melyen a miniszterelnök válaszol Madarász interpellációjára. II. A képviselőház ülése január 25-én. Elnök : Ghyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Simonyi Lajos dr., Pécsy Tamás. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Az elnök bemutatja az országos honvédegylet központi választmányának kérvényét az 1848—49-iki honvédek erkölcsi elismerésének törvény általi biztosítása iránt. A kérvényi bizottságnak adatik ki, s azután harmadszor olvastatik fel, és végleg elfogadtatik a törvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. XLII. törvényczikkben szabályozott fegyelmi eljárás módosításáról szóló törvényjavaslat. Következik a községek rendezéséről szóló törvényczikk módosításáról szóló törvényjavaslat. Culster Gyula elfogadásra ajánlja a törvényjavaslatot, melynek czélja javítani azon hiányokon, a melyeket a községek rendezéséről szóló 1871. XVIII. t. czikkben a tapasztalat kimutatott, és a melyeknek mielőbbi orvoslását úgy a közigazgatás, mint az egyes községek, nem kevésb, az egyes adózók érdeke méltán sürget. Az első hiány, melyet orvosolni akar a törvényjavaslat, a községi illetékesség megállapítására vonatkozik; a második hiány a fegyelmi eljárásra, a harmadik pedig a községi adók kérdésére. Végre részletes intézkedéseket tartalmaz a törvényjavaslat azon szempontból, hogy mikor és mily feltételek mellett alakulhat pusztából község, kis községből nagy község és nagyközségből rendezett tanácsú város és viszont, valamint részletes intézkedéseket tartalmaz arra nézve is, mikor lehet az illető községeket az államhatalom befolyása által kényszeríteni arra, hogy amennyiben nem képesek megfelelni a közigazgatás érdekében hozzájuk kötött igényeknek, akkor azok olcsóbb fokozatú, alsóbb minőségű községekké alakíttassanak át. Ajánlja a törvényjavaslatot. (Helyeslés a középen.) Halász Bálint nem fogadja el a törvényjavaslatot, mert a községi kiadások fedezése tekintetében a vagyon arányában való teherviselés elvét elveti és nagymérvű kedvezményekben részesíti a polgárok egy részét szemben a többivel, mely intézkedése a javaslatnak minden esetre sokszorta több kárt okoz a jövőben és a közéletben, mint a mennyi hasznot többi intézkedései előidézhetnek. Baross Gábor beismeri azt, hogy a törvényjavaslat igen sok részben orvosolja az 1871. évi XVIII. t. czikknek hiányait, de nem minden tekintetben. Pedig nagy szükség volna a honosság megszerzésének kérdése iránt tisztába jönni, s azon a bajon segíteni, hogy a községi tisztviselők választásánál tapasztalt és elkövetett visszaélések orvoslására egyáltalán semmi fórum sincs kijelölve. Beszél ezután a pótadó kérdéséről is, s előadja, hogy a községi pótadó ma oly magas, hogy vannak megyék, melyekben a községi pótadó az egyenes államadónak nagyobb felét képezi, sőt vannak községek, hol ma 101°/0-re rúg a pótadó összege Az mondatott — ha jól emlékezik, itt is, de másutt is, hogy az 1871. 18. sz. eme módosításában, illetőleg ezen törvényjavaslatban, van erre intézkedés téve, amennyiben a rendezett tanácsú városok nagy községgé, a nagy községek kis községgé hivatalból degredálhatók azon esetre, hahogy a maga költségeit éppen nem, vagy csak szerfölötti megterheltetéssel képes elviselni. Ez tökéletesen helyes, de mi történik a kis községgel, melyre nézve sem ezen, sem azon lehetőség sem áll fenn, hogy más községgel egyesülhessen, vagyis egyesült községgé alakuljon át? Ezen esetben tagadhatatlanul a költségek azonossága folytán a pótadó nagysága megmarad előbbi helyzetében és ennek korlátozására a törvényjavaslatban kellő intézkedés nincs téve. Pedig ez csak úgy volna korlátozható, ha egyáltalában megszoríttatnék egy bizonyos összegig a községek pótadót kivető joga. Ezekkel nagyobbrészt elmondván a hiányokat, melyeket észlelt, kijelenti, hogy e tvjavaslat szólót annyiban kielégíti, a mennyiben az 1871. XVIII. törvényczikk alapján állva, a leglényegesebb hiányokat és visszaéléseket orvosolja, különösen azon részében, mely a községek csoportosításáról szól. Elfogadja a törvényjavaslatot. (Helyeslés a középen.) Simonyi Ernő szerette volna, ha a belügyminiszter egy egészen új községi törvényt terjesztett volna a ház elé, s fejtegeti, hogy e törvényjavaslat is a miniszteri omnipotentiát czélozza, s azért azt nem fogadja el. Tisza Kálmán miniszterelnök : Anélkül, hogy a törvényjavaslat bővebb indokolásába bocsátkoznám, minthogy azt a nyomtatásban kiosztott indokolásom mellett fölöslegesnek tartom, legyen szabad csak egy párra tenni megjegyzést azok közöl, amik a törvényjavaslat ellen felhozattak. (Halljuk !) És itt mindenekelőtt meg kívánom jegyezni egy t. képviselőtársammal szemben, hogy ezen törvényjavaslatnak nem volt és nem czélja kedvezményben részesíteni bárkit, hanem igenis czélja, amennyire a gyakorlati életben lehetséges, megközelíteni azon igazságos elv érvényesítését, melyet az előttem szólott. Képviselő úr is hangsúlyozott, hogy ugyanis mindenki a lehetőségig oly mérvben járuljon valamely költséghez, amely mértékben az által érdekeltetik. És itt bátor vagyok megjegyezni azt, hogy egyáltalán fogva nem tudnám helyesnek elfogadni azon nézetet, hogy «-- felteszem — az általa felemlített pusztai birtokosok egyáltalában nincsenek a körükben levő községed jó administratiója által érdekelve ;é s nem tudnám ennélfogva elfogadni azt, hogy ezen községek a közigazgatási költségekhez hozzá ne járuljanak; nem tagadhatom meg másfelől azonban azt sem, hogy meggyőződésem szerint mégis lehetetlen volna azt mondani, hogy azon sok helyütt órányira, sőt több órányi távolságra fekvő pusztán lakók és azok tulajdonosai azon közigazgatásnak, melynek képviselőit gyakran egy egész évig nem látják, csakugyan annyi hasznát veszik, mint az, aki velük minden nap érintkezik, s ennélfogva igazságtalannak tartanám, hogy egyforma arányban járuljanak a közigazgatás költségeihez. Ami azon észrevételeket illeti, amelyek arra vonatkoztak, hogy e törvényjavaslatnak a községi törvény többi hiányain is kellett volna segíteni, amit két oldalról is hallottam felhozatni, én részemről tekintettel a reánk váró teendők sokaságára, feladatomnak csak azt tartottam, olyanokat módosítani, a melyeknek hátránya a gyakorlati életben naponkint tapasztalható, s mellőzni olyanokat, melyek — megeshetik, — sőt némelyekre nézve ez határozottan áll is, hogy kivált elvi szempontból jobban alkotva lehetnének, de melyekből a gyakorlati élet hátrányokat, bajokat nem tüntetett fel. S itt a többek közt egy észrevétel fordult elő, melyet már több oldalról hallottam a házon kívül is létetni, mely abban áll, hogy a községi képviselőtestületnek még intelligentája szempontjából is, de még az illetők érdekeinek méltányossága tekintetéből is intézkedni kellene, hogy a testületek, az özvegyek, sőt egyesek is, kik több községben bíznak, legyenek jogosítva a községek képviseletében ott is, hol nem laknak, képviseltetni magukat, s így befolyásukat érvényesíteni. Megengedem, hogy emellett lehet érvelni igen helyesen és alaposan, valamint lehet érvelni ellene igen helyesen és alaposan. A kérdés tehát vitatható. De megvallom, azt nem tartom, hogy a gyakorlati életben abból valakire pozitív hátrány következnék. Ugyanis, ha valaki több községekben is bírván, érdekeire felügyel, s azokat megvédeni kívánja, ha van megbízott embere minden ilyen helyen, érdekeit minden akadály nélkül megvédheti, anélkül is, hogy quasi egy képviselőt azon képviselőtestületbe ő nevezzen ki, mert hiszen jól tudjuk, hogy a költségvetések, a számadások és minden hasonlók nyilvánosan szoktak tárgyaltatni, nyilvánosan szoktak kitétetni, és felebbezni joga nemcsak a képviseleti tagoknak, hanem e község minden egyes tagjának megvan, és így aki elmulasztja, ily módon érdekeit megvédeni, ezt csak önmagának tulajdoníthatja, és aki nem ügyeltetvén fel érdekeire, ezekben károsíttatik, akkor is, ha azon képviselő-testületben lesz képviseltetési joga, de nem él vele; érdekein ugyanazon csorba meg fog ejtethetni, mely megejtethetik ma, de megejtethetik csak azokon, kik elmulasztják érdekeiknek képviseltetéséről gondoskodni. Említtetett itten az is, hogy a községek némely része nem fogja megbízni a községi kiadásokat, a körjegyzői intézmény pedig nem kielégítő, mert kénytelenek a megyék igenis nagy körjegyzői köröket alkotni, és ezekben a jegyzők nem bírják a közigazgatást kellőleg vezetni. Ajánltatott községi csoportoknak alakítása, oly modorban, mint ez a múlt napokban itten említve volt. Én, tehát, a községek csoportosításának eszméjét sok irányban oly eszmének tartom, melynek lehet jövője , de megvallom, ma odamenni, hogy Magyarországon a megyék, a törvényhatóságok területei, még más szempontokból, egyes számvizsgálati, vagy bárminő ilyen czélokból a községen fölül külön kisebb testületekre osztassanak, és így elparcellázzuk a törvényhatósági területeket, legalább ma még időelőttinek és veszedelmesnek tartom. (Élénk helyeslés a középen.) s nem is hiszem, hogy ez segítene a körjegyzői bajon és a közigazgatás költségességén, ha csak ezen egy speciális szempontból veszem. Mert ha ezen kis községek körjegyzőségbe egyesítve, nem bírják el a közigazgatási költségeket, amint az egyik mondja, s ha, amint a másik mondja, egy jegyző nem győzi a teendőket, ha ezen községeket ezen czélból más név alatt csoportosítjuk is, ez nem fog a helyzeten változtatni, nem fog a helyzeten segíteni. (Helyeslés a középen.) Ha ugyanis nagyobb köröket csinálunk, még kevésbbé fogja binni egy jegyző a teendőket ellátni, így tehát a személyzetet szaporítani kell, ez pedig szaporítja a költségeket, és ekként a bajon segítve egyátalában nem lesz. (Helyeslés a középen.) Felhozatott még, hogy honosítási törvényre van szükség, s ezzel szemben az előttem szólott. képviselő úr azt mondja, hogy nem állítja ugyan, hogy minden tekintetben kielégítő honosítási törvényünk volna, de van honosítási törvényünk részint a corpus jurisban, részint pedig az élet elfogadhatóvá tette azt, hogy aki 10 évig lakik az országban, az honosítottnak tekintetik. Hogy a corpus