Ellenőr, 1876. február (8. évfolyam, 31-59. szám)

1876-02-01 / 31. szám

tartott ülésében elhatározta,hogy Deák Ferencz nagyhazánkfia temetésénél egy, az alelnök vezetése alatt mindkét osztály képviselőiből és a titkárból álló küldöttség által részt veend és mindkét kereskedelmi grémium, továbbá a kereskedelmi csarnok, a Lloyd társulat és az áru- és értéktőzsde képviselőivel egyetemlegesen a nagy hazafi sírjára egy koszo­rút leteend. — B. Ede­­­s­h c­­­m - Gy­u­l­ay altábor­nagy három katonai zenekart bocsátott át a rendező bizottságnak a temetés alkalmára. — A nemzeti színház tagjai Szigli­geti Ede igazgató vezetése alatt testületileg je­lennek meg a temetésen; a szombati requiemen a nemzeti színház személyzete a Verdi requiemet fogja előadni. A plébánia templom ez alkalomra e­g­é­­s­z­e­n gyászfátyollal vonatik be. — Az orsz. kisdedovó egyesület el­határozta, hogy Deák Ferencz temetésén elnökei által magát képviseltetni fogja s koporsójára, mint a kisdedek kiváló barátjáéra, gyász­koszorút tűz. — A budapesti kávés ipar-társulat tes­tületileg vesz részt a temetésen. — A legfelsőbb törvényszékek és biróságok február 3-án (a temetés napján) nem tartanak tanácskozást, s testületileg jelennek meg a gyászünnepélyen.­­ Az egyetemi tanács tegnap dél­­előtti rendkívüli ülésében elhatározta, hogy Deák halála felett jegyzőkönyvileg mély fájdalmát fejezi ki, az egyetemi előadások a temetés napján szü­netelnek, az egyetem tanári kara testületileg vesz részt a temetésen.­­ Az egyetemi és műegyetemi olvasókör már felhívta az ifjúságot, hogy a közzéteendő időben az egyetemre gyülekezzék, in­nét testületileg fog a temetési menethez csatlakoz­ni ; az ifjúság nevében az olvasókör babérkoszorút vitet majd a koporsó előtt. Az olvasókör fekete tábláján e felhívás intéztetik a két egyetem ifjúsá­gához: „A nemzet gyászba borult. Nagy fiának vesztét siratja. Fájdalommal telt az ifjuság szive ! Fejezzük ki tehát ezen benső érzelmünket külsőleg is az által, hogy Deák Ferencz elhunyta miatt gyászfátyollal övezzük körül kalapjainkat. Ezen fátyolt a kör társalgó termében kaphatni.“ — W . a 11 J. angol író, ki „Hungarian Ce­lebrities“ czim alatt egy munkát irt a magyar ce­­lebritásokról, Tisza Kálmánnál jelentkezett s tudata, hogy itt lesz a Deák temetésén s a gyászünnepély­ről az angol lapokat értesítni fogja. — Rogeard a „Rappel“ és más franczia lapoknak lesz referense. — A bécsi lapok külön tudósítókat küldenek a magyar fővárosba ez alka­lomból. — A szabadkőmivesek Deák koporsó­jánál szintén megjelennek, s koszorút tesznek rája. — Az ipar­kaszinó tegnapi gyűlésében elhatározta, hogy legmélyebb fájdalmának jegyző­könyvileg ad kifejezést, s az országos bizottság el­nökének a jegyzőkönyvi kivonatot megküldi, s egy­szersmind tudatja, hogy a temetésen testületileg vesz részt.­­ A megyékből már több küldöttség ér­kezett Deák Ferencz temetési gyászünnepélyére. A vendéglők tömve vannak, s előre lefoglalva. Egyes küldöttségeket magánházakban fognak elhelyezni. — A főrendiház tagjai, hir szerint, ti­zenkettes bandériumot alakítanak, hasonlókép az egyetemi ifjúság is. — A magarathleticai club tegnapi közgyűlésén határozatba menvén, hogy az egylet Deák Ferencz temetésén testületileg vesz részt, alulírt titkárság felhívja a club minden tagját, hogy e végett folyó hó 3-án d. e. 9—10 óra közt, a tagsági jelvényt, mely gyászba vonandó, mellékre tűzve, a lovarda helyiségében összegyűlni szíves­kedjenek, hogy onnan a temésre testületileg indul­junk. Az elnökség nevében Császár F., titkár. — Deák Ferencz alapítvány. A pesti izr. nőegyletnek ma (31.) tartott választmányi ülésében az elnökség indítványa folytán elhatároz­tatott, hogy az egylet Deák Ferencz nagy hazánk­fia dicső emlékezetének megörökítésére leányárva­­házában egy D­e­á­k­ Ferencz alapitványt fog léte­síteni. A végtisztességnél az egylet küldöttség által lesz képviselve, mely a koporsóra koszorút fog letenni. — A pesti h. e. takarékpénztár egyesület anyaintézete, valamint teréz és józsef­ ferenczvárosi fiókpénztárainál is február 3-án csütörtökön a ke­zelés reggeli 8 órakor fog megkezdetni s tart 10 óráig, a mikor néhai Deák Ferencz temetése al­kalmából a hivatalok bezáratnak.­­ A pesti nemzeti dalkör február 4-ére hirdetett estélye a nemzeti gyász miatt 11-ére halasztatik s a dalkör a temetésen testületileg meg­jelenik. A lapok gyásza. Nemcsak a főváros lapjai, de a vidéki köz­lönyök is, melyekhez a hir elég jókor elhatott, gyászkeretben jelentek meg. A nemzet nagy veszte­sége felett elnémul minden kicsinyes párt­nézet, személyes és nemzetiségi tekintet egytől-egyik ösz­­szeéreznek a nagy fájdalomban. Még az oláh „A­­­b­­­n­a“ is gyászkeretben jelent meg s Deák elhunytáról a következő melegséggel ir. A nagy Deák Ferencz a magyarok által ál­talánosan bámult és dicsőített férfiú, az „ország bölcse“, miként nevezi őt 8 év óta a közvélemény, megszűnt élni ! TÁRCZA. Más harczok, más fegyverek. ELBESZÉLÉS. IRTA KAZÁR EMIL. (Folytatás.) II. A tavezavári kastély nagy termének erkélyé­ből egy nyári délután egy öreg úr és egy fiatal hölgy szemlélték a leáldozó napot, mely már eltűnt a szemközti hegyek mögött, de sugarai még ott fénylettek a többi hegy ormain. Az öreg ur maga Adám gróf, közel a hetvenedik évhez, melynek szikkasztó nyomai nagyon látsza­nak arczán; a mély barázdák közé egy pár seb­forradás is belevegyül, párbajok és harezok emlé­kei. Látva ez arezot, önkénytelenül a régi pénze­ken látható arezok jutnak eszünkbe. Valami kopott, valami egybemosódó van rajta, s kifejezésében mindig egyforma és merev. Az ajkak körül van csak mozgékonyság , az idegesség, vagy tán az agg kor gyöngeségének reszketegsége, de ezt is eléggé eltakarja a vastag ősz bajusz. Tekintete bá­gyadt, mintha szemei elfáradtak volna már a né­zésben. Homloka sima, mintha kőből volna, haja gyér, mint a szirteken tengődő fű­. Termete cson­tos, s hajdan magas volt, de most görnyedt, mintha összeroskadni készülne. Az öreg úr viharos életet futott meg és sokáig gyötrődött várfogságban. Egé­szen feketébe van öltözve, mintha estélyre készülne, s a keztyűt is ott szorongatja markában, míg jobb­jával ezüst fogójú spanyol nádbotra támaszkodik. Leánya, Sarolta, legszebb korában van, a husz évnél. Imponáló alak, büszke szép arczczal. Azt mondják, éppen olyan, mint anyja, kinek szép­ségéről sokat beszélnek. Lent a völgyben a hazatérő munkások zaja és éneke hangzik. Az utakon csoportok mennek haza a falvak felé, s a réteken a legelő csordát hajtják össze. — Mit építenek ott ? — kérdezi Sarolta, egy közeli dombra mutatva, melynek aljánál hegyi pa­tak csörtet tova. — Fürészmalmot — válaszol a gróf, tompa, ércznélkü­li hangon. — Azon a dombon állította fel az ellenség ágyúit, mikor ostromolt bennünket ? Nemde atyám . — Igen. A labanczok is ágyaztak onnan, de ott is hagyták valamennyi ágyujokat. — Ki építteti a fürészmalmot ? — Az árendás zsidó. — No, annak nincsenek ágyúi, — szólt mo­solyogva Sarolta, s a táj más része felé Urduit. Ádám gróf tovább is nézte azt a dombot, melyről hajdan ágyuk dörögtek, s melynek aljába most fűrészmalmot építtet az árendás zsidó. — Sarolta — szólalt meg hosszas szünet után a gróf, s udvariasan az erkély ajtaja felé mutatott. — Bemenjü­nk? — kérdezte a hölgy, s az atyja által kitárt ajtón belépett a terembe. Az öreg ur a teremben két széket úgy fordí­tott, hogy szemközt legyenek azok egymáshoz. Az egyiket kijelölte Sarolta számára, s a másikat ő foglalta el. — Valamit akarsz mondani, atyám ? — kér­dezte Sarolta, figyelmesen függesztve tekintetét a grófra. Ádám gróf helybenhagyólag intett fejével. Mindkét kezét rátette a nádbot fogójára, s egy pillanatig gondolkozva szegezte le szemeit a földre. — Géza báró tegnap megkérte kezedet. Sarolta elpirult. — Előbb velem szólt, — válaszolt halkan. — Szereted? — Igen. Ádám gróf fölemelte fejét, és szemeivel az üres jégbe nézett. Valódi numismaticus arcza volt, a maga kopottságában és érez hidegségében. — A báró nem elég gazdag. —• Istenem! — kiáltott megijedve a leány, s fölkelt a székről. Atyja kezével intett, hogy legyen nyugodt, és Sarolta zavarodva ült ismét vissza. — Szeretjük egymást, — szólt reszketve. — Nem lehetsz az övé. — Mert nem elég gazdag ? — kérdezte he­vesen Sarolta. — Ha gazdag volna, akkor sem, — válaszolt atyja egy pillanatnyi szünet után. — Pedig mindig becsülve nyilatkoztál felőle, — folytatta Sarolta, növekedő nyugtalansággal és égő arc­c­al. — Becsülöm is, mert eszes, derék ember. — Mért akadályoznád tehát boldogságunkat? — szólt a grófnő kérőleg. — A báró nem elég gazdag, te pedig sze­gény vagy. Sarolta fölállt és bámulva tekintett atyjára. — Szegények vagyunk ? — kérdezte meg­lepetve. — Szegények. A báró családja még nem tudja, s azt hiszi, hogy benned gazdag nőre ta­lált. Ha értesülnek a valóról, úgy tekintenek rád, mint a­ki megakadályoztad a család terveit. Géza báró derék férfiú, hivatása van, hogy a nyilvános­ság terén is kitűnjék. Szabadon választhat és tel­jesítheti családja vágyait, helyre állíthatja családja régi fényét. Sarolta, meg akarnád-e semmisíteni egy család reményeit? Sarolta fájdalmasan szorította kezét szivére. _ — Gyűlölni fognak, — folytatta Ádám gróf. — Én tudom, hogy már van valaki, a kit Géza bárónak kiszemeltek, mielőtt téged ismert volna. Vissza kell utasítanunk a bárót, a­mint hogy visz­­sza kellene utasítanunk, ha dúsgazdag volna, mert te szegény vagy. Sarolta, légy büszke. — Szerencsétlen leszek. — Erős szivünek kell lenned. — Az én szivem szeret. — Bátyádat, Dezsőt is szeretned kell. Sarolta nem értette, mire vonatkozik atyja e megjegyzése, és aggodalmasan kérdezte: — Mi történt bátyámmal? Az öreg gróf merev tekintete minden irány nélkül szóródott szerteszét, mig végre leánya arczán pihent meg. Itt fájdalmat s belső küzdelmet lát­hatott. — Bátyád utolsó férfi családunkban. Én a sir ajtaján kopogtatok már, ő rá most köszönt az élet. A­mit megmenthetünk vagyonunkból, legyen az övé. Az sem sok, de mégis több, mintha te is osztoznál vele. Sarolta, mindenről le kell mon­danod. — Szívem vágya nekem a minden. — Arról is le kell mondanod. —­ Akkor úgy sincs számomra többé semmi. — Van. — Mi az? — kiáltott Sarolta. — A­­zárda. ■— Én istenem! — sikoltott föl a fiatal hölgy, és esdekelve ragadta meg atyja kezét. — A zárda, — ismételte atyja, — a hová elvonulhatsz szegénységeddel, a nélkül hogy érez­­néd súlyát, és büszkeségeddel, a nélkül, hogy a vi­lág megtörhetne. — A­hol önmagam zúzzam össze! Sarolta elfedte arczát és sírt. Ádám gróf le­csukta szemeit és hallgatott. A fiatal hölgy egyszerre szenvedélyesen föl­emelte fejét, letörülte könnyeit és indulatosan oda fordult atyjához. — Mért kell nekem eltemetni magamat, mért kell élőhalottá lennem ? — Elmondtam. — Én nem tudom ezt megérteni. — Bátyádért kell áldozatot hoznod. — És ki okozta, hogy én áldozat legyek? Ádám gróf fölemelte csontos kezeit, s végig mutatott a falon. Ott függtek az ősök arczképei, vértesen, buzogányosan, dárdákra támaszkodva, s valamennyien oly hidegen néztek a lányra, mint Ádám gróf. — Mi! — szólt komoran Ádám gróf, s az­tán lehajtva fejét, ugyanazon a komor hangon még hozzá tette: — És én! — Atyám, édes atyám ! — kiáltott fuldokolva Sarolta, s megcsókolva atyja sima homlokát, térdre borult előtte. Az öreg gróf mind a két kezét leánya fejére helyezte, s aztán úgy hajtotta rá, a maga fejét is. Sarolta zokogott. Atyja ekkor is néma maradt. (Folytatása következik.) h­a Magyarország fővárosa gyászba van öl­tözve, mindenütt leng a gyászlobogó. Deák másfél év óta szenved egy gyilkoló kórban, épp abban, melyben nagy főpásztorunk András meghalt. A magasb körök hetek óta elő vannak készülve a nagy rázkódásra s halála mégis mondhatlanul meglepte őket. Ma minden lap gyászban jelent meg, s ha­sábokat töltenek e férfi elméje, érdemei és erényei nagyságának kitüntetésére s halálával a magyar nemzetnek okozott nagy veszteségről, — de egy sem említi eredetét! Ez eszünkbe juttatja azt, mit sokszor hallottunk, hogy Deák eredetére nézve macedóromán volna, a Pescarok családjából. De bárminő eredetű volt is ő — élete — rendkívüli szellemi tulajdonai, mind a magyar nem­zetnek voltak szentelve, melyet ő a hatalom pol­­czára emelt. Legyen hantja könnyű s emléke örök. A külföld részvéte. A külföldi sajtó mily egyhangú részvéttel osz­tozik nagy fájdalmunkban: elbeszélik eddig közölt nyilatkozataik s tanúsítják az alábbi szemelvények. Bismarck lapja, a berlini „Nordd. Alig. Zeitung“ így ír: „Magyarország egy kitűnő hazafi koporsója mellett áll. Lecsukódtak Deák Ferencz szemei, melyeknek életében nem volt más felada­tuk, mint hogy hazája jóléte fölött őrködjenek. A legritkább nemei jellemtulajdonok, politikai éleslá­tás bensőleg egyesülve a legtisztább honszeretettel, a legmocsoktalanabb, legönf­eledtebb önzetlenséggel az aggkorú férfinak honfiai előtt egy patriarcha tekintélyét adták, kitől még ellenfelei sem tagad­hatták meg a legnagyobb és megérdemelt nagyra­becsülést. Ausztriában sem viseltettek Deák iránt kevesebb tisztelettel, kivált miután 1867 óta hozzászoktak Deákot a dualismus jó szellemének tekinteni és Ferencz József császár többször jelét adta annak, hogy őszintén osztja a nagyrabecsü­lést, melyben a nagy hazafit mindenfelől részesítik“. A „Wahrheit“ nagyon melegen s élén­ken tudósítja olvasóit a nagy eseményről. Lapja minden rovatja telve van az erre vonatkozó dol­gokkal. Vezérczikke „Ein grosser Bürger“ czím alatt, s tárczája „Vom Weisen einer Nation“ a legmelegebben szól azon férfiúról, a ki nemzetének büszkeségét képezte s általában az egész emberiség dísze volt.“ Szerinte az újabb időben csak két fér­fiú hasonlítható össze vele : Washington és Lafa­yette. „Ők s Deák az utókor előtt, mint az antik jellemnagyság példái fognak tündökölni.“ Az élők közül egyetlen sincs, ki vele versenyezhetne, még Thiers sem. Ugyanezen lap, valamint több más bécsi lap is érdekes részleteket közöl Deák életé­ből, kiemelvén, hogy a királyné őt „kedves Deák bácsi“-nak szokta nevezni. Az „Illustrirte Wiener Extrablatt“ vasárnapi száma már közli Deák arczképét, terje­delmes életrajzát sajátkezű aláírását s ezen kívül hosszabb hódolatteljes tisztelettel írt czikket közöl róla. Érdekes apróbb közleményei közül kiemeljük, hogy Deák már a 40-es években a védegyesület gyűlésén kivívta azt, hogy az országos bizottság tagjai közé egy zsidó polgár is beválasztatott. A „Tagesbote aus Böhmen“ Prágában megjelenő lap gyászkeretben közli Deák halálhíré­nek tudósítását. Kiemeli, hogy e gyász Ausztriát is csak úgy érdekli, mint a magyarokat f­elsorolva Deák nagy érdemeit, szellemi nagysága fényes bizonyítékait, óhaját fejezi ki, hogy a magyarok tovább is kövessék az általa kijelölt utat, „mely az újabb történelemben egészen példátlanul áll“ s egy nemzetnek sem adatott meg. A ..Neues Wiener Tagblatt“ megható vezérczikket közöl: „A birodalom mindkét részére nézve — úgymond­­— valóban végzetteljes pilla­natban halt el Deák Ferencz. Midőn a harangok a halotti ünnepélyre megrendü­lnek, midőn a halotti énekek felhangzanak, akkor gyakran elkésve jele­nik meg a háladatosság, hogy a végtiszteleten részt vegyen, s a sírból ezen panasz hangzik: Miért töm­­jénetei most halottodnak, miért nem gondolkodtál jobban róla életében.“ Deákra azonban nem illenek e szavak, nála nincs értelmük s jelentőségük. Ő megnyerte már életében azon legnagyobb kitünte­tést, mely felett egy nemzet rendelkezik, s érdeme is oly ritka, miszerint a legszigorúbb bírálat sem kénytelen visszavenni semmit abból, mit a lelkese­dés pillanatában a nemzet megszavazott. Oly nem­zethez tartozik ő, mely gazdag politikai vértanuk­ban, oly korszaknak fia, melyben a politikai szám­űzetések napi­renden voltak, és mégis csodálatosan a nélkül, hogy Deák politikai martyr lett volna, a nélkül, hogy dicsfényt adott volna­ neki a szám­űzetés, központja lett az imádással rokon köztisz­teletnek s a magyar nemzet, őszinte ragaszkodása tekintetében páratlan volt irányában. Miként magya­rázható meg ezen tünemény ? Azon nagy hatás, melyet e hatalmas szellem előidézett, ama márvány­­szobrokra emlékeztet, melyek Thorwaldsen vésőjé­ből kerültek. Eleinte alig vagyunk képesek felfogni, hogyan bűvölhet el ennyire az egyszerű szép. De ha a bámulat első behatása megszűnt, rögtön felis­merjük a titkot.“ Szól azután Deák jelentékeny sze­repléséről, kiemelvén mély bölcseségét s e tekin­tetben előnyösen hasonlítja össze a nagy Pitttel. Végül igy fejezi be szavait: „Az ő emléke egészen tisztán áll a mi (osztrákok) szemeink előtt. Ő volt a valódi alkotmányosság valódi hőse s mi a ha­zájára nézve kipótolhatatlan irányában csak a fel­tétlen tisztelet adóját fejezhetjük ki.“ — A „Neues Fremdenblatt“ már a szom­bat esti lapban gyászkeretben közli vezérczikkét s ezután az utolsó napokról szóló részletes tudósítá­sokat. Vezérczikke a legmelegebb elismerés hang­ján van írva. Korunk legnemesebb, legönzetlenebb patriótájának szive szűnt meg dobogni, az ékesen szóló alak örökre bezárult, egy nemzet bölcse, kit nemzete minden fia istenitett, kit az egész világ tisztelt, becsült s szeretett, meghalt. Deák Ferencz, Magyarország csillaga, megszűnt világítani, s nem csak szűkebb hazája, de az egész világ fájdalomtól megkövülve tekint azon helyre, hol ő sok ideig fény­tért, mert benne az összes emberiség fényével rokon szellem, korunk legnagyobb férfiainak egyike tért vissza a mindenségbe“. A vasárnap reggeli szám Deák életrajzával, utolsó órái részletes leírásával van telve s ezenkívül egy hosszabb vezérczikkben ír Deák Ferencz politikai működésének azon ágáról, mely különösen Ausztriára vonatkozik. Szép mon­dás e tekintetben, hogy Deáknak sikerült a király­ban felébreszteni a polgárok iránti tiszteletet. A cseh lapok, úgy a „P­ökrök“, mint a „N­a r­o­d­n­i L­i­s­t­y“ is Deák Ferencz életrajzának szentelik vezérczikkeiket. Méltó és érdemelt hálával adóznak emlékének. Az utóbbi röviden annak élet­folyamát elősorolva, Széchenyivel és Kossuthtal ha­sonlítja össze, állítván, hogy Deák a lángészt, a teremtő erőt, a messze terjedő terveket illetve, az említett két államférfi mögött hátra marad, de a nyu­­goti megfontolást, a mély elmét, a pontos és vilá­gos ítélő tehetséget és a politikai bölcseséget illetve, Deáknak Magyarországon nem volt párja. A bölcs, szok­ás nyugalommal tekintette Deák az embereket és azok viszonyait i­s ily ember volt Deák egész életén át. Szerény, becsületes és minden tekintet­ben liberális hazafi; csak ő volt képes azt kivívni, a­mit a magyarok a szadovai esemény után nyertek : az ön­álló magyar minisztériumot. „Ámbár ő felségeik szokták az „öreg urat“, „kedves Deákunk“-nak nevezni, ő mindig oly egyszerű, oly szerény ma­radt, mint azelőtt is. — Mikor fog részünkre oly férfi születni, mint Deák volt ? A „z ökrök“ a „Deák sírján“ föliratú czikkében az elhunyt nagy hazafi érdemeit magasz­talva, végül ezeket mondja: „Deák nem tagadta, hogy a cseh koronának Ausztriában ugyanazon jo­gai vannak, mint a magyar koronának is, és hogy ezek a birodalom főoszlopai. Deák hálával elismer­te azon támogatást, melyben a cseh képviselők a magyarokat részesíték, s megígérte, hogy a barát­ságot barátsággal vissza fogja fizetni, és ezt nem csupán az elismerés vagy háladatosság szempont­jából, hanem a politikai óvatosságból. „Ne gondol­játok — mondotta Deák a cseheknek, — hogy mi a történelemből mit sem tanultunk; ha a magyarok a fehér hegytől meg nem futamodnak, nem lett volna Világosunk"­. A felső­ház reformjáról *) I. Után útfélen mindenki a közigazgatási bizottságról szóló törvényjavaslatról beszél. A törvényhozó körökben, a fővárosi sajtó­ban, a­mint látom, ki ellene, ki mellette, tűzzel-vassal. Mi ej javaslat ellen gyönge szavunkat nem emeltük, de lelkes védelmére sem keltünk; nem azért, a­mit benne ta­lálunk, mint inkább az idő miatt, a­mikor az fölmerült. Tartalmára nézve, nem tagad­juk, ébredtek aggodalmaink, de éppen oly őszintén valljuk be, hogy ezeket j­ó rés­z­­b­e­n eloszlatták miniszterelnökünk ország­gyűlési beszédei. Behozatalának idejére nézve azonban eszünkbe jut éppen miniszterelnö­künk érintett beszéde, melyben kiemelvén a megyék érdemeit a múltból, azt mondja, hogy azokat a­z élet fejlesztette oda, hogy oly fontos szerepet voltak képesek vinni. *) E két czikkre megjegyzéseink lesznek, melyeket megjelenésük után mondunk el. Szerk. : De hát, hogyan fejleszsze az élet ismét a mos­­­­tani kor, a jövő igényeihez képest a tör­vényhatóságokat, ha minden évtized alatt kétszer új törvényt hozunk rájuk ? Csak azért tévedtünk e javaslat­ra, mert az a felett folyt vitákban min­denütt legtöbbet emlegetik a megyéket, a törvényhatóságokat, autonómiát, önkormány­zatot, és ez, nem tagadjuk, kedvencz esz­­t­máink közé tartozik. A megye pártolói és ellenei közti vitában őszültünk meg, és, habár tétova nélkül a megye pártolói közé sorakoztunk minden alkalommal, tekintet­­ nélkül arra, többségben voltunk-e a jelen­­­­levők közt vagy egyedül,­­nem tagadtuk­­ soha, és most sem titkoljuk, hogy a kiin­­­­dulási pont, az érvelés, sőt a mellékczélek­­ tekintetében is éppen annyira külön uton­­ járunk a megye védőitől, mint elleneitől. A fő czél, hogy megyei életünk (ha ön­­i magában el nem enyészik) szándékosan el­­ ne ölessék, és különösen, mint a „centrali­­­­satio és bureaucratia ellentéte" lehetőleg­­ fenntartassék, kérdésen felül áll. Ebben a­­ megye védőivel teljesen egyetértünk. Igen, de mit hangoztatnak a megye­­ védői, főleg eleitől fogva, mint főérvet a régi­­ megyék hatáskörének fenntartása mellett, és­­ egyszersmind mint annak egyik (tehát az­­ imént felhozott főczélhoz képest minden­­­esetre csak mellék­ czélját ? Az ellent­­­­állá­si jogot, íme itt már eltérnek utaink és mi,­­ megengedve, sőt teljes mértékben elismer­­­­ve, hogy alkotmányunk fennmaradását egé­­­­szen a megyéknek, és a megyékben­­ nagy részben ezen ellentállási jognak­­ köszönhetjük a múltban, a jelenre nézve , készségesen elismerjük, hogy mostani kor­mányformánk irányában s azzal szemben erre mentül kevesebb szükségünk van, és, habár szeretnénk a prófétának szemébe néz­ni, a­ki arról biztosít, hogy arra szüksé­günk nem is lesz, készségesen és szíve­sen lemondunk ezen jogról, a megye ezen ,,attributum“-áról, csakhogy egy másikat menthessünk meg. Egy “másik „attribútumba a megyé­nek az önkor­m­á­n­y­z­a­t. Erről is igen sokat beszéltünk és beszélünk évtizedek óta,és ezt kü­lönösen emlegetik a mostani viták alatt, és pedig­­ ez sem az, melyért tollunkat kezünkbe vettük, ez sem az melyért — mint a megyei élet eszméjének védője, utolsó harczunkat víni kivánjuk. Az „önkormány­zat“ alatt értjük egy részről az oly alkot­mányt, a mely mellett az állam központi kormánya­ csakis azt tegye közvetlenül maga, a­mit csakis ő tehet, a többit te­gyék, intézzék a törvényhatóságok, és ért­jük másrészről azon jogunkat, hogy a tör­vény végrehajtóit — különösen a közigaz­gatás terén — magunk szabadon v­á­l­a­s­z­s­z­u­k. Bár­mily meglepő lesz is olvasóinkra nézve, mi még ezekben sem találjuk a régi m­e­g­y­e azon „attributumsi­át, azon utolsó bástyáját, a­melyet a betolakodott győztes ostromlóval együtt jégbe repítsünk, mintha azzal már minden veszve volna. Két ágát különböztettük meg az ön­­kormányzatnak. Egyiket abban találtuk, hogy a­mit lehet, magunk intézzünk el: a köz­ponti kormány csak a­mit mi elintézni ké­pesek nem vagyunk. Ám ha az a központi kormány, az a felelős minisztérium, abban tetszik magának, hogy mindent maga in­tézzen, maga végezzen, minden terhet a maga vádaira vegyen, ez ellen ugyan men­tül kevesebb kifogásunk lehet, ha az igaz­gatás így olcsóbb is, vagy legalább drágább nem lesz. De azután, ha minden bajért a kormányt okozzuk és kárhoztatjuk, ne ve­gyék nekünk rész néven! A másik ágát az önkormányzatnak a tisztviselők választásában találtuk. Midőn 1869-ben az első fokú bírák választását vették ki kezünkből, mi védtük azt köröm­­szakadtig, és — fájdalom csak saját me­gyénkben — oly szerencsések voltunk, hogy e tárgyban tett indítványunk itt a megyén egyhangúlag elfogadtatott. Megmondtuk ak­kor, hogy ez oly halálos csapás a megyékre, a­melyből felüdülni aligha lesznek képesek; megmondottuk, hogy elvesztvén most a bí­rák választási jogát, ha majd a közigaz­gatási tisztviselők választása vagy kineve­zése jön kérdésbe, mi akkor hallgatunk, mert akkor már a közigazgatási tisztvi­selők választása mellett harc­olni se érde­mesnek, se sikert ígérőnek nem találhat­juk, mert — gyarló nézetünk szerint — erősebb érvek hozhatók fel a közigazga­­­­tási — mintsem a bírói tisztviselők kine-­­ veztetése mellett. Mia tehát rá került a sor, ha csakugyan­­­úgy kívánja az ellenállhatatlan áramlat, ké­szek vagyunk a tisztviselők választásáról, a tulajdonképeni önkormányzatról is lemon­dani. Ha a most tárgyalás alatt levő tör­vényjavaslat ezt meg nem kívánja — an­nál jobb. Mi marad meg hát akkor még a me­gyéből, kérdik olvasóink, a­miről le nem mondunk? A mostani megyéből, az igaz,­­ semmi többé, de igenis, van még egy „attri­bútumba az 1848-ks megyének, a melyet tőle nem a törvényhozás eltökélt szándéka,a „prae­­meditált“ határozata, de a tények ragadtak el, a melyet, szerintünk, annak megtartani vagy visszaadni lehet és kell is, a melyről mi lemondani semmi áron nem akarunk, a melynek tényleges elveszte okozza a mostani megyék iránti érdekeletlenséget, s ez­által azok életképtelenségét. Ez nem az ellensze­­gülési jog, nem a választás, nem az önkor­mányzat, az „administrate", de a megyék politikai élete, világosabban mondva, be­folyásuk a törvényhozásba. Nem akarunk félreértetni. Semmi szán­dékunk, a jelenben fennálló viszonyon (vagy viszony­tal­anságon), a megyék és országgyű­lési képviselők közt változtatni. Eszünk ágá­ban sincs a mostani képviselőket a megye, tehát egy oly testület ellenőrködésének vagy utasítási jogának alávetni, a­mely őket nem választotta; valamint azt sem szándékozunk indítványozni, hogy őket ne a mostani vá­lasztókerületek, de a megyék válaszszák. Érintetlenül hagyva a mostani képviselőket és képviselőházat, véljük, és kívánjuk mi a megyéknek megadatni az őket megillető — mert csak tényleg elvesztett, de nem törvé­nyileg elvett — közvetlen befolyást a tör­vényhozásra. Mielőtt eszménket tüzetesen és részle­tesen fejtegetnék, bevalljuk, hogy az nem kizárólag saját találmányunk, és meg­mondjuk, hogy példát is tudunk rá mutatni egy nyugati hatalmas államban. Jónak lát­tuk eme megjegyzést tenni, mert tudjuk, hogy sokan elolvasásra sem méltatnák, a­miről azt hinnék, hogy „olyan nincs sehol a világon", és ama vallomást azért, nehogy bárki is ránk foghassa, hogy az idegen tol­lakkal ékeskedő madár bűnébe estünk. És most a dologra! M­a­t­o­l­a­y Etele: Külön von­atott. A gyászkiséretnek a vidékről való közlekedé­sét megkönnyítendő a többi vasutak példájára a déli vasúttársaság is rendez külön vonatokat, s 50°/0 árleszállítást enged. Ezen árleengedés a Budapestre február 1-től február 2-áig éjjel bezárólag a Buda­pestről visszautazásra február 7-nek estéjéig ér­vényes. Az osztrák államvaspálya-társaság a kö­vetkező hirdetést közli: Deák Ferencz temetése al­­­kalmából az o­s­ztr­ák-a­l­lám vasút vonalán f. é. február hó 2-án Bécsből Budapestre, valamint Temes­várról Budapestre — a legtöbb közbeeső állomásokon való megszakítással — egy-egy külön vonat fog közlekedni. Ezen vonat Bécsből estel­ 10 órakor elindul­ván, február 3-án reggeli 7 óra 35 perczkor Buda­pestre érkezik. Az elindulás Temesvárról estel­ 10 óra 25 perczkor, az érkezés Budapestre február 3-án reggeli 8 óra 27 perc­kor történik. A menetdíj mindhárom kocsiosztályra nézve 50 százalékkal lejebb szállíttatott. A visszautazásra szóló menetjegyek érvénye az összes személyvonatoknál — a futárvonatok ki­vételével — bezárólag febrár hó 7-ig terjed. A királyné csütörtökön délután öt óra­kor Deák temetése végeztével utazik Bécsbe. Má­ria Valéria főherczegnő azonban, minthogy most nem a legegészségesebb, s éjjel nem utazhatik, már csütörtökön reggel megy fel. Ő felsége a király lejövetelére vonatko­zólag még nincs megállapodás. A keleti vasút közgyűlése,mint már esti lapunk jelentette, elfogadta a kormánynyal kötött szerződést. Ennek folytán a kormány már holnap átveszi a vasutat. Az átvétellel m­egbizattak: Z­á­­b­o­r­s­z­k­y osztálytanácsos, Langer a vasúti fő­felügyelőség vezetője és Nagy János, a vasútépi­­tészeti főfelügyelőség vezetője, kik a szerződés ér­telmében a törvényhozás e részbeni végleges intéz­kedéséig a vasút ügyeit az igazgatótanácscsal egyetértőleg vezetendik. Ifjabb gr. Ló­n­y­a­y Menyhértet a budapesti kir. tvszék a főrendiháztól kikérte, hogy katona-ujoncz-ál­­litás előli szökés miatt büntető eljárást indíthasson el­lene ; a főrendiház mai ülésében a mentelmi bizott­ság ajánlatára a törvényszéket indokolatlan megkeresésével elutasította s ifjabb gr. Lónyay Menyhértet nem adta ki.

Next