Ellenőr, 1876. február (8. évfolyam, 31-59. szám)
1876-02-01 / 31. szám
tartott ülésében elhatározta,hogy Deák Ferencz nagyhazánkfia temetésénél egy, az alelnök vezetése alatt mindkét osztály képviselőiből és a titkárból álló küldöttség által részt veend és mindkét kereskedelmi grémium, továbbá a kereskedelmi csarnok, a Lloyd társulat és az áru- és értéktőzsde képviselőivel egyetemlegesen a nagy hazafi sírjára egy koszorút leteend. — B. Edesh cm - Gyulay altábornagy három katonai zenekart bocsátott át a rendező bizottságnak a temetés alkalmára. — A nemzeti színház tagjai Szigligeti Ede igazgató vezetése alatt testületileg jelennek meg a temetésen; a szombati requiemen a nemzeti színház személyzete a Verdi requiemet fogja előadni. A plébánia templom ez alkalomra egészen gyászfátyollal vonatik be. — Az orsz. kisdedovó egyesület elhatározta, hogy Deák Ferencz temetésén elnökei által magát képviseltetni fogja s koporsójára, mint a kisdedek kiváló barátjáéra, gyászkoszorút tűz. — A budapesti kávés ipar-társulat testületileg vesz részt a temetésen. — A legfelsőbb törvényszékek és biróságok február 3-án (a temetés napján) nem tartanak tanácskozást, s testületileg jelennek meg a gyászünnepélyen. Az egyetemi tanács tegnap délelőtti rendkívüli ülésében elhatározta, hogy Deák halála felett jegyzőkönyvileg mély fájdalmát fejezi ki, az egyetemi előadások a temetés napján szünetelnek, az egyetem tanári kara testületileg vesz részt a temetésen. Az egyetemi és műegyetemi olvasókör már felhívta az ifjúságot, hogy a közzéteendő időben az egyetemre gyülekezzék, innét testületileg fog a temetési menethez csatlakozni ; az ifjúság nevében az olvasókör babérkoszorút vitet majd a koporsó előtt. Az olvasókör fekete tábláján e felhívás intéztetik a két egyetem ifjúságához: „A nemzet gyászba borult. Nagy fiának vesztét siratja. Fájdalommal telt az ifjuság szive ! Fejezzük ki tehát ezen benső érzelmünket külsőleg is az által, hogy Deák Ferencz elhunyta miatt gyászfátyollal övezzük körül kalapjainkat. Ezen fátyolt a kör társalgó termében kaphatni.“ — W . a 11 J. angol író, ki „Hungarian Celebrities“ czim alatt egy munkát irt a magyar celebritásokról, Tisza Kálmánnál jelentkezett s tudata, hogy itt lesz a Deák temetésén s a gyászünnepélyről az angol lapokat értesítni fogja. — Rogeard a „Rappel“ és más franczia lapoknak lesz referense. — A bécsi lapok külön tudósítókat küldenek a magyar fővárosba ez alkalomból. — A szabadkőmivesek Deák koporsójánál szintén megjelennek, s koszorút tesznek rája. — Az iparkaszinó tegnapi gyűlésében elhatározta, hogy legmélyebb fájdalmának jegyzőkönyvileg ad kifejezést, s az országos bizottság elnökének a jegyzőkönyvi kivonatot megküldi, s egyszersmind tudatja, hogy a temetésen testületileg vesz részt. A megyékből már több küldöttség érkezett Deák Ferencz temetési gyászünnepélyére. A vendéglők tömve vannak, s előre lefoglalva. Egyes küldöttségeket magánházakban fognak elhelyezni. — A főrendiház tagjai, hir szerint, tizenkettes bandériumot alakítanak, hasonlókép az egyetemi ifjúság is. — A magarathleticai club tegnapi közgyűlésén határozatba menvén, hogy az egylet Deák Ferencz temetésén testületileg vesz részt, alulírt titkárság felhívja a club minden tagját, hogy e végett folyó hó 3-án d. e. 9—10 óra közt, a tagsági jelvényt, mely gyászba vonandó, mellékre tűzve, a lovarda helyiségében összegyűlni szíveskedjenek, hogy onnan a temésre testületileg induljunk. Az elnökség nevében Császár F., titkár. — Deák Ferencz alapítvány. A pesti izr. nőegyletnek ma (31.) tartott választmányi ülésében az elnökség indítványa folytán elhatároztatott, hogy az egylet Deák Ferencz nagy hazánkfia dicső emlékezetének megörökítésére leányárvaházában egy Deák Ferencz alapitványt fog létesíteni. A végtisztességnél az egylet küldöttség által lesz képviselve, mely a koporsóra koszorút fog letenni. — A pesti h. e. takarékpénztár egyesület anyaintézete, valamint teréz és józsef ferenczvárosi fiókpénztárainál is február 3-án csütörtökön a kezelés reggeli 8 órakor fog megkezdetni s tart 10 óráig, a mikor néhai Deák Ferencz temetése alkalmából a hivatalok bezáratnak. A pesti nemzeti dalkör február 4-ére hirdetett estélye a nemzeti gyász miatt 11-ére halasztatik s a dalkör a temetésen testületileg megjelenik. A lapok gyásza. Nemcsak a főváros lapjai, de a vidéki közlönyök is, melyekhez a hir elég jókor elhatott, gyászkeretben jelentek meg. A nemzet nagy vesztesége felett elnémul minden kicsinyes pártnézet, személyes és nemzetiségi tekintet egytől-egyik öszszeéreznek a nagy fájdalomban. Még az oláh „Abna“ is gyászkeretben jelent meg s Deák elhunytáról a következő melegséggel ir. A nagy Deák Ferencz a magyarok által általánosan bámult és dicsőített férfiú, az „ország bölcse“, miként nevezi őt 8 év óta a közvélemény, megszűnt élni ! TÁRCZA. Más harczok, más fegyverek. ELBESZÉLÉS. IRTA KAZÁR EMIL. (Folytatás.) II. A tavezavári kastély nagy termének erkélyéből egy nyári délután egy öreg úr és egy fiatal hölgy szemlélték a leáldozó napot, mely már eltűnt a szemközti hegyek mögött, de sugarai még ott fénylettek a többi hegy ormain. Az öreg ur maga Adám gróf, közel a hetvenedik évhez, melynek szikkasztó nyomai nagyon látszanak arczán; a mély barázdák közé egy pár sebforradás is belevegyül, párbajok és harezok emlékei. Látva ez arezot, önkénytelenül a régi pénzeken látható arezok jutnak eszünkbe. Valami kopott, valami egybemosódó van rajta, s kifejezésében mindig egyforma és merev. Az ajkak körül van csak mozgékonyság , az idegesség, vagy tán az agg kor gyöngeségének reszketegsége, de ezt is eléggé eltakarja a vastag ősz bajusz. Tekintete bágyadt, mintha szemei elfáradtak volna már a nézésben. Homloka sima, mintha kőből volna, haja gyér, mint a szirteken tengődő fű. Termete csontos, s hajdan magas volt, de most görnyedt, mintha összeroskadni készülne. Az öreg úr viharos életet futott meg és sokáig gyötrődött várfogságban. Egészen feketébe van öltözve, mintha estélyre készülne, s a keztyűt is ott szorongatja markában, míg jobbjával ezüst fogójú spanyol nádbotra támaszkodik. Leánya, Sarolta, legszebb korában van, a husz évnél. Imponáló alak, büszke szép arczczal. Azt mondják, éppen olyan, mint anyja, kinek szépségéről sokat beszélnek. Lent a völgyben a hazatérő munkások zaja és éneke hangzik. Az utakon csoportok mennek haza a falvak felé, s a réteken a legelő csordát hajtják össze. — Mit építenek ott ? — kérdezi Sarolta, egy közeli dombra mutatva, melynek aljánál hegyi patak csörtet tova. — Fürészmalmot — válaszol a gróf, tompa, ércznélküli hangon. — Azon a dombon állította fel az ellenség ágyúit, mikor ostromolt bennünket ? Nemde atyám . — Igen. A labanczok is ágyaztak onnan, de ott is hagyták valamennyi ágyujokat. — Ki építteti a fürészmalmot ? — Az árendás zsidó. — No, annak nincsenek ágyúi, — szólt mosolyogva Sarolta, s a táj más része felé Urduit. Ádám gróf tovább is nézte azt a dombot, melyről hajdan ágyuk dörögtek, s melynek aljába most fűrészmalmot építtet az árendás zsidó. — Sarolta — szólalt meg hosszas szünet után a gróf, s udvariasan az erkély ajtaja felé mutatott. — Bemenjünk? — kérdezte a hölgy, s az atyja által kitárt ajtón belépett a terembe. Az öreg ur a teremben két széket úgy fordított, hogy szemközt legyenek azok egymáshoz. Az egyiket kijelölte Sarolta számára, s a másikat ő foglalta el. — Valamit akarsz mondani, atyám ? — kérdezte Sarolta, figyelmesen függesztve tekintetét a grófra. Ádám gróf helybenhagyólag intett fejével. Mindkét kezét rátette a nádbot fogójára, s egy pillanatig gondolkozva szegezte le szemeit a földre. — Géza báró tegnap megkérte kezedet. Sarolta elpirult. — Előbb velem szólt, — válaszolt halkan. — Szereted? — Igen. Ádám gróf fölemelte fejét, és szemeivel az üres jégbe nézett. Valódi numismaticus arcza volt, a maga kopottságában és érez hidegségében. — A báró nem elég gazdag. —• Istenem! — kiáltott megijedve a leány, s fölkelt a székről. Atyja kezével intett, hogy legyen nyugodt, és Sarolta zavarodva ült ismét vissza. — Szeretjük egymást, — szólt reszketve. — Nem lehetsz az övé. — Mert nem elég gazdag ? — kérdezte hevesen Sarolta. — Ha gazdag volna, akkor sem, — válaszolt atyja egy pillanatnyi szünet után. — Pedig mindig becsülve nyilatkoztál felőle, — folytatta Sarolta, növekedő nyugtalansággal és égő arccal. — Becsülöm is, mert eszes, derék ember. — Mért akadályoznád tehát boldogságunkat? — szólt a grófnő kérőleg. — A báró nem elég gazdag, te pedig szegény vagy. Sarolta fölállt és bámulva tekintett atyjára. — Szegények vagyunk ? — kérdezte meglepetve. — Szegények. A báró családja még nem tudja, s azt hiszi, hogy benned gazdag nőre talált. Ha értesülnek a valóról, úgy tekintenek rád, mint aki megakadályoztad a család terveit. Géza báró derék férfiú, hivatása van, hogy a nyilvánosság terén is kitűnjék. Szabadon választhat és teljesítheti családja vágyait, helyre állíthatja családja régi fényét. Sarolta, meg akarnád-e semmisíteni egy család reményeit? Sarolta fájdalmasan szorította kezét szivére. _ — Gyűlölni fognak, — folytatta Ádám gróf. — Én tudom, hogy már van valaki, a kit Géza bárónak kiszemeltek, mielőtt téged ismert volna. Vissza kell utasítanunk a bárót, amint hogy viszsza kellene utasítanunk, ha dúsgazdag volna, mert te szegény vagy. Sarolta, légy büszke. — Szerencsétlen leszek. — Erős szivünek kell lenned. — Az én szivem szeret. — Bátyádat, Dezsőt is szeretned kell. Sarolta nem értette, mire vonatkozik atyja e megjegyzése, és aggodalmasan kérdezte: — Mi történt bátyámmal? Az öreg gróf merev tekintete minden irány nélkül szóródott szerteszét, mig végre leánya arczán pihent meg. Itt fájdalmat s belső küzdelmet láthatott. — Bátyád utolsó férfi családunkban. Én a sir ajtaján kopogtatok már, ő rá most köszönt az élet. Amit megmenthetünk vagyonunkból, legyen az övé. Az sem sok, de mégis több, mintha te is osztoznál vele. Sarolta, mindenről le kell mondanod. — Szívem vágya nekem a minden. — Arról is le kell mondanod. — Akkor úgy sincs számomra többé semmi. — Van. — Mi az? — kiáltott Sarolta. — Azárda. ■— Én istenem! — sikoltott föl a fiatal hölgy, és esdekelve ragadta meg atyja kezét. — A zárda, — ismételte atyja, — a hová elvonulhatsz szegénységeddel, a nélkül hogy éreznéd súlyát, és büszkeségeddel, a nélkül, hogy a világ megtörhetne. — Ahol önmagam zúzzam össze! Sarolta elfedte arczát és sírt. Ádám gróf lecsukta szemeit és hallgatott. A fiatal hölgy egyszerre szenvedélyesen fölemelte fejét, letörülte könnyeit és indulatosan oda fordult atyjához. — Mért kell nekem eltemetni magamat, mért kell élőhalottá lennem ? — Elmondtam. — Én nem tudom ezt megérteni. — Bátyádért kell áldozatot hoznod. — És ki okozta, hogy én áldozat legyek? Ádám gróf fölemelte csontos kezeit, s végig mutatott a falon. Ott függtek az ősök arczképei, vértesen, buzogányosan, dárdákra támaszkodva, s valamennyien oly hidegen néztek a lányra, mint Ádám gróf. — Mi! — szólt komoran Ádám gróf, s aztán lehajtva fejét, ugyanazon a komor hangon még hozzá tette: — És én! — Atyám, édes atyám ! — kiáltott fuldokolva Sarolta, s megcsókolva atyja sima homlokát, térdre borult előtte. Az öreg gróf mind a két kezét leánya fejére helyezte, s aztán úgy hajtotta rá, a maga fejét is. Sarolta zokogott. Atyja ekkor is néma maradt. (Folytatása következik.) ha Magyarország fővárosa gyászba van öltözve, mindenütt leng a gyászlobogó. Deák másfél év óta szenved egy gyilkoló kórban, épp abban, melyben nagy főpásztorunk András meghalt. A magasb körök hetek óta elő vannak készülve a nagy rázkódásra s halála mégis mondhatlanul meglepte őket. Ma minden lap gyászban jelent meg, s hasábokat töltenek e férfi elméje, érdemei és erényei nagyságának kitüntetésére s halálával a magyar nemzetnek okozott nagy veszteségről, — de egy sem említi eredetét! Ez eszünkbe juttatja azt, mit sokszor hallottunk, hogy Deák eredetére nézve macedóromán volna, a Pescarok családjából. De bárminő eredetű volt is ő — élete — rendkívüli szellemi tulajdonai, mind a magyar nemzetnek voltak szentelve, melyet ő a hatalom polczára emelt. Legyen hantja könnyű s emléke örök. A külföld részvéte. A külföldi sajtó mily egyhangú részvéttel osztozik nagy fájdalmunkban: elbeszélik eddig közölt nyilatkozataik s tanúsítják az alábbi szemelvények. Bismarck lapja, a berlini „Nordd. Alig. Zeitung“ így ír: „Magyarország egy kitűnő hazafi koporsója mellett áll. Lecsukódtak Deák Ferencz szemei, melyeknek életében nem volt más feladatuk, mint hogy hazája jóléte fölött őrködjenek. A legritkább nemei jellemtulajdonok, politikai éleslátás bensőleg egyesülve a legtisztább honszeretettel, a legmocsoktalanabb, legönfeledtebb önzetlenséggel az aggkorú férfinak honfiai előtt egy patriarcha tekintélyét adták, kitől még ellenfelei sem tagadhatták meg a legnagyobb és megérdemelt nagyrabecsülést. Ausztriában sem viseltettek Deák iránt kevesebb tisztelettel, kivált miután 1867 óta hozzászoktak Deákot a dualismus jó szellemének tekinteni és Ferencz József császár többször jelét adta annak, hogy őszintén osztja a nagyrabecsülést, melyben a nagy hazafit mindenfelől részesítik“. A „Wahrheit“ nagyon melegen s élénken tudósítja olvasóit a nagy eseményről. Lapja minden rovatja telve van az erre vonatkozó dolgokkal. Vezérczikke „Ein grosser Bürger“ czím alatt, s tárczája „Vom Weisen einer Nation“ a legmelegebben szól azon férfiúról, a ki nemzetének büszkeségét képezte s általában az egész emberiség dísze volt.“ Szerinte az újabb időben csak két férfiú hasonlítható össze vele : Washington és Lafayette. „Ők s Deák az utókor előtt, mint az antik jellemnagyság példái fognak tündökölni.“ Az élők közül egyetlen sincs, ki vele versenyezhetne, még Thiers sem. Ugyanezen lap, valamint több más bécsi lap is érdekes részleteket közöl Deák életéből, kiemelvén, hogy a királyné őt „kedves Deák bácsi“-nak szokta nevezni. Az „Illustrirte Wiener Extrablatt“ vasárnapi száma már közli Deák arczképét, terjedelmes életrajzát sajátkezű aláírását s ezen kívül hosszabb hódolatteljes tisztelettel írt czikket közöl róla. Érdekes apróbb közleményei közül kiemeljük, hogy Deák már a 40-es években a védegyesület gyűlésén kivívta azt, hogy az országos bizottság tagjai közé egy zsidó polgár is beválasztatott. A „Tagesbote aus Böhmen“ Prágában megjelenő lap gyászkeretben közli Deák halálhírének tudósítását. Kiemeli, hogy e gyász Ausztriát is csak úgy érdekli, mint a magyarokat felsorolva Deák nagy érdemeit, szellemi nagysága fényes bizonyítékait, óhaját fejezi ki, hogy a magyarok tovább is kövessék az általa kijelölt utat, „mely az újabb történelemben egészen példátlanul áll“ s egy nemzetnek sem adatott meg. A ..Neues Wiener Tagblatt“ megható vezérczikket közöl: „A birodalom mindkét részére nézve — úgymond— valóban végzetteljes pillanatban halt el Deák Ferencz. Midőn a harangok a halotti ünnepélyre megrendülnek, midőn a halotti énekek felhangzanak, akkor gyakran elkésve jelenik meg a háladatosság, hogy a végtiszteleten részt vegyen, s a sírból ezen panasz hangzik: Miért tömjénetei most halottodnak, miért nem gondolkodtál jobban róla életében.“ Deákra azonban nem illenek e szavak, nála nincs értelmük s jelentőségük. Ő megnyerte már életében azon legnagyobb kitüntetést, mely felett egy nemzet rendelkezik, s érdeme is oly ritka, miszerint a legszigorúbb bírálat sem kénytelen visszavenni semmit abból, mit a lelkesedés pillanatában a nemzet megszavazott. Oly nemzethez tartozik ő, mely gazdag politikai vértanukban, oly korszaknak fia, melyben a politikai száműzetések napirenden voltak, és mégis csodálatosan a nélkül, hogy Deák politikai martyr lett volna, a nélkül, hogy dicsfényt adott volna neki a száműzetés, központja lett az imádással rokon köztiszteletnek s a magyar nemzet, őszinte ragaszkodása tekintetében páratlan volt irányában. Miként magyarázható meg ezen tünemény ? Azon nagy hatás, melyet e hatalmas szellem előidézett, ama márványszobrokra emlékeztet, melyek Thorwaldsen vésőjéből kerültek. Eleinte alig vagyunk képesek felfogni, hogyan bűvölhet el ennyire az egyszerű szép. De ha a bámulat első behatása megszűnt, rögtön felismerjük a titkot.“ Szól azután Deák jelentékeny szerepléséről, kiemelvén mély bölcseségét s e tekintetben előnyösen hasonlítja össze a nagy Pitttel. Végül igy fejezi be szavait: „Az ő emléke egészen tisztán áll a mi (osztrákok) szemeink előtt. Ő volt a valódi alkotmányosság valódi hőse s mi a hazájára nézve kipótolhatatlan irányában csak a feltétlen tisztelet adóját fejezhetjük ki.“ — A „Neues Fremdenblatt“ már a szombat esti lapban gyászkeretben közli vezérczikkét s ezután az utolsó napokról szóló részletes tudósításokat. Vezérczikke a legmelegebb elismerés hangján van írva. Korunk legnemesebb, legönzetlenebb patriótájának szive szűnt meg dobogni, az ékesen szóló alak örökre bezárult, egy nemzet bölcse, kit nemzete minden fia istenitett, kit az egész világ tisztelt, becsült s szeretett, meghalt. Deák Ferencz, Magyarország csillaga, megszűnt világítani, s nem csak szűkebb hazája, de az egész világ fájdalomtól megkövülve tekint azon helyre, hol ő sok ideig fénytért, mert benne az összes emberiség fényével rokon szellem, korunk legnagyobb férfiainak egyike tért vissza a mindenségbe“. A vasárnap reggeli szám Deák életrajzával, utolsó órái részletes leírásával van telve s ezenkívül egy hosszabb vezérczikkben ír Deák Ferencz politikai működésének azon ágáról, mely különösen Ausztriára vonatkozik. Szép mondás e tekintetben, hogy Deáknak sikerült a királyban felébreszteni a polgárok iránti tiszteletet. A cseh lapok, úgy a „Pökrök“, mint a „Na rodni Listy“ is Deák Ferencz életrajzának szentelik vezérczikkeiket. Méltó és érdemelt hálával adóznak emlékének. Az utóbbi röviden annak életfolyamát elősorolva, Széchenyivel és Kossuthtal hasonlítja össze, állítván, hogy Deák a lángészt, a teremtő erőt, a messze terjedő terveket illetve, az említett két államférfi mögött hátra marad, de a nyugoti megfontolást, a mély elmét, a pontos és világos ítélő tehetséget és a politikai bölcseséget illetve, Deáknak Magyarországon nem volt párja. A bölcs, szokás nyugalommal tekintette Deák az embereket és azok viszonyait is ily ember volt Deák egész életén át. Szerény, becsületes és minden tekintetben liberális hazafi; csak ő volt képes azt kivívni, amit a magyarok a szadovai esemény után nyertek : az önálló magyar minisztériumot. „Ámbár ő felségeik szokták az „öreg urat“, „kedves Deákunk“-nak nevezni, ő mindig oly egyszerű, oly szerény maradt, mint azelőtt is. — Mikor fog részünkre oly férfi születni, mint Deák volt ? A „z ökrök“ a „Deák sírján“ föliratú czikkében az elhunyt nagy hazafi érdemeit magasztalva, végül ezeket mondja: „Deák nem tagadta, hogy a cseh koronának Ausztriában ugyanazon jogai vannak, mint a magyar koronának is, és hogy ezek a birodalom főoszlopai. Deák hálával elismerte azon támogatást, melyben a cseh képviselők a magyarokat részesíték, s megígérte, hogy a barátságot barátsággal vissza fogja fizetni, és ezt nem csupán az elismerés vagy háladatosság szempontjából, hanem a politikai óvatosságból. „Ne gondoljátok — mondotta Deák a cseheknek, — hogy mi a történelemből mit sem tanultunk; ha a magyarok a fehér hegytől meg nem futamodnak, nem lett volna Világosunk". A felsőház reformjáról *) I. Után útfélen mindenki a közigazgatási bizottságról szóló törvényjavaslatról beszél. A törvényhozó körökben, a fővárosi sajtóban, amint látom, ki ellene, ki mellette, tűzzel-vassal. Mi ej javaslat ellen gyönge szavunkat nem emeltük, de lelkes védelmére sem keltünk; nem azért, amit benne találunk, mint inkább az idő miatt, amikor az fölmerült. Tartalmára nézve, nem tagadjuk, ébredtek aggodalmaink, de éppen oly őszintén valljuk be, hogy ezeket jó részben eloszlatták miniszterelnökünk országgyűlési beszédei. Behozatalának idejére nézve azonban eszünkbe jut éppen miniszterelnökünk érintett beszéde, melyben kiemelvén a megyék érdemeit a múltból, azt mondja, hogy azokat az élet fejlesztette oda, hogy oly fontos szerepet voltak képesek vinni. *) E két czikkre megjegyzéseink lesznek, melyeket megjelenésük után mondunk el. Szerk. : De hát, hogyan fejleszsze az élet ismét a mostani kor, a jövő igényeihez képest a törvényhatóságokat, ha minden évtized alatt kétszer új törvényt hozunk rájuk ? Csak azért tévedtünk e javaslatra, mert az a felett folyt vitákban mindenütt legtöbbet emlegetik a megyéket, a törvényhatóságokat, autonómiát, önkormányzatot, és ez, nem tagadjuk, kedvencz esztmáink közé tartozik. A megye pártolói és ellenei közti vitában őszültünk meg, és, habár tétova nélkül a megye pártolói közé sorakoztunk minden alkalommal, tekintet nélkül arra, többségben voltunk-e a jelenlevők közt vagy egyedül,nem tagadtuk soha, és most sem titkoljuk, hogy a kiindulási pont, az érvelés, sőt a mellékczélek tekintetében is éppen annyira külön uton járunk a megye védőitől, mint elleneitől. A fő czél, hogy megyei életünk (ha öni magában el nem enyészik) szándékosan el ne ölessék, és különösen, mint a „centralisatio és bureaucratia ellentéte" lehetőleg fenntartassék, kérdésen felül áll. Ebben a megye védőivel teljesen egyetértünk. Igen, de mit hangoztatnak a megye védői, főleg eleitől fogva, mint főérvet a régi megyék hatáskörének fenntartása mellett, és egyszersmind mint annak egyik (tehát az imént felhozott főczélhoz képest mindenesetre csak mellék czélját ? Az ellentállási jogot, íme itt már eltérnek utaink és mi, megengedve, sőt teljes mértékben elismerve, hogy alkotmányunk fennmaradását egészen a megyéknek, és a megyékben nagy részben ezen ellentállási jognak köszönhetjük a múltban, a jelenre nézve , készségesen elismerjük, hogy mostani kormányformánk irányában s azzal szemben erre mentül kevesebb szükségünk van, és, habár szeretnénk a prófétának szemébe nézni, aki arról biztosít, hogy arra szükségünk nem is lesz, készségesen és szívesen lemondunk ezen jogról, a megye ezen ,,attributum“-áról, csakhogy egy másikat menthessünk meg. Egy “másik „attribútumba a megyének az önkormányzat. Erről is igen sokat beszéltünk és beszélünk évtizedek óta,és ezt különösen emlegetik a mostani viták alatt, és pedig ez sem az, melyért tollunkat kezünkbe vettük, ez sem az melyért — mint a megyei élet eszméjének védője, utolsó harczunkat víni kivánjuk. Az „önkormányzat“ alatt értjük egy részről az oly alkotmányt, a mely mellett az állam központi kormánya csakis azt tegye közvetlenül maga, amit csakis ő tehet, a többit tegyék, intézzék a törvényhatóságok, és értjük másrészről azon jogunkat, hogy a törvény végrehajtóit — különösen a közigazgatás terén — magunk szabadon válaszszuk. Bármily meglepő lesz is olvasóinkra nézve, mi még ezekben sem találjuk a régi megye azon „attributumsiát, azon utolsó bástyáját, amelyet a betolakodott győztes ostromlóval együtt jégbe repítsünk, mintha azzal már minden veszve volna. Két ágát különböztettük meg az önkormányzatnak. Egyiket abban találtuk, hogy amit lehet, magunk intézzünk el: a központi kormány csak amit mi elintézni képesek nem vagyunk. Ám ha az a központi kormány, az a felelős minisztérium, abban tetszik magának, hogy mindent maga intézzen, maga végezzen, minden terhet a maga vádaira vegyen, ez ellen ugyan mentül kevesebb kifogásunk lehet, ha az igazgatás így olcsóbb is, vagy legalább drágább nem lesz. De azután, ha minden bajért a kormányt okozzuk és kárhoztatjuk, ne vegyék nekünk rész néven! A másik ágát az önkormányzatnak a tisztviselők választásában találtuk. Midőn 1869-ben az első fokú bírák választását vették ki kezünkből, mi védtük azt körömszakadtig, és — fájdalom csak saját megyénkben — oly szerencsések voltunk, hogy e tárgyban tett indítványunk itt a megyén egyhangúlag elfogadtatott. Megmondtuk akkor, hogy ez oly halálos csapás a megyékre, amelyből felüdülni aligha lesznek képesek; megmondottuk, hogy elvesztvén most a bírák választási jogát, ha majd a közigazgatási tisztviselők választása vagy kinevezése jön kérdésbe, mi akkor hallgatunk, mert akkor már a közigazgatási tisztviselők választása mellett harcolni se érdemesnek, se sikert ígérőnek nem találhatjuk, mert — gyarló nézetünk szerint — erősebb érvek hozhatók fel a közigazgatási — mintsem a bírói tisztviselők kine- veztetése mellett. Mia tehát rá került a sor, ha csakugyanúgy kívánja az ellenállhatatlan áramlat, készek vagyunk a tisztviselők választásáról, a tulajdonképeni önkormányzatról is lemondani. Ha a most tárgyalás alatt levő törvényjavaslat ezt meg nem kívánja — annál jobb. Mi marad meg hát akkor még a megyéből, kérdik olvasóink, amiről le nem mondunk? A mostani megyéből, az igaz, semmi többé, de igenis, van még egy „attribútumba az 1848-ks megyének, a melyet tőle nem a törvényhozás eltökélt szándéka,a „praemeditált“ határozata, de a tények ragadtak el, a melyet, szerintünk, annak megtartani vagy visszaadni lehet és kell is, a melyről mi lemondani semmi áron nem akarunk, a melynek tényleges elveszte okozza a mostani megyék iránti érdekeletlenséget, s ezáltal azok életképtelenségét. Ez nem az ellenszegülési jog, nem a választás, nem az önkormányzat, az „administrate", de a megyék politikai élete, világosabban mondva, befolyásuk a törvényhozásba. Nem akarunk félreértetni. Semmi szándékunk, a jelenben fennálló viszonyon (vagy viszonytalanságon), a megyék és országgyűlési képviselők közt változtatni. Eszünk ágában sincs a mostani képviselőket a megye, tehát egy oly testület ellenőrködésének vagy utasítási jogának alávetni, amely őket nem választotta; valamint azt sem szándékozunk indítványozni, hogy őket ne a mostani választókerületek, de a megyék válaszszák. Érintetlenül hagyva a mostani képviselőket és képviselőházat, véljük, és kívánjuk mi a megyéknek megadatni az őket megillető — mert csak tényleg elvesztett, de nem törvényileg elvett — közvetlen befolyást a törvényhozásra. Mielőtt eszménket tüzetesen és részletesen fejtegetnék, bevalljuk, hogy az nem kizárólag saját találmányunk, és megmondjuk, hogy példát is tudunk rá mutatni egy nyugati hatalmas államban. Jónak láttuk eme megjegyzést tenni, mert tudjuk, hogy sokan elolvasásra sem méltatnák, amiről azt hinnék, hogy „olyan nincs sehol a világon", és ama vallomást azért, nehogy bárki is ránk foghassa, hogy az idegen tollakkal ékeskedő madár bűnébe estünk. És most a dologra! Matolay Etele: Külön vonatott. A gyászkiséretnek a vidékről való közlekedését megkönnyítendő a többi vasutak példájára a déli vasúttársaság is rendez külön vonatokat, s 50°/0 árleszállítást enged. Ezen árleengedés a Budapestre február 1-től február 2-áig éjjel bezárólag a Budapestről visszautazásra február 7-nek estéjéig érvényes. Az osztrák államvaspálya-társaság a következő hirdetést közli: Deák Ferencz temetése alkalmából az osztrák-allám vasút vonalán f. é. február hó 2-án Bécsből Budapestre, valamint Temesvárról Budapestre — a legtöbb közbeeső állomásokon való megszakítással — egy-egy külön vonat fog közlekedni. Ezen vonat Bécsből estel 10 órakor elindulván, február 3-án reggeli 7 óra 35 perczkor Budapestre érkezik. Az elindulás Temesvárról estel 10 óra 25 perczkor, az érkezés Budapestre február 3-án reggeli 8 óra 27 perckor történik. A menetdíj mindhárom kocsiosztályra nézve 50 százalékkal lejebb szállíttatott. A visszautazásra szóló menetjegyek érvénye az összes személyvonatoknál — a futárvonatok kivételével — bezárólag febrár hó 7-ig terjed. A királyné csütörtökön délután öt órakor Deák temetése végeztével utazik Bécsbe. Mária Valéria főherczegnő azonban, minthogy most nem a legegészségesebb, s éjjel nem utazhatik, már csütörtökön reggel megy fel. Ő felsége a király lejövetelére vonatkozólag még nincs megállapodás. A keleti vasút közgyűlése,mint már esti lapunk jelentette, elfogadta a kormánynyal kötött szerződést. Ennek folytán a kormány már holnap átveszi a vasutat. Az átvétellel megbizattak: Záborszky osztálytanácsos, Langer a vasúti főfelügyelőség vezetője és Nagy János, a vasútépitészeti főfelügyelőség vezetője, kik a szerződés értelmében a törvényhozás e részbeni végleges intézkedéséig a vasút ügyeit az igazgatótanácscsal egyetértőleg vezetendik. Ifjabb gr. Lónyay Menyhértet a budapesti kir. tvszék a főrendiháztól kikérte, hogy katona-ujoncz-állitás előli szökés miatt büntető eljárást indíthasson ellene ; a főrendiház mai ülésében a mentelmi bizottság ajánlatára a törvényszéket indokolatlan megkeresésével elutasította s ifjabb gr. Lónyay Menyhértet nem adta ki.