Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)
1876-04-14 / 103. szám
fontolni, hogy a dicsőség e fokozott mérvét a dicsőség elnyerése eszközeinek helyes megválasztása fogja csak megteremthetni. Az eddig sajnosan tappasztalt hiányok mutatják, hogy azok ferde követeléseit a közönségnek jóformán minden tagja érzi, a hiányok orvoslásáért tehát az egész közönség hálája lesz jutalom. A már megalkotott s életbelépésük küszöbén álló kereskedelmi és hiteltörvények a közönségnek csak egy részét érdeklik közvetlenül, az ügyek azonban kivétel nélkül az egész közönséget a leglényegesebb jogviszonyokban vonják körül, mert kétségkívül mindenki meghal, s kétségkívül mindenki hagy maga után rendezéstigénylő jogviszonyokat. Ha tehát ama törvények megalkotásában kormány, országgyűlés és egyénekrészéről oly dicséretes buzgalmat láttunk kifejteni, joggal föltehető s elvárható, hogy valahára ugyan a buzgalom érvényesülend ez ügyek rendezése körül is. A tényleg létező állapotok siralmas voltát fölösleges illustrálni. Itt van előttünk a kép, ismerjük annak minden részét. Halljuk az árvák panaszát, látjuk a hatóságok béna tehetlenségét, tapasztaljuk a hagyatékokra vonatkozó tulajdonjogok elrettentő módon összebonyolított s a közhitelre nézve felette veszedelmes voltát Lássuk a diagnosist. Ha ezt sikerült helyesen megállapítanunk, az orvoslás sikerének egyik föltételét már leírjuk. Hazánkban, fájdalom, ez ügyek helyes ellátása soha sem képezte az azok rendezésére hivatott körök komoly figyelmét. Nem igen törődtünk velük, aminek élénk bizonyítéka azon tapasztalati tény is, hogy akár a régi vármegyékben, akár az újabb közigazgatási szervezetben, akár a bíróságoknál, ha ezen testületek kitűnőségeit kívántuk megismerni, ilyeneket sokkal fölösebb számban találtunk a közigazgatás és törvénykezés akármely más ágában, mint az árvaszékeknél és gyámhatóságoknál. S ezzel reábukkantunk szomorú állapotaink két testvér alapokára, s ezek anyjára, azon megfoghatlan indolentiára, mely keleti vérünk sokat emlegetett s gúnyolt jellege. Soha sem tartunk a hagyatéki s gyámi ügyek ellátását szabályozó helyes rendszerrel, nem az ez Ügyek természetének megfelelő rendelkezések szerint eljáró okszerűen szervezett hatóságokkal s soha sem vállalkoztak ez ügyek ellátására kívánatos számban oly egyének, kik legalább egyéniségük előnyeivel ellensúlyozhatták volna a bajnak ily nagy mérvben meggyökerezését. Hozzájárult még a közigazgatási és törvénykezési életünkben a 48-iki időszak óta csaknem napirenden állott változás, mely körülménynek mindig bizonyos zavart előidéző hatása, hatványozva az ez ügyek iránt már fenntebb jelzett indolentiával, sehol szomorúbb következéseket nem vont maga után, mint e téren. Ily kevésbbé kecsegtető momentumok előzték meg s részben ma is jellemzik a jelenlegi tényleges állapotokat. Igenoldalú felfogás volna azonban a helyes hagyatéki eljárás feltétételeit csak a mondott körülmények körében keresni. Az örökösödési jogot, a végrendelkezést, a tulajdont, a családjogot szabályozó anyagi törvények, a telekkönyvi intézmény stb. mind szoros összefüggésben állanak a hagyatéki eljárás pontossága, gyorsasága s egyszerűségével. Egy helyes alapokon nyugvó hagyatéki eljárásnak szükségképen ezen intézkedéseket kell elfogadnia kiindulási pontokul. Tény az is, hogy a mondott jogviszonyokat szabályozó törvényeink hiányosak. Polgári törvénykönyvünk egyáltalán nincs. De e hiányok daczára lehetséges egy a czélnak mindenben megfelelő szervezet, annál is inkább, mert az érintett hiányok nem is oly igen érezhetőn nagyok. A magyar örökösödési törvények csak az öröklött s szerzeményi vagyon közti különbség, az özvegyi jog, az ingatlanokra vonatkozó s telekkönyvileg ki nem tüntetett közszerzemény s még néhány csekélyebb fontosságú s különfélekép magyarázott részeiben hathat bénítólag a hagyatéki eljárás gyors folyamára. A végrendeletek, öröklési szerződések , halálesetre szóló ajándékozások sokszor hajt okozott alakszerűsége immár törvény által szabályozva van. A tulajdonjog legfontosabb része, az ingatlanra vonatkozó, az országbírói értekezlet által érvényben hagyott telekkönyvi intézmény, illetve az osztrák polgári törvénykönyv idevágó rendelkezései fenntartásával elvileg s a mi tárgyunkra vonatkozólag eléggé biztos alapokon nyugszik. A családi kötelék, vérrokonság, a törvényen alapuló öröklési rend körül szintén elég határozott elveket tartalmaznak törvényeink, sőt a nők nagykorúságának szabályozásával elesett az eddig e tekintetben fennforgott (s hány udvarias „hagyatéki közeget“ nem kis zavarba hozott) természetellenesség is. Mindezek figyelembe vételével határozottan merem következtetni és ismételni, hogy a felezett anyagi hiányok daczára is teljesen lehetséges egy hagyatéki eljárás alapjait megvetni. De vegyük fel a jelenlegi tényleges állapotok kutatásának fonalát ott, hol az általános jellemzésnél abban hagytuk. A szerencsétlen körülmények között fejlődött rendszer és eljárás képestt a létesítésére behatott okokhoz. Ugyanazon zavart látjuk az egyes közegek eljárásának, illetőségének s működésének körében, amely rendszer nélkül azok különféle időben egymás mellé felállíttattak anélkül, hogy szervesösszefüggésükről behatóbban gondoskodtak s eljárásuknak legalább elveit szorosan meghatározták volna. Jelenleg a hagyatéki ügyek ellátása — a financiális tekinteteket mellőzöm — elsősorban a biróságok és gyámhatóságok között megoszlik — ezekhez segédközegekül a bírói kiküldöttek, most közjegyzők, szolgabírák és a községi elöljáróságok járulván. Ha a hagyatéki ügyek természetét absolut szempontból veszszük, az elsorolt közegekben tagadhatlanul megvannak elvben mindazon feltételek, melyek ez ügyek helyes elintézését sikeresen eszközölhetik, ugyannyira, hogy már itt kijelenthetjük, hogy e közegek czélszerű felhasználása, működésük rendszerének okszerű szervezete teljesen biztosítandják a czélt, anélkül, hogy idegen biallon szerinti újabb közegek felállítása, avagy intézmények meghonosítása bármi tekintetben indokolható szükséget képezne. Hogy e közegek, e jellegük meg nem felelhetnek rendeltetésüknek, annak oka részben az összes hagyatéki eljárást s a gyámhatósági teendőket szabályozó rendelkezések hiánya, különfélesége s ennélfogva bizonytalansága, továbbá illetőségi körük határozatlansága. E miatt az egyes bíróságoknál, árvahatóságoknál oly különféle gyakorlat fejlődött ki, hogy abban voltaképen eligazodni igen bajos. A két hatóság illetőségi körének határozatlansága, de különösen azon körülmény, hogy tényleg egyik hatóság sokkal nagyobb hatáskört bir ez ügyek ellátásánál, semmint a dolgok természeténél fogva megilletné, okozója azon huzavonának, mely az eljárás gyorsaságát lehetleníti. Lássunk csak egy gyakorlati esetet. Meghal egy munkás, hagy hátra tak.pénztári betétben, nejével összekuporgatott 300 frtot s két kiskorú örököst. Tegyük fel, hogy az esemény a fővárosban játszik. A halottkém jelentést tesz a kerületi elöljáróságnál a halálesetről, mely hatóság egy tagja megjelenik az elhunyt özvegyénél a haláleset fölvétele végett. Constatáltatván, hogy hivatalos beavatkozást igénylő kiskorúak vannak örökösül érdekelve, az özvegy által gyanútlanul hagyatéki vagyonként bevallott takarékpénztári könyvecske hatósági őrizet alá vétetik. Az özvegy abbeli előadása, hogy e csekély pénz fele, mint közös szerzemény, az övé, továbbá, hogy kellene fedeznie a temetési költségeket, ebből fizetnie a küszöbön álló évnegyedkor a lakbért, süket fülekre találnak az illető közegnél, mert hatásköre ez ügyek megbírálására ki nem terjed. Az esküdt úr a haláleset felvételét a községi elöljáróságnak bemutatja, s a lak.pénztári könyvecskét ugyanott leteszi. A községi elöljáróság mindkettőt átteszi az árvaszékhez, ez pedig megkeresi a törvényszéket, mint hagyatéki bíróságot, az eljárás folyamatba tételére, ki is egy közjegyzőt megbíz a hagyaték leltározása, az osztály sommás megejtése, s ha úgy tetszik, az eljárás vezetésével is. Ekközben természetes, hogy hosszú idő folyik el, s az özvegy, a temetési költségek követelőjének kíséretében rendszeres ostromot folytat az említett hatóságok s személyek mindegyikénél, de azon választ nyert mindenütt, hogy a hagyaték átadása előtt arról rendelkezni senkinek hatalmában nem áll. Most a közjegyző leltároz, s beigtatja az özvegynek közszerzeményi czímen támasztott igényét, s megejti az osztályt a törvényes örökösök között,és ezt a megbízó bíróságnak beterjeszti, honnan az ismét a kiskorúak érdekében teendő észrevételezés és jóváhagyás végett az árvaszékhez visszakerül. Itt nagy vita folyik a közszerzemény miatt, mert a takarékpénztári könyvecske egyedül az örökhagyó nevére szól, az árvák érdekei e körülménynek előnyükre való felhasználását javallják, s határozza, hogy az osztály az özvegy által nem igazolt közszerzeményi jogra való tekintet nélkül ejtessék meg, szóval a leltárt el nem fogadja, hanem azt újabb megfelelő intézkedés végett a hagyatéki bírósághoz visszaküldi, a bíróság pedig a közjegyzőt a leltár ez értelemben leendő kiigazításával újólag megbízza, kis eljárását teljesítvén, a processus utóbbi része ismétlődik. Jó szerencse, ha e közben a háziúr a fizetni nem tudó özvegyet lakásából ki nem tette, ha jó szívű emberek a hatósági felügyelet alatt álló árvákat pusztulni nem hagyják s ha a temetésrendező időközben számláját ügyvédhez nem vitte, és ez azt, más után, járulékaival együtt a hagyatéki tömegből ki nem exequálta. Mert ezek nem tartoznak a lehetetlen és meg nem történt dolgok közé. Ez egyszerű, mindennap előforduló eset magában mily élénken mutatja eljárásunk ferdeségeit, hosszadalmasságát, veszélyességét. A jó hiszemü özvegy nem-e megbánta törvénytiszteletét s a kik esetét látták, nem-e óvakodni fognak hasonló állapotba jutni, mi a hagyaték elhallgatásának egyszerű módja által sikerül is. E helyzet tarthatatlanságát minden egyes hagyatéki ügy kiáltóan bizonyítja, s a levéltárak hihetetlen mérvben felszaporodott iratcsomagai szomorú jelét mutatják az orvoslás szükségének. Hosszadalmas volna a vázolt processus minden egyes momentumának hátrányos voltát feszegetni. Ez okvetlenül rendszeres munkálat kidolgozására vezetne, mi pedig terünk szűk voltánál fogva csakis a főbb elvek kijelölésére szorítkozhatunk. Lássuk tehát ezeket egyenként. A vázolt szervezet fő hiánya, hogy a bírósági árvaszéli hatásköre a dolog természetével homlokegyenest ellenkező módon van megszabva, úgy, hogy aminek lényegileg a bírósághoz kéne tartoznia, azt a gyámhatóság látja el. Először mind a két testület mozgása nehézkes, de a legkisebb ügy is annyi érintkezést tesz szükségessé, hogy az eljárás lassúsága ki nem kerülhető. Gondoljunk csak egy esetet, ahol a hagyaték rendezése s az osztály megejtése számos tárgyalásoknak eredménye , ahol a hivatalos beavatkozást nem igénylő személyek a kiskorúak törvényes képviselőivel, számos függőben volt jogi kérdés tisztázása mellett nagy nehezen megegyeztek az osztályban, úgy, hogy a hagyaték az átadásra teljesen megérett. Ily esetben hosszabb tanulmányozás szükségeltetik mind ahhoz, hogy a leltári osztály egyesség a gyámhatóság által megbíráltathassék, mind ahhoz, hogy ugyan a megbírálás a bíróság részéről jogi szempontból megtörténjék s a hagyaték átadassék. Mi indokolja azt, hogy e dolgokkal két testületet foglalkoztassunk, mi azt, hogy az egy által sokkal gyorsabban elvégezhető munkára drága költséggel két közeget tartsunk fel. Tán apad az által a biróságok teendője, hogy ugyanazt, amit neki is át kell tanulmányoznia, egy más hatóság is áttanulmányozza, oly sok időt rabolt el tőle az, ha az átadási végzést a kiskorúak érdekében való jóváhagyással bővítve szerkeszti. Vagy tán a kiskorúak érdekének nagyobb garantiája rejlik abban, ha külön gyámhatóság által képviseltetnek ? Ez sem áll. A fent leírt példából az ellenkező derül ki. Elvben pedig e garantia fokozott mérvben van meg a bíróságoknál. Tudjuk, hogy a gyámhatóságok legfontosabb teendőit a kiskorúak érdekeivel kapcsolatos jogviszonyokból eredhető hátrány elkerülése képezi. Ki merné állítani, hogy a jogászilag kevésbbé képzett gyámhatóságok inkább vannak a helyzetben, hogy a jogviszonyok természetét, azok fentartása avagy megváltoztatása következményeinek horderejét, s így a kiskorúakra előnyös vagy hátrányos voltát alaposabban megfontolhassák, mint a hivatásszerűleg s kizárólag ez ügyekkel foglalkozó bírák. Ebből önkényt következik, hogy a két hatóság így szétválasztott s egymás útjában álló hatáskörét természetesebb alapokon kell szervezni, valamint meglátszik a helyes irány is arra nézve, minő legyen e szervezet. Nézetem s meggyőződésem az, hogy a dolgok természete szerint a hagyatéki ügyek körüli összes teendőknek a biróságok hatáskörében kell összpontosulniok mindaddig, mig az örökösök elismerve s a hagyaték ezeknek átadva nincs; a gyámhatóság hatásköre pedig azon kívül, hogy a kiskorúaknak személyes ügyeit folyton szemmel tartja, ezek vagyona tekintetében ott kezdődik, ahol a bíróságé végződik, t. i. a bíróság által tisztázott s átadott vagyon kezelésbe vételénél s felelősség melletti kezeltetése avagy közvetlen kezelésénél. Horváth Károly. TÁRCZA. Pendenos Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJA! * LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET, Mr. Foker magatartása egészen más volt. Tudakozódott Rincer után és náthája felől, találós meséket mondott Mrs. Rincernek, kérdezte Miss Rincert, hogy mikor jön már hozzá feleségül, és bókolt Miss Brettnek, az asztal mögött ülő másik leánynak mindezt egy pillanat alatt, s olyan élénkséggel és pajkossággal, hogy mind a három hölgy mattomban mosolygott; ő pedig, megelégedése jeléül, nagyot csettentett nyelvével, a mint lekapta a mismást, melyet Miss Rincer készített s kezébe adott. Igyál egy csöppet, szólt Penhez, — úgy ajánlották nékem a fakultáson, mint — hogy is hinák csak? — stomachalist, gyomorerősitőt, no. Rincer koma, adjon ennek a fiatal embernek egy pohárral, és krétázza föl becsületesen a többihez. Szegény Pen elvette a poharat, és mindenki nevetett rajta, hogy milyen arczot vágott, mikor letette. Borovicska, angol keserű és egyébfajta sasszék képezék ezt a vegyes italt, mely Mr. Pókernek olyan kedvére való volt, hogy saját nevéről nevezte. Mig Pen köhögött, köpdösött és mindenféle arczot vágott, a másik megmagyarázta Mr. Kincsnek, hogy a „czimbus” még zöldecske, igen zölde hát majd csinál ő belőle embert. Akkor aztán megrendelték az ebédet , melynek Foker rendeletére tehenősbéka-levesből és vadpecsenyéből kell vala állnia, — figyelmeztetvén a vendéglősnél: legyen rá gondja, hogy jól behütse a bort. Messzi, Foker és Pen aztán elsétáltak a Fő útra — előbbi szivart dugván fogai közé, melyet egy majdnem bőrönd-vastagságu szivartárczából vett elő hogy ez újra megtöltse, bement a Mr. Lewis boltjába, kivel, a bolti asztalra ülve, néhány perczig beszélgetett; azután betekintett a gyümölcsös boltba, megnézni ott azt a csinos kisasszonyt, kinek hasonló bókokat mondott, mint az előbb Miss Vincelnek; azután elmentek a Közlöny szerkesztősége előtt, melynek számára Pen egy kész verssorozatot hozott, „Thurzához“ czímmel, de szegény Pen nem akarta bedobni a verseket a szerkesztőség levélgyűjtőjébe egy oly finom gentleman társaságában, mint Mr. Foker. Találkoztak dragonyos tisztekkel a mindig Chatteriesben állomásozó ezredből, megálltak beszélgetni a baymouthi bálokról, és hogy milyen csinos kislány az a Miss Brown; vagy hogy Mrs. Jones milyen !—e szép asszony. Hiába igyekezet Pen visszaemlékezni, hogy milyen ostoba szamár volt ez a Foker az iskolában, — hogy alig tudott olvasni, és milyen tisztátalan szokott lenni, s milyen ismeretes volt bolond tempóiról és butaságáról. Ar. Foker most sem hasonlított jobban egy gentlemanhoz, mint akkor, és Pen mégis titkos büszkeséget érzett a fölött, hogy ő olyan legénynyel ballag itt a Főúton, akinek csatája van, aki tisztekkel társalog és tehenősbékát meg champagneit rendel ebédre. Figyelemmel és tisztelettel hallgatta Foker elbeszéléseit, hogy mit csinálnak az emberek ott az egyetemen, melynek Fur egyik ékessége, s hosszú sorát hallgatta végig a csónakversenyekről, verekedésekről, az egyetem gyepéről meg a tejes punchról szóló történeteknek — s már maga is kívánkozott elmenni az egyetemre, azon helyre, ahol az ilyen férfias mulatságok és kedvtelések járják. Gumett farmer, ki Fairoaks mellett lakik, e pillanatban éppen előttök lovagolván el és köszönvén Fennek, ez megállitá őt s üzenetet küldött vele anyjának, hogy egy régi tanuló társával találkozott, s tehát Chatteriesben marad ebédre. A két ifjú folytatta sétáját a székesegyház kertje felé, hol a délutáni isteni tisztelet zenéjét hallhatták (oly zene, mely Pent mindig mélyen meghatotta), de hova Foker csak azon czélból jött, hogy szemlét tartson a peszták fölött, kik ide a fasorba szoktak járni, s kik Chatteriesben rendkívül szépek voltak; itt sétáltak aztán, míg végre az orgona utolsó felfohászkodására a csekély számú ájtatos gyülekezet szétoszlott. Öreg dr. Portman egyike volt a templomból kijövőknek. Megpillantva Pent, odajött hozzá, megrázta kezét s csodálva méregette szemével Pen barátját, kinek szájából és szivarából illatos fellegek tolultak ki, melyek a tiszteletes ur tisztes ábrázata és palacsinta-forma kalapja körül bodrozódtak. — Mr. Foker, régi iskolás pajtásom, szólt Pen. A tiszteletes úr azt mondta, hogy „Hm“, és mérgesen nézett a szivarra. A pipát nem bánta tanulószobájában, de a szivar, az szent iszonyat tárgya volt az érdemes úr előtt. — A püspökhöz jöttem, mondá a doctor. — — Induljunk haza, Arthur, ha nem bánja. — Itt — itt kell maradnom, barátommal, szólt Pen. — Jobban teszi, ha hazajön velem, szólt a doctor. — Az édesanyja tudja, hogy itt marad, Sir, jegyzi meg Mr. Foker, nem igaz, Pendennis? — Ez nem bizonyítja azt, hogy jobban nem tenné, ha hazajönne, dörmögé a doctor, s nagy méltóságosan tovalépdelt. — Az öreg, úgy látom, nem igen szereti a szivarcsutakat, mondá Foker. — Nini! ki az ott? Áh, a tábornok, meg Bingley, a direktor. Hogy van, Cos? Hogy van, Bingley? — Hogyan érzi magát az én érdemes és nemes ifjú Fokerem ? szólt a tábornoknak czimzett ur, ki kopott katonakabátot, szineveszett gallért viselt, s kinek kalapja nagyon le volt szorítva az egyik szemére. — Reményiem, igen jól érzi magát, édeskedves uram, szólt a másik ur, — s a Theater Royal ma este valószínűleg részesülni fog az ön jelenlétének szerencséjében. „Az Idegen“-t adjuk ma elő, melyben az ön alázatos szolgája a — — Ki nem állhatom önt szűk nadrágban meg magas szárú csizmában, szólt Foker. Mire a tábornok, üres kifejezéssel, megjegyzé: — De, felfogadok, gyönyörködni fog Miss Fotheringayben, a Mrs. Haller szerepében, amilyen való, hogy a nevem Jack Costigan. Pen a legnagyobb érdeklődéssel nézte e két egyéniséget. Még sohasem látott színészt, s látta, hogy mint tekint vissza még egyszer dr. Portman úr vörös arcza a doctor vállán keresztül, amint a kertet végkép elhagyá, nyilván felette elégületlen lévén az ismerősökkel, kiknek kezébe Pen barátunk esett. Talán sokkal jobb lett volna rá nézve, ha követi a lelkész tanácsát s haza megy vele. De melyikünk tudja sorsát előre? IV. FEJEZET. Mrs. Haller. Visszatérvén a „György“-be, Mr. Foker és vendége leültek a pompás ebédhez a kávéházban, hova Mr. Rincer hozta be az első tálat, oly mélyen hajolván meg, mintha a grófság Lord-Lieutenantjának szolgálna. Mr. Foker a tehenősbékához és vadpecsenyéhez éppen annyi ízléssel fogott, amennyit a múlt évben tanúsított, mikor gyömbérléből és becsempészett virsliből lakomákat szokott volt csapni. Pen alig tudott hova lenni az ámulattól barátjának műérzéke fölött, midta ez a champagneit átkozott egresbornak mondá, s egyik szemével a portói borra kacsintott. Ez utóbbit valódi minőségűnek jelenté ki, s azt mondta a pinezéreknek, hogy olyan nincs, hogy őt befonni lehessen. Mind e szolgáló szellemeket keresztnevük szerint ismerte, s nagy érdeklődést mutatott családi dolgaik iránt; s midőn a londoni szekerek elindultak, melyek abban a régi időben a Györgyben állomásoztak, Mr. Foker kinyitotta a kávéház ablakát, s a kocsisokat és kanbaktereket szintén keresztnevökön szólította, illető családjaik felől kérdezősködvén s nagy élénkséggel és élethüséggel utánozván a tülkök dudálását, a mint nem föltette a pokróczot a lovakra, s a szekerek vidáman elrobogtak! — Egy üveg sherry, egy üveg karózos, egy üveg portói meg egy porczió kávé, nem olyan rész, mi, Pen? szólt Foker, és mindezen delicatesse-ek és egy csomó dió és gyümölcs elfogyasztása után kijelenté, hogy most már elmehetnek „mászkálni“. Pen ragyogó szemekkel és kipirult arczcal szökött fel, s elindultak a színház felé, ahol megváltották jegyeiket a pénztári ketreczben hortyogva szundikáló vén asszonyságtól. — Mrs. Dropsicum, a Bingley anyósa, nagyszerű a Lady Macbethben, — szólt társához Foker. Foker ezt is ismerte. Kényelmesen válogathattak a páholyülésekben, a színház nem lévén jobban telve, mint a vidéki színházak rendesen, daczára az „általános kitörő tetszésnek és a villanyos kéjrezdületnek“, melyet Bingley a színlapokon jelzett. Vagy huszonöt személy ült itt-ott a padokon, valamivel többen toporzékoltak és pisszegtek a karzaton, s még vagy tizen, kik szabadjegygyel jöttek be, ültek a páholyokban, hol ifjú uracsaink helyet foglaltak. Rodgers és Podgers hadnagyok, és Ticimus cornet, a dragonyos ezredből, külön páholyban ültek. A szereplők nektek játszottak, s ez urak, úgy tetszett, társalgást folytattak a szereplőkkel, mikor nem voltak elfoglalva a dialógusban, s hangosan kiállva nevüket, tapsolták meg játékukat. (9. folytatás következik.) Az árvíz. Kunhegyes bajai. Kunhegyes, 1876. ápr. 10. Három hete már, hogy városunkat a víz megszállva tartja, miről hiteles forrásból értesültem, mert én csak a folyó hó 7-én jöttem e vidékre a fővárosból. A tiszavidéki vasútról tekintve, Szajoltól kezdve beláthatatlan víztömeg borítja a szántóföldeket egész Karczagig. Kisújszállás irtóztató veszélyben van, melyről az embernek fogalma alig lehet; a rögtönzött töltés ugyan elég jól tartja magát, hanem félő, hogy ha szél fog dühöngeni, ami pedig különösen igy tavaszszal ezen vidéken igen gyakori, a viz a töltésen átcsap, s Kisújszállás végpusztulásra jut; a vasúti töltés már f. hó 7-én itt-ott 2—3 méternyi hosszúságig meg volt rongálva, s a vonat is csak a legborzasztóbb lassúsággal jöhetett át rajta, — a közlekedés folyó hó 8dikán teljesen megszűnt, mert ha a vasúti töltés el nem vágatnék is, okvetlen be kellene az elszakadásnak következni, minthogy mindkét oldalról iszonyú erővel mosta a víz. Karczag még szerencsés, mert nagyon valószínűtlen dolog, hogy Karczagot az ár elönthesse. Kisújszállás után Kunhegyes városa van a legnagyobb veszélyben, 16,000 hold szántóföldünk víz alatt, s a legtöbb helyt 4 méter magasságú a víz, s még folyvást növekszik; a város legszebb utczája vízben ; az árral daczoló épületek ugyan még állják az ostromot, hogy meddig, az a jövő titka. Eddig 60 ház dűlt romba, 140 pedig vízben van. E hangyaszorgalmú város is évtizedeken át meg fogja érezni e veszteséget, mert e vidék lakosai tudvalevőleg csakis a földmivelésből élnek, s mit csináljanak most azok, kiknek véres verejtékkel szerzett munkája füstbe ment? Irtóztató a kétségbeesés és jajveszéklés; népünk apraja-nagyja munkálkodik, hogy legalább városunk egy részét megmenthessék. Elöljáróságunk emberfeletti erőt fejt ki, éjjel-nappal, a katonasággal karöltve, mindent elkövet arra nézve, hogy daczára az izgatott kedélyeknek, a rend fenntartassék. Városunk lakossága csak hírből ismeri a vizet, s meg sem gondola azt, hogy hosszú évek során szerzett vagyona egy még jókor megfékezhető gondatlan tett által megsemmisittessék. Tegnap tartatott Karczagon egy értekezlet, melyre a nagy-kun városok bizottságai stb. meghivattak, hanem Kunhegyesé nem, mi hihetőleg inkább tévedésből történt, mint indolentiából, de akárhogy történt , megtörtént. Mi lesz belőlünk, s hova jutunk, azt még csak elképzelni sem tudjuk. Tudtommal a Nagy- Kunságon is van kormánybiztos, hanem még városunkban sohasem volt, daczára annak, hogy már 3 hete városunk is veszélyben forog. Egy szerencsénk van még csak, amiért a gondviselésnek elég hálát nem adhatunk, s ez azon egyetlen egy, hogy az eleségből még nem fogytunk ki, s reméljük, hogy tehetősbb polgártársaink folytonos lelkes pártfogása által még vagy 3 hétig képesek leszünk magunkat fenntartani, főleg akkor, ha a víz városunk másik részébe is be nem hatol. Hogy városunk lakossága elég lovagias s loyális minden szükségben levők iránt, mutatja azt azon tény is, hogy amint tudomásunkra jutott a dunai vízkárosultak szerencsétlensége, azonnal küldtünk 84 frtot, mi elég kevés ugyan, hanem mégis sok ahhoz képest, mit nálunknál tehetősebbek tettek; továbbá, hogy éppen egy hónappal ezelőtt élelmiszert, illetve gabonát gyűjtöttünk, hogy segíthessünk a Tisza által sújtottaknak; azonban, fájdalom, nem fejezhettük be nemes szándékunkat, mert ebben megakadályozott ama borzasztó veszély, mely városunkat érte. Megható jelenet tárul a szemlélő felé, ha látja, hogy e szép s csinos város, a milyen élénk volt ezelőtt, olyan kihaltnak látszik most. Három nap óta összeköttetésünk a fővárossal megszűnt s igy annál nehezebben érezzük magunkat, hogy senkinek, ki körünkben nincs, tudomása ezekről alig lehet. Legközelebb újabb tudósítást írok. Most pedig sietek levelemet befejezni, mert éppen azt hallom, hogy N.-Kun-Madarast is vész fenyegeti s megyek a helyszínére. Kenderes s Bánhalma puszta is a legnagyobb veszélyben van. Kenderesnek postai összeköttetései is megszűntek. Ami erélyes intézkedés eddig létezett, az Sipos Orbán, kerületi alkapitány arnak köszönhető, ki emberfeletti erővel és kitartással működik s személyesen részt vesz mindenütt, hol szükség van derék, tapintatos s erélyes emberre; adjon hazánknak sok ily derék, embertársait szerető polgárt a magyarok istene; mindnyájan őrajta csüggünk s tőle várunk mindent, és reméljük, hogy ő nem fog elhagyni bennünket. 1. 1. VIDÉK, Nagy-Szeben, 1876. ápr. 10. Nem tehetem, hogy a szászok reactionarius részének indokolatlan jajveszéklésére, s Brassó némely túlzóinak kivándorlással fenyegetésére az itteni, s általában a királyföldi hangulatról e lap olvasóit ne értesítsem. Ne engedje magát az ilyen elszigetelten álló, sporadicus, s mesterségesen előidézett beteges tünetek által a magyar közvélemény félrevezettetni. Az ilyen beszéd ijesztgetés akar lenni, de valóban figyelemre sem méltó e nevetséges intenzióért is, mondóiért is. A húsos fazekak eddigi szokásainak és kaptáinak beszéde ez. Mások is hozzászólván ezután a királyföldi rendezési törvény alapján a fizetéshez, mások is hozzá fognak bocsáttatni a tele tálhoz: ez fáj a privilegált patríciusok kasztjának, h i n c illaelac r y m a e . . . Ne vétessék a kivándorlás komolyan. Nem azért jöttek ők be szt. István, szt. László, Geyza, IV. István, Mária Theresia királyok korában, s még 1841—5-ben is nem azért hivta be hazánkba a néhai Roth a würtembergieket, mintha itt nekik roszul menne állapotjuk. Nem rég mutatta ki számokban egy magyar író — kinek e téren való munkásságát megbecsülnünk illőképen nem lehet — hogy a föld gömbén ,150,000 embernek több vagyona, nagyobb jólléte, mások rovására s károsításával szerzett egyetemesebb műveltsége nincsen, mint éppen a szásznak. Mikor palotákban lakhatik az ember, nem megy koldusviskóba; mikor szép fehér kenyeret ehetik, s finom bogácsi bort ihatik, nem siet Württembergbe krumplifogyasztani. 1848—49-ben a szebeniek és brassaiak corpheusai elmentek volt a diadalmas magyar hadsereg elől, csak szép nőiket hagyva itt; de mihelyt szerit tehették, vándorlásukat megszakítva, ismét visszajöttek e földre, melyet némely túlzóik folyvást ócsárolnak, miközénk, akiket Németországon egyre gyaláznak. Nem, kivándorolni a szászok java — népe — nem fog: az okos, szelíd, munkás és tőlünk nem idegen, soha sem is volt; fékezhetlen gyülölségű honoratiorainak elégedetlen része pedig, ha elhagyna, valódi áldás lenne a szász népre, mint hazánkra nézve. Hadd hulljon a férgese — mondja a magyar példabeszéd, menjenek a reactionariusok quo citius eo melius. Itt nálunk a Tisza belügyminiszter által létrehozott királyföldi rendezési törvénynek feltűnően jó hatása volt. A szászok józanabb része azt kikerülhetlennek maga is elismeri, az időt és elméket arra megéretteknek látja; a magyarok magasztalják s hálával köszönik meg, mint jövendő jobb- létök alapját, a románok szintén — kevés szélszősködő kivételével — teljes rokonszenvvel fogadták, a magyar kormánynak és parliamentnek igazságszeretetét látják benne; elismerik, hogy ez rájuk nézve nagy jótétemény, hogy az egy második szentháromság vasárnapja a királyföldi románokra nézve, mely őket a szászok suprematiája alól felszabadította. Úgy fogják fel ők a helyzetet, amint valóban van is, hogy t. i. ezentúl már nem ábránd, nem képzelgés közöttük is a polgári jogegyenlőség, a Királyföld többé nem szász föld, a jog nemcsak patriciusi és geneticus szász tulajdon, tulajdona egyszersmind a románnak és ott élő magyarnak is; a királyföldi törvényhatóságok közvagyonát jövőben nem fordítják csak szász és ágostai hitvallású oktatási s nevelési czélokra, de része lesz abban az ott lakó s a közterheket viselő minden felekezetbelinek, minden nemzetiségi honpolgárnak. Annak a gazdálkodásnak, mit a lutherán főtanács javára a szász egyetem 1849 óta a királyföldi közvagyonok jövedelmeiben 1876. márczius 21—23-ig követett, e napok országgyűlési határozataival örökre vége lett. Megtelt erszényükbe a jövő évi költségvetés aligha oly összegeket szivárogtat bele, mint az eddigi. Már 1859-ben sürgette a katholikus és görög-keleti püspök, hogy a királyföldi közvagyonok meggyarapodott jövedelmeiből a Widmings-Urkundeban elajándékozott 52.500 főt évi jövedelmen felül ezután származó bevételi többlet román és magyar iskolai alapítványokra fordíttassék mindaddig, míg a nemzetiségek vagyon- és számarányban a szászokéhoz hasonló alapítványok birtokába jutnak. Ennek ideje eljött, a törvény megadta rá módot, és a románok ezért hálát éreznek a belügyminiszter és országgyűlés iránt. Csak azt kell megjegyeznem, hogy az imént érintett alapítványon kívül 1863—68-ig ismét alapított a szász egyetem gazdasági és más intézetekre közel 30,000 frtot ; ezt az illetőknek jó lesz fontolóra venni; úgy áll a dolog, hogy a királyföldi közvagyonok jövedelméből a szász egyetem 75—80,000 forintot már tényleg alapított, s ha ennek mind birtokában marad ezután is, úgy a többi jogosultaknak nagyon kevéssel kell megelégednie, mert az 1875- diki költségvetés szerint a közvagyonok évi jövedelme körülbelől ez összeggel egyenlő. Erre a nemszász honpolgároknak jó lesz figyelmezni. Hallhatók észrevételek a hozott törvény hiányairól. Mondják némelyek : „Kár volt a vagyontulajdonosság kérdését bíróság elébe utasitni, ez félrendszabály, ebben biró nem lesz képes ítélni; éppen úgy kell vala a törvényhozással határozni, mint 1848- ban a földesurak robot- és colonicalis birtoktulajdona kérdésében, ahol kimondatott, hogy a föld ezentúl a jobbágyé lesz, a régi tulajdonos kárpótlást kap. Mit tesz most a román és magyar! Ha úrbéri pert indít Hétfalu és Talmács, azt mondják : eltelt 1862. deczember 31-ke, nincs felperességök; ha vagyoni, tulajdonossági pert kezd, időmúlást vetnek ellene. De különben is vagyonban való közösséget s jogegyenlőséget bíróság nem, csak országgyűlés mondhat ki. Habár annyit mondott volna ki a törvény — igy okoskodnak némelyek — hogy a Királyföldön követelt urbériségek nem az 1854 évi jun. 21. úrbéri pátens szerint, hanem magánjog szempontjából megítélendők, ezért tehát ezen viszonyokra ama törvény nem alkalmazható azért, hogy ott úrbéres föld, úrbéri tartozás, jobbágyság nem létezett, sokkal könnyebben megoldhatók lettek volna a Királyföldön fennforgó birtok- és vagyonjogi differentiák. Egyetlen helyes megoldási mód az, amit Horváth Boldizsár volt igazságügyminiszter javaslatára az 1871. 53. t. sz. 82. §-a formuláz. Ez utólag okvetlen megteendő, ha a rendezési törvény valódi jótéteményét a királyföldi magyar és román polgárokra is ki akarjuk terjeszteni.“ Ezeket az észrevételeket hallottam ügyvédi emberektől. Nem tagadhatni, hogy van bennök érv, de én mindezekre azt felelem: Kommt Zeit, kommt Rath. Jó, hogy a törvény megvan, hézagait kiegészítni lehet; ha fogyatkozás bizonyul be, az jóvátehető okkal-móddal. El nem vitatható az a tény, hogy a törvény a királyföldi viszonyok állapotaiban kedvező fordulatot, hatalmas reformlépést jelez, hogy a törvényhozás egyik leggyakorlatibb alkotása, hogy a magyar államiság és polgári jogegyenlőség ezáltal nagy hódítást tett, és a román és magyar nemzetiségek itt élő része ezt százados szenvedéseiért vigasztaló elégtételül veszi s a mostani belügyminiszter iránt szivében a polgári hála tartozását érezi. 1. 1. KÜLFÖLD. Április 13 Veszeliczky Bozidár orosz ügynök csakugyan elfogadta a közvetítő szerepet a nagyhatalmak, a porta és a fölkelők között, mely utóbbiak nevében és megbízottjaként fog eljárni. Rodich báróval Zárában tanácskozik s azután a bécsi, pétervári és konstantinápolyi udvarokat járja be. „E missióról — irja a „Pol. C.“ — Weszeliczky maga behatólag nyilatkozott. Kijelenté, hogy mint Gorcsakoff megbízottja nem fog többé szerepelni, hanem mint a felkelők meghatalmazottja lép fel. Felhatalmazása, melyet a felkelőktől kapott.