Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1876-04-14 / 103. szám

fontolni, hogy a dicsőség e fokozott mérvét a di­csőség elnyerése eszközeinek helyes megválasztása fogja csak megteremthetni. Az eddig sajnosan tappasztalt hiányok mutatják, hogy azok ferde követ­eléseit a közönségnek jóformán minden tagja érzi, a hiányok orvoslásáért tehát az egész közönség há­lája lesz jutalom. A már megalkotott s életbelépé­sük küszöbén álló kereskedelmi és hitel­törvények a közönségnek csak egy részét érdeklik közvetlenül, az ügyek azonban kivétel nélkül az egész közönsé­get a leglényegesebb jogviszonyokban vonják körül, mert kétségkívül mindenki meghal, s kétségkívül mindenki hagy maga után rendezést­­igénylő jogvi­szonyokat. Ha tehát ama törvények megalkotásában kormány, országgyűlés és egyének­­részéről oly di­cséretes buzgalmat láttunk kifejteni, joggal föltehető s elvárható, hogy valahára ugyan a buzgalom érvé­­nyesülend ez ügyek rendezése körül is. A tényleg létező állapotok siralmas voltát fölösleges illustrálni. Itt van előttünk a kép, ismer­jük annak minden részét. Halljuk az árvák pana­szát, látjuk a hatóságok béna tehetlenségét, tapasz­taljuk a hagyatékokra vonatkozó tulajdonjogok el­rettentő módon összebonyolított s a közhitelre nézve felette veszedelmes voltát Lássuk a diagnosist. Ha ezt sikerült helyesen megállapítanunk, az orvoslás sikerének egyik föl­tételét már leírjuk. Hazánkban, fájdalom, ez ügyek helyes ellá­tása soha sem képezte az azok rendezésére hiva­tott körök komoly figyelmét. Nem igen törődtünk velük, a­minek élénk bizonyítéka azon tapasztalati tény is, hogy akár a régi vármegyékben, akár az újabb közigazgatási szervezetben, akár a bírósá­goknál, ha ezen testületek kitűnőségeit kívántuk megismerni, ilyeneket sokkal fölösebb számban ta­láltunk a közigazgatás és törvénykezés akármely más ágában, mint az árvaszékeknél és gyámható­ságoknál. S ezzel reábukkantunk szomorú állapotaink két testvér alapokára, s ezek anyjára, azon meg­­foghatlan indolentiára, mely keleti vérünk sokat emlegetett s gúnyolt jellege. Soha sem tartunk a hagyatéki s gyámi ügyek ellátását szabályozó helyes rendszerrel, nem az ez Ügyek természetének megfelelő rendelkezések sze­rint eljáró okszerűen szervezett hatóságokkal s soha sem vállalkoztak ez ügyek ellátására kívána­tos számban oly egyének, kik legalább egyénisé­gük előnyeivel ellensúlyozhatták volna a bajnak ily nagy mérvben meggyökerezését. Hozzájárult még a közigazgatási és törvény­kezési életünkben a 48-iki időszak óta csaknem napirenden állott változás, mely körülménynek min­dig bizonyos zavart előidéző hatása, hatványozva az ez ügyek iránt már fenntebb jelzett indolentiá­­val, sehol szomorúbb következéseket nem vont maga után, mint e téren. Ily kevésbbé kecsegtető momentumok előzték meg s részben ma is jellemzik a jelenlegi tényle­ges állapotokat. Igen­oldalú felfogás volna azonban a he­lyes hagyatéki eljárás feltétételeit csak a mondott körülmények körében keresni. Az örökösödési jo­got, a végrendelkezést, a tulajdont, a családjogot szabályozó anyagi törvények, a telekkönyvi intéz­mény stb. mind szoros összefüggésben állanak a ha­gyatéki eljárás pontossága, gyorsasága s egysze­rűségével. Egy helyes alapokon nyugvó hagyatéki eljárásnak szükségképen ezen intézkedéseket kell elfogadnia kiindulási pontokul. Tény az is, hogy a mondott jogviszonyokat szabályozó törvényeink hiá­nyosak. Polgári törvénykönyvünk egyáltalán nincs. De e hiányok daczára lehetséges egy a czélnak mindenben megfelelő szervezet, annál is inkább, mert az érintett hiányok nem is oly igen érezhetőn nagyok. A magyar örökösödési törvények csak az öröklött s szerzeményi vagyon közti különbség, az özvegyi jog, az ingatlanokra vonatkozó s telek­­könyvileg ki nem tüntetett közszerzemény s még néhány csekélyebb fontosságú s különfélekép ma­gyarázott részeiben hathat bénítólag a hagyatéki eljárás gyors folyamára. A végrendeletek, öröklési szerződések , halálesetre szóló ajándékozások sok­szor hajt okozott alakszerűsége immár törvény ál­tal szabályozva van. A tulajdonjog legfontosabb része, az ingatlanra vonatkozó, az országbírói ér­tekezlet által érvényben hagyott telekkönyvi intéz­mény, illetve az osztrák polgári törvénykönyv ide­vágó rendelkezései fenntartásával elvileg s a mi tár­gyunkra vonatkozólag eléggé biztos alapokon nyug­szik. A családi kötelék, vérrokonság, a törvényen alapuló öröklési rend körül szintén elég határozott elveket tartalmaznak törvényeink, sőt a nők nagy­korúságának szabályozásával elesett az eddig e tekintetben fennforgott (s hány udvarias „hagya­téki közege­t“ nem kis zavarba hozott) termé­­szetellenesség is. Mindezek figyelembe vételével határozottan merem következtetni és ismételni, hogy a felezett anyagi hiányok daczára is teljesen lehetséges egy hagyatéki eljárás alapjait megvetni. De vegyük fel a jelenlegi tényleges állapo­tok kutatásának fonalát ott, hol az általános jel­lemzésnél abban hagytuk. A szerencsétlen körül­mények között fejlődött rendszer és eljárás képe­stt a létesítésére behatott okokhoz. Ugyanazon za­vart látjuk az egyes közegek eljárásának, illetősé­gének s működésének körében, a­mely rendszer nélkül azok különféle időben egymás mellé felállít­tattak anélkül, hogy szerves­­összefüggésükről be­hatóbban gondoskodtak s eljárásuknak legalább elveit szorosan meghatározták volna. Jelenleg a hagyatéki ügyek ellátása — a financiális tekinteteket mellőzöm — első­sorban a biróságok és gyámhatóságok között megoszlik — ezekhez segédközegekül a bírói kiküldöttek, most közjegyzők, szolgabírák és a községi elöljáróságok járulván. Ha a hagyatéki ügyek természetét absolut szempontból veszszük, az elsorolt közegekben ta­­gadhatlanul megvannak elvben mindazon feltételek, melyek ez ügyek helyes elintézését sikeresen esz­közölhetik, ugyannyira, hogy már itt kijelenthetjük, hogy e közegek czélszerű felhaszná­lása, működésük rendszerének ok­szerű szervezete teljesen biztosítand­­ják a czélt, a­nélkül, hogy idegen biallon szerinti újabb közegek fel­állítása, avagy intézmények megho­nosítása bármi tekintetben indokol­ható szükséget képezne. Hogy e közegek, e jellegük meg nem felel­hetnek rendeltetésüknek, annak oka részben az összes hagyatéki eljárást s a gyámhatósági teen­dőket szabályozó rendelkezések hiánya, különféle­­sége s ennélfogva bizonytalansága, továbbá illető­ségi körük határozatlansága. E miatt az egyes bíróságoknál, árvahatósá­goknál oly különféle gyakorlat fejlődött ki, hogy abban voltaképen eligazodni igen bajos. A két ha­tóság illetőségi körének határozatlansága, de külö­nösen azon körülmény, hogy tényleg egyik hatóság sokkal nagyobb hatáskört bir ez ügyek ellátásá­nál, semmint a dolgok természeténél fogva megil­letné, okozója azon huzavonának, mely az eljárás gyorsaságát lehetleníti. Lássunk csak egy gyakorlati esetet. Meghal egy munkás,­­ hagy hátra tak.­pénz­­tári betétben, nejével összekuporgatott 300 frtot s két kiskorú örököst. Tegyük fel, hogy az esemény a fővárosban játszik. A halottkém jelentést tesz a kerületi elöljáróságnál a halálesetről, mely hatóság egy tagja megjelenik az elhunyt özvegyénél a halál­eset fölvétele végett. Constatáltatván, hogy hivata­los beavatkozást igénylő kiskorúak vannak örökö­sül érdekelve, az özvegy által gyanútlanul hagya­téki vagyonként bevallott takarékpénztári köny­vecske hatósági őrizet alá vétetik. Az özvegy abbeli előadása, hogy e csekély pénz fele, mint közös szer­zemény, az övé, továbbá, hogy kellene fedeznie a temetési költségeket, ebből fizetnie a küszöbön álló évnegyedkor a lakbért, süket fülekre találnak az illető közegnél, mert hatásköre ez ügyek megbírá­­lására ki nem terjed. Az esküdt úr a haláleset fel­vételét a községi elöljáróságnak bemutatja, s a lak.­pénztári könyvecskét ugyanott leteszi. A községi elöljáróság mindkettőt átteszi az árvaszékhez, ez pedig megkeresi a törvényszéket, mint hagyatéki bíróságot, az eljárás folyamatba tételére, ki is egy közjegyzőt megbíz a hagyaték leltározása, az osz­tály sommás megejtése, s ha úgy tetszik, az eljárás vezetésével is. Ekközben természetes, hogy hosszú idő fo­lyik el, s az özvegy, a temetési költségek követelő­jének kíséretében rendszeres ostromot folytat az említett hatóságok s személyek mindegyikénél, de azon választ nyert mindenütt, hogy a hagyaték át­adása előtt arról rendelkezni senkinek hatalmában nem áll. Most a közjegyző leltároz, s beigtatja az özvegynek közszerzeményi czímen támasztott igényét, s megejti az osztályt a törvényes örökösök között,és ezt a megbízó bíróságnak beterjeszti, honnan az ismét a kiskorúak érdekében teendő észrevételezés és jóvá­hagyás végett az árvaszékhez visszakerül. Itt nagy vita folyik a közszerzemény miatt, mert a takarék­­pénztári könyvecske egyedül az örökhagyó nevére szól, az árvák érdekei e körülménynek előnyükre való felhasználását javallják, s határozza, hogy az osztály az özvegy által nem igazolt közszerze­ményi jogra való tekintet nélkül ejtessék meg,­­ szóval a leltárt el nem fogadja, hanem azt újabb megfelelő intézkedés végett a hagyatéki bírósághoz visszaküldi, a bíróság pedig a közjegyzőt a leltár ez értelemben leendő kiigazításával újólag meg­bízza, ki­­s eljárását teljesítvén, a processus utóbbi része ismétlődik. Jó szerencse, ha e közben a háziúr a fizetni nem tudó özvegyet lakásából ki nem tette, ha jó szívű emberek a hatósági felügyelet alatt álló árvákat pusztulni nem hagyják s ha a temetésren­dező időközben számláját ügyvédhez nem vitte, és ez azt, más után, járulékaival együtt a hagyatéki tömegből ki nem exequálta. Mert ezek nem tartoz­nak a lehetetlen és meg nem történt dolgok közé. Ez egyszerű, mindennap előforduló eset ma­gában mily élénken mutatja eljárásunk ferdeségeit, hosszadalmasságát, veszélyességét. A jó hiszemü özvegy nem-e megbánta törvénytiszteletét s a kik esetét látták, nem-e óvakodni fognak hasonló álla­potba jutni, mi a hagyaték elhallgatásának egy­szerű módja által sikerül is. E helyzet tarthatatlanságát minden egyes ha­gyatéki ügy kiáltóan bizonyítja, s a levéltárak hi­hetetlen mérvben felszaporodott iratcsomagai szo­morú jelét mutatják az orvoslás szükségének. Hosszadalmas volna a vázolt processus min­den egyes momentumának hátrányos voltát fesze­getni. Ez okvetlenül rendszeres munkálat kidolgo­zására vezetne, mi pedig terünk szűk voltánál fogva csakis a főbb elvek kijelölésére szorítkozhatunk. Lássuk tehát ezeket egyenként. A vázolt szervezet fő hiánya, hogy a bíró­ság­i árvaszéli hatásköre a dolog ter­mészetével homlokegyenest ellenkező mó­don van megszabva, úgy, hogy a­mi­nek lényegileg a bírósághoz kéne tar­toznia, azt a gyámhatóság látja el. Először mind a két testület mozgása nehéz­­kes, de a legkisebb ügy is annyi érintkezést tesz szükségessé, hogy az eljárás lassúsága ki nem ke­­rülhető. Gondoljunk csak egy esetet, a­hol a ha­gyaték rendezése s az osztály megejtése számos tárgyalásoknak eredménye , a­hol a hivatalos be­avatkozást nem igénylő szem­élyek a kiskorúak tör­vényes képviselőivel, számos függőben volt jogi kérdés tisztázása mellett nagy nehezen megegyez­tek az osztályban, úgy, hogy a hagyaték az át­adásra teljesen megérett. Ily esetben hosszabb ta­nulmányozás szükségeltetik mind ahhoz, hogy a leltár­i osztály egy­esség a gyámhatóság által meg­­bíráltathassék, mind ahhoz, hogy ugyan a megbírá­­lás a bíróság részéről jogi szempontból megtörtén­jék s a hagyaték átadassék. Mi indokolja azt, hogy e dolgokkal két testületet foglalkoztassunk, mi azt, hogy az egy által sokkal gyorsabban elvégezhető munkára drága költséggel két közeget tartsunk fel. Tán apad az által a biróságok teendője, hogy ugyan­azt, a­mit neki is át kell tanulmányoznia, egy más hatóság is áttanulmányozza, oly sok időt rabol­­t el tőle az, ha az átadási végzést a kiskorúak ér­dekében való jóváhagyással bővítve szerkeszti. Vagy tán a kiskorúak érdekének nagyobb garantiája rejlik abban, ha külön gyámhatóság ál­tal képviseltetnek ? Ez sem áll. A fent leírt példából az ellenkező derül ki. Elvben pedig e garantia fo­kozott mérvben van meg a bíróságoknál. Tudjuk, hogy a gyámhatóságok legfontosabb teendőit a kis­korúak érdekeivel kapcsolatos jogviszonyokból ered­hető hátrány elkerülése képezi. Ki merné állítani, hogy a jogászilag kevésbbé képzett gyámhatóságok inkább vannak a helyzetben, hogy a jogviszonyok természetét, azok fentartása avagy megváltoztatása következményeinek horderejét, s így a kiskorúakra előnyös vagy hátrányos voltát alaposabban meg­fontolhassák, mint a hivatásszerűleg s kizárólag ez ügyekkel foglalkozó bírák. Ebből önkényt következik, hogy a két hatóság így szétválasztott s egymás útjában álló hatáskörét természetesebb alapokon kell szervezni, valamint meglátszik a helyes irány is arra nézve, minő legyen e szervezet. Nézetem s meggyőződésem az, hogy a dolgok természete szerint a hagyatéki ügyek körüli összes teendőknek a biróságok hatáskörében kell összpon­­tosulniok mindaddig, mig az örökösök elismerve s a hagyaték ezeknek átadva nincs; a gyámhatóság hatásköre pedig azon kívül, hogy a kiskorúaknak személyes ügyeit folyton szemmel tartja, ezek va­gyona tekintetében ott kezdődik, a­hol a bíróságé végződik, t. i. a bíróság által tisztázott s átadott vagyon kezelésbe vételénél s felelősség melletti ke­zeltetése avagy közvetlen kezelésénél. Horváth Károly. TÁRCZA. Pendenos Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJA! * LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET, Mr. Foker magatartása egészen más volt. Tu­dakozódott Rincer után és náthája felől, találós me­séket mondott Mrs. Rincernek, kérdezte Miss Rincert, hogy mikor jön már hozzá feleségül, és bókolt Miss Brettnek, az asztal mögött ülő másik leánynak mindezt egy pillanat alatt, s olyan élénkséggel és pajkossággal, hogy mind a három hölgy mattomban mosolygott; ő pedig, megelégedése jeléül, nagyot csettentett nyelvével, a mint lekapta a mismást, melyet Miss Rincer készített s kezébe adott. Igyál egy csöppet, szólt Penhez, —­ úgy ajánlották nékem a fakultáson, mint — hogy is hin­ák csak? — stomachalist, gyomorerősitőt, no. Rincer koma, adjon ennek a fiatal embernek egy pohárral, és krétázza föl becsületesen a többihez. Szegény Pen elvette a poharat, és mindenki nevetett rajta, hogy milyen arczot vágott, mikor le­tette. Borovicska, angol keserű és egyébfajta sas­­szék képezék ezt a vegyes italt, mely Mr. Póker­nek olyan kedvére való volt, hogy saját nevéről nevezte. Mig Pen köhögött, köpdösött és minden­féle arczot vágott, a másik megmagyarázta Mr. Kin­csnek, hogy a „czimbus” még zöldecske, igen zöl­­de hát majd csinál ő belőle embert. Akkor aztán megrendelték az ebédet , melynek Foker rendeletére tehenősbéka-levesből és vadpecsenyéből kell vala állnia, — figyelmeztetvén a vendéglősnél: legyen rá gondja, hogy jól behütse a bort. Messzi, Foker és Pen aztán elsétáltak a Fő­ útra — előbbi szivart dugván fogai közé, me­lyet egy majdnem bőrönd-vastagságu szivartár­czából vett elő hogy ez újra megtöltse, be­ment a Mr. Lewis boltjába, kivel, a bolti asztalra ülve, néhány perczig beszélgetett; azután betekintett a gyümölcsös boltba, megnézni ott azt a csinos kisasszonyt, kinek hasonló bókokat mon­dott, mint az előbb Miss Vincelnek; azután elmen­tek a Közlöny szerkesztősége előtt, melynek szá­mára Pen egy kész verssorozatot hozott, „Thur­­zához“ czímmel, de szegény Pen nem akarta be­dobni a verseket a szerkesztőség levélgyűjtőjébe egy oly finom gentleman társaságában, mint Mr. Foker. Találkoztak dragonyos tisztekkel a mindig Chatteriesben állomásozó ezredből, megálltak beszél­getni a baymouthi bálokról, és hogy milyen csinos kis­lány az a Miss Brown; vagy hogy Mrs. Jones milyen !—e szép asszony. Hiába igyekezet­ Pen visszaemlékezni, hogy milyen ostoba szamár volt ez a Foker az iskolában, — hogy alig tudott ol­vasni, és milyen tisztátalan szokott lenni, s mi­lyen ismeretes volt bolond tempóiról és butaságá­ról. Ar. Foker most sem hasonlított jobban egy gentlemanhoz, mint akkor, és Pen mégis titkos büszkeséget érzett a fölött, hogy ő olyan legény­nyel ballag itt a Főúton, a­kinek csatája van, a­ki tisztekkel társalog és tehenősbékát meg cham­­pagneit rendel ebédre. Figyelemmel és tisztelettel hallgatta Foker elbeszéléseit, hogy mit csinálnak az emberek ott az egyetemen, melynek F­­ur egyik ékessége, s hosszú sorát hallgatta végig a csónak­versenyekről, verekedésekről, az egyetem gyepéről meg a tejes­ punchról szóló történeteknek — s már maga is kívánkozott elmenni az egyetemre, azon helyre, a­hol az ilyen férfias mulatságok és kedv­telések járják. Gumett farmer, ki Fairoaks mellett lakik, e pillanatban éppen előttök lovagolván el és köszönvén Fennek, ez megállitá őt s üzenetet küldött vele anyjának, hogy egy régi tanuló tár­sával találkozott, s tehát Chatteriesben marad ebédre. A két ifjú folytatta sétáját a székesegyház kertje felé, hol a délutáni isteni tisztelet zenéjét hallhatták (oly zene, mely Pent mindig mélyen meghatotta), de hova Foker csak azon czélból jött, hogy szemlét tartson a peszták fölött, kik ide a fasorba szoktak járni, s kik Chatteriesben rendkí­vül szépek voltak; itt sétáltak aztán, míg végre az orgona utolsó felfohászkodására a csekély számú ájtatos gyülekezet szétoszlott. Öreg dr. Portman egyike volt a templomból kijövőknek. Megpillantva Pent, odajött hozzá, meg­rázta kezét s csodálva méregette szemével Pen barátját, kinek szájából és szivarából illatos felle­gek tolultak ki, melyek a tiszteletes ur tisztes áb­rázata és palacsinta-forma kalapja körül bodro­­zódtak. — Mr. Foker, régi iskolás pajtásom, szólt Pen. A tiszteletes úr azt mondta, hogy „Hm“, és mérgesen nézett a szivarra. A pipát nem bánta ta­nulószobájában, de a szivar, az szent iszonyat tár­gya volt az érdemes úr előtt. — A püspökhöz jöttem, mondá a doctor. — — Induljunk haza, Arthur, ha nem bánja. — Itt — itt kell maradnom, barátommal, szólt Pen. — Jobban teszi, ha hazajön velem, szólt a doctor. — Az édesanyja tudja, hogy itt marad, Sir, jegyzi meg Mr. Foker, nem igaz, Pendennis? — Ez nem bizonyítja azt, hogy jobban nem tenné, ha haza­jönne, dörmögé a doctor, s nagy méltóságosan tovalépdelt. — Az öreg, úgy látom, nem igen szereti a szivarcsutakat, mondá Foker. — Nini! ki az ott? Áh, a tábornok, meg Bingley, a direktor. Hogy van, Cos? Hogy van, Bingley? — Hogyan érzi magát az én érdemes és ne­mes ifjú Fokerem ? szólt a tábornoknak czimzett ur, ki kopott katonakabátot, szineveszett gallért viselt, s kinek kalapja nagyon le volt szorítva az egyik szemére. — Reményiem, igen jól érzi magát, édes­kedves uram, szólt a másik ur, — s a Theater Ro­yal ma este valószínűleg részesülni fog az ön je­lenlétének szerencséjében. „Az Idegen“-t adjuk ma elő, melyben az ön alázatos szolgája a — — Ki nem állhatom önt szűk nadrágban meg magas szárú csizmában, szólt Foker. Mire a tábor­nok, üres kifejezéssel, megjegyzé: — De, felfoga­dok, gyönyörködni fog Miss Fotheringayben, a Mrs. Haller szerepében, a­milyen való, hogy a nevem Jack Costigan. Pen a legnagyobb érdeklődéssel nézte e két egyéniséget. Még sohasem látott színészt, s látta, hogy mint tekint vissza még egyszer dr. Portman úr vörös arcza a doctor vállán keresztül, a­mint a kertet végkép elhagyá, nyilván felette elégületlen lévén az ismerősökkel, kiknek kezébe Pen bará­tunk esett. Talán sokkal jobb lett volna rá nézve, ha követi a lelkész tanácsát s haza megy vele. De melyikünk tudja sorsát előre? IV. FEJEZET. Mrs. Haller. Visszatérvén a „György“-be, Mr. Foker és vendége leültek a pompás ebédhez a kávéházban, hova Mr. Rincer hozta be az első tálat, oly mé­lyen hajolván meg, mintha a grófság Lord-Lieute­­nantjának szolgálna. Mr. Foker a tehenősbékához és vadpecsenyéhez éppen annyi ízléssel fogott, a­mennyit a múlt évben tanúsított, mikor gyömbérlé­ből és becsempészett virsliből lakomákat szokott volt csapni. Pen alig tudott hova lenni az ámulattól barátjának műérzéke fölött, mid­ta ez a champag­­neit átkozott egresbornak mondá, s egyik szemé­vel a portói borra kacsintott. Ez utóbbit valódi mi­nőségűnek jelenté ki, s azt mondta a pinezérek­­nek, hogy olyan nincs, hogy őt befonni lehessen. Mind e szolgáló szellemeket keresztnevük szerint ismerte, s nagy érdeklődést mutatott családi dol­gaik iránt; s midőn a londoni szekerek elindultak, melyek abban a régi időben a Györgyben állomá­soztak, Mr. Foker kinyitotta a kávéház ablakát, s a kocsisokat és kanbaktereket szintén keresztne­­vökön szólította, illető családjaik felől kérdezősköd­vén s nagy élénkséggel és élethüséggel utánozván a tülkök dudálását, a mint nem föltette a pokró­­czot a lovakra, s a szekerek vidáman elrobogtak­! — Egy üveg sherry, egy üveg karózos, egy üveg portói meg egy porczió kávé, nem olyan rész, mi, Pen? szólt Foker, és mindezen delica­­tesse-ek és egy csomó dió és gyümölcs elfogyasz­tása után kijelenté, hogy most már elmehetnek „mászkálni“. Pen ragyogó szemekkel és kipirult arczc­al szökött fel, s elindultak a színház felé, a­hol megváltották jegyeiket a pénztári ketreczben hortyogva szundikáló vén asszonyságtól. — Mrs. Dropsicum, a Bingley anyósa, nagy­szerű a Lady Macbethben, — szólt társához Foker. Foker ezt is ismerte.­­ Kényelmesen válogathattak a páholyülések­ben, a színház nem lévén jobban telve, mint a vi­déki színházak rendesen, daczára az „általános kitörő tetszésnek és a villanyos kéjrezdületnek“, melyet Bingley a színlapokon jelzett. Vagy huszonöt személy ült itt-ott a padokon, valamivel többen to­­porzékoltak és pisszegtek a karzaton, s még vagy tizen, kik szabadjegygyel jöttek be, ültek a páho­lyokban, hol ifjú uracsaink helyet foglaltak. Rod­gers és Podgers hadnagyok, és Ticimus cornet, a dragonyos ezredből, külön páholyban ültek. A szereplők nektek játszottak, s ez urak, úgy tetszett, társalgást folytattak a szereplőkkel, mikor nem voltak elfoglalva a dialógusban, s hangosan kiállva nevüket, tapsolták meg játékukat.­­ (9. folytatás következik.) Az árvíz. Kunhegyes bajai. Kunhegyes, 1876. ápr. 10. Három hete már, hogy városunkat a víz meg­szállva tartja, miről hiteles forrásból értesültem, mert én csak a folyó hó 7-én jöttem e vidékre a fővárosból. A tiszavidéki vasútról tekintve, Szajol­­tól kezdve beláthatatlan víztömeg borítja a szántóföl­deket egész Karczagig. Kisújszállás irtóztató ve­szélyben van, melyről az­ embernek fogalma alig lehet; a rögtönzött töltés ugyan elég jól tartja ma­gát, hanem félő, hogy ha szél fog dühöngeni, a­mi pedig különösen igy tavaszszal ezen vidéken igen gyakori, a viz a töltésen átcsap, s Kisújszál­lás végpusztulásra jut; a vasúti töltés már f. hó 7-én itt-ott 2—3 méternyi hosszúságig meg volt rongálva, s a vonat is csak a legborzasztóbb lassúsággal jöhetett át rajta, — a közleke­dés folyó hó 8­dikán teljesen megszűnt, mert ha a vasúti töltés el nem vágatnék is, okvet­len be kellene az elszakadásnak következni, mint­hogy mindkét oldalról iszonyú erővel mosta a víz. Karczag még szerencsés, mert nagyon valószínűtlen dolog, hogy Karczagot az ár elönthesse. Kisújszál­lás után Kunhegyes városa van a legnagyobb ve­szélyben, 16,000 hold szántóföldünk víz alatt, s a legtöbb helyt 4 méter magasságú a víz, s még folyvást növekszik; a város legszebb­­ utczája víz­ben ; az árral daczoló épületek ugyan még állják az ostromot, hogy meddig, az a jövő titka. Eddig­ 60 ház dűlt romba, 140 pedig vízben van. E han­gyaszorgalmú város is évtizedeken át meg fogja érezni e veszteséget, mert e vidék lakosai tudva­levőleg csakis a földmivelésből élnek, s mit csinál­janak most azok, kiknek véres verejtékkel szerzett munkája füstbe ment? Irtóztató a kétségbeesés és jajveszéklés; népünk apraja-nagyja munkálkodik, hogy legalább városunk egy részét megmenthessék. Elöljáróságunk emberfeletti erőt fejt ki, éjjel-nap­pal, a katonasággal karöltve, mindent elkövet arra nézve, hogy daczára az izgatott kedélyeknek, a rend fenntartassék. Városunk lakossága csak hírből ismeri a vi­zet, s meg sem gondola azt, hogy hosszú évek során szerzett vagyona egy még jókor megfékez­hető gondatlan tett által megsemmisittessék. Teg­nap tartatott Karczagon egy értekezlet, melyre a nagy-kun városok bizottságai stb. meghivattak, ha­nem Kunhegyesé nem, mi hihetőleg inkább téve­désből történt, mint indolentiából, de akárhogy tör­tént , megtörtént. Mi lesz belőlünk, s hova jutunk, azt még csak elképzelni sem tudjuk. Tudtommal a Nagy- Kunságon is van kormány­biztos, hanem még vá­rosunkban sohasem volt, daczára annak, hogy már 3 hete városunk is veszélyben forog. Egy szeren­csénk van még csak, a­miért a gondviselésnek elég hálát nem adhatunk, s­ ez azon egyetlen egy, hogy az eleségből még nem fogytunk ki, s reméljük, hogy tehetősbb polgártársaink folytonos lelkes párt­fogása által még vagy 3 hétig képesek leszünk magunkat fenntartani, főleg akkor, ha a víz váro­sunk másik részébe is be nem hatol. Hogy városunk lakossága elég lovagi­as s loyális minden szükségben levők iránt, mutatja azt azon tény is, hogy a­mint tudomásunkra jutott a dunai vízkárosultak szerencsétlensége, azonnal küld­tünk 84 frtot, mi elég kevés ugyan, hanem mégis sok ahhoz képest, mit nálunknál tehetősebbek tet­tek; továbbá, hogy éppen egy hónappal ezelőtt élelmiszert, illetve gabonát gyűjtöttünk, hogy se­gíthessünk a Tisza által sújtottaknak; azonban, fájdalom, nem fejezhettük be nemes szándékunkat, mert ebben megakadályozott ama borzasztó veszély, mely városunkat érte. Megható jelenet tárul a szemlélő felé, ha látja, hogy e szép s csinos város, a milyen élénk volt ezelőtt, olyan kihaltnak látszik most. Három nap óta összeköttetésünk a fővárossal megszűnt s igy annál nehezebben érezzük magunkat, hogy senkinek, ki körünkben nincs, tudomása ezekről alig lehet. Legközelebb újabb tudósítást írok. Most pedig sietek levelemet befejezni, mert éppen azt hallom, hogy N.-Kun-Madarast is vész fenyegeti s megyek a helyszínére. Kenderes s Bánhalma puszta is a legnagyobb veszélyben van. Kenderesnek postai összeköttetései is megszűntek. A­mi erélyes intézkedés eddig létezett, az Sipos Orbán, kerületi alkapitány arnak köszönhető, ki emberfeletti erővel és kitartással működik s sze­mélyesen részt vesz mindenütt, hol szükség van derék, tapintatos s erélyes emberre; adjon hazánk­nak sok ily derék, embertársait szerető polgárt a magyarok istene; mindnyájan őrajta csüggünk s tőle várunk mindent, és reméljük, hogy ő nem fog elhagyni bennünket. 1. 1. VIDÉK, Nagy-Szeben, 1876. ápr. 10. Nem tehetem, hogy a szászok reactionarius részének indokolatlan jajveszéklésére, s Brassó né­mely túlzóinak kivándorlással fenyegetésére az itteni, s általában a királyföldi hangulatról e lap olvasóit ne értesítsem. Ne engedje magát az ilyen elszigetelten álló, sporadicus, s mesterségesen elő­idézett beteges tünetek által a magyar közvélemény félrevezettetni. Az ilyen beszéd ijesztgetés akar lenni, de valóban figyelemre sem méltó e nevetsé­ges intenzióért is, mondóiért is. A húsos fazekak eddigi szokásainak és kaptáinak beszéde ez. Má­sok is hozzászólván ezután a királyföldi ren­dezési törvény alapján a fizetéshez, mások is hozzá fognak bocsáttatni a tele tálhoz: ez fáj a privilegált patríciusok kasztjának, h i n c illaela­­c r y m a e . . . Ne vétessék a kivándorlás komo­lyan. Nem azért jöttek ők be szt. István, szt. László, Geyza, IV. István, Mária Theresia királyok korá­ban, s még 1841—5-ben is nem azért hivta be hazánkba a néhai Roth a würtembergieket, mintha itt nekik roszul menne állapotjuk. Nem rég mu­tatta ki számokban egy magyar író — kinek e téren való munkásságát megbecsülnünk illőképen nem lehet — hogy a föld gömbén ,150,000 embernek több vagyona, nagyobb jólléte, mások rovására s károsításával szerzett egyetemesebb műveltsége nin­csen, mint éppen a szásznak. Mikor palotákban lakhatik az ember, nem megy koldusviskóba; mi­kor szép fehér kenyeret ehetik, s finom bogácsi bort ihatik, nem siet Württembergbe krumplifo­gyasztani. 1848—49-ben a szebeniek és brassaiak cor­pheusai elmentek volt a diadalmas magyar had­sereg elől, csak szép nőiket hagyva itt; de mi­helyt szerit tehették, vándorlásukat megszakítva, ismét visszajöttek e földre, melyet némely túlzóik folyvást ócsárolnak, miközénk, a­kiket Németor­szágon egyre gyaláznak. Nem, kivándorolni a szá­szok java — népe — nem fog: az okos, szelíd, munkás és tőlünk nem idegen, soha sem is volt; fékezhetlen gyülölségű honoratiorainak elégedetlen része pedig, ha elhagyna, valódi áldás lenne a szász népre, mint hazánkra nézve. Hadd hulljon a férgese — mondja a magyar példabeszéd, menje­nek a reactionariusok quo citius eo melius. Itt nálunk a Tisza belügyminiszter által létrehozott királyföldi rendezési törvénynek feltű­nően jó hatása volt. A szászok józanabb része azt kikerülhetlennek maga is elismeri, az időt és elmé­ket arra megéretteknek látja; a magyarok magasz­talják s hálával köszönik meg, mint jövendő jobb-­­ létök alapját, a románok szintén — kevés szél­­szősködő kivételével — teljes rokonszenvvel fogad­ták, a magyar kormánynak és parliamentnek igaz­­ságszeretetét látják benne; elismerik, hogy ez rájuk nézve nagy jótétemény, hogy az egy második szent­­háromság vasárnapja a királyföldi románokra nézve, mely őket a szászok suprematiája alól felszabadí­totta. Úgy fogják fel ők a helyzetet, a­mint való­ban van is, hogy t. i. ezentúl már nem ábránd, nem képzelgés közöttük is a polgári jogegyenlőség, a Királyföld többé nem szász föld, a jog nemcsak patriciusi és geneticus szász tulajdon, tulajdona egyszersmind a románnak és ott élő magyarnak is; a királyföldi törvényhatóságok közvagyonát jövőben nem fordítják csak szász és ágostai hitvallású okta­tási s nevelési czélokra, de része lesz abban az ott lakó s a közterheket viselő minden felekezetbeli­­nek, minden nemzetiségi honpolgárnak. Annak a gazdálkodásnak, mit a lutherán főtanács javára a szász egyetem 1849 óta a királyföldi közvagyonok jövedelmeiben 1876. márczius 21—23-ig köve­tett, e napok országgyűlési határozataival örökre vége lett. Megtelt erszényükbe a jövő évi költség­­vetés aligha oly összegeket szivárogtat bele, mint az eddigi. Már­ 1859-ben sürgette a katholikus és gö­rög-keleti püspök, hogy a királyföldi közvagyonok meggyarapodott jövedelmeiből a Widmings-Ur­­kundeban elajándékozott 52.500 főt évi jöve­delmen felül ezután származó bevételi többlet ro­mán és magyar iskolai alapítványokra fordíttassék mindaddig, míg a nemzetiségek vagyon- és szám­arányban a szászokéhoz hasonló alapítványok bir­tokába jutnak. Ennek ideje eljött, a törvény meg­adta rá módot, és a románok ezért hálát éreznek a belügyminiszter és országgyűlés iránt. Csak azt kell megjegyeznem, hogy az imént érintett alapítvá­nyon kívül 1863—68-ig ismét alapított a szász egyetem gazdasági és más intézetekre közel 30,000 frtot ; ezt az illetőknek jó lesz fontolóra venni; úgy áll a dolog, hogy a királyföldi közvagyonok jövedelméből a szász egyetem 75—80,000 forintot már tényleg alapított, s ha ennek mind birtokában marad ezután is, úgy a többi jogosultaknak na­gyon kevéssel kell megelégednie, mert az 1875- diki költségvetés szerint a közvagyonok évi jöve­delme körülbelől ez összeggel egyenlő. Erre a nem­szász honpolgároknak jó lesz figyelmezni. Hallhatók észrevételek a hozott törvény hiányai­ról. Mondják némelyek : „Kár volt a vagyontulajdo­­nosság kérdését bíróság elébe utasitni, ez félrendsza­­bály, ebben biró nem lesz képes ítélni; éppen úgy kell vala a törvényhozással határozni, mint 1848- ban a földesurak robot- és colonicalis birtoktulaj­dona kérdésében, a­hol kimondatott, hogy a föld ezentúl a jobbágyé lesz, a régi tulajdonos kárpót­lást kap. Mit tesz most a román és magyar! Ha úrbéri pert indít Hétfalu és Talmács, azt mondják : eltelt 1862. deczember 31-ke, nincs felperességök; ha vagyoni, tulajdonossági pert kezd, időmúlást vetnek ellene. De különben is vagyonban való kö­zösséget s jogegyenlőséget bíróság nem, csak or­szággyűlés mondhat ki. Ha­bár annyit mondott volna ki a törvény — igy okoskodnak némelyek — hogy a Királyföldön követelt urbériségek nem az 1854 évi jun. 21. úrbéri pátens szerint, hanem magánjog szempontjából megítélendők, ezért tehát ezen viszonyokra ama törvény nem alkalmazható azért, hogy ott úrbéres föld, úrbéri tartozás, job­bágyság nem létezett,­­ sokkal könnyebben meg­oldhatók lettek volna a Királyföldön fennforgó birtok- és vagyonjogi differentiák. Egyetlen helyes megoldási mód az, a­mit Horváth Boldizsár volt igazságügyminiszter javaslatára az 1871. 53. t. sz. 82. §-a formuláz. Ez utólag okvetlen megteendő, ha a rendezési törvény valódi jótéteményét a ki­­rályföldi magyar és román polgárokra is ki akar­juk terjeszteni.“ Ezeket az észrevételeket hallottam ügyvédi emberektől. Nem tagadhatni, hogy van bennök érv, de én mindezekre azt felelem: Kommt Zeit, kommt Rath. Jó, hogy a törvény megvan, hé­zagait kiegészítni lehet; ha fogyatkozás bizonyul be, az jóvátehető okkal-móddal. El nem vitatható az a tény, hogy a törvény a királyföldi viszonyok állapotaiban kedvező fordulatot, hatalmas reform­lépést jelez, hogy a törvényhozás egyik leggyakor­latibb alkotása, hogy a magyar államiság és polgári jogegyenlőség ezáltal nagy hódítást tett, és a ro­mán és magyar nemzetiségek itt élő része ezt szá­zados szenvedéseiért vigasztaló elégtételül veszi s a mostani belügyminiszter iránt szivében a polgári hála tartozását érezi. 1. 1. KÜLFÖLD. Április 13 Veszeliczky Bozidár orosz ügynök csak­­ug­yan elfogadta a közvetítő szerepet a nagyhatal­mak, a porta és a fölkelők között, mely utóbbiak nevében és megbízottjaként fog eljárni. Rodich bá­róval Zárában tanácskozik s azután a bécsi, péter­­vári és konstantinápolyi udvarokat járja be. „E missióról — irja a „Pol. C.“ — Wesze­liczky maga behatólag nyilatkozott. Kijelenté, hogy mint Gorcsakoff megbízottja nem fog többé szere­pelni, hanem mint a felkelők meghatalmazottja lép fel. Felhatalmazása, melyet a felkelőktől kapott.

Next