Ellenőr, 1876. május (8. évfolyam, 119-149. szám)

1876-05-02 / 120. szám

lap 632,136 példányban, a 13 tét lap 292,362-ben, a 12 oláh 325,314-ben, s végre a 10 szerb 403,749 példányban. Vagyis minden magyar nyelven megjelenő lapra esik évenként átlagosan 58,000 forgalomba hozott példány, minden német lapra 80,000, minden horvát lapra 36,000, minden tót lapra 22,000, minden szerb lapra 40,000 és minden oláh lapra 27,000 forgalomba hozott példány évenként és átlagosan, a he­­­lyi példányok meghatározatlan számát egyik­nél se véve figyelembe. Az arány tehát itt is a magyar időszaki sajtónak kedvező, a németet kivéve (hol a napilapok aránytalan sokasága teszi a nagy különbséget­, minden más nemzetiséghez viszonyítva. Ha az pedig öszszes nem-magyar időszaki sajtót együtt veszszük, azt fogjuk találni, hogy ez 124 lap­ját csupán 7.484,441 példány­számban bírja forgalomban tartani, míg a 194 magyar lap 11.086,825 példányban forog közkézen. Vagyis a 6 milliónyi magyar faj 70 lap­pal, és 3.602,384 példánynyal fogyaszt töb­bet, mint a magyar birodalom összes tarto­mányaiban élő horvát, szerb, német tót és oláh ajkúak 9 milliónyi tömege. Mégis kell hát Magyarországon haladó, fejlődő, miveltségben és erőben növekvő ma­gyar fajnak lenni, ha még jobban huhogja és csiripeli is pusztulásunkat a sok halálma­dár és szemtelen veréb. „E földön az úr még mi vagyunk, Mint voltunk ezelőtt“ .. . Az igazság érdekében. (Válaszul az „Egyetértésinek.) Az „Egyetértés“ ápril 22-iki számában e czím alatt: „Egy mostoha árvaszék“ — egy czikk je­lent meg, mely Zemplén megye árvaszékének a Fin­­key József, volt sárospataki tanár hagyatéka feletti intézkedését, s ebből folyólag egyes árvaszéki tiszt­viselőinek eljárását gyanúsítja, egyik tagját pedig, minden alap nélkül, arczátlanul rágalmazza. Ha a mondott czikk az ez ügyben vett tu­dósítást, a felvetett panasz tárgyias ismertetésén kívül egy más egyénnek rágalmazásával, s a me­gyei főispán ellen való gúnyos és otromba ráfo­­gásokkal nem illustrálja, s ezzel az egyéni jó hír­nek tárházát piszkos kezekkel megtámadja, illőnek s becsületbeli kötelességnek tartanám, hogy a tu­dósítás tárgyát tevő panaszt, hol szükséges, helyre­igazítva, a vádat be nem ismerve, vagy elutasítva, a maga tisztaságában, ugyanazon lap fóruma elébe vigyem, a­mely a vett tudósítást a nyilvánosság­nak átadta. De mivel az „Egyetértés“ illető czikkének írója egyéni gyű­lölségből, vagy részakaratból fel­vetett panasz helyett egy derék, szakképzett és szorgalmas, művelt és tekintélyes árvaszéki ülnök jó hírnevét rágalmakkal támadja meg, és a megye erélyes, igazságos és köztiszteletben álló főispán­ját, ki védekezésre nem is szorul, bohózat tárgyává teszi, h­ogy a panaszos tudósítás helyreigazítása végett hozzá nem is járulhatok. Az „Ellenőr“ szerkesztőségéhez fordulok hely­reigazításom fölvétele végett. A tény az : a) Hogy Zemplén megye árvaszéke a Finkey­­árvák részére, elhunyt atyjuk, Finkey József élet­biztosítási dijának fejében, 2987 frt 23 krt keze­lés alá vett, b) hogy azon összegből, és annak kamatai­ból ez idő szerint, az árvák anyja és gondnoka, adó és más tartozások fedezésére már 1865 frt 97 krt ki is vettek; c) hogy a még fennlevő 1493 frt 90 krt Bar­­tos Tivadar urnák, húszszoros értékű fekvő birtok fedezete s biztosítása mellett, az árvaszék határo­zatiig kölcsönképpen kiadta; d) hogy azon, kikölcsönözött összeg 1874-ik évben Bartos Tivadar úrnak felmondatván, a lejárt felmondási záridő elteltével annak behajtása a me­gyei tiszti ügyészre bízatott, és végre ,­­hogy a tiszti ügyész a felmondott pénzt per útján még be nem hajtotta. Az árvaszék tehát az 1 fő négy pont alatti intézkedésben hibátlan eljárást követvén el, arról valamint minden eljárásáról illető felsőbbségénél okadatolva be fog számolni, úgy hiszem ez irány­ban mentségre nincs szükség. Csakis a tudósító azon neheztelésére van szükség magyarázatot adni, hogy a Bartos Tivadar úr által kiállított kötelez­vény záradéka nem a minden kiskorú gyermek nagykorúságáig, hanem csak egyes árva nagykorú­­ságáig értelmezendő, s ez ekként van a kötelez­vényben is bejegyezve; a tudósító annálfogva nem adta elő hűségesen a tényállást, míg másrészről, minthogy a kölcsön levél kiállítását egy előírt TÁRCZA. Pentikums Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, »ARÁTJAT «* LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irts W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET. Történt pedig két nappal ezen mulatozások után, hogy a chatteriesi dékán ur egy pár váloga­tott papos barátját megvendégelte a dékáni ház-­­­ban. Hogy rendkívül jó portóit ittak, s hogy a des- , serí-nél megszólták-szapulták a püspököt, az nagyon­­ valószinü dolog, de ezzel nekünk most semmi dol- i­gunk. Tudós Portman barátunk, Claveringből, egyi- i­ke volt a dékán vendégeinek, s udvarló ember lé-­­­vén, s­ a mahagoni­ pamlagon ültében dékánné a sz­­ezonyomat le s fel­sétálni látván a gyöpön, futkosó gyermekei között, s szegfüszii napernyőjét kecses feje fölé tartva — a doctor kilépett az ebédlő üveg­ajtaján a pázsitra, mely a ház elejét szegélyezi, s­­ rábízta a többi fehér­ nyakravalósra, hogy hadd szid­ják a püspököt tovább. Azután a doctor odamenti­­ dékánné asszonyomhoz, fölajánlotta neki karját,­­,­­ sétálgattak azon a régi bársony-pázsiton, melyet­­ emberemlékezete előtt való dékánok számára is­­ kaszáltak, egyengettek már — abban a könnyed, s nyugalmas, kényelmes modorban, mint az éltes és­­ szelid vérmérsékletű emberek szoktak járkálni jó­­ ebéd után, csöndes, enyhe nyári estenden, mikor a­­ nap éppen aláhanyatlott a székesegyház hatalmas­­ tornyai mögé, s a hold sarlója minden pillanatban fényesebbé lesz az égen. . A Dékán-kertje végében, mint már mondók, áll özvegy Creedné háza, melynek első emeleti ab­lakai nyitva voltak, hogy bebocsássák az üde nyári levegőt. Egy ifjú huszonhat éves hölgy, kinek szer­­­mei egészen tágra voltak nyitva, s egy boldogtalan s tizennyolcz éves ifjú, ki szerelmtől se látott, se­­ hallott, s voltak együtt a szobában ; e személyek­­­­ben, miután őket már e helyen láttuk, az olvasó­­ könnyen ráismerhet Pendennis Arthur úrra és Cos-­­­tigan kisasszonyra. Szegény fiú, elvetette a koc­kát. Szenvedé­lyes felindulástól reszketve, hevesen lüktető és do­bogó szívvel, akarata ellenére előtörő könnyekkel, az érzelemtől majdnem elfúló hangon szegény­­en elmondta azt, a­mit többé el nem hallgathatott, s szerelmének, csodálatának és hevének egész tárhá­zával együtt lábai elé borult e megérett szépség­nek. Ő-e az első, ki így cselekedett ? Nem tette-e föl ő előtte vagy utána senki sem életének egész kincsét, mint a vadember a maga földjét és birto­kát a fehérbőrüeknek egy ital tüzes­ vize, vagy egy haszontalan gyermek­játék ellenében ? — Tud az édesanyja erről, Arthur? szólt Miss Fotheringay, lassan. Arthur őrülten ragadta meg kezét s ezerszer megcsókolá. A leány nem vonta vissza. — Tud-e róla az öreg asszonyság ? gon­dolkodók Miss Cottigan, — meglehet, hogy tud, — s akkor eszébe jutott, hogy Mrs. Pendennis nyakán amaz este milyen szép gyémántkereszt volt, s azt gondola: — jó, máj’ lehet bóldogulni a famé­­lijával. — Nyugodgyon meg, édes Arthur, szólt az­tán halk, csengő hangján, s édesen és komolyan mosolygott rá. Azután, le nem foglalt kezével köny­­nyedén félresimitá a hajat Arthur lázas halántéká­ról. Arthur annyira elragadtatva és magán kívül volt boldogságában, hogy alig tudott szólni. Végre ezt dadogá: — Anyára látta kegyedet és véghe­­tetlenü­l csodálja. Meg is fogja szeretni nem­so­kára , ki tehetne máskép? Szeretni fogja önt,mert én szeretem. — Igazán, úgy gondolom, hogy maga csak­ugyan szeret, szólt Miss Costigan, talán a szánalom egy nettével. Úgy gondolja! Mr. Pen erre természetesen belefogott egy rh­apsodiába, a­melyben nekü­nk, teljes uralommal birván érzelmeink fölött, nincs okunk őt követni. Szerelmet, hűséget és örökkéva­lóságot természetesen nem hagyott emlíítetlenül ; a szó megkísértette ugyan, de nem volt képes ki­mérni szerelmének rettenetes mélységét. E beszéd­del, mondom, nekünk semmi dolgunk. Nagyon va­lószín­ű, hogy biz az nem volt? Igen bölcs, de mi jogunk van nékünk a hallgatódéra ? Hagyjuk szegény fiút, hadd öntse ki egyszerű szívét a nő lábai előtt, s ítéljük meg enyhén. Kétségkívül, leg­jobb: bölcsen szeretni, de esztelenül szeretni jobb,­­ mint éppen képtelennek lenni a szerelemre. Van­nak köztünk, a­kik ilyenek, s még büszkék is te­hetetlenségökre. Beszéde végeztével Pen ismét és elragadtatva megcsókolá a fejedelmi kezet — s úgy gondolom, éppen ebben a pillanatban történt, s mialatt dé­­kánné asszonyom és tudós Portman úr beszélget­tek, hogy Robert Ridley urfi, a dékánné fia, meg­­ránczigálta hátulról anyja bő fodros ruháját és föl­kiáltott : — Nini, kis­mama, nézd csak! s ártatlan kacsójával az ablakra mutatott. A Dékán­ kertjéből valóban oly látvány nyílt, a minőt dékánnak ritkán adatik látnia , vagy capitulumokban olvasnia. Amott vala szegény­­en, s éppen csókkal illető rózsás ujjait elbűvölnének, ki teljes nyugalommal és kedélyesen fogadta azt. Ridley urfi föltekintett és vigyorgott, a kis Rózsa kisasszony ránézett bátyjára s bámultában eltá­­totta száját. Dékánné asszonyom arczkifejezését le sem lehet írni, s a mi tudós Portman urat illeti, mikor szemügyre vette a jelenetet, és látta az ő szeretett kedveltjét ás drága növendékét, Pent: — elnémult a dühtől és ámulattól. Mrs. Haller ugyanabban a pillanatban észre­vette a csoportot ott lenn, és fölriadt és nevetett. „Ni, ott a Dékán­ kertjébe’ van valaki,“ kiáltott föl, s teljes nyugalommal vonult vissza, mig­yen parázs módjára égő arczczal bökkent hátra. A társaság már visszament a házba, mikor Pen ismét ki mert nézni. A hold sarlója fényesen tündökölt már ak­kor az égen; a csillagok ragyogtak ; a székesegy­ház harangja a kilenczet verte; a dékán vendégei (egynek kivételével, ki előhozatta „Dumpling“ lo­vát, és korán eltávozott) a tea és vajas pogácsa mellett ültek az ebédlőben , mikor Pen búcsút von Miss Costigantól. Pen ezután idején hazaérkezett, és egyenesen hálószobájába akart sompolyogni, mert szegény fiú nagyon ki volt merülve és fölizgatva, s megfeszült idegei majdnem az őrülés fokán voltak már, midőn öreg John, a szolga, kinek arcza igen baljóslata tekintetet öltött, üzenetet hozott, hogy az édes­anyja látni kívánja. Erre ismét fölvette nyakravalóját és lement az ebédlőbe, ott nemcsak anyját találta, han­a­nem ennek barátját, tiszteletes és tudós Port- A­man urat is. Helén arcza a lámpa fényénél igen sápadtnak látszott, a doctoré ellenben vörös volt s vonaglott a haragtól és izgalomtól. Pen nyomban észrevette, hogy válság állott be, s hogy fölfedezés történt. — Most már, isten neki, gondolá. — Hol voltál Arthur? szólt Helén reszkető hangon. — Hogyan merészel ennek a — ennek a drá­ga urhölgynek és egy keresztyén lelkipásztor­nak a szemébe nézni, Sír? dörgő a doctor, da­czára Helén sápadt arczának és könyörgő tekinte­tének. — Hogy hol volt? Hát ott, a­hova elmenni az ő anyja fiának szégyenlenie kellett volna magát. Mert az ön anyja angyal, Sír, angyal. Hogyan mer ön fortelmét hozni az ő házára, és boldogtalanná tenni e szeplőtelen lényt az ön bűnének gondo­latával ? — Sír! kiálta Pen. — Ne tagadja, Sír, orditá a doctor. — Ne tetőzze egyéb becstelenségét hazudozással. Én ma­gam láttam önt, Sír. Láttam önt a Dékán kertjéből. Láttam, a­mint megcsókolta kezét annak a pokoli, festett — — Megálljon ! kiálta Pen, öklével az asztalra csapva, hogy a lámpa föllobogott és megingott, — — nagyon fiatal ember vagyok, de ön lesz olyan kegyes: meggondolni, hogy gentleman vagyok — nem akarom hallani annak a hölgynek gyalázását. — Hölgynek, Sir, kiálta a doctor, — az hölgy — ön — ön — itt áll anyja színe előtt — és hölgynek nevezi azt a — azt a némbert? — Akárki színe előtt, fölkiáltott Pen. — Ő méltó bármely rangra. Olyan tiszta, mint bármelyik nő. Oly jó, a­mily szép. Ha önön kívül másvalaki gyalázta volna, megmondanám neki, hogy mit gon­dolok ; de mivel ön legrégibb barátom, úgy tet­szik, kiváltsága van arra, hogy becsületemben ké­telkedjék. — Nem, Arthurom, nem, édes fiam, kiálta föl Helén, magán kívül az örömtől, -r- I»*®*«*“»“1» mondtam önnek, doctor, h'w ° nem °W, — nem­ olyan, a minőnek i-is ültté, — s a gyöngéd terem­tés reszketve odalépett fiához, és nyakába borult. , Pen férfiúnak érezte magát, és elég erősnek minden doctorokkal szemben a doctorok birodal­­­­mában. — Anyám látta, hogy milyen szép, szólt anyjához, csitító protectori hangon, mint Hamlet Gertrudhoz a színpadon. — Mondom, anyám, hogy épp oly jó is. Ha ismerni fogja őt, anyám is azt mondja. Anyámon kívül ő valamennyi nő között a legegyszerűbb, a legkedvesebb, a legszeretőbb nő. Miért ne játszanék a színpadon ? — Művészetével atyját tartja el. — Egy iszákos vén bűnöst, dörmögé a doc­tor , de Pen nem ügyelt rá. — Ha láthatná anyám, mint én láttam, hogy mily rendes az életmódja, mily tiszta és jámbor egész magaviselete, anyám is — mint én — igen, miként én — (s vadul tekintett a doctorra) — megvetőleg taszítaná el a rágalmazót, ki őt meg­bántani merészelte. Atyja tiszt volt, és kitüntette magát Spanyolországban. Barátja volt a kenti her­­czeg ő királyi fenségének s benső ismerőse Wel­lington herczegnek, s hadseregünk néhány legjele­sebb tisztjének, Arthur bátyámmal, úgy emlékszik, Lord Hill házában találkozott. Családja egyike a legrégiebbeknek és legtiszteltebbeknek Írországban, s épp oly nemes, mint a mienk. A — a Costiganok királyai voltak Írországnak. — No, isten legyen irgalmas kegyelmes az én lelkemnek, kiáltott a doctor, nem tudva, hogy dühre vagy kaczagásra fakadjon e, — csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy szándéka van elvenni? Pen a legfenségesebb arczot öltötte. — Mi egyéb szándékom volna, tiszteletes uram, mondá, — mit képzel? Teljesen visszaverve támadásában és földre terítve Fennek ezen hirtelen rohama által, a tisz­teletes ur csak annyit dadoghatott, hogy : — Mrs. Pendennis — asszonyom, küldjön az őrnagyért! — Az őrnagyért ? Szívesen beleegyezem, szólt Arthur, Pendennis herczege és Fairoaks nagyher­­czege, büszke kézlejtéssel. S az értekezés ama két levél megírásával végződött, melyek letétettek Pendennis őrnagy reg­geliző autajára, Londonban, Arthur herczeg ezen valóságos történetének kezdetén. (18. foly­atás következik.) nyomtatványon szoktuk véghez vinni; nem lehet megtagadni, hogy éppen a kérdéses kötvény kiál­­lításánál észlelt eltérés, illetve elnézés a panaszra okot szolgáltathatott ugyan, de a­mely eltérésnek semm­i káros következései nincsenek. Végre a tiszti ügyész késlelése miatt hangoz­tatott vád az árvaszéket nem terhelheti, sőt ha tudósító figyelembe veszi, hogy éppen a tiszti ügyész a tőkének behajtását, az ügy gyorsabb keresztül­vitele végett a nagykorúnak felajánlotta, a tiszti ügyész ellen emelt gyanúsítás is a maga értékére száll alá, s azt a tanúságot adja, hogy „Partur­ant montes“ stb. S­pi­­­enberg Gábor, Zemplén megye árvaszékének elnöke. KÜLFÖLD. (Május 1.) Az angol királynő proclamatiója. A hivatalos „London Gazette“-ben április 28-án a királynő következő proclamatiója jelent meg: „V­icto­r­i­a, R. Minekutána a parliament jelen ülésszakában egy törvényczikk vitetett keresztül, ily czimmel: „Törvényczikk, melynél fogva ő legkegyelmesebb királyi felsége bővítést adhat az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját megil­lető királyi névhez és czímhez“, mely törvényczikk kimondja, hogy a Nagybritannia és Írország egye­sítéséről szóló törvényczikkben gondoskodva volt arról, miszerint ezen egyesülés után az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koro­náját megillető királyi név és czim olyan legyen, a­minőt ő felsége az Egyesült Királyság nagype­csétjével ellátott királyi proclamatiójával kijelölni kegyeskedik, é­s mely törvényczikk kimondja azt is, hogy az említett törvényczikk és egy 1801. ja­nuár 1­8. napján a nagypecsét alatt kelt ki­rályi rendelet erejénél fogva jelenlegi nevünk és ezimünk ez: „Victoria, Isten kegyelméből Nagybritannia és Írország Egyesült Királysá­­gának Királynője, a hit védője“, é­s mely törvényczikk kimondja azt is, hogy az India jobb kormányzásáról szóló törvényczikk által törvénybe igtattatott, miszerint India kormányzása, mely ed­­digelé a Keletindiai Társaságra volt ruházva, a mi megbízásunk mellett, immár ránk ruháztassék, s hogy India ezentúl általunk és nevünkben kor­­mányoztassék, s hogy kívánatos, miszerint a kor­mányzás ezen átvitele elismertessék egy királyi nevünkhöz és czimünkhöz adandó bővítés által, — s mely törvényczikk a nevezett határozmányok után kimondja, hogy India kormányzása átvitelének említett elismerése tekintetéből, jogos ránk nézve, hogy az Egyesült Királyság nagypecsétje alatti ki­rályi proklamatiónkkal az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját megillető jelenlegi nevünkhöz és czímünkhöz oly bővítést adhassunk, a­minő nekünk alkalmasnak látszatik. Magántanácsunk javallása folytán és mellett, jónak véltük kijelölni és kijelenteni, mint ezt az említett javallás folytán és mellett ezennel ki is jelöljük és kijelentjük, miszerint ezentúl, a­meny­nyire lehetséges, minden alkalommal és minden ok­iratban, kivévén és ide nem számítván minden chartát, megbízó levelet, szabadság­levelet, engedély okmányt, leirati rendeletet, kinevezési iratot és­­egyéb hasonló okiratokat, melyeknek hatálya nem terjed túl az Egyesült Királyságon, az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koroná­ját jelenleg megillető királyi névhez és czímhez kö­vetkező bővítés adassék, azaz, latin nyelven e sza­vak: „Indiae Imperatrix“, és angol nyelven e sza­vak : „Empress of India“. Akaratunk és tetszésünk továbbá, hogy az említett bővítés ne tétessék ki az előbb külön ki­vételkép említett chartákban, megbízó levelekben, szabadság-levelekben, engedély-okmányokban, leirati rendeletekben, kinevezési iratokban és egyéb ha­sonló okmányokban. Akaratunk és tetszésünk továbbá, hogy min­den arany, ezüst és rézpénzek, melyek most az Egyesült Királyságnak érvényes és törvényes pén­zei, és minden arany, ezüst és rézpénzek, melyek ezen napon vagy ezentúl, felhatalmazásunk mellett, ugyanazon felírással, veretni fognak, tekintet nél­kül a nevünkhöz és czímünkhöz adott ezen bőví­tésre, a nevezett Egyesült Királyság érvényes és törvényes pénzeiül ítéltessenek és vétessenek; s hogy továbbá minden pénzek, melyek a nevezett Egyesült Királyság bármely hozzátartozó részei szá­mára vezetnek és kibocsáttatnak, s melyek procla­­matiónk által ama részek érvényes és törvényes pénzeiül nyilváníttatnak, és viselik királyi nevün­ket, vagy czimünket, vagy annak bármely részét avagy részeit, s minden pénzek, melyek ezentúl e proclamatio értelmében veretni és kibocsáttatni fog­nak , tekintet nélkül ezen bővítésre, továbbra is törvényes és érvényes pénzei maradjanak amaz illető részeknek, mindaddig, míg ebbeli tetszésünk továbbra ki nem jelentetik. Adtuk windsori udvarunkban, április huszon­­nyolczadik napján, ezer­nyolczszáz hetvenhatban, uralkodásunk harminczkilenczedik évében. God save the Queen.“ IRODALOM. Művelődéstörténeti adalékok. (Al­aujmegye XVI századbeli mű­veltségtörténelméből. Ir­­a Károly Gy. Hugó,Budapest, 1376. Tettey Nándor és Társa tulajdona. Ara 1 fzt.) A ki Magyarország művelődéstörténetének szórványos, töredékes rajzaiban olvasgat, kétségte­lenül meggyőződik, hogy hazánk igen sokat kö­szönhet, különösen a XVI-ik és XVII-ik században a terjedésében diadalmas, küzdelmében hatalmas, létének biztosításában nemes­ és erős magyar pro­­testantismusnak. Vagy utaljunk-e arra, hogy a külföldön végzett s hazakerült protestáns tudósok mily lelkesedéssel hirdették az új eszméket, egy­szerre működtek mint írók és mesteremberek, így Abádi Benedek, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár, Sz. Molnár Albert, kik a magyar irodalom­történet­nek egytől-egyig érdemes bajnokai ? Vagy hivat­kozzunk-e arra, hogy protestáns főuraink meg­kapva a korszellem erősebb áramlatától, bir­tokukon iskolákat és nyomdákat állíttattak, elég legyen itt Thurzó Elek és Nádasdy Tamás neveit fölemlítenem? Vagy megérintsük-e,­­hogy, a­mint Károly Gy. Hugó megvallja, a XVI-ik század­beli magyar nyomdák mind a protestánsok kezei­ben voltak, a szabad vizsgálódást, az uj nézetek gáttalan terjesztését mozdítva elő, míg a katholiku­­sok, midőn a visszahatás szelleme soraik között nagyobb arányokat öltött, kénytelenek voltak Bécs­­hez folyamodni? Itt nyomattak: Szegedi Gergely, Draskovich György, Oláh Miklós, Telegdy Miklós, s a katholiczismus többi védőinek művei. Vagy rá­mutassunk-e a Protestantismus gazdag hitvitázó iro­­dalmára, czélozva egyszersmind arra, hogy katho­­likus tudósaink is részint ennek hatása alatt, ré­szint ennek ösztönzésére írtak? Miért fejtegessük : megmagyarázható könnyen. Mig a protestánsok hite az ifjúság fugékonyságá­­val küzdött, működött, s követői a szabad vizsgá­lódásnak voltak apostolai nemcsak szóval, hanem tettel is, addig a katholikusok hite régen a tisztes aggság kényelmében ringott el s nemes és megér­demelt büszkeséggel merengett el a múlt időkön, s csak veszedelmesebb rázkódások sarkantyúzták fel­pezsdülő tevékenységre; kétségbeesett erőfeszítéssel járó munkára pedig csak akkor állott ki, mikor Magyarországot minden oldalról elborította az új vallás. S akkor nemcsak nyílt homlokkal vitta ne­héz tusáját a létért vagy mondjuk a hatalomért (hiszen ez egyre megy), hanem hozzája folyamodott az erőszak­hoz. S míg Károlyi Gáspár bibliájában, melynek erede­tével foglalkozik az előttünk fekvő tanulmány, éppoly igazán, mint gondolkozásának nemességéhez méltólag sajnálkozik azon, hogy még az ő idézte teljes ma­gyar szentírás nem létezett, s egyenlőkép hibáztatja e miatt a fejedelmeket és tudósokat, addig I.Fer­­dinánd király — kétségtelenül a katholikusok in­­stigálására — 1553-ban törvényczikket terjesztett a soproni országgyűlés elé, mely a tévelygő köny­vek kinyomatását, kiadását s árultatását el kívánta nyomni; addig Verancsics Antal, egri püspök, hi­res az­ iró „erőszakosságig buzgólkodva őrködött a katholicismus érdekei fölött“, s az uj vallás köve­tőinek Egertől húsz mérföldre nemcsak tanítani, — megállapodni sem volt szabad. Az erős mozgalomra — erős hatás, s az erős hatás ellenében erős küzdés fejlett ; s e harczból, melyet víttak szóval és tettel, főleg atollal, emelkedik ki a XIV-ik század gazdag irodalma széles" kul­túrája. Ha adataink egybe lesznek hordva, egy művészi kéz kerek egészbe foglalja, e korszakra felemelt fővel tekinthetünk. Most még csak egyes adalékokat ismerünk e század művelődéstörténe­­téből, legfelebb egyes igenis hiányos munkákat, mégis elég „sokat“ beszélnek, s még több gon­dolatot ébresztnek. Ilyen Károly Gy. Hugó könyve „Abauj­­megye XVI-ik századbeli műveltségtörténelméből.“ A tartalmas füzet nem áll a magasaabb, mű­vészileg kidolgozott tanulmányok színvonalán. Elő­adása választékos, szabatos, de tárgya természeté­nél fogva száraz. Forrás-tanulmány, s mint ilyen szerzőjének ez a legméltóbb dicsérete, önálló, ed­dig ismeretlen vagy szétszórt adatokban bővölködő. A vizsolyi nyomda történetével foglalkozik ; fölkeresi azt első helyén, Galgóczon Nyitra megyében, elkí­séri nyomtatójával, az idegen eredetű Mantskovit Bálinttal Visolyba, Abaujmegyébe; s fejtegeti bő­vebben, miért nem lehet e nyomda Kassán, hol Ve­­ráncsics Antal minden szándékot, ide irányulót gyökerében elfojtott; miért nem helyeztethető­­dött el Szikszón, mely ez idő szerint folyvást a török pusztításaitól szenvedett. Részletesen ismer­teti a vizsolyi nyomda első művét, Károli Gáspár biblia-forditását, mely „Mantskovit Bálint nyomta­tása által Visolban kezdettetett böjtelő­ szombaton, azaz 1,8. napján­ böjtelő havának, 1586 esztendőben. És elvégeztetett istennek kegyelmességéből, 20. nap­ján Sz. Jakab havának, Krisztus urunk születése után ennyi esztendőben, 1590. Kiből dicsértetnék az úrnak állandó szent neve, mindörökkön­ örökké, Amen.“ Majd előadja szerzőnk e bibliafordítás további történetét. Sz. Molnár Albert első és má­sodik kiadását 1608-ból s 1612-ből, s 1590-től 1875-ig 71 kiadást mutat be; végre a vizsolyi nyomda elpusztulásával és néhány nyomtatványá­nak felsorolásával fejezi be a jóravaló tanulmányt. Tárgyáról csak röviden szólottunk; nem azért, mintha sovány volna; sőt inkább dúsnak s telje­sen kimeritettnek mondható az. Mi inkább azon gondolatokkal foglalkoztunk, melyeket bennünk fel­keltett. Ez értekezés,­­melylyel közbevetőleg legyen mondva, Károly Gy. Hugó, premontrei kanonok úr, s a budapesti felsőbb leányiskola történelmi tanára a bölcsészeti doctoratust „Summa cum laude“ tette le) apró adatokban, érdekes feljegyzésekben igen gazdag, s jó benyomást tesz benne reánk a komoly tudósnak, a katholikus papnak tárgyiassága és fel­­világosodottsága, melylyel a protestáns kultúra di­csőséges emlékeiért lelkesedik. Závodszky Károly: Tudományos mozgalmak. Magyar tudományos akadémia. (Május 1-jei ülése.) (Tárgyak: 1. Szilágyi F. r. t. értekezése „A germani­­zálás történetéből a két magyar hazában. II. József alatt.“ 2. Frak­n­ói Vilmos r. t. értekezése , .Werbőczy István a mohácsi vész előtt.“ A magyar tud.­akadémia II. osztályának mai ülésén két érdekes felolvasást hallottunk. Az első felolvasó Szilágyi Sándor volt, ki érdekes történeti rajzot mutatott be a következő czímmel: „A germanizálás történelméből a két ma­gyar hazában, II. József császár alatt“. Annak két része van : az első a hivatalos nyelv ügyének ál­lását adja tíz szakaszban elő; a második egy a germanizálási rendeletet, úgy szólva: a nép szá­mára magyarázó vas megyei szolgabiró emlékezetét újítja meg; mely kis esemény azon kor történel­mének nemcsak érdekes, de jellemző episodját is képezi. Tudvalevőleg a szóhagyomány szerint: ma­gyar főurak, illetőleg dicasteriumok javasolták volna II. József császárnak a két magyar haza közigaz­gatásában a latin holt nyelv helyett, a németet, mint élő, és a kívánt czélra alkalmatosabb nyel­vet használni, mely állítás tekintélyes magyar tör­ténetírók munkáiban is emlitve van. Miután Szilágyi Sándor a germanizálási rend­szabály szóhagyományos történelméről más alka­lommal, t. i. a II. osztálynak 1868-ban február 17 én tartott heti ülésében bővebben emlékezett, s az arról szóló közlést az akadémia azon évi Érte­sítőjében a 71-ik szám alatt lehet olvasni, s az arra hivatkozást, illetőleg figyelmeztetést a kérdé­ses ügyben elégnek tartja, s annál fogva átmegyen arra, mi a jelen felolvasás főtárgyát képezi. Ez annak előadása, a­mit ez ügyben kétség­be nem vonható ténynek, történelmi igazságnak kell tartani, a­mi tehát az olvasót meggyőzi arról, hogy a germanizálási rendszabályt magyar főuraknak és dica­tóriumoknak tulajdonító szóhagyomány kifogás alá nem jöhető biztos alappal nem bír. A fennemlített történelmi igazság. II. József császár a kezdője, teljes meggyőződésének erejével, s ebből kifolyó szilárd akaratának határozottan nyilvánításával fellépő, s egyedüli szerzője azon intézkedésnek, melynek be nem vallott, de mégis háttérben lappangó valódi végczélja volt: a német nyelvnek a közügyekben használásával, a magyar nemzetet mennyire lehetett volna germanizálni. Az arra vonatkozó három főokmány az illető udvari kanczellárnak a legfensőbb akaratot, annak végrehajtása tekintetéből, világosan kifejező utasí­tásául szolgált, s így ez irományoknak közzététetni nem kellett, melyeknek kiváló, sőt döntő fontossá­ga éppen e körülményben rejlik. E három főokmány : 1. II. József császárnak gr. Eszterházi Fe­­renczhez, a magyar- és erdélyországi udvari can­­czellárhoz intézett, s 1784-ben ápril 26-án kelt kéz­irata. 2. Gr. Eszterházy Ferencz jegyzéke, melyben a mondott esztendő májusa 8-án maga nézetét s véleményét a kérdéses ügyben a monarcha elibe terjesztette. 3. A császár határozata, melyet e jegyzékre az udvari kanczellárhoz leküldött. II. József császár ápril 26-án gr. Eszterházy Ferenczhez intézett s körülményesen indokolt kéz­iratában azon „fontos határozatáról“ értesítette az udvari kanczellárt, hogy mivel egy nemzet felvilá­gosodásának nagy gyalázatára válik, ha,­ közü­gyei­ben holt nyelvet, milyen a latin, használ, melyet Európában, Magyar- és Lengyelországon kívül, minden más államban a közigazgatásból kiküszö­böltek, a két magyar hazában is ezt tenni szán­dékozik. Ez annál inkább szükséges, mert Magyar­­országban lakosainak csak kisebb része beszél magyarul, az illír és oláh nyelvet pedig, az elsőnek különböző tájszólásaival, sokkal többen beszélik, azért a hadi s polgári közigazgatásban használásra csupán a németet, mint a birodalom nyelvét lehet kiválasztani, s mint a császár hiszi, „eljött az idő­pont, melyben ezt eszközölni legjobban lehetne.“ A monarcha akarata szerint, az udvari kan­celláriának már 1784. novembere 1-én a hivatalos ügyeknek németül folytatását meg kell kezdeni, e példát más kormányhatóságok is kövessék, s három esztendő eltelésével minden törvényszékeknek a pe­res ügyeket németül kell folytatni, valamint a pesti egyetemen, s más főbb és alsóbb iskolákban is a németnek kell a tannyelvnek lenni.­­ Végre: bár­mely világi és egyházi hivatal elnyerésére számot csak németül tudóknak lehet tartani. A császár „érett megfontolással és teljes meg­győződéssel tett, Magyarország és a birodalom ja­vára szolgáló intézkedésének“ végrehajtását, „s e czélra biztosan és leghamarabb vezető eszközök ajánlását“ az udvari kancellárra bízta. Gr. Eszterházy Ferencz a császári kézirat nagy jelentőségét, valamint a germanizálási rend­szernek a magyar nemzet államlétébe mélyen be­vágó, lehet mondani: végzetteljessé váló befolyását igen jól általlátta, a hozzá intézett legfensőbb pa­rancsra tizenkét nap múlva, u. m. május 8-án vá­laszolt, s maga jegyzékében méltó aggodalmát nem titkolva, előrelátó bölcseséggel a monarcha el­be terjesztette mindazon okokat s tekintetet érdemlő következéseket, melyeket a germanizálási rendsza­bály életbeléptetése előtt fontolóra kellene venni, főleg figyelmeztette a császárt, hogy: „a magyar nyelv valódi állásáról Magyar- és Erdélyországban ő felsége igaz és teljes tudósítást nem kapott“, mi­után, ha egyedül csak a magyar nyelven beszélők­ről van szó, ezek így bizonyosan a magyar földön a legszámosabbak, s csak összesen képeznek a többi néptörzsek oly számot, mely a magyarokat felül haladja. Az udvari cancellár továbbá kijelenti , hogy ha a rendszabály életbeléptetéséről volna szó, erre nézve a monarchát több jól megfontolandó jelenté­keny körülményre figyelmeztetné, de miután a do­log már elhatározva van, elégnek tartja maga több pontba összefoglalt észrevételeit csupán a végre­hajtás módjára nézve terjeszteni fel. Az udvari cancellár alapos és lehet mondani: a kérdéses ügy állását, mint szintén az abból eredő nehézségeket világosan kimutató felírása az ural­kodót sem meg nem győzte, sem szándékában meg nem ingatta. A császár, mind válaszában mondá: „oly túlnyomó érveket tartalmaz kézirata, miért ahhoz semmi egyebet hozzá nem tehet“, s igy pa­rancsának egészen hamis magyarázatáért, mintha abban a magyar anyai nyelvnek teljes kiküszöbö­léséről volna szó, az udvari cancellár e téveszmé­ből eredő csalódásáért maga kedvetlenségét kife­jezte, kinek egyszersmind a végrehajtásra vonat­kozó további utasításokat adott, melyek közül, mit,? kiválólag érdekes legyen itt a következő meg­­emli­te : „a német, mint a közügyekben általáno­san bevert nyelv fog jövendőben az országgyűlése­ken is használtatni, annál fogva három esztendő multtt, oda olyan követet küldeni nem lehet, ki azon nyelvet nem tudná“. A végrehajtást illető s a helytartó tanácshoz, mint az erdélyi guberniumhoz intézett kir. leiratok­ban kimondatott, hogy: ő felsége ez intézménye él­jen leendő bármely fölterjesztések által sem hagy­­a magát rávétetni, annak végrehajtásától elállani.“ A germanizálás ügyében az udvari kanczel­­lár által tett föliráson kívül, a magyar- és erdély­országi udvari kanczellária sem mulasztotta el az 1784-dik esztendő augusztusában a hivatalos nyelv ügyében czélba vett rendszabály ellen felszólalni, s annak visszahúzása szükségét indokolni. Mint a fenebbiek után gondolni lehet, az ud­vari kanczellária fölterjesztése is az óhajtott siker nélkül maradt. A császár arra adott legfensőbb ha­tározatában maga hajthatatlan erős akaratát vilá­gosan nyilvánította, mivel: „nem az, ki a szap­pan-buborékot golyóbis gyanánt tekintse “, rendeleté­nek azért foganatosítását újra és hathatósan pa­rancsolta. Az augusztusi fölterjesztéshez volt csatolva egy kivonata azon felírásoknak, melyeket a ma­gyarországi megyék a germanizálás ügyében , s az ellen az udvarhoz felküldöttek. Azok a haza köz­véleményét a nemzethez illő, s ma is teljes mél­tánylást érdemlő módon tolmácsolták. Említést érdemel II. József császárnak nyelv­újítási kisérletéhez tartozó azon terve, melyről a magyar- és erdélyországi udvari kanczellária 1786- ban márcziu 7-én az erdélyi guberniumhoz intézett leírásában emlékezik. A császár t. azon óhajtását nyilvánította, hogy a vallásra és isteni tiszteletre vonatkozó cselekvények — Religions- und gottes­dienstliche Handlungen, — főkép az oltári szent­ségnek és keresztségnek kiszolgáltatása az ország nyelvén, s nem latinul történjék, mi tehát a mise, általában a római katholikus isteni tisztelet nyel­

Next