Ellenőr, 1876. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1876-11-03 / 304. szám

Hosszabbra terjedvén czikkünk, mint ¡■’51-« véltük, többi észrevételeinket holnapra h­ívjuk. Jegybankunk organisatiójához . A bankügyben megtörtént végre a második határozó lépés. A magyar és osztrák kormány közt folyt beható tárgyalások után a két pénzügy­miniszter jegyzéke az „osztrák magyar jegybank“ síita »szabály-tervezetével együtt megküldetett a Ne­­mzeti banknak s most már azon áll az elhatá­rozás sora, hogy a kívánt átalakulás iránt nyilat­kozzék. A mint a Nemzeti bank intim köreiből ki­sz­­ivárgó hirek sejteni engedik, de meg a mint az a bankü­gyi egyezkedésekkel szemben Lucám úr által eddig elfoglalt álláspont után másként alig is­­■olt várható: a bank vezéregyéniségeinek nem egy kifogásuk leend a tervezet ellen s annak nem egy­­pontjánál fognak módosítást kívánni. Kétségtelen a­zonban, hogy bármily nagy legyen kezdetben a nézet­­eltérés, kölcsönös engedmények lassankint összefogják azt simítani. Nem hisszük ugyanis, hogy magát két miniszter is oly ultimátumnak kívánná a­z ill­eti bankkal közlött tervezetet tartatni, mely minden módosítást kizár , melyet az éppen gya­korlati megvalósítására hivatott érdek- és szak­­társaságnak vagy egész összegégében el kellend fo* gadn!*, vagy csupán vissza lehet utasítania. Meg vagy­unk győződve másrészt arról is, miszerint Lucam úr szintén ki tudja és ki fogja egyeztetni a körülményekkel az ő centralistikus hajlamait és hogy az utóbbiakhoz való makacs ragaszkodás ál­­tal nem fogja koczkára tenni társaságának jegy­­kib­ocsátási monopol­jogát. Az „osztrák-magyar jog­­­bank“ létrejövetelét tehát ma már annyira minden tekintetben kérdésen felül állónak hisz­­eztü­k, hogy nemcsak ezek, hanem egyszersmind időszerűnek is tartjuk az annak organizatiójával foglalkozást. Mihelyt az önálló magyar jegybank eszméjé­vel fel kellett hagynunk s a jegykibocsátási jognak Magyarországot illetőleg is egy, Ausztriával közös, egységes banktársaságra ruháztatásába belenyu­­go­dtunk, azonnal és annyival inkább nagyon má­sodrendűvé vált reánk nézve azon kérdés, hogy ezen egységes társaság egységes fémfedezéke rész­ben, vagy egészben hol legyen leraktározva, mert mindaddig, míg valutánk rendezésének alapján a link jegyeinek fémpénzzel becserélésére nem kö­­teleztethető, még az akadálytalan beváltás érdeke sem teszi szükségképenivé, hogy a fémkészlet va­lamely arányos része muldatlanul Budapest pinczei­­ben őriztessék. Hasonlókép másod érdekű­ek reánk nézve a bankorganismusnak a banktársaság egysé­ges voltából szükségkép folyó számos részletes, ugyanazért a megalkuvás ezek tekintetében is nem a c­ itk helyén lehet, hanem e kerü­lhetlen. A mi Magyarországnak a bankügyben, éppen a banktársaság egységes voltánál fogva, speciális érdeke s a minek tekintetében minden lealkuvás­­nak, minden leengedésnek kirekesztve kell ma­radnia, az, hogy­ a közös banktársaság hitelnyúj­tási szolgálmányaiból, ha nem is a paritásos, de a kvotális részt okvetlenül és elvonhatlanul élvezze, és hogy kormánya a közös társaság magyar részé­nek ügyvitelére ne csupán ellenőrző, hanem külö­nösen a hitelnyújtással kapcsolatos ügyekben döntő, úgyszólván parancsoló befolyással bírjon. E lapok október 22-iki számában tüzetesen kimutattuk, miszerint a két állam összes pénzinté­zeteinek hitelnyújtásaiból a Magyarország által és Magyarországon igénybe vett rész a 30%-ise fele­sen haladja és íogy ennélfogva az osztrák tarto­mányok hiiteligénylete jóval a 70%/* alatt marad. Ugyanott kimutattuk továbbá, hogy a magán pénz­intézeteknél meddőn heverő tőkék tetemesen na­gyobb arányúak Ausztriában, mist Magyarországon, hogy tehát az osztrák hiteligények a rendelkezé­sükre álló tőkéket kisebb arányban foglalkoztatják, mint a magyarországiak. Nemcsak valószínű, hanem bizonyos, hogy ez arány Magyarország rovására a jövő fíz év folyamán sem fog romlani, mert a közgazdasági fejlődés processusában, a kellő se­­gé eszközök leírása mellett, a keskenyebb alap tovább épülése aránylag mindig nagyobb haladványu­k szélesebb alapénál. Ez okból s miután Magyar­­ország közgazdasági viszonyainak javulása egyszers­mind az összmonarchia erősödése, kívánato» volna ugyan reánk nézve s a kölcsönös méltányosság is azt hozná magával, hogy a közös jegybank azon arányban elégítse ki hiteligényeinket, melyben a két állam területén mű­ködő hitelintézetek bankszerű üzleteinek mekkoraságából constatálhatólag a kie­­légíttetésre időnként szükségünk leend. Ily méltá­nyossági tekintetek érvényesülésére azonban ma osztrák részről alig számíthatunk. .Annyival inkább ragaszkodnunk kell tehát azon követelményhez, hogy Magyarországnak a bank szolgálmányaiból leg­alább a krotális rész okvetlenül és elvonhatlanul biztosíttassék, mert ahhoz nemcsak jogunk, hanem arra máris számtanilag kimutatható szükségünk van, s különösen vissza kell utasítanunk azon legújabb insinuatiót, hogy a hitelnyújtás méreteinek időnkint meghatározása a bank Bécsben székelő központi orga­ni­zm­usán­ak­­­belátására’bizassék. Nemcsak Magyarországon, hanem általános­an panasz Lajtán túl is azon, szű­kkeblű­ség,és hogy ugy mondjuk, az üzleti érzék azon teljes hiánya ellen melylyel a Nemzeti bank a fiókok felállításának és a hitelélvezés hozzáférhetővé tételének tekintetében eljár. Maga azon védirat, melyet Lucám ur „Die oesterreichische Nationalbank während der Dauer des dritten Privilegiums“ czim alatt ez év kezde­tén kibocsátott, egyszersmind a legalaposabb vádle­­vél a bank ezen eljárása ellenében. E munkájában maga Lucám ur mutatja ki, hogy 1874-ben míg a Nemzeti bank váltó-leszámítolási és előlegezési üz­letállaga 90 millió forint alaptőke mellett 184 millió forint, b hát az alaptőkének csupán kétsze­rese volt, addig ugyanaz a franczia banknál 73 millió forint alaptőke mellett 3662/1 milliót, vagyis ötszöröst és a porosz banknál 32 millió fo­rint alaptőke mellett 232 millió forintot, tehát hétszerest tett. A franczia bank váltóleszámítolá­sainak értékátlaga szintén Lucom­ur közleményei szerint 469, a poroszé 1003, ellenben az osztrák banké 2189 forint, a fiókok száma pedig a franczia banknál 68, a porosznál 165 és az osztrák bank­nál csupán 28, tehát Francziaországban minden fél, Németországban minden negyed millió, fellenben monarchiánkban csupán 11/s millió lakosra esik egy -egy bankfiók. Még kedvezőtlenebbek az arányok Magyarországra nézve, hol csupán 1.900,00 lakosra (a tulajdonképpeni Magyarorszá­gon éppen csak 21/*, ellenben Erdélyben s a ha­tárőrvidéken és Fiuméval együtt Horvát- és Szla­­vonországban egy-egy millióra) esik egy fiók s hol a váltóleszámítolások érték­átlaga 2467 (Magyar­­országon 2522, Erdélyben 1521 s a fiumei fióknál 2326) forint volt. Híjába iparkodik Lucám az e tények ellené­ben a Nemzeti bank eljárását azzal mentegetni, hogy monarchiánk s különösen Magyarország távol áll még azon közgazdasági fejlettségtől, mely a bankfióitok szaporítását s a hitelnyújtás könnyí­tését és szélesbítését tenné szükségessé. Nem az állam van a jegybankért, hanem megfordítva és a jegybank egyik legfontosabb, legokvetlenebb se­gédeszköz arra nézve, hogy az állam közgazdasága kifejlődhessen, felvirágozhasson. Ez okoskodáshoz ké­pest egész 1850-ig Bécsen kívül az egész mon­archiában az egy Prága képezte a számbavehető álharcot, mert még Pest is csupán 1851-ben lett a bank által fiókra érdemesítve s ez okos­kodás szerint merő fallacia azt hinni, hogy a későbbi években fiókokat nyert városok és vidé­kek kereskedelmének és iparának fejlesztésére e fiókok jótékony behatással bírtak volna, mert e kereskedelemnek és iparnak már kifejtve, teljesen megerősödve kellett lenniök, hogy e vá­rosok a fiók felállítására érdemessé váljanak. Mindez okoskodással a logika és tapasztalás me­rőben ellenkezik. Minden intézmény, mely a köz­­gazdasági műveleteknél könnyítést nyújt, fokozza egyszersmind önmagának használtatását igényel­­tetését. Ha arra várunk, hogy előbb a távirás hasz­nálásának értéke fejlődjék ki , mai napig sem volna még leásva egy távírda-oszlopunk s­eliítázhatlan, hogy posta­forgalmunknak ez­ utóbbi korszakban oly óriás emelkedését a postahálózat kiterjesztése s a forgalmi szolgálatnál,­életbeléptetett könnyíté­sek vonták maguk után. Korántsem elég tehát, hogy a közös bank hi­tejezhető pénzeinek krotális része Magyarország­­ számára kikötve legyen, hanem Magyarország kor­mányának döntő és korlátlan befolyással kell bír­nia arra­ nézve is, hogy e rész a magyar hiteligé­nyeknek csakugyan és könnyen hozzáférhetővé té­tessék. Ebből folyólag különösen a bankfiókok he­lyének és számának i­s a magyar kvóta korlátai közt •— azok dota iójának meghatározása, melyek tekintetében kormányunknak a döntő befolyást maga részére okvetlenül fenn kell tartania, és a melyek­nél lealk­uvásnak helye szintén nem lehet. Gr­a­­­g­ó­c­z­y János: TÁRCZA. Pindennis Története, II K­UUSZUMÉJI, BAPIÁTJAI «• LiaKAGITOn •C.L.'AN Irt» W. N. Th­a«k«raj. HARMADIK KÖTET. Madame Fridsby lopva föltekintvén a drago­­nyos arczképére s bepillantván saját sebzett emlé­ke elébe, azt mondá, hogy a férfi _ csak férfi, s a­mig férfi, csaló is, s merengően­­idézett nehány verssort Marmionból, melyekben azon kérdés van kifejezve, hogy hova lesznek a halál után a csa­lárd szeretők? Mrs. Pybus nem rendelkezett a gyű­­­lölet, undor, megvetés elég erős kifejezéseivel egy olyan gaz megnevezésére, ki ily aljas magavise­letre képes. Ez az eredménye a kényeztetésnek, meg gőgösségnek, meg kicsapongásnak, meg aristo­­kratikus­­„zátartásnak (tény, hogy Pen vonakodott Mrs. Pybusnál teázni), s ez következik a romlott és utálatos társaságokból, abban a rettenetes modern Bábelben! Mrs. Portman rémülettel volt kénytelen beismerni, hogy az anya szerencsétlen elnézése el­kényeztette azt a fiút, hogy irodalmi sikerei elszé­­dítették, s utálatos szenvedélyei elfeledtették vele amaz elveket, melyeket dr. Portman, gyermekkorá­ban, belecsöpögtetett. Glanders, a dragonyosok re­t­tenetes kapitánya, midőn az esetről Mrs. Glanders által értesült, füttyürészett s tréfás­­ezérzásokat tett rá ebéd alkalmával , mire Mrs. Glanders durva embernek nevezte őt, s ismét kiparancsolta a leányo­kat a szobiból, mikor a borzasztó kapitány kaca­gásra fakadt. Mr. Simcoe nyugodtan fogadá a hírt, de inkább tetszett az neki, mint nem; csak meg­erősítésére szolgált azon véleményének, melyet min­denkor táplált volt ama nyomorult ifjúról: nem mintha tudott volna felőle valamit — nem mintha olvasott volna csak egy sort is veszedelmes meg­­mérgező műveiből — isten mentsen , de mit lehe­tett volna várni egy ilyen ifjútól, s ilyen rémítő, si­ralmas és szánalmas könnyelműségtő­l Pen egy második szentbeszéd tárgyát képezte a claveringi methodista­ kápolnában , a­hol is Lon­don veszedelmei, s a regény-irás és olvasás bűnei előadásának vala egy vasárnapi estén a nagyszámú és jámbor gyülekezetnek. Nem vártak annak meg­hallgatására, hogy bűnös-e vagy nem ? Bizonyosnak­­ vették elvetemültségét, s e bámulatos moralisták­­ közt csak az volt szóban, hogy ki dobjon követ­­ Penre. Másnap Mrs. Pendennis, egyedül s majdnem ájuldozva a fölindulástól és bágyadtságtól, átment vagyis inkább átszaladt dr. Portman házába, taná­csot kérendő a jó doctortól. Egy névtelen levelet kapott; valamely keresztyén kötelességének tartotta átdöfni a jó lelket, mely sohasem tett halandónak roszat — egy névtelen levelet, mely a szentirásra való vonatkozásokkal kimutatá az ily bűnösök kár­hozatát, s részletesen elősorolá Pen vétkeit. Az öz­vegy szánalomra méltó rémületbe és fölindulásba esett. Két vagy három ilyen kínos óra majdnem megvénítette. Izgatottsága első pillanatában elejtette a levelet, s Laura elolvasta. Laura elpirult, mikor olvasó; egész teste reszketett, de a haragtól. — A gyávák, mondá — Nem igaz. — Nem,­­ anyám, nem igaz. — Igaz, s te tetted ezt, Laura, kiáltott föl ! Helén, haraggal. — Miért utasítottad vissza, mikor­­ megkért? Miért törted meg szivemet s utasítottad­­ vissza ? Te vitted őt a bűnbe. Te dobtad őt annak­­ a — annak az — asszonynak a karjaiba. — Ne beszélj nekem. Ne felelj nekem. — Nem fogok neked megbocsátani, soha. Mártim add ide a ka­­l­­apomat és a kendőmet. Elmegyek. Nem akarom, hogy velem jöjj. Eredj innen. Hagyj el, kegyetlen leány , miért hoztad rám ezt a szégyent ? S eltiltván magától leányát és szolgálóit, le­szaladt az országúton Claveringbe. Doctor Portman, rátekintvén a levélre, úgy gondolá, hogy ismeri az Írást, és természetesen is­merte már a szegény Pen elleni vádat. Saját lelki­­ismerete ellenére, talán, (mert az érdemes doctor­­nak, mint legtöbbjeinknek, igen tetemes természeti képessége volt a felebarátjába kedvezőtlen hírek elfogadására) vigasztalni törekedett Helént; utalt arra, hogy a rágalom névtelen oldalról jön, s en­nélfogva szükségkép egy gonosztévő műve, hogy a vád lehet nem igaz is — valószínűleg nem is igaz — hogy Pent legalább meg kell hallgatni, mielőtt elitélnék , hogy egy ilyen anyának a fia alig kö­vethetett el olyan bűnt, stb., stb. Helén azonnal keresztüllátott ezen ellenvetés és tagadás furfangján. — Ön úgy gondolja, hogy Arthur megtette azt, mondá, — bizonyosan úgy gondolja. Oh, miért is hagytam el őt, tiszteletes úr, miért engedtem, hogy eltávozzék tőlem ? De ő nem lehet becstelen — az isten szent nevére, nem becs­telen — csak nem gondolja ön, hogy az ! Emlé­kezzék vissza akkori magaviseletére, azzal a másik — személylyel — mily őrülten ragaszkodott hozzá. Becsületes fiú volt ő akkor — most is az. És én hálát adok istennek — igen, térdre hullok, és há-­­­lát adok istennek, hogy Arthur megfizetett Laurá­nak. Ön azt mondta, hogy 5 jó — maga mondta. És most — ha az az asszony szereti — pedig úgy kell lenni — ha Arthur elvitte őt atyja házából, vagy az kísérletbe ejtette, a mi igen valószínű — hát akkor nejévé kell lennie s nekem leányommá. S Arthurnak el kell hagynia azt a rettentő világot, s vissza kell térnie hozzám — anyjához, tiszteletes ur. Menjük el és hozzuk vissza — igen — hozzuk vissza — és lészen öröm a — a bűnössel, ki meg­tér. Menjünk, azonnal, édes barátom, még ebben az’ — Helén nem szólhatott többet. Hátraesett és elájult. Agyba tették a szánakozó doctor házában s elhívták hozzá az orvost. Egész éjjel félelmes állapotban feküdt. Laura eljött hozzá, vagyis in­kább a papiakba, mert a beteg nem akarta látni Laurát. És dr. Portman, még folyton kérve őt, hogy legyen nyugodt, s bátrabbá és bizalmasabbá lévén Pen ártatlansága iránt, amint tanúja volt a szegény anya rettentő fájdalmának, ■— levelet írt Pennek, figyelmeztetvén őt az ellene szórt hírekre a koiuvllírta Kénre, hogy tiagyja az­ Oft­aZolinal és bánja meg e viszonyt, mely oly bal végzetes az ő legjobb érdekeire és lelke üdvösségére. És Laura? az ő szivét nem sebezte-e Arthur vétke és Helén elidegenülése ? Nem keserű meg­próbáltatás volt-e az ártatlan leánynak, hogy egy csapásra elvesztette mindazt a szeretetet, melylyel e világon törődött? LII. FEJEZET. Mely, kevésbé múlt, hogy utolsó nem lett e történetben. Doctor Portman levele elküldetett Londonba, az érdemes pap törekedett Mrs. Pendennist egy kis nyugalomra csillapítani, míg válasz nem érke­zik, mely, mint a doctor hinni igyekezett, vagy le­galább állhatatosan mondogató, kielégítő lesz Mr. Pen erkölcsiségét illetőleg. Helén azon kívánsága legalább, hogy Londonba menjen , személyesen intse meg fiát gonoszságáért, egy-két napra lehe­tetlen volt. Az orvos megtiltotta a mozgást, az első­­ napon még Fairoaksig is, s az özvegy csak más­nap reggel fekhetett ismét otthon pamlagán, a bű, de hallgatag Laura ápolván őt. Szerencsétlenségére önmagának s mindnyájok­nak, Pen sohasem olvasta a tiszteletes levelét, csak sok-sok héttel annak megírása után, s napról napra várta az özvegy fia válaszát az ellene szórt vá­dakra; saját betegsége mindennapi haladékkal nö­vekedvén. Súlyos föladat volt Laurának elviselni­e­­ az aggodalmat; látni Legdrágább barátnője szenvedését, s a mi legroszabb, tűrni Helén elidege­­nülését, s a kint, melyet ez elfordult érzelem oko­zott. De ez ifjú hölgynek szokása volt, legjobb tehetsége szerint s azzal a kegyelmes segélylyel, melyet az Ég az 5 tiszta és állhatatos imáinak nyújtott, megtenni kötelességét. S mivel köteles­ségét zajtalanul teljesitette, — míg a könyörgése­­ket, melyek ehhez elegendő erőt adtak neki, szintén saját szobájában végezte, félre minden ha­landó szemtől, — nekünk is szükségkép némáknak kell lennünk ezen erényei felől, melyek épp oly ke­véssé alkalmasak a nyilvános megbeszélésre, mint nem alkalmas egy virág arra, hogy egy bálterem­ben fakadozzék. Csak azt az egyet akarjuk mon­dani, hogy a jó nő a legkedvesebb virág, mely az ég alatt fakad, s hogy szeretettel s csodálattal nézzük hallgatag báját, tiszta illatát, szépsége gyön­­géded virulását.­Édes és szép! — a legigézőbb és legmocsoktalanabb! — nem fájdalmas-e megha­jolva vagy fölemésztve látni Bánat vagy kérlelhe­tetlen Halál által— senyvedezve betegen —sorva­­vadozva hosszú kínban — vagy leszakasztva hirte­len balsors által, zsönge korában ? Mi megérdemel­hetjük a bánatot — de miért legyenek boldogtala­nok ezek ? — hanem ha mert tudjuk, hogy isten azokat fenyíti, a kiket legjobban szeret. Ő tetszé­se lévén, hogy ismételt megpróbáltatások által e tiszta lelkeket még tisztábbakká tegye. Pen hát nem kapta meg a levelet, bár kel­lően postára volt adva s hiven beletétetett a le­­vélhordó által a Lamb Courtban a levélgyűjtőbe, s elvitetett onnan a házmesterné által az Íróasztalra 6 lordsága egyéb levelei közé. Azok a nyájas olvasók, kik mostanáig figye­lemmel kisérték Mr. Arthur pályáját, s, mint igen természetes, észrevételeket tettek ismerősük erköl­csi jelleme és sajátságai felől, eddigelé valószínű­leg fölfedezték, hogy mi volt a kiváló hiba Mr. Pen lényében, s ki volt ama, a czímlapon művé­szileg jelzett legnagyobb ellensége, a­kivel küzdenie kellett. Nem kevésnek közülünk, szeretett közön­ségem, kell ugyanazon gazficzkóval megküzdenie, — egy kópéval, ki minden alkalmat megragad, hogy galibába keverjen, czivakodásba lovalljon, semmitevésbe és haszontalan társaságokba vezes­sen bennünket — s még mit nem. Egy szóval, Pennek legnagyobb ellensége ő maga volt; s mi­velhogy ezirógatta, simogatta, kényesztetgette ezt a personát egész életében: a gonoszcsont avezátlan Hazai irodalom. •— „A meteorologiai és földdel e­­rősségi magyar királyi központi in­tézet évkönyvei.“ Közli dr. S­c­h­en­z­­ Guidó, IV. kötet 1874. évfolyam. E czim alatt száraz, de értékes művet vettünk a tudós szerző küldeménye­ként. Folytatása ez azon köteteknek, melyeket az akadémia idei nagygyűlése a 200 aranyos nagy jutalommal koszoruzott meg ; de tartalmasabb és változatosabb, mint azok, mert az 1873 iki bécsi congressus határozatának értelmében a meteorolo­giai elemek havi és évi középértékei állomások szerint rendeztettek, sőt magában foglalja a kötet a hőmérsékre, légnyomás- és tapadókra vonatkozó csoportok szerint rendezett táblázatos kimutatáso­kat is. Az évkönyv ö­t fejezetre oszlik. Az első fejezet az egyes állomások megfigyeléseinek havi és évi eredményeit tünteti föl. A figyelő állomások száma 1874. évben 79 volt. 1873. évhez képest az állomások száma 10-el szaporodott. A Bolgár­országban fekvő Buscsuk kivételével valamennyi állomás a magyar korona országaihoz tartozik. Akna-Szlatina, Esztergom, Nagy­várad és Alsó- Vereczke a megfigyeléseket megszüntették, a következő 14 állomás ellenben közreműködé­sét megkezdette: Bakonybél, B.-Füred, Bikás, Baja, Dezser, Füzine, Kis-Gzell, Lökve, Lo­sonc I­, Pápa, Pannonhalma, Székely-Udvarhely, Szolyva és Újvidék. Átlagban 71,8 négyszögmért­­földre jut egy észlelő. A II. fejezet a megfigyelési eredmények meteorológiai elemek szerint rendezett átnézetét adja. A III. fejezet a központi intézeten eszközölt magnetikus megfigyeléseket tartalmazza. A IV. fejezetet Pozsony, 26 évi megfigyelési sorból levezetett hőmérsék-viszonyainak összeállítása ké­pezi, melyet Vervaet Julián a Jesnita-rendű colle­gium tanára szolgáltatott az évkönyvbe. Az V. fe­jezet magában foglalja a phaenologiai megfigyelé­seket, melyek összeállítását és feldolgozását — mint eddig is — Staub Móricz tanár úr volt szíves ma­gára vállalni. A központi intézet részéről a jelen évben magnetikus hely­meghatározások is történtek és pedig Szolnok, Arad, Gurahoncz, Nagy-Kikinda és Szeged állomásokon. Ezen meghatározások köz­zétételét azonban későbbi időre kellett fentartani. Az állomási megfigyelések részbeni átszámítása, valamint azok összeállítása ez idő szerint Kurlän­der Ignácz observator segítségének köszönhető. Ára ? — „A kötelmi jog át a Já­nos elmél­­­e­t­e•“ E­nzim alatt ”dr. Sághy Gyula, egyetemi rendes jogtanár nagy terjedelmű munkát irt, mely­nek első füzete a napokban hagyta el a sajtót. Ez első rész után ítélve, mely maga 336 lapra terjed, a kötelmi jognak egy — legalább terjedelmére nézve — nagyszabású monographiájára várhatunk dr. Sághy tollából, s ez annál nagyobb figyelmet érdemel, mivel jogirodalmunkban egyes tanoknak nem igen van kimerítő monographiájuk. Sághy műve ilyennek ígérkezik. A kötelmi jognak jelen­legi európai állását, az osztrák jogtól, a drezdai javaslaton, a szász, zürichi, porosz, Napóleon-féle kodexen keresztül akarja ismertetni, s természetesen a római jog, mint a kötelmi tan alapja és kiindu­lási pontja kellő méltatást nyer benne. A munka főrészét azonban mégis az osztrák kötelmi jog fej­tegetése képezi, mely fejtegetés oly részletes, hogy a megjelent vaskos füzet a kötelmi jognak még csak egy részével foglalkozik. A munkának ez e­l­ő­n­y­e és hát­ránya egyszersmind. Mert Sághy műve vagy tan­könyv, vagy nagyobb szabású tudományos munka, vagy mindkettő egyszerre akar lenni. Mint tankönyv nem számíthat hosszú életre, mint végre valahára alapos reményünk lehet, hogy az osztrák jogot a magyar magánjogi codex teljesen háttérbe szorí­­tandja. Mint tisztán tudományos munka pedig azon hibában szenved, hogy egy a külföldi törvényho­zások által részben már régóta meghaladott codex­­szel foglalkozik annyira túlnyomólag, hogy egész­ben véve csak az osztrák törvénykönyvet dombo­rítja ki, holott más törvénykönyvek sokkal in­kább megérdemelnék ezt a figyelmet, elisme­résre méltó szorgalmat és fáradságot. Ez időszerint azonban megvan a maga értelme és érdeme Sághy ur művének, mert jelenlegi viszonyaink közt az osztrák jog tanulmányozása még szüksé­ges; de az osztrák codex egy része Ausztriában is, annál inkább pedig nálunk és a külföldön nem sokára csak jog történelmi szempontból lesz érdekes, s igy Sághy ur művének az osztrák codexre vonatkozó része is ezen szempont alá fog esni, pedig nem hiszszük, hogy valaki örömeit vaskos kötetekből álló munkát írjon csak azért, hogy pár év múlva a jogtörténelmi művek közé soroztassék. Sághy urnál, ki az osztrák jog búvára és tanára a budapesti egyetemen, egyébiránt értjük ezen elősze­retetet tárgya iránt, de mégis jobban tett volna, ha minden esetre figyelemreméltó művében az osztrák jog­nak csak akkora sért szentel vala, amennyi azt jogo­­san megilleti. Azt egyébiránt szívesen constatáljuk, hogy Sághy úr sem oly elfogult az osztrák kódex iránt, miszerint tanácsosnak és lehetségesnek tar­taná annak receptióját, jóllehet vannak jogászok, kik ezt — bár nem tanárai az egyetemen az osz­trák jognak — mégis opportiunsnak tartanák. Azon nézetét azonban Sághy úr sem hallgathatta el, hogy az országbirói értekezlet hibásan cse­lekedett, midőn az osztrák codexet hatályon kí­vül helyezte. Csakho­gy midőn Sághy úr ezen meg­győződést táplálja magában, nem számit kellőleg az akkor uralkodott nézetekkel, viszonyokkal, kö­vetelményekkel, s a fenorgott­ azon reményekkel, hogy nem sokára eodifiált magánjog fogja be­tölteni azt az oszták kodex által üresen hagyott tért. E fe­jzemények azonban még most sem valósul­tak meg, de megvalósulások most már nem sokáig késhetik. S addig Sághy úr könyve, melyről rész­letes ítéletet egészben való megjelenéséig különben nem mondhatunk, megteendi a maga szolgálatát azokra nézve, a­kik az osztrák kötelmi jogot ala­posan akarják ismerni, s már az első füzet után ítélve is ajánlhatjuk e munkát a jogász közöség figyelmébe. A pénzügyi bizottság illése. (Nov. 2.) A pénzügyi bizottság mai ülésében folytató­lag szóba került az államjavak kérdése. Az államjavak eladására kijelölt rész­leteinél Széll miniszter előadja, hogy oly bir­­tokrészek jelöltettek ki az eladásra, melyek keze­lése csak nagy költségek mellett teljesíthető. Az eladásra vonatkozólag megjegyzi, hogy az árverés a legnagyobb nyilvánossággal fog történni s a si­kertelen árverést egy második s a szükséghez ké­pest harmadik árverés is fogja követni. Az el­adásra fölvett birtokrészletek általában mind a kisebbek közé tartoznak; nagyobb birtokok el­adására most nincs kedvező kilátás. Somsieh kérdésére a m­i­n­i­s­z­t­e­r azt válaszolta, hogy a becsár az eddigi jövedelem, az adó s a helybeli forgalmi árak alapján határoztatott meg. Zsé­dé­n­y­i fölhozza, hogy tudomása szerint a kincs­tári tisztviselők nem igen szoktak jószágok eladása eszméjével megbarátkozni s igy igen magas becsárakat szoktak javaslatba hozni. — Simonyi E. csak oly részletek eladását kívánja, melyek eladása nem jár az uradalmak károsításá­val. Széll miniszter biztosítja, hogy erre gond van fordítva. Csengery az illető községeket sze­retné a vásárlással megkínáltatni. Különösen az itt-ott találkozó épületekre nézve, melyeket a köz­ségek községi, iskolai c­élokra megszerezhetnének, és részekre mindazon esetekben könnyebb fizetési mód volna megengedhető. Széli miniszter ígéri, hogy e helyes eszmét szem előtt tartandja. L Il­kác­s B. fölemlíti a Zalathnán s Abrudbá­­nyán lévő kincstári birtok értéktelen épü­letrom­jait, melyeknek eladása szintén szükséges volna. A bizottság az előirányzatot elfogadja. A kincstári csinségi kölcsönökből, továbbá az utóbbi időkben az állam birtokába ju­tott értékpapírok értékesítéséből előirányzott bevételek változatlanul fogadtatnak el. Ezzel a pénzügyminisztérium költ­ségvetésének tárgyalása véget ért. Következett az állama­dósságok tzime. Az 1867 : XV. tezikkben elvállalt államadós­ság járulékánál Hegedűs azt kivánja, hogy az államjószágokat terhelő kölcsönnél a törlesztés arányában a kikábelezés megtörténjék. Szél­ miniszter ígérete után, hogy e kérdést fontolóra veszi, az előirányzat elfogad­tatott. A földteher mentesítésnél és örök váltságnál Széll miniszter előadja, hogy 1874 óta az erdélyi földteherr mentesítési alap ki­utalványozásai csökkenőben vannak s jelenleg már csak néhány 100.000 írtra tehető ; a bizottság el­fogadja az előirányzatot. A s­z­ölödé­zsma-vált­ságnál előadja a miniszter, hogy a jelenleg befolyó összeg megfelel az évi competentiának, de megjegyzi, hogy a későn történt intézkedések miatt e hátralékok tetemesek. Lukács erélyesebb intézkedés szük­ségét látná, különösen a váltságösszeget a hátra levő 15 évre osztaná fel. Z­i­c­h­y N. gr. az előirányzatot 2.000.000-ra kívánná leszállittatni a 3.700.000 helyett, indokul a zárszámadási atélményekre és a szöllőbirtokosok nagy károsodására hivatkozik. Széll miniszter válaszában megjegyzi, hogy 1875-ben deficit nem merült fel itt,­­ és ugyan­annyival leszállittattak a kiadások is, mint a be­vételek. Erre az előirányzat megszavaztatott és elfo­­fogadtatott a maradvány- és irtványföl­­d­e­k kiadási és bevételi előirányzata. Az 1876-ki vasúti kölcsön vétetvén fel, a miniszter előadja, hogy aranybevál­tásra 18*/.-ot vett az előirányzatba, mint közép­árat, mely azonban változik t. i. a háború kitörése vagy a mostani zavaros viszonyok fenállása esetén magasabb lesz, a békés kilátások esetén azonban alább szálland, minthogy pedig igen valószínű, hogy a jövő év elején a 20°/g-ot megközelíti, arra kéri a bizottságot, vegyen be a 18 helyett 20%-ot. Wahrmann nem ellenzi ugyan a felemelést, »mindon hf ilyeskeb­bnek tartaná, hogy­ha a mai árfolyam vétetnék fel. Ha a felemelés 209­6-ra elfogadtatik, ezt csak azzal lehetne indo­kolni, hogy az arany- és ezüst-agró különbözet© vétetik fel. A pénzügyminiszter az indoko­lásba még azt is beletétetni óhajtaná, hogy az ed­digi agró-hullámzások szintén 201­9-et mutatnak. Simonyi E. azt vélné leghelyesebbnek, hogy ha a költségvetésbe azon agró vétetnék fel, mely a törvény megalkotása alkalmával leend. Az előirányzat elfogadtatván a sorsolási kölcsönnél Széli miniszter válaszolva a hozzá intézett kérdésre, megjegyzi, hogy a Margit­­hid keveset jövedelmez, naponként alig hoz 50—60 frt tiszta jövedelmet. Budai miniszteri taná­csos pedig azon felvilágosítást adja, hogy most a két híd jövedelme együtt nem tesz annyit, mint előbb csak a lánczhídé volt. A pénzügyminisz­­t­e­r utána teszi, hogy a forgalom csekély voltához képest a lehető legtakarékosabban van berendezve a szolgálat és a felszerelés is. Az előirányzat vita nélkül megszavaztatott, megszavaztatott továbbá a 30 milliós és 64 milliós kölcsönök elő­irányzata. A 153 milliós kölcsönre vonatkozólag Simonyi E. és Zichy N. gr. kérdést intéznek a miniszterhez, mire Széll miniszter előadja, hogy mint a zárszámadások kimutatják, e kölcsönből 142 millió folyt be; ezen összegből 1873-ban függő tartozás fizettetett 23.000.000 erejéig, a többi az 1873/5. évi hiányok fedezésére fordíttatott, s a hátra levő összeg a folyó évi hiányra ment fel. Ma még 20 millió rente van, a­melylyel ren­delkezhetik s hozzávéve ehhez a jövő évre átmenő kölcsönrészt, az állampénztárnak megvan a kí­vánt tartaléka. Hogy mely összeg az, a­mely a­ rentekölcsönből a jövő évre átviendő, ez attól függ­­minő eredményt mutat fel a két utolsó hónap; ok­tóber kedvezőbb volt, mint a múlt évben. A rente­­kölcsönre nézve a consortium nem élt az optio jo­gával, mert az európai politikai viszonyok jelen helyzetében nem lehetett kibocsátani; ha ez egyéb­iránt megtörténik, részletes jelentést teend az egész kölcsönről. Simonyi E. részletesebb felvilágosítást kí­ván e kölcönről, mert csak ez nyújthat áttekintést a pénzügyi helyzetre nézve. A pénzügyminisz­ter újabban a számszék jelentésére hivatkozik, mely részletes kimutatást foglal magában, más je­lentést ő maga sem adhat, valamint a 80.000000 rente­ kölcsönről sem mondhat egyebet, mint a­mit elmondott. A kölcsönök kiadási előirányzata meg­­zavartatott. A keleti vasút államkötvényei után járó kamatok előirányzata függőben hagyatott. A vasúti kamatbiztosítási előle­geknél Wahrmann tudni óhajtaná, mennyi az egyes vasutak kamat­biztosítási összege. A p­é­n­z­­ügyminiszter ígéri, hogy mihelyt a vasúti függő ügyek tisztáztatnak a kimutatást elő fogja terjeszteni. Ezzel az ülés véget ért. A jövő ülésen a fe­dezet kérdése fog tárgyaltatni. A KELETI HÁBORÚ. A délben érkezett fontos táviratok után e perckig semmi figyelemreméltó hír sem érkezett. Az ultimátum elfogadása bizonyosnak látszik, a pillanatnyi kétség csak a feltételekre vonatkozik. Az ultimátum elfogadását jelentő társui igény semmi feltételről sem beszél, ellenben hírlapi combinatió gyanánt felmerült azon már említett hír, hogy Orosz­ország az októberi 27-iki állapot visszaállítását követeli. E pillanatban még kétséges, várjon az orosz követel-e ily képtelenséget, s a török még erre is­ rááll-e Oroszország és a diplomatia nyo­mása alatt Ha ez a kérdés csakugyan komolyan felmerült, a fegyverszünet létrejötte akadályokba ütközhet. A törökök diadalainak és a szerb közvéle­mény és kormány rémületének nagyságát mutatja azon körülmény, hogy a szerb kormány hajlandó lett volna, Oroszország megkérdezése nélkül, fegyverszünetet kötni a portával, mert a szerb kormány is belátta, hogy a török hadak elé többé semmi véderőt sem vethet. Az orosz ultimá­tum elfogadása persze megmenti Szerbiát a végve­szedelemtől, mely okvetlen bekövetkezik vala, ha az orosz Deus ex machina az utolsó pillanatban közbe nem lép. Az orosz önkénytesek még egyre járnak Oláh­országon keresztül Szerbiába,­­ most már minden tiltakozás nélkül lépnek fel, orosz egyenruhát vi­selnek. Oroszország általában nagy erőfeszítést tesz seregének fölszerelésére. Viszont a törökök is ko­molyan készülnek egy orosz-török háborúra. A Duna mentében mindenütt sánczokat készítenek, a házakat teljesen lerombolják, ütegeket állítanak fel. A lerombolt házak tulajdonosait azzal biztat­ják, hogy a háború után házukat államköltségen fölépítik. Sok­ h&zftfí vngy&rt adja oda h&a­z ég földjeit, melyek a hadi erősítések vonalába esnek. Egész a Sulina-torkolatig minden fontosabb pontot megerősítenek. A török dunai flotillát felfegyverzik, s a legénységet részint Konstantinápolyban, részint Angliában felfogadott angol matrózokkal egészítik ki. Mindez arra mutat, hogy Törökország el van készülve az orosz invasio esetére, és a Duna vonal megerősítése által meg akarja nehezíteni az orosz sereg átkelését. Németország magatartására vo­natkozólag írják a német trónbeszéd alkalmából Berlinből a „P. Ll.“-nak : „A diplomatiai világban a trónbeszédnek a keleti kérdésre vonatkozó része természetesen egy ser­eg kommentálást idézett elő, habár a császári nyilatkozat kiválólag békés jel­legét, főleg Németországra nézve, senki sem is­meri félre. A politikai körökben azonban tovább mennek, s azt hiszik, hogy sem Angliában, sem Oroszország agitáló köreiben nem talált a német trónbeszéd kedvező fogadtatásra. Ha Londonból még nem rég a német kanc­ellárt azon bevallott szándékból apostrofálták, hogy befolyását a ke­leti kérdésben Oroszország ellen vesse mér­legbe, most belátják a csatornán túl, hogy ez a biztató felhívás elveszett munka volt. Oroszország pedig, ezen földiratilag és hagyományosan legköze­lebbi szomszédunk, szintén kénytelen lesz számolni azon kétségtelen ténynyel,hogy Németország a­c­­tiv részvétére és hatalmára nem szá­míthat az orosz keleti tervek keresz­tülvitelénél. Voltak orosz politikai körök, melyek egész komolyan számítottak ezen­­activ

Next