Ellenőr, 1876. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1876-11-22 / 323. szám

jelöli meg, s megszabja két cé­­i­ jogú bankintézet­nek Magyarország és Ausztria számára való felál­lítását, mely intézeteknek az illető országban létező minden fiók alárendelve lesz. A 3. §. megszabja, hogy az új banktársaság az osztrák nemzeti bank minden vagyonjogát és kötelezettségét átveszi. A vagyon állapotban csak a két törvényhozás beleegyezte mellett eszközölhető változtatás. A 4—8. §§. teljesen megfelelnek a régi sta­tútum intézkedéseinek, csakhogy e szó helyett „bank“ mindig „társaság“ áll. (Ugyan­ezt mond­hatni az itt fel nem említett pontokról.) A 9. §. a tiszta nyeremény felosztásáról in­tézkedik ; mindenek előtt 5 perczent osztalék a részvényesek közt osztatik ki; a maradékból 10 perczent a tartalékhoz csatoltatik; a részvényesek osztaléka aztán 6 százlék­ra egészittetik ki, s a még fennmaradó esetleges felesleg felerészben a rész­vényesek, felerészben a két kormány közt osztatik fel. Ha azonban a részvényesek osztaléka 10 per­­c­entre rúgna, a még fennmaradó feleslegből a két kormányt három negyed, a részvényeseket egy ne­gyed illetné. A 11. §: a banktársaságot kizárólagos bank­jegy-kibocsátási privilégiummal ruházza fel; ez azonban nem érinti az államjegyek forgalmát; a bankjegyek egyik oldalon német a másikon ma­gyar szövegnek lesznek. A következő pontokból különösen a 15 és 27 (régi statútum 16. és 28.) paragraphusokat kell ki­emelni, melyek, valamint a 11. §. az államjegyekre vonatkoznak. A 28. §. (régi statútum 29.) azon eltérést tartalmazza, hogy ezüst pénz és ezüst rudak helyett pengő pénzről és arany rudakról van szó. A 30. §. a két bankintézet czimét szabályozza, mint: Az osztrák-magyar szabadalmazott bank tár­saság budapesti (vagy b­é­c­s­i) bankintézete. A 31. §. azt szabályozza, hogy a bankstatu­­tum értelmében kiszabott bankjegy-mennyiségből 70 perczent Ausztriára, 30 perczent Magyarországra esik. A Magyarországra eső bankjegy-mennyiség­nek megfelelő érczkészlet Budapesten teendő le. A 32., 33. és 34. §§. az igazgatás szervezésé­ről szólnak. Mindegyik bankintézet élén egy-egy koordinált igazgatóság fog állni; mindegyik intézet­ben az elnökséget egy, az illető kormány előterjesz­tésére az uralkodó által kinevezendő al­kormányzó fogja vinni; mindegyik intézetben tíz-tíz igazgatót választ a közgyűlés, de csak azon részvényesek soraiból, akik az illető ország állampolgárai ; az igazgatókat az uralkodó erősíti meg; az al­kor­­mányzók 10,000 frt évi fizetést és 2000 frt szállás­pénzt kapnak. 38. §. Mindegyik ország fiókbankjai az illető bankintézetnek rendelték alája. A társaság köte­lezve van az illető ország összminisztériumának kö­vetelésére új fiókbankokat állítani fel. 41. §. A társaság élén álló kormányzót, mind a két pénzügyminiszter előterjesztésére, az ural­kodó nevezi ki, a kormányzó évi fizetése 20,000 frt és 2000 frt lakbér lesz. 43. §. A választmány a kormányzó elnöklete alatt, a társaság központi szervét képezi; ezen vá­lasztmány nyolc­, tagból áll, kik közül hármat-hár­mat a két igazgatóság saját kebeléből választ há­rom évre, egyet egyet pedig egy ikóttaggal az illető pénzügyminiszter nevez ki azon részvényesek kö­zül, kik az illető ország állampolgárai. Ezen vá­lasztmányi tagok működése három évig tart; eze­ken kívü­l még a két al­kormányzó is tagja a vá­lasztmánynak. 44. §: A választmány hatásköre minden, a bankjegy és a vágyó kormányzás egységéből szük­ségképp kifolyó teendőre kiterjed, s különösen: 1. azon ügyekre, melyek a részvényeseknek a válla­lathoz való viszonyára vonatkoznak : átírásra, rész­vények megsemmítésére, közgyűlés összehívására, számadások előterjesztésére, a tartalék- és nyug­díjalap igazgatására, 2. a statútumok és az igazgatóságok szabály­szerű eljárásának ellenőrzésére, 3. az érczkészlet feletti statutumszerű intéz­kedésre, s bankjegyeknek statútumszám­ készítése, kiadása és bevonására, 4. Oly ügyek eldöntésére, melyeknél mind­­a két igazgatóság összhangzó eljárása szükséges, melyekről azonban a statútum és szabályzat nem minden esetben tartalmazhat intézkedést. Ide tarto­zik különösen: a) a kamatláb meghatározása; b) azon értékek meghatározása, melyekre kölcsönt ad a bank, s a maximum, meddig t. i. a kölcsön ter­jedhet. ; c) azon váltóknál szükséges kellékek meg­határozása, melyek escomptera elfogadtatnak. Az igazgatóságok teszik az indítványokat a választ­mányhoz, amely az indítványokat helybenhagyja, ha a két igazgatóság megegyezik, ellenkező eset­ben dönt a differenciákt felett. Ha valamely indít­vány egyenesen a választmányhoz intéztetett, azt előbb az igazgatósággal kell közölni. Kiválólag sür­gős esetekben a választmány azonnal határozhat az indítványok felett, de határozata csak ideiglenes hatással bír; véglegesen csak a következő ülésben határozhat, miután a két igazgatóságot már meg­hallgatta. TÁRCZA. Pendennis Története, 16 ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI & LEGNAGYOBB ELLENSÉGE:. Irta W. M Thackeray. HARMADIK KÖTET. Nem igen lehetett valami a fiatal­ember fiók­jában vagy ruhaszekrényeiben, a­mi bármiképen is megbélyegzőnek lett volna tekinthető, s semminemű kielégítő okiratok nem voltak találhatók a Bolton Fanny-féle ügyre vonatkozólag, mert az özvegy kénytelen volt megkérdezni sógorát, hogy tud-e valamit erről a gyűlöletes históriáról s a rettenetes ármányról, a melybe fia belekeveredett. Mikor, egyszer, Richmondban voltak, s Pen Warringtonnál kiült volt egy padra a ház elé, az özvegy tanács­kozásra fogta Pendennis őrnagyot, s eb­be zárta aggodalmát és zavarát. Midőn tehát azt kérdezte az őrnagytól, hogy mily utat kellene követnie ebben a rettenetes ,­ebben a szörnyűséges dologban, s hogy tud-e felőle az őrnagy valamit ? az öreg úr redőkbe szedte az arczát, hogy nem lehetett tudni, mosolyog-e vagy nem; farcsa pislantást vetett az özvegyre apró szemeivel; azután ismét lesütötte azokat a sző­nyegre és mondá: — Édes jó áagyom, nem tudok felőle semmit, s nem is óhajtok felőle tudni sem­mit ; s minthogy véleményemet kérdezi, azt hiszem, legjobb volna, ha kegyed sem tudna felőle sem­mit. Fiatal ember, fiatal ember, és, bizony, édes jó asszonyom, ha kegyed azt hiszi, hogy ez a mi fiunk valami jó — — Kérem, kíméljen meg ettől, vágott közbe Helén, igen fenséges tekintettel. — Édes­angyom, ’sz én nem kezdtem a be­szélgetést, azt csak megengedi, mondá az őrnagy, hízelgő bókolással. — Nem viselhetem el, mikor ilyen bűnről — ilyen rettentő bűnről — ilyen módon beszélnek, mondá az özvegy, a boszúság könnyei tolulván szemeibe. Nem viselhetem el azt a gondolatot, hogy az én fiam ilyen vétket követett volna el. Szinte azt kívánom, hogy halt volna meg, mielőtt ezt cse­lekedte. Nem is tudom, hogyan élem ezt túl, mert meghasad bele a szivem, sógorom, ha elgondolom, hogy az ő atyja fia — az én gyermekem — ki, emlékszem, olyan jó — oh, olyan jó, s olyan be­csületes volt! - oly rettentően mélyre bukhatott, hogy — hogy — — Hogy egy kis grisette-tel legyeskedett, édes áagyo­n ? monda az őrnagy. — No’ hiszen, ha Angliában minden anyának meghasadna a szíve, azért, hogy — nem, nem ; becsületszavamra, ugyan, ne izgassa föl magát — ne sírjon. Nem tudom nézni az asszonyi könnyeket — sohasem tudtam — soha. De honnan tudjuk, hogy valami komoly dolog történt ? Mondott Arthur valamit ? — Hallgatása megerősítés, zokogott Mrs. Pendennis, zsebkendője mögött. — Éppen nem. Vannak dolgok, édes­angyom, melyekről egy fiatal legény bizony nem beszélhet a mamájával, veje ellen a sógor. — A leány irt neki, sírt a hölgy a keszkenő mögött. — Mit, mielőtt beteg volt ? Az bizony nagyon meglehet. — Nem; azóta. —­ mondá fuldokolva a batu­szttal kesergő asszonyság ; — azaz, úgy gon­dolom — azaz — — Csak azóta; és kegyed — igen, értem. Azt hiszem, mikor a fiú nagyon beteg volt ahhoz, hogy leveleit maga olvassa, kegyed magára vállalta ezt, nemde ? — Én a legszerencsétlenebb anya vagyok a világon, kiáltott föl a boldogtalan Helén. — A legboldogtalanabb anya a világon, mi­velhogy a fia félj, és nem remete ! Vigyázzon, édes­anyyom. Ha fölfogta neki valamely levelét, talán nagyon roszat cselekedett vele önmagának , s ha egy kevéssé ismerem Arthur jellemét, ez olyan vi­szályt támaszthat kettőjök közt, melyet egész éle­tén át meg fog bánni — viszályt, mely roppant sokkal fontosabb, mint az a kis — kis — silány­ság, a mely okozta. — Csak egyetlen egy levél volt, tört ki He­lén, — csak nagyon kicsike — csak egy pár szó. Itt van. Oh, hogy’ tud ön — hogy’ tud ön igy beszélni ? Mikor a jó lélek azt mondta, hogy „csak na­gyon kicsike“, az őrnagy egy szót sem tudot szólni, olyan nevetketnékje volt, daczára az előtte álló tiszta lélek gyötrelmének, kit szivéből szánt és sze­retett. De mindegyik a maga sajátos tekintetével és erkölcsi felfogásával nézte az ügyet, s az őrnagy erkölcsisége, mint az olvasó tudja, nem volt olyan, mint egy ascetáé. — Ajánlom, folytatá komolyan, — hogyha teheti, pecsételje le — ezek a levelek nem ritkán ostyával vannak beragasztva — s tegye vissza Pen többi levelei közé, és adja oda neki, ha kéri. Vagy ha nem pecsételhetjük le, hát akkor, kontónak nézzük. — Én nem tudok hazudni a fiamnak, mondá az özvegy. A levelet elutazásuk előtt két nappal csönde­sen beletették volt a levélgyűjtőbe, s Mártha el­hozta azt Mrs. Pendennisnek. Az özvegy természe­tesen sohasem látta még Fanny írását, de mikor a levél kezébe került, azonnal tudta, hogy ki írta. Mindennap várta volt ezt a levelet Pen beteg­sége óta. Fölbontotta volt néhány levelét, mert hozzá akart jutni ehhez az egyhez. A borzadályos papír e pillanatban ott volt tárczájában, megmér­gezve azt. Kivette s odanyujtotta sógorának. — „Tekintetes Pendemnisz Arthur urnak“, olvasa az őrnagy a reszketeg apró karmolást, gúnyos arczkifejezéssel. — Nem, kedvesem, nem olvasok többet. De kegyed, a ki olvasta, megmondhatja ne­kem, hogy mi van benne — csak könyörgések, hogy felgyógyuljon— rosz helyesírással, azt mondja kegyed — és óhajtja őt látni ? No — hisz ez még nem olyan nagy veszedelem. S minthogy azt kérdi tőlem — itt az őrnagy kissé furcsa arczot öltött s ismét komolyan nézett — mivelhogy, kedvesem, felvilágosítást kér tőlem, hát, elmondhatom, hogy — ee —­ hogy Morgan, a szolgám, kérdezősködött a dolog felől, és hogy — barátom Goodenough orvos szintén belepillantott a históriába — s úgy látszik, hogy ez a leány roppantul szerelmes volt Arthurba; hogy a fiú fizetett érte s elvitte őket a vauxhalli kertekbe, mint Morgan Pennek egy régi ismerősétől hallotta, kit mi is ismerünk, egy í­­úr­tól, kinek egyszer, kevés híján, szerencséje lett volna — szóval egy ír embertől, — hogy a leány atyja, ki egy igen durva, részeges ember, megverte a feleségét, ki állhatatosan azt mondja férjének, hogy leánya teljesen ártatlan, s másrészről azt mondta Goodenoughnek, hogy Arthur úgy csele­­j­kedett az ő gyermekével, mint egy szörny. Lát­hatja tehát kegyed, hogy a história titokzatos ma­rad . Akarja, hogy felvilágosítsuk ? Csak meg kell kérdezni Pent, és ő azonnal meg fogja mondani — olyan becsületes ember, mint akárki fia. — Becsületes ! mondá az özvegy keserű gúnynyal. — Oh, sógor, mi az, a­mit ön becsü­letnek nevez ?Ha fiam bűnös volt el úgy kell vennie a leányt. Térdre borulok előtte, és kérem, hogy tegye meg ezt. — Szent isten ! megőrült ? ri­kácsolt az őr­nagy , s visszaemlékezvén régebben történtekre Arthur és Helén életében, felötlött neki az az igaz­ság, hogy ha Helén megtenné fia előtt ezt a kö­nyörgést, ez csakugyan elvenné a leányt: elég szi­laj és makacs ahhoz, hogy elkövessen akárminő bolondságot, mikor egy nő forog kérdésben, a­kit szeret. — Édes­anyyom, hát elvesztette az eszét? folytatá (izgalmas szünet után, mely alatt a fentebbi komor gondolat kereszülvillant agyon), enyhébb hangon. — Mi jogunk van föltenni, hogy történt valami a leány és a fiú közt ? Lássuk csak a le­velet. A szive meg akar hasadni; kérem, könyör­­gök, írjon nekem — boldogtalan otthon — ke­ményszívű apa — az ön ápolója — szegény kis Fanny — mindez olyan helyesírással, hogy, mint kegyed mondja, sérti az illem minden érzetét. De, jó isten, édesem, hát mi van ebben? csak az, hogy a kis ördögbordája még mindig szerelmeteskedik vele. Hiszen csak akkor jött el lakásába, mikor a fiú már olyan lázban volt, hogy nem is ismerte. A — hogy­ is-hitják — a Flanaganné, a takarítóasz­­szony, mondta a szolgámnak, Morgannak. Egy öreg ficzkó kisérte ide, valami Mr. Bows, ki volt olyan igen szíves, hogy eljött Stillbrookba és idehozott engem — mellesleg mondva, ott hagytam az öreget a bérkocsiban és nem fizettem ki a menetdíjat; bi­zony szép volt tőle. Nem, nincs a dologban semmi. — Úgy hiszi? Hála az égnek — hála isten­nek! kiálta Helén. — Elviszem a levelet Arthur­­hoz, és most megkérdezem. Nézzen rá. Ott van a ház előtt Warringtonnal. Néhány gyermekkel be­szélgetnek. Az én fiam mindig szerette a gyerme­keket. Ártatlan, —hála istennek — hála istennek! Engedje, hogy odamenjek hozzá. Öreg Pendennisnek megvolt a maga saját né­zete. Midőn az imént hirtelen nem bűnös oldaláról fogta föl az ügyet, valószínű, hogy az öreg urnak egészen más véleménye volt, mint a­melyet védel­­­­mezett, s Arthurt a szerint ítélte meg, amint ő cse­lekedett volna. Ha ez az asszony odamegy Arthur­­hoz, s a fiú megmondja az igazat, mit a gazficzkó meg is fog tenni, elront mindent, gondolá az őr­nagy. Megkísértett tehát még egy módot. — Édes jó lelkem, mondá, megfogva Helen kezét és megcsókolva azt, — minthogy a fia nem ismertette meg kegyedet az ügyével, gondolja, mintha nem volna joga azt fürkészni. Miután be­csületes embernek hiszi őt, mi joga van kétségbe vonni becsületét ezen esetben? Ki a vádlója? Egy névtelen gazember, ki nem hozott föl ellene tény­leges vádat. Ha volna ilyen, nem léptek volna-e föl a leány szülei ? Ő neki nem dolga, hogy vi­sz­­szautasítson, kegyednek pedig nem, hogy magáévá tegyen egy névtelen vádat, s a­mi azt illeti, hogy bűnösnek hiszi őt, mert egy ilyen sorú leány vé­letlenül szobájában volt, mint ápolója, lelkemre, éppen úgy kívánhatná kegyed azt is, hogy vegye fele­ségül azt a pálinka-ivó vén csoroszlya takarító asz­­szonyt, Mrs. Flanagant. Az özvegy kaczagásra fakadt könnyein ke­resztül — a vén generális kivívta a győzelmet. (119. folyt. kör­) 5. a központi hivatalnokok kinevezésére. 45. §. A választmány vezeti a jelzálogüzletet 46. §. A bizottmány minden­­hónapban egy­szer összegyűl, de szükség szerint a kormányzó által rendkívüli ülésekre is egybehivathatik. Mind a két kormánybiztos azon joggal bír, hogy a rend­kívüli ülések egybehivását követelje. 47. §. A bizottmány végrehajtó bizottságot nevez ki a folyó ügyek és az ellenőrzés végzésére, mely a bizottmánynak két igazgató tagjából és a kormány által kinevezett két részvényesből áll. A kormányzó a végrehajtó bizottságnak elnöke. 48. §. A végrehajtó bizottság kivételesen a bizottmánynak föntartott ügyeket is elvégezheti, de azokat indokolva a legközelebbi ülésben előterjesz­teni tartozik. 60. §. Négy reviser és két póttag választatik a közgyűlés által a paritás alapján, vagyis fele az osztrák és fele a magyar tagokból. 63. §. Mind a két kormány egy-egy biztost és egy helyettest nevez ki. 65. §. A kormánybiztosoknak vétója, valamely czélba vett intézkedés ellen, elhalasztó hatással bír. Ha az ország kormánya és az illető igazgatóság között nem jö létre egyezség, úgy felebbezés nél­kül döntő bíróság ítél, mely a bécsi és pesti leg­felsőbb ítélőszékek három-három tagjából áll. 68. A valuta helyreállítása esetén, a még kötendő megegyezés értelmében, a banktársaság közreműködése igénybe fog vétetni. 72. §. A társulat törvénykezési illetősége az osztrák ügyekre nézve Bécs, a magyarokra nézve pedig Pest. 80. §. A banktársaság ezek bejegyzése nem követeltetik ; az osztrák és magyar kereskedelmi törvénynek csak annyiban vettetik alá, a­mennyi­ben ez nem ellenkezik szabadalmaival. Ügyvitel. 2. §. A részvényesek jegyzékének (a köz­gyűlés részére) ki kell mutatnia a részvényesnek honosságát. 3. §. A szavazatszedők a paritás alapján az osztrák és a magyar részvényesek közül válasz­tatnak. 8. §. A cz­ég aláírása a különféle okiratokon, a­mint az ügy a bizottmánynak, az igazgatóság­nak vagy a fiókoknak hatásköréhez tartozik, majd a bizottmány, majd az igazgatóság, majd a fiókok által történik ; a bankjegyek a központi pénztár igazgatója által iratnak alá. 10. §. Az első főtitkár részt vesz a bizott­­mány tanácskozásaiban, de szavazatjog nélkül­ felügyel a hozott határozatok végrehajtására. 12. §. A két igazgatóság mindegyikében egy előadó főtitkár működik, a bizottmány első főtit­kárának példájára. II. §. Az ügyvitel hivatalos nyelve az oszt­rák bankra nézve a német, a magyar bankra nézve a magyar. Az ügyvitel ezen hivatalos nyelvét kö­telesek az intézetek használni, mind egymással való érintkezéseikben, mind a bizottmánynyal és a fiókokkal szemben; a kiállított okiratokhoz fordí­tások is mellékelhetők ; magányosokkal való érint­kezésben a vezetőség belátása szerint a hivatalos nyelven kívül más is használható. 14. §. A mostani nemzeti banknak részvé­nyei az új osztrák-magyar banktársaság részvé­nyeivel két év lefolyása alatt cserélendők ki. 27. §. A bankjegy contingentálásának hatá­rai között mindegyik igazgatóság maga határoz a tár­saság eszközeinek befektetése iránt az escompte és a lombard üzletbe. 28. §: A benyújtott váltók elfogadása vagy visszautasítása iránt bíráló bizottságok határoznak, melyek a bankintézetek székhelyén egy igazgató elnöklete alatt, a fiókokban pedig egy főtisztviselő elnöklete alatt tanácskoznak. 33. §: Semmiféle váltó nem utasítható vissza, ha különben a szabott feltételeknek megfelel, azon okból, mert az összeg, melyre szól, csekély. Ezen bankstatutumokat állítólag a két kor­mány a következőkben vázolt 23-diki jegyzékkel juttatta a bankigazgatósághoz: Pretis és Széll pénzügyminiszterek értesítik collectív jegyzékükben a bank vezetőségét arról, hogy ők azon alapelv megóvása mellett, hogy a monarchia pénzegységének nem szabad megingat­­tatnia,­­ abban egyeztek meg, hogy egy bank­társulatnak két egyenlően hangzó szabadalmat ad­nak két bankintézet fölállítására Ausztria és Ma­­gyaroszág számára. Az igazgatásban szükséges egységet egy paritáson alapuló ellenőrzési közeg, a bizottság tartaná fen. A mellékelt statutum-ter­­vezet meg fogja világítani a bankigazgatóság előtt a megállapított organisatiót, tudtára adja egyszers­mind azt az árt, melyet a két kormány a szaba­dalomért kíván, nevezetesen egy quótát a tiszta nyereségből, mely egy még jövőbeli megálla­podás értelmében a 80 milliós adósság törlesz­tésére fordíttassék. Hogy legyen-e , és meny­nyiben, Magyarországnak a 80 milliós adósság­ban része, azt küldöttségek, esetleg egy válasz­tott bíróság, fogják eldönteni. Határozza el magát a bank vezetősége, hogy hajlandó-e elfogadni a tett feltételeket, azonban hivatkozással arra, hogy A képviselőház ülése november 21 én. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Horváth Gyula, Orbán Balázs, Gullner Gyula. Miniszterek közül jelen vannak : Széll Kál­mán, P­e­r­c­z­e­l Béla, s később Tisza Kálmán. Elnök jelenti, hogy Erzsébet királyasszony a ház hódolat- és szerencse-kívonatait névnapja al­kalmával köszönettel fogadta. Tudomásul veszik, Baross Gábor, a központi bizottság elő­adója benyújtja a bizottság jelentését az uzsora­törvény tárgyában. Szt­vári Imre a kérvényi bizottság jelentését nyújtja be, mely a szombati napirendre véte­tett föl. Következett az 1877-ki költségvetés folytató­lagos tárgyalása. Tarnóczy Gusztáv az első szónok. Ez azt mondja, hogy ha a szél süvölt, s hó esik, leghá­­lásabb feladat a rosz időjárást bizonyítani. Ezt teszi az ellenzék, melynek eddigi támadásai jobbára ne­gatív alapon mozognak, s a­hol pozitívak lesznek, ott megoszlanak. Egyik rész, a szélsőbal, még min­dig az Ausztriától való függetlenséget emlegeti, ezeknek azt­ mondja: boldogok, a­kik hisznek. A má­sik rész, a szélső jobb rendszerváltozást követel, de e r­endszerváltozás alatt részben olyasmit (a tiszt­viselők kinevezését) ért, a­mi nem megtakarítás, hanem költség, szaporítás; részben pedig olyasmit — a honvédség rendes hadsereggé átalakítását, a­mi mind költségi, mint nemzeti szempontból hely­telen. Csak egy nyilatkozat ment tovább, a Bausz- Der­ Guidoé, ki úgy látszik magát az állami létet is kész lenne feláldozni. Áttér azután az ország bajainak elsorolására, fölemlíti a pénzügyi törvé­nyek kíméletlen végrehajtását, s különösen eme törvények népszerű előadás útján való ismertetését hangoztatja. Fölemlíti a kisbirtokosok hitelü­gyét, s rászalja, hogy a kormány megtagadta a direct segélyezést. Elfogadja a budgetet. (Helyeslések.) Orbán Balázs szerint a budgetnél mindég előtérbe lép a kiegyezés kérdése, mert a függet­len, nemzetgazdasági élet helyreállítása nélkül az egyensúly megteremtése sisiphusi munka. A nagy­hatalom föntartásának jelszava fogadtatta el ve­lünk a terheket, pedig a nagyhatalmi állást nem a közös hadsereg, hanem azon erkölcsi súly biz­tosította, melyet Magyarország nyújtott a tönkre tett Ausztriának, de a nagyhatalmiság előnyeit nem mi, a­kik szerettük, de mások élvezik. Üd­vözli Simonyi Ernő határozati javaslatát, mely a követendő politikát világosan megjelöli. Ma ő az egyetlen államalkotó fajnak a Balkánon a törö­köt tartja s követeli, hogy sympathiáinkkal, s ha kell mással is támogassuk önfentartó törekvésüket. Nem kíván azért ellensége lenni a szerbeknek s a szlá­­voknak, de hogy ők bennünk barátokra leljenek, oda nekik kellene az első lépést tenni, nem hogy terveik­ben hazánk épségét fenyegessék s nemhogy Rigómező­nél értü­k elontott vérünkért a Filippinél való találko­zással fenyegessenek. (Tetszés.) Addig, míg a vi­szonyok így állnak, az egyetlen lehető politika az, melyet Simonyi Ernő határozati javaslata indítványoz, s melyet szóló elfogad. A költségvetésre áttérve azt rástalja: a kormány szerinte csak a régi nyomo­kon halad, különösen kikel az italmérési jog ela­dása ellen, továbbá a malmok, gyárak, fürdők el­idegenítése ,ellen a mely után 8 millióért 20 millió fe­csérelt étik el, s mi által az összes állambirtokok jelentékenyen kevesbüztetnek értékükben. Az eladásra kitűzött államjavakat szóló 200 ezer holdra, a sző­lőét 600 holdra, a korcsmákét 1159-re számítja; lakház eladandó 769, kastély 6, laktanya 5, gyár 4 és végre 8 fürdő (köztük a Lukácsfürdő s a Herkules-fü­rdő). Csekélynek találja az eladási árt, így a krakói uradalomnál, mely összesen 70,000 írtra van téve, holott maga a szántóföld 86,000 frtot képvisel, s 46 hold szőlő, 20 lakház s tiz község regálejoga tiszta ajándék; ily olcsó eladása a ko­­losi birtok 60,000 frtért. Ezek szomorú jelenségei állapotainknak, melyek közt a miniszter egy 15, illetőleg 18 milliónyi deficzitre, mely esetleg meg is kétszereződhetik, büszkeséggel, mint javulásra kénytelen mutatni. Nem fogadja el a budgetet. (He­lyeslés a szélső balról.) Mudrony Soma szerint hazánk aggodalmas helyzete nem úl azok előtt, a­kik az alkotmányos neránk alatt folytatott gazdálkodás iránt nem rin­gatóztak illuziókban, de nem is lehet ez különben nemzetgazdasági erők következetes és tervszerű fej­lesztése nélkül. De bizonyos az is, hogy a külvi­­szonyoknak jelen bonyodalmai új s még nagyobb veszélyeket jelzenek. Mert a lelkesedés, melylyel a monarchia biztonságát szélzó intézményekre te­kintettünk, meg fog lankadni, ha az egy milliónyi hadsereg, melyre évenként 100 milliónál többet ál­dozunk, nem nyújt biztonságot azok ellen, kik a monarchiának, mint ilyennek ellenségei: ilyen csak kettő lehet, Németország és Oroszország. Történnek mégis komoly nyilatkozatok, melyek azt állítják, hogy a monarchia katonái­­a szláv testvérek ellen nem harczolhatnak, s talán történnének olyanok is, melyek azt hirdetnék, hogy a né­met testvérek ellen sem küzdhetnek. E jelensé­gek tanulságosak minek megítélésére érdekes illustratiót vet azon kérdés fölvetése, hogy mi e monarchiának, mint ilyennek hivatása? Az a szó­nok szerint bizonyára nem lehet más, mint a­mit mind a magyar, mind az osztrák államférfiak, — a szerint a mint hatáskörük vagy hazafiságuk szű­­kebb vagy tágabb téren mozgott, — majd spe­ciálisan Magyarország vagy Ausztria számára, majd általánosabban az egész monarchia számára vettek igénybe s melyet divatba jött igy nevezni: keleti hivatás . . . . Nem pusztán frázis e hivatás, mint sokan hinni hajlandók, hanem a monarchiának és különösen Magyarországnak leg­reálisabb, mondhatnék kézzelfogható életérdeke. Practice kifejezve, a hivatás abban áll, hogy a monarchia közvetítő legyen a nyugat és a kelet között, oly módon, hogy a kelet, különösen a Balkán-félsziget, és a Levante termelvényeivel és kereskedelmi czikkeivel magát és Európát ellátná, s hogy másfelől saját és a nyugati iparos államok term­elvényeit keletre vigye s azokkal együtt a nyugati civilisatió szellemét, a nyugati civilisatió nyomait. Ehhez múlhatatlanul szükséges, hogy monarchiánk szilárd kereskedelmi állást foglalhas­son el a t­elepen és főleg a velünk közvetlenül szomszédos államokban. A monarchia összetartozan­­dósága főleg ezen közös érdekre van állapítva, mert az ily állás elfoghatatlanságára és megtartha­­tására sokkal nagyobb kilátása van az összmon­­archiának, mint akár Magyarországnak egymagában véve, mely sem igazi erővel, sem kültekintély­­lyel kellő mérvben nem rendelkeznék, akár Auszt­riának egymagában, mely keletre csak Magyar­­országon keresztül juthat. — A monarchiának­ érdekében áll különösen, hogy a keleti piaczokról Oroszország ki ne szorítsa. A­mely pillanatban monarchiánkat a Balkán-félszigetről és a távolabb tartományokból kizárja, kereskedelmünk elszigetelt­ségbe jut, s az osztrák tartományok arra szorít­­tatnak, hogy piaczukat kizárólag Magyarországban keressék. Mi következnék ebből ? Minthogy hazánk­ban már ez idő szerint az ipar segítségére van utalva a mezőgazdaságnak, másképp ez ország nem élhetvén meg. — Magyarországot Ausztria pedig gyarmati helyzetbe kényszerülne szorítani, máshol piaczot nem lelvén. — Magyarhon végzetes ba­jokba sodortatnék, mi a monarchiára is végzetessé válhatnék. Mik tehát ebből a tanulságok ? Most már megállapíthatók: először is speciális magyar szem­pontból az, hogy Magyarország nem támaszkodha­tik senkire jövője biztosítása tekintetében, csak a maga erejére. Mert mindazon áldozatok, melye­ket 1867-ben és azóta az osztrákoknak hoz­tunk, jóindulatukat irántunk nem növelte. (Igaz, úgy van­ a szélső balon). Másodszor pedig a monarchia szempontjából az, hogy nem he­lyeselhető az oly politika, mely a monarchia egyik felét elszegényíti, mert ez által fenmaradása koc­káztatva van. Azt szokás mondani, hogy a­hol az érdekek kiegyenlítéséről van szó, ott minden félnek áldozatot kell hozni a közjóért. Ez áll igenis a közjóért, de magát a közjót feláldozni nem sza­bad. Azt lehet igenis követelni, hogy a szövetkező társak mindegyike dolgozzék, és haladjon a va­gyonosodés és művelődés útján, mert a­mit ez után elér, az összerejének válik javára, de azt köve­telni, hogy szűnjenek meg dolgozni, fáradni, ha­ladni, hogy egy­más kedvéért hagyjuk elpusztulni azon erőt, mely bennünk rejlik, s melyre mindket­tőnknek szüksége van , ezt követelni legalább is rövidlátóság. A költségvetésre térve mindenekelőtt kijelenti, hogy azt általánosságban elfogadja, bár a kormány politikájában nem osztozik; a költségvetésből azon meggyőződést merítette ugyanis, mintha a nemzet valna a pénzügyért, nem pedig a pénzügy a nemzet­ért teremtve. A pénzügyminiszter haladást lát ab­ban, hogy a budgetet néhány millióval leszállította, haladást abban is, hogy bizonyos állami gazdaságok üzemi szükségletét reducálta. Ő amabban a népes­ség adóerejének lejebbszállását látja, emekben pe­dig azt veszi észre, hogy a néhány millióval ke­vesebb nemzeti vagyon termeltetik. Hibáztatja to­vábbá, hogy a pénzügyminiszter az állam szükség­leteinek terhét igen egyoldalúlag a direct adókra fekteti. Végig kritizálja aztán az egész költségve­tést, természetesen a maga szempontjából, az ön­álló vámterület és önálló bank tekintetéből. Beszé­dét a következő szavakkal fejezi be: Én csak azon politikát tartom nemzeti poli­tikának, mely a nemzet gyarapodását, erejének, számának arányos növekedését vonja maga után ez a helyes közgazdasági polika. Azon politika, mely főczélul tűzi ki a nemzet anyagi gyarapodását, a gazdasági erőknek terv­szerű szélos fejlesztését, s ennek nyomán a n­em­­zetben szunnyadó szellemi erőknek kifejtését Csupán az ily politika óvhatja meg tetet szomszéd népek túlszárnyalásától; estig lánczolhatja maradandó kapcsokkal az nyelvű népeket a magyar állam eszméjéhez , ez biztosíthatja számunkra az emberi u..... . nagy művében azon szerepet, mely éppen a alakulásokkal szemben Magyarországra vár, m­a betölteni kötelességünk, melynek betöltésétől függ életképességünk és jövőnk. És az idő nem vár. Azon borongás, mely a keleti láthatáron felvonul, talán az utolsó intelem, melylyel a világtörténelem geniusa Magyarország­hoz szól, hogy tegye meg kötelességét . . . Te­gyük meg kötelességünket, míg nem késő. (Éljen­zés és helyeslés a baloldalon.) Helfy Ignácz szerint a budgetben semmi új nincs, azért arról igen keveset szándékozik mondani , mert e tekintetben szerinte semmi sem változott. Aztán elismétli, hogy a pénzügyi bizottságban miként vi­tatkoztak a felett, mi legyen az általános jelentés­ben ; némelyek (előkelő tagok) semmit sem akartak a helyzetről szólani, a pénzügyminiszter ellenben a haladás elismerését indítványozta, mihez a minisz­terelnök is csatlakozott, bár nem nagy lelkesedései. Ez ellen már akkor óhajtott tiltakozni. Mindazáltal szívesen elismerné a javulást, ha azt látná, hogy­ a kormány igyekezett, mikép az adóterheket a nép könnyebben elviselhesse. Miért a költségvetést az általános tárgyalás alapjául sem fogadja el. Szóba hozza aztán az Ausztriával kötendő vám- és kereskedelmi szerződést, s a bank kérdé­sét. Szerinte az eredmény oly kevés lesz, hogy adóviszonyainkhoz kép­est semminek mondható, mi a miniszterelnök előbbi nyilatkozataival ellentétben áll. Hibáztatja továbbá, hogy a 80 milliós bank­adósság kérdésének eldöntése nemzetközi bíróságra bízatott , nemkülönben azt is, hogy a kisbirtokosok földhitelintézete a kormány csökönössége miatt megrekedt. Végül a keleti politikára reflectálva rástalja, hogy a kormány kielégítőleg nem nyilat­kozott; az angol és német államférfiak sokkal nyíl­tabbak voltak,­­ azért pártolja Simonyi Ernő határozati javaslatát. Tisza Kálmán miniszterelnök: T. hát! Nem szándékozom a költségvet­ésről magáról el­mondottak c­áfolatába ereszkedni. Azt gondolom, az ez irányban felhozottakra el fogja mondani a maga nézeteit és meg fogja c­áfolni a felhozotta­kat az, akit ez mindenesetre első­sorban illet, tisz­telt kollegám­ a pénzügyminiszter. Én inkább az általános parliament szempontból felhozottakra kí­vánok reflectálni. Kénytelen leszek egy pár szót szólani azoknak egynémelyikére nézve is, amik egyenesen személyemet illetőleg felhozattak, bo­csánatát kérve a háznak épúgy, mint az ország­nak, melynek ideje és előnye rovására ezek tör­ténnek, ha ezt tenni kénytelen vagyok, de hárítva ezért a felelősséget azokra, kik nagy érdeket lát­szanak helyezni arra, hogy én egykor-máskor mit mondottam, vagy gondoltam. Hogy legelőször is az általános parl­ament szempontokból felhozottakra reflectáljak, mindenek­­elő­tt Irányi Dániel képviselő úr egy szavát fogom fölemlíteni, mely ma visszhangra is talált. Tenni fogom ezt azon tisztelettel, melylyel Irányi Dániel képviselő úr irányában — habár nézeteink talán majd mindenben elejétől fogva eltértek — minden­kor viseltettem. A t. képviselő úr azt mondja, hogy a kor­mány vagy változtassa meg politikáját, vagy kö­szönjön le. Engedelmet kérek, de bocsássanak meg, ha én akkor, midőn a parlamentáris princípiumok kor­­rectségéről beszélnek, azt mondom, hogy ez a fel­szólítás sem egyik, sem másik irányban igazán nem correct, parlamentáris szempontból. Arra szó­lítani fel a kormányt, hogy változtassa meg poli­tikáját, nem correct, mert ez quasi az volna, nagy oda utasítttassék, hogy tegye azt, és járjon el úgy, a­mint mások tartják jónak, nem úgy , mint maga tartja jónak, a­mi csakugyan a Parlamentarismus szem­pontjából meg nem állhat. De nem correct ez azért sem, mert egy kormányt nem kell felszólí­tani arra, hogy hagyja el helyét, mert e felszólí­tás egyes képviselőtől — bárki­­gyen is az — semmi parlamenti sulylyal nem kis hat; ha pedig a többség van abban a nézetben, hogy a kormány politikája rész, ez már nem fölszólítás, hanem kö­telezés arra, hogy a kormány az alkotmányszerű, a rendelkezésére álló két mód közül az egyiket válaszsza. (Élénk helyeslés a középen). És higgye el a képviselő úr, nem tartozom azokhoz, kik azt hirdetik és a­kik panaszkodnak, hogy mily rop­pant teher a kormányon lenni, bár talán jobban érzem ezt, mint igen sok más; de higgye el az igen tisztelt képviselő úr, hogy a mai viszonyok közt csakugyan jár ez annyi felelősséggel és oly súlyos felelősséggel, hogy én józan eszű embert nem képzelek, ki passióból, vagy nagyravágyásból ragaszkodnék ahhoz a helyhez, melynek minden ORSZÁGGYŰLÉS, a történt megállapodásoknak még a két törvény­­hozáson keresztül kell menniök, 1877. júl. 1-je pedig a végső határidő, a­meddig az új statútu­moknak életbe kell lépniök, kéretik a gyors elha­tározás. A kormányok azután mielőbb tudtára ad­nák a bank vezetőségének azon helyeket, a­hol új fiókok fölállítása követeltetik, s fönntartják maguk­nak a jelzálogi hitelüzletre vonatkozó külön statú­­tumok és szabványok megállapítását. Végül utal a jegyzék a statútumok 68. § ára, mely szerint a va­luta esetleges helyreállítása után a bank közremű­ködése kilátásba vétetik.

Next