Ellenőr, 1876. december (8. évfolyam, 332-360. szám)

1876-12-01 / 332. szám

fhetősége, hogy az osztrák kormány legutóbbi perfídiája daczára is, ezt oda át még egyszer megfontolván, utat tör magának oda át azon jobb meggyőződés, hogy a monarchia bankrendszerének akár a Nemzeti bank cso­portjával, akár egy más pénzcsoporttal kap­csolatban dualistikus alapra fektetése egyéb connexióinál fogva legalább is annyira érdeke Ausztriának, mint Magyarországnak. Helyén van ennélfogva a banktervezet főbb voná­sait s Lucám urnák vonatkozó ellenvetéseit taglalnunk. Lucám urnák 50 lapra menő terjedel­mes dolgozata három főrészre oszlik meg.­­4.7 első a bankszabadalom értékét s annak árát bírálja, a második és harmadik pedig a két pénzügyminiszter tervezetét, egyrészt általános részvénytársasági szempontból, más­részt különösen egy jegybanknak a mon­archia két felével vonatkozásában veszi Koncz­­kés alá. Nem csinálunk titkot belőle, hogy — mindig eltekintve a modortól —­ Lucám úr birálatát nem egy helyt találónak tartjuk részünkről is. A két pénzügyminiszter mun­kálata több pontban hézagos és tökéletlen s különösen annak műszaki része elvi elfo­gadtatás esetén is szükségessé fogta volna tenni a polírozást. Azonban a két kormány­nak nem volt s nem is lehetett szándéka egy minden pontjában oly tökéletes és vá­lasztást nem tűrő munkálatot vinni a Nem­zeti bank corifeusai elé, melyre azok csupán „igen”-t vagy „nem*-et mondhassanak. A ter­vezet rendeltetése csupán a megmásíthatlan principiális tételek megállapítása lehetett, a többi résznek pedig a szabad alkunak és a gyakorlati szakismeret hozzájárulásával való kidolgoztatásnak kellett fentartva lennie. E felfogásból kiindulva, már első­sor­ban helytelenítenünk kell azon beosztást, melyet Lucám úr bírálatában követ, midőn abban teljesen heterogén elemeket, princi­pialis, aztán szabad alku tárgyát képező, végre bankműszaki kérdéseket össze-vissza­hány. Mind a két pénzügyminiszter collectív jegyzékéből is látható, a principialis rész az, hogy a jegy­egység megóvásának czél­­jából a jegykibocsátás szabadalma egy részvénytársaságra ruháztatván, az a mon­­archia mindkét részében két külön s egy­mással egyenjogúsított bankintézetet állít­son. Ez nem meg­vélemény­ez­és alá vonható kérdés, hanem feltétel, melynek bírálatába bocsátkozni Lucannék­­nak joguk sem volt, s csupán arra nézve nyilatkozhattak róla, hogy ily üzletre haj­landók-e, nem-e vállalkozni és legfeljebb a jegyek és részvényesek egységének folyomá­nyaképpen okvetlenül szükséges központi orgánum összeállítása iránt mondhatták el nézetüket és kívánságukat. A szabad alku tárgyát a jegykibocsátási monopóliummal kapcsolatos üzletek meghatározása s a mo­nopólium ára képezi, melyekre nézve ter­mészetesen minden pénzconsortiumnak jo­gában áll az ajánlattal beérni vagy mó­dosítást kívánni. A többi részlet aztán a technicai kivitel feladata. Minthogy azonban tetszett Lucám úr­­i­nak a kérdéseket összehányni: midőn itt a bírálatával foglalkozni akarunk, kénytelenek­­ vagyunk részünkről is az általa felállított­­ sorrendet megtartani.­­ Első helyt áll nála a jegykibocsá-­­ tási szabadalom és annak ára, me-­­ lyek vonatkozásában a Lucám ur által nev é­heztelt pontokat, mindjárt észrevételeinkkel­­ kisértten, következőkben elemezzük. 1 aj Nem tetszik Lucám urnak a bank-­­ tervezet azon kívánsága, melyhez képest­­ mindkét bankintézet az alapszabályokban­­ megjelölendő helyeken azonnal tartoznék­­ bankfiókokat állítani, köteles volna továbbá időközőleg is, ha azt az illető állam össze­s minisztériuma kívánja, egy év leforgása alatt,­­ más helyeken is fiókokat állítani.­­ Nézetünk szerint e pont nem ár,­­ hanem maga a principium, maga­­ a v­á­s­á­r egyik tárgya. A jegybank nem czél, hanem eszköz az állam háztartá­sában s a monopólium rendeltetése legke­vésbé sem culminál, csupán abban, hogy általa­­ valamely tőzsércsoportnak alkalom nyittassék a közönségen minél többet nyerni kamattalan utalványaival, hanem természet­szerűleg háramlik a monopóliumot élvező, tehát az állam egyetlen hitelforrását ké­pező jegybankra azon kötelesség, hogy a hiteligényeknek minél jobban, minél széle­sebb körben hozzáférhető legyen s azon ál­­lamkormány, mely a banknak az egész ál­lamterületen a monopóliumot megadó , nem­csak jogosított, de sőt köteles e részben ma­gának a döntő befolyást fentartani. A német birodalomnak, noha a biro­dalmi bankon kívül még 32 jegybankja van, az 1875. márczius 14-iki banktörvény 36. §-a a bank­főhelyek (Reichsbank-Haupt­­stellen) felállításának meghatározását a bi­rodalmi szövetségnek, a 37. §. pedig a fió­kok felállítását egyedül a birodalmi kanczel­­lár elhatározásának tartja fenn. Midőn te­hát a tervezet nálunk az illető összminisz­­térium kívánságára teszi kötelességévé a bankintézetnek valamely új fiók felállítá­sát , legkevésbé sem kíván valami szokat­lan és vakmerő praerogativát. b) Második nehézsége Lucomnak a va­luta helyreállítására vonatkozó rendszabá­lyok keresztülvitelénél a banktársulat köz­reműködésének kikötése. Egyik méltán megrótt gyenge része a tervezetnek. Miután a közreműködés miben­­állása legtávolabbról sincs meghatározva, hanem csupán egy évre vonatkozólag (ez­után) kötendő megállapodás értelmében kí­vántatik , vagy létrejön e megállapodás , akkor felesleges annak mostani körvonala­­zatlan szóbahozása , vagy nem jön létre , akkor annak jelenlegi provideálása sem használ semmit. Helyes az alapszabályok 12. és 13. §§-aira vonatkozó azon megjegyzés is, hogy miután a jelenleg forgalomban levő kény­szerfolyam államjegyek mellett a jegybank­­tól a készfizetés ma csakugyan nem kíván­ható, az az alól felmentetést a bankok­mány ne csak conditionel formában, ha­nem mindazon időre, míg ez államje­gyek be nem vonatnak , határozottan mondja ki. Bár ha Lucám úr nem érinti, kiváló fontosságánál fogva említést érdemel e he­lyen a 12. §. azon része, melyhez képest a készfizetés újra felvétetésével a bank tör­vényes érczpénzzel (gesetzliche klingende Münze) tartozik beváltani jegyeit. A Nem­zeti bank enemü kötelezettsége ma tudva­levőleg csupán ezüstpénzre szorítkozik, mi­nélfogva eddig valutánknak p. o. aranylábra fektetése már a bank szabadalmán is hajó­törést szenvedhetett volna, ellenben az új tervezet e részben a két állam számára tel­jesen provideáló szabad kezet. Szintén e pont alá sorolható Lucám úr nehézsége a 11. §. azon szabványa ellen, mely az alakulandó társaság jegyeinek ki­­zárólagos szabadalmat adván, kimondja, hogy azonban e határozat a törvényesen kény­szerfolyammal ellátott államjegyek forgal­­mát nem alterálhatja, de nem határozza meg egyszersmind, hogy itt csupán a ma­­rgalomban levő s a sóbánya-utalványok­kal együtt 412 millió forintot nem halad­­ható, vagy egyéb, talán éppen a monar­­chiának csupán egyik, vagy másik része által ezután kibocsátandó államjegyek is ér­­tndők. Azt hiszszük, elég bőségesen meg­­szette már monarchiánk azon tanulság­ai­át, hogy azon kamatnélküli kölcsön ké­nt az államnak legtöbbe, melyet kényszer­­ályamú papírpénzével polgáraitól szed. E tanulság, ha még nem is volt elég­­éges annak megértetésére, hogy tehát e­amattalan kölcsöntől bármely áron miha­marább szabadulni igyekeznénk, mindenesetre eégséges arra, hogy annak szaporítását ne svánjuk, tehát a bűnokmányban már a tü­zeteség kedvéért is határozottan kimond- ■ juk, miszerint a bank monopóliumával szem­ben csupán a ma forgalomban levő és nem szaporítható államjegyek képezhetnek ki­vételt. c) Helyeslésünkkel találkozik Lucám úr kifogása a tervezet ellen a részben, hogy midőn az a banktársaság jogosított üzlet­ágai közt a jelzálogüzletet is említi, annak szervezését ugyanakkor későbbi megállapo­dásoknak tartja fen, tehát ismét oly jogot foglal szabadalomokmányba, mely a gyakor­lati meghatározás alkalmával esetleg el is ejtethetik. Kényszerű következménye azon­ban e határozatlanság azon irányzatnak, hogy a tervezet folyvást a Nemzeti bankot tartá szem előtt s annak ténylegességeihez alkalmazkodott. Egyszerű elementáris igaz­ság, hogy egy jegybanknál a készfizetés kö­telességét folyvást fenállónak kellvén tar­tani, már maga az is anomália, midőn ily jegybank jelzálogos üzletekben köti le forgó tőkéjének egy részét és meg vagyunk győ­ződve, miszerint a két kormány más vállal­kozó­ csoporttal szemben nem is sorolná a jelzálog-üzletet a jegybank-társaság részére megengedett üzletágak közé. Lehetett volna ugyanazért a tervezetet aképpen formulázni, hogy „a­mennyiben a jelzálogos üzlet is megengedtetik, annak módozatai későbbi megállapodásoknak hagyatnak fel“ mely szövegezés aztán Lucám úrtól e részben az akadékoskodás alkalmát teljesen el fogta volna vonni. A többi üzletágra vonatkozó ellenvetése Lucám úrnak részint helytelen, mert a két főváros tőzsdéin jegyzett iparpapirok a bank­intézetek üzletköréből nem vonatnak ki;ré­szint a neheztelt megszorítások­­ szerinte is csupán a Nemzeti bank 1868. előtti sza­badalmára képeznek visszalépést, aztán egyál­talában nem lényegesek és szabad egyezke­dés útján módosíthatók. d) Nehézsége Lucámnak az is, hogy a szabadalom csupán 91/*, illetve 9 évre ter­veztetik megadatai. A két állam közt a többi közgazdasági ügyben kötendő egyez­mény szintén ugyanez időtartamra szándé­­koztatván: nemcsak semmi ok nincs reá, hogy az azokkal szorosan egybefüggő bank­ügy tekintetében kivétel tétessék, de sőt a czélszerűség határozottan megkívánja az idő­tartam azonosságát. e) Hogy az eddig feltételesen kamatozó 80 milliós adósság a szabadalom tartamára hasonló módon prolongáltassék-e, vagy mint a tervezet kívánja, feltétlenül kamatmen­tessé váljék: szabad alku tárgya. Magyar részről e tekintetben legfeljebb az ellen le­het kifogás, hogy a két állam közt még nyílt kérdést képező ezen ügy a két kor­mány által adandó szabadalomlevélben egy­általában érintve is van. Hogy Magyar­­országnak részt kell-e, nem-e vállalnia ez adósságból, az még mindeneset­re kérdéses, ellenben Ausztriára nézve már ma is okvetlen a kötele­zettség s a bírói döntvény legfel­jebb annak mekkoraságán módosít­hat. Ha Magyarország a kötelezettség alól felmentetik, akkor a 80 millió ügyének az együttes szabadalom-levélben egyáltalában semmi helye s ha elitéltetik is, a két állam által külön-külön viselendő teher mekkora­­sága a szabadalom-levél jelen szerkezete mel­lett is függelékkel meghatározandó. f) Utolsó főnehézsége Lucomnak, hogy a két kormány a banktársaság azon évi nyereségéből, mely a részvénytőke 6*/%-os ka­matoztatása s a tartalékba teendő 10°/# a nye­­ményquóta leütése, után fenmarad — fél — ha pedig a részvényeseknek eső kamat- és felül osztalék a részvénytőke 10*/#-ját meg­haladja, a többletből háromnegyed részt ki-­­ von magának. Természetesen szabad alku tárgya, mert sem a Nemzeti bank részvényeseitől, sem bármi más pénzcsoporttól el nem vonható annak meghatározásának joga, hogy meny­nyire becsülik a jegy­kibocsátás monopóliu­­­mát, mennyit hajlandók annak birtoklásá­ért a szabadalmazó államoknak fizetni. A kérdés e részben csupán a körül foroghat, hogy más államok arányában a szabadalom­ért mennyit kivánhat monarchiánk jogosan s mennyit adhat meg azért a banktársaság. Az amerikai nemzeti bankok évi jegy­forgalmuknak l'/i-ját, továbbá letétek ál­lagának l/a'/­-ját, végre azon tőkéiknek, me­lyek nem államkötvényekben vannak elhe­lyezve, szintén l/a*/*-ját fizetik az államnak. A német birodalmi banktörvény 24. §-a szerint a birodalmi bank tiszta jövedel­méből első­sorban a részvénytőke 41/a/­/»-ja a részvényesek számára kikülöníttetvén, a maradék 20%-jából tartaléktőke képeztetik, a többi 80°/» pedig felerészben az állam­­kincstárnak, másik felében a részvényesek­nek esik mindaddig, míg utóbbiak osztaléka részvénytőkéjük 8°/°-jára nem emelkedik, a­melyen felül a többletnek már csak V­ része a részvényeseké, */4-de pedig az államé. § Nem alkalmazzuk az amerikai nemzeti bankok adófizetési módusát­ a tervezetben foglalt kívánalom mekkoraságának egybeha­­sonlításánál, ama módozat szerint s a 300 — 350 milliónyi jegyforgalom mellett legalább 4 milliót tenne a két állam ré­sze a banktársaság évi nyereségéből. Sok­kal egybevágóbb a tervezettel a német bi­rodalmi bank megadóztatási rendszere s alkalmasabb ennélfogva az egybehasonlí­­tásra is. Az osztrák Nemzeti bank az 1868— 1875-iki nyolcz év alatt 67.350,000 frtot adván részvényeseinek s 2.725,782 frtot te­vén tartalékba, összes tiszta nyereménye 70.075,782 forintra ment. A német birodalmi bank megadózta­­tási módusa szerint e nyereményből a rész­vényeseknek 47.470,313 frt fogott volna jutni, a tartalékba 7.535,156 frt lett volna teendő és az­­állam részére 15.070,813 — évenkint 1.883,789 frt esett volna. A tervezet szerint ugyanazon nyere­ményből a részvényesek osztalma 54.934,102, a tartalék dotatiója 3.407,478 és az állam része 11.734,102 —évenkint 1.466,763 frt, tehát amaz első módozatnál 417,026 frttal kevesebb, ellenben a részvényesek osztalma, szintén évenkint, közel egy millió forinttal több lett volna. A bírálatnak a szabadalom árával fog­lalkozó első részében Lucám úrnak egy igen fontos nyilatkozatával is találkozunk, a­mennyiben beismeri, miszerint a „bankjegy­­ügy” nem tartozik a közös, sőt mégissak a szükségkép egyenlő alapelvek szerint ke­zelendő ügyek közé sem, hanem a monar­chia mindkét része törvényesen jogosított, azt saját belátása szerint akár teljesen ön­­állólag, akár a másik féllel egyetértőleg rendezni. Hát, hiszen Magyarországon, az állam e jogosultsága iránt eddig sem volt semmi kétség, ellenben éppen Ausztria , különösen a Nemzeti bank köre volt az, mely a monarchia jegyegységének dogmáját állítván fel, Magyarország önálló intézke­dési jogát eddig tagadó. örvendünk, hogy e részben tisztulni kezd a köd Ausztria pénzköreinek szemei előtt, és megjegyezzük e fordulatot magunknak. Ga­­­gó­cz­y János: TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE. BARA­TJAJ !i LEGNAQTOBB ALUMISAcm V. M. sharktray. HARMADIK KÖTET. Warrington igen komolyan hallgatta ezt az elbeszélést. Eltekintve a kérdés erkölcsi oldalától, igen örvendett Arthurért, hogy barátja megmenekült egy veszélytől, a­mely nyomorulttá tehette volna egész életét, — a­mely, mondá Warrington, —• boldogtalanná és semmivé tette volna a másik részt is. És anyád és — és barátaid — mily fájdalmas lett volna ez nektek! mondá Pen barátja, alig sejtve, hogy mennyi bút és bánatot szenvedtek e jó nők máris. — Egy szót se anyámnak, kiáltá Pen, nagy ijedelemmel. — Sohasem tudná elviselni. Egy ilyen eselandre megölné őt, úgy hiszem. És, — téve hoz­zá, ravasz arczkifejezéssel, mintha — egy fiatal gonosz Lovelaceként, egész életében csupa úgyne­vezett offaires de coeur-be lett volna bonyolódva, — a legjobb mód, mikor az embert ilyenféle ve­szedelem fenyegeti, az, hogy nem száll vele szembe, hanem hátat fordít neki és fut. — És nagyon belevadultál ? kérdé War­rington. — Hm ! mondá Lovelace. —­ A A betűket elnyeldeste, de kedves kis leány volt. — Clarissái ez életnek, a ti szegény kis tu­datlan hiú esztelen leánykák! ha tudnátok, hogy miként beszélnek felőletek a Lovelaceok; ha hall­hatnátok, hogy Jack miként beszél Tommal a club kávétermének túlsó feléről; vagy láthatnátok, hogy Ned mint veszi elő szivartárczásából szegény kis leveleiteket és adja át Charleynek, meg Billynek, meg Harrynak a korcsma-asztalon keresztül: — bi­zony nem sietnétek úgy az Írással, gnem lennétek oly készek a meghallgatásra ! Van a bűnnek egy neme, mely nem teljes addig, mig a szerencsés gazkópé el nem dicsekszik vele azután; s az az ember, ki előbb elárulta becsületeteket, bizony,jus­son eszetekbe, el fogja árulni titkotokat is. — Nehéz a küzdés, és könnyű az elesés, mondá Warrington, komoran. — És jól mondod, Pendennis, mikor ilyenféle veszély fenyeget, a leg­jobb, ha hátat fordít neki az ember és elfut. Ezen kis beszélgetés után, oly tárgy fölött, a­melyről Pen ezelőtt egy hónappal sokkal ékes­­szólóbban beszélt volna, a társalgás visszatérült az úti tervekre és Arthur hévvel sürgette barátját, hogy jöjjön velük. Warrington tagja a család­nak — részese az ő gyógyulásának. Arthur azt mondta, hogy Warrington nélkül felényi élvezete sem lesz. De György azt mondta, hogy nem, nem me­het. Itthon kell maradnia és betöltenie Pen he­lyét. Pen erre azt jegyezte meg, hogy ez szükség­telen, mert Shandon visszajött Londonba, ■ neki most joga van egy kis szabadságra. — Ne sürgess, mondá Warrington, — nem­­ mehetek. Más dolgom is van. Legjobb nekem itt­hon. Nincsen annyi pénzem, hogy utazhassam, ez az egész , mert az utazás pénzbe kerül, tudod. Ez a kis akadály boscantotta Pent. Fölemlí­tette anyjának: Mrs. Pendennis felettébb sajnálta. Mrs. Warrington nagyon szíves volt hozzájuk, de, gondolá az özvegy, Ő tudja legjobban a maga dol­gait. S azután, bizonyára, szemrehányást tett ma­gának önösségéért, hogy el akarja vinni a fiút , teljesen magáénak birni. — Mit hallok Arthurtól, kedves Warrington úr ? kérdé egy napon az őrnagy, mikor ketten vol­tak. — Nem jön velünk ? Ilyesmiről hallani sem akarunk — Arthur nem lehet el ön nélkül. Annyit mondhatok önnek, hogy én nem szándékozom neki dajkája lenni. Kell mellette valaki, a­ki erősebb és vidámabb, és jobban tudja őt mulattatni, mint egy magamforma köszvényes vén legény. Én való­színűleg elmegyek Carlsbadba, mihelyt magukat meg­telepedve látom. Az utazás semmibe sem kerül — vagy legalább nagyon kevésbe. És — és kérem, Warrington, jusson eszébe, hogy én igen régi ba­rátja voltam az ön atyjának, s ha ön testvérével nincsen olyan jó viszonyban, hogy — hogy fölhasznál­hassa öcscse járadékát, kérem, tegyen engem ban­kárjává, — mert nem lett-e Arthur önnek adósa az elmúlt három hétben, mely alatt ön, mint ő nekem beszélt, elvégezte az ő dolgát, még­pedig olyan páratlan tehetséggel és géniusszal. Azonban, daczára az őrnagy ezen szíves aján­latának és hallatlan nagylelkűségének, Warrington György mégis vonakodott, és azt mondta, hogy itt­hon marad. De akadozó és tétovázó hangon mon­dá ezt, mely azt mutatta, hogy mennyire szeretne elmenni, bár nyelve állhatatosan nemet mondott. De az őrnagy kitartó jóakaratának nem lehetett ilyen módon gátat vetni. Az este a tea mellett, Helén véletlenül egy pillanatra künn lévén, hogy utána nézzen Pennek, ki lenyugodott, öreg Pendennis ismét előfogta a tárgyat és korholta War­­ringtont, hogy nem akar velük jönni. — Nem ud­variatlanság ez, Miss Bell? kérdé, az ifjú hölgy­höz fordulva. — Nem barátságtalan cselekedet? Mi itt a világon a legboldogabb társaság voltunk, s ez az utálatos önös ember elront mindent! Miss Bell hosszú szemöldökei lenéztek a teás­csészére, és Warrington rettenetesen elpirult, de nem szólt. Nem szólt Miss Bell sem, hanem mikor Warrington elpirult, ő is elpirult. — Kérje meg maga kedvesem, mondá a jó­akaró öreg úr, magára talán hallgatni fog. — Miért hallgatna Warrington az én rám? kérdé a fiatal hölgy, látszólag teás­kanalához, nem pedig az őrnagyhoz intézvén kérdését. — Kérje meg csak, még nem kérte, mondá a Pen mesterkéletlen nagybátyja. — Valóban, nagyon örvendenék, ha Warring­ton úr velünk jönne, jegyzé meg Laura a teás­ka­nálnak. — Valóban ? kérdé György. Laura föltekintett és azt mondta, hogy „Igen.* Szemeik találkoztak. — Elmegyek akárhova, a merre szólít, s megteszek mindent, mondá György, halkan, s erőfeszítéssel ejtve ki a szavakat, mintha fájnának neki. öreg Pendennis el volt ragadtatva. Össze­csapta tenyerét és azt kiáltotta, hogy „Bravo! bravo! megvan az alku — megvan ! Kezet rá, fiatal nép! És Laura, gyöngéd derűvel teli sze­mekkel odanyújtá kezét Warringtonnak . Warring­­­­ton megfogta azt; arcza rendkívüli izgatottságot árult el, úgy látszott, mintha beszélni akart volna — midőn Helén belépett a szomszéd szobából, s rájuk nézett, míg a gyertya, melyet kezében tar­tott, megvilágitó halvány, ijedt arczát. Laura jobban elpirult, mint valaha, s vissza­vonta kezét. — Mi ez? kérdé Helén. — Egy alku, a­melyet most kötöttünk, édes lelkem, mondá az őrnagy az ő leghízelgőbb hang­ján. — Éppen most fogadtattuk meg Mr. Warring­­tonnál, hogy eljön velünk külföldre. — Igazán ! mondá Helén. LVI. FEJEZET. Helyben Fanny új orvost fogad. Gyaníthatta volna-e Helén, hogy Pen vissza­térő egészségével Fanny iránt való szerencsétlen elfogultsága is újra ébred? Bár az özvegy soha­sem szólt egy szót is ama fiatal személyről, az őrnagygyal tartott értekezlete után, ■ bár minden látszat szerint legkisebb tudomást sem vett Fanny létezéséről. Mrs. Pendennis azért mégis gondosan megvigyázta Arthur arfinak minden cselekedetét; azon ürügy alatt, hogy még be ég, alig bocsátotta el szeme elől , s kiválólag őrködött a fölött, hogy, legalább jelenben, meg legyen kimérve minden háborgató levelezéstől. Nagyon valószínű, hogy Pen némi remegéssel nézte leveleit; nagyon valószínű, hogy mikor a családi asztalnál megkapta azokat, s érezte anyja rávigyázását (noha e jó lélek szeme a teás­ csészére vagy a könyvre látszott szögezve lenni), mindennap várt látni egy kis kézírást, me­lyet fölismert volna, bár még sohasem látta; és szive dobogott, mikor a czimére érkezett leveleket kezébe vette, örült-e vagy boszankodott azon, hogy várakozásai napról-napra nem valósultak; ■ lelke megkönnyebbült-e, hogy Fannytól nem érkezett le­vél ? Bár az ilyen dolgokban, mikor Levelace ráun Clarissára (vagy ellenkezőleg), kétségkívül mind­két részre nézve a legjobb, hogy azonnal szakítsanak, s miután meghiúsult az egyesülési kísérlet, menjen mindenik a maga dolgára, s folytassa útját az életen át egyedül, de önszeretetünk, vagy szánalmunk, vagy illemérzetünk, nem szereti ezt a hirtelen csődöt. Mielőtt meghirdetnék a világnak, hogy Lovelace és Tsa czégü­nk nem felelhet meg többé kötele­zettségeinek, előbb még megkísértjük az egyezke­dést; komor találkozásaink vannak a felekkel, halogatjuk a bolt bezárását és a bukás szomorú kihirdetését. Be kell következnie, de zálogba tesz­­szük ékszereinket, hogy még kissé tovább folytat­hassuk a dolgokat. Szóval, merem mondani, hogy Pen kissé boszankodott, hogy Fanny nem tesz neki szemrehányásokat. Hogyan­­ Fanny el tud tőle válni, s hátra se néz egyetlen egyszer sem? Alá­merülhet, s egyetlen egyszer sem nyújtja feléje ki a kezét, vagy kiáltja: „Segíts, Arthur“? De hiszen, nem merül az mind alá, a­ki útra kelni mer. Egy­­némelyik odafalad, mikor a hajó megfeneklik, de a legtöbbje csak alábukkan s kieviczkél a partra. S az olvasónak nemes Pendennis A. felől szerzett tapasztalása megmondhatja neki, hogy ezen ur azok osztályába tartozott-e, a­kikről gondolni le­het, hogy elsülyednek, vagy trokéba, a­kik ki­úsznak. Jóllehet Pen még nagyon gyönge volt ahhoz A bankkérdés Ausztriában. A bécsi lapok rendkívül hevesnek találják a magyar sajtó hangját, melylyel a hétfői nyilatkozat miatt az osztrák kormányra támad. A becsületérzés rég kiveszett a bécsi sajtóból, s így mi nem cso­dálkozunk azon, hogy a magyar részről nyilvánult indignatiót nem képesek kellőleg felfogni. Mi lojali­­tást és tisztességet feltételeztünk még az osztrák kormányférfiakban is, s hogy ebben csalódtunk, megbotránkozásunkat kifejeztük nyíltan. Az öreg „Presse“ különben ma egy olyan forma czikket ír, mely visszavonulóhoz hasonlít, de okoskodása még mindig téves. Élénkbe állítja Pre­­tis nyilatkozatából a következő passust: „A statu-­­­tum tervét közöltük a nemzeti bankkal azon lét­i ízünkről illetékes helyen mindenkor legálisan kife­­­­jezett várakozással, hogy az a további tárgyalások­­ folyamán lényeges módosításokon fog átesni.“ Közli aztán a félhivatalos „Politische Correspon­­denz“-ben május 6-dikán megjelent communiqué­­ből (melyet a pesti lapok is megkaptak) a követ­kező sorokat: „Egyúttal a két kormány program­­mot formulázott ezen (az új bankstatutum­ feletti) elvi megállapodások keresztülvitelére, melyet töre­kedni fognak fenntartásával a szükségesnek mutat­kozandó technikai módosításoknak, az illető banktársulattal való tárgyalásokban alapvoná­saiban érvényre emelni.“ És azt mondja, hogy erre a communiquére akkor Pesten nem volt, megjegyzés. Dehogy nem volt. Mi már akkor is megjegyeztük e communiquéra (május 8-diki lapunkban), hogy a „bankügyről merő általánosságokat mond, s a magyar kormány­elnök szombati részletezése nélkül bajos elképzelni, hogy értenék meg ebből az osztrákok, mikép oldot­ták meg a bankkérdést ? úgy látszik, hogy a bank­kérdésnek még ilyen megoldását is takargatni kell egy kissé az osztrák kormánynak, a­mi méltán kiváncsivá teheti az embert, hogy a jó osztrákok mikép gondolták maguknak a bankkérdés megol­dását, ha még ez sem elég jó nekik?“ Különben a communiqué is mellettünk bizo­nyít, s csak a szavak világos értelmének elferdítése állíthatja azt, hogy ugyanaz foglaltatik benne, a­mi most Preuis nyilatkozatában. Mert a commu­niqué technikai módosításokról beszél, még­pedig egyenes szembeállításával az alapvonások érvényesítésének. Mig Preu­s lényeges módosí­tásokat említ, holott a technikai módosítások fogalma kizárja azt, hogy azok lényegesek, az alapvonáso­kat érintők lehessenek. Egyébiránt, hogy az osztrák kormány miként kívánja értelmeztetni nyilatkozatát, bizonyítja a hivatalos Correspondent-bureau által hivatalosan a külföldi lapokhoz intézett táviratok szövege is. A f­r­a­n­c­z­i­a lapok így közlik : Dans nne réunion des groupes eonstitutionneli, le ministre des finances répondant á nne interpellaiioa, a dit qne le eompromis conclu areo le miniitére bongro.s dépend, en ce qni eoncerne le reglement d’uno b a u q u a eommaue, des négociations peDdantes avec la banqu# nationale, mais le texte des autrei projets formánt le eompromis est difiuitivcroeot arrété. Az angol lapok pedig a következő szövege­zéssel : At a joint meeting of the three Constitutional parties held to-day the Minister of Finance stated that in reference to the Bank Statutes négociations have still to be carried on with the National Bank, but: with regard to the text of the other compromise bills she Government has already bound itself down by the agreement with the Hungarian Ministry. A franczia szövegben az állíttatik, hogy a bankkérdés megoldása a nemzeti bankkal megin­dított tárgyalásoktól függ, az angolban pedig az, hogy a kormány csak a kiegyezés többi részeire nézve kötötte le magát — azaz vállalt Solidaritát — mig a bankra nézve nem. Jogosan vádolja tehát a magyar sajtó az osztrák kormányt perfidiával a lényeges módo­sítások fenntartásának kijelentése miatt. A „Tagespresse” tönkre teszi Sneam adatait. Mikor 1869. szept. 30-dikán a pesti ke­reskedelmi kamara panaszára a magyar kormány átiratot intézett a nem­zeti bankhoz, ez azt vála­szolta, hogy a jegyforgalomnak 347%-kát fordítja a magyar fiókok dotatiójára. Most aztán Lucám azt állítja jelentésében, hogy Magyarország 1870—75- ben átlag csak 217%-kát vette igénybe a forgalomnak. Tehát volt idő, mikor Magyarország többet vett igénybe 307- nál, csakhogy 1870 óta, mihelyt a bank látta, hogy Magyarországtól nem kapja meg feltétlenül a bank­szabadalmat, megkezdte Magyar­­ország éheztetését A bank-enquete bizottság előtt mondotta a boldogult Vecsey — ezt mind­ az emlí­tett bécsi lap idézi —, ki a legtekintélyesebb, legképzettebb és legbecsületesebb üzletemberek egyike volt, hogy heteken át alig volt nap, melyen annyi pénz lett volna készletben a pesti bankfiók­nál, a mennyi váltó benyujtatott, úgy hogy a fiók a legjobb házak váltóit sem fogadhatta el. A bank tehát nem azért nem adott pénzt, mivel az illető nem érdemelte meg a hitelt, hanem azért, mert nem volt pénze. Egy másik nem kevésbbé tekin­télyes kereskedő, Ullmann Károly az akkori pénz­válságot a nemzeti bank azon eljárásának tulajdo­nította, hogy jó váltókra és értékekre nem adott pénzt, így aztán nem csoda, hogy Magyarország nem vett többet igénybe 207%-nál, mert hát többet a nótárius szükség daczára sem kapott. A félhivatalosnak állított „Bohemia“ eze­ket írja: „A kormány a bankkérdést, azon értelemben, melyben fölfogja nem tekinti befejezettnek a bank­nak elutasító válasza által. Ha ezt tenné, úgy nem beszélhetne a tárgyalásoknak megnyitásáról a bank­kal, hanem egyszerűen az európai tőkére kellene hivatkoznia az osztrák bank megalapítása czéljá­­ból. Azzal, hogy a kormány egyetértésben Magyar­­országgal ragaszkodik ama reményhez, hogy a bankkal mégis sikerül szerződnie, nemcsak hatá­rozott jelét adja előzékenységének, sőt a legvilá­gosabb alakban bizonyítja be azt, hogy sem­­, sem Magyarország nem tekinti a bankstatutum je­len tervét megvitathatlannak, de hogy az e fölötti discursio az új tárgyalások előföltétele. Puszta ne­­gatíóval a bank még semmit sem tett. A banknak kötelessége a bankügy jövendő szervezése fölötti nézeteit concrét alakban megállapítani, mely bank

Next