Ellenőr, 1876. december (8. évfolyam, 332-360. szám)
1876-12-03 / 334. szám
Befolyik. És miután ez így van, a jegybank szervezetének okvetlen az államérdekek kívánalmaihoz kell alkalmazkodnia, mégha az neki magának még némi incommoditást okozna is. Ha a vámterületi közösségből némi sofistiával ki akarnék is erőszakolni a forgalmi terület ideiglenes egységét: az osztrákmagyar monarchia nem egy, hanem teljesen önálló és teljesen elkülönített államszervezettel bíró két állam, melyek területén a gazdasági és hitelviszonyok, ennélfogva azok követelményei nemcsak nem azonosak, hanem teljesen eltérők, sőt sok részben egymással éppen szemben állók. Ha nem is állna mögöttünk 60 év keserves tapasztalata , már az egyszerű paraszt logica kimutatja, hogy a két állam közgazdasági viszonyainak e heterogenitásában a közgazdasági intézményeknek éppen legfontosabbját egy kalap alá vonni józanul nem lehet. A fővezetésében egységes jegybank szükségkép csupán egyik államé, azé fogna lenni, amelynek területén székel, mert annak kormányától szükségkép függő viszonyban kellene állnia. Eltekintünk attól, hogy az osztrák-magyar monarchiában ez „egyik* állam okvetlenül Ausztria leendene; csupán arra reflectálunk, hogy ekkor a két államnak jogilag elismert egymástól függetlensége az anyagi téren megint teljesen megsemmisíttetnék, mert a jegybankot bíró állam, annak hitelnyújtási manipulátiói által, korlátlanul zsarnokoskodhatnék a másik felett. De hát nem is nézve a két állam egyikének vagy másikának külön érdekét s csupán az össz-monarchia s a banktársaság részvényeseinek érdekeit tartván szem előtt, midőn a két államban a fejedelem személyének egységén kívül teljes dualismus, az állami élet mozzanatainak nagyobb részénél önálló intézkedési jog, a közösen érdeklőknél pedig paritásos befolyás van érvényben, valóban sükséges-e, hogy azonban a Lucamok mégis egységesek legyenek? A fővezetés egységét azért is okvetlenül szükségesnek tartja Lucam úr, mert annak hiányában ki ,,csinál“ aztán bankpolitikát? lesz talán külön bécsi és külön budapesti bankpolitika, vagy pedig nem lesz éppen semminemű ? „Ausztria-Magyarországon is megmutatta a tapasztalat, a közérdekben mily szükséges, mennyire jótékony hatású az, hogy a jegybanknak nemcsak egyáltalában van, hanem jó politikája van.“ Szerénysége ekkér szemérmeskedik jelentésének 22-ik lapján. No hiszen! Láttuk legközelebb az 1869. és 1873-iki kicsisek alkalmával s keservesen tapasztaljuk jóságát mai napig birodalomszerte. Ha eltekintünk az Ausztria és Magyarország közt jelenleg fenforgó viszálytól, melynél az osztrákok nagyobb részét a Nemzeti bank megapplaudálására lelkesíti a kapzsiság , elannyira nincs és nem volt odaát Lajtánkál is egyetlen önálló pénzügyi kör, melyet a Nemzeti bank által űzött „bankpolitika“ kielégített volna, hogy maga Lucam úr több ízben s legközelebb ez év kezdetén is szükségesnek látta, terjedelmes vádirattal mentegetődzni a mind erélyesebben felhangzó vádak ellen. A Nemzetbank magas politikája eleddig abból állott, hogy vak eszköz volt a osztrák kormányok kezében és hűségesen segített azoknak, gyökerében aláásni a monarchia összes közgazdasági organismusát. Az 1849. óta enfolyt 27 éven keresztül az agró közép állása monarchiánkban US1/1 volt s ugyanez idő alatt a Nemzeti bank forgalomban levő jegyeinek összege 9000 millió forintot tett, tehát a monarchia népeinek a disagió folytán csupán a Nemzeti bank jegyein szenvedett vesztesége közel 2000 millió forintot tett. Avagy a Nemzeti bank azon politikája ragadjon hozsánnára bennünket, hogy jegyeiért ez év nyarán az ezüst Londonból alpali kináltatván, azt visszautasította? Augusztus kezdetén Londonban a standard ezüst ára 52 penny volt, ma 541/* penny, tehát az ezüst érték emelkedése 44/10/e-it tesz ; ugyancsak augusztus kezdetén a béci börzén az ezüstagró 101, ma 115, tehát a bank jegyei disagiójának növekedése l4°/o-i. Vagy tekintsük a Nemzeti banknak, mint a monarchia élő és egyedüli hitelforrásának teljesítményeit maga Lucamur vádirata szerint, a continens két másik nagy bankjának, a franczia és porosz banknak egybehasonlításában. A három intézet közt az osztrák bank a legerősebb, mert, míg az ő alaptőkéje 90 millió, a franczia banké csupán 73, és a poroszé csak 32,860,000 frt (még német birodalmi bankká átalakulása után is csak 120 millió márka160 millió forint), minda mellett az osztrák bank 1874-iki váltó- és előlegüzletének állaga 184, a francziáé 366, s a poroszé 232 millió forint, vagyis az osztrák bank az ő magas politikája mellett alaptőkéjének csupán kétszeresével, ellenben a franczia bank ötszörösével volt képes szolgálni forgalmi területének hiteligényeit. Az osztrák bank hitelszolgálmányainak állaga azóta nemhogy emelkedett volna, hanem még inkább visszahanyatlott, ellenben a német birodalmi banké folyvást emelkedik s november 23-iki kimutatása szerint s a birodalom többi 32 jegybankja mellett 482 millió markát, 241 millió forintot tett. Talán annak következménye az osztrák bank e meddősége, hogy túlságosan kedvező közgazdasági viszonyaink lehetlenítik és szükségtelenítik a terjeszkedést ? Ausztriára nemis reflectálva, csupán Szegedet, Aradot, , Nagy-Váradot, Győrt, Baját, Nagy-Kani-zsát stb. említjük fel, melyek igen élénk kereskedelmi forgalmuk és jelentékeny iparuk daczára a Nemzeti bank hitelnyújtásainak élvezéséből teljesen kizárvák mindez ideig. Galgóczy János: A lapok Tisza nyilatkozatáról. A tárgy rendkivüli fontosságánál fogva nem tartjuk fölöslegesnek megismertetni olvasóinkkal minden lehető véleményárnyalatot, mely Tisza enuntiátiójáról a sajtóban nyilatkozott. Egyes képecskékhez mindjárt keretet is szolgáltatunk, hogy annál takarosabbat mutasson. Constatáljuk azonban, hogy még a vélemények furcsábbja is csak kínos vergődéssel bírja megkerülni annak beismerését, hogy a kormányelnök nyilatkozata épp oly méltóságteljes, mint határozott és correct volt. A „Pester Lloyd11 igy ír: „A miniszterelnök válasza Wahrmann képviselő interpellációjára határozott és világos: eloszlat minden kétséget a kiegyezési megállapodások jellege iránt általában, mint a bankkérdés megoldására vonatkozó stipulatiókat illetőleg különösen , világosan megjelöli azon módosítások határát, amelyeknek az elvi megállapításoknál eleve hely adatott; rámutat azon útra is, melyet a kormány ezentúl megtartani el van határozva, s ha a hangszínezésre nézve egy árnyalattal erősebb, mint maga az interpelláló, úgy megfelel ebben a ház hangulatának, de nincs híján a békés befejezésnek. A miniszterellöknek nem az volt a feladata, hogy a tényállást megvilágítsa, el kellett oszlatnia azt a gyanút is, mintha a két kormány közötti kiegyezési megállapodásokban egy pozítió nyitva maradt volna, melyet egyik vagy másik fél a kötés elvi alapjai ellen kizsákmányolhatott, s mindenekelőtt föl kellett lépnie az Ausztria és Magyarország közötti egész viszonyra nézve oly veszélyes föltevések ellen, mintha itt rászedettekről és rászedőkről lehetne szó. Csak nyílt elállás az egyszer elfogadott megegyezésektől vagy törhetetlen ragaszkodás azokhoz, nem pedig mellettök vagy ellenök való diplomatiai intriga tekinthető itt erkölcsileg lehetségesnek, s valamint az elvállalt kötelezettségek megtagadása az illető minisztériumra nézve azzal a kényszerű következéssel bír, hogy missiójáról általában le kell mondani, úgy a megegyezéshez mindkét részről való ragaszkodásból az következik, hogy egyik résznek épp úgy mint a másiknak a pactum gyakorlati kiviteléért helyt kell állnia s abban cselekvőleg működnie. . . . ... A magyar kormánynak e fontos kérdéshez való állása a mai válasz utánis tehát teljesen tisztázva volna, ám maga a helyzet — ez iránt nem szabad csalódni — ez által mit sem nyert világosságban. S ennél nem csupán az osztrák miniszterek „sokértelmű“ clubnyilatkozatára gondolunk. E tekintetben talán optimistikus nézetnek engedjük át magunkat, de nekünk úgy tetszik, hogy az osztrák kormány szívesen kész lesz felhasználni azt az arany hidat, melyet Tisza úr ma neki épített, végre is nincs rá szüksége, hogy maga magát defavonálja, ha egy, meglehet hibásan értett nyilatkozatnak megadja a correct magyarázatot.“ Minden jól van , de hogy arany híd, az már furcsa egy kicsit. Ugyan kérjük alásan tisztelt laptársunkat, nem lenne szíves nekünk is megmutatni azt az aranyhidat, mely Tisza Kálmán nyilatkozatában az osztrák uraknak építve vagyon. Ott van talán, ahol az Auersperg leveléből olvassa rájuk a perfidiát? vagy ott, ahol a Depretis nyilatkozatában mutatja ki a szószegés flagráns bizonyítékait? avagy hát ott, ahol kijelenti, hogy Depretis úr „hangsúlyozott“ insinuatiója daczára tisztességes kormány nem teheti függővé megállapodásait egy pénzintézet kegyelmétől? De mégsem: bizonynyal ott lesz az az aranyhíd, ahol Tisza Kálmán kijelenti, hogy az osztrák urak szavára nem fog építeni, de egyenesen „biztosítékot“ követel, mint okvetlen előfeltételét annak, hogy velük egyátalán szóba álljon. Ott lesz biz’ az, s ha az osztrák kormány elhiszi az „Lloydsnak, mi bizony nem bánjuk, de annyit mondhatunk, hogy nem irigyeljük a gusztust. A „sHon” a következőleg nyilatkozik: „Indignatióval tiltakozott Auersperg azon hírek ellen, mintha a bankügyét az osztrák komány nem tartaná a kiegyezés kiegészítő részének, melyért solidaritást vállalt és tiltakozott ezen feltevés ellen, mint a melyre okot nem szolgáltatott „sem eljárása, sem nyilatkozata“ által, és mégis e megbélyegzett nyilatkozattal állott elő Depretis és e megbélyegzett eljárásra adta magát az egész kabinet. Mert e kötelezettség az egész kiegyezésre, sőt az osztrák banknak esetleges teljes mellőzésére is kiterjed: ha nem acceptálja a bankügyi alapelveket . . . Hogy ennek hasznát még veszi az ország, az bizonyos. A határ, a bécsi alku, azontúl nem megyünk, és hogy ennek keretén belül lesz előnye Magyarországnak, javulni fog helyzete, azt bizonyítja az a hely, melyet Lajihántól e miatt csinálnak. De azért nem becsüljük azt annyira, hogy még egyes részeiért is készek legyünk jogos igényeinknek teljes valósításáról lemondani. Tisza válaszát a képviselőház nagy tetszéssel és nagy többséggel vette tudomásul. Látta benne azt az „öntudatos és határozott“ politikát, melyre Wahrmann, a többség helyeslése közt mondá ki, hogy a képviselőház és nemzet nagy többségének „erékes támogatására számíthat“. Élvezetes vélemény Sembery István képviselő úr véleménye, melyet a szélsőbaloldal lapjában következő alapos bölcseséggel fejez ki. „De hát mit nyilatkoztatott ki, (ti. i. a kormányelnök) mit mondott? Semmit, éppen semmit.“ „ A kormányelnök ugyanazt mondta el, amit pártja értekezletén is elmondott. Elmondta, hogy jogosítva volt mind májusban, mind októberben az ismert szellemben nyilatkozni, a megállapodások oly természetűek voltak, amint azokat akkor felsorolta, ezek alapelveitől nem tér el ma sem. E szerint tehát az osztrák miniszternek nyilatkozata, melyet az osztrák pártclubok értekezletén tett, jogosulatlan, az osztrák miniszter eltért volna a magyar kormánynyalsolidal is keresztülvitelre kötött megállapodásoktól.“ De azért Tisza Kálmán nem mondott semmit, éppen semmit! Ez, kérjük alá van, az a nevezetes Sembery úr, aki meg tudja oldani a keleti kérdést. A „Nemzeti Hírlap” így vélekedik: „Tisza Kálmán beszédének azon része, melyben e tényeket egyszerűen, leplezetlenül elmondta, kínos hatást tett a hallgatókra. A magyar képviselőház még nem szokta meg, hazugságokat hallani miniszterektől, s midőn ma az osztrák minisztérium eljárását egy illetékes ember, ki tévedhet és hibáz-s hat, de nem képes hazudni."— leleplezte: a megvetés és megbontránkozás érzete fogta el a jelenvoltak öszességét. A meggyőződés, melyet ma délelőtt négyszáz ember magával vitt a képviselőházból, s melyet holnap, a miniszterelnök beszédének olvasásakor egész Magyarország meríteni fog belőle, az, ahogy a történtek után többé az osztrák miniszterek becsülettel meg nem maradhatnak a miniszteri székeken. Hogy máskép meg fognak-e maradni, azt természetesen nem tudjuk. De annyi bizonyos, hogy ez urak — és pedig nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, ahol a politikai morál nem hazug szó, — mától fogva lehetetlenek.“ így a „Nemzeti Hírlap“, ameddig a maga eszén jár. De czikkízás közben, úgy látszik az a malheur érte utal, hogy a „Pesti Napló“ tegnapi spasmodicus rapsodiáját találta elolvasni, s nem sejthetvén, hogy a „Pesti Napló“-nak tegnap feljött havát a mai virradat már költözködőben éri, egy kicsit felült neki s naplós észjárással (a tegnapival tudniillik) igy folytatja czikkét: „Mig azonban a múltra és a jelen helyzetre nézve a miniszterelnök nyilatkozata teljesen kielégítő — nem az a jövőben teendőkre nézve. ... Mi a miniszterelnöktől annak határozott kijelentését vártuk, hogy nemcsak ma ragaszkodik a májusi egyezményhez, hanem ragaszkodni fog a jövőben is . . . Ezt a biztosítást nem kaptuk meg.“ Szégyelje magát a „Napló“, hogy így beugratja a jámbor lelkeket. A „Nemzeti Hírlap“ pedig igazítsa helyre az eszét a „Napló“ mai czik-Q llul iibhl(u/tati SOfoLLc«^. • --------6--~ . . . . „hogy a kormányelnök úr ma határozottan nyilatkozik jövő politikája felett. És hogy „ez tehát programm. A saját szempontjából (t. i. a kormányéból) kétségkívül az egyedül correct“, —s — „Tisza Kálmán lekötötte szavát a nemzetnek, hogy az általa kötött kiegyezést csak úgy viszi fel szentesítés végett a királyhoz, ha a duali s tic u s bank közte lesz.“ Már most mit nem tud még a „Nemzeti Hírlap?“ A „Napló* különben a következő igen helyes fejtegetésekre józanodott ki: „A miniszterelnök nyugodtan, világosan, szabatosan beszélt. A miniszterelnök nyilatkozata kielégítő. Sokkal többet mondott, mint a szabadelvű párt értekezletén s nem hagyott kételyt hátra a kabinet jövő magatartására nézve. Ezen határozott állásfoglalásának becsét lényegesen emeli ama nyíltszívűsége, melylyel nem vonakodott az osztrák kormány eljárását megbélyegezni, nem szavakkal, de okmányos bizonyítékokkal. Ezúttal nem kerülte el a viszály voltaképein okát és tárgyát, nem diplomatizált, hanem homlokban támadta az ellenséget, úgy bánt az osztrák kormánynyal, nem mint jó baráttal és szövetségessel, de mint álnok és alattomos ellenséggel. Lerántotta képéről az álarczot és jól tette Tisza. Megsemmisítő egy kormányra nézve, ha adatokkal bebizonyittatik becstelensége. Ez adatok nemcsak a minisztertanácsi jegyzőkönyvek, melyek alapján a május 11-iki és az okt. 4-iki beszédek mondattak, de melyeket hivatalos természetüknél fogva szó szerint idézni nem lehetett, ezeknél fényesebben bebizonyítja az osztrák minisztérium perfidiáját és szószegését azon levél, melyet október 25-dikétől keltezve Auersperg miniszterelnök intézett Tisza Kálmánhoz, s melyet ez maga előtt tartva felmutatott a háznak, idézve oratio indirectaban, de szószerint lefordítva annak szavait, melyben az osztrák miniszterek a feltevést, hogy a bankkérdésben adott szavukhoz hütelenekké lehetnének, Auersperg „indignatióval utasítja vissza“, s arra kéri Tisza Kálmánt, hogy „az ily hireknek hitelt ne adjon, minthogy ők sem nyilatkozat sem eljárás által erra hogy ily hírek terjesztettek, okot nem szolgáltattak.“ — És mégis mit meg nem értünk ? A magyar kormány hivatalos értesítést nyert Depretis nyilatkozatáról, melyről azt mondja Tisza, hogy az „igen alapos feltevést enged arra nézve, hogy az osztrák minisztérium ma talán másképen akarja értelmezni a történteket“. Ez parliamentáris nyelven van kifejezve, de közönséges beszédben annyit tesz, hogy a magyar kormányelnök úgy értelmezi Depretis nyilatkozatát, mint a májusi megállapodások és az októberben adott írásbeli ígéret megszegését. Hogy csakugyanígy értelmezi az osztrák minisztérium eljárását, és hogy mennyire qualificálhatlannak tartja Tisza Kálmán a bécsi kormány perfidiáját, annak illustrátiójául még pro superabundant elbeszéli a képviselőházban a világnak, hogy minő malitiosus postai számítással közölte vele az Auersperg cabinet „előre“ ama hírhedt nyilatkozatot úgy, hogy ő csak táviratilag tehetett ellene óvást, az is Bécsben valahogyan elkésett, s így csak post festa tudta meg az osztrák kormány, hogy kollégája és szerződő társa, a magyar kormány nincs a kijelentéssel megelégedve. így állította pellengére Tisza Kálmán ma az Auersperg-kabinetet a világ színe előtt. Ezzel nagy elégtételt szerzett magának és Magyarországnak. A vád, melyet Tisza Kálmán az osztrák kormány ellen emel, oly komoly, hogy kettémetszi az asztalkendőt a két kabinet között. Tisza nem veti fel a kabinetkérdést, mert ehhez nincs joga, de oly állást foglal a bécsi kormánynyal szemben, hogy többé e kettő között egyezkedés, közös tanácskozás, harmonikus közreműködés nem képzelhető. Magyarország kormányának és parliamentjének semmi beleszólása abba, hogy ki kormányozza Ausztriát, ha a reichsrathnak bizalma van az Auersperg-kabinetbe, legyen boldog vele, minekünk elvből nem szabad osztrák miniszterválságot csinálni; de ha valamely osztrák, vagy bármely külföldi minisztérium a magyar kormánynak lekötött szavát csalfán megszegi, a magyar kormány a saját becsületének tartozik azzal, hogy egy ily kormánynyal minden további érintkezést, a közönséges hivatalos közlekedés kivételével, megszakít. Azt mondja Tisza végül: „a magyar kormány a fennforgó kérdésre (tehát a bankkérdésre) ma is teljesen azon az alapon, azok mellett az elvek mellett áll, amelyeket máj. 11-én és okt. 4-én közölt; méltóztassanak meggyőződve lenni arról, hogy részünkről azok valósítására nyugodtan, határozottan fogunk törekedni. A kormány a maga részéről mindenesetre híven fogja teljesíteni azon kötelességet, amelyet májusi és októberi nyilatkozatai, melyeket ma is fentartunk, reá ruháznak.“ Ez tehát programm.“ A „Kelet Népe* Tisza Kálmán nyilatkozatának méltatása elől az osztrák miniszterek megszidásával tér ki, amint következik: „Az osztrák miniszterek jönnek, — üdvözöljük őket hazánk földjén, mert hisz „egyelőre“ mint vendégek, nem mint urak vonulnak be falaink közé. Üdvözöljük tehát őket, de nem biztatjuk magunkat azzal, hogy békét hoznak számunkra. A nyitány nem úgy hangzott a bécsi pártértekezleten, hogy egyebet várhatnánk tőlük, mint a pénzügyi, a közgazdasági s ennek hátterében az alkotmányos háborút. E politikusok múltja nem jogosít be alcímket arra, hogy méré? 21 forduló pártálláspontjukat képesek lesznek alárendelni a monarchia magasabb érdekei által parancsolt államférfias tekinteteknek. Rögeszmék és egyoldalú pártérdekek voltak mindenkor irányadók ez urak politikájában s hihető-e, hogy éppen most, a jelen izgatott időkben megtagadják múltjukat, vérmérsékletüket, traditióikat ? Ha áll az, hogy a magyar kormány tudhatta s kellett, hogy tudja, hogy a bank és az osztrák uralkodó párt vissza fogja vetni a bankügyi stipulatiókat, még inkább s még kétségtelenebbül állni kell ugyanennek az osztrák kormányra nézve. Az osztrák kormány még jobban ismerhette s bizonyosan jobban is ismerte a bécsi bankkörök s a saját pártja véleményét, mint a magyar kormány. — S ha ezt ismerte, micsoda lélekkel írhatott alá egy oly tervezetet, melynek feltétlen visszalöketése bizonyos volt előtte? Arra való-e egy alkotmányos kormány, hogy tudva és szándékosan önmaga által is keresztülvihetlennek tartott tervek számára nyerje ki őfelsége jóváhagyását, hogy oly terveket gyártson s oly javaslatok mellett enyagírozza magát, melyeknek inscenirozása bűnös idővesztegetésnek bizonyul ? Az-e a feladata ő felsége osztrák minisztériumának, hogy kriziseket, készítsen elő s ravasz taktikával aknákat ásson egy tervezett közgazdasági háborúhoz, s mikor ezernyi baj és ezernyi veszély környezi a monarchiát, mindenfelől, akkor ördögi gyönyörrel légbe röpítse ez aknákat, s kéjelegjen a borzasztó zűrzavar látásán, mely ennek folytán keletkezik ? Mi ez eljárást sem lojalításnak, sem bölcsnek, sem hazafiasnak nem tartjuk. Lehet ily eljárás ügyes és ravasz, de a szellem, mely azt sugallta a rombolásnak, nem pedig a fentartásnak s az alkotásnak szelleme.“ ívi mime, vogy íry unm — —D bogara támadhat conservativ barátunknak a magyar kormány fiascójáról énekelni? De hát vannak betegségek, melyekből kigyógyulni annál nehezebb, minél inkább puszta tettetés az alapjuk. _________ ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 2 án. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők : Molnár, Gullner, Orbán. A kormány részéről jelen vannak : Tisza Kálmán, Perczel Béla, Széll Kálmán, Péchy Tamás, Trefort, Szende, Bedekovics. 111 nők miután a legközelebbi ülés jegyzőkönyve hitelesíttetett, bemutatja Szolnok-Dobokamegye kérvényét székhelyének Deésen leendő meghagyása iránt. E kérvény a kérvényi bizottsághoz utasíttatott. Az indítványkönyvben bejegyzés nincs. Az interpellációs könyvbe Chorin Ferencz jegyzett be egy interpellációt a miniszterelnökhöz a bankegyezség tárgyában. Az interpelláció az ülés végén fog előterjesztetni. Minthogy a mai ülésben kérvények is vannak napirenden, a költségvetés tárgyalása korábban fog befejeztetni. Következik a napirend : az igazságügyi budget folytatólagos tárgyalása. Törvényszékek és járásbíróságok címe. Balogh József kérdi az igazságügyminisztertől: nem akarja-e a járásbíróságok számát szaporítani, mert a járásbíróságok nem képesek eleget tenni a roppant ügyforgalomnak. Kérdi továbbá: hajlandó-e tekintettel a szegényebb népet főleg terhelő hagyatéki költségek megszüntetése miatt az 500 írton alóli hagyatékokat kivenni a közjegyzők kezéből, vagy pedig nem volna-e czélszerű a hagyatéki ügyet akként rendezni, hogy a hagyaték csak akkor utaltassék a közjegyzőkhöz, ha ez kiköttetett? Perczel Béla igazságügyminiszter megjegyzi, hogy a járásbíróságok számának szaporítása — bármely kívánatosnak tűnjék is fel önmagában — ez idő szerint nem eszközölhető, mert az újabb terhekkel járna s ezt financziánk nem engedik. Ami a hagyatéki ügyek kérdését illeti, abban lesz alkalma a törvényhozásnak nyilatkozni, ha az ez ügygyel összefüggő kérdések napirendre kerülnek. Erre a törvényszékekre és járásbíróságokra 5.396.300 frt megszavaztatik. Knkó Géza a tornai törvényszék területén működött kir. ügyész ellen sürgeti a vizsgálatot, ki a reá bizott pénzekből 5000 irtot elköltött; igaz, hogy megindittatott ellene a vizsgálat, de őrültnek nyilváníttatván, szabadon bocsáttatott, az 5000 frt biztosítására mi sem történt. Csemegi Károly államtitkár utal arra, hogy maga Litke előadása igazolja a kormány eljárását, mert a vizsgálat az illető egyén ellen megindíttatott, az ügy bíróság előtt van , a kormány megtette közességét, s egyebet nem tehetett. A kir. ügyészségek előirányzata a bizottság javaslata szerint megszavaztatik. Hegyessy Márton az országos fegyintézetek 572 ezert írt előirányzatát 553 ezerre akarja leszállítani az 1875-diki zárszámadások eredményéhez képest. Perczel Béla igazságügyminiszter és Horváth Lajos felszólalása után, kik nem vélik a zárszámadást irányadónak a rabok létszámától függő fegyházi költségekre nézve, az előirányzat megszavaztatik. A központi telekhivatalra 7300 frt, a magyarországi és erdélyi telekkönyvi kirendeltségek költségeire 80.000 frt, törvények szerkesztésére 10,000 frt szavaztatik. A nyugdijaknál előirányoztatik 629,501 frt, tavai volt 570,000 frt. Antalfy Károly felvilágosítást kér az iránt, vájjon azok, kik a reduktiók miatt nyugdíjaztattak, végleg nyugdíjban maradnak-e vagy üresedések esetén fognak-e alkalmaztatni újból. Perczel Béla: Törvényeink nem tesznek különbséget végleges s ideiglenes nyugdíjazás között; azok különben, kiknek alkalmazása az igazságszolgáltatás érdekében van, fognak alkalmaztatni, amint azt majd minden kinevezési lista mutatja. A nyugdíjak előirányzata erre változatlanul megszavaztatik. Szintúgy megszavaztatik beruházásokra 40.000 frt s ezzel az igazságügyi budget tárgyalása véget ér. Következik a közoktatási budget tárgyalása. Kaucz Gyula előadó arra utal, hogy a jelenlegi költségvetés ugyanazon keretben mozog, mint a két legutóbbi költségvetés. Trefort Ágoston rövid észrevételeket tesz az általa eddig beterjesztett javaslatokra. Az 1877-diki költségvetésre vonatkozólag így nyilatkozik: Ami a jövő évi közoktatási budget financziális oldalát illeti, mondhatom, hogy a mi budgetünk legkisebb az occidentális Európa államainak budgetjei közt. Ez indokolását találja pénzügyi helyzetünkben s én e tényt csak azért említem, mert vannak, kik azt állítják, hogy mi fölötte sokat költünk közoktatásunkra. S ha meg is engedik, hogy a budget nem nagy, azt vélik, hogy a megszavazott összeggel roszul gazdálkodunk. Ha ezt azonban be kell bizonyítani, az egyes tétételeknél találnak egy-két tételt, melyekbe kapaszkodnak, egészen igazolván a viszonyokat, melyek kényszer rssége alatt keletkeztek e tételek, illetőleg kiadások s abból aztán következtetéseket vonnak a kormán összes eljárásaira. Ezután a költségvetés didacticus oldalára tér át. Beszél a népiskolák s felsőbb tanintézetek állapotáról. Népoktatásunk — mondja — halad , de ez nagy részben a község feladata lévén, előhaladásunk nagy ellensége: szegénységünk. Amennyiben eddig az administrativ hiányos voltában is feküdt az egyik ok, hogy az nagyobb mérvben nem fejlődött, hiszem, hogy az új törvény az iskolai hatóságokról, mely most is lendületet adott az ügynk, jó gyümölcsöt fog teremni. De e hatás csak egy-két év múlva lesz, tapasztalható. A női tanítás ügye is tetemes haladásnak indult, s itt nem szabad az államnak a kezdetnél maradni. Sociális állapotaink javulása főleg e tényezőről van feltételezve. Nem mellőzhetem hallgatássá, resortom egyik ágát, a művészetet. Nagyon sajnos, hogy Magyarországon nem tudott még utat törni azon belátás, hogy a művészet nem luxusczikk, a gazdagok salonjainak szépítésére, de hogy az hatalmas művelődési eszköz, az egész nép számára, ső a művészet ma az igaz s a közmtt hatályos előmozdítója. De nálunk valamint a társadalom, úgy az állam is nagyon keveset tesz a művészet érdekében, sőt azok, kik mernek valamit tenni, nem igen számíthatnak elismerésre. Nálunk pedig a művészetnek még azon jelentősége is van, hogy elszigeteltségünkben a művészetben leírhatnánk oly nyelvet, melyet az egész műveit világ megértene, s melynek müveit méltányolni tudná, mert a magyar népbe meg van a talentum a művészethez. De mivel a részletes vitában valószínűig sok egyéb kérdésre reflektálnom talán azt '’fogják ' ,melyre e^ycj^B^jgk hogy igen hossza, Zsnkó Géza közbeszól. (Igaz!) Trefort Ágoston : Nem igaz, hanem felfogásom szerint indokolt, s nem inopportunus, mert eljárásomat jellemzi. (Tetszés a középen.) Kérem a t. házat, méltóztassék elfogadni a pénzügyi bizottság jelentését, a részletes tárgyalás alapjául fentartván magamnak, hogy egy néhány tételre a pénzügyi bizottság véleményétől eltérő javaslatot tehessek. Iványi Dániel rástalja, hogy a népoktatás állására vonatkozó jelentés későn nyújtatott be, s így szólni még alig lehet róla. Ezután felemlíti, hogy a polgári házasság és vallásszabadságra vonatkozó javaslatok még most sem nyújtattak be a háznak. Felemlíti Tisza Kálmán taval tett nyilatkozatát, hogy Magyarországon teljes vallásszabadság van. De — mondja — aki azt állítja, hogy Magyarországon vallásszabadság van, hogy vannak törvények, melyek a vallásszabadságát biztosítják, az vagy nem tudja, mi a vallásszabadság, vagy nem ismeri a magyar törvényeket. Utal rá, hogy a zsidó vallásra keresztyénnek áttérni nem szabad, hogy keresztyénnek zsidót elvenni nem lehet; hát vallásszabadság-e, kérdi, mikor ezer évekkel ezelőtt megállapított formák közt kell az emberiség lelkiismeretének mozogni? Nem vallásszabadság ez, hanem Prokrusteságy. Nem vitatja tovább azt, hogy törvényeink a vallásszabadságot nemcsak hogy nem biztosítják, hanem akadályozzák. Eseteket hoz fel, így a zsidóhitre áttérés semmisnek nyilvánított esetét, mikor egy zsidó férfi keresztyén nő törvénytelen gyermeke a zsidó anyakönyvből erővel kitöröltetett s a szülők akarata ellenére megkereszteltetett s mindebből nyilvánvalónak tartja, hogy vallásszabadsági törvényre szükségünk van. Áttér a nazarénusok ügyére. Előadja elveiket s megjegyzi, hogy ezek közül az államérdekeket sértők respektálását eszében sincs kérni, de nem akarja, hogy ezek egyéb tanaik miatt is üldözésnek legyenek kitéve. Helyteleníti, hogy a felekezetnélküliek anyakönyvének vezetése meg jön szüntetve, s hogy a hatóságok a jelentkezőket azon anyakönyvbe vezettetik be, a melyhez áttérése előtt tartozott. (Trefort tagadólag int.) Egyazon lap, mely a rendeletet közzé tette, oly rendeletet közölt, melyet a miniszter nem adott ki. Szól a felekezetnélküliekre kivetett és behajtott egyházi adókról. Elbeszéli a baptista elöljáró, Mayer Henrik ellenében követett eljárást. Sőt szerinte a bevett vallásfelekezetek hívei sincsenek kivéve a zaklatások alól. Említ egy esetet, mikor a váczi szentszék egy katholikus és protestáns köztiltala elintézett valópör okmányait az illetékes törvényszékhez nem tette át, hanem azzal mente magát, hogy az okmányok elvesztek; említ egy más esetet, mikor egy unitárius vallásra áttért volt kath. pap gyermeke, mert az anya katholikus volt, a katholikus anyakönyvben törvénytelennek jegyeztetett be , s mindezek folytán azt hangsúlyozza, hogy vallásszabadsági törvényre okvetlenül szükség van. Határozati javaslatot ad be, mely a kormányt utasíttatni kívánja a teljes vallásszabadság s a polgári házasság iránti törvényjavaslat benyújtására. Tisza Kálmán kijelenti, hogy a kormány részéről a múlt évben megvolt az akarat az ígért két törvényjavaslat benyújtása iránt, megvan az ma is, csakhogy a kormány — mely legjobban sajnálja — számos fontos teendője miatt ígéretét nem válthatta be. A kormány, midőn lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy kötelességét kell teljesítenie, nem fél senkitől, hanem teljesíti kötelességét. Amit Irányi idéz: a vallásszabadságról mondta és nem a törvényről, hogy megvan, sőt ő éppen azt mondta, hogy vallásügyeinkben még sok kérdés vár megoldásra. Egyébiránt arra nem szükséges törvény, hogy Magyarországon valaki szabadon vallhassa hitét, mert ezt mindenki megteheti. Ha sérelmek merülnek fel, azokat a rendes utón kell orvosolni. Ő a vallásszabadságot védelmezte akkor is, midőn azért nem tapsokat, hanem egészen mást lehetett nyerni, de azért óv a túlhajtástól. Végül kijelenti, hogy a kormány lehető rövid idő alatt be fogja nyújtani az illető javaslatot. (Élénk helyeslés.) Rónay István hosszan beszél a közoktatási viszonyokról, s kéri, hogy Bács megyének egyik kiválóbb helyén az életképtelen felső népiskolák és polgári iskolák helyett reáliskola állíttassák fel. Aöltségvetést elfogadja. Schwarcz Gyula kijelenti, hogy alig van állam, melyben oly nagy nehézségekkel kellene küzdenie a közoktatási miniszternek, mint Magyarországon. Az állam és egyház közti viszony nincs szabályozva, a felekezetek féltékenysége, a felekezeti iskolák elvi ellenségeinek túlzásai stb. mind megannyi akadályt képeznek. Nem bocsátkozik annak elvi megvitatásába, váljon mennyiben módosítandó közoktatási politikánk rendszere. A jelenlegi keretben akar javításokat. Sajnálatát fejezi ki, hogy a benyújtott jelentés nem felel meg a várakozásnak, s ide vonatkozólag részletes fejtegetésbe bocsátkozik. Ha a jelentés megbízható volna is, azon kép, melyet a népiskolák állapotáról rajzol, még ez esetben sem kecsegtető. Megrója a többi közt azt is, hogy a polgári jogok és kötelezettségek tanát 15 ezer népiskola közt alig néhány százban tanítják. A középtanodákról szólva azt mondja, hogy minden egyes perccel, melylyel a gymnasiumi s reáltanodai törvény létrejöttét hátráltatjuk, igen nagy bajt okozunk hazánknak. Jelenleg csak annak constatálására szorítkozik, hogy a lazaság e tanfolyamokon meglehetősen nagy — mert nemcsak görög és latin nyelv alól is mentetnek föl, de