Ellenőr, 1877. január (9. évfolyam, 1-30. szám)
1877-01-01 / 1. szám
(Zajos Helyeslés.) És én neve zárkózhatok fel azon remény elől, hogy éppen mivel a mai idő eseményei olyannyira fölismerhetővé teszik mindenki előtt, hogy az osztrák-magyar monarchia két állama mindegyikének érdekében van a jó egyetértés, fog egy vagy más alakban oly megoldás találtatni, mely megfelel hazánk jogainak és érdekeinek anélkül, hogy legalább hosszabb időre elidegenítené egymástól a monarchia két állama népeinek érzelmeit. (Tartós élénk tetszés). Sikerül-e ez, arról természetesen jót állam nem lehet. A remény még csak remény, s azt a valóságtól még meglehetős kör választja el; de egyben biztos vagyok, s ez az, hogy bármint forduljon is a dolog, mi veletek tisztelt barátaim találkozni fogunk mindig és együtt fogunk haladni azon politika terén, mely feladatául sohasem a rombolást, hanem a haza érdekében való építést tűzte ki magának. (Élénk helyeslés és tetszés.) " És most engedjétek meg, hogy ismételten kifejezzem tiszta szívből jövő köszönetünket és hogy bezárjam szavaimat azon kívánattal, melynek teljesülésétől függ elsősorban mindnyájunk jóléte , hogy adja isten, hogy hazánkra ezen uj esztendő a szerencsének, a jólétnek esztendeje legyen; adja isten, hogy hazánk minden bonyodalmak daczára mennél előbb felvirágozzék. (Hoszszasan tartó zajos éljenzés.) CSliycxynél. A szabadelvű párt ezután a képviselőház elnökének üdvözletére sietett, itt is Gorove István szólott, melegen, bensőséggel és pedig a következőleg : Mélyen tisztelt Elnöke a Képviselőháznak! Megjelenünk előtted az országgyűlési szabadelvű párt, hogy ez újév kezdetén meghozzuk neked legmelegebb szerencse-kivánatainkat. A lefolyt év egy újabb bizonyítéka annak, hogy bizalmunk irántad törhetetlen, tiszteletünk változatlan. Az év, mely leáldozott, sok nehézségnek, sok küzdelemnek éve volt, tapintatos bölcs vezetésed csak könnyité nekünk azokat. A kelő év nem hozza nekünk a hitet, hogy e nehézségek kisebbek leendőnek; de ha mi egyfelől készek vagyunk kötelességünknél fogva ezek súlyát viselni, úgy másfelül jól esik lelkünknek, hogy magunk előtt s magunk között látunk tégedet, dús tapasztalásaiddal, érett megfontolásoddal s ernyedetlen szellemed világával. Köztünk s velünk léted a nemzetben csak megerősíti a reményt s hitet, melylyel e nehézségek között jövője mellett küzd. A te érdemeid évről-évre szaporodnak s nővelők a nemzet elismerése s tisztelete személyed iránt. Ezért kel kifejeznem a mindnyájunk szivéből eredő óhajtást, hogy Isten sokáig tartsa meg életed a hazának s azon kérést, hogy te tartsd meg nekünk jó s nemes szivedet. Gryczy Kálmán meghatottan igy felelt: Nagy megtisztelés reám nézve, melyben ez . ’hálommá! azon állásomnál fogva részesülök, melyet a képviselőház többségének, s kiváltképen önöknek nagybecsű bizalmából elfoglalni szerencsém van. Fogadják e megtiszteltetésért hálás köszineműit s az új év bekövetkeztének alkalmából szívből eredő őszinte jó kivonataimat. Az országgyűlés megnyitásától kezdve mind ez ideig oda volt irányozva legfőbb törekvésem, hogy elnöki kötelességeim beteljesítésével feleljek meg a várakozásnak, melyet megválasztatásom fejezett ki, érdemeljem meg a bizodalmát, mely irányomban nyilvánult. Ha e czért nem érhettem el minden alkalommal a múltban, legyenek kegyesek ezt nem akaratom, hanem tehetségem hiányának tulajdonítani, s ha eddig is megtörtént, hogy nem győzhettem le minden alkalommal a helyzet nehézségeit, mindazon megnyugtatás mellett, melyet önöknek eddigi eljárásom felett, imént hallott, kegyes nyilatkozataikból menthetek mégis komoly aggodalommal kell néznem a jövőbe, előérzetében azon nagy fontosságú tanácskozásoknak, melyek ezen országgyűlés tartamának hátra levő részét a hazának úgy bel- mint külügyi viszonyaira vonatkozva elfoglalandják, s az ország jólétére, sőt — amitől isten minden veszélyt kegyelmesen távolítson el — fennállására is esetleg döntő befolyást gyakorolhatnak. Ha a jövőnek ezen nehézségeivel szemben mindemellett el nem csüggedek, ennek alapját azon erős reményem képezi, hogy a képviselőház tisztelt tagjai, hogy önök tisztelt barátim ! jövőre sem fogják elvonni tőlem azon baráti szives érzelmeket, azon készséges közreműködést, azon kegyességet, melylyel elnöki teendőimben eddig támogattak a melyben, hogy engemet továbbá is részeltetni méltóztassanak ez alkalommal is teljes bizalommal és tisztelettel kérem, és magamat nagybecsű szives barátságukba továbbá is ajánlom. (Gorovenál. Ezek után a párt tagjai Bánó József, a képviselőház alelnökének vezetése alatt Gorove Istvánt, az országgyűlési szabadelvű kör elnökét kereste fel lakásán, hol Bánó meleg szavakban tolmácsolta az őszinte tiszteletet és szeretetet, melylyel a párt iránta viseltetik, kifejezést adva azon töprengésnek, melylyel minden magyar ez uj év elébe néz. Váljon mit hoz az újév? hoz-e háborút, hoz-e békét? ha háborút, olyat-e milyet a nemzet érdeke kiván ? s ha igen hoz-e dicsőséget, hoz-e kárhozatot a magyar névre ? Ha békét, meghozza-e a mindenhatónak áldását a mezőkön, vagy egy további rosz termés által pénzügyünket újra nem rendezhetjük úgy, mint azt kivánnók. E kérdésekre feleletet adand a jövő csend ; most csak a jó kívánságokkal állhatunk elő. Legszigorúbb takarékosság az állam és család háztartásában ; a közvagyon tiszta kezelése, önfeláldozás, ha kell nélkülözés, és azon vezéreszme, hogy aki kötelességét bármi csekély körben ez országban híven teljesíti, egy egész nemzet megmentésén fáradozik. Végre meleg szív és higgadt fej: ezek azon polgári erények, melyekre nekünk szükségünk volt, van és különösen lesz. Ezeket kéri ő megvalósulni s azt kívánja, hogy mindaz, amit Gorove mint a szabadelvű párt el-nöke határozatul kimond, ezeket mozdítsák elő. Végre ép testi és lelki erőt és hosszú életet kiván neki. Gorove István, ki ma a párt érzelmeinek oly szerencsés és nemes kifejezést adott, e beszédre következőleg válaszolt: Tisztelt barátim és képviselőtársaim! Mindenek előtt szivből fakadó köszönetet mondok kegyességükért s egyszersmind hangsúlyozom azt, hogy szives megjelenésüket nem tulajdonítom egyébnek, mint azon személyes jóindulatnak mely keletkezni szokott egy hosszú pályán azok közt, kik egy lobogó alatt, egy elv mellett küzdenek, mely kihat egy egész életre, s mely örömest ragadja meg az ily alkalmat, hogy igy talán melegebben is nyilatkozhassék-Igen tisztelt barátunk, a szónok kérdéseket vetett fel, melyek reánk, mint képviselőkre kötelességszerüleg nehezednek, s melyek megoldásához isten adjon nekünk türelmet s férfias keblünkben találjunk hozzá erőt. (Helyeslés.) De bármi legyen is lefolyása ez évnek, melynek képét előttünk feltüntette, sorsunk legközelebb bármi jó alakást vegyen is, mint szövetnek előttünk a történel-mi tapasztalások világa áll, áll az, hogy valahányszor baj küzelgett a nemzet elé, mindig megtalálta az összetartás érzetét. (ügy van! Helyeslés.) Valahányszor baj küzelgett a nemzet felé, mindig kész volt a legnagyobb áldozatokra. (H e l y e s lé s, úgye van.) Ily bajok közt az értelem, az akarat sok eszközt képes felkutatni, de nehéz feladataink "megoldására " hatályosabbakat azoknál az egyszerű igazságoknál, melyeket a történelem nyomról-nyomva irányunkban kimutat, Inában fogunk keresni. (Helyeslés.) A nemzet komoly perczekben önmagához soha , hittesen nem volt, még kevésbbé voltak azok, akiket képviseletével megbízott. Lehetnek mindig a nemzet s a képviselők közt eltérések, de az eltéréseket indokolja majd a történelem, s isten adja, hogy mi felelősségünk érzetével állhassunk a történelem elé, hogy azt tettük meg az országért, a hazáért, a mi kelménk hazára nézve legüdvösebbnek, szivünk legjobbnak talált. (Élénk he- 1 y c s 1 é s.) Ily érzetek közt fogadom azon nyilatkozatot. A Petőfi társaság első közülése. A Petőfi-társaság ma déli 10 órakor mutatta be magát az akadémia dísztermében, megtartotta első ünnepélyes közülését, mely jobb hangulatot ébresztett bennünk a társaság iránt, mint vajúdó ; alakulásának apró-cseprő küzdelmeiből, sok kicsinyes intenziójából hihettük. Igaz, hogy ki is állította legjobb erői javát: Jókai Mórt, Pulszky Ferenczet, Balázs Sándort, a művészi előadásra kiválólag képes Szász Gerőt, ki hírneves szónok Erdélyben és Erdélyen innen, azután Névy Lászlót és Komócsy Józsefet, Palay Edét. Lehet ez okból, lehet az előfizetési felhívás siralmas vádjaira, melyek a közönség közönyét zengték el buseol-barokok, élő cáfolatul, a hallgatóság a társadalom minden osztályából nagy számmal jelent meg, s a dísztermet egészen megtöltötte. A részvét ennélfogva elég biztatón nyilatkozott, óhajtjuk, hogya társaság méltó is legyen arra; óhajtjuk, hogy az irodalomnak javára s ne kárára működjék ; óhajtjuk, hogy ne legyen belőle, amitől leginkább féltjük, az érdemetlen pajtáskodás tűzfészke . . . Pontban 10 órakor megjelent Jókai Mór a tagok élén, kik között sok fiatal írókat láttunk, ezek még a jövőben bizonyítandják be, váljon hasznára válandnak az irodalomnak egy jottával, vagy nevük csak napig tartó, mint a Tisza virága. A közönség bizalommal fogadta és megéljenezte őket. Jókai Mór elnök elfoglalván székét a következő beszédet tartotta: Tisztelt közgyűlés ! Az Élet a minden bírák és törvényszékek legszigorúbbika. Aki nem tudja előtte igazolni, hogy létrejövetelének „oka“ volt, hogy fennmaradásához „joga“ van, az az elutasító válaszban halálítéletét kapta meg. Ez ok, e jog előadását kísértem meg társaságunk nevében. Ha az volna az előttünk lebegő czél, hogy a magyar szépirodalmat a maga önkényt fejlődött korszakában egy társulat keretébe gyűjtve felmutassuk, hogy a hazai és a krstirodalom kiválóbb terményeinek kiadásával a közönség közvetlen pártolását, ébren tartsuk, úgy e feladatot, már teljesítve kellene látnunk a Kisfandy-társaság működésében, melynek teljes elismerésünkkel adózunk s annak sem versenyt, sem vele szemben álló ellentétet támasztani nem akarunk. Az sem lehetett legtávolabbról is szándékunk, hogy a társulat alakításával bárminő ambitiók kielégítésére szolgáló ezimet szerezzünk, mely kétségtelenül igen nemes ambitióknak jogosult kielégítésére legfényesebb s legilletékesebb hely a magyar tudományos akadémia, mely a komoly tudományok fejlesztésének magas feladata mellett a szépirodalom emelését is czéljául ismeri s az e téren szerzett érdemeket koszoruzni tudja. E czélra nagyon ,az el is választottuk volna a Petőfi nevét társaságunk cziméül. Azt a nevet, mely semmi czimet maga előtt és után nem tűrte soha, aki inkább akarta a költőt semminek tartatni, hogy sem elfogadva a valamit, lemondjon arról az öntudatról, hogy az minden. Az megtörténik sokszor, hogy egy zászlót a fegyvertársak, nehogy idegen kézre kerüljön, szétt hasogatnak, s darabjait keblükbe rejtve viselik; de ha azért hasogatnák szét a lobogójukat, hogy da Srabjait gomblyukaikba tűzve viseljék rendszalag gyanánt, sértenék vele a megtisztelőt és a megtiszteltet egyaránt. Ilyen zászló Petőfi neve. Ő maga semmi kitüntetést osztó társaságnak tagja nem volt. Előleges felszólításokra azt felelte, hogy ő semmi megválasztást el nem fogad. Azonban a „társulás“ eszméje nem volt tőle idegen. Is, a ki a nagyok, a magasak irányában oly daemoni büszke volt, azon pályatársai iránt, kiket megszeretett, kikben a tehetséget elismerő, valódi jó barát tudott lenni. Lánglelke felsőbbségének tudata nem vont le semmit a szeretetből és a pályatársi elismerésből. Tudta, hogy az ő gyémántporával az olcsó c’ualcedonból is lehetne művészi camaeát faragni , s akkor az is klenodium lesz. Egyszerezelőtt harminczegy évvel) kilenc pályatársát, akikkel legjobban rokonszenvezett, felszólíta, hogy alakítsanak vele együtt egy irodalmi társulatot. Ez meg is alakult, a „tizek társaságának“ czime alatt. ennek az elnöke volt Petőfi. Czélja ugyanaz volt a tizek társaságának, ami a most, alakult Petőfi-társaságnak. A szépirodalmat, mint életpályát emancipálni és önállásra juttatni. E társaság életbe lépett, de nem élt tovább. Az Élet elitélte azt s ez ítélet indokai ismeretesek. A mint e társulat a legelső életjelt adó, rögtön ott álltak előtte a kiadók, a lapszerkesztők, készséggel ajánlkozva mindazt létesíteni, a mit e társaság feladatául kitűzött. — S küzdeni tovább egy czélért, mely önkényt helyünkbe jön, annyi lett volna, mint a czélt magunk előtt kergetni. Az akkori szépirodalmi lapok szerkesztői elvül fogadták el, hogy csak eredeti műveket közöljenek; s egy később keletkezett szépirodalmi lap, mely külföldieskedni akart, rövid időn kénytelen volt a sajtó összes megtámadásai s a közönség által cserben hagyatás miatt megszűnni, pedig elmés és jól szerkesztett lap volt. De közönségünk puritanizmusa annyira ment azon időkben, hogy az akkoriban megkezdett külföldi regénytár, deczára kiflin termékeinek, részsikert aratott, míg az eredeti művek bizonyos kiadóra s kielégítő anyagi jutalomra számíthattak. És igy az akkori szépirodalmi nemzedék a társulás nélkül is szabad kifejlődési tért talált maga előtt. S még egy kiváló oka volt, mely a szépirodalmi társulás eszméjét Petőfi korszakában koránszülötté mutatta be: az akkori politikai irodalom csekély mérve. Csak két irány küzdött egymással: a conservativ és a szabadelvű ; egy-egy lapban elfért az egész csatatér. Még másik két, lap is volt, amely számlálta a napokat, de elvet, melyért valaki fölmelegedjék, nem képviselt. Nehéz is volt a küzdelem, meg könnyű is. Nehéz, mert a támadást gátolta a censura, de könnyű, mert a védelem csak doctrinákra szorítkozott. A szabadelvű politikának akkori vezérférfia báró Eötvös József azt mondá : „a mi programmunk mindennap kész s költsetek fel éjfélkor, akkor is megmondjuk : „pa ra m en ti fele lős kormányi“ S ebben benne volt minden. Parlamenti felelős kormány. Ez volt a párt. Az a hírlap, mely e part felé vezetett, volt a hajó s azon mind valamennyien elfértünk, kiknek az volt a kívánságunk, hogy ezen a parton kikössünk. S minthogy ez a hajó sem volt hadi gálya, elég volt rá egy kapitány , a szerkesztő; egy kormányos, a külföldész ;egy pilóta, a belföldi rovatkezelő; egy szakács, az újdondász, aki egyúttal möbiláló és színházi tudósító; meg egy matróz, aki a sajtóhibákat kisepri. Ha nagy dolog jött, maga az utazótársaság segített a vezérczikkek vitorláit kifeszíteni s vidéki tudósítások evezőivel siettetni a haladást. A munkatársnak is csak minden másodnap volt dolga. Még akkor nem volt ismeretes az önkénytes gályaraboknak azon részvétre méltó osztálya, mely a jelenlegi háromárboczos hírlapok gőzkatlanát éjjel nappal fűti. Nem lehetett tehát panaszunk arra, hogy a politikai irodalom a tehetségeket felszívja. Válogathattunk a muzsik között tetszésünk szerint. De amióta Apollo, a Mn.agetes, a politikára adta magát, azóta a nyolcz Pierida testvér valamennyi mindiót szolgálja, a „hírmondót“. És az rögön bekövetkezett, amint eljutottunk az elérni szándékolt partig. Amint a parlamenti felelős kormány szárazföldére kiléptünk , az eddig előttünk lebegett szél a hátunk míig ttt volt, a dctrinák egyetlen hajója kiszállított bennünket a gyakorlati alkalmazás ígéret földére : ennek aztán annyiféle útja, ösvénye, dülőútja és (fájdalom) vasútja is van, hogy az egy hajó népe ahány utat lát maga előtt, annyifelé indul meg, s minden útnak saját, vehiculumra, hírlapra van szüksége: a legsubtilisabb véleményárnyalat, mely társaitól eltér, jogot követel magának, hogy külön orgánumot alapítson s abban azért az egy szemernyi külön véleményért, mindazt a tenger (homoktenger) napihírt, amit tizenkét hírlap ugyanazon szavakkal elmondott, elmondja ugyanazon szavakkal tizenharmadszor is, s a hírlapok alakja abrosz: tíz munkatárs foltoz rajta, míg összevarrja. Egész szellemi táborunk benne van az ecclesia ephemeridisansban. De mindez nem volna baj ; ha olyan nagy nemzet volnánk, melyben mind e szétágazó hírlapirodalom elfér, az esetben a hírlapok sokasága erőnk bizonyítéka volna. Most azonban ez inkább korjel. S amit jelez, a baj mind anyagi, mind szellemi tekintetben észrevehető. Anyagi baj az, hogy mind a közönség, mint a kiadók a napi sajtó által lévén igénybe véve, a hazai szépirodalom iránt már-már a kialvásig hanyatló részvétet tanúsítják. Ugyanott, ahol ezreket áldozni van készség birlapalapítási ösztönből, hiányzik a hajlandóság filléreket adni ki a hazai költészet emelsén. Másik anyagi baj, hogy a nagyszámú politikai h űrlap, nem lévén eléggé dotálva arra, hogy az eredeti szépirodalom fényűzését megengedje mag .A maiirodalmi olvasmányul a kül literatura termékeihez folyamodik, amik ingyen megkapható. Az ekként, csekély fordítási díjért megszerzett szépirodalmi termékek, a lap kész szedéséből lenyomatva viszont oly mértékben alásüllyesztik az eredeti szépirodalmi művek bolti árát, hogy mindazon kiadók, akik eddigelé a hazai szépirodalom emelésére vállalkoztak,az eddigi kiadványaikat harmadrész áron vetik tömegestül a vásárra s újabbak kiadására vállalkozni nem hajlandók. E prózai anyagi hátrányhoz szegődik aztán az a szellemi hátramaradás, ami származik abból, hogy minden kiváló tehetség a hírlapirodalomnak biztos, bár sanyarú napszámmal biztató mezejére siet ott oly szakmát mivel, mely hajlamaival ellenkezik, mely nagyobb conceptióju költői műveknél gátolja a kellő belemelegedést, múzsájához csak fél lelkesülést visz, phantasiáját szétzilálják a hétköznapi tények, a folytonos, kötelezett, egyhangú munkával irályát elpongyolásítja, a magasröptű eszméket belefojtja a pártok és klubok sivár üzelmeibe, a kritikát összezavarja a pártpolemiával, s miután lapjának létezése többnyire egy-egy poliikai pártszinezet éles különválasztásával jár együtt, annak szolgálni kénytelen: a vezető szerepe helyett a követőét fogadja el ; hódol, a helyett hogy hóditana; s míg a hajdankori vándor poéta a maga maecenásának csak a nevenapját, tartozott megénekelni, a mostani „hanthoz kötött“ szó a pártmaecenasnak a politikáját énekli meg mindennap. És így egy napon arra virradunk fel, hogy van politikai hírlapunk,annyi, mint Európában senkinek , de nincs többé szép literaturánk. S azzal együtt nincs kritikánk. Ez a helyzet az, mely okot ad a Petőfitársaságnak életbeléptetésére. Nem Petőfit a sírból föltámasztani a mi czélunk, oly óriás szellem születéséhez nem elég az adományozó ég, ahol az elfogadó föld is kell. Lángészt, minő Petőfi volt, adhat még valaha az ég e nemzetnek; de azt a korszakot, a melynek ő csillaga volt, nem idézheti többé elő. Nappal van. A népszabadság, a nemzeti lét, amikért ő rajongott, valóvá lettek. A szenvedélyek, amiket tolmácsolni olyan erős volt, kibékültek. E Ír költő nem megvetett osztály, hogy a mai kor költője panaszoljon miatta; a nemes ember nem kiváltságos úl többé a hazában, hogy a gúny ostorát ellene emelje; a nép nem szolga többé, hogy lánczait tördelje ; ha sötét napok jönnek e hazára, nem vár ennek semmi néposztálya Tirtaeusára, hogy védelmére fölkeljen. Honfi érzetétől át van hatva minden ember. Nem kell a költőnek a zászlóval előre rohanni: az egész nemzet mozdul. Ha villámok sújtanak országezimere fölé, a korona védi azt azoktól. Petőfi fölébreszthetetlen. De az eszme, az irány, melyet, a megállapított, életben tartandó. A költészet szabadsága, mely önmagából támad, önmagáért él, és senkinek nem szolgál. Ez önálló léte a költőnek Petőfi hagyománya. Petőfi nem volt kizárólagos jellem. Szerette az egyenröptű szellemeket, az idegen nemzetben is : Berangerban a francziát, Shelleyben az angolt, Heineban a németet (teljesen leírta mindegyik nyelvét) ; szerette a megelőzött korszak Vörösmartyt, Csokonait; szerette egy vivasnak az; szerette azokat, a kik a bőszerűért vele versenyeztek, és azokat a kikben a jövő kor új költő ivadékát látta. Ez a jogfolytonossága a költészet alkotmányának, ez az összekötőekési tég a múlt és a jövő között, ez a féltékenység nélküli hitre törekvés, a clique uralom nélküli szövetség a talentumok érvényesítésére, s továbbfejlesztésére: ez a Petőfi hagyománya. Talán nem vétettünk nagyot, ha e hagyomány örököseinek tekintek magunkat. Társaságunk nem ismer kizárólagosságot, mindenki részt vehet benne, aki e hagyományból osztályt követel magának. Tagjainek eddigi öszszessége nem képez zárt kört, csupán kezdeményező előhadat. Csodákat nem ígérünk; ragyogó talentumokkal nem dicsekedhetünk , de hiszszük, hogy azt a mink van, ez után tökéleetsíthetjük. Meg tudjuk különböztetni a társulati összetartozást a clique-szövetkezéstől; a tehetségek méltányos elismerését, a pajtáskodók kölcsönös egymást megbámulásától; s a működési tér előkészítését nem teszszük annak egyedárusító elfoglalásává. Jó akaratu s egymással közvetlenül közlött bírálás rendszerét követve, egymásban az irodalmi modort. TÁRCZA A KORMÁNY ELNÖK. IRTA ANTHONY TROLLOPE. J ELSŐ KÖTET. I. FEJEZET. Lopez Ferdinánd. Bizonynyal hasznára van az embernek tudni, h hogy kik voltak nagyapái és kik voltak nagyanyái, ha becsvágya van arra, hogy a társadalom felsőbb köreiben mozogjon, s hasznára van az is, ha úgy beszélhet róluk, mint olyan személyekről, kik maguk is voltak „valakik“ a maguk idejében. Kétségkívül, mindnyájan nagy tisztelettel viseltetünk azok iránt, akik saját erejükből emelkedtek túl a világban; s mikor azt halljuk, hogy egy mosónő fia lord kanczellár vagy canterburyi érsek lett, elméletileg és elvontan, mélyebb tiszteletet érzünk egy ilyen önerejéből lett mágnás, mint olyan iránt, aki mintegy beleszületett a bírói méltóságba vagy az egyházi bíborba. Hanem azért a mosónő sarjadékának igen sok kérelmetlenségének kellett lenni származása miatt, hacsak, ifjúkorában úgy mint vénségében, valóban nagy ember nem volt. Mikor már a végezél teljesen el van érve, s a tisztelet, a czimek, a gazdagság tényleg megnyerve, az ember némi humorral, sőt némi szeretettel is, beszélhet az anyai szapulókádról, — de még a küzdelem folyik, s erős a küzdőben azon meggyőződés, hogy nem arathat teljes sikert, ha csak gmileman-nak nem tartják: nem érezni szégyent, nem titkolni a régi családi viszonyokat, nem minden áron hallgatni, nehéz. S a nehézség bizonynyal nem ««el-*' ha inkább szerencsés munka és ben-« helye fölé egy magas társadalmi állásra törekvőt. Várhatni-e, hogy az ilyen ember, mikor egy herczegnőnél ebédel, atyja szatócsboltjáról beszéljen, vagy napvilágra hozza nagyatyja kaptafáját. Pedig, olyan nehéz teljesen hallgatni! Nem szükség talán akármelyikünknek is folyton rokonságunkról beszélni. Általában hallgatagok lehetünk nagybátyáink és nagynénéink felől, sőt elejthetjük fivéreinket és nővéreinket is a közönséges társalgásban. De ha valaki sohasem emlegeti hozzátartozóit azok között, akikkel együtt él, titokzatossá s majdnem gyanússá válik. Ismeretessé kezd lenni, hogy senki sem tud felőle semmit, s még barátjai is megfélemednek. Bizonynyal jó, ha az ember, ha csak egyszer egy esztendőben is, ráutalhat valami vérrokonára, Lopez Ferdinánd, kinek viszonyai egyéb tekintetekben elég szerencsések voltak, őseit illetőleg olyan bajt szenvedett lelkében, amint ezt leírni törekedtem. Maga sem tudott sokat, de ami keveset tudott, azt egészen magának tartotta. Nem volt atyja vagy anyja, nem nagybátyja, nagynénje, fivére vagy nővére, csak unokatestvére sem, kit futólagosan említhetett volna legkedvesebb barátja előtt is. Szenvedett, kétségkívül, de spártai állhatatossággal úgy elrejtette kérelmetlenségét a világ elől, hogy senki sem tudta, hogy szenved. Azok, akikkel együtt élt, s a kik gyakran gondolkozottak róla s kiváncsiak voltak rá, hogy ki ő, sohasem képzelték, hogy a, hallgatag ember tartózkodása teher önmagának. Életének semmi különös körülíményében, semmi időszakban, melyre a figyelmező ujja rámutathatott volna, nem tartózkodott ő szembeötlően oly kijelentéstől, mely azon pillanatban természetes lehetett. Sohasem habozott, pirult el, vagy törekedett kézzelfoghatólag titkolózni, de tény volt, hogy számos férfi s nem kevés nő ismerte Lopez Ferdinándot, kik közöl egyik sem tudta, honnan jött, vagy mi a családja. Ő azonban természettől fogva hallgatag ember volt, ki sohasem célzott saját ügyeire, hacsak bizonyos czélt nem követve, ameri'9 - 1 volt szemei előtt. Hallgatni tel általános a legtöbb ember nehéz neki, mint más*"' zavarba ejtő. Lucy hidegsége miatt, kijelentéseket tesz közzé tározája, gyomra, istállója és adósságai állapota felől, a legnagyobb gonddal sem volt képes elrejteni előlünk, hogy atyja egy prókátor írnoka volt s első pénzét apró váltók leszámítolásával szerezte. Mindenki tudja, és Jones, ki szereti a népszerűséget, busul e szerencsétlen köztudomáson. De Jones meg van könnyebbülve egy tehertől, mely letörte volna vállait, s melyet még Lopez Ferdinánd is, ki pedig erős ember, gyakran felette nehéznek talál elviselni, meggörnyedés nélkül. Általában el volt ismerve, hogy Lopez Ferdinánd „gentleman.“ Johnson azt mondja, hogy minden más származtatása e nehéz szónak, mint az, amely „ősökkel biró ember“ jelentést tulajdonít annak, semmis. Sokan vannak, kik a fogalmat saját hasznukra határozva meg, még mindig ragaszkodnak Johnson mondásához, — de tesznek e mellett bizonyos ki nem fejezett engedményeket a lehető kivételekre. Az esélyek itt nagy mértékben a jószármazásu emberre nézve kedvezők, de lehetnek kivételek is. Nem hitték általában, hogy Lopez Ferdinánd jó származású, — de gentleman volt. S ezen felettébb becses rangot megengedték neki, noha üzlettel foglalkozott, — vagy legalább foglalkozott volt, — ami magában véve nem biztosít olyan társadalmi állást, minőt, föltevés szerint, a jog és az egyház, a katonai szolgálat és az orvostudomány nyújthat. Az értéktőzsdére járt azelőtt, s valamely módon, melyről barátainak nem volt világos tudomásuk, még most is üzérkedett a Cityben. Azon időben, melylyel most foglalkozunk, Lopez Ferdinánd harminchárom éves volt, s minthogy az életet korán kezdte, már régóta mozgott a világban. Tudták felőle, hogy egy jó angol magániskolában volt, s egy ottani iskolástársának egyetlen tanúsága alapján beszélték, hogy az iskolában az a hír szárnyalt, hogy a tandíjat egy öreg úr fizette érte, ki nem volt rokona. Innen, tizenhét éves °°y német egyetemre küldetett, s huszonban megjelent Londonban egy tőzsér 'már tökéletes nyelvismerőnek ' — koránérettnek, ki ■et, munkabíró, de hesületes nem gazda lenni, is volt. Csakhamar saját kezére dolgozott, s egy időben azt hitték felőle, hogy vagyonosodik. Azután ismeretes volt, hogy elhagyta régi üzletét, s úgy gondolták, | hogy elvesztett mindent, amit valaha szerzett vagy j | valaha birt. De senki, még saját bankárja vagy | saját ügyvédje, — sőt a fehérneműjéről gondoskodó | | öreg asszony sem tudta valaha valósággal, hogy mi | ként állanak ügyek Csinos férfinak lehetett tartani, — szépsége olyannemű lévén, melyet a férfiak tagadni, s a nők szívesen megengedni hajlandók. Majdnem hat láb magas volt, igen barna s igen sovány, szabályos jólmetszett vonásokkal, melyek keveset jelentettek az arczismerőnek, hacsak az önnuralom adományát nem. Haja rövidre volt vágva, s koromfekete bajusza mellett nem viselt szakállat. Fogai tökéletes idomnak és fehérségnek voltak, amely ismertető jel noha értékes lehet a személyes vonzó tulajdonok valamely általános sorozatában, közönségesen, nem ajánlja az embert ismerőse öntudatlan ítéletének. De szája és álla körül volt valami lágyság, talán az ajkak játékában, talán az arczgödröcskében, amely valamennyire csökkentette a szigor érzetét, melyet a szögletes homlok s a merész, meg nem ijedő, kihívó szemek előidéztek. Azokat, akik ismerték és szerették, az arcz alsó része megbékítette. A nagyobb számban levők, a kik ismerték és nem szerették őt, érezték állhatatos tekintete harczias voltát, s ez visszatetszett nektek, — bár tíz eset közül kilenczben még maguk előtt sem igen fejezték ki e visszatetszést. Mert ő egyike volt azon embereknek, akik, lelkek benső műhelyében, folyton védelmezik magukat, s megtámadnak másokat. Nem tudott egy fillért adni egy koldusasszonynak a keresztúton, oly tekintet nélkül, mely egész valójában feltüntette az asszony igaztalanságát, hogy ezt kéri, s minden lekötelezettségtől szabadon, annyiszor ment el ama helyen, ahányszor tetszett. Nem tudott beülni egy vasúti kocsiba, anélkül hogy leczkét ne adott volna szemközt illő szomszédjának, hogy az utazás minden kölcsönös dolgaiban, a lábak elrendezésében, a bőröndök elhelyezésében s az ablakok nyitogatásában a szomszéd kötelessége lesz engedelmeskedni s az övé rendelkezni. Azonban inkább a lényegért küzdött ő, mint magáért a tárgyért. A seprős asszony megkapta a maga fillérjét. A szemközt ülő ur. hazatív szarofíter tekintettel kifejezte meghódolását, saját kénye szerint bánhatott lábaival és az ablakkal. Nem akarnám mondani, hogy Lopez Ferdinánd hajlandó volt másnak roszat tenni de parancsoló természetű volt, s megtanulta malmát szemében hordani. " Az olvasónak el kell tűrnie, hogy elmondjak egy-két további s még apróbb részletet ezen emberről, S azután hadd menjen ő tovább magától. Környezetében senki sem tudta, hogy mily gondot fordított arra, hogy jól öltözködjék, vagy mennyi gondja volt rá, hogy ezt senki se tudja. Még szabója is csak olyan embernek tekintette, aki egyszerűen pazar, kabátjai és nadrágjai számában, s barátjai azon boldog lények egyikének tekintették, kiknek természetében van a jól öltözködés könnyűsége, vagy majdnem lehetetlensége a roszul öltözködésnek. Mindnyájan ismerjük azt az embert .A kicsi ember általában, ki ritkán és csönd" ki mindig úgy néz ki, mintha meget, ki a katulyából. S Ferdinánd nem sol ember s elég szardón mozgott, de sok körülmények közt,akár a citybe ment jött, akár lovon vagy gyalog járt, akár könyve mellett, akár a táncz forgatag nem volt ő máskép öltözve, mint teljes gon idő tette ezt, de az emberek azt hitték, hogy együtt nőtt vele, mint baja és körmei. S mindig olyan lovon járt, mely elragadta az ahhoz értőket, hogy milyennek kell lenni egy sétalovacskának ; nem egy ágaskodó, nyughatatlan, nyeretgető, oldalt járó, haszontalan paripa, hanem jól megtermett, jól kantározott, szép lépésű állat, melyen a lovag ha tetszett neki, oly nyugodtan ülhetett, mint egy szobor. Lopez Ferdinánd sokszor szeretett nyugodtan ülni a lovon , s mégsem olyan volt, mint egy szobor, mert egész Londonban el volt ismerve, hogy jó lovas. Fényűzően is élt — bár hogy kényelmesen-e, vagy nem, azt senki sem tudta, — mert saját brougham-ot tartott, s a vadászati évad alatt két lovat tartott fenn Leightonban. Egyszer az a hír szárnyalt, hogy tönkrejutott, de akik az ilyen dolgokban érdeklődnek, rájöttek, — vagy legalább úgy gondolták, hogy rájöttek,-a hogy szabóját rendesen fizeti, s most az az általános vélemény uralkodott, hogy Lopez Ferdinánd pénzes ember. (1. folytatás következik.) melyet tisztelt barátunk tett, és ily érzetek után is, mét rámutatva azon kegyességre, azon baráti indulatra, melyet ez alkalommal irántam tanúsítottak, engedjék meg, hogy még egyszer köszönetemet fejezzem ki szívességükért, s engedjék meg, hogy egy érzésnek adjak kifejezést, annak, hogy hazánkat, — melyért szivünk tán soha melegebbennem dobogott, mint ez időkben — tegye isten örök időkre boldoggá, éljen a haza! (Élénk hosszas éljenzés.) A párt mindezen beszédeket többszörös helyesléssel szakította félbe.