Ellenőr, 1877. február (9. évfolyam, 31-58. szám)

1877-02-01 / 31. szám

elérkezettnek látták már sokan az időt, gon­dol­­kodni a kiegyezés módjairól. Rendkívüli föladat, melyet három század böl­­csesége nem tudott megoldani. Föladat, mely egy­aránt érintette a múltat, a jelent és a jövőt. Annyi bevégzett tény után, föl kellett ismét találni a múltat, bizonyos egyensúlyt kellett tartani a föveny­ként mozgó jelenben és új alkotással is kellett biztosítani a jövendőt. E nagy feladatra senki sem volt inkább hi­vatva Deák Ferencznél. Nagy múltja szerezte meg neki azt az állást, a­mely olyan tekintélyt adott a jelenben, hogy ké­pes legyen biztosítani a nemzet jövendőjét. S mind­azon nagy tulajdonai, a­melyek az embert, a pol­gárt, az államférfiat kitüntették, együtt­működtek közre a nagy föladat megoldásában. Már abban kitűnt bölcsesége, hogy nem en­gedte magát idő előtt a cselekvés terére sodor­tatni. Mert van idő, mint már Kölcsey megje­gyezte, a­mikor hallgatni bölcseség. Az okos hallgat, hogy önbátorságát megőrizze , a bölcs pedig, hogy polgártársai nyugalmát idő előtt és foganat nélkül föl ne zavarja. Jól tudta Deák, milyen ritkán történik, hogy bölcseség és meg­fontolás fogadtassák el a nagy rendszabályo­kat, hogy rendszerint a körülmények erőszakol­ják föl azokat. Tudta, hogy a béke fejedelem és nemzet közt, s a monarchia két állama között csak úgy szilárdulhat meg, ha a kiegyezés, mint politi­kai szükség, úgy­szólván, magától megy véghez. S lehetett-e erre kilátás, mig a forradalom és absolu­­tizmus reményei egyaránt meg nem hiúsultak; s mig a központosítás, az alkotmányosság glóriájával fején is, ki nem mutatja képtelenségét ? Az államférfiú előtt, a­ki nagy feladat meg­oldására vállalkozik, tisztán, határozottan kell ál­lania a czélnak, a mely után törekszik­ a czélnak, a mely elérhető, s a melyért a nemzet többsége kész teljes erővel közreműködni. Egyszersmind az eszközök iránt is tisztában kell lennie, a melyek a kitűzött czélt biztosítják. A valódi államférfiú an­­nálfogva tud várni, míg magát elhatározza, nem siet kilépni a cselekvés terére, mint a gyönge em­ber, csak azért, hogy megrövidítse magára nézve a bizonytalanság kínait. A tartózkodás ilyen viszo­nyok közt nem egyéb előrelátásnál, a­mely az ál­lamférfiút rendelkezési állapotban tartja a kedvező alkalomra, mikor a megoldás módja meghatároz­ható s a siker biztos reményében határozott terv­vel léphetni föl. Deák hallgatásának, mely a legerősebb tilta­kozás volt az absolut rendszer ellen, 1860-ban az októberi diploma vetett véget. E diploma visszaállította a hatósági önkor­mányzatot, s az országgyűlésen, mely 1848 óta először hivatott egybe, lehetővé tette a nemzet fel­szólalását. Deák, mielőtt az országgyűlésen megkezdte azt a nagy erkölcsi harczot, mely a magyar alkot­mány visszaállítására s ezáltal a fejedelem és nem­zet s a monarchia két állama között a kiegyezésre vezetett, saját honfitársai közhangulatával találta magát ellentétben. A magyar restauratio, mint tudjuk, alul a tör­vényhatóságokban vette kezdetét, azzal a szenve­délyességgel, a­melylyel, mint természetes vissza­hatással, hosszas elnyomatás után, rendesen min­denütt találkozunk. A köztörvényhatóságok elfoglalván a tért, mely előttük megnyílt, szervezték magukat, s mi­vel a érvénykezés is az alkotmányos autonómia alkatrésze volt, a régi magyar bíróságok, a régi magyar jog teljes visszaállítását követelték. A közgyű­lölet az absolut uralom minden al­kotását megtámadta, s a gyom­irtásban oly idegen növényekre is kinyújtotta több helyen kezét, a­me­lyeket ha nem birunk vala, magunknak kellett volna minél előbb meghonosítanunk. Csak a telek­könyvi intézményt említem, a­mely birtokviszo­nyaink és a magánhitel alapját képezi. Deák szólalt föl leghatályosabban a szenve­dély által félrevezetett közvélemény útbaigazításá­ra, azzal a bölcseséggel, mérséklettel és bátorság­gal, mely nem maradhatott eredmény nélkül. Azonban közelgett az országgyűlés. Deák kötelességének ismerte elfogadni a kép­viselői állást, mert könnyen fordulhatnak, úgy­mond, akkér a dolgok, hogy ezen állás személyes veszélynél is járhat, az elől pedig magát kivonni ily nehéz időkben, gyávaság volna Levele, melyet 1861. jan. 9-én irt, mutatja a lelki állapotot, a­melyben akkor volt. Sok nehéz időt ért már, úgymond, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állásra nézve. De még nem ért időt, a­melyben nyíltan, bátran, belső megnyugvással ne mert volna szembenézni a bekövetkezhető eseményekkel, azon megnyugvással, hogy tudja, érti, érzi, mi az ő polgári kötelessége. De most kábul a feje, elszorul mellé, ha szembe­néz a lehetőségek azon cháoszával, mely előttünk áll, s a­melyből egy elhibázott lépés végveszélybe döntheti a hazát. Fájdalmasan vallja be, hogy ő nem tud ta­nácsolni segíteni. Olvassák önök, e levél után, az 1861-ki föl­iratot és a beszédet, a melylyel azt Deák bemu­tatta a képviselőházban, hogy fogalmuk legyen az óriási változásról, a melyen e nagy államférfiu lelke egy pár hónapon át keresztülment, s a küzdelemről a melylyel ez átalakulás szükségkép járt. A nagy szellem megtalálta az archimédesi pontot, a­melyet keresett, szilárd alapot érez lábai alatt, tudja, érti, érzi immár, mi az ő polgári kötelessége, s e köte­lesség teljesítésében oly határozottsággal lép föl, a­melyben érzelmei szint oly hit, mint méltó kifejezését látja a nemzet, s a­mely azonnal teljes mértékben reá fordítja vala a küzdelemre, a­mely a nemzet előtt állott, a külföld figyelmét. Magyarország jogai soha sem voltak még ál­lamiratban ily világosan, ily kétségbevonhatatlanul földerítve. De nemcsak a jogi- és jogtörténeti fej­tegetések teszik ezen okiratot, valamint Deák egyéb iratait és beszédeit is azon időkből nevezetesekké. Mély jogérzet, a szabadság örök elvei, a népek elévü­lhetlen jogai, s a politika kétségtelen alap­igazságai nyilatkoznak azok minden sorában, a­melyeket minden szabad nép minden időben ha­szonnal és élvezettel, s minden elnyomott nép ta­nulsággal és vigasztalással olvashat. Tudjuk, hogy a forradalom után a jogvesztés elmélete állíttatott fel Magyarország ellenében. El­mélet, mely a törvényes jog ellen a fegyverre hi­vatkozik. A hóditó joga, jegyzé meg Deák, fegyve­rének hatalma; csak addig terjed, a meddig fegy­vere ér. A hóditottnak nincsenek erkölcsi köteles­ségei a hóditó irányában. Azon országokban is, a melyek kezdetben hódítás által alakultak, nem hó­dítás, hanem a hóditottnak utóbb nyilvánosan kije­lentett vagy tettleg bizonyított elismerése képezi a jogalapot. A jogvesztés alapján csak absolut ura­lom lehetséges. Elmélet, a­mely alkalmazóin is megboszulta magát. Mert a­mint nem volt lehetsé­ges Magyarországon valódi, teljes alkotmányosság, míg a monarchia másik államában korlátlan hata­lom uralkodott, szintoly lehetetlennek mutatkozott, míg Magyarországon fegyver uralkodott, a valódi alkotmányosság áldásait élvezni Ausztria népeinek. Tizenkét évi tapasztalás végre magát a fejedelmet is meggyőzte, hogy a korlátlan uralom a mon­archia népeit nem vezetheti boldogságra, sőt ve­szélybe döntheti a trónt és birodalmat. Elhatározta tehát a fejedelem, hogy az alkot­mányosság útjára tér. S alkotmányt adtak Magyarországnak is, de nem azt, a­melyet tőlünk hatalommal elvettek, ha­nem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. Deák nemcsak azért utasította vissza ezt az alkotmányt, mert legfontosabb jogainkat ide­gen törvényhozás és kormányzat részére foglalta le. Visszautasított ő minden adott alkotmányt, s ősi alkotmányunkat követelte vissza, a mely nem ajándék volt, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg s a nemzet életéből fejlett ki. Mellettünk jog és törvény állanak, úgymond, és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő ! S midőn e jelszó alatt megindítja a nagy erkölcsi harczot az ősi alkotmány visszeszerzéséért , oly alapra áll, a­mely a legitimitás erejét kölcsönzi a a szabadságharcznak. Ezen alap nem egyszerű törvény, nem egy­szerű diploma, nem actrogált alkotmány vagy ígé­ret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, az uralkodóház között, a­melynek öröködési jogát, és Magyarország közt, a­melynek alkotmányos önállóságát biztosítja. Ezen alap a pragmatica sanctio. Állami alaptörvény, a­mely egyszersmind a nemzetközi jog kiegészítő részét képezi. Kétoldalú szerződés, a­mely teljes erejével, minden föltételeivel együtt életbe lépett, s a jog­szerű gyakorlat által szentesíttetett. Ezen erős jogalapra állapítja Deák követelé­seit ; ez alapon fejti ki, a körül csoportosítja közjogi és történeti adatait, érveit, amelyek oly két­ségtelenül igazolják, hogy a törvényes kapocs, a­m­ely Magyarország közt és ő felsége többi országai között létezett,csak az uralkodó ugyanazonosságában áll,hogy real-unio köztök soha sem volt. Ezt a szerződést mondá Deák, kész Magyarország mindenkor meg­tartani, de azt változtatni s helyette szorosabbat állítani, magát az örökös tartományoknak lekötni, s ez által alkotmányos önállásáról lemondani szán­­déka bizonyosan nincs. Ha minden jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha föl lehetne forgatni olyképen, hogy az egyik fél tartsa meg, a­mire kötelezte magát, a másik azonban nem telje­síti a kikötött föltételeket, akkor se törvény, se szerződések nem nyújtanak biztosítást, hanem egye­dül az erő volna a jognak mértéke. S a sanctio pragmatikának egyik világos fölté­tele az országgyűlésileg alkotott törvények megtar­tása. Az alkotmányossággal az absolut hatalom által fölfüggesztett törvényeknek tettleg szükségkép vissza kell államok teljes erejükben. Ezt hozza magával az alkotmányosság fogalma is. Szentesített törvényeket alkotmányos országban csak az a hatalom függeszt­het föl, a­mely ezeket hozta. „Ha, úgymond Deák a második föliratban, ha van joga a fejedelemnek az előde által szentesített törvényeket a maga sze­mélyére nézve nem ismerni kötelezőknek , mi lesz akkor alkotmányunknak, az ország törvényes sza­badságának s alkotott és alkotandó törvényeinknek biztosítéka ? Mire támaszkodnak a birodalom népei is, a melyeknek Fölséged alkotmányos szabadsá­got adott, ezen szabadságok tartósságára nézve ? Töröljük ki az alkotmányosságból a kötelezettségnek azt a folytonosságát, a mely nemzedékről nemze­dékre száll s a fejedelmekre, mint a népekre egy­aránt kiterjed : minden alkotmány s minden állam biztossága az események játéka lesz. Ezen folyto­nosság az alapja mind a nép szabadságának, mind a fejedelem uralkodási és öröködési jogának. Ezen folytonosság tagadása megsemmisíti azt a közvetítő erőt, a­mely nélkül az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával vagy a fegyver élével volna megoldható, s a­mely nélkül a népeknek és fejedelmeknek nem volna egyéb vá­lasztásuk, mint absolut uralkodás vagy forradalom. E jótékony közvetítő erő a jognak állandóságába vetett hit és bizodalom, mely a kötelezettség érin­tett folytonossága nélkül csak nem is képzelhető.“ Tehát a jogfolytonosság elve szemben az oetro­­gálással, mely nem egyéb az absolutismus folytatá­sánál. Állandó tárgya a későbbi föliratoknak mind­addig, mig a jogfolytonosság elve diadalt nem ül, a körülmények szerint szint annyi változatossággal, mint meggyőző erővel fejtegetve. Ismét a legitimitás elve, mely annyira meg­különbözteti a magyar nemzet e nagy erkölcsi harczát más népek szabadságharczaitól az újabb időkben. Egyszersmind biztosította annak sikerét. Az athéneieknek, jegyzi meg egy történetíró, a Pisistratidák bukása után, abban állott szeren­cséje, hogy nem valami határozatlan és alaktalan szabadságeszme után törekedtek, hanem, hogy a kívánt szabadság számukra régi, még érvényben levő alkotmányukban volt foglalva. Ugyanez volt szerencséje nemzetünknek is. És szerencsénk volt, a­miben Guizot az angol forradalom sikerét ta­lálja, hogy a küzdelem, melyet folytattunk, vé­delmi lévén elvében, egyszersmind határozott és korlátolt vala tárgyára nézve. Az 1848-ki törvé­nyek képezték korlátait. Főleg e törvényeknek kö­szönhettük 1848-ban, hogy megóvatott hazánk a régi és uj Magyarország összeütközésétől, a­mi Francziaországban főleg okozta a rémuralmat. E tör­vényeknek köszönhettük akkor is, most is, hogy kiegyenlítvén az érdekek ellenkezéseit az önfen­­tartás érdekében, általánossá tették a küzdés kö­­telességérzetét. A régi alkotmány igazságtalan volt a nép iránt. E vádat nem lehetett többé fölhozni az 1848-as alkotmány ellen. Ezen alkotmányért küzdvén, nem avult kiváltságokért, hanem a nép előtt is becses történeti jogokért küzdött a nemzet. Törvényes alakban hozott, szentesített törvényeit védte, s e törvényekben védte a népek örök jo­gait, a­melyeknek védelmét a szabad népek köz­részvéte kisérte minden időben. Ebből merített hitet, bizalmat maga Deák is a küzdelemre. Mert az államférfiúnak nem elég nagy, nemes czélt tűzni ki maga elé; nem elég tisz­tában lenni az eszközök iránt, a­melyek e nagy czélra vezetnek; szükség, hogy e nagy czél lelke­sítse is mind magát, mind a nemzetet; szükség, hogy a hideg megfontolás, mely reál viszonyokra alapítja terveit, s minden lehető körülményekkel számol, a szenvedély melegével párosuljon ugyanazon főben, ugyanazon szívben, erős hittel és meggyőződéssel az ügy igazsága iránt; mert csak ez adja meg azt az erőt, azt a szilárdságot és kitartást, a­mely, ha las­san is, olykor egy egész élet odaadásával, biztosan vezet a győzelemre. Deák teljes mértékben bírt ezzel a hittel, s nemcsak erős meggyőződés, hanem erős nemzeti érzelem alapján is állott. Az 1861-ki országgyűlésen azonban annyira élesen állottak szemben a nemzet és kormány né­zetei, hogy azok között nem volt lehetséges a köz­vetítés. Deák pedig már az első föliratban, melyet indítványozott, az ősi alkotmány visszakövetelése mellett, a­mi nem lehetett alku tárgya, a kiegyezés létesítésére is elég érintkezési pontot nyújtott, s úgy vélekedvén, hogy engedni, a hol az engedés öngyilkosság s koc­káztatni, a hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt élni a nemzet ellen, azt a szilárdságot, a­melylyel az alkotmány visszaál­lítását követelte, az eljárásban is annyi óvatos­sággal kötötte össze, a­mennyit a veszélyes hely­zet és a siker biztosítása nézete szerint szüksé­gessé tett. Voltak, a­kik ezt a politikát nem találták akkor eléggé merésznek, sőt félénknek mondották. Deák elismerte, hogy politikája nem a koc­­káztató merészség politikája, hanem az óvatossá­gé ; de, úgymond, nem félénk az, hanem erőnkhöz és helyzetünkhöz van mérve. Harczban, a cselek­vés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt fölfokozza s ez által a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban ő inkább szerette a szilárd­sággal párosult óvatosságot. Merészség a politiká­ban, nézete szerint, csak akkor van helyén, mikor tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig koczka mely többnyire vakra fordul. Az óvatosság, még ha túlzott is, figyelmet érdemel, mert a túlzott me­részség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatos­ság. Félénk, gyáva az, a­ki önszemélyét félti, mi­dőn hazájának sorsa forog kérdésben ; de a­ki, úgymond Deák, maga nem fél, hanem félti a ha­zát, óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, ha­nem hogy a haza ne szenvedjen, az nem félénk, nem gyáva. Úgy hitte Deák, hogy a haza sorsát a sze­retet óvatosságával kell őrizni, hogy koc­káztat­­hatunk mindent a hazáért, de a hazát koc­káztat­­nunk nem szabad, ő is érezte mindazt, a­mit minden magyar érzett azok ellen, a­kik annyi életet, élet­örömet, annyi boldogságot fordúltak e hazában. „De érzem — úgy monda — keblemben azt az erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.“ Izgatott időkben, jegyze meg végre, könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani. A­ki ilyen időben a kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is ajánl, félreértéseknek, sőt gyanúsítá­soknak is kiteszi magát, a­melyeket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt, sőt politikai bátorságot kíván. Egész élete mutatta, hogy Deák nagy mértékben bírt e bátorsággal. Birt a közvéleménynyel szemben is, bármennyire tudta, hogy az oly hatalom, a­mely gyakran elsodor vagy eltipor. De nem mindig a leghangosabb szó a va­lódi közvélemény. És elvégre is, — mondá mind­annyiszor, ugyanazt fejezve ki más szavakkal, — van egy hű barátja, a kinek a szava a közvéle­mény szavánál is fontosabb előtte, a kivel soha nem alkudott, mert parancsát szentnek tartotta, a kinek neheztelését magára nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinti vala, s ez a hű barátja, lelki­ismerete. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy a­kik Deák politikáját nem találták eléggé merész­nek, maguk is csakhamar e férfiú zászlaja körül seregeljenek. Második fölirata, mely a legerősebb polémiát oly ritka mértékben egyesíti az államirat méltóságával, azzal ez egyhangúsággal fogadtatott el, a­mely oly rendkívül emeli egy nemzetgyűlés nyilatkozatainak tekintélyét. E föliratot, mint tudjuk, az országgyűlés rög­töni föloszlatása követte. Deák erélye, szilárdsága a veszélyekkel szem­ben mindig növekedett. Előre látva, a­mik bekö­vetkeztek, határozatot indítványozott, a­melyben ki­jelentette a képviselőház, hogy az országgyűlési ér­tekezések fonalát tettleg a királyi leirat szakította meg, midőn a nemzet ősi alkotmányát, az alapszer­ződések ellenére, absolut hatalommal lényegében átalakítva, a tanácskozásokat a császári diplomák és pátensek terére kívánta szorítani, a­hová az or­szággyűlés jogszerűleg nem léphetett. Kijelentette egyszersmind a képviselőház, hogy nem szegülhet ugyan ellene az erőhatalomnak, de ragaszkodik a fönnálló törvényekhez, s alkotmányellenesnek te­kinti a hatalom minden oly lépését, a­mely e tör­vényekkel ellenkezik. Tudta Deák, hogy ismét nehéz idők következ­nek a nemzetre: „de, úgymond, az ország alkot­mányos szabadsága nem olyan sajátunk, a­melyről szabadon rendelkezhetnénk. Hitünkre bízta a nem­zet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza és lelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azt a alkotmányos szabadságot, a­melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szen­vedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert a­mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nem­zet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, an­nak visszaszerzése mindig nehéz, mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövőt s bízva ügyének igazságában.“ S ő nem kételkedik, hogy az igazság végre is győzni fog. De a passiv ellenállás újabb kor­szaka küszöbén intette Deák a nemzetet, hogy soha semmi szín alatt és semmi esetben ne hagyja el a törvényes tért. „Ez azon biztos tér, úgymond, a­melyen fegyveres erő ellenében is megállhatunk. A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosabb eseményeket is, ahhoz ragaszkodva, be lehet várni, és éppen ez idézi elő azt, a­mi a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, mert a méltóságot a törvényesség adja meg és sem­mi más.“ Ha az 1861-ks országgyűlésnek nem sikerült még kivívni alkotmányunk visszaállítását, legalább elnémította a jogvesztés elméletét. Még a hivatalos írók is fölhagytak ez elmélettel. Más térre vitték át a vitát. Részint azt törekedtek megmutatni, hogy reál-unió volt a viszony, mely 1848 előtt Magyar­­ország és Ausztria között fennállott; részint azt fejtegették, hogy a magyar alkotmány ellenkezik a monarchia fennállásának biztosságával. Az első nézetet legnagyobb tudományos készü­lettel Lustkandl bécsi tanár fejtegette, a­kinek mind­azonáltal nevét nem e munkája, hanem Deák vá­laszirata tartja fenn. Az alkotmány­vesztés elmélete érintetlenül hagyta a magyar közjog múltját, csak a jelent támadta meg, mely a jövőnek tabula rasa-t csináljon. Lustkandl ámultát akarta megsemmisíteni, hogy az által készítsen jogalapot azoknak, a­kik a jövőt saját elméletök szerint akarták alakítani. A közjogi rabulistika férczettve, mely a rabulistika minden fogásaival igyekezett meghamisítani Magyar­­ország közjogát, hogy azon politikai nézet szerint idomítsa, a­melynek szolgálatában állott. Deák válasza földerítette e fogásokat, s az érvek és adatok oly tömegével, a­mely az egész ma­gyar közjogot felölelte, c­áfolta meg Lustkandl ha­mis állításait. Teljesen elnémította e my a hivatalos írók seregét, a­kik a régi magyar törvényekben remélték találhatni a real-unio igazolását. Egy­szersmind minden kétségét kizáró okokkal iga­zolta, hogy az 1848-as törvények mindazon kellé­kekkel bírnak, a­melyek a törvények érvényes­ségére bármely tekintetben megkívántatnak. Oly kérdések, a­melyeknek megvitatása nem csekély mértékben mozdította elő ügyünk diadalát, rendre kiszorítva elleneinket minden álláspontról. A ma­gyar irodalom pedig annál nagyobb örömmel fo­gadta e művet, mert, hogy egyebeket mellőzzek, a magyar trónöröködés kérdése s a magyar prag­matica sanctió, és a különbségek, a­melyek azt az osztrák pragmatica sanctiótól megkülönböztet­ték, először voltak közjogi irodalmunkban részint ilyen alapossággal tárgyalva, részint földerítve. Azon osztrák publicistáknak, a­kik a magyar alkotmány visszaállítását a monarchia fennállásá­nak biztosításával nem vélték megegyezhetőnek, a híres húsvéti czikkben, a „Pesti Napló“-ban vála­szolt Deák. Kimutatta, mint tudjuk, hogy a vi­szálynak, mely köztünk és Ausztria között annyi­szor kitört s olykor szakítással is fenyegetett, soha sem a magyar nemzet, hanem mindenkor azon osztrák államférfiak voltak okai, a­kik alkotmá­nyát, törvényeit megtámadták. Kimutatta, hogy a magyar alkotmány a múltban sem ellenkezett soha a monarchia fennállása biztosságával, hogy a mel­lett a nemzet súlyos időkben mindenkor erélylyel és olykor fényes sikerrel is teljesítette a monar­chia fenntartása iránt is kötelességét. De kimutatta egyszersmind — és ez az, a­mi a húsvéti czikk­­nek oly kiváló történeti fontosságot adott, — hogy valahányszor, egyes osztrák államférfiak tanácsa és befolyása következtében, Magyarország és Ausz­tria között a meghasonlás és keserűség tetőpontját érte, soha sem azon államférfiak változott nézete, jobbra fordult tanácsa, hanem mindannyiszor fejedel­meink mélyebb belátása, szigorúbb lelkiismeretessége állította vissza a sértett törvényeket, élesztette föl is­mét a nemzet bizalmát. Tehát az elfogult államférfiak­tól, a­kiknek doctrinaire makacssága a monarchia érdekeit is feláldozta volna az elméletnek, a fejede­lem bölcseségéhez és igazságszeretetéhez hivatko­zott Deák, oly kijelentéssel, hogy a magyar nem­zet soha sem fogja ugyan alkotmányos önállását föláldozni, de, ha az visszaállíttatik, kész törvényeit, a­mennyiben szükségesnek mutatkoznék, törvény­szabta után összhangzásba hozni a monarchia szi­lárd fennállhatása biztosságával. Úgy hiszem, Macchiavelli jegyezte meg, hogy a jó tanács a fejedelem bölcsesége. A fejedelem az országgyűlés összehívásával fe­lelt Deák nyilatkozatára. S most már a trónbeszéd is a pragmatica sanctiót vette kiindulási pontul. Meg volt találva a közös alap. A többi magától következett, nem küz­delem nélkül, sőt sok és nagy nehézségekkel, a­me­lyeket csak Deák bölcsesége és tekintélye volt ké­pes legyőzni, de következett azzal a logikai szük­ségességgel, a­mely a történelemben szintúgy ural­kodik, mint kisebb dolgokban, magán­viszonyaink közt. A történetírás és az életrajz feladata lesz vá­zolni e fontos és érdekes eseményeket; részletesen ismertetni Deák sokoldalú működését a clubbokban, a képviselőházban, a bizottságokban, a­melyek a kiegyezés pontozatait előkészítették, s közben több­szöri értekezést magával a fejedelemmel és a monarchia ügyeit intéző államférfiakkal. Én a nagy férfiúnak, a­kinek emlékünnepét üljük ez emlékezetes napon, mindenekfölött ismét bölcseségét emelem ki, a­mely a kiegyezésben nem kevésbbé bámulatosan nyilatkozott, mint azon küzde­lem megindításakor, a­melynek alkotmányunk vissza­állítását köszönhetjük. Ismerjük az ellentéteket, a­melyek a közös ügyek meghatározásánál fennforogtak. Egyfelől a personal unió olyan szigorú magyarázata, a­mely alig engedett meg közös ügyet Magyarország közt és Ausztria között; másrészről központosítási tö­rekvés, a­mely minden fontosabb ügyet a közös ügyek közé kívánt sorozni. S e két szélsőség kö­zött ismét a régi magyar ellenzék és a régi con­­servativek szorosabb és tágasabb értelmezései. Le­hetett-e kilátás eredményre a nézetek ezen ellenke­zései, eltérései között, ha Deák oly biztos alapot nem jelöl ki, a­melyet már mindenik rész elfoga­dott , és ha ezen alapból azzal a szigorú logikával nem vonja le a következtetéseket, a­melynek he­lyességét szükségkép el kellett ismerni? Ez az alap, mint tudjuk, ismét a pragmatica sanctio volt. Azon alapszerződés, a­mely a monarchia országainak és tartományainak a közös uralkodó alatt feloszthatatlan és elválaszthatlan birtoklását biz­tosítván, ez­által ezen országokra és tartományokra nézve a közös és viszonos védelem kötelezettségét állapította meg. Oly kötelezettség, a­melylyel Ma­gyarország ő felsége többi országainak és tartomá­nyainak, és ezek Magyarországnak egyaránt tartoz­nak. E tartozásból vonta le Deák a közös ügyeket, gon­dosan ügyelvén, hogy egészen addig elmenjen, a­meddig a közös védelem kötelezettsége kö­veteli és semmivel ne menjen e kötelezettség hatá­rain túl. Határozott álláspont, a­mely, Magyarország érdekében is, tekintettel volt a monarchia fennál­lásának lehető biztosítására, de tekintettel volt egyszersmind Magyarország, mint egyik szerződő fél, alkotmányos önállóságára és egyenjogúságára. Határozott álláspont, a­melynek minden ol­dalról elismerését egyaránt mozdította elő az alap tekintélye és az az erős, biztos logika, a­melynek helyessége és őszintesége iránt Deáknak esze és jelleme nyújtott kezességet. S e határozott álláspont kizárt minden alku­dozást, szintúgy, mint a törvényes állapot teljes viszszaállításának követelése. Tudjuk, hogy Deák a porosz háború előtt sem elégedett meg kevesebbel, s e háború után sem követelt többet. A­ki bizonyos mérséklettel és szilárdsággal nem bír megállani bizonyos határoknál, nagy dol­gokat kezdeményezhet, de bevégezni bizonyára nem fog. Deák­ban meg volt mind ez a mérséklet, mind ez a szilárdság. Bölcsesége után, a­mely a kiindu­lási pontok és határok kijelölésében nyilatkozott, ennek köszönhetjük alkotását. Különben sodortatott volna egyik vagy másik szélsőség felé , s elvesz­tette volna jóhiszeműségét. Tudjuk, hogy az ó­kor nagy törvényhozóit, Solont és Lykurgot a jóshely tekintélye is támo­gatta nagy feladatukban. Deáknak saját bölcse­sége és jelleme biztosították ezt a tekintélyt. The­­seusról írják, hogy egyedül a rábeszélés istennője segítségével hozta létre Attika politikai egyesítését. Senki sem bírt nagyobb mértékben a rábeszélés ezen isteni erejével, mint Deák. Egyszerű­ beszélge­téseiben és parliamenti szónoklataiban egyaránt nyi­latkozott az. Senki sem bírt inkább a régiek azon tudományával, a­mely nem egyéb, mint a legbizto­sabb és legegyenesebb utak ismerete mások értel­méhez férhetni. A lángész alkalmazkodási módja, mint Nisard írja, a legközönségesebb elmékhez, a­nélkül, hogy hozzájuk lealacsonyodnék. Csak azt mondta gyakran, a­mit mindenki tudni vélt, holott ez a tudás zavart és bizonytalan volt; az ő dicső­sége, hogy oly világos és szabados kifejezést adott ez eszméknek, a­melyek ellenállhatlan meggyőző­déssé emelték azokat. Mert a­mit ő írt, a­mit ő mondott, mindenkinek megérthetővé vált, a maga értelmességéhez képest. S ezt tartotta ő főfeladatá­nak. Meggyőzni vágyott hallgatóit, nem tetszéseket vadászta. Semmi köznapi pathosz, apró érvelés, feleselés beszédeiben. Semmi ügyvédi fogás, rhetori vagy költői diszitmény. Fukar volt a szónoklat ékességeiben; képet vagy képes kifejezést csak annyit használt a mennyit az antik józanság példányaiban is találhatni. Irálya nem válto­zatos, előadásában több a szabatosság, mint a kellem­, és mégis nemcsak meggyőzte, de gyakran el is ragadta hallgatóit. Senkinek beszéde alatt nem érezte többször a hallgatóság azt az örömet, a­melyet a látás megnyerése után nyújt a világos­ság. Ez a világosság minden oldalról teljesen föl­derítette a tárgyat és minden kételyt eloszlatott. Fölvilágosította az értelmet, de egyszersmind a szí­vet is melegítette. A meggyőződés melege, a tiszta honszeretet értelme és a mi hatást az őszinte egye­­neslelkűség, a kedély, az erővel párosult gyöngéd­ség, a lovagiasság, az önzetlenség, a nemes jellem nyilatkozása írásban és beszédben is szükségkép gyakorol, minden alkalommal meghatott mindenkit. S míg mindenekfölött egyszerű, világos akart lenni, az eszmék teljességének, a melyet az értelmesség­­re szükségesnek vélt, olykor a szabatosságot is fel­áldozván , nem egy tulajdonnal birt előadása, a mely a régi remekírók örök példányaira emlékezte­tett. Azoktól vette az eszmék rendezésének vilá­gosságát, a bizonyítékok csoportosításának és a tárgyhoz arányosításának művészetét, a kifejezések természetességét, velős tömörítését, takarékosságát s a hang és az irály nemes méltóságát. Szónokaink­­ közül senki sem bírt nagyobb mértékben a láng­­ész kiváltságával, annyiszor fejezni ki az igazságot olyan tökéletes alakban, a­melyet m­inden érintés csak gyöngítene. Mennyi politikai igazságnak adott oly kifejezést, a­mely azokat mondhatni közmon­dásokká emelte, alapul vetvén vagy sarkköveknek használván e philosophiai lélek sugallotta közhelye­ket okoskodásaihoz. Láttuk, hogy alig volt fegy­vere a szónoklatnak, a­melylyel ne rendelkezett vol­na , de ő úgy vélekedett, hogy köztanácskozásokban a logikai fegyver a legillőbb és leghatalmasabb. „Van­nak, úgy mond, egy alkalommal, más fegyverek is , de én azokhoz nem értek. Meglehet, hogy ezt az egyet is hibásan forgatom, de használom, mert bi­zalmam van hozzá.“ Nem is ok nélkül. Mert ha nem is osztozunk abban a­mit a szónoklat egyéb fegyvereiről állított szerénysége, ellenségei sem ta­gadhatták, hogy a logika fegyverét, a­mely soha sem fajult kezében szőrszálhasgató dialektikává, a köztanácskozásokban senki sem használta hatalma­sabban. Mindenki meghajolt nagy ítélőtehetsége előtt, a­mely, midőn valamely ügyet védett is, íté­letet látszott mondani. S e nagy ítélőtehetségnek az eszmék ritka bősége állott rendelkezésére. Én, a­kinek oly gyakran volt alkalmam oly közelről ki­sérnem figyelemmel e nagy szellem működését, számtalanszor voltam tanúja, miként teremtek e ha­talmas agyban az eszmék , nem mint gondolatcsk­rák, a­melyeket a gondolkodás fejtett ki utóbb, ha­nem terebély élőfák gyanánt, ágastól, lombostól, teljes kifejlettségekben és nem egyszer mindjárt olyan alakban, a­melyen a leggondosabb stylista keze is alig talált volna igazitnivalót. S az író és szónok, valamint az államférfiú hitelét nem kevéssé emelte az a lelkiismeretesség, a­melylyel minden állítását többször megfontolta, minden adatnak, a­melyet idézett, a forrásokra is visszamenve, min­denkor utána járt mielőtt államiratban vagy csak hírlapi czikkben is, avagy beszédben felhasználta. Mennyivel inkább csodáljátok vala őt, ha hal­lottátok volna ! mondhatjuk Ciceróval az utókornak. Mert előadását nem kevésbbé emelte nyugodt, ne­mes, tekintélyes egyénisége, s az a tudat, hogy egy nagy párt, olykor az egész nemzet vezére állt előttünk. Az állam feje, a­nélkül, hogy kormányon ült volna. Nagy múltja és nagy államférfim tulaj­donai, s a bölcseségében és hazafiságában­ vetett feltétlen bizalom ruházták föl az egyszerű polgárt e rendkívüli, csaknem okctatori hatalommal, a­mely mellett, ha szerénysége engedi vala, többször el­mondhatta volna magáról: a nemzet én vagyok. Tudjuk, hogy ő nem mondotta ezt; tudjuk, hogy ő csak onnan magyarázta nagy befolyását, mivelt oly szerencsés, hogy honfitársai közt sokan vannak vele egy véleményen, vagy hogy ő van olyan véleményen, a­melyben sokan osztoznak. Bármint legyen a do­log, ritka szerencse a nemzetre nézve a vélemé­nyek­­e találkozása, de nem kevésbbé ritka ado­mány, a­mely csak kiváló vezéri tehetségnek ada­tott, oly kifejezést tudni adni a véleményeknek, a­mely azoknak föltétlen elismerést, diadalt szerez. Egy kezében karddal, a másikban mérleggel ábrázolják az igazság istennőjét. A magyar jogfoly­tonosság hősének adatott megmutatni a világnak, hogy míg a kard mérleg nélkül nem egyéb puszta erőszaknál, a mérleg kard nélkül sem a jog erőt­lensége. „Victor sine sangvine“, mondhatjuk róla méltóbb joggal, mint az angol restauratió hőséről, a­kit erkölcsi tekintetben is annyira felülmúlt. Macaulay az angol forradalom eredményeiről szólván, miután a régi viszályokat említette, a­me­lyek alatt olykor a rend, olykor a szabadság lát­szott lenni veszendőben, s kormány és municipiumok, végrehajtó és törvényhozó hatalom olyan hatályo­san akadályozták egymást, hogy az államnak semmi nyomatéka nem volt, nagy megelégedéssel emeli ki többek közt, hogy most már egyezség van a trón és a parlament közt; az állam újra megjelent az országok sorában; a törvények, a­melyek a korlát­lan uralmat korlátozzák, szintolyan szentek, mint maga a királyi hatalom; a végrehajtó hatalom a nemzet képviselői nézeteivel egyetértőleg jár el; a fejedelem semmi reformnak nem szegül ellene; a birák függetlensége biztosítva; s minden becsületes és gondolkodó lélekben megvan az a meggyőződés, hogy mindazon javítások létesítésére, a­melyekre az alkotmánynak még szüksége van, magában az alkotmányban találhatni föl a kellő eszközöket. Mintha csak a mi nagy erkölcsi harczunk eredményeiről szólana az angol történetbre , nem elég-e a legújabb világeseményekre hivatkoznom, hogy feltüntessem a kiegyezés nemzetközi, mond­hatnám, világtörténeti jelentőségét is? S a nagy férfiú, kinek ez eredményeket főleg köszönjük, hazájától, mint Epamm­ondásról írják, a dicsőségen kívü­l semmi egyebet nem fogadott el. S az ő dicsősége, mint annyi nagy emberé, nem sérti az emberiség lelkiismeretét; szintúgy megér­demli az emberek magasztalását, mint csodálkozá­sát. S ezt a dicsőséget sem kereste soha; az ke­reste őt fel. ő csak polgári kötelességet vélt telje­síthetni, mikor nagy hazafias érdemeket szerzett. Mi jól ismerte, mi jól jellemezte őt a költő, a mi­dőn irta: Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerülni lehetlen, Régi baráttól is tűrni a néma döfést. S a mit kezdettem fiatalkori lelkesedéssel, Arról hálaimat mondani végnapomon. Mindezekért a dij, a­melyet elérni reményem . Vajha kicsiny legyek a nagy haza fesei közt. Tudjuk, milyen aggodalomban voltak a ko­ronázás napjaiban a magasabb körök, hogy kife­jezést találjanak irányában a hálás elismerésnek. De ő az egyszerű polgár czíménél nem ismert, nem keresett nagyobbat, s vagyonnal és érdemjelekkel csak megkínálni is sértésnek tartották volna jelle­mére. Egy kis emléket, ő felségeik, a király és királyasszonyunk arczképeivel, sem fogadott el, ne­hogy fölkeltse az irigységet. Hiszen negyven éves feddhetetlen közpályája mellett sem kerülhette ki ő se a gyanúsítást. S ha elfogadja az emléket, némi látszattal mondhatták volna, hogy még­sem járt el önzéstelenül, mert bármilyen egyszerű az arczkép, bizonyára sokat ér kerete. Alkotását, és nem személyét, kívánta megóvni a rágalomtól; ha­bár hírnevét is, egyetlen keresményét a hosszas életpályán, méltán védte a szennytől. „Ő felsége — monda elvégre Deák a minisztereknek, a­kik vele ez ügyben értekeztek, — valószínűleg túlél engem. Ha meghalok, mondja el síromon, hogy Deák Ferencz becsületes ember volt. Ezt kérem jutalmul !“ Tehát az egyszerű polgár czíme, s az az ambitió, hogy becsületes embernek tartassák. Mily szerény igények , mondja a köznapi ész, a­melynek a becsületes emberről nincs magasabb fo­galma, mint hogy senkinek nem árt, és talán a tíz parancsolatot is megtartja. Hány becsületes em­ber van! hallottuk mondani. De, tisztelt közönség, ember még több van, és mégis egy Goethével kellett Napóleonnak a nagy Németországban ta­lálkoznia, hogy elmondhassa: „Íme egy ember!“ S a­mi a becsületességet illeti: a történelemben egy Washingtonnal kellett Byronnak találkoznia, hogy, a­mint szép költeményében írja, a na­gyok szemlélésében kifáradt szeme megnyugod­­hassék ! Demokratikus kárörömmel hallottuk és hall­juk ma is emlegetni, még olyan férfiak részéről is, a­kik Deák politikáját kárhoztatták, hogy e köz­­társasági erényű polgár részére a monarchiának nem volt jutalma! És pedig még sincsen így, tisz­telt közönség. Volt egy jutalom, amelyet Deák Fe­­rencz elfogadott, jutalom, a­melyet, azon kívü­l, a­mit saját öntudata nyújtott, mindennél többre be­csült, mert olyan kincs volt, a­mely nemzetének

Next