Ellenőr, 1877. február (9. évfolyam, 31-58. szám)
1877-02-01 / 31. szám
elérkezettnek látták már sokan az időt, gondolkodni a kiegyezés módjairól. Rendkívüli föladat, melyet három század bölcsesége nem tudott megoldani. Föladat, mely egyaránt érintette a múltat, a jelent és a jövőt. Annyi bevégzett tény után, föl kellett ismét találni a múltat, bizonyos egyensúlyt kellett tartani a fövenyként mozgó jelenben és új alkotással is kellett biztosítani a jövendőt. E nagy feladatra senki sem volt inkább hivatva Deák Ferencznél. Nagy múltja szerezte meg neki azt az állást, amely olyan tekintélyt adott a jelenben, hogy képes legyen biztosítani a nemzet jövendőjét. S mindazon nagy tulajdonai, amelyek az embert, a polgárt, az államférfiat kitüntették, együttműködtek közre a nagy föladat megoldásában. Már abban kitűnt bölcsesége, hogy nem engedte magát idő előtt a cselekvés terére sodortatni. Mert van idő, mint már Kölcsey megjegyezte, amikor hallgatni bölcseség. Az okos hallgat, hogy önbátorságát megőrizze , a bölcs pedig, hogy polgártársai nyugalmát idő előtt és foganat nélkül föl ne zavarja. Jól tudta Deák, milyen ritkán történik, hogy bölcseség és megfontolás fogadtassák el a nagy rendszabályokat, hogy rendszerint a körülmények erőszakolják föl azokat. Tudta, hogy a béke fejedelem és nemzet közt, s a monarchia két állama között csak úgy szilárdulhat meg, ha a kiegyezés, mint politikai szükség, úgyszólván, magától megy véghez. S lehetett-e erre kilátás, mig a forradalom és absolutizmus reményei egyaránt meg nem hiúsultak; s mig a központosítás, az alkotmányosság glóriájával fején is, ki nem mutatja képtelenségét ? Az államférfiú előtt, aki nagy feladat megoldására vállalkozik, tisztán, határozottan kell állania a czélnak, a mely után törekszik a czélnak, a mely elérhető, s a melyért a nemzet többsége kész teljes erővel közreműködni. Egyszersmind az eszközök iránt is tisztában kell lennie, a melyek a kitűzött czélt biztosítják. A valódi államférfiú annálfogva tud várni, míg magát elhatározza, nem siet kilépni a cselekvés terére, mint a gyönge ember, csak azért, hogy megrövidítse magára nézve a bizonytalanság kínait. A tartózkodás ilyen viszonyok közt nem egyéb előrelátásnál, amely az államférfiút rendelkezési állapotban tartja a kedvező alkalomra, mikor a megoldás módja meghatározható s a siker biztos reményében határozott tervvel léphetni föl. Deák hallgatásának, mely a legerősebb tiltakozás volt az absolut rendszer ellen, 1860-ban az októberi diploma vetett véget. E diploma visszaállította a hatósági önkormányzatot, s az országgyűlésen, mely 1848 óta először hivatott egybe, lehetővé tette a nemzet felszólalását. Deák, mielőtt az országgyűlésen megkezdte azt a nagy erkölcsi harczot, mely a magyar alkotmány visszaállítására s ezáltal a fejedelem és nemzet s a monarchia két állama között a kiegyezésre vezetett, saját honfitársai közhangulatával találta magát ellentétben. A magyar restauratio, mint tudjuk, alul a törvényhatóságokban vette kezdetét, azzal a szenvedélyességgel, amelylyel, mint természetes visszahatással, hosszas elnyomatás után, rendesen mindenütt találkozunk. A köztörvényhatóságok elfoglalván a tért, mely előttük megnyílt, szervezték magukat, s mivel a érvénykezés is az alkotmányos autonómia alkatrésze volt, a régi magyar bíróságok, a régi magyar jog teljes visszaállítását követelték. A közgyűlölet az absolut uralom minden alkotását megtámadta, s a gyomirtásban oly idegen növényekre is kinyújtotta több helyen kezét, amelyeket ha nem birunk vala, magunknak kellett volna minél előbb meghonosítanunk. Csak a telekkönyvi intézményt említem, amely birtokviszonyaink és a magánhitel alapját képezi. Deák szólalt föl leghatályosabban a szenvedély által félrevezetett közvélemény útbaigazítására, azzal a bölcseséggel, mérséklettel és bátorsággal, mely nem maradhatott eredmény nélkül. Azonban közelgett az országgyűlés. Deák kötelességének ismerte elfogadni a képviselői állást, mert könnyen fordulhatnak, úgymond, akkér a dolgok, hogy ezen állás személyes veszélynél is járhat, az elől pedig magát kivonni ily nehéz időkben, gyávaság volna Levele, melyet 1861. jan. 9-én irt, mutatja a lelki állapotot, amelyben akkor volt. Sok nehéz időt ért már, úgymond, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állásra nézve. De még nem ért időt, amelyben nyíltan, bátran, belső megnyugvással ne mert volna szembenézni a bekövetkezhető eseményekkel, azon megnyugvással, hogy tudja, érti, érzi, mi az ő polgári kötelessége. De most kábul a feje, elszorul mellé, ha szembenéz a lehetőségek azon cháoszával, mely előttünk áll, s amelyből egy elhibázott lépés végveszélybe döntheti a hazát. Fájdalmasan vallja be, hogy ő nem tud tanácsolni segíteni. Olvassák önök, e levél után, az 1861-ki föliratot és a beszédet, a melylyel azt Deák bemutatta a képviselőházban, hogy fogalmuk legyen az óriási változásról, a melyen e nagy államférfiu lelke egy pár hónapon át keresztülment, s a küzdelemről a melylyel ez átalakulás szükségkép járt. A nagy szellem megtalálta az archimédesi pontot, amelyet keresett, szilárd alapot érez lábai alatt, tudja, érti, érzi immár, mi az ő polgári kötelessége, s e kötelesség teljesítésében oly határozottsággal lép föl, amelyben érzelmei szint oly hit, mint méltó kifejezését látja a nemzet, s amely azonnal teljes mértékben reá fordítja vala a küzdelemre, amely a nemzet előtt állott, a külföld figyelmét. Magyarország jogai soha sem voltak még államiratban ily világosan, ily kétségbevonhatatlanul földerítve. De nemcsak a jogi- és jogtörténeti fejtegetések teszik ezen okiratot, valamint Deák egyéb iratait és beszédeit is azon időkből nevezetesekké. Mély jogérzet, a szabadság örök elvei, a népek elévülhetlen jogai, s a politika kétségtelen alapigazságai nyilatkoznak azok minden sorában, amelyeket minden szabad nép minden időben haszonnal és élvezettel, s minden elnyomott nép tanulsággal és vigasztalással olvashat. Tudjuk, hogy a forradalom után a jogvesztés elmélete állíttatott fel Magyarország ellenében. Elmélet, mely a törvényes jog ellen a fegyverre hivatkozik. A hóditó joga, jegyzé meg Deák, fegyverének hatalma; csak addig terjed, a meddig fegyvere ér. A hóditottnak nincsenek erkölcsi kötelességei a hóditó irányában. Azon országokban is, a melyek kezdetben hódítás által alakultak, nem hódítás, hanem a hóditottnak utóbb nyilvánosan kijelentett vagy tettleg bizonyított elismerése képezi a jogalapot. A jogvesztés alapján csak absolut uralom lehetséges. Elmélet, amely alkalmazóin is megboszulta magát. Mert amint nem volt lehetséges Magyarországon valódi, teljes alkotmányosság, míg a monarchia másik államában korlátlan hatalom uralkodott, szintoly lehetetlennek mutatkozott, míg Magyarországon fegyver uralkodott, a valódi alkotmányosság áldásait élvezni Ausztria népeinek. Tizenkét évi tapasztalás végre magát a fejedelmet is meggyőzte, hogy a korlátlan uralom a monarchia népeit nem vezetheti boldogságra, sőt veszélybe döntheti a trónt és birodalmat. Elhatározta tehát a fejedelem, hogy az alkotmányosság útjára tér. S alkotmányt adtak Magyarországnak is, de nem azt, amelyet tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. Deák nemcsak azért utasította vissza ezt az alkotmányt, mert legfontosabb jogainkat idegen törvényhozás és kormányzat részére foglalta le. Visszautasított ő minden adott alkotmányt, s ősi alkotmányunkat követelte vissza, a mely nem ajándék volt, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg s a nemzet életéből fejlett ki. Mellettünk jog és törvény állanak, úgymond, és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő ! S midőn e jelszó alatt megindítja a nagy erkölcsi harczot az ősi alkotmány visszeszerzéséért , oly alapra áll, amely a legitimitás erejét kölcsönzi a a szabadságharcznak. Ezen alap nem egyszerű törvény, nem egyszerű diploma, nem actrogált alkotmány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, az uralkodóház között, amelynek öröködési jogát, és Magyarország közt, amelynek alkotmányos önállóságát biztosítja. Ezen alap a pragmatica sanctio. Állami alaptörvény, amely egyszersmind a nemzetközi jog kiegészítő részét képezi. Kétoldalú szerződés, amely teljes erejével, minden föltételeivel együtt életbe lépett, s a jogszerű gyakorlat által szentesíttetett. Ezen erős jogalapra állapítja Deák követeléseit ; ez alapon fejti ki, a körül csoportosítja közjogi és történeti adatait, érveit, amelyek oly kétségtelenül igazolják, hogy a törvényes kapocs, amely Magyarország közt és ő felsége többi országai között létezett,csak az uralkodó ugyanazonosságában áll,hogy real-unio köztök soha sem volt. Ezt a szerződést mondá Deák, kész Magyarország mindenkor megtartani, de azt változtatni s helyette szorosabbat állítani, magát az örökös tartományoknak lekötni, s ez által alkotmányos önállásáról lemondani szándéka bizonyosan nincs. Ha minden jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha föl lehetne forgatni olyképen, hogy az egyik fél tartsa meg, amire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött föltételeket, akkor se törvény, se szerződések nem nyújtanak biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke. S a sanctio pragmatikának egyik világos föltétele az országgyűlésileg alkotott törvények megtartása. Az alkotmányossággal az absolut hatalom által fölfüggesztett törvényeknek tettleg szükségkép vissza kell államok teljes erejükben. Ezt hozza magával az alkotmányosság fogalma is. Szentesített törvényeket alkotmányos országban csak az a hatalom függeszthet föl, amely ezeket hozta. „Ha, úgymond Deák a második föliratban, ha van joga a fejedelemnek az előde által szentesített törvényeket a maga személyére nézve nem ismerni kötelezőknek , mi lesz akkor alkotmányunknak, az ország törvényes szabadságának s alkotott és alkotandó törvényeinknek biztosítéka ? Mire támaszkodnak a birodalom népei is, a melyeknek Fölséged alkotmányos szabadságot adott, ezen szabadságok tartósságára nézve ? Töröljük ki az alkotmányosságból a kötelezettségnek azt a folytonosságát, a mely nemzedékről nemzedékre száll s a fejedelmekre, mint a népekre egyaránt kiterjed : minden alkotmány s minden állam biztossága az események játéka lesz. Ezen folytonosság az alapja mind a nép szabadságának, mind a fejedelem uralkodási és öröködési jogának. Ezen folytonosság tagadása megsemmisíti azt a közvetítő erőt, amely nélkül az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával vagy a fegyver élével volna megoldható, s amely nélkül a népeknek és fejedelmeknek nem volna egyéb választásuk, mint absolut uralkodás vagy forradalom. E jótékony közvetítő erő a jognak állandóságába vetett hit és bizodalom, mely a kötelezettség érintett folytonossága nélkül csak nem is képzelhető.“ Tehát a jogfolytonosság elve szemben az oetrogálással, mely nem egyéb az absolutismus folytatásánál. Állandó tárgya a későbbi föliratoknak mindaddig, mig a jogfolytonosság elve diadalt nem ül, a körülmények szerint szint annyi változatossággal, mint meggyőző erővel fejtegetve. Ismét a legitimitás elve, mely annyira megkülönbözteti a magyar nemzet e nagy erkölcsi harczát más népek szabadságharczaitól az újabb időkben. Egyszersmind biztosította annak sikerét. Az athéneieknek, jegyzi meg egy történetíró, a Pisistratidák bukása után, abban állott szerencséje, hogy nem valami határozatlan és alaktalan szabadságeszme után törekedtek, hanem, hogy a kívánt szabadság számukra régi, még érvényben levő alkotmányukban volt foglalva. Ugyanez volt szerencséje nemzetünknek is. És szerencsénk volt, amiben Guizot az angol forradalom sikerét találja, hogy a küzdelem, melyet folytattunk, védelmi lévén elvében, egyszersmind határozott és korlátolt vala tárgyára nézve. Az 1848-ki törvények képezték korlátait. Főleg e törvényeknek köszönhettük 1848-ban, hogy megóvatott hazánk a régi és uj Magyarország összeütközésétől, ami Francziaországban főleg okozta a rémuralmat. E törvényeknek köszönhettük akkor is, most is, hogy kiegyenlítvén az érdekek ellenkezéseit az önfentartás érdekében, általánossá tették a küzdés kötelességérzetét. A régi alkotmány igazságtalan volt a nép iránt. E vádat nem lehetett többé fölhozni az 1848-as alkotmány ellen. Ezen alkotmányért küzdvén, nem avult kiváltságokért, hanem a nép előtt is becses történeti jogokért küzdött a nemzet. Törvényes alakban hozott, szentesített törvényeit védte, s e törvényekben védte a népek örök jogait, amelyeknek védelmét a szabad népek közrészvéte kisérte minden időben. Ebből merített hitet, bizalmat maga Deák is a küzdelemre. Mert az államférfiúnak nem elég nagy, nemes czélt tűzni ki maga elé; nem elég tisztában lenni az eszközök iránt, amelyek e nagy czélra vezetnek; szükség, hogy e nagy czél lelkesítse is mind magát, mind a nemzetet; szükség, hogy a hideg megfontolás, mely reál viszonyokra alapítja terveit, s minden lehető körülményekkel számol, a szenvedély melegével párosuljon ugyanazon főben, ugyanazon szívben, erős hittel és meggyőződéssel az ügy igazsága iránt; mert csak ez adja meg azt az erőt, azt a szilárdságot és kitartást, amely, ha lassan is, olykor egy egész élet odaadásával, biztosan vezet a győzelemre. Deák teljes mértékben bírt ezzel a hittel, s nemcsak erős meggyőződés, hanem erős nemzeti érzelem alapján is állott. Az 1861-ki országgyűlésen azonban annyira élesen állottak szemben a nemzet és kormány nézetei, hogy azok között nem volt lehetséges a közvetítés. Deák pedig már az első föliratban, melyet indítványozott, az ősi alkotmány visszakövetelése mellett, ami nem lehetett alku tárgya, a kiegyezés létesítésére is elég érintkezési pontot nyújtott, s úgy vélekedvén, hogy engedni, a hol az engedés öngyilkosság s kockáztatni, a hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt élni a nemzet ellen, azt a szilárdságot, amelylyel az alkotmány visszaállítását követelte, az eljárásban is annyi óvatossággal kötötte össze, amennyit a veszélyes helyzet és a siker biztosítása nézete szerint szükségessé tett. Voltak, akik ezt a politikát nem találták akkor eléggé merésznek, sőt félénknek mondották. Deák elismerte, hogy politikája nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé ; de, úgymond, nem félénk az, hanem erőnkhöz és helyzetünkhöz van mérve. Harczban, a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt fölfokozza s ez által a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban ő inkább szerette a szilárdsággal párosult óvatosságot. Merészség a politikában, nézete szerint, csak akkor van helyén, mikor tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig koczka mely többnyire vakra fordul. Az óvatosság, még ha túlzott is, figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság. Félénk, gyáva az, aki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben ; de aki, úgymond Deák, maga nem fél, hanem félti a hazát, óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az nem félénk, nem gyáva. Úgy hitte Deák, hogy a haza sorsát a szeretet óvatosságával kell őrizni, hogy kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad, ő is érezte mindazt, amit minden magyar érzett azok ellen, akik annyi életet, életörömet, annyi boldogságot fordúltak e hazában. „De érzem — úgy monda — keblemben azt az erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.“ Izgatott időkben, jegyze meg végre, könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani. Aki ilyen időben a kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is ajánl, félreértéseknek, sőt gyanúsításoknak is kiteszi magát, amelyeket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt, sőt politikai bátorságot kíván. Egész élete mutatta, hogy Deák nagy mértékben bírt e bátorsággal. Birt a közvéleménynyel szemben is, bármennyire tudta, hogy az oly hatalom, amely gyakran elsodor vagy eltipor. De nem mindig a leghangosabb szó a valódi közvélemény. És elvégre is, — mondá mindannyiszor, ugyanazt fejezve ki más szavakkal, — van egy hű barátja, a kinek a szava a közvélemény szavánál is fontosabb előtte, a kivel soha nem alkudott, mert parancsát szentnek tartotta, a kinek neheztelését magára nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinti vala, s ez a hű barátja, lelkiismerete. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy akik Deák politikáját nem találták eléggé merésznek, maguk is csakhamar e férfiú zászlaja körül seregeljenek. Második fölirata, mely a legerősebb polémiát oly ritka mértékben egyesíti az államirat méltóságával, azzal ez egyhangúsággal fogadtatott el, amely oly rendkívül emeli egy nemzetgyűlés nyilatkozatainak tekintélyét. E föliratot, mint tudjuk, az országgyűlés rögtöni föloszlatása követte. Deák erélye, szilárdsága a veszélyekkel szemben mindig növekedett. Előre látva, amik bekövetkeztek, határozatot indítványozott, amelyben kijelentette a képviselőház, hogy az országgyűlési értekezések fonalát tettleg a királyi leirat szakította meg, midőn a nemzet ősi alkotmányát, az alapszerződések ellenére, absolut hatalommal lényegében átalakítva, a tanácskozásokat a császári diplomák és pátensek terére kívánta szorítani, ahová az országgyűlés jogszerűleg nem léphetett. Kijelentette egyszersmind a képviselőház, hogy nem szegülhet ugyan ellene az erőhatalomnak, de ragaszkodik a fönnálló törvényekhez, s alkotmányellenesnek tekinti a hatalom minden oly lépését, amely e törvényekkel ellenkezik. Tudta Deák, hogy ismét nehéz idők következnek a nemzetre: „de, úgymond, az ország alkotmányos szabadsága nem olyan sajátunk, amelyről szabadon rendelkezhetnénk. Hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza és lelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azt a alkotmányos szabadságot, amelyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövőt s bízva ügyének igazságában.“ S ő nem kételkedik, hogy az igazság végre is győzni fog. De a passiv ellenállás újabb korszaka küszöbén intette Deák a nemzetet, hogy soha semmi szín alatt és semmi esetben ne hagyja el a törvényes tért. „Ez azon biztos tér, úgymond, amelyen fegyveres erő ellenében is megállhatunk. A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosabb eseményeket is, ahhoz ragaszkodva, be lehet várni, és éppen ez idézi elő azt, ami a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, mert a méltóságot a törvényesség adja meg és semmi más.“ Ha az 1861-ks országgyűlésnek nem sikerült még kivívni alkotmányunk visszaállítását, legalább elnémította a jogvesztés elméletét. Még a hivatalos írók is fölhagytak ez elmélettel. Más térre vitték át a vitát. Részint azt törekedtek megmutatni, hogy reál-unió volt a viszony, mely 1848 előtt Magyarország és Ausztria között fennállott; részint azt fejtegették, hogy a magyar alkotmány ellenkezik a monarchia fennállásának biztosságával. Az első nézetet legnagyobb tudományos készülettel Lustkandl bécsi tanár fejtegette, akinek mindazonáltal nevét nem e munkája, hanem Deák válaszirata tartja fenn. Az alkotmányvesztés elmélete érintetlenül hagyta a magyar közjog múltját, csak a jelent támadta meg, mely a jövőnek tabula rasa-t csináljon. Lustkandl ámultát akarta megsemmisíteni, hogy az által készítsen jogalapot azoknak, akik a jövőt saját elméletök szerint akarták alakítani. A közjogi rabulistika férczettve, mely a rabulistika minden fogásaival igyekezett meghamisítani Magyarország közjogát, hogy azon politikai nézet szerint idomítsa, amelynek szolgálatában állott. Deák válasza földerítette e fogásokat, s az érvek és adatok oly tömegével, amely az egész magyar közjogot felölelte, cáfolta meg Lustkandl hamis állításait. Teljesen elnémította e my a hivatalos írók seregét, akik a régi magyar törvényekben remélték találhatni a real-unio igazolását. Egyszersmind minden kétségét kizáró okokkal igazolta, hogy az 1848-as törvények mindazon kellékekkel bírnak, amelyek a törvények érvényességére bármely tekintetben megkívántatnak. Oly kérdések, amelyeknek megvitatása nem csekély mértékben mozdította elő ügyünk diadalát, rendre kiszorítva elleneinket minden álláspontról. A magyar irodalom pedig annál nagyobb örömmel fogadta e művet, mert, hogy egyebeket mellőzzek, a magyar trónöröködés kérdése s a magyar pragmatica sanctió, és a különbségek, amelyek azt az osztrák pragmatica sanctiótól megkülönböztették, először voltak közjogi irodalmunkban részint ilyen alapossággal tárgyalva, részint földerítve. Azon osztrák publicistáknak, akik a magyar alkotmány visszaállítását a monarchia fennállásának biztosításával nem vélték megegyezhetőnek, a híres húsvéti czikkben, a „Pesti Napló“-ban válaszolt Deák. Kimutatta, mint tudjuk, hogy a viszálynak, mely köztünk és Ausztria között annyiszor kitört s olykor szakítással is fenyegetett, soha sem a magyar nemzet, hanem mindenkor azon osztrák államférfiak voltak okai, akik alkotmányát, törvényeit megtámadták. Kimutatta, hogy a magyar alkotmány a múltban sem ellenkezett soha a monarchia fennállása biztosságával, hogy a mellett a nemzet súlyos időkben mindenkor erélylyel és olykor fényes sikerrel is teljesítette a monarchia fenntartása iránt is kötelességét. De kimutatta egyszersmind — és ez az, ami a húsvéti czikknek oly kiváló történeti fontosságot adott, — hogy valahányszor, egyes osztrák államférfiak tanácsa és befolyása következtében, Magyarország és Ausztria között a meghasonlás és keserűség tetőpontját érte, soha sem azon államférfiak változott nézete, jobbra fordult tanácsa, hanem mindannyiszor fejedelmeink mélyebb belátása, szigorúbb lelkiismeretessége állította vissza a sértett törvényeket, élesztette föl ismét a nemzet bizalmát. Tehát az elfogult államférfiaktól, akiknek doctrinaire makacssága a monarchia érdekeit is feláldozta volna az elméletnek, a fejedelem bölcseségéhez és igazságszeretetéhez hivatkozott Deák, oly kijelentéssel, hogy a magyar nemzet soha sem fogja ugyan alkotmányos önállását föláldozni, de, ha az visszaállíttatik, kész törvényeit, amennyiben szükségesnek mutatkoznék, törvényszabta után összhangzásba hozni a monarchia szilárd fennállhatása biztosságával. Úgy hiszem, Macchiavelli jegyezte meg, hogy a jó tanács a fejedelem bölcsesége. A fejedelem az országgyűlés összehívásával felelt Deák nyilatkozatára. S most már a trónbeszéd is a pragmatica sanctiót vette kiindulási pontul. Meg volt találva a közös alap. A többi magától következett, nem küzdelem nélkül, sőt sok és nagy nehézségekkel, amelyeket csak Deák bölcsesége és tekintélye volt képes legyőzni, de következett azzal a logikai szükségességgel, amely a történelemben szintúgy uralkodik, mint kisebb dolgokban, magánviszonyaink közt. A történetírás és az életrajz feladata lesz vázolni e fontos és érdekes eseményeket; részletesen ismertetni Deák sokoldalú működését a clubbokban, a képviselőházban, a bizottságokban, amelyek a kiegyezés pontozatait előkészítették, s közben többszöri értekezést magával a fejedelemmel és a monarchia ügyeit intéző államférfiakkal. Én a nagy férfiúnak, akinek emlékünnepét üljük ez emlékezetes napon, mindenekfölött ismét bölcseségét emelem ki, amely a kiegyezésben nem kevésbbé bámulatosan nyilatkozott, mint azon küzdelem megindításakor, amelynek alkotmányunk visszaállítását köszönhetjük. Ismerjük az ellentéteket, amelyek a közös ügyek meghatározásánál fennforogtak. Egyfelől a personal unió olyan szigorú magyarázata, amely alig engedett meg közös ügyet Magyarország közt és Ausztria között; másrészről központosítási törekvés, amely minden fontosabb ügyet a közös ügyek közé kívánt sorozni. S e két szélsőség között ismét a régi magyar ellenzék és a régi conservativek szorosabb és tágasabb értelmezései. Lehetett-e kilátás eredményre a nézetek ezen ellenkezései, eltérései között, ha Deák oly biztos alapot nem jelöl ki, amelyet már mindenik rész elfogadott , és ha ezen alapból azzal a szigorú logikával nem vonja le a következtetéseket, amelynek helyességét szükségkép el kellett ismerni? Ez az alap, mint tudjuk, ismét a pragmatica sanctio volt. Azon alapszerződés, amely a monarchia országainak és tartományainak a közös uralkodó alatt feloszthatatlan és elválaszthatlan birtoklását biztosítván, ezáltal ezen országokra és tartományokra nézve a közös és viszonos védelem kötelezettségét állapította meg. Oly kötelezettség, amelylyel Magyarország ő felsége többi országainak és tartományainak, és ezek Magyarországnak egyaránt tartoznak. E tartozásból vonta le Deák a közös ügyeket, gondosan ügyelvén, hogy egészen addig elmenjen, ameddig a közös védelem kötelezettsége követeli és semmivel ne menjen e kötelezettség határain túl. Határozott álláspont, amely, Magyarország érdekében is, tekintettel volt a monarchia fennállásának lehető biztosítására, de tekintettel volt egyszersmind Magyarország, mint egyik szerződő fél, alkotmányos önállóságára és egyenjogúságára. Határozott álláspont, amelynek minden oldalról elismerését egyaránt mozdította elő az alap tekintélye és az az erős, biztos logika, amelynek helyessége és őszintesége iránt Deáknak esze és jelleme nyújtott kezességet. S e határozott álláspont kizárt minden alkudozást, szintúgy, mint a törvényes állapot teljes viszszaállításának követelése. Tudjuk, hogy Deák a porosz háború előtt sem elégedett meg kevesebbel, s e háború után sem követelt többet. Aki bizonyos mérséklettel és szilárdsággal nem bír megállani bizonyos határoknál, nagy dolgokat kezdeményezhet, de bevégezni bizonyára nem fog. Deákban meg volt mind ez a mérséklet, mind ez a szilárdság. Bölcsesége után, amely a kiindulási pontok és határok kijelölésében nyilatkozott, ennek köszönhetjük alkotását. Különben sodortatott volna egyik vagy másik szélsőség felé , s elvesztette volna jóhiszeműségét. Tudjuk, hogy az ókor nagy törvényhozóit, Solont és Lykurgot a jóshely tekintélye is támogatta nagy feladatukban. Deáknak saját bölcsesége és jelleme biztosították ezt a tekintélyt. Theseusról írják, hogy egyedül a rábeszélés istennője segítségével hozta létre Attika politikai egyesítését. Senki sem bírt nagyobb mértékben a rábeszélés ezen isteni erejével, mint Deák. Egyszerű beszélgetéseiben és parliamenti szónoklataiban egyaránt nyilatkozott az. Senki sem bírt inkább a régiek azon tudományával, amely nem egyéb, mint a legbiztosabb és legegyenesebb utak ismerete mások értelméhez férhetni. A lángész alkalmazkodási módja, mint Nisard írja, a legközönségesebb elmékhez, anélkül, hogy hozzájuk lealacsonyodnék. Csak azt mondta gyakran, amit mindenki tudni vélt, holott ez a tudás zavart és bizonytalan volt; az ő dicsősége, hogy oly világos és szabados kifejezést adott ez eszméknek, amelyek ellenállhatlan meggyőződéssé emelték azokat. Mert amit ő írt, amit ő mondott, mindenkinek megérthetővé vált, a maga értelmességéhez képest. S ezt tartotta ő főfeladatának. Meggyőzni vágyott hallgatóit, nem tetszéseket vadászta. Semmi köznapi pathosz, apró érvelés, feleselés beszédeiben. Semmi ügyvédi fogás, rhetori vagy költői diszitmény. Fukar volt a szónoklat ékességeiben; képet vagy képes kifejezést csak annyit használt a mennyit az antik józanság példányaiban is találhatni. Irálya nem változatos, előadásában több a szabatosság, mint a kellem, és mégis nemcsak meggyőzte, de gyakran el is ragadta hallgatóit. Senkinek beszéde alatt nem érezte többször a hallgatóság azt az örömet, amelyet a látás megnyerése után nyújt a világosság. Ez a világosság minden oldalról teljesen földerítette a tárgyat és minden kételyt eloszlatott. Fölvilágosította az értelmet, de egyszersmind a szívet is melegítette. A meggyőződés melege, a tiszta honszeretet értelme és a mi hatást az őszinte egyeneslelkűség, a kedély, az erővel párosult gyöngédség, a lovagiasság, az önzetlenség, a nemes jellem nyilatkozása írásban és beszédben is szükségkép gyakorol, minden alkalommal meghatott mindenkit. S míg mindenekfölött egyszerű, világos akart lenni, az eszmék teljességének, a melyet az értelmességre szükségesnek vélt, olykor a szabatosságot is feláldozván , nem egy tulajdonnal birt előadása, a mely a régi remekírók örök példányaira emlékeztetett. Azoktól vette az eszmék rendezésének világosságát, a bizonyítékok csoportosításának és a tárgyhoz arányosításának művészetét, a kifejezések természetességét, velős tömörítését, takarékosságát s a hang és az irály nemes méltóságát. Szónokaink közül senki sem bírt nagyobb mértékben a lángész kiváltságával, annyiszor fejezni ki az igazságot olyan tökéletes alakban, amelyet minden érintés csak gyöngítene. Mennyi politikai igazságnak adott oly kifejezést, amely azokat mondhatni közmondásokká emelte, alapul vetvén vagy sarkköveknek használván e philosophiai lélek sugallotta közhelyeket okoskodásaihoz. Láttuk, hogy alig volt fegyvere a szónoklatnak, amelylyel ne rendelkezett volna , de ő úgy vélekedett, hogy köztanácskozásokban a logikai fegyver a legillőbb és leghatalmasabb. „Vannak, úgy mond, egy alkalommal, más fegyverek is , de én azokhoz nem értek. Meglehet, hogy ezt az egyet is hibásan forgatom, de használom, mert bizalmam van hozzá.“ Nem is ok nélkül. Mert ha nem is osztozunk abban amit a szónoklat egyéb fegyvereiről állított szerénysége, ellenségei sem tagadhatták, hogy a logika fegyverét, amely soha sem fajult kezében szőrszálhasgató dialektikává, a köztanácskozásokban senki sem használta hatalmasabban. Mindenki meghajolt nagy ítélőtehetsége előtt, amely, midőn valamely ügyet védett is, ítéletet látszott mondani. S e nagy ítélőtehetségnek az eszmék ritka bősége állott rendelkezésére. Én, akinek oly gyakran volt alkalmam oly közelről kisérnem figyelemmel e nagy szellem működését, számtalanszor voltam tanúja, miként teremtek e hatalmas agyban az eszmék , nem mint gondolatcskrák, amelyeket a gondolkodás fejtett ki utóbb, hanem terebély élőfák gyanánt, ágastól, lombostól, teljes kifejlettségekben és nem egyszer mindjárt olyan alakban, amelyen a leggondosabb stylista keze is alig talált volna igazitnivalót. S az író és szónok, valamint az államférfiú hitelét nem kevéssé emelte az a lelkiismeretesség, amelylyel minden állítását többször megfontolta, minden adatnak, amelyet idézett, a forrásokra is visszamenve, mindenkor utána járt mielőtt államiratban vagy csak hírlapi czikkben is, avagy beszédben felhasználta. Mennyivel inkább csodáljátok vala őt, ha hallottátok volna ! mondhatjuk Ciceróval az utókornak. Mert előadását nem kevésbbé emelte nyugodt, nemes, tekintélyes egyénisége, s az a tudat, hogy egy nagy párt, olykor az egész nemzet vezére állt előttünk. Az állam feje, anélkül, hogy kormányon ült volna. Nagy múltja és nagy államférfim tulajdonai, s a bölcseségében és hazafiságában vetett feltétlen bizalom ruházták föl az egyszerű polgárt e rendkívüli, csaknem okctatori hatalommal, amely mellett, ha szerénysége engedi vala, többször elmondhatta volna magáról: a nemzet én vagyok. Tudjuk, hogy ő nem mondotta ezt; tudjuk, hogy ő csak onnan magyarázta nagy befolyását, mivelt oly szerencsés, hogy honfitársai közt sokan vannak vele egy véleményen, vagy hogy ő van olyan véleményen, amelyben sokan osztoznak. Bármint legyen a dolog, ritka szerencse a nemzetre nézve a véleményeke találkozása, de nem kevésbbé ritka adomány, amely csak kiváló vezéri tehetségnek adatott, oly kifejezést tudni adni a véleményeknek, amely azoknak föltétlen elismerést, diadalt szerez. Egy kezében karddal, a másikban mérleggel ábrázolják az igazság istennőjét. A magyar jogfolytonosság hősének adatott megmutatni a világnak, hogy míg a kard mérleg nélkül nem egyéb puszta erőszaknál, a mérleg kard nélkül sem a jog erőtlensége. „Victor sine sangvine“, mondhatjuk róla méltóbb joggal, mint az angol restauratió hőséről, akit erkölcsi tekintetben is annyira felülmúlt. Macaulay az angol forradalom eredményeiről szólván, miután a régi viszályokat említette, amelyek alatt olykor a rend, olykor a szabadság látszott lenni veszendőben, s kormány és municipiumok, végrehajtó és törvényhozó hatalom olyan hatályosan akadályozták egymást, hogy az államnak semmi nyomatéka nem volt, nagy megelégedéssel emeli ki többek közt, hogy most már egyezség van a trón és a parlament közt; az állam újra megjelent az országok sorában; a törvények, amelyek a korlátlan uralmat korlátozzák, szintolyan szentek, mint maga a királyi hatalom; a végrehajtó hatalom a nemzet képviselői nézeteivel egyetértőleg jár el; a fejedelem semmi reformnak nem szegül ellene; a birák függetlensége biztosítva; s minden becsületes és gondolkodó lélekben megvan az a meggyőződés, hogy mindazon javítások létesítésére, amelyekre az alkotmánynak még szüksége van, magában az alkotmányban találhatni föl a kellő eszközöket. Mintha csak a mi nagy erkölcsi harczunk eredményeiről szólana az angol történetbre , nem elég-e a legújabb világeseményekre hivatkoznom, hogy feltüntessem a kiegyezés nemzetközi, mondhatnám, világtörténeti jelentőségét is? S a nagy férfiú, kinek ez eredményeket főleg köszönjük, hazájától, mint Epammondásról írják, a dicsőségen kívül semmi egyebet nem fogadott el. S az ő dicsősége, mint annyi nagy emberé, nem sérti az emberiség lelkiismeretét; szintúgy megérdemli az emberek magasztalását, mint csodálkozását. S ezt a dicsőséget sem kereste soha; az kereste őt fel. ő csak polgári kötelességet vélt teljesíthetni, mikor nagy hazafias érdemeket szerzett. Mi jól ismerte, mi jól jellemezte őt a költő, a midőn irta: Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerülni lehetlen, Régi baráttól is tűrni a néma döfést. S a mit kezdettem fiatalkori lelkesedéssel, Arról hálaimat mondani végnapomon. Mindezekért a dij, amelyet elérni reményem . Vajha kicsiny legyek a nagy haza fesei közt. Tudjuk, milyen aggodalomban voltak a koronázás napjaiban a magasabb körök, hogy kifejezést találjanak irányában a hálás elismerésnek. De ő az egyszerű polgár czíménél nem ismert, nem keresett nagyobbat, s vagyonnal és érdemjelekkel csak megkínálni is sértésnek tartották volna jellemére. Egy kis emléket, ő felségeik, a király és királyasszonyunk arczképeivel, sem fogadott el, nehogy fölkeltse az irigységet. Hiszen negyven éves feddhetetlen közpályája mellett sem kerülhette ki ő se a gyanúsítást. S ha elfogadja az emléket, némi látszattal mondhatták volna, hogy mégsem járt el önzéstelenül, mert bármilyen egyszerű az arczkép, bizonyára sokat ér kerete. Alkotását, és nem személyét, kívánta megóvni a rágalomtól; habár hírnevét is, egyetlen keresményét a hosszas életpályán, méltán védte a szennytől. „Ő felsége — monda elvégre Deák a minisztereknek, akik vele ez ügyben értekeztek, — valószínűleg túlél engem. Ha meghalok, mondja el síromon, hogy Deák Ferencz becsületes ember volt. Ezt kérem jutalmul !“ Tehát az egyszerű polgár czíme, s az az ambitió, hogy becsületes embernek tartassák. Mily szerény igények , mondja a köznapi ész, amelynek a becsületes emberről nincs magasabb fogalma, mint hogy senkinek nem árt, és talán a tíz parancsolatot is megtartja. Hány becsületes ember van! hallottuk mondani. De, tisztelt közönség, ember még több van, és mégis egy Goethével kellett Napóleonnak a nagy Németországban találkoznia, hogy elmondhassa: „Íme egy ember!“ S ami a becsületességet illeti: a történelemben egy Washingtonnal kellett Byronnak találkoznia, hogy, amint szép költeményében írja, a nagyok szemlélésében kifáradt szeme megnyugodhassék ! Demokratikus kárörömmel hallottuk és halljuk ma is emlegetni, még olyan férfiak részéről is, akik Deák politikáját kárhoztatták, hogy e köztársasági erényű polgár részére a monarchiának nem volt jutalma! És pedig még sincsen így, tisztelt közönség. Volt egy jutalom, amelyet Deák Ferencz elfogadott, jutalom, amelyet, azon kívül, amit saját öntudata nyújtott, mindennél többre becsült, mert olyan kincs volt, amely nemzetének