Ellenőr, 1877. március (9. évfolyam, 59-89. szám)
1877-03-01 / 59. szám
kánus államférfi és tudós, Castelar Emil tollából e czím alatt: „Köztársasági mozgalmak Európában“. Idő- és alkalomszerűnek véltük átvenni e ragyogó költői tollal és valódi republikánus lelkesültséggel irt fejtegetésekből azt a részt, mely a nevelésügy halhatatlan emlékű reformátorára, Pestalozzira vonatkozik. E nagy férfiú emléke a nevelésügy barátainál a napokban úgyis felújult, minthogy az idei február 17-én ünnepelték meg halálának 50-ik évfordulóját. Oly férfiú, kiről századunk egyik legnagyobb republikánusa, legtudósabb és legszellemdúsabb embere oly valódi elragadtatással ir, megérdemli, hogy emlékének pár hasábot e lapokban is szenteljünk. Miután Castelar ismertette röviden ama fontos befolyást, melyet a többek között a De Foe Dániel, Rousseau és Basedow működése az újabbkori neveléstan fejlődésére gyakorolt, így folytatja elmélkedését. A lendület, amelyet az újkori nevelés De Foe Dániel és Rousseau művei s Basedow fáradozásai által vett, igen termékeny volt úgy könyvekben, mint tervekben, melyek mind oda irányultak, hogy a gyermekek nevelését előmozdítsák s őket a szabadság eszméjéhez szoktassák. Salzmann hősiesen küzdött az uj eszmék mellett. Bár pap volt, hatalmas ékesszólással és meggyőződéssel dörgött a szűk látkört orthodox nevelés ellen, mely a fiatalság józan értelmét a hagyományok terhe alá görnyeszti, emlékezetét a biblia számtalan versével halmozza el, és jellemét oly vallásos szertartásokkal rontja meg, melyeknek a vallással és az élettel semmi közük. Campe, De Foe utánzója, megmenti a nevelést attól az érzelgősségtől, mely Salzmannál mutatkozott. Ő a költészet ellen fordul s azt a nap világánál gyújtott lámpának nevezi és azt kívánja, hogy az ember a maga jogaiban, erejében és a természet fölötti hatalmában éppen ily erősen bizzék, mint Robinson Crusoe. Az a férfiú, akiben az említett nagy nevelésügyi forradalom leginkább megtestesülve látszik, a halhatalan Pestalozzi volt. Fichte, a német nemzethez intézett szózatában, népének újjáteremtő iskolájául e szentnek a rendszerét mutatta be. És valóban senki sem tudta oly biztosan felismerni amaz egyéni képességeket, amelyek az embernél minden egyes korban uralkodni szoktak, és senki sem látta oly tisztán azt az utat, melyen ama képességekhez a leghamarább eljutni, azokat mindennapi gyakorlás által fejleszteni s a tudományok fényével megvilágítani lehet. Ha olyankor, mikor az emberben még az érzelem a túlnyomó — abban a korban, mikor leginkább ragaszkodik a természethez és otthonához, az értelmet neveljük; és ha fiatal korában, olyankor mikor a képzelem uralkodik fölötte — mikor a vér hevessége és a lélek nyugtalankodása szenvedélyre és küzdelemre tüzeli őt és szembeszállásra mindennel, a mi környezi, mert érezi annak szükségét, hogy külön világot teremtsen magának — ha e válságos időben a józan gondolkozást neveljük benne, s végre, ha olyankor, mikor a józan gondolkozás kora elérkezett s azzal nem ritkán az élet keserű gyümölcsei is; mikor a virágok elhervadtak és a lepkék nem csapongnak többé kerültök, ha ilyenkor az érzelmeket és a képzelő tehetséget igyekszünk nála fejleszteni, az emberből valami mesterséges lényt alkotunk a nélkül, hogy sikerült volna leigáznunk benne a hozzáférhetetlen, taníthatatlan és titokszerű természetet. Valamint a gyümölcsök előbb magvak, csirák és virágok, éppen úgy az eszméknek is érzelmeknek, benyomásoknak és sejtelmeknek kellett lenniök, mielőtt feltétlenül biztos ismeretekké válhattak volna. És ha a gyermekben a gyermeket és nem a férfit neveljük, és ha a gyermekek képességeit a kezek ügyébe eső jelképek s oly elbeszélések által fejlesztjük, melyek nekik tetszenek és felüdítik őket, saját egyéni lelkeikben biztosan elültethetjük az összemberiség lelkének csiráit. Ki az, ki a gyermeket igazán az emberiségben és az emberiségnek neveli ? Ki van felruházva ez isteni küldetéssel ? Az anya. (5 az a próféta, ki előre látja a jövő életet, az a Sibylla, kinek ajkairól a mindenttudó szellem titkai hangzanak felénk, az a bűvész, ki képzelmünket édes és magasztos legendákkal tölti be, és az a papnő, ki öntudatunkat a végtelenség birodalmába emeli fel. Attól a pillanattól kezdve, midőn gyermekét szive alatt érzi, úgy tűnik föl, mintha a természet és világszellem fölfedezte volna magát esze és szive előtt, hogy segítségére legyen isteni kötelességének teljesítésében, és így összes érzelmét, eszméit és gondolatait mintegy beleoltja gyermekébe, mint ahogy a madár szokta összeszőni mindazon különböző tárgyakat, melyeket a mezőkön talál, hogy szeretett kicsinyjeinek puha és nyugalmas fészket készíthessen. Az anya ösztönszerűleg ismeri az egészség ama törvényeit, melyek segélyével gyermekét a világ mostohaságai ellen megvédheti; azt az orvosságot, melylyel annak állandó testi fogyatkozásait gyöngítheti; azokat az erkölcsi elveket, amelyek őt az élet küzdelmei közepett gyámolítani és fenntartani fogják; azt az irodalmat, mely napjait derültekké fogja tenni, s végül azt a vallást is, mely őt a többi teremtett dolgoknál magasabb lénynyé teendi, s mely őt a Végtelenség kebelébe fogja vezérelni. Az anya lelkében és eszében éppen úgy van meg mindaz, mire a gyermeknek korai éveiben szüksége lehet, mint kebelében annak egyetlen valódi tápláléka. „Változtassuk anyává az iskolát“ — ez volt Pestalozzi gondolata. Ily ember csakis köztársaságban születhetett, élhetett és nevekedhetett. A köztársasági városok voltak azok, melyek az emberiség nevelésére és oktatására legtöbbet tettek. Ha végig tekintünk a történelem minden korán, úgy fogjuk találni, hogy az emberiséget ama városok tanították s képezték azzá, ami lett. Minden egyes város elhozta kincsét az emberiség közös kincstárába. Athéné a maga szobrait, Róma törvényeit, Flórencz a renaissance-kor művészetét, Genua a kereskedelem számára a váltót, Velencze az iránytűt, Palermo a távcsőt, Strassburg a könyvnyomtatást — és valamennyi az eszmét. A modern nemzetek sohasem jutottak volna el a tökéletesedés jelenlegi magas fokára, ha a gondviselés ez apró köztársaságokat — megannyi jószemecskék gyanánt — közéjök szét nem hinti. Francziaországnak összes szellemi mozgalmai a XVI. században kárba vesznek vala, ha nincs Genf, mely Calvint magába fogadja. Angolország is talán könnyen a katholikus reactio kezei közé esett volna, mint a Stuartok hűbéres birtoka, ha Németalföld meg nem szüli az Orániai uralkodó családot. S Németország szellemi életére sok elhatározó befolyást gyakoroltak Svájcz republikánus városai s különösen Zürich. Ott élt Fichte és Schelling; ott itt Klopstock és Gessner; ott alkotott Lavater bizonyos szellemi kört, a szellemijigyupontnak egy nemét, a honnan sok fénysugár lövelt szét; ott nevelkedett Pestalozzi is. Ámde legelső iskoláját a Vierwaldstätti tó partján alapította. Oly gyönyörű táj az, melynek képe mindig szemeink előtt áll s nagyszerűsége sohasem enyészik el emlékezetünkből. Ha egyszer láttuk, soha sem feledjük el többé. Legszélsőbb északi pontján Luzern városa terül el góth ízlésű tornyaival, festett hídjaival, melyek alatt a Saar folyócska hömpölygeti zöldes hullámú vizét; egyik felől a zord, meredek Pilatus emelkedik, mély sziklavölgyektől megszokgatva, mintha ridegsége csakis romboló viharoknak adhatna életet; átellenben pedig a csöndes, békés Righi tornyosul ég felé, csúcsán és oldalain kertekkel és nyaralókkal borítva, mint Olaszországnak Horácz vagy Virgil által megénekelt valamelyik hegy csúcsa ; e két óriás közt, roppant gyémántokból alkotott színkörhöz hasonlóan ott emelkedik a háttérben a Felföld (Oberland) hegyláncra, mely örökös havának kristálytisztaságával fogja fel és veri vissza a nap sugarait; a távolban pedig az öblökkel s kikötőkkel csipkézett s városokkal és falvakkal szegélyezett sima tükröt tó, melynek partjain a helységek üde zöld ligetek és az Alpok fenyvesei közt feküsznek szétszórtan. Csodás, leírhatatlan látvány, melyhez hasonlót hiába keresnénk e földtekén, mert oly kis helyen oly nagyszerű ellentétek másutt sehol sincsenek, és sehol sincs a szép és magasztos egymással oly közeli szomszédságban. És midőn a tó vizének égszinüi felületén tova sikamlunk és a nyájak kolompolását a pásztorok énekével s az evezők kiáltását a falu harangjának csengő-bongó hangjai által fölvert viszhangokkal összevegyülni halljuk, képzelmünk ama korba vezérel vissza bennünket, mikor azok a parasztok és csónakosok, e sok nagyszerűség által lelkesedésre ragadtatva, megesküdtek, hogy a függetlenséget kivívják, a népuralmat és köztársaságot megalapítják. És Teli Vilmos vezérlete alatt meg is alapították úgy, hogy ma is elevenebb az, mint a minket itt környező élet, nagyobbszerü, mint az Alpok körültünk és költőibb, mint e páratlan tó, mert a Teli Vilmos keze a természet nagy csodái fölé a népszabadságnak még nagyobbszerü csodáit helyezte oda. E tündében szép tájakon süvöltött végig az 1798-ik évi háború, iszonyatot és pusztulást hagyva mindenütt maga után. Szeptember havában történt. A francziák egységes alkotmányt akartak behozni, melyet azonban a szövetséges kantonok nem fogadtak el. Hatalmas ellenállást szerveztek. Az egyszerű föld népe összesereglett, hogy szabadságát és jogait megvédje, mint az Alpok sasai védik fészkeiket és fiaikat, hanem a francziák kérlelhetetlenek voltak. Egy negyede azoknak, kik útjukat el akarták állni, halva maradt a csatatérében; a többiek elmenekültek és az erdőkben szerteszéledtek. A holttestek közt 200 nőt és 25 gyermeket találtak. A templomot megszentségtelenítették, oltárait vérrel festették be s boltozatait puskalövésekkel rongálták meg. Hetvenöt hazafit, akik oda menekültek, barbár módra legyilkoltak. A lelkészt, ki éppen misét mondott, az oltár lábainál lőtték le. A várost kirabolták és a külvárosokban 580 házat hamuvá égettek. E pusztulás közepette, a katasztrófa után 15 nappal, október havában jelent meg Pestalozzi ama füstölgő romhalmazok között. Szive épen úgy tele volt keserűséggel, mint a táj körülötte. S valóban e környék állapota roszabb már nem is lehetett volna. A falvak úgy szét voltak dúlva, mintha Attila járt volna ott; az élőfákból állott erdők megszenesedett csonka törzsekből álló erdőkké változtak át; a tanyák és műhelyek tökéletesen tönkre voltak téve; a házi állatok nyájai fölemésztve, vagy szétugrasztva; elhagyatottság és pusztaság mindenütt, mert a lakosok elmenekültek a végromlás e sötét helyéről; a templom kirabolva és megfertőztetve; a halottak temetetlenül rothadtak el a mezőkön, oda gyűjtve a környék ragadozó állatait. Ott, az egyik félig lerombolt épületben, a melynek falai kormosak voltak a füsttől, ajtói és ablakai teljesen hiányoztak és padozatán még párolgott a vér — oda gyűjté össze Pestalozzi a sápadt, éhes és beteg gyermekeket, kik fedve voltak sebhelyekkel s rongyaikban reszkettek a hidegtől és a félelemtől. Azonban ez a férfi olyan volt, mint Jézus, ki örült a gyermekek társaságának, ha tiszta szemeikbe nézhetett s élvezhette ártatlan mosolygásukat, fürkészhette apró, vézna testeikben a jövendő férfiát s azt a jövő világot, melyet e férfi fog teremteni — és egy anyáéhoz hasonló teljes odaadással csüngött a gyermekdedségen és gyermeki ártatlanságon. Olasz származású lévén, lelke magában foglalá az olaszországi Alpok tájain mutatkozó ellentéteket, hol az Éjszak egyszerű harasztjai a Dél narancsvirágaival vegyülnek össze. Nyelvére s értelmi fejlettségére, valamint szülőhelyére nézve is, minthogy Zürichben született, német volt; de szintén születésénél s meggyőződésénél fogva köztársasági érzelmű, forradalmár és njitó vala, ki örökösen harczban állt az arisztokraczia előjogaival s mindenkor buzgó hirdetője volt az egyenlőség humánus elvének; forrón szerető anya által neveltetvén fel, kinek oldalánál gyermekéveit töltötte, anyja finom nőies lelkének és szellemének nagy részét beleoltotta; kora ifjúságában vévén nőül egy gazdag árva leányt, annak összes vagyonát jótékony czélokra áldozta; kedvezőtlen viszonyai közt pedig atyja házának két öreg nőcselédje által, kik őt anyaként szerették, ápoltatván és tartatván fenn — igy bolyongott e második üdvözítő helységről-helységre, fölkeresve a szegényeket és tudatlanokat, nevelve és gyámolitva őket, örökbe fogadva árvákat s szükség esetén koldulva is az éhezők számára: bölcs volt tényeiben, költő az életben, isteni és halhatatlan gyermeke az örökszép természetnek. Nem volt ő tudós. Könyve a mindenség vala. Nincs az a nyomtatott betű, mely az arany fényben ragyogó csillagokhoz hasonlíthatna. Nincs az a rideg papirlapok szemfedőjébe burkolt költészet, a mely az Alpok költészetéhez volna fogható, midőn ezüst csúcsaikat a fölkelő’nap üdvözlő sugarai, vagy pedig az esthajnal rózsás viszfénye arany színnel vonják be. Nincs oly nagy, nincsen oly mélységes értelmű könyv, mint az ember öntudata, s nincs oly finom vagy oly gyöngéd költészet, mint a szívé, midőn a szerencsétlenek iránt rokonszenvet érez. Egyesíteni őket oly iskolában, mely szeretetteljes legyen, mint egy anyagondos, mint a a gondviselés és szent, mint a templom; mindjárt eleinte elkülöníteni őket minden oly mesterséges kinyilatkoztatástól, amely nem a lelkiismeretből és a mindenségből azért k tan.zik ; megsemmisíteni bennük a kiváltságosság minden érzetét s a kaszt-uralom minden hagyományát és eszméit; tág mezőt nyitni minden egyes lélek számára, hogy rendeltetését betölthesse ; kötelezni némelyeket arra, hogy másoknak oktatóivá, tanítóivá legyenek s mindnyájat kötelezni arra, hogy eszméiket, gondolataikat egymással kölcsönösen közöljék, miként a csillagok közlik egymással fényöket a végtelenségen át; munkára bírni őket tavaszszal és nyárban, hogy magot vessenek, virágokat ültessenek, arassanak és gyűjtsenek, s télen a műhelyekbe járjanak dolgozni s gyakorolni magukat ama kézi mesterségekben, a melyek által a munka mindenféle bajával és javával megismerkedhetnek; megtanitni őket, hogy karban zengedezzenek hála-énekeket a mindenhatónak s dicsőítő dalokat a honnak és szabadságnak; oda képezni őket, hogy a kert földjéből s az elhullott fadarabokból előbb iskoláik, aztán a falu, később a kanton s végre Európa és az egész világ képének körvonalait kiformálják; fogalmat szerezni nekik a számokról és elnevezésekről, először csak jelek vagy jelképek által, míg elméjök oda fejlődik, hogy az eszméket és fogalmakat meghatározni és osztályozni tudják ; emlékeztetni őket, hogy azért élnek a természetben, hogy azt széppé tegyék, a társadalomban, hogy használjanak és az isten kezében, hogy őt utánozzák s müveiben kövessék, mindezt megkisérleni, sőt meg is tenni, csupán a jót mivelni akarván ösztöne által vezéreltetve, csupán az igazságot tartva czél gyanánt szem előtt s nem várva, nem remélve azért egyebet, mint az öntudat nyujtotta lelki megelégedést vagy talán egy sort a világtörténelem könyvében, ily módon s ennyire átalakítani magát és mindent maga körül annyit jelent, mint — egyetlen szóval elmondva — egy új társadalmi világ csiráját ültetni el és így Pestalozzi valóban megérdemli a hálás emberiség megemlékezését és soha el nem enyésző helyeslését. Mint minden rendkívüli ember, úgy ő is rendkívüli szerencsétlenségeknek volt áldozata. A katolikusok elűzték őt kantonjaikból, mert protestáns származású volt; a protestánsok meg a vallás elhanyagolásával vádolták őt. Híres, tudós emberek kigúnyolták és megvetették csekély tudományáért. Saját tanítványai hálátlanok voltak iránta, éppen mint az Üdvözítő iránt a magáéi. A szenteskedő reactió, mely a császárság alatt és e sajátságos XIX. század első éveiben kezdődött, megtámadta, ostrom alá vette és fojtogatni kezdette őt. A nagy Michelet írta le utánozhatatlan szépségű styljában e nagy szellem utolsó napjait. A theokraticus reactió zsarnokságát és az álszenteskedők támadásait nem bírván tovább kiállani, Yverdunben alapított utolsó tanintézetéből a Jura-hegységbe menekült, hogy egyedül éljen ott öntudatával, Istennel és a természettel, azzal a titokszerű szentháromsággal , melynek egész életét áldozatul hozta. Egy napon, mikor már nyolcvan évesnél idősebb volt, ismét leszállt a hegyek közül ama kis tanintézetbe, melyet ő a maga eszméi és rendszere szerint alapított. A mindkét nemű gyermekek, kik uj lelkeket, uj szellemüket e férfi eszméinek köszönhették, elébe siettek fogadására, himnuszokat zengedezve és szent áldásáért csengve. Az egyik gyermek szép cserkoszorút adott át neki. Nem őt illeti meg a koszorú, mondá Pestalozzi, hanem az ártatlanságot, mely az egyetlen szent dolog e földön. Pedig nem, ez nem igaz. Létezik valami szentebb is az ártatlanságnál, valami magasztosabb, mint a paradicsom, ezen a világon. Ez pedig ama férfiú, ki ismerte az élet minden csábjait, de megveté azokat, hogy magát az emberiség imádásának szentelhesse ; ki az igazságot tette vallásává, a jótékonyságot szeretetévé, a jogot és méltányosságot egyetlen életelvévé s az elnyomottakat tette vágyainak és gondolatainak egyedüli tárgyaivá. Ez az, mi szentebb és istenibb a világtörténelemben. Azok az emberek, kiknek életpályája olyan, mint e férfié volt, szenvedhetnek az életben és halálban sokat, de csak azért szenvednek, mert a gondviselés azt akarja, hogy a korszakok egymást követő sorozatában éppen azok legyenek, mint testvérszellemeik . Vértanuk és Üdvözítők! Sámi Lajos. TÁRCZA. A KORMÁNYELNÖK. IRTA ANTHONY TROLLOPE. ELSŐ KÖTET. — Ön nem szereti a herczegnőt? kérdé Mrs. Hupperton. — Oh igen, szeretem. Szeszélyes, nagyon, és senki sem tudhatja, mi lesz a legközelebbi bogara. Mindig érzi az ember, hogy előbb-utóbb csinálni fog valamit, ami ámulatba ejti a világot. — Volt egyszer valami furcsa história — nemde? kérdé Mrs. Dick. — Sohasem hittem benne, mondá Roby. Valami kedveséről beszéltek, mikor még leány volt. Elment volt Svájczba. De a herczeg, — akkor Mr. Palliser volt, — csakhamar utána ment, s minden rendbe jött. — Mikor a hölgyek herczegnőkké lesznek, akkor rendbe jön minden, ugye? mondá Mrs. Happerton. Mrs. Happerton mellett a másik oldalon ült Mr. Wharton, teljesen képtelen lévén beszélni bal szomszédjával a titkár nejével? Az idősb Mrs. Robynak magának sem volt sok mondanivalója, és Wharton az egész ebéd alatt gyötrelemben volt. Elhatározta volt, hogy semminemű benső viszony ne legyen leánya és Lopez Ferdinánd közt — és ime ott beszélgetnek egyre tulajdon szemei előtt, láthatóbb jeleivel az egymást megértésnek, mint bármelyik más pár az asztal körül. S mégsem volt igaz oka a panaszra akármelyikök ellen is. Ha két ember együtt ebédel egy házban, természetesen megtörténhetik, hogy egymás mellé kerülnek. S ha egymás mellett ülnek ebédnél, beszélgetniük kell egymással. Senki sem vádolhatta Emilyt kaczérsággal. De merészen kijelentette volt atyjának, hogy szereti ezt az embert, és ime ott beszélgete vele! Nem jobb volna-e fölhagyni minden további bajoskodással, és nőül adni őt ehhez az emberhez ? Előbbutóbb csak az lesz belőle. Az emeleten két társalgóterem volt, egymásba nyíló, de különválasztva. Emily, ebéd után, a hátsó szobába menekült, kerülve Lady Austace és Mrs. Leslie áradozó érzeményeit és kétértelmű erkölcsi nézeteit, és Lopez Ferdinánd utána jött ide. Mr. Wharton az első szobában volt, s bár, mikor belépett, lopva körültekintett leánya után, röstellt volna körüljárkálni, hogy vigyázzon rá. Voltak a hátsó szobában mások is. — Dick és Monogram egymás mellett álltak, s az idősb Mrs. Roby egy sarokban ült, — úgy semmi különös nem volt a két szerelmes helyzetében. — Való-e, hogy száműzve vagyok a Manchester Squareről? kérdé Lopez. — Papa száműzte önt? — Ezt szeretném kegyedtől megtudni. — Tudom, hogy ön beszélt vele, Lopez úr. — Igen. Beszéltem. — S önnek legjobban kell tudni, hogy mit mondott. — Kegyed előtt talán nyíltabban szólott, mint előttem. — Nem hiszem. Papa, mikor valami mondani valója van, rendesen nyíltan megmondja. Hanem azt hiszem, hogy valóban száműzni akarta önt. Nem tudom, miért ne mondanám meg önnek az igazat. — Én sem tudom. — Azt hiszem, ő száműzni akarta önt. — És kegyed ? — Én engedelmeskedni fogok neki mindenben— amennyire tudok. — Tehát kegyed is száműz ? — Azt sem mondtam. De ha papa azt mondja, hogy önnek nem szabad odajönni, én természetesen nem hívhatom önt. — De itt láthatom kegyedet? — Lopez úr, nem akarok hallani bizonyos kérdéseket — nem. — Kegyed tudja, hogy miért kérdezem ezt. Tudja, hogy kegyed nekem mindenem a világon. A leány, ezt hallva, némán állt egy perczig, s azután felelet nélkül átment a másik szobába. Majdnem szégyenlette magát, hogy visszautasítás nélkül hallgatta szavait, az atyjával való találkozás után, és e szavak mégis gyönyörrel töltötték el szívét. Lopez még sohasem vallotta meg szerelmét nyíltan, bár őt atyja kérdéses vallomásra bírták. Nagyon jól érezte magában, hogy az az ember az egyetlen lény volt és lesz mindig, akit jobban szeret mindenkinél. Sorsa atyja kezében van. Ha ő boldogtalanná akarja tenni leányát, tegye. De egyben megállapodott a leány. Nem fog titkolózni. A külvilágnak e tárgyban nincs mit mondania. De atyja előtt nem fogja megkísérteni az igazság elrejtését. Nem fog tőle követelni semmit. Atyja már mondta neki, hogy Lopez visszautasítandó, s nem adott erre más okot, mint azt, hogy nincsenek angol rokonai. Nem fog többé okot sem kivánni. De meg fogja értetni atyjával, hogy bár engedelmeskedik neki, tekintélye gyakorlását zsarnokinak és észszerűtlennek tartja. Legkorábban elmentek a házból, s együtt mentek a sarkon túl a Squarere. — Milyen roppant közönséges nép ! mondá Mr. Wharton, mihelyt a lépcső aljára értik. — Némelyik az volt, mondá Emily, kivételt tartva fenn magában. — Szavamra, nem tudom, hol tegyek kivételt. Nem értem, hogy ugyan mi szüksége van valakinek arra, hogy megismerjen egy olyan személyt, mint Lóri Mongrober. Mit hoz a társaságba ? — Czimet. — De hát mit ér az magának. Az egy arczátlan goromba ember. — Papa na igen erősen beszél. — Meg sí a Lady Eustace! Jóságos ég ! hát azt mondjál nekem, hogy az a teremtés egy tisztességes hölgy? Most ajtajukhoz értek, s míg ez kinyílott, s mialatt fölmentet a társalgóba, semmit sem szóltak. De ott Emmy elkezdte : — Hát ugyan miért megy papa Hariet néniékhez ? Nem szereti őket ? — Egyiké se szerettem ma. — Hát mért megy oda? Nem szereti Harriet nénit. Nem szereti Dick bácsit. Nem szereti Mr. Lopezt. — Nem bizony. — Nem is tudom, kit szeret. — Szeretőn Fletcher Arthurt. — Minek mondja ezt nekem, papa. — Kérdezesz s én felelek. Szeretem Fleischer Arthurt, mert gentleman — mert a magam osztályabeli gentleman; mert dolgozik; mert tudok róla mindent, úgy hogy bizonyos vagyok felőle ; mert tisztességes apja, anyja volt; mert bizonyosan tudom, hogy sem bolondot sem szemtelenséget nem mond a szemem közé. Nem fog előttem arról beszélni, hogy mint hajtja a postalovakat, mint az a bolondos baronet, s nem fogja megmondani valamennyi borának az árát, mint a te nagybátyád. (Lopez Ferdinánd sem, gondolá Emily.) De minden ilyen dologban, gyermekem, fő az, hogy az emberek egymáshoz valók legyenek. Csupán azért említettem egy fiatal embert, hogy meggyőzzelek arról, hogy tudok rokonszenvezni nem saját korombeliekkel is. De ma este senki sem volt ott hozzám való, vagy reményem, hozzád való is. Az a Roby egy fecsegő szamár, Hogy egy ilyen ember mikép lehet hasznára valamely kormánynak, azt nem értem. Hupperton volt a legjobb, de mit tudott mondani ? Mindig azt tartottam, hogy nagyon kevés ész kell ahhoz, hogy az ember a Cityben vagyont szerezzen. — Ilyen hangulatban ment feküdni Mr. Wharton, de Lopez Ferdinándról egy szót sem szóltak. XI. FEJEZET. Carlton Terrace. Lady Glen — mint a politikai körökben sokan még most is nevezték a herczegnőt — bizonynyal jól végezte feladatát. Még nem vitte ki tervét teljesen, — mert ehhez ki kellett volna békítenie férjét bizonyos túlságosan rendkívüli költekezéssel, s határozott szentesítést nyernie a birtokelsajátításra és valószínű eladásra. Sohasem tudta erre megtalálni az alkalmas pillanatot, mert minden bátorsága mellett is, szíve mélyén egészséges félelem rejlett férjének nyugodt hatalma előtt. Nem tudta magát rászánni, hogy előálljon javaslatával, — de majdnem úgy cselekedett, mintha már megnyerte volna a helybenhagyást. Háza mindig duslakodott virágokban. A számlát természetesen el fogják küldeni , — s ő, mikor látja a ritka növényeket, s hogy az egész helyiség egy üde virágos kertté van átváltozva, csak tudhatja, hogy el fogják hozni a számlát. S mikor látja, hogy főherczegi ebéd van minden héten, s majdnem fejedelmi fogadás hetenkint kétszer, lakomával együtt; mikor kérdik tőle, hogy meg szabad-e venni azt a pompás pár aranypert, a melyhez hasonló kedves két állat még sohasem lépdelt London utcáin, — természetesen tudnia kell, hogy lesz számla is. Talán jobb is így, mint egyenes javaslatot tenni. Június elején tehát arról beszélt, hogy hívjanak vendégeket a Gatherum Castleba. — Hát Gatherumba akarsz menni augusztusban? kérdé a herczeg,meglepetten. Mert neje gyűlölte azt a helyet, s alig akart ott tölteni tíz napot is karácsonykor. — Azt hiszem, meg kellene te,lill mondá a herczegnő ünnepélyesen. Most nem lehet arra nézni, hogy mit szeret az ember. — Miért nem ? — Csak nem mehetsz, mostani állásodban, olyan szűk helyre, mint Matching. Olyan sok ember van, akit meg kell vendégelned! Két-három külföldi követ is lejön hozzád egy kis időre. — De Matchingban mindig elég tágas helyünk volt. — De nem voltál mindig kormányelnök. Az olyan ház, mint Gatherum, csakis ilyen időre való. A herczeg egy pillanatig hallgatott és gondolkozott, s azután szó nélkül beleegyezett. Nejének alkalmasint igaza van. Gyönyörű óriási épület az, s valaki mondta is, hogy Omnium herczegnek olyan palotában kellene laknia. Ha valamikor kell, akkor most kell. Nejének ebben igaza van. — Jól van. Nohát menjünk oda. — Majd elintézem én. — Locockkal, mondá a herczegnő. Locock a házi gondnok volt. — Emlékszem, mondá a herczeg, s különösen nyájas kifejezéssel mosolygott, mely néha feltűnt rendesen kifejezéstelen arczán, — emlékszem, hogy egyszer egy miniszterelnök fölszólalt fizetése miatt, mondván, hogy állása több költséget ró reá, mint a mennyit dija megbír. Azt kezdem hinni, hogy én ugyanezt fogom tapasztalni. — Kellemetlen ez neked? — Nem, Cora. — nem az, mert különben meg nem engedném. De azt hiszem, hogy határt lehetne szabni. Senki sem elég gazdag a tékozlásra. Bár pazarolni készültek a herczegnő saját vagyonát, a legközelebbi tíz évben még sokkal nagyobb mértékben is, mint a herczegnő szándékozott: nem kell hozzányúlniok a Palliser-birtokhoz. Ezt a herczegnő jól tudta. S a pazarlás mind csak férje dicsőségéért történik, hogy megtarthassa állását, mint népszerű kormányelnök. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy megmondja neki mindezt. De ez a gondolat arczába kergette a vért. Eddig még sohasem czélzott beszéd közben saját vagyonára. — Természetes, hogy pénzt költünk, mondá. Ha azt akarod, hogy én adjam, szívesen adom. A herczeg ránézett nejére, s mindent leolvasott arczáról. — Tudja isten, mondá, — jogod van hozzá, ha tetszik. — A te kedvedért! A herczeg lehajolt hozzá, megcsókolta kétszer, s tetszésére bízta vendégségei rendezését. A herczegnő ezután még csak örült, hogy nem tett egyenes javaslatot, tudván, hogy most mindent megtehet, ami neki tetszik. (17. folytatás következik.) Klapka György úrhoz a török szolgálatba felajánlkozott magyarok ügyében Bedif pasa a következő levelet intézte: Konstantinápoly, febr. 20. 1877. Tábornok úr! Nagy örömmel s mély elégtétellel volt szerencsém venni Excellentiádnak e hó 15-én kelt levelét, mely tudatja velem, hogy nagy számú volt magyar tiszt és katona kívánja fölajánlani szolgálatát a császári ottomán hadseregnek. Eltelve az öröm s elégtétel érzetével a nemes magyar nemzet sympathiájának ez újabb nyilatkozása fölött, kérem Excládat, adja át ez uraknak a legbensőbb köszönet kifejezését, úgy magam, mint a császári ottomán hadsereg nevében, mely ennek emlékét örökké meg fogja őrizni. Sajnálattal jelentem azonban excládnak, hogy az én osztályom jelenleg nem veheti igénybe e tiszt urak szolgálatkészségét s nem oszthatja be a császári hadsereg ezredeibe és zászlóaljaiba, miután kereteink teljesen ki vannak egészítve s a török nyelvben való járatlanság úgy mi ránk, mint ez urakra nézve akadályul szolgálhatna. Fölösleges biztosítnom excládat, hogy azonnal, mihelyest a császári kormány idegen légió alakítására határozza el magát, a magyar tisztek elsősorban fognak tekintetbe jönni. Fogadja tábornok úr legmélyebb tiszteletem őszinte kifejezését. Bedis: Egy horvát hang a kiegyezésről: A zágrábi „ Obzoral e sok tekintetben jeles természetű újság, azt írja, hogy a horvátok a mai kiegyezésben azért nem vettek élénkebb részt, mivel az önálló vámterület s az önálló magyar bank eszméje elejtetvén, melyeknek megállapítása Horvátországra nézve a legnagyobb hátránynyal járt volna, a megkötött egyezség Horvátországot csak annyiban illeti, hogy két kis fiókot kapjon, ami által Horvátország nemzetgazdasági érdekei meg lesznek mentve. Az új kiegyezés által a németek s a magyarok közötti barátság meg Ibsén ingatva, s a Tisza és Lasser-kabinet állása is meguberittelvén: ez elég politikai profit Horvátországra s a monarchia többi szláv tartományaira nézve; s ha még hozzá veszszük, hogy a hit a jelenlegi rendszerben is megingattatott, oly előny a birodalom szláv országaira s Horvátországra nézve, mely utóbbinak minden jelentékenyebb szereplése nélkül vivatott ki. (A jeles természetű „Obzor“nak merjük megjósolni, hogy kellemes számításában rendkívül csalódni méltóztatik , s csak nagyon is hamar fogja tapasztalni, hogy a monarchia két vezér nemzete nem fog az obzorfajtájú szlávok javára megbomlani. Szerk.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése február 28-án. Elnök : Ghyczy Kálmán. Jegyzők : Horváth Gyula, Gulner Gyula, Orbán Balázs. A kormány részéről jelen vannak : Tisza Kálmán, Perczel Béla, Péchy Tamás, Trefort Ágoston, Szende Béla, Bedekovics Kálmán. Az ülés kezdődik i. e. 10 órakor. Elnök a múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után bemutatja a belügyminiszter átiratát, melyben tudósítja a házat, hogy I. Ferencz császár és király halálának évfordulója alkalmából a szokásos ünnepélyes isteni tisztelet a várbeli helyőrségi templomban. évi márczius 2-án lesz. A ház tudomásul veszi. Bemutatja továbbá a következő kérvényeket: Somogy megye közönsége, úgy a közigazgatási hatóság előtt tett hamis tanuzást, valamint a közigazgatási hatóságok által lezálogolt tárgyak elsikkasztásával elkövetett zártöréseket a készülőben levő bünfenyítő codexben a bűntények sorába való fölvételét kéri. Nyitra megye közönsége az iránt kérvényez, hogy a magyar szent korona területén minden népiskolában az anyanyelv mellett az ország nyelve is mint kötelezett tantárgy taníttassák és Magyarországon a magyar nyelv tudása nélkül néptanítónak senki se képesittessék; Szeged város adóieltatás iránt folyamodik; Bor Irma az édes atyja által 1849-ben a honvédség részére kiszolgáltatott 25 köböl búzának megtérítését kéri, végre a bellyei rom. kath. hitközség megbízottai Schultz János elhalt tanító özvegye számára való nyugdijszedés ellen folyamodnak. Mindezen kérvényeket a kérvényi bizottság veszi át. Lenk Sándor, a jákóhalmi kerületben megválasztott országos képviselő bemutatja megbízólevelét. Az állandó bizottsághoz utasította a ház. Az interpellációs könyvbe Csatár Zsigmond jegyzett be egy interpellációt a földmivelés- iparés kereskedelmi miniszterhez a Csongrád és Szentes városokban beszüntetett mértékhitelesítő hivatalok felállítása tárgyában; továbbá Remete Géza egyet az igazságügyminiszterhez a Muraközben felállítandó második kir. járásbíróság iránt. Az ülés végén fognak előterjesztetni. Az indítványkönyvbe Szilágyi Dezső jegyezte be a következő indítványt: „Határozza el a ház, hogy a házszabályok 181-dik §-ának értelmezése iránti intézkedések feletti tanácskozások a ház egyik közelebbi ülésén napirendre tűzetnek.“ Az indítványnak indokolás iránt felvétele a jövő szombati ülésre tűzetik ki. Simó Lajos, a gazdasági bizottság előadója bemutatja jelentését a ház februári költségvetésére vonatkozólag, mit az ülés tudomásul vészen. Következett Simonyi Ernő mára halasztott beszéde. Simonyi Ernő mindenekelőtt felsorolja azon okokat, melyek az ő pártját a hétfői gyűlés összehívására hívták. Ők a magyar minisztérium kinevezését akarnák sürgetni, mert alkotmányellenesnek tartja, s tiltakozik ellene, hogy a lemondott miniszterek az osztrák kormánynyal és a reichsrathtal alkudoztak. A kormány új kinevezésére áttérve sajnálja, hogy a kormány tagjai nem foglaltak az ellenzék soraiban helyet; a miniszterelnök, úgy látszik, sokkal inkább félt a megpörzsöléstől, semhogy phönixként a tűzben új életet nyerjen. A miniszterelnöknek szerinte a megtörténtek után nem lett volna szabad ismét tárcát vállalnia, mielőtt nem kapott engedélyt annak kivitelére, amit hazafias meggyőződése szerint szükségesnek tartott. A miniszterelnök azonban elfogadta újólag a megbízást, hivatalt vállalt s egy meggyőződésével ellenkező politikára nézve alkudozásokba bocsátkozott s oly feltételeket fogadott el, melyek a nemzet életérdekeivel állanak ellentétben. Az előző lemondást Tisza Kálmán akként tüntette elő, hogy mindennek okát a fejedelemre hárította. Ez sem nem alkotmányos, sem nem parliaraentáris, sem nem hazafias, sem nem legális eljárás. Midőn a miniszterelnök azt mondotta, hogy a nemzet óhajainak útjában egyedül a fejedelem áll, ezzel ő felségét bírálatra tette ki a parlament előtt. Arra sem ta-