Ellenőr, 1877. április (9. évfolyam, 90-124. szám)

1877-04-01 / 90. szám

■ vif Előfizetési árak: / Egész évre . . 20 frt — kr. Évnegyedre . . 10 frt — kr. Félévre . . . 10 „ — „ Egy hónapra . 1 „ 80 „ Egyes szám ára 10 hr­aj ezár. Szerkesztési iroda: (JfixcLapesten, nád­or-utcza 6. szám. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésire nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el. 90. MM Budapest, vasárnap, április 1. 1877. POLITIKAI NAPILAP. (Hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. szám (Légrády testvérek irodájában). Továbbá Leopold Miksa hirdetési ügynöknél, Budapest, Rákosárok-utcza 431. sz., valamint Havas, Lafite & Cie. czégnél Parisban (Place de la Bourse Nr. 8). Kiradó-hivatal: SZLcLap&Bien, nádor-utcz­a 6. szám. Ide intézendők az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó minden felszólalás. Táviratok: Bécsi, márc­. 31. A „Pol. Cor.“ jelenti: Auszt­riában az 1876-diki előirányzattal szemben az egye­nes adók eredménye 4.065,000 forinttal, a köz­vetett adóké pedig 3.184,000 forinttal, összesen 7.249,000 forinttal kedvezőbb. 1877. január és fe­bruárban egyenes adók fejében 14.956,000 forint, közvetett illetékek után tiszta eredményül 26.512.000 frt folyt be, összesen 1.761.000 frttal több mint a múlt év ugyanazon időszakában. Zágráb, márcz 31. A folytatott kutatások kideríték, hogy a gyanúsnak jelentett hölgy nem a szédelgő Villeneuve kísérője, hanem egy fiumei e­zred­es neje. Konstantinápoly, márcz. 31. (P. CJ Mus­sumi pasa a portát táviratilag értesíti, hogy az Anglia és Oroszország között meg­állapított jegyzőkönyvet Londonban ma ír­ják­ alá. Minthogy azonban a leszerelés kér­dése ezen jegyzőkönyvben nem foglaltatik­­bent, a porta köreiben a béke fenntartása iránt nem táplálnak nagy reményt, any­­nyival inkább mert a pánszláv izgatások a török tartományokban éppen most űzennek a legbuzgóbban, a­midőn Oroszország Eu­rópa előtt békeszeretetét színleli. Paris, márcz. 31. „Agence Havas“ je­lenti Fémionból, hogy a protocollum aláíratott. Konstantinápoly, márcz. 31. A monte­negrói meghatalmazottaknak ma értel­ezésük volt a külügyminiszterrel; a montenegróiak legutóbb kifejezett követeléseiket fentartják. A külügyminiszter kijelente, hogy a porta legközelebb fog végleges határozatot hozni és ezt a meghatalmazottakkal közlendi. A londoni jegyzőkönyv aláírása a megegyezést kevésbbá valószínűtlenné teszi. — A főpa­rancsnok Abdul Kerim pasa a dunai hadse­reg megszemlélésére haladéktalanul el fog utazni. •— Biztosan hi­s­ik, hogy Sadullah bey berlini nagykövetté fog kineveztetni. Kopenhága, márcz. 31. A birodalmi gyű­lés ülésszaka meghosszabbíttatott; a költségvetés nem fogadtatott el, mivel a folkething­ és landsthing eltérő indítványokat fogadtak el. Páris, márcz. 31. Egy félhivatalos jegyzék kifejti, hogy a senatorok által Décazesnál a pápa helyzete iránt tett kérdezősködésnek mesterkélt je­lentőség tulajdoníttatott Décazes válaszában 1874 iki beszédét magyarázgatta, mely szerint a legcsekélyebb kétség sem uralkodik az iránt, hogy a kormány Olaszországgal a legjobb viszony­okát kívánja fenn­tartani. Prága, márcz. 31. Az ifju-csehek elhatároz­ták, hogy a tartománygyűlésen megint megjelennek. Róma, márcz. 31. A pápa ma mintegy ezer idegent fogadott s egy franczia beszédet tartott. A „Courier Italia“ tudni véli, hogy szemben azon iz­gatással, melyet a clericalisok Európában, úgy lát­szik, véghez kívánnak vinni. — Melegari külügy­miniszter felhatalmazta a külföldi képviselőket, hogy a legmegnyugtatóbb nyilatkozatot adják az olasz kormány szilárd akaratáról a garantia-tör­­vényt respectálni és annak tiszteletet szerezni; azonban ezen nyilatkozatot csak akkor tegyék, ha a tárgy fölött conversatio alakjában interpellál­­tatnának. Róma, márcz. 3­ 1. A pápa állapota változat­lan ; ma audientiákat adott. — Palermoban két veszélyes rablót, az Alfano testvéreket elfogták. BUDAPESTI SZÍNLAPOK. Budapest, vasárnap, április 1. Nemzeti szisísáz.­pízissal vízvári A nemzeti színházi munkás- Partial Szigeti Imre osztály segélyegylete javára . I. Elzák csillaga. Ludolphe Kőrösmezei Opera 3 felvonásban. De Rosey Benedek Lajos Michaeloff Péter Láng Ducoudiny Krammer Skavronszky Bonin Tóth I.­­ György Zajonghy Sextius Pintér Katalin Balázsné B.V. Roberte Felekiné Praskovia Maleckyné Thérese Molnárné Danilovic Pauli D’Orbesson Gricenk­o Kőszeghy asszony Lendvayné Reynold mester Ney Re Valtamíers Tseremeteff Széphegyi asszony Helvey Laura Kermoloff Tallián Re l’Estaque Therskin Szalai asszony Sántháné Natália Heim Róza R’ Artigues Ekimona Saxlehner E. asszony Császárné Kezdete 7 órakor. Denise Kölesi M. — Kezdete 7 órakor. Vár-szin­sz. „ , ~ , . A dévai magyar királyi reál- ' I* ® ^ ^ F iskolai segélyző egylet javára . Soldosné Luiza assz. és Ta-Ferréol. mássi József hosszas betegség Szinmü 4 felvonásban .­­ után először : De Meyran i Tu­l­dérlalí Ferréol Náday­­ Magyarhoniban. De Boismartel Feleki i Népszinmü 8 felvonásban. Lavardin Bercsényi . Kezdete 7 órakor. UTOLSÓ POSTA. A jegyzőkönyv mai aláírására vonatkozólag a „N. fr. Pr.“ a következőket jelenti: E hó 29-ikén már be voltak fejezve a tanácskozások. Oroszor­szág és Anglia képviselői közt szóbeli nyilatkoza­tok is váltaznak, melyek a lefegyverzés kérdésére vonatkoznak. Mindkét hatalom megegyezik azon né­zetben, hogy ez a kérdés egyenesen Oroszország és Törökország közt oldandó meg. De ez csak ak­kor történhetik meg, ha Törökország és Montenegró közt a béke megköttetik. Ezen megállapodás értel­mében a hatalmak fáradozásai oda irányozvak, hogy Montenegró követelései leszállíttassanak. Nikicza feje­delem azonban eddigelé kijelentette, hogy nem állhat el Niksics átengedésének követelésétől. A Törökor­szág által eddig ajánlott területrészek Montenegróra nézve értéktelenek, mivel azok csak hegyes terüle­tet és terméketlen kerületeket tesznek ki. A niksi­­csi fensiknek azonban szántóföldje és legelője van, s Montenegró ez­által olyan földet nyerne, mely szükségleteire nézve múlhatatlanul kívánatos. Párisi hírek szerint Gorcsakoffnak egy Ru­valoffhoz intézett sürgönye megígéri a lefegyverzést a Montenegróval való békekötés utánra; e béke­kötést Andrássy Czettinyében és Konstantinápoly­ban elősegíti. Gyermekgyilkos: Weese József, a bécsi egyetem természettani szertárának teremőre, az egye­tem épületében lakott két leányával, egy 5­/4 s egy 14 éves gyermekkel, s 19 éves fiával, ki azonban haragban lévén atyjával, egy távolabb eső szobát foglalt el. Az apa már régebb idő óta azon gondol­kozott, hogy újra megnősül, mert nincs a­ki a la­kásban tisztogasson. Johann, a fiú, tegnap este 6 órakor hazatért szobájába, s reggel hiába várta ren­desen bejövő bugáit. Nyugtalanságában az apai la­kás elé ment, hol a szokott sürgés helyett mély csönd uralkodott. Reszketve benyit, s az ablak ke­resztfáján kisebbik, és szárnyán nagyobbik húgát levetkőzve fölakasztva találja. A holttestek már mervek voltak s az előhívott orvosok megállapítása szerint,már több óra óta élettelenek. A tettes apának, semmi nyoma, egy borotvát vitt el magával, délig nem lehetett ráakadni. A borzasztó bűntettet úgy látszik akkor hajtotta végre a gyilkos, mikor a gyermekek aludtak. Az idősbbik fölébredt, mert mel­lén bőrhorzsolások látszanak s az arczvonások fáj­dalmasan eltorzitvak. A kis leány nagyra nyílt sze­mekkel függött az ablakján; arcza nem árult el halálos küzdelmet. A gyilkos Weese már egyszer 1875-ben a kórház vizsgálati szobájában volt el­helyezve 8 napig, mert őrültség jelei mutatkoztak rajta; az utóbbi hetekben delirium tremens jeleit észlelték rajta; gyakran órahosszat járkált a kony­hában önmagával beszélgetve s kezeit tördelve. A rendőrség szorgosan kutatja az őrjöngő gyilkost. Budapest, márczius 31. Országos bajainkról. Figyelmes olvasóm szívessége már al­kalmasint észrevette, hogy a nemzeti élet politikai jelenségeire vonatkozó nézeteim ígért előadását illetőleg nem ragaszkodom többé az önkorlátozás azon igénytelen kikö­téséhez sem, mely az egy tárgyhoz tartozó — noha tarka természetű — tényezők és tények iránti véleményem nyilvánítását egy és azonos gyűjtőczím alá vélte sorozhatók­­nak. Mert bármennyire igaz legyen is Shakespeare azon mondása, mely szerint „a nyomor által furcsa hálótársak kerülnek egy ágyba,“ — misery has strange bed­fellows , — mégis inkább a horáciusi ars poetica gunyoros tiltakozására kellett gon­dolnom, midőn az előttem legnagyobb tekin­télyt képező „közvélemény“ mai számában megolvastam az éles intést, hogy az úgy­nevezett „független szabadelvű párt“ viselt dolgairól, elnökéről és hírlapirodalmi közlönyé­ről úgy beszélni, mint „országos ügyeinkről“ nem egyéb, mint képtelenség. A „Közvélemény“ ugyanis a követke­zőleg lec­kéztet meg engem egy nyilatkozata végén, melynek kezdetét is adni fogom odább: „azután kivág a „Közvéleményből“ egy jó nagy darabot; azután beszél a fakkrról, „a ki az orra hegyét nézve szeget szúrt a hátul­jába“ ; (Csernátonynak ?*) végül pedig meg­ígéri, hogy ennek daczára beszélni fog az apathhiáról. Erre a galimathiásra pedig reá írja, hogy „országos ügyeinkről“. A rendreutasítást én — midőn jogosult­sága iránt nem lehet kétely — elfogadom töredelmesen. És így megadom magamat a „közvélemény“ azon kegyetlen észrevételé­nek is, mely szerint az, a­ki belőle­­kivág egy jó nagy darabot, és nem osztja azt be külön rovatba, mint galimathiast, hanem eléggé meggondolatlanul udvarias azt az „országos ügyeinkről“ szóló elmélkedéseinek menetébe venni fel: nagyon koc­kára teszi a komolysága iránti közhitet. Minthogy azonban nem szándékszom lemondani az úgy­nevezett „független“, szabadelvű párt em­bereinek, elnökének, vezértagjainak és köz­lönyének időnkénti szemügyrevételéről, s minthogy más részről azt kell látnom, hogy az általam kezdeményezett „Apróságok“ álta­luk majmolt rovatában beszélnek saját fontos­ságukról is , kötelességemnek tartom meg­nyugtatni őket, hogy ezután, midőn róluk akarok valamit mondani, mindig egy külön rovathoz folyamodom, a­melyet tiszteletükre ezennel bejelentek, mint a fölfedező „cse­kélységek“ jövendő rovatát. A „közvélemény“ kérdésbeni nyilatko­zatának egyébiránt következőleg hangzik a kezdete: A kormánysajtó tárgyilagosságát jellemzi az a tény, hogy sohasem foglalkozik a tárgygyal, soha­sem azzal, a mi mondatik — hanem mindig azt ke­resi — hogy ki mondja? hogy aztán gyönyörűsé­ges heczctet indítson a személy ellen. Így tesz az „Ellenőr", melyben tegnapi „Éb­redjünk vagy elbukunk" czimü czikkünk alkalmá­ból Csernátony neki ront Földváry Mihálynak, az ő szokott modorában. Ezt a személyes, provokáló, lerántó modort köztudomás szerint Csernátony honosította meg a magyar hírlapirodalomban. A magyar közönség józan érzéke fölment min­t) Erre én nem mertem volna felszólítani a „Közvéle­­ményt‘‘, de ha kedve volna is, nagy gonddal az orrára, hát akkor mégis azt mondom egy angol adoma értelmében, hogy most már nem engedem meg, mert megváltozott a nézetem — I have changed my mind. Cs­ernátony, két az Ellenőrrel való ily fajta polémiától, de föl­menti Földváry Mihály barátunkat is, hogy — Csernátonyval szemben védekezzék. Egyszerűen annak határozott kijelentésére szorítkozunk, hogy a Csernátony által inkriminált czikket lapunkban nem Földváry Mihály úr írta.­­ Ezen határozott kijelentést tudomásul veszem azon egyszerű megjegyzéssel, hogy Földváry Mihály urat megkövetném ünne­pélyesen, ha nem saját pártközlönye hozta volna az ákombákok írásának hírébe, az F. M. betűk megtűrt használata által, s ha földváry Mihály képviselő úr politikai fa­­kkrságára nézve megingatottnak tarthatnám nézetem tegnapelőtti kijelentését, akár kitől származzanak is a ,, Köz­vélemény" vezér­cikkei. Hogy a nagy M betű után ma egy us r is figurál, azt érdekes javulásnak vehetni kétségtelenül, de ez utoljára sem azonyit többet, mint azt, hogy Földváry Mihály úr esze még­sem annyira „független szabadelvű“, hogy 260 képviselő lemondását követelné azon 69 képviselő pártállásának kedvéért, a­kiknek többsége a képviselőházba csak azért jutott, mert a füsiő és a kormány fivének vallotta magát. A­mi a nyilatkozat azon részét illeti, hogy mit honosítottam én meg a magyar sajtóban, arra — ha kedvem esz — majd felelek a jövő héten, a „Cse­­kélységek" közt. És most térjünk az apathiára, melyet a „Közvélemény“ is szomorúan észlel. De hát mi az apathia értelme és mi­nől eredt, ha csakugyan létezik az or­szágban. Az apathia politikai tekintetben, nem elenthet egyebet, mint azt, hogy egy nem­zet nem gondol többé semmivel, a­mi tör­­ténik, mert elfásult az által, a mi történt s közömbösen várja a mi történni fog, nem reményivé semmi jót. Ez bizony szomorú állapot, midőn beáll egy országban, de tagadom, hogy Magyaror­szág ezen állapotra jutott volna. És hogy nem jutott erre, azt bizonyíthatni a tény­nyel, miszerint a garázdaság és szinfah­ánga­­tás elemei nem bírnak fontosságra emel­kedni, noha úgy hányják-vetik magukat mint hetvenhét ezer ördög, s ámbár a féktelen orditozás szabadságát — Ang­lia kivételével — egyetlen európai mon­archiában sem találhatni fel olyan korlát­lanságban mint nálunk. Szerencsétlenség, végzetes állapot lenne igenis azon apathia, mely a nemzet komoly, higgadt és rend­szerető elemeit tenné tétlenné még akkor is, ha a zűrzavar alkatrészei kezdenének mérvadók lenni s ha a haza létét a koczka­­játék embereinek kezétől kellene félteni. Ez a veszedelem azonban nem fenyegeti Magyar­­országot. S ha van apathia, mint állítják az ellen­zéki lapok, keseregve, az csak annyit tesz, hogy a nemzet feje sokkal józanabb, mint néme­lyek szeretnék s nem hajlandó a falnak menni homlokával. Egy szóval: az ország­nak nincs kedve és akaratra a kormányel­lenes demonstrátiókra, s a képviselőházi kor­mánypárt hurrogatására. Ebből áll az apa­thia. Megengedem, hogy ez nem kellemes az ellenzéki töredékeknek, de hogy a nem­zeti józaneszűségről tesz tanúságot, az bi­zonyos. Mert hát még csak az kellene ne­künk faji tételünk erősítésére, a földmive­­lés, ipar és kereskedelem előmozdítására, egy szóval, a minden rendű munkás nép anyagi és erkölcsi érdekeinek javítására, hogy a természeti csapások és sokoldalú válságok sötét tömegét szaporítsuk meg egy kis po­litikai és alkotmányos anarchiával is. Meg­engedem egyébiránt azt is, hogy a létező apatchiának van egy sajnálandó alkatrésze is, az t. i., melyet azon derék, de kishitű ha­zafiak képeznek, kik nem is éreznék ma­gukat jól, ha minden hóban nem esnének kétségbe a haza jövője felett. Hiszen elsi­ratták ők a magyart 1849 után minden nap, hogyne zokognának tehát koporsója felett most, midőn saját kormányában látni a sírásót, könnyebben esik a lelküknek. Megengedve azonban mindezt, sőt elis­merve azon sokkal többet is, hogy az elé­gedettség emberét bizony nem igen lehetne megtalálni e hazában: miként van az mégis, hogy az ellenzéki pártok közlönyei unisono korholják a nép „apathhiáját“ ? Mi­ként van az, egy szóval, hogy a nagy és érthető elégedetlenség daczára a nép, noha nem lelkesül a kormány mellett, nem akar demonstrálni az ellenzék mellett? Van onnan, mert megunta ennek folytonos rikácsolásait s megundorodot azon rágalmazási határtalanság­tól, mely szerint, ha igaza volna, e nemzet nem érdemlené hogy éljen, tekintve hogy egy ma­roknyi pártocskán kívül, mely a választók aránylagos részét képviseli, a többi óriási rész mind csupa hazaárulókból állana. E théma azonban nagyobb és fontosabb, hogy sem azt más szempontból is fejtegetni ne volna időszerű. Csernátony. Mint értesülünk, Xijfalussy Miklós kir. biztos befejezte Szörény megye tisztikarának újjászervezé­sét. A kinevezések a következők: alispán Pausz János, főjegyző Illosvay László, főügyész Csorba Ákos, árvaszéki ülnökök Ráden György és Tiapu Lázár, aljegyzők ifj. Szende Béla és Schönenfeld László, számvevők Dragalina Sándor és Tömés Simon, pénztárnok Eperjessy Sándor, ellenőr Han Ferencz, levéltárnok László Ferencz, orvos dr. Lo­­csek, kiadó Gartner Zoltán, árvák atyja Marti­­nescu Gyula, karansebesi szolgabiró Paulovics Miklós, segéd Erdős Sándor, teregovai szolgabiró Nikolits Sándor, segéd Sthrwald Gyula, bozovicsi szolgabiró Szabó Antal, segéd Knezovics Sándor, orsovai szolgabiró Nagy István, segéd Szántó Jenő. A választási visszaéléseknek a Curia általi el­bírálásáról szóló törvényjavaslat, mint a „Hon” írja, már legfelsőbb helyre terjesztetett. A Curia 8 (vagy 5?) tagú tanácsban ítélne ez ügyekben és a helybeli vizsgálatokat egyes bírói exmissiók ut­ján ejtené meg. Az országgyűlés mindkét háza ülést tartott ma, melyben az 1873. évi S3. t. sz. alapján forga­lomba hozott kincstári utalványoknak beváltása czéljából kibocsátandó járadékkötvényekről szóló és ő felsége által szentesített törvény hirdette­­tett ki. A „N. Fr. Presse“ még nem tartja bizonyos­nak Lasser báró visszalépését a kiegyezés megkö­tése után, s még kevésbé hiszi, hogy, a­mint hír­lik, gróf Taaffe a tiroli helytartó neveztetnék he­lyébe. A bukovinai magyar iskolák: Bukovina, Istensegits, márczius 24. 1877­ A bukovinai magyar iskolák állapotáról a következő sorokat írják egyik bukovinai magyar községből: A mostani derék tanfelügyelő iedő Jus­­tyák János úr nem rég látogatta meg a magyar iskolákat, melyek az ő működése óta jó irányban és teljesen magyar szellemben munkálkodnak. A tanfelügyelő úr természetesen a magyar szellem mellett eleget tesz az osztrák törvénynek is, mely rendeli, hogy osztrák területen az állam nyelve még a falusi népiskolákból se hiányozzék, legyenek azok akár felekezeti, akár tisztán magánalapítványból fön­­tartott iskolák. A törvény szigorúan végrehajtatik, s törvényellenes tanító a ritkaságok közé tartozik, mert az állam a csernovitzi német tanító­képző intézetben egészen német szellemben nevelteti a tanítókat, azért nincs Bukovinában sem oláh, sem rusznyák tanító, ki anyanyelvénél jobban ne be­szélné és írná az állam nyelvét, d­e rendszernek aztán van is eredménye. A magyar tanítók Magyar­­országban képezték ki magukat, s a­hogy úgy törik a német szót, már a­mennyire szükséges. A tanfelügyelői szemle alkalmával legtöbb eredményt az istensegitsi tanító , Kilyén Ferencz mutatott föl, 140 tanulója olvasni, írni, számolni tud és magyar dalokat énekelnek. E derék, buzgó fiatal népnevelőt a tanfelügyelő úr hozta Istense­­gitsbe. A hadikfalvi iskola kicsiny (200-nál több a tankötelezett), s most egy második osztály föl­állítását és még egy tanítót kér a tanfelügyelő a kormánytól. Az andrásfalvi iskolában csak 80 gyer­mek tanul, mert a szegénység nem küldheti gyer­mekeit. Rövid egy év alatt új tanfelügyelőnk a legszebb eredményt mutatja föl, határt nem ismerő lelkesedéssel oktat, int, buzdít és anyagilag is tesz minden lehetőt, csak a tanítók kitartók legyenek. A haladás szembetűnő, bár még sokat kell tenni, mert a volt tanfelügyelő az a hirhedt Vass Miksa pap iskoláinkat is tönkre tette és a tanítókat el­vonta a tanítástól. Az új tanfelügyelőnek egyedül az öreg Drusbáczky által támogatva, sokat kell küzdeni, mert Vass újra zavarni kezdi a falvak békéjét, a tudatlan elöljárósággal majd az egyik, majd a másik faluban támaszt akadályokat a tan­felügyelő ellen, majd a kormánynál túlzó magyar­sággal vádolja, szóval újabb és újabb zavarokat támaszt, s nincs senki, a­ki a békebontótól meg­szabadítsa a magyarokat. HOLMI. Amit megjósoltunk bekövetkezett: a „köz­vélemény" megérte a blamage-t. Földváry Mihály úr csakugyan megtiltakoztatja intim orgánumát a bámulatában szemét meresztő lelkét kilehelt hal­doklás" tárgyában, mely sub (F. M.) látott róla világosságot. A kilehelt szemű haldokló meresztés bámu­lata, a mai napon már sub (F. M.r.) folytatódik. A­mi nyilván annyit tesz, hogy (Fene Magyar.) * Vérrel és vassal akarja megoldani a zágrábi „Obzor“ a keleti kérdést, minthogy a berlini s a pétervári udvarok között a viszonyt a legbarátsá­gosabbnak tartja, és minthogy megleste a követ­kező párbeszédet: Ignatieff: „Ausztria-Magyaror­­szágban ennyi és ennyi millió szláv van“ ! Bis­marck­: „Ausztria-Magyarországban ennyi és ennyi millió német van"! Mi meg azt lestük meg, hogy Andrássy vi­szont igy szólt közbe: — „S azonkívül ennyi meg ennyi magyar, aki már is ennyi meg ennyi horvá­­tot kénytelen eltartani s annál fogva nincs pénze a vérrel és vassal való megoldásra, az Obzor ked­véért.“ _________ Arany- vagy ezüst-érték? „Gold­ oder Silberwährung?“ E czím alatt Bécsben legközelebb egy füzetke jelent meg Haupt Ottomartől, ki mint az anglo­­osztrák bank egykori londoni General­ Mana­­gerje, Ausztriában is kitűnő pénzügyi szak­­tekintély hírében áll s valutánk rendezésének ügyével már hosszabb idő óta foglalkozik az osztrák sajtóban. Már csak szerzőnek jó neve is tehát, de még inkább fontossá teszi e kis munkát az, hogy azt az osztrák kor­mánykörökkel, nevezetesen báró Hofmann Mai számunkhoz egy és fél év melléklet van csatolva. IX. évfolyam: közös pénzügyminiszterrel hozzák kapcso­latba és hogy valutánk rendezésének e mun­kában ajánlott módozatáról több részen az a vélemény, hogy az e kormánykörökben is visszhanggal találkozik. A valutarendezés ügye minket is köz­vetlenül érdekel. A papírpénz-gazdálkodás levét hazánk is harminc­ év óta issza már s a monarchia valutájának rendezetlensége ránk nézve még annyival végzetesebb, mert mig az a magán fogalmat és magán gazda­ságot nálunk is épp úgy sújtja, mint Auszt­riában , bennünket egyszersmind Ausztria pénzügyi érdekeinek vontató kötelére akaszt államilag is. Bár megelőzhette volna a két kormány bankügyi egyezkedését a valuta­rendezés. Akkor ez egyezkedésre szükség se lett volna. Valutánkat előbb-utóbb rendez­nünk kell s minél tovább halogatjuk azt, annál több romon keresztül fogunk hozzá­jutni. Nagyon óhajtandó ennélfogva, hogy törvényhozásunk a közgazdasági egyezmény letárgyalása után mihamarább komolyan foglalkozzék a valutarendezés ügyével is, mert Ausztriában, bárha kevésbé nyomós okokból, szintén kedvező a hangulat erre nézve, úgy­hogy tehát e részről a keresztülvitel meg­akadályozásától nem is tarthatni. örvendetes jelenség e részben nálunk már­is azon mozgalom, mely az akadémia és különösen nagynevű nemzetgazdánk, Kautz Gyula úr kezdeményezése folytán ke­letkezőben van; osztrák részről pedig szintoly örvendetes jelenségnek mondható Haupt Ot­­tomár füzetkéje, mely ugyan az oda­át már megindult mozgalomnak csupán egyik, azon­ban fentebb érintett relatiójánál fogva a többi közül kiemelkedő hulláma. Haupt Ottomár e füzetkében röviden megemlékezvén azon irodalmi mozgalomról, mely különösen az ezüst ágré visszaesése óta a valutarendezés kérdése körül az osztrák sajtóban támadt: a gyakorlati ember igé­nyével lép elénk, a hosszas theoretikus fej­tegetéseket mellőzi s a kérdést gyakorlati szempontból, a czélszerűség, különösen pedig a lehetőség szempontjából kívánja és ígéri meg­oldani. Ugyanazért, s mint parexcellence gyakorlati szakember a kettős pénzláb kér­désével nagyon hamarosan bánik el, azt okos­kodásai köréből teljesen kiküszöböli, mert úgymond „az azzal való experimentálásra nekünk sem időnk, sem pénzünk“. Bebizo­nyítván egyszersmind, hogy mióta az ezüst ötfrankosok veretése meg lett szüntetve, a kettős pénzláb a latin unió államaiban is már csak fictio­ részéről csupán a két fé­met tartja komolyan számításba vehetőnek s azon kérdés megfejtését tűzi maga elé, hogy tehát az egyszerű arany- és egyszerű ezüstláb közül melyiket fogadjuk el? Mielőtt azonban erre megfelelne, s a két fém közt való választást egyelőre nyilt kérdésnek hagyván fenn, szerző a valuta­rendezést akkép gondolja, hogy a külföldön s akár aranyban, akár ezüstben effektiv há­romszáz millió forintnyi osztrák-magyar kö­zös kölcsön vétetvén fel: a forgalomban levő államjegyek beváltására, egyszersmind a Nemzeti bank 80 milliós kölcsönének törlesz­tésére szükséges fémpénz e kölcsön segélyé­vel szereztessék be. Az effektív 300 millió azon okon látszik szerző nézete szerint e czélra elégségesnek, mert 100 milliónyi s a körülmények szerint, nagyobb mennyiségű államjegy is forgalomban maradhat és pél­dául adófizetéseknél alkalmaztatásban lehet hagyható a nélkül, hogy múlhatlanul fém­­fedezékkel kelljen bírnia. Az anyagbeszerzés kérdését miután ek­­kér eldöntötte, áttér szerző a két fém közti választás taglalására. Hogy ő, ki a lapokban már oly gyak­ran volt az ezüstláb szószólója, az arany theoretikusok által részrehajlással ne vádol­­tathassék, arra látja magát szerző indít­tatva, hogy az aranyérték oltalmazójául lépjen fel s azon elővéleményből induljon ki, hogy mennyivel előnyösebb volna, ha az ezüst helyett „koste was es wolle“ az arany tétethetnék monarchiánk pénzrendszerének bázisává; tűnődései azonban odavezetik őt, miszerint hiába­ volna a megszámlálatlan milliók feláldozása, hogy nálunk az arany­érték jelenleg még a tout prix is keresztül­­vitessék. Mert tekintettel az ezüstárak roppant ingadozására, mikép foghatnék azon bázist meghatározni, melynek alapján az aranyér­tékre áttérés történendő volna? Csak egy pillantást kell vetnünk a standardezüst múlt évi fluctuatióira a londoni pénzpiaczon s be fogjuk látni azonnal, hogy a tények hatal­mán minden, még a legszek­emdusabb com­­binatio is szétporlik s ily jelenségekkel szemben még a pénzügyileg legerősebb bár­mely állam is tehetlen fogna lenni, mert minden hibás bázis, illetve a két nemes fém minden olyan értékarányosítása, mely a valódi viszonyoknak meg nem felel, tehát önkényes, a halál csíráját hordaná magában.

Next