Ellenőr, 1877. július (9. évfolyam, 235-291. szám)

1877-07-20 / 270. szám

Budapest, július 19. Budapest, julius 19. Valóságos szórakozást szereznek most nekünk a bécsi lapok. Minden nap újabb meg újabb oldalról mutatják be kiegyezési politikájukat, s illetőleg azt, hogy minden terv és meggondolás nélkül mentek bele a kiegyezésbe. Tegnap az új „Presse” még erősködött a status-quo mellett, ma aztán az öreg „Presse“ neki­ront az újnak, s ki­mutatja, hogy a status-quo jelszava a sza­bad kereskedelmi irány embereitől került ki. Ezt a jelszót erősebben hangoztatják, mióta a vámkérdés ismét az előtérbe lépett, s mióta mindinkább kitűnik, hogy azon en­gedmények ellenében, melyek osztrák rész­ről Magyarországnak tehetők, Magyaror­szág is nyújthatna indirect compensatiót Ausztriának a vámtarifa megállapításánál. Abban tökéletes igaza van az öreg „Pressernek, hogy a status­ quo hangozta­tása hiába való dolog. 1867-ben tiz évre szerződtünk, most megint tiz évre vagyunk hajlandók szerződni. Akármennyit emlegetik a status­ quót, még­sem lesz az 1867-diki kiegyezésből változhatlan örökös szerződés. Az mindenkor megnyitandó, tehát változtat­ható is. Az elmúlt tíz év alatt kitűnt, hogy Magyarország az adóvisszatérítésnél igazság­talanul károsodik. Ezen a hiányon most le­het és kell segíteni, s a következő tíz év változtathat ismét akkorát a két államfél viszonyain, hogy a kiegyezést fenekestől fel kellene forgatni. A confusus radikálisok, mint a­hogy az öreg „Presse“ őket nevezi, alkalmazzák a status-quót a quota-arányra is. Vájjon mit mondanának akkor, ha mi tíz év múlva jóval nagyobb quota-arány el­viselésére lennénk képesek, s mégis ragasz­kodnánk a status-quóhoz, mint a­hogy ők most ? A koczka fordulhat, s az anyagi viszo­nyok változásaitól függő kérdésekben nagyon elhibázott dolog lenne a status-quo elvét megörökíteni. Ebben tehát ez egyszer jó barátunkul szegődött az öreg „Presse*, de: „Timeo Danaos . . . Nem ok nélkül ilyen kegyes az öreg. Adná ő már két kézzel is a conces­­siókat, mert arról lehet szó a Németország­gal folyó tárgyalások meghiúsulása esetén, hogy az autonóm vámtarifára leszünk kény­telenek térni, s jó lenne Magyarországot megnyerni annak, hogy ez az autonóm vámtarifa minden ízében védvámos legyen, így bizonyítják be újból meg újból, a­mi már különben régen bizonyos, hogy csak érdekharczot vívnak Magyarország el­len. Az egyik a szabad kereskedelmi irány előtérbe tolásával dolgozik egy kicsit ide­gen számlára is. Németországnak kétségkí­vül az az érdeke, hogy monarchiánk vám­politikája lehetőleg szabadkereskedelmi le­gyen. A külső német érdekek és az osztrák alkotmányhű párt egy része között a nexus mind feltűnőbben nyilatkozik. A másik meg egyet fordul a sarkán, mert kilátás mutatkozik arra, hogy, bár a német barátság meghidegülése árán, de au­tonóm vámtarifát csinálhatunk, s ezzel az osztrák ipar biztosíttatik minden verseny ellen. Egyszerre igen okos emberek lettünk neki. Szerinte mi már arról is meg vagyunk győzve, hogy azok a felemelt vámtételek nemcsak Ausztriának válnak hasznára, ha­nem magunknak is. Erről nehezen vagyunk meggyőzve, s ha autonóm vámtarifára szorulunk is, nem engedhetjük meg, hogy az egész világ ránk zúduljon miatta, a­mint hogy ránk zúdulna, ha az osztrák védvámosok kívánsága sze­rint készülne. Hiába ígérgetnek engedékeny­séget a restitutió kérdésében. A várható TÁRCZA. A Csokonai legáeziója. A csikóbőrös kulacs halhatatlan költője rég Csöndesen pihen a debreczeni temetőben. Illatos mezei virág, lágyan zizegő fű futja be a sirt, hol a sok hányatás után örökre elringató békés lakást talált. Nyugodalmas otthonát a ragyogó napsugár, ez is földiekkel játszó égi tünemény, glóriával fonja körül a koszorú helyett, melyet a teremtő ész és csapongó phantásia merészebb alkotásaihoz meg­­nem­ ért közönsége tőle megtagadott. A hálásabb mai nemzedék bőven kárpótolja a szenvedett ki­csinylésért, kegyelete elismerésével emlékezik róla; neve ott ragyog a magyar dicsőség Pantheonában, emléke ott él a magyar nemzet szivében; érző, sze­relmes énekeit zengi a csalódott szív, vidor, paj­kos dalaira versenyezve rá-rá gyújt a mulató kör. Játszi szeszély, bohó tréfa, derűs bánat, s mé­lázó jókedv csapzik mesterig­, váltakozással össze az elhiresült nótában: Édes, kedves galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám, Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. . . . Utas, köszönts rám egy pint bort, Itt látsz nyugodni egy jámbort, Kedves élete párjával, — Csikóbőrös­ kulacsával! Hej,­­vig Múzsa, víg élet emléke ez a dal. Mert Csokonai értett is, szeretett is mulatni, s ko­­czinó, csengő poharak között nem redőzte be hom­lokát, mint a mai fiatalság, mely kora éveiben meg­­savanyodott; azért is oly izetlen a dolga, mint az éretlen gyümölcs, hogy az olvasónők is meg-meg­­émelyedik tőle a gyomra. Bizony, Csokonai tudott is, szeretett is mulatni, nem kellett eszmétlenséget komolysággal kendőznie ; első volt, mikor a tollat kezébe vette, s első volt, mikor a tükrös poharat habzó borral magasra emelintette. Ivott a maga hasznára, a más egészségére ; de ha kivilágos ki­­virradtig tartott is a mulatozás, másnap is legény maradt a gáton. Pedig az aggatózó csintalanság nem egyszer csakugyan gátat készített élejbe, hogy majd csak bele botlik. Hiszen a bölcs is hétszer botlik napjában. A beszédes monda, melyet a nép kedvencz alakjairól a szeretet sugáros szálaiból sző össze, nem egy érdekes apróságot regél róla még ma is. Történt egyszer, hogy Csokonai a húsvéti ün­nepek alkalmából legáczióra ment. Mi a legáczió ? Kálvinista diákok reménye, álma, öröme, pénze és dicsőség­szerző útja , a mi színésznek a vendégszereplés. Jól mulat, jól keres és az eklé­zsiában, a­hol megfordul, nevet is hagy maga után; ha a tiszteletes jámbor öreg úr, s hajadon leánya van, akkor ottléte alatt tenyeren hordják, tejben-vajban fürdetik; ha meg mogorva agg le­gény, akkor a kántorhoz kerül. S a fürge kántorné asszony bezzeg eltartja jóval, a kántor meg szóval; minthogy pedig irva áll, nem ugyan a Bibliában, hanem valamely egyéb szent helyen, hogy cantores amant liquores, — ellátja tüzelő borral is nemkü­lönben. Foly a bor s foly a szó ; kilombozik a re­mény dúsan: ha az öreg tiszteletest az irgalmas Isten kegyelme elszólítja, bizonyosan megemlékez­nek róla, még talán meg is választják. Nem talán, bizonyosan! Szokta ráütni a kántor. Csokonainak különösen beütött a szerencse. Kapott öreg papot szép fiatal leánynyal, vén fa ol­talmában nyiladozó rózsa­bimbóval; kapott borissza kántort ily vidor, pajkos menyecskével; s hogy ez áldást még igazabban meg tudja becsülni, megvolt ez eklézsiában a ritkaságok ritkasága, hogy a tisz­teletes és a kántor között a legszentebb egy­etért és uralkodott. A kántorok sok este átmentek a pa­pákhoz s azok viszont a kántorokhoz, s a szép Ju­­dithot rendesen a kántor felesége kisérte a temp­lomba, minthogy anyja évek előtt elköltözött e si­ralom völgyéből. Judith leányasszony, még akkor nem hivatta ma­gát minden szobaczíczus kiasszonynak s nagy­­sárinak. Böske vagy Sári volt a lelkem, nem egyéb­­ fejedelmi vacsorát készíttetett csütörtökön est­e, mikor Csokonai megérkezett. A kántor felesége is ott sürgölődöt körülötte: emlegesse meg adta legá­tusa, hogy nem a kollég­iumban ünnepelt. Az öreg pap is kirukkolt a java érmellékr­ől, mely mele­gít ugyan, de nem nagyon, s leírható is meglehe­tősen. Szóval kitűnő megy-bor. (Már tudniillik megy lefelé.) A jókedv sem hiányzott, a pap em­lékeivel, a kántor tréfáival, a legátus reményeivel bírta; majd a Biblia nyelvén szólva, a­mint e he­lyütt nemcsak illik, sőt szükséges is, a két asz­­szonyi állatnak is kijutott a mulattatásból. Judith leányasszony szive bezzeg izgett-mozgott, s tekin­tete olvadó melegséggel veszett a poetás legátuson ; s ha ott hirtelen gyóntatóra fogja valami barát, nem tudom, nem vallja-e be, hogy kár esett szivecs­­kéjében. Legalább a csacska kántorné még hóna­pokig czélozgatott ilyesmire, s Judith leányasszony, noha protestáns hitemre mondhatom, hogy buzgó protestáns volt, még­se protestált ellene. Csokonai szeme is el-elcsüngött a szép Judithon, ki egyszerre kigyult arczc­al, s egészséges kaczagással fogadott minden csintalanságot. A pillanat csak illana. S mire a társaság észrevette magát, észrevette azt is, hogy öreg idő van. Éjfél elmúlt. Ideje volt bontakozni, ideje volt pihenőre menni, különösen Csokonainak, kire más­nap a papolás várt. Az öreg tiszteletes intette is eleget. Ha nem engedelmeskedett, köszönje az öreg magának, meg a kántorának, miért nem tudtak megegyezni. Így ejtőzés közben, közvetlenül a bontakozás előtt, a kántor azt a szerénytelenséget találta el­követni, hogy azt állította: az ő érmellékije jobb. Kapatos is volt, vacsora végén is volt, el kell vala a tiszteletesnek hallgatnia. A tiszteletes azonban sokkal elevenebben érezte igazát, semhogy eltűr­hette volna a hálátlanságot, azért contradicált. A kántor se hagyta magát, követelte, hogy mindjá­rást menjenek át s végezzék el az összehasonlítást. Dőljön a koczka jobbra vagy balra, s csak men­jenek. Az öreg tiszteletesnek bizony esze ágában se volt, hogy még vizstába menjen ; a kántor nem engedett, s egész keménységgel követelte, hogy hát Csokonai legátus vizsgálja meg, s tegyen aztán holnap az ő hite szerint élő tanúvallomást. Csokonai nem volt soha az az ember, a­ki va­laha a jót elrontotta volna. Az indítványnak állott elejébe, s a kántorékat elkísérte haza. És összecsen­gett a pohár végig csiklandva az ereken, és megin­dult újból a szó, egyszerre végig futva múlton, je­lenen, s bekalandozva a jövő mystikus régióiba. A kántor és felesége, félig szívességből, félig becsvágy­ból, csodálatosképpen átal-szürve vendég­szeretettel, kiszedték Csokonai menőfélben levő szekeréből a kereket, képiesen legyen szólva, s nem eresztették sem ide sem oda. Csokonainak pedig volt esze, hogy nem is igen sietett onnan, a­hol úgy szerették, így magyarázható meg csakis, hogy beha­rangozásra került haza. A kántor meg a felesége is­teni tisztelethez ecsekedve követte nyomon. Az öreg zsörtölődött régen, Judith leány­­asszony kereste éppen, s a mi legátusunknak alig maradt annyi ideje, hogy a tiszteletessel kikeres­tesse az Igéket, melyek megírva vagynak JÁNOS evangyéliumának XIX-ik részében, hol is a Krisz­tus szenvedésének, halálának és eltemettetésének históriájáról szól az ének. Csokonai megjegyezte magának darab papirossal a szent helyet, s azzal távozott szobájába mosakodni és átöltözködni. A kántorné pedig azalatt külsejére nézve éppen hasonlatos könyvvel cserélte föl a Bibliát, s ment Judith leányasszonynyal lelki épülés végett egész ártatlan képpel a prédikáczió meghallgatá­sára. A kántor már előbb helyet állott, csak az öreg tiszteletes, ki a cseréről semmit se tudott, vá­rakozott a kényelem türelmével. Csokonai rendbe jött s vette a könyvet, mely nem vola egyéb, mint a Judith leányasszony Szakács-könyve. Hiába, kis­városi kompektor mindent egy­ fé­­lébe köt; nem válogat, melyik Biblia, melyik Sza­kácskönyv, ugyanazon borítékkal ruházza föl, így a csere könnyen megeshetett. Csokonai, a­mint a szószékre fölmegy, s el­mondja az imát, fölnyitja a papírral megjelölt he­lyet, olvassa egész kemény hangon : „Eczetet! . . Itt megakadt, zavarba jött, a kántorné meg­hökkent, a pap elcsodálkozott, de ö vérmes hirte­lenséggel újra belekapott az olvasásba. „Eczetet ! . . . “ Erős, mély, átható hangon mondta ki, de hangjára maga megrezzent. Most már rajta volt a meghökkenés. Megálloit. Észrevette, hogy csellel van dolga ; észrevette, hogy Szakácskönyv van ke­zében, s éppen az ugorka-savanyitásba kezdett­ , hol is meg van irva: eczetet végy hozzá ennyit és ennyit. A kántorné remegett, a pap álmélkodott és kedvetlenül fészkelődött. Harmadszor is neki fogott tehát egész hirte­­lenében az olvasásnak : „Eczetet!* S folytatta keserű páthosszal: „Bizony, eczetet adtak Jézusnak, mikor tud­ván, hogy mindenek bevégeztettek, hogy az írás betelnék, mondá : Szomjúhozom*. „Vala azért ott letéve egy edény, eczettel teli. Azok pedig spongyiát megtöltenek eczettel és izsóppal megrakván, az ő szájához vivék.“ „Mikor azért elvette volna Jézus az eczetet, mondá: Elvégeztetett minden, és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.“*) Tartott azután oly megkapó, oly szívhez szóló beszédet, hogy a templom egész közönsége elérzékenyülve hallgatta, még a kántor csintalan oldal­bordája is. Isteni tisztelet végeztével csakúgy özönlöttek a hívek közül a meghívások; Csokonai nem fogadta egyiket is el. Megmaradt az egész ün­nepek alatt ama kedves körben, hol szeretet dé­delgette, pajkosság ingerkedett vele, hol a tiszteleg­tes kedvencze lett. Az öreg tiszteletes csak templom után értesült a csínyről. Haragudott volna, de nem ért rája, mert örülnie kellett a legátus ügyességén, hogy olyan katonásan kivágta magát. Meg is emberelte érte. Ki kisérte a község határáig, ott kétfelül ösz­­szecsókolta, úgy vált el tőle. Még a szíve is sajgott a búcsúkor. Volt, a­kié még inkább sajgott, az a „Judith leányasszony“ volt. S meggyőződéssel állíthatom, hogy Csokonai se bánja, ha az öreg helyett a fiatal hajadont szoríthatja forró kebelére. Nos, hát a ré­kán törné ? Róla nem mond a monda többet. Ő menyecske volt. Az asszony pedig játszik az érzéssel, minden körülmények kö­zött, mindenekfelett színlelni tud. A színlelésben nyilatkozik az ő hatalma, mű­vészete, lángesze. Mefisztó, repressáliák első­sorban a nyerstermelő Ma­gyarországot sújtanák, s így nincsen olyan ár, mely bennünket e repressáliók előidézé­sére bízhasson. A „Presse” szirógatása tehát nem ve­zet bennünket félre, s ma is csak azt mond­juk, a­mit tegnap, hogy : legjobb az egye­nes út. A két kormány megállapodási ki­jelölték az utat. Haladjanak azon. Mi rajta maradunk, s nem térít le bennünket róla se szép szó, se fenyegetés. A „Kölnische Zeitung“-ban az osztrák déli tartományok strategikai és ethnographiai helyzeté­ről közlött czikkeket bonczoló közleményekre az említett lap megjegyzéseket tesz. Az „Ellenőr­nek írja, teljesen igaza van, s azon játék, melyet je­lenleg tíznek Ausztriában a parlamentarismussal és constitutionalismussal, bizonyára nem fogja meg­erősíteni az osztrák államférfiak tekintélyét. Az Auersperg-kabinet a magyar kormánynak kötelező ígéreteket tett, s mivel most azon van, hogy azo­kat teljesítse saját pártja, az alkotmánypárt jobb véleményre akarja bírni, mert ez azt állítja, hogy Magyarország az osztrák kabinetet meg akarja buk­tatni. Az osztrák kabinet most már nem törődik ígéreteivel, hanem egyszerűen kijelenti a magyar kormánynak, hogy a reichsváth többsége hallani sem akar a magyar követelésekről. Ezzel a „sza­badelvű“ urak Hohenwart grófnak és társának hasznos lec­két adnak: miként kell a parlamen­­tarismust kezelni, s a konservatívok kétségkívül tanulni fognak a jövőre nézve! Az általános vasúti szállítási jog felett tanács­kozó nemzetközi konferencia végtére létre jő. Mint a „P. Ll.“-nak írják Berlinből lehetséges, hogy ez a konferencia még ezen év folytában összeül. Bel­gium, Holland, Németország, Dánia, Olaszország, Francziaország, s Ausztria-Magyarország kijelentet­ték, miszerint hajlandók ily egyezség iránt megtenni a kezdeményező lépéseket. Francziaország kettős képviseletet követel magának, mint állam egyet, s nagy vasúttásulatai számára a másikat. Ebbe azon­ban még nem egyeztek bele. Levél Balaton Füredről. (Saját tudósítónktól.) B. Füred, júl. 12. Vígan vagyunk ám ! Méltó joga van júliusnak kigunyolni júniust, mely néma csendben folyt le Füreden a bár ide­jén megtett fürdői berendezések daczára is. Megjött Vörös Jancsi zenebandája Győrből s felváltotta a falusi lakodalmakban elég jó, de Fü­red méltóságához már mégsem illő előbbi czigány­­bandát, melynek hegedűi alig jöttek Cremonából. Reggel rendesen két zenekar mulattatja a közön­séget ; elsőben jól megtörökindulózza, magyar da­lokkal felvillanyozza Vörös bandája a sétatér ven­dégeit; dalaik valóságos „fülbemászók” ; ezután 7 órakor jön a sz.-fehérvári színtársulat zenekara, síp, dob, trombitával, s előveszi a nagy operákat, oly correct, praecise játszva, hogy még a csörgő réztányér sem sérti füledet, mely a borbélyműhe­­lyek előtti jogos állásából Donizetti, Mayerbeer, Verdi által az operisták hangszerei közé promoveál­­tatott ! . .. Bámul az ember rajta, hogy egy réz­tányér hogy lesz halhatatlanná ? ! . . . A sétatér egy óriás tánc­terem, hol szép menyecskék, leányok gondtalanul űzik tova az órákat, csakhogy többnyire gavallérok nélkül , ke­vés fiatal embere van a fürdőnek ; pár jó tánczos, egy geniális rendező az unalomban este gyertyát­­lanul ásító tánc­terem falai közt, s több dicső­ségre tehetne szert a czári udvarból kikegyte­­lenített Lorisz­ Melikoffnál, ki katonai talentumának méltó jutalmaként az elesett oroszok holttestén át visszafelé előre menve, megszállta az orosz határ­széleket. Egy országot egy fiatal emberért! Mondja magában sok leány, kik Füredre nem­csak jó léget élvezni jöttek, hanem tánczolni is. Táncz ? Ez ma fehér holló itt, drágább, mint az ár­ban felszöktetett c­ina; az első táncz úgy kezdő­dött, hogy egy pár neki indult a lázas ingernek, s bár egész határozottsággal sebesen szelték a leve­gőt, nem találkozott méltó utánzó, ki nyomukba lépett volna, de azért a zászlót megmentették — katonaság nélkül. Közelebb már szerencsésebben ütött ki egy estély, de még mindig nem a régi, midőn 7—8 vármegye fiatalsága röpítette szilaj kedv közt a Dunántúl szép virágszálait, Farkas Miska zenéje mellett, ki a philadelphiai kiállításra erővel kéjutaz­tatván, a mint meglátta a tengert, minden nótáját elfelejtette. Fürednek akkor egyöntetű, együtt rokonszen­vező közönsége volt; sokszor a tánczban volt az első találkozás, s mégis meg­volt a bizalom ; kéz kézben, szív szív mellett; úgy termett az öröm, mint mezőn a virág, hol senki sem öntöz, senki sem plántál, mégis egy bokréta az egész mező. Most ? A­hány kis társaság majd annyi válaszfal, mintha más és más világrészekből szórta volna össze őket a véletlen. Magyar mind, egy országból, s nem férnek el egy födél alatt! Kevés a társulási szellem, a bizalom, rokonszenv; a democratia elveit csak betűkben istenítjük, s az életben nem gondol­kodunk meghonosításáról; a ki váltig papolja is, nem hű katonája; a zászlót imádja, de meg nem halna érte! Nem vagyunk ellenségek, még csak haragban sem, s meg sem közeledünk; nincsen, ki a széthullott lánczszemeket összebűvölné, pedig hol van igy az erő, hol az eredmény? Néhány ügyes, szellemes, jóakaratú­­rendező tán más irányt adhatna, tán amalgamizálhatná a társaságot valamennyiünk nyereségére, míg így el­vesznek az órák, vagy legfeljebb szűk körre szo­rítva, csak kevés élvezetet nyújthatnak azon kívül, mit a természet, a táj szépsége nyújtanak. Közeledést kell teremteni köztünk, ez nem­csak füredi, hanem hazai érdek is ; a kisebb tár­saságon kell kezdeni, ki csak két lánczszemet összefűz, már sokat tett az emberiség nevében; a többit ragadja maga az élet. A középbirtokos osztály, ez az erős gránit­fal, melyen az ország nyugalma állt; mely vállain hordá az intézetek sorsát, a közügyeket, az ezer­féle áldozatot; mely kart, erőt, szivet, lelkesedést adott a hazának s életével vártá meg sokszor lé­tét, állását, — majd egészen eltűnt Füredről; alig néhány tagban látjuk képviselve, s elszorul az em­ber szive, midőn a két-három vándorló fecskében látja csak a múlt idők tavaszát! . . . így van a fájdalom ! S miért ? Kilenczvenkilencz oka van annak. S mik az okok? Először nincs pénze. . . . Elég ! S hogy pénze nincsen sok családnak, rész­ben oka a gondatlan túlköltekezés; a mételyező, középszerű vagyonnal biró családoknál van indo­kolható luxus; az indolentia a kiváló vezéreszmék iránt is; könnyelműségünk a jó évek alatt; nem okulásunk a rosszak súlya alatt. Aztán a ránk nehezedő közterhek, melyek nem tehetnek megkü­lönböztetéseket egyes egyéneknél, hanem kérlelhet­­lenül, az idő és viszonyokról ránk erőszakolva ólomként nyomnak mindenkit, legyen bár valaki­nek vagyona eszében, vagy szántóföld és palotái­ban ... A nehéz idők úgy seprik el a családokat — önbűnök nélkül is — mint az őszi vihar a hulló levelet. . . . Ez oka, hogy a gentry r megfogyott Füreden, s tűzhelyéhez van kötve. „Névben él csak, s többé nincs jelen . . .” Egy-két katonában látod a régi nagy, dicső ármádiát; legyen feltámadása mielőbb saját hite és tetteiben. úgy látszik, hogy az idő a luxusra is rá­ijesztett. Füred nem úszik úgy többé a selyemben; máskor a pornak, sárnak is több jutott, mint most a tagokra; általában dicsérnünk kell nőink egy­szerűségét ; bár saját takarékosságuk s nem az idő dobatta volna el Lyon szöveteit, melyekből — di­cséret a kivételnek — ezer és ezer fős kontók utján jutott a paradicsomba, s lett belőlök — füge­falevél! . . . De él a komor képekkel. A Balatonra nem mehetünk ladikázni, mert az idő tegnap reggeltől fogva nagyon veszélyes; egyik perezben mosolyog, a másikban már szélvész sivit a víz tükre fölött, s az ember csak nem akarja magát meg-„L­iáoí«4-ezni“, a­mely család iránt — csupa tudomány iránti tiszteletből — oly ke­gyetlenek voltak tavai a hullámok, hogy a temető helyett a zamárdi berekbe dobták ki őket. Szegény Lenhossék ! Csolnakon indult el Füredről,­­ másnap Siófok felé tért haza — félholtan, azon gondolattal, hogy nemcsak a jég, de a víz alatt sincs gerenda. Menjünk a színházba, itt valódi élvezet vár rád, mert a Szilágyi Béla művezetése alatt álló székesfehérvári színtársulat oly erőkből áll, mely ritkítja párját a provincziákon. Ezek már nemcsak kenyérért, hanem hírnév és becsületért is dolgoznak, mert sok szereplő van a társulatban, ki tehetséggel megáldva, öntudattal, egész odaadással csügg pá­lyáján, s nem a taps és kihívásokért dolgozik, ta­nul, alakit, hanem a művészet ügye emelésére, melyet annyi kontár csorbít, tapod s élősködik rajta, mint a fát őrlő szó. . . . Ezért nem esik el egy előadás sem, legyen az dráma, opera, vagy népszínmű; helyén áll mindenki, s ismeri köteles­ségét. Évek óta nem volt Fürednek ily társu­lata. Közelebb adták a „Troubadour*-t, „Hunyady László“-t; tegnap Mándoky Béla jutalmazására „Sheridan*-t, melyben szerencsés alakítás és nagy tanulmánynyal a czímszerepet a jutalmazott ját­szotta sok taps és elismerés közt; a többi sze­replők is sok bravourral, s kifogástalanul adták szerepeiket. Lesz még alkalmunk többször is emlé­kezni a 60 tagból álló s kiváló zenekarral rendel­kező társulatról, mely innét egy hóra Pápára távo­zik szeptember utoljáig, visszatérendő a téli évadra Székesfehérvárra. A „Kisfaludy“ gőzös naponként új vendége­ket hoz, a­nélkül, hogy a régiekből sokan távoz­nának , július hó leszokta kötni az embereket, s az oszlás csak Anna-bál után lesz, hogy uj arcrok­­ozokkal találkozzunk augusztus hóban. Füred je­lenleg telve van vendéggel s azt hinnéd, hogy kik újonnan érkeznek, az ég visel rájok gondot; s már estvére kelve mind el van helyezve; azért jöhet­nek még mindig a szórakozni vágyók, mert a fa­lak, szobák itt guttaperchából vannak — enged­nek. Boskói művészet kell ahhoz, annyi embert el­helyezni. Tegnap egy vad-génre produkálta magát az Eszterházy szállodában hegedűn nagy feltűnés közt; neve Kristofek, Szegzárdról; játékában annyi érzés, virtuozitás van, hogy művésznek kellene nevezni, ha — fél­őrült nem volna. A hegedű uralkodik nem csak szivén, hanem eszén is, s midőn a velenczei carnevált, a „Repülj fecském“-et 20- 30 féle vál­tozattal leteremtette a hurokról, s ömlik elébe a pénz, s eldobálja, s másnak kell összeszedni. Mindig jár, kel, nincs biztos otthona, még jó mód­ban levő szüleinél sincs, mert higany természete az egész nagy világot tartja birtokául, hanem a­hol játszik, sokáig emlékeznek rá, mert igy meg­­sirattatni a húrokat, kevés embernek adatott, még a kinek r esze van is. Szegény, szegény he­gedűs ! . . . Vasárnap lesz a Flóra-bál; ez szokott lenni nyitánya az Anna-bálnak; majd meglássuk, túléli-e a napot a vigalom­ emléke. A napokban várják az ország primadonnáját Benza Idát, férjével Nagy Imrével. — Fentebbiekben kimerítettük a mai nap új­donságait. Roboz Litván. T a­n­ü­g­y. — A debreczeni városi főreáltanoda értesítőjét közli Delenczei Pál igazgató. Értekezést dr. Koós Gábor tanártól közöl ily­ezimmel: „A salicylsav tudományos tekintetben s alkalmazása a háztartás­ban, mű­iparterén, testünk épentartása körül s a gyógyászatban.“ A szakszerű dolgozat igen helye­sen népszerűen van írva s igy a laikus emberek is egynémely esetben hasznát vehetik és tanulhat­nak belőle. Ezután a lefolyt tanév történetéből ne­hány érdekesebb adatot közöl a füzet. Az előadott tantárgyak vázlatából a tananyag helyes felosztását és előadását látjuk. A tanári kar állt 9 tagból, ezenkívül működött az intézetben 4 hitoktató. A reáliskolának öt osztálya volt, de az új szervezés folytán a 4-ik osztályról a 6-ik osztályba mentek át tanulói s igy ez évben 5-ik osztály nem volt. A tanulók száma összesen 105. Év közben kilépett 3. Különféle jutalmazásban részesült 30. — A kecskeméti reform, lyceum „értesítvé­­nyét“ szerkesztette Csabai Imre igazgató. Érteke­zést nem közöl, e helyett a lyceum újabb történe­téhez adatokat sorol föl. A kormányzó testület az egyházkerületi tanügyi bizottság s a helybeli isko­laszék tagjaiból állt. Az iskolaszéknek volt 18 tagja, ezen kívül a lyceumi tanári kar, mely 11 rendes tanárból s 5 „melléktanárból“ állt. Az intézet tan­tanszerei közül leggazdagabb a természetrajzi gyűj­temény, melyet Ihász Dániel 1848/9-diki honvédez­redes igen érdekes kagylókkal gyarapított ez év­ben. A lyceum anyagi állásáról feljegyezhetjük a következőket: Évi összes bevétele 15,183 frt 39 kr. kiadása 11,160 frt. Az ösztöndíj alapítványok összesen kitesznek 12,905 frtot s 1 drb. m. k. ara­nyat. A tápintézetbe ez évben befolyt adományok összege 632 frt 18 kr. A tanulók között kiosztott pályadíjak, érdem- és ösztöndíjak és jólétek ösz­­szege 1358 frt 60 kr; 1 arany és 10 drb. könyv. Az ifjúság kebelében két egyesület működött: a szépirodalmi képzőkör és a Gabelsberger-Markovics rendszert követő gyorsiró­kör. A tanulók száma a VIII osztályban összesen 189 volt. Ezek közül tiszta magyar 173; szerb 11; román 5. Az érett­ségi vizsgálatra jelentkezett 37 tanuló. Ezek közül 10 magán­tanuló volt. Érettnek találtak kitüntetés­sel 1-et, részben kitüntetéssel 4-et,­egyszerűen 31-et, rövid időre visszavetettek 1-et.­­s A kecskeméti községi polgári leányiskola ér­tesítőjében Götsch Józseftől olvasunk értekezést „A nők helyzetéről az újkori vadnépeknél“. Világosan írt pedagógiai tanulmány Lubbock könyve után. Az iskola ez évi történetét elég terjedelmesen leirta Pásthy Károly. Az iskolának volt 6 tanítója s 5 hitoktatója. A három osztályban a növendékek száma volt 66 , és közben kimaradt 6 ; anyanyelv szerint igy oszlanak föl: tiszta magyar volt 61, német 5. — Keméndy Drucker Irma nyilvánossággal felruházott szegedi nőnevelő intézetének és magán­­tanítónő-képezdéjének értesítőjét szintén beküldték hozzánk. Az intézet 16 éve fennáll és virágzik. A tanári személyzetnek volt 23 tagja. Ezek közül 16 férfitanár, a többi tanítónő, nagyrészt okleveles. A tanítónő-képezde két osztályában ez évben volt 37 növendék , ezek között magyar 31, német 4, len­gyel 2. Kimaradtak 5-en. Kettőt férjhez vittek az intézetből, kettő szombaj miatt távozott, egy pedig családi körülményei folytán. A nevelő­intézetet lá­togatta 112 leányka; ezek közül 10 bennlakó, 6 féltartáson levő, a többi pedig bejáró volt. Nemzeti­ségre mindnyájan magyarok voltak; anyanyelvre magy 96, német 8, illyr 2. Illetőségre nézve szegedi 86, vidéki 26. A tanitónő-képezde növendékei le­hetnek : bennlakók, a­kik teljes ellátásért egy évre 400 frtot fizetnek előlegen negyedévi részletekben, féltartáson levők, a­kik havonkint ebédért 6 frtos tandíjul 10 frtot fizetnek, a bejárók tandija havon­kint 10 frt.­­ A tápnövendékekért 10 hónapból álló 12 éves korukig 350 frtot, azontúl 400 frtot kell fizetni előleges részletekben. Bővebb felvilágo­­sitást e tárgyban az intézet-tulajdonosnő szívesen ad minden megkeresésre. HÍREK. (Július 19.) — Wenckheim Béla báró miniszter úr Kőrös­­bányáról a fővárosba érkezett. — Trefort Ágoston, vallás és közoktatásügyi miniszter a múlt hétfőn, a nyugati vasútvonalon, Gyimótfalvára, Batthyányi Ferencz gróf látogatására utazván, betért Szombathelyre is, hogy a megyés püspöknél látogatást tegyen. A miniszterrel vele volt hajadon lánya is. — Dr. Pauler Tivadar, országos képviselő ur a nyári szünidőre badacsonyi birtokára ment, s julius és augusztus hóban ott is fog maradni ; en­nek következtében e két hónap alatt a magyar tisztviselők országos egyesülete, melynek ő az el­nöke, nem fog választmányi ülést tartani. — Bécs a gyilkosságok, Páris a családi drá­mák színhelye. Az előbbiben csaknem minden héten a legborzasztóbb gyilkosságok, az utóbbiban meg­rendítő családi drámák vannak napirenden. Az el­sőben virágzik a rablógyilkossági bűnkrónika pony­vairodalma, az utóbbiban a családi tragédia izgal­mas regényekben feldolgozva. Csakhogy az élet túltesz a regényírókon. A napokban a rue des Martyrs egyik háza volt szintere egy film családi drámának, mely befejezését képezi Cherbuliez „Saint Maur kisasszony jegyese” czímű­ regényének. H. L. pár év előtt jött Párisba, hol a rue des Martyrsban fényképészeti műtermet nyitott. Gyönyörű nejét is magával hozta, kit csak pár hó előtt vett el. Az üzlet felvirágzott, úgy, hogy H. L. Saint-Denis-ben fiók­intézetet nyitott, melynek élére valamely meg­bízható egyént akart állítani. Az üzlet vezetőjévé tíz évvel ifjabb öcscsét szemelte ki. Ez alig hogy Párisba jött, udvarolni kezdett sógorasszonyának, kezdetben ugyancsak félénken, de utóbb mindin­kább vállalkozó lett. Végre felizgatva sógorasszonya közönye által, erőszakhoz folyamodott. H. L. asz­­szony terhes lett. E naptól fogva a férj nagy vál­tozást tapasztalt neje kedélyében és szokásaiban. Az előbb vidor kedélyű nő mindig szomorúbb lett, s azon arányban, amint közeledett a végzetes idő komolyabbá vált e helyzet. Végre kis leány­kája született. Midőn az újon szülöttet ölelés végett eléje vitték, borzalommal fordult el tőle, s nem akarta látni. A boldogtalan asszony, kinek szivén a bú rágódott, szemlátomást fogyott. Az orvosok lég­változtatást ajánlottak neki. A beteg azonban nem akart elutazni. A férj minden erőfeszítést elkövetett, hogy megtudja neje titkos bánatának okát. Neje megindulva esdeklésein végre megvallotta a közte és sógora közt lefolyt jelenetet. E felfedezés kép­zelhető, hogy mily lesújtó volt a férjre nézve. Hogy azonban a botránynak elejét vegye, megegyezett nejével, mikép mélyen fognak hallgatni a borzasztó esemény felől. Másnap a férj kénytelen volt hazul­ról távozni. Távolléte alatt a nő egy cyan vegyü­­letet tartalmazó palaczkot vett elő, annak tartal­mát pohárba öntötte és megitta. A visszatérő férj a legborzasztóbb kínok közt találta nejét, ki a leg­gondosabb ápolás daczára pár óra múlva meghalt, s így méreg által szabadult meg az élettől, melyet rá nézve egy nyomorult mérgezett meg. — Gerster Etelka folyvást aratja­ Londonban a babérokat. Miután nem rég egy nagy udvari hangversenyben is közreműködött, e hó 13-án azon kitüntetésben részesült, hogy a királyasszony meg­hívására a királyi család előtt énekelt a windsori palotában. Tegnapelőtt ismét föllépett a Her Ma­­jestys operában, Bellini „A puritánok“ czímű dal­művében Elvirát "énekelte. Leghíresebb két vetély­­társa, Patti Adelina és Nilsson Krisztina szintén hallatnak magukról valamit, így az előbbiről azt híresztelték a lapok, hogy Amerikába megy, hol két föllépéséért 300,000 frankot ígértek neki. A dolog csak részben igaz, mert Strakosch megbí­zottja nemsokára Párisba megy, hogy valamikép a dívának Eskudiez igazgatóval kötött szerződését fölbontsa. Az amerikaiak ugyanis nem 300,000, ha­nem három millió frankkal akarják Pattit Európá­*) János evangeliuma, XIX. r. 28—30 versek.

Next