Ellenőr, 1877. július (9. évfolyam, 235-291. szám)
1877-07-20 / 270. szám
Budapest, július 19. Budapest, julius 19. Valóságos szórakozást szereznek most nekünk a bécsi lapok. Minden nap újabb meg újabb oldalról mutatják be kiegyezési politikájukat, s illetőleg azt, hogy minden terv és meggondolás nélkül mentek bele a kiegyezésbe. Tegnap az új „Presse” még erősködött a status-quo mellett, ma aztán az öreg „Presse“ nekiront az újnak, s kimutatja, hogy a status-quo jelszava a szabad kereskedelmi irány embereitől került ki. Ezt a jelszót erősebben hangoztatják, mióta a vámkérdés ismét az előtérbe lépett, s mióta mindinkább kitűnik, hogy azon engedmények ellenében, melyek osztrák részről Magyarországnak tehetők, Magyarország is nyújthatna indirect compensatiót Ausztriának a vámtarifa megállapításánál. Abban tökéletes igaza van az öreg „Pressernek, hogy a status quo hangoztatása hiába való dolog. 1867-ben tiz évre szerződtünk, most megint tiz évre vagyunk hajlandók szerződni. Akármennyit emlegetik a status quót, mégsem lesz az 1867-diki kiegyezésből változhatlan örökös szerződés. Az mindenkor megnyitandó, tehát változtatható is. Az elmúlt tíz év alatt kitűnt, hogy Magyarország az adóvisszatérítésnél igazságtalanul károsodik. Ezen a hiányon most lehet és kell segíteni, s a következő tíz év változtathat ismét akkorát a két államfél viszonyain, hogy a kiegyezést fenekestől fel kellene forgatni. A confusus radikálisok, mint ahogy az öreg „Presse“ őket nevezi, alkalmazzák a status-quót a quota-arányra is. Vájjon mit mondanának akkor, ha mi tíz év múlva jóval nagyobb quota-arány elviselésére lennénk képesek, s mégis ragaszkodnánk a status-quóhoz, mint ahogy ők most ? A koczka fordulhat, s az anyagi viszonyok változásaitól függő kérdésekben nagyon elhibázott dolog lenne a status-quo elvét megörökíteni. Ebben tehát ez egyszer jó barátunkul szegődött az öreg „Presse*, de: „Timeo Danaos . . . Nem ok nélkül ilyen kegyes az öreg. Adná ő már két kézzel is a concessiókat, mert arról lehet szó a Németországgal folyó tárgyalások meghiúsulása esetén, hogy az autonóm vámtarifára leszünk kénytelenek térni, s jó lenne Magyarországot megnyerni annak, hogy ez az autonóm vámtarifa minden ízében védvámos legyen, így bizonyítják be újból meg újból, ami már különben régen bizonyos, hogy csak érdekharczot vívnak Magyarország ellen. Az egyik a szabad kereskedelmi irány előtérbe tolásával dolgozik egy kicsit idegen számlára is. Németországnak kétségkívül az az érdeke, hogy monarchiánk vámpolitikája lehetőleg szabadkereskedelmi legyen. A külső német érdekek és az osztrák alkotmányhű párt egy része között a nexus mind feltűnőbben nyilatkozik. A másik meg egyet fordul a sarkán, mert kilátás mutatkozik arra, hogy, bár a német barátság meghidegülése árán, de autonóm vámtarifát csinálhatunk, s ezzel az osztrák ipar biztosíttatik minden verseny ellen. Egyszerre igen okos emberek lettünk neki. Szerinte mi már arról is meg vagyunk győzve, hogy azok a felemelt vámtételek nemcsak Ausztriának válnak hasznára, hanem magunknak is. Erről nehezen vagyunk meggyőzve, s ha autonóm vámtarifára szorulunk is, nem engedhetjük meg, hogy az egész világ ránk zúduljon miatta, amint hogy ránk zúdulna, ha az osztrák védvámosok kívánsága szerint készülne. Hiába ígérgetnek engedékenységet a restitutió kérdésében. A várható TÁRCZA. A Csokonai legáeziója. A csikóbőrös kulacs halhatatlan költője rég Csöndesen pihen a debreczeni temetőben. Illatos mezei virág, lágyan zizegő fű futja be a sirt, hol a sok hányatás után örökre elringató békés lakást talált. Nyugodalmas otthonát a ragyogó napsugár, ez is földiekkel játszó égi tünemény, glóriával fonja körül a koszorú helyett, melyet a teremtő ész és csapongó phantásia merészebb alkotásaihoz megnem ért közönsége tőle megtagadott. A hálásabb mai nemzedék bőven kárpótolja a szenvedett kicsinylésért, kegyelete elismerésével emlékezik róla; neve ott ragyog a magyar dicsőség Pantheonában, emléke ott él a magyar nemzet szivében; érző, szerelmes énekeit zengi a csalódott szív, vidor, pajkos dalaira versenyezve rá-rá gyújt a mulató kör. Játszi szeszély, bohó tréfa, derűs bánat, s mélázó jókedv csapzik mesterig, váltakozással össze az elhiresült nótában: Édes, kedves galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám, Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. . . . Utas, köszönts rám egy pint bort, Itt látsz nyugodni egy jámbort, Kedves élete párjával, — Csikóbőrös kulacsával! Hej,vig Múzsa, víg élet emléke ez a dal. Mert Csokonai értett is, szeretett is mulatni, s koczinó, csengő poharak között nem redőzte be homlokát, mint a mai fiatalság, mely kora éveiben megsavanyodott; azért is oly izetlen a dolga, mint az éretlen gyümölcs, hogy az olvasónők is meg-megémelyedik tőle a gyomra. Bizony, Csokonai tudott is, szeretett is mulatni, nem kellett eszmétlenséget komolysággal kendőznie ; első volt, mikor a tollat kezébe vette, s első volt, mikor a tükrös poharat habzó borral magasra emelintette. Ivott a maga hasznára, a más egészségére ; de ha kivilágos kivirradtig tartott is a mulatozás, másnap is legény maradt a gáton. Pedig az aggatózó csintalanság nem egyszer csakugyan gátat készített élejbe, hogy majd csak bele botlik. Hiszen a bölcs is hétszer botlik napjában. A beszédes monda, melyet a nép kedvencz alakjairól a szeretet sugáros szálaiból sző össze, nem egy érdekes apróságot regél róla még ma is. Történt egyszer, hogy Csokonai a húsvéti ünnepek alkalmából legáczióra ment. Mi a legáczió ? Kálvinista diákok reménye, álma, öröme, pénze és dicsőségszerző útja , a mi színésznek a vendégszereplés. Jól mulat, jól keres és az eklézsiában, ahol megfordul, nevet is hagy maga után; ha a tiszteletes jámbor öreg úr, s hajadon leánya van, akkor ottléte alatt tenyeren hordják, tejben-vajban fürdetik; ha meg mogorva agg legény, akkor a kántorhoz kerül. S a fürge kántorné asszony bezzeg eltartja jóval, a kántor meg szóval; minthogy pedig irva áll, nem ugyan a Bibliában, hanem valamely egyéb szent helyen, hogy cantores amant liquores, — ellátja tüzelő borral is nemkülönben. Foly a bor s foly a szó ; kilombozik a remény dúsan: ha az öreg tiszteletest az irgalmas Isten kegyelme elszólítja, bizonyosan megemlékeznek róla, még talán meg is választják. Nem talán, bizonyosan! Szokta ráütni a kántor. Csokonainak különösen beütött a szerencse. Kapott öreg papot szép fiatal leánynyal, vén fa oltalmában nyiladozó rózsabimbóval; kapott borissza kántort ily vidor, pajkos menyecskével; s hogy ez áldást még igazabban meg tudja becsülni, megvolt ez eklézsiában a ritkaságok ritkasága, hogy a tiszteletes és a kántor között a legszentebb egyetért és uralkodott. A kántorok sok este átmentek a papákhoz s azok viszont a kántorokhoz, s a szép Judithot rendesen a kántor felesége kisérte a templomba, minthogy anyja évek előtt elköltözött e siralom völgyéből. Judith leányasszony, még akkor nem hivatta magát minden szobaczíczus kiasszonynak s nagysárinak. Böske vagy Sári volt a lelkem, nem egyéb fejedelmi vacsorát készíttetett csütörtökön este, mikor Csokonai megérkezett. A kántor felesége is ott sürgölődöt körülötte: emlegesse meg adta legátusa, hogy nem a kollégiumban ünnepelt. Az öreg pap is kirukkolt a java érmellékről, mely melegít ugyan, de nem nagyon, s leírható is meglehetősen. Szóval kitűnő megy-bor. (Már tudniillik megy lefelé.) A jókedv sem hiányzott, a pap emlékeivel, a kántor tréfáival, a legátus reményeivel bírta; majd a Biblia nyelvén szólva, amint e helyütt nemcsak illik, sőt szükséges is, a két aszszonyi állatnak is kijutott a mulattatásból. Judith leányasszony szive bezzeg izgett-mozgott, s tekintete olvadó melegséggel veszett a poetás legátuson ; s ha ott hirtelen gyóntatóra fogja valami barát, nem tudom, nem vallja-e be, hogy kár esett szivecskéjében. Legalább a csacska kántorné még hónapokig czélozgatott ilyesmire, s Judith leányasszony, noha protestáns hitemre mondhatom, hogy buzgó protestáns volt, mégse protestált ellene. Csokonai szeme is el-elcsüngött a szép Judithon, ki egyszerre kigyult arczcal, s egészséges kaczagással fogadott minden csintalanságot. A pillanat csak illana. S mire a társaság észrevette magát, észrevette azt is, hogy öreg idő van. Éjfél elmúlt. Ideje volt bontakozni, ideje volt pihenőre menni, különösen Csokonainak, kire másnap a papolás várt. Az öreg tiszteletes intette is eleget. Ha nem engedelmeskedett, köszönje az öreg magának, meg a kántorának, miért nem tudtak megegyezni. Így ejtőzés közben, közvetlenül a bontakozás előtt, a kántor azt a szerénytelenséget találta elkövetni, hogy azt állította: az ő érmellékije jobb. Kapatos is volt, vacsora végén is volt, el kell vala a tiszteletesnek hallgatnia. A tiszteletes azonban sokkal elevenebben érezte igazát, semhogy eltűrhette volna a hálátlanságot, azért contradicált. A kántor se hagyta magát, követelte, hogy mindjárást menjenek át s végezzék el az összehasonlítást. Dőljön a koczka jobbra vagy balra, s csak menjenek. Az öreg tiszteletesnek bizony esze ágában se volt, hogy még vizstába menjen ; a kántor nem engedett, s egész keménységgel követelte, hogy hát Csokonai legátus vizsgálja meg, s tegyen aztán holnap az ő hite szerint élő tanúvallomást. Csokonai nem volt soha az az ember, aki valaha a jót elrontotta volna. Az indítványnak állott elejébe, s a kántorékat elkísérte haza. És összecsengett a pohár végig csiklandva az ereken, és megindult újból a szó, egyszerre végig futva múlton, jelenen, s bekalandozva a jövő mystikus régióiba. A kántor és felesége, félig szívességből, félig becsvágyból, csodálatosképpen átal-szürve vendégszeretettel, kiszedték Csokonai menőfélben levő szekeréből a kereket, képiesen legyen szólva, s nem eresztették sem ide sem oda. Csokonainak pedig volt esze, hogy nem is igen sietett onnan, ahol úgy szerették, így magyarázható meg csakis, hogy beharangozásra került haza. A kántor meg a felesége isteni tisztelethez ecsekedve követte nyomon. Az öreg zsörtölődött régen, Judith leányasszony kereste éppen, s a mi legátusunknak alig maradt annyi ideje, hogy a tiszteletessel kikerestesse az Igéket, melyek megírva vagynak JÁNOS evangyéliumának XIX-ik részében, hol is a Krisztus szenvedésének, halálának és eltemettetésének históriájáról szól az ének. Csokonai megjegyezte magának darab papirossal a szent helyet, s azzal távozott szobájába mosakodni és átöltözködni. A kántorné pedig azalatt külsejére nézve éppen hasonlatos könyvvel cserélte föl a Bibliát, s ment Judith leányasszonynyal lelki épülés végett egész ártatlan képpel a prédikáczió meghallgatására. A kántor már előbb helyet állott, csak az öreg tiszteletes, ki a cseréről semmit se tudott, várakozott a kényelem türelmével. Csokonai rendbe jött s vette a könyvet, mely nem vola egyéb, mint a Judith leányasszony Szakács-könyve. Hiába, kisvárosi kompektor mindent egy félébe köt; nem válogat, melyik Biblia, melyik Szakácskönyv, ugyanazon borítékkal ruházza föl, így a csere könnyen megeshetett. Csokonai, amint a szószékre fölmegy, s elmondja az imát, fölnyitja a papírral megjelölt helyet, olvassa egész kemény hangon : „Eczetet! . . Itt megakadt, zavarba jött, a kántorné meghökkent, a pap elcsodálkozott, de ö vérmes hirtelenséggel újra belekapott az olvasásba. „Eczetet ! . . . “ Erős, mély, átható hangon mondta ki, de hangjára maga megrezzent. Most már rajta volt a meghökkenés. Megálloit. Észrevette, hogy csellel van dolga ; észrevette, hogy Szakácskönyv van kezében, s éppen az ugorka-savanyitásba kezdett , hol is meg van irva: eczetet végy hozzá ennyit és ennyit. A kántorné remegett, a pap álmélkodott és kedvetlenül fészkelődött. Harmadszor is neki fogott tehát egész hirtelenében az olvasásnak : „Eczetet!* S folytatta keserű páthosszal: „Bizony, eczetet adtak Jézusnak, mikor tudván, hogy mindenek bevégeztettek, hogy az írás betelnék, mondá : Szomjúhozom*. „Vala azért ott letéve egy edény, eczettel teli. Azok pedig spongyiát megtöltenek eczettel és izsóppal megrakván, az ő szájához vivék.“ „Mikor azért elvette volna Jézus az eczetet, mondá: Elvégeztetett minden, és lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.“*) Tartott azután oly megkapó, oly szívhez szóló beszédet, hogy a templom egész közönsége elérzékenyülve hallgatta, még a kántor csintalan oldalbordája is. Isteni tisztelet végeztével csakúgy özönlöttek a hívek közül a meghívások; Csokonai nem fogadta egyiket is el. Megmaradt az egész ünnepek alatt ama kedves körben, hol szeretet dédelgette, pajkosság ingerkedett vele, hol a tisztelegtes kedvencze lett. Az öreg tiszteletes csak templom után értesült a csínyről. Haragudott volna, de nem ért rája, mert örülnie kellett a legátus ügyességén, hogy olyan katonásan kivágta magát. Meg is emberelte érte. Ki kisérte a község határáig, ott kétfelül öszszecsókolta, úgy vált el tőle. Még a szíve is sajgott a búcsúkor. Volt, akié még inkább sajgott, az a „Judith leányasszony“ volt. S meggyőződéssel állíthatom, hogy Csokonai se bánja, ha az öreg helyett a fiatal hajadont szoríthatja forró kebelére. Nos, hát a rékán törné ? Róla nem mond a monda többet. Ő menyecske volt. Az asszony pedig játszik az érzéssel, minden körülmények között, mindenekfelett színlelni tud. A színlelésben nyilatkozik az ő hatalma, művészete, lángesze. Mefisztó, repressáliák elsősorban a nyerstermelő Magyarországot sújtanák, s így nincsen olyan ár, mely bennünket e repressáliók előidézésére bízhasson. A „Presse” szirógatása tehát nem vezet bennünket félre, s ma is csak azt mondjuk, amit tegnap, hogy : legjobb az egyenes út. A két kormány megállapodási kijelölték az utat. Haladjanak azon. Mi rajta maradunk, s nem térít le bennünket róla se szép szó, se fenyegetés. A „Kölnische Zeitung“-ban az osztrák déli tartományok strategikai és ethnographiai helyzetéről közlött czikkeket bonczoló közleményekre az említett lap megjegyzéseket tesz. Az „Ellenőrnek írja, teljesen igaza van, s azon játék, melyet jelenleg tíznek Ausztriában a parlamentarismussal és constitutionalismussal, bizonyára nem fogja megerősíteni az osztrák államférfiak tekintélyét. Az Auersperg-kabinet a magyar kormánynak kötelező ígéreteket tett, s mivel most azon van, hogy azokat teljesítse saját pártja, az alkotmánypárt jobb véleményre akarja bírni, mert ez azt állítja, hogy Magyarország az osztrák kabinetet meg akarja buktatni. Az osztrák kabinet most már nem törődik ígéreteivel, hanem egyszerűen kijelenti a magyar kormánynak, hogy a reichsváth többsége hallani sem akar a magyar követelésekről. Ezzel a „szabadelvű“ urak Hohenwart grófnak és társának hasznos leckét adnak: miként kell a parlamentarismust kezelni, s a konservatívok kétségkívül tanulni fognak a jövőre nézve! Az általános vasúti szállítási jog felett tanácskozó nemzetközi konferencia végtére létre jő. Mint a „P. Ll.“-nak írják Berlinből lehetséges, hogy ez a konferencia még ezen év folytában összeül. Belgium, Holland, Németország, Dánia, Olaszország, Francziaország, s Ausztria-Magyarország kijelentették, miszerint hajlandók ily egyezség iránt megtenni a kezdeményező lépéseket. Francziaország kettős képviseletet követel magának, mint állam egyet, s nagy vasúttásulatai számára a másikat. Ebbe azonban még nem egyeztek bele. Levél Balaton Füredről. (Saját tudósítónktól.) B. Füred, júl. 12. Vígan vagyunk ám ! Méltó joga van júliusnak kigunyolni júniust, mely néma csendben folyt le Füreden a bár idején megtett fürdői berendezések daczára is. Megjött Vörös Jancsi zenebandája Győrből s felváltotta a falusi lakodalmakban elég jó, de Füred méltóságához már mégsem illő előbbi czigánybandát, melynek hegedűi alig jöttek Cremonából. Reggel rendesen két zenekar mulattatja a közönséget ; elsőben jól megtörökindulózza, magyar dalokkal felvillanyozza Vörös bandája a sétatér vendégeit; dalaik valóságos „fülbemászók” ; ezután 7 órakor jön a sz.-fehérvári színtársulat zenekara, síp, dob, trombitával, s előveszi a nagy operákat, oly correct, praecise játszva, hogy még a csörgő réztányér sem sérti füledet, mely a borbélyműhelyek előtti jogos állásából Donizetti, Mayerbeer, Verdi által az operisták hangszerei közé promoveáltatott ! . .. Bámul az ember rajta, hogy egy réztányér hogy lesz halhatatlanná ? ! . . . A sétatér egy óriás táncterem, hol szép menyecskék, leányok gondtalanul űzik tova az órákat, csakhogy többnyire gavallérok nélkül , kevés fiatal embere van a fürdőnek ; pár jó tánczos, egy geniális rendező az unalomban este gyertyátlanul ásító táncterem falai közt, s több dicsőségre tehetne szert a czári udvarból kikegytelenített Lorisz Melikoffnál, ki katonai talentumának méltó jutalmaként az elesett oroszok holttestén át visszafelé előre menve, megszállta az orosz határszéleket. Egy országot egy fiatal emberért! Mondja magában sok leány, kik Füredre nemcsak jó léget élvezni jöttek, hanem tánczolni is. Táncz ? Ez ma fehér holló itt, drágább, mint az árban felszöktetett cina; az első táncz úgy kezdődött, hogy egy pár neki indult a lázas ingernek, s bár egész határozottsággal sebesen szelték a levegőt, nem találkozott méltó utánzó, ki nyomukba lépett volna, de azért a zászlót megmentették — katonaság nélkül. Közelebb már szerencsésebben ütött ki egy estély, de még mindig nem a régi, midőn 7—8 vármegye fiatalsága röpítette szilaj kedv közt a Dunántúl szép virágszálait, Farkas Miska zenéje mellett, ki a philadelphiai kiállításra erővel kéjutaztatván, a mint meglátta a tengert, minden nótáját elfelejtette. Fürednek akkor egyöntetű, együtt rokonszenvező közönsége volt; sokszor a tánczban volt az első találkozás, s mégis megvolt a bizalom ; kéz kézben, szív szív mellett; úgy termett az öröm, mint mezőn a virág, hol senki sem öntöz, senki sem plántál, mégis egy bokréta az egész mező. Most ? Ahány kis társaság majd annyi válaszfal, mintha más és más világrészekből szórta volna össze őket a véletlen. Magyar mind, egy országból, s nem férnek el egy födél alatt! Kevés a társulási szellem, a bizalom, rokonszenv; a democratia elveit csak betűkben istenítjük, s az életben nem gondolkodunk meghonosításáról; a ki váltig papolja is, nem hű katonája; a zászlót imádja, de meg nem halna érte! Nem vagyunk ellenségek, még csak haragban sem, s meg sem közeledünk; nincsen, ki a széthullott lánczszemeket összebűvölné, pedig hol van igy az erő, hol az eredmény? Néhány ügyes, szellemes, jóakaratúrendező tán más irányt adhatna, tán amalgamizálhatná a társaságot valamennyiünk nyereségére, míg így elvesznek az órák, vagy legfeljebb szűk körre szorítva, csak kevés élvezetet nyújthatnak azon kívül, mit a természet, a táj szépsége nyújtanak. Közeledést kell teremteni köztünk, ez nemcsak füredi, hanem hazai érdek is ; a kisebb társaságon kell kezdeni, ki csak két lánczszemet összefűz, már sokat tett az emberiség nevében; a többit ragadja maga az élet. A középbirtokos osztály, ez az erős gránitfal, melyen az ország nyugalma állt; mely vállain hordá az intézetek sorsát, a közügyeket, az ezerféle áldozatot; mely kart, erőt, szivet, lelkesedést adott a hazának s életével vártá meg sokszor létét, állását, — majd egészen eltűnt Füredről; alig néhány tagban látjuk képviselve, s elszorul az ember szive, midőn a két-három vándorló fecskében látja csak a múlt idők tavaszát! . . . így van a fájdalom ! S miért ? Kilenczvenkilencz oka van annak. S mik az okok? Először nincs pénze. . . . Elég ! S hogy pénze nincsen sok családnak, részben oka a gondatlan túlköltekezés; a mételyező, középszerű vagyonnal biró családoknál van indokolható luxus; az indolentia a kiváló vezéreszmék iránt is; könnyelműségünk a jó évek alatt; nem okulásunk a rosszak súlya alatt. Aztán a ránk nehezedő közterhek, melyek nem tehetnek megkülönböztetéseket egyes egyéneknél, hanem kérlelhetlenül, az idő és viszonyokról ránk erőszakolva ólomként nyomnak mindenkit, legyen bár valakinek vagyona eszében, vagy szántóföld és palotáiban ... A nehéz idők úgy seprik el a családokat — önbűnök nélkül is — mint az őszi vihar a hulló levelet. . . . Ez oka, hogy a gentry r megfogyott Füreden, s tűzhelyéhez van kötve. „Névben él csak, s többé nincs jelen . . .” Egy-két katonában látod a régi nagy, dicső ármádiát; legyen feltámadása mielőbb saját hite és tetteiben. úgy látszik, hogy az idő a luxusra is ráijesztett. Füred nem úszik úgy többé a selyemben; máskor a pornak, sárnak is több jutott, mint most a tagokra; általában dicsérnünk kell nőink egyszerűségét ; bár saját takarékosságuk s nem az idő dobatta volna el Lyon szöveteit, melyekből — dicséret a kivételnek — ezer és ezer fős kontók utján jutott a paradicsomba, s lett belőlök — fügefalevél! . . . De él a komor képekkel. A Balatonra nem mehetünk ladikázni, mert az idő tegnap reggeltől fogva nagyon veszélyes; egyik perezben mosolyog, a másikban már szélvész sivit a víz tükre fölött, s az ember csak nem akarja magát meg-„Liáoí«4-ezni“, amely család iránt — csupa tudomány iránti tiszteletből — oly kegyetlenek voltak tavai a hullámok, hogy a temető helyett a zamárdi berekbe dobták ki őket. Szegény Lenhossék ! Csolnakon indult el Füredről, másnap Siófok felé tért haza — félholtan, azon gondolattal, hogy nemcsak a jég, de a víz alatt sincs gerenda. Menjünk a színházba, itt valódi élvezet vár rád, mert a Szilágyi Béla művezetése alatt álló székesfehérvári színtársulat oly erőkből áll, mely ritkítja párját a provincziákon. Ezek már nemcsak kenyérért, hanem hírnév és becsületért is dolgoznak, mert sok szereplő van a társulatban, ki tehetséggel megáldva, öntudattal, egész odaadással csügg pályáján, s nem a taps és kihívásokért dolgozik, tanul, alakit, hanem a művészet ügye emelésére, melyet annyi kontár csorbít, tapod s élősködik rajta, mint a fát őrlő szó. . . . Ezért nem esik el egy előadás sem, legyen az dráma, opera, vagy népszínmű; helyén áll mindenki, s ismeri kötelességét. Évek óta nem volt Fürednek ily társulata. Közelebb adták a „Troubadour*-t, „Hunyady László“-t; tegnap Mándoky Béla jutalmazására „Sheridan*-t, melyben szerencsés alakítás és nagy tanulmánynyal a czímszerepet a jutalmazott játszotta sok taps és elismerés közt; a többi szereplők is sok bravourral, s kifogástalanul adták szerepeiket. Lesz még alkalmunk többször is emlékezni a 60 tagból álló s kiváló zenekarral rendelkező társulatról, mely innét egy hóra Pápára távozik szeptember utoljáig, visszatérendő a téli évadra Székesfehérvárra. A „Kisfaludy“ gőzös naponként új vendégeket hoz, anélkül, hogy a régiekből sokan távoznának , július hó leszokta kötni az embereket, s az oszlás csak Anna-bál után lesz, hogy uj arcrokozokkal találkozzunk augusztus hóban. Füred jelenleg telve van vendéggel s azt hinnéd, hogy kik újonnan érkeznek, az ég visel rájok gondot; s már estvére kelve mind el van helyezve; azért jöhetnek még mindig a szórakozni vágyók, mert a falak, szobák itt guttaperchából vannak — engednek. Boskói művészet kell ahhoz, annyi embert elhelyezni. Tegnap egy vad-génre produkálta magát az Eszterházy szállodában hegedűn nagy feltűnés közt; neve Kristofek, Szegzárdról; játékában annyi érzés, virtuozitás van, hogy művésznek kellene nevezni, ha — félőrült nem volna. A hegedű uralkodik nem csak szivén, hanem eszén is, s midőn a velenczei carnevált, a „Repülj fecském“-et 20- 30 féle változattal leteremtette a hurokról, s ömlik elébe a pénz, s eldobálja, s másnak kell összeszedni. Mindig jár, kel, nincs biztos otthona, még jó módban levő szüleinél sincs, mert higany természete az egész nagy világot tartja birtokául, hanem ahol játszik, sokáig emlékeznek rá, mert igy megsirattatni a húrokat, kevés embernek adatott, még a kinek r esze van is. Szegény, szegény hegedűs ! . . . Vasárnap lesz a Flóra-bál; ez szokott lenni nyitánya az Anna-bálnak; majd meglássuk, túléli-e a napot a vigalom emléke. A napokban várják az ország primadonnáját Benza Idát, férjével Nagy Imrével. — Fentebbiekben kimerítettük a mai nap újdonságait. Roboz Litván. T anügy. — A debreczeni városi főreáltanoda értesítőjét közli Delenczei Pál igazgató. Értekezést dr. Koós Gábor tanártól közöl ilyezimmel: „A salicylsav tudományos tekintetben s alkalmazása a háztartásban, műiparterén, testünk épentartása körül s a gyógyászatban.“ A szakszerű dolgozat igen helyesen népszerűen van írva s igy a laikus emberek is egynémely esetben hasznát vehetik és tanulhatnak belőle. Ezután a lefolyt tanév történetéből nehány érdekesebb adatot közöl a füzet. Az előadott tantárgyak vázlatából a tananyag helyes felosztását és előadását látjuk. A tanári kar állt 9 tagból, ezenkívül működött az intézetben 4 hitoktató. A reáliskolának öt osztálya volt, de az új szervezés folytán a 4-ik osztályról a 6-ik osztályba mentek át tanulói s igy ez évben 5-ik osztály nem volt. A tanulók száma összesen 105. Év közben kilépett 3. Különféle jutalmazásban részesült 30. — A kecskeméti reform, lyceum „értesítvényét“ szerkesztette Csabai Imre igazgató. Értekezést nem közöl, e helyett a lyceum újabb történetéhez adatokat sorol föl. A kormányzó testület az egyházkerületi tanügyi bizottság s a helybeli iskolaszék tagjaiból állt. Az iskolaszéknek volt 18 tagja, ezen kívül a lyceumi tanári kar, mely 11 rendes tanárból s 5 „melléktanárból“ állt. Az intézet tantanszerei közül leggazdagabb a természetrajzi gyűjtemény, melyet Ihász Dániel 1848/9-diki honvédezredes igen érdekes kagylókkal gyarapított ez évben. A lyceum anyagi állásáról feljegyezhetjük a következőket: Évi összes bevétele 15,183 frt 39 kr. kiadása 11,160 frt. Az ösztöndíj alapítványok összesen kitesznek 12,905 frtot s 1 drb. m. k. aranyat. A tápintézetbe ez évben befolyt adományok összege 632 frt 18 kr. A tanulók között kiosztott pályadíjak, érdem- és ösztöndíjak és jólétek öszszege 1358 frt 60 kr; 1 arany és 10 drb. könyv. Az ifjúság kebelében két egyesület működött: a szépirodalmi képzőkör és a Gabelsberger-Markovics rendszert követő gyorsirókör. A tanulók száma a VIII osztályban összesen 189 volt. Ezek közül tiszta magyar 173; szerb 11; román 5. Az érettségi vizsgálatra jelentkezett 37 tanuló. Ezek közül 10 magántanuló volt. Érettnek találtak kitüntetéssel 1-et, részben kitüntetéssel 4-et,egyszerűen 31-et, rövid időre visszavetettek 1-et.s A kecskeméti községi polgári leányiskola értesítőjében Götsch Józseftől olvasunk értekezést „A nők helyzetéről az újkori vadnépeknél“. Világosan írt pedagógiai tanulmány Lubbock könyve után. Az iskola ez évi történetét elég terjedelmesen leirta Pásthy Károly. Az iskolának volt 6 tanítója s 5 hitoktatója. A három osztályban a növendékek száma volt 66 , és közben kimaradt 6 ; anyanyelv szerint igy oszlanak föl: tiszta magyar volt 61, német 5. — Keméndy Drucker Irma nyilvánossággal felruházott szegedi nőnevelő intézetének és magántanítónő-képezdéjének értesítőjét szintén beküldték hozzánk. Az intézet 16 éve fennáll és virágzik. A tanári személyzetnek volt 23 tagja. Ezek közül 16 férfitanár, a többi tanítónő, nagyrészt okleveles. A tanítónő-képezde két osztályában ez évben volt 37 növendék , ezek között magyar 31, német 4, lengyel 2. Kimaradtak 5-en. Kettőt férjhez vittek az intézetből, kettő szombaj miatt távozott, egy pedig családi körülményei folytán. A nevelőintézetet látogatta 112 leányka; ezek közül 10 bennlakó, 6 féltartáson levő, a többi pedig bejáró volt. Nemzetiségre mindnyájan magyarok voltak; anyanyelvre magy 96, német 8, illyr 2. Illetőségre nézve szegedi 86, vidéki 26. A tanitónő-képezde növendékei lehetnek : bennlakók, akik teljes ellátásért egy évre 400 frtot fizetnek előlegen negyedévi részletekben, féltartáson levők, akik havonkint ebédért 6 frtos tandíjul 10 frtot fizetnek, a bejárók tandija havonkint 10 frt. A tápnövendékekért 10 hónapból álló 12 éves korukig 350 frtot, azontúl 400 frtot kell fizetni előleges részletekben. Bővebb felvilágositást e tárgyban az intézet-tulajdonosnő szívesen ad minden megkeresésre. HÍREK. (Július 19.) — Wenckheim Béla báró miniszter úr Kőrösbányáról a fővárosba érkezett. — Trefort Ágoston, vallás és közoktatásügyi miniszter a múlt hétfőn, a nyugati vasútvonalon, Gyimótfalvára, Batthyányi Ferencz gróf látogatására utazván, betért Szombathelyre is, hogy a megyés püspöknél látogatást tegyen. A miniszterrel vele volt hajadon lánya is. — Dr. Pauler Tivadar, országos képviselő ur a nyári szünidőre badacsonyi birtokára ment, s julius és augusztus hóban ott is fog maradni ; ennek következtében e két hónap alatt a magyar tisztviselők országos egyesülete, melynek ő az elnöke, nem fog választmányi ülést tartani. — Bécs a gyilkosságok, Páris a családi drámák színhelye. Az előbbiben csaknem minden héten a legborzasztóbb gyilkosságok, az utóbbiban megrendítő családi drámák vannak napirenden. Az elsőben virágzik a rablógyilkossági bűnkrónika ponyvairodalma, az utóbbiban a családi tragédia izgalmas regényekben feldolgozva. Csakhogy az élet túltesz a regényírókon. A napokban a rue des Martyrs egyik háza volt szintere egy film családi drámának, mely befejezését képezi Cherbuliez „Saint Maur kisasszony jegyese” czímű regényének. H. L. pár év előtt jött Párisba, hol a rue des Martyrsban fényképészeti műtermet nyitott. Gyönyörű nejét is magával hozta, kit csak pár hó előtt vett el. Az üzlet felvirágzott, úgy, hogy H. L. Saint-Denis-ben fiókintézetet nyitott, melynek élére valamely megbízható egyént akart állítani. Az üzlet vezetőjévé tíz évvel ifjabb öcscsét szemelte ki. Ez alig hogy Párisba jött, udvarolni kezdett sógorasszonyának, kezdetben ugyancsak félénken, de utóbb mindinkább vállalkozó lett. Végre felizgatva sógorasszonya közönye által, erőszakhoz folyamodott. H. L. aszszony terhes lett. E naptól fogva a férj nagy változást tapasztalt neje kedélyében és szokásaiban. Az előbb vidor kedélyű nő mindig szomorúbb lett, s azon arányban, amint közeledett a végzetes idő komolyabbá vált e helyzet. Végre kis leánykája született. Midőn az újon szülöttet ölelés végett eléje vitték, borzalommal fordult el tőle, s nem akarta látni. A boldogtalan asszony, kinek szivén a bú rágódott, szemlátomást fogyott. Az orvosok légváltoztatást ajánlottak neki. A beteg azonban nem akart elutazni. A férj minden erőfeszítést elkövetett, hogy megtudja neje titkos bánatának okát. Neje megindulva esdeklésein végre megvallotta a közte és sógora közt lefolyt jelenetet. E felfedezés képzelhető, hogy mily lesújtó volt a férjre nézve. Hogy azonban a botránynak elejét vegye, megegyezett nejével, mikép mélyen fognak hallgatni a borzasztó esemény felől. Másnap a férj kénytelen volt hazulról távozni. Távolléte alatt a nő egy cyan vegyületet tartalmazó palaczkot vett elő, annak tartalmát pohárba öntötte és megitta. A visszatérő férj a legborzasztóbb kínok közt találta nejét, ki a leggondosabb ápolás daczára pár óra múlva meghalt, s így méreg által szabadult meg az élettől, melyet rá nézve egy nyomorult mérgezett meg. — Gerster Etelka folyvást aratja Londonban a babérokat. Miután nem rég egy nagy udvari hangversenyben is közreműködött, e hó 13-án azon kitüntetésben részesült, hogy a királyasszony meghívására a királyi család előtt énekelt a windsori palotában. Tegnapelőtt ismét föllépett a Her Majestys operában, Bellini „A puritánok“ czímű dalművében Elvirát "énekelte. Leghíresebb két vetélytársa, Patti Adelina és Nilsson Krisztina szintén hallatnak magukról valamit, így az előbbiről azt híresztelték a lapok, hogy Amerikába megy, hol két föllépéséért 300,000 frankot ígértek neki. A dolog csak részben igaz, mert Strakosch megbízottja nemsokára Párisba megy, hogy valamikép a dívának Eskudiez igazgatóval kötött szerződését fölbontsa. Az amerikaiak ugyanis nem 300,000, hanem három millió frankkal akarják Pattit Európá*) János evangeliuma, XIX. r. 28—30 versek.